TITUS LIVIUS A RÓMAI NÉP TÖRTÉNETE A VÁROS ALAPÍTÁSÁTÓL

TITUS LIVIUS

A RÓMAI NÉP TÖRTÉNETE
A VÁROS ALAPÍTÁSÁTÓL

FORDÍTOTTA
KIS FERENCNÉ ÉS MURAKÖZY GYULA

ELSŐ KÖTET
MÁSODIK KÖTET
HARMADIK KÖTET
NEGYEDIK KÖTET
ÖTÖDIK KÖTET
HATODIK KÖTET
HETEDIK KÖTET

ELSŐ KÖNYV

1. Ismeretes, hogy Trója eleste után általában kíméletlenül bántak a város lakosságával; két férfi volt csupán, Aeneas és Antenor, akire az achivok - valamely ősi vendégbarátság jogán, s mivel ők ketten mindig a béke helyreállítását és Helena kiadatását kezdeményezték, egyáltalán nem alkalmazták a hadijog szabályait. Antenor különféle kalandok után érkezett meg az Adriai-tenger legmélyebben fekvő öblébe nagyszámú enetus kíséretében, ezeket lázadás folytán Paphlagoniából kiűzték, és Trója falai alatt elveszítvén Pylaemenes nevű királyukat, lakóhelyet és vezért kerestek maguknak; elűzték a tenger és az Alpesek között lakó euganeusokat, ezt a területet az enetusok s a trójaiak foglalták el. A helyet, ahol először partra szálltak, Trójának nevezték el, innen veszi a nevét az egész vidék is, a népet pedig egyetemesen venetusnak nevezték el. Aeneas viszont, akit otthonából ugyancsak ez a csapás űzött el, de a sors nagyobb hatalom megteremtésére vezérelt, először Macedoniába érkezett, honnan hazát keresve Szicíliába vetődött, majd innen továbbhajózva Laurentum földjét foglalta el. Ennek a helynek is Trója a neve. A trójaiak, mivelhogy véget nem érő bolyongásaik közben fegyvereiken és hajóikon kívül semmijük sem maradt, partraszállásuk után zsákmányt szereztek maguknak a vidéken; ezért Latinus király és az aborigo nép, a terület akkori urai, fegyvert fogván, összesereglettek a városból s a szántóföldekről, hogy a jövevények támadását visszaverjék. Ettől kezdve kétfajta hagyomány maradt ránk: némelyek azt állítják, hogy Latinus vereséget szenvedvén a csatában, békét kötött, majd rokoni kapcsolatot létesített Aeneasszal; mások szerint pedig csatarendbe sorakoztak, s már-már harsant is a trombita, midőn az előkelőségek kíséretében előlépett Latinus, és beszélgetésre szólította az idegenek vezérét; megkérdezte tőle, hogy miféle nép az övé, honnét jött, milyen balsors űzte el hazájából, és mit keres itt a laurentumi földeken; mikor megtudta, hogy trójaiak, vezérük Aeneas, Anchises és Venus fia, hogy tűzvész pusztította hazájukból menekültek, lakóhelyet s város alapítására alkalmas földet keresnek, megcsodálva a népnek és vezérének nemességét, valamint háborúra és békére egyaránt készséges indulatát, jobbját nyújtotta, ekképpen pecsételve meg eljövendő barátságukat; ezután a két vezér szövetségre lépett, a két hadsereg pedig üdvözlettel köszöntötte egymást; Aeneas Latinusnál járt vendégségben, s ott történt, hogy Latinus a házi istenek színe előtt az állami szövetséget családi szerződéssel kötötte össze, feleségül adván leányát Aeneashoz. Ez az esemény végül is megerősítette a trójaiakat reményükben, hogy végleges és biztos lakhelyre találtak, és most már véget ért bolyongásuk. Várost alapítanak; Aeneas a várost felesége nevéről Laviniumnak nevezi. Új házasságából csakhamar fiúgyermek jött a világra, akinek szülei az Ascanius nevet adták.

2. Később az aborigo és a trójai nép háborúba keveredett egymással. Turnus, a rutulusok királya, aki Aeneas megérkezése előtt jegyben járt Laviniával, rossz néven vette, hogy mellőzik a jövevény kedvéért, és háborút üzen mind Aeneasnak, mind Latinusnak. Az ütközetből egyik hadsereg sem került ki kívánsága szerint: a rutulusokat legyőzték; a győztes aborigók és trójaiak viszont elveszítették vezérüket, Latinust. Ezért Turnus és a rutulusok, nem bízván többé a dolgok jobbra fordulásában, elmenekültek az etruszkok virágzó és gazdag földjére, azok királyához, Mezentiushoz, aki Caere dúsgazdag városában tartotta székhelyét. Mezentius kezdettől fogva nem nézte jó szemmel az új város keletkezését, most pedig úgy vélte, hogy a szomszédság számára semmiképpen sem biztonságos, sem a trójai település növekedése, miért is habozás nélkül szövetséget kötött a rutulusokkal.

Aeneas nem akarván annyit háborúskodni, s hogy az aborigók szívét megnyerje, nemcsak az övéivel azonos jogokat adott nekik, hanem latinnak nevezte el mindkét népet, hogy mindannyiukat egyformán hívják ezentúl; ettől fogva az aborigók odaadása és Aeneas király iránt való hűsége nem maradt el a trójaiak mögött. E rokonszenvben s a két nép napról napra szorosabb egybeolvadásában bízva - noha Etruria hatalma úgy megerősödött, hogy nevének híre nemcsak a szárazföldet, de a tengert is az Alpoktól a szicíliai szorosig, egész Itáliát széltében-hosszában bejárta - Aeneas ugyan falak mögé vonulva is visszaverhette volna a támadást, mégis nyílt csatába vezette csapatait. Szerencsés ütközet volt ez a latinok számára, s egyben Aeneas utolsó tette halandó életében. A Numicus folyó partján nyugszik, akárkinek kell is ezután mondanunk; Juppiter Indigesnek nevezik.

3. Ascanius, Aeneas fia még nem érett meg az uralkodásra; hanem a hatalmat megőrizték neki nagykorúsága napjáig; mindaddig asszonyi gyámság alatt állt, és fennmaradt a fiú számára a latin állam, a nagyapa és az apa királysága, mert Laviniának megvolt hozzá a tehetsége. Nem óhajtok itt arról vitázni - ugyan ki is tudna ilyen régmúlt eseményt biztonsággal megállapítani -, hogy ez az Ascanius vagy egy idősebb, azonos nevű, még a sértetlenül álló Trójában Creusától született fiú, aki apját menekülésében követte, volt-e az az Ascanius, más néven Julius, akit a Julius-nemzetség névadójaként tartanak számon. Ez az Ascanius, bárhol született, s bárki hozta is a világra, kétségtelenül Aeneas fia volt; mivel Lavinium túlnépesedett, az akkori állapotokhoz képest igen virágzó és gazdag várost anyjára, illetve mostohaanyjára hagyta, maga pedig az Albanus hegyen új várost alapított, melynek a hegygerincen elnyúló fekvése miatt az Alba Longa nevet adta. Lavinium alapítása és az Alba Longában való letelepedés között mintegy harminc esztendő telt el.

A hatalom, kiváltképpen az etruszkok leverése után, annyira megnövekedett, hogy sem Aeneas halála után, sem azután, az asszonyi uralom, majd a gyermekkirály fölnevelkedése idején nem merészelt fegyvert fogni ellene sem Mezentius és az etruszkok, sem más. A békekötés alkalmával megegyeztek, hogy az etruszkok és a latinok között a határ az Albula folyó lesz, melynek most Tiberis a neve.

Majd Ascanius fia, Silvius került uralomra - a véletlen folytán az erdőben jött a világra; ő nemzette Aeneas Silviust; az pedig Latinus Silviust. Emez jó néhány telepes rajt indított útnak, s azokat ma "régi-latinok"-nak hívják. Azóta minden albai király a Silvius melléknevet viseli. Latinus fia volt Alba, Alba fia Atys, Atysé Capys, Capysé Capetus, Capetusé Tiberinus, aki átkelés közben belefúlt az Albulába; emléke fönnmaradt az utókor számára, mert a folyót azóta nevéről nevezik. Ezután Tiberinus fia, Agrippa, majd Agrippa után Romulus Silvius vette át apjától a királyi hatalmat. Romulust villámcsapás érte, és így közvetlenül Aventinusra szállt a királyság. Emezt egy dombon temették el, mely ma része Róma városának, s az ő nevét viseli. Utána Proca uralkodott. Az ő fia volt Numitor és Amulius; Numitornak, legidősebb gyermekének hagyta örökül a Silvius nemzetség ősrégi királyságát. Az erőszak mégis legyűrte az atya végakaratát és az elsőszülöttség jogát: bátyját elűzvén, Amulius került a trónra. Bűnt bűnre halmozott; bátyja fiúgyermekeit megölette, leányát, Rhea Silviát a megtisztelő kitüntetés ürügyén Vesta papnőjévé avatta, s ekképpen az örökös szüzességi fogadalom révén elvette tőle a gyermekszülésnek még a reményét is.

4. A sors azonban, úgy vélem, kedvezett egy ekkora város alapításának, s olyan hatalom kibontakozásának, mely az isteneké után a legnagyobb a világon. Erőszak áldozatául esve, ikerfiakat szült a Vesta-szűz, és akár jóhiszeműen, akár mivel a bűn is tisztességesebb, ha egy isten a tettes, a gyermekek kétséges származását Marsra fogta. De sem az istenek, sem az emberek nem mentették meg az anyát és a kisdedeket a király kegyetlenségétől. Amulius a papnőt bilincsbe verve bebörtönöztette és megparancsolta, hogy a fiúcskákat a folyóba vessék. Valamely végzetszerű véletlen folytán, csendes álló víz öntötte el a Tiberis két partját, s a kisdedeket vivő szolgák, bár a folyó valódi medrét sehol meg nem közelíthették, mégis remélték, hogy a csecsemők a még oly lanyhán folydogáló vízben is majdcsak megfulladnak. Így hát, mintha a királyi parancsot teljesítenék, az áradás szélén, ott, ahol most a Ruminalis-fügefa áll - úgy mondják, egykor Romularis-fának hívták -, kitették a két fiúcskát. Tágas pusztaság volt akkoriban ez a vidék. Máig fönnmaradt a híre, hogy a kis sajka, amelyben a gyermekeket kitették, előbb libegni kezdett a folyón, majd amikor a víz visszahúzódott, fennakadt a szárazon; akkor a környező hegyekből a csecsemők sírására oda vetődött egy szomjas nőstény farkas; és lehajolva, szelíden emlőit nyújtotta nekik, majd gyöngéden nyaldosni kezdte a fiúcskákat; így talált rájuk a királyi nyáj pásztora - kiről azt állítják, hogy Faustulusnak hívták; ő aztán bevitte a gyermekeket a kunyhójába, és átadta feleségének, Larentiának, hogy fölnevelje őket. Van, aki úgy tudja, hogy Larentia rosszfajta személy volt, akit a pásztorok nőstény farkasnak neveztek; ez az eredete a csodás történetnek. Így születtek, így nevelkedtek hát a fiúk, s mihelyt ifjakká serdültek, nem henyéltek az istállóban vagy a marha mellett, hanem vadászva járták be keresztül-kasul az erdőt. Ettől erősödött meg testük-lelkük; már nemcsak a vadállatokat gyűrték le, hanem megtámadták a zsákmánnyal megrakodott rablókat is, elvették tőlük a prédát, és szétosztották a pásztorok között, az ifjak napról napra növekedő csapatával pedig jóban-rosszban összeforrtak.

5. A Palatium hegyen, amelyet az arkadiai Pallanteum városáról neveztek el Pallantiumnak, majd később Palatiumnak, a hagyomány szerint már akkor megtartották a Lupercalia nevű ünnepi játékot, melyet az arkadiai nemzetségből származó Evander honosított meg; ez abból állt, hogy mezítelen ifjak játékosan és pajkosságból, versenyfutást rendeztek Pan Lycaeus tiszteletére, akit a rómaiak azóta Inuusnak neveznek; állt a vigalom - az ünnep időpontját jól ismerték -, mikor a zsákmányuk elvesztése miatt haragos rablók alattomosan megtámadták őket; Romulus erősen védekezett, de Remust elfogták, és kiszolgáltatván Amulius királynak, bepanaszolták. Legfőbb bűneként azt emlegették, hogy a két testvér be-betört Numitor területére, s ott összegyűjtvén egy nagy csapat ifjút, ellenség módjára fosztogatott. Mindezekért Numitor kezére adták, hogy büntesse meg. Faustulus már kezdettől fogva sejtette, hogy királyi sarjakat nevel házában; tudta ugyanis, hogy a király parancsára kitették a csecsemőket, s az időpont, amelyben megtalálta őket, egybevágott az eseménnyel; de nem akarta időnek előtte közhírré tenni a dolgot, csak ha kedvező alkalom vagy a szükség parancsolja. Elsőként a szükség állt elő. Ezért félelmétől indíttatva föltárta az ügyet Romulusnak. Véletlen folytán Numitor, aki fogságban tartotta Remust, maga is meghallotta, hogy a fiúk ikertestvérek, és mérlegelvén korukat, valamint hogy legkevésbé sem vallanak szolgai származásra, lelkében fölrémlett unokáinak emléke; tovább vizsgálódva már-már maga is csaknem fölismerte Remust. És most mindenfelől cselt szőnek a király ellen. Romulus, nem az ifjak csapatával - mert az nyílt fegyveres fellépésre nem volt alkalmas -, hanem különféle utakon, más pásztorokat rendel a királyi palota elé, megtámadja a királyt; Remus pedig egy másik csapattal Numitor házából távozva megsegíti. Így aztán megölik a királyt.

6. Numitor már a zűrzavar kezdetén kihirdette, hogy az ellenség betört a városba, és megtámadta a királyi palotát, és a fellegvár megszállása és fegyveres védelme céljából oda szólította Alba ifjúságát: az öldöklés végén látván, hogy a két ifjú üdvözlésre közeledik feléje, nyomban gyűlésbe hívta a népet, és föltárta előttük öccsének vele szemben elkövetett bűnét, továbbá unokái származását, hogyan jöttek a világra, miként nevelkedtek, miképpen ismerte föl őket, végül a zsarnok megöletését, amely tettnek ő maga az értelmi szerzője. A két ifjú, seregétől körülvéve, a gyülekezet közepére hatol, s királyként köszönti nagyapját, mire a sokaság egyetértően követi példájukat, s megerősíti Numitor címét és királyi hatalmát.

Átengedvén Numitornak Alba királyságát, Romulus és Remus lelkében kívánság ébred, hogy a környéken, ahol kitették és fölnevelték őket, várost alapíthassanak. Volt is fölös számban mind albai, mind latin nép, számukat növelték még a pásztorok is: együttesen azt a reményt ébresztették, hogy mind Alba, mind Lavinium kicsinek tetszik majd a megalapítandó városhoz képest. De később megzavarta a megfontolásokat az öröklött betegség, a hatalomvágy, s a meglehetősen szelíden induló vállalkozásból rút versengés keletkezett. Mivelhogy ikertestvérek lévén, a kor alapján nem tehettek igazságot egymás között, a hely védőisteneire bízták, hogy jóslat útján válasszanak, kinek a nevét viselje az új város, ki uralkodjék fölötte - Romulus a Palatinust, Remus az Aventinust választotta magának, hogy ott az égbolt gondos megfigyelése útján a madaraktól kérjen jóslatot.

7. Azt mondják, elsőnek Remus kapott jelet: hat saskeselyűt; már-már kihirdette a jósjelet, amikor kétszer annyi jelent meg Romulusnak - és kit-kit a maga csoportja királyként köszöntött: azok a jelenségek időpontjának elsőbbsége, emezek a madarak száma alapján követelték a királyságot. Ebből vita támad, majd ölre mennek, s a harag végül gyilkossággá fajul; zavargás közben Remus egy ütéstől holtan terül el. Egy másik, ismertebb hagyomány szerint Remus, bátyját kigúnyolva, átugrotta állítólag az új falakat; emiatt Romulus haragra lobbant, és e szavak kíséretében: "Így jár a jövőben, aki átugorja falaimat" - megölte őt. Romulus tehát egymaga kapta kézbe a hatalmat; a várost megalapítása után alapítójáról nevezték el.

Romulus először a Palatinust, neveltetése helyét erősíti meg. Egyes isteneknek albai szokás szerint, Herculesnek pedig görög módra mutat be áldozatot úgy, amint azt Evander elrendelte.

A hagyomány szerint ezen a vidéken történt, hogy Hercules, miután megölte Geryont, elhajtotta csodálatos szépségű ökreit, és nyáját maga előtt hajtva átúszta a Tiberist, majd hogy pihentesse s a dús legelőn jóllakassa az ökröket, és mivel a hosszú úton maga is elfáradt, elnyúlt a kövér fűben a folyó partján. Ott aztán, mihelyt az ételtől, bortól elrenyhülve elnyomta az álom, egy Cacus nevű helybeli pásztor, erejében bízva és az ökrök szépségétől elkápráztatva, el akarta hajtani a zsákmányt; rájött azonban, hogy ha a barlangjához tereli a csordát, a nyomok elvezetik oda keresésükre induló gazdájukat; így aztán háttal fordítván, a farkuknál fogva vonszolta a legszebb ökröket barlangjába. Hercules pedig, mikor pirkadatkor álmából fölserkenvén, végigjártatta szemét a csordán, nyomban észrevette, hogy hiányzik belőle - elszaladt a szomszédos barlanghoz, talán arrafelé vezetnek a nyomok. De látván, hogy valamennyi nyom kifelé mutat, és másfelé egy sem visz, megzavarodva és bizonytalankodva egyszeriben összetereli és továbbhajtja az ellenséges területről a nyájat. Ekkor a csordából némelyik szokása szerint elbődült, sajnálván elhagyni a többieket, a barlangban pedig válaszképpen ugyancsak elbőgték magukat az oda bezárt ökrök, s hangjukra Hercules visszafordult. Cacus erőszakkal igyekezett megakadályozni, hogy behatoljon a barlangjába, de Herculesnek egy bunkócsapásától holtan terült el, hiába hívta segítségül a többi pásztort.

Az idő tájt a Peloponnesosról odamenekült Evander uralkodott azon a területen, éspedig inkább tekintélye, semmint hatalma miatt; tisztelték őt írástudásáért, ami szokatlan tulajdonság volt e műveletlen emberek körében, de még inkább mert anyja volt az istennőként ismert Carmenta, akit a Sibylla Itáliába érkezése előtt jövendőmondásáért csodált a nép. Ezt az Evandert oda vonzotta a nyilvánvaló gyilkosságban tetten ért jövevény köré gyülekező pásztorok izgatott csoportja; majd meghallgatván az eseményt s a bűntett okát, észrevette, hogy a férfi termetre nagyobb, arcvonásaira nézve fönségesebb bármely halandónál, és megkérdezte, ki ez az ember.

Aztán hogy megtudta, mi a neve, ki az apja, hol a hazája, így szólt:

"Üdvözlégy, Hercules, Juppiter gyermeke; Anyám, az istenek igazmondó hírmagyarázója megjövendölte nekem, hogy eljössz egykoron, és megszaporítva az égiek számát, a föld majdan leghatalmasabb népe oltárt emel neked; Nagy Oltár lesz annak a neve, és ott vallásos szertartásod szerint imádnak téged."

Hercules jobbját nyújtva kijelentette, hogy elfogadja a jóslatot, szándékában áll beteljesíteni végzetét, oltárt emel és fölszenteli azt. Akkor áldoztak először, kifogván egy gyönyörű ökröt a csordából, Herculesnek, s a szertartáshoz, valamint a lakomához meghívták a vidék akkortájt legnevezetesebb családjait - a Potitiusok és Pinariusok családját. Véletlenségből úgy esett, hogy a Potitiusok időben megérkeztek, és föltálalták nekik az áldozati barom belsőségeit, a Pinariusok azonban csak a többi fogáshoz érkeztek, mikor a belsőségeket már elfogyasztották. Innen maradt fenn a szokás, hogy a Pinarius nemzetség, amíg csak él, nem ehet az áldozati állat belső részeiből. A Potitiusok pedig Evander tanításait elsajátítva, nemzedékről nemzedékre teljesítették a szent szertartás szolgálatait, míg végül a családi szolgálatot állami rabszolgák vették át, a Potitius nemzetség pedig teljesen kipusztult. Romulus akkoriban egyedül ezt az idegen vallásos szertartást vette át valamennyi közül, már akkor tisztelettel adózván a bátorság szülte halhatatlanságnak - őt is afelé vezette végzete.

8. A vallásos szertartások dolgát elrendezve, gyűlésbe szólította a sokaságot, melyet egy testté, egységes néppé csakis a törvények erejével formálhatott, és jogrendszert adott neki; úgy vélte, hogy a bárdolatlan emberek szemében akkor lesz szent a törvény, ha a hatalom jelvényeivel ékesen maga is tiszteletre méltó. Különféle egyéb külsőségekkel is fönségesebbé tette megjelenését, főképp azzal, hogy tizenkét lictort vett maga mellé. Van, aki úgy véli, hogy az uralkodását meghirdető madarak száma miatt igazodott ehhez a számhoz. Én bizony nem restellem, azokkal értek egyet, akik szerint mind az effajta szolgaszemélyzet, mind a szolgák száma etruszk szomszédainktól származik éppúgy, mint a curulisi szék, a bíborszegélyű tóga, mert az etruszkoknál az a szokás járta, hogy tizenkét törzs közösen választott királyt, és valamennyi egy-egy lictort adott melléje.

Eközben a város egyre növekedett, falait mind újabb területek köré vonva, inkább a jövendőbeli sűrű lakosság és nem az akkori népesség területének erődítésére. Majd hogy a hatalmas város üresen ne álljon, és nagyszámú lakosságot vonzzon magához, Romulus a városalapítók ősi szokása szerint maga köré gyűjtötte a homályos származású és alacsony sorból való emberek tömegét, mely mintha egyenest az ő számára a földből nőtt volna ki, és a Capitolium lejtőjének azon a helyén, amely most a két szent liget között körül van kerítve, menedékhelyet nyitott. Tömegesen menekültek oda a szomszéd népek közül szabadok, rabszolgák egyaránt, válogatás nélkül, új életmódra áhítozva; ez volt az első, a város külső nagyságához illő gyarapodás. És mikor Romulusnak már nem kellett attól félnie, hogy nincs kellő ereje, alkotmányt szerkesztett nekik. Száz senatort jelölt ki, vagy mert ez a szám elegendőnek tetszett, vagy mert éppen csak száz senatorságra alkalmas férfit talált. Annyi biztos, hogy e tisztségüknél fogva Atyáknak nevezte őket, ivadékaikat pedig patríciusoknak.

9. Most már úgy megerősödött a római állam, hogy háborúban bármelyik szomszédjával szemben megállta volna a helyét; de az asszonyok hiánya folytán ez a nagyság csak egy nemzedéken át tartott volna, mivelhogy városukban nem volt remény utódokra, a szomszédokkal pedig nem házasodhattak. Akkor az Atyák tanácsára Romulus követeket küldött a szomszédos nemzetségekhez, hogy kössenek szövetséget s házasságot az új néppel:

"A városok is, mint minden egyéb, alacsony sorból emelkednek föl; aztán a maguk erejéből s az istenek segítségével nagy hatalomra, nagy névre tehetnek szert; köztudomású, hogy Róma alapításánál jelen voltak az istenek, és nem hiányzott a vitézség sem; ne vonakodjanak hát a népek, hogy vérüket s nemzetségüket a miénkkel elvegyítsék."

A követség szavait sehol sem fogadták jóindulattal: annyira megvetették őket, de egyszersmind féltették is önmagukat s utódaikat a szomszédságukban egyre növekvő hatalomtól. És elutasítván a követeket, többnyire azt kérdezgették, hogy asszonyoknak is nyitottak-e menedékhelyet, mert abból lenne ám csak méltó házasság. A római ifjúság rossz néven vette ezt, és nem volt vitás, hogy előbb-utóbb erőszakhoz folyamodik. Romulus, hogy kellő helyet és alkalmat biztosítson e tetthez, leplezvén lelke háborgását, ünnepélyt rendez nagy buzgón a Lovas Neptunus tiszteletére: Consualiának nevezi az ünnepet. Parancsot ad, hogy hívják meg a szomszédokat a látványosságokhoz; ami fényes pompát csak ismertek, és amit csak megtehettek, az ünnepségre pazarolták, hogy hírét, nevezetességét öregbítsék. Igen sokan gyűltek össze már csak kíváncsiságból is, hogy megtekintsék az új várost, a legtöbben mégis a közvetlen szomszédságból érkeztek: Caeninából, Crustumeriumból, Antemnaeből; a sabinok valamennyien eljöttek gyermekeikkel, feleségeikkel együtt. A vendéglátók barátságosan meghívták őket lakásaikba, ők pedig látván a város fekvését, falait s a házak sokaságát, elcsodálkoztak, hogy mily hamar megnőtt a római állam.

Elérkezett az ünnepség ideje, s a látványosság teljesen elkápráztatta az emberek szemét-eszét; ekkor előre megállapított jelre mindenfelől előtört a római ifjúság, hogy elrabolja a hajadonokat. Legtöbbjüket vaktában rabolták el, aszerint, hogy ki kinek akadt az útjába; némelyeket, a legszebbeket, az előkelő patríciusoknak szánták, s a köznép soraiból való emberek gondjára bízták, hogy házaikba elvezessék őket; egy leányt, aki mindegyiknél különb és szebb volt, mint mondják, egy Talassius nevű férfi emberei raboltak el; miközben sokan kérdezték tőlük, hogy kinek viszik, hogy baja ne essék, többször kiáltozták: "Talassiusnak": azóta is ezt kiáltozzák menyegzők alkalmával. A rémület megzavarta az ünnepi játékot, a hajadonok megszomorított szülei menekülnek, vádolván a rómaiakat, hogy megsértették a vendégbarátság törvényét, s tanúnak hívják az isteneket, akiknek ünnepnapjára és ünnepi játékaira eljöttek, hogy vallásosságot és hűséget színlelve lépre csalták őket. Az elrabolt hajadonoknak sincs jobb okuk a reményre, és nem kisebb fölháborodásuk sem. De maga Romulus járt körbe, egyiktől a másikhoz magyarázkodva, hogy atyáik dölyfössége miatt történt ez, akik megtagadták a házasságkötést szomszédaikkal; de ők hitvestársakként osztoznak majd férjeikkel vagyonukban, hazájuk sorsában, közös gyermekeiken, pedig annál nincsen drágább kincse az embernek; csillapodjék hát haragjuk, s ha már testüket oda ajándékozta férjeiknek a véletlen, adják oda nekik a lelküket is; az igazságtalanság érzéséből gyakorta támad föl később a szeretet: jó férjekre találnak, mivelhogy valamennyi arra törekszik, hogy ne csak a maga kötelességét teljesítse híven, de kárpótolja őket szüleik és hazájuk elvesztéséért is. Aztán következett a férfiak széptevése, akik lángoló szerelmükkel és vágyukkal mentegették tettüket; az effajta könyörgés pedig mindig diadalmaskodik az asszonyi szíven.

10. Az elrabolt nők lelke már lecsillapodott; de szüleik épp akkoriban lázították föl gyászruhájukkal, könnyeikkel és siránkozásaikkal honfitársaikat. Panaszuk nem maradt otthonuk határai között, hanem mindenfelől Titus Tatiushoz, a sabinok királyához sereglettek; követeik is ott gyűltek össze, mivelhogy azon a vidéken Tatiusnak volt a legnagyobb híre. A sérelem Caenina, Crustumerium és Antemnae lakóit is érintette valamelyest. Tatius és a sabinok lagymatagon viselkedtek: a három nép egymással közösen készül hát a háborúra. De még Crustumerium és Antemnae lakói is a caeninabeliek szenvedélyéhez és haragjához képest meglehetős lassan hevülnek; így aztán a caeninaiak egymaguk támadják meg Róma földjét. Hanem amint széltében-hosszában dúlják az országot, Romulus hadsereggel száll szembe velük, s az első könnyed összecsapásból megtanulják, hogy erő nélkül a harag mit sem ér: Romulus szétszórja seregüket, megszalasztja s üldözőbe veszi maradékait; királyukat megöli és megfosztja fegyverzetétől; az ellenség vezérének megöletése után pedig egyetlen támadással beveszi a várost. Majd visszavezetvén győztes hadait, láthatják, hogy nemcsak tettei avatják nagyszerű férfivá, hanem azoknak megmutatása is; az ellenség megölt vezérének hadifelszerelését ugyanis egy külön e célra készült faalkotmányra akasztva maga vitte föl a Capitoliumra, és ott a pásztorok által megszentelt tölgyfa alá helyezte, majd ezzel az ajándékkal egyszersmind Juppiter templomának is kijelölte a helyét, és melléknévvel tisztelte meg az istent: "Juppiter Feretrius - mondta -, én, Romulus, a győztes király, e királyi fegyvereket hozom neked, s azon a területen, ahol lelkemben elhatároztam, templomot ajánlok föl neked, helyet, ahová példámat követve utódaim elhozzák neked az ellenség megölt királyainak és hadvezéreinek hadifegyverzetét." Ez az eredete a templomnak, melyet elsőként szenteltek föl Rómában. Az istenek úgy határoztak, hogy a templom alapítója ne hiába szóljon, utódai valóban elvigyék majd oda hadizsákmányukat, és az ajándék jó hírnevét sűrű ismétlődése el ne hervassza: azóta, annyi esztendő, oly sok háború folyamán mindössze kétszer adódott fővezéri fegyverzet hadizsákmányul: oly ritka, akinek ilyen dicsőség jut osztályrészül.

11. Míg a rómaiak ilyesmit vittek véghez, Antemnae hadserege, megragadván az alkalmat, hogy a vidék elárvult, betört a római határokon. A római legiók azonban sebtiben fölvonultak, s a síkságon meglepték a szerte kalandozó ellenséget. Az első rajtaütésre, az első csatazajra szétszóródott az ellenség, városuk elesett; a kettős győzelmet ünneplő Romulust az elrabolt nők könyörgésének engedve megkérte felesége, Hersilia, hogy bocsásson meg szüleiknek, és fogadjabe őket az állam polgárai közé, mondván, hogy így virágoztatja majd föl az egyetértés Róma hatalmát. Romulus könnyen ráállt a dologra. Azután a crustumeriumiak ellen vonult, akik továbbra sem hagyták abba a harcot. Ott még csekélyebb küzdelemre került a sor, mivelhogy társaik veresége már lelohasztotta harci kedvüket. Mindkét területre telepeseket küldtek: több ember akadt, aki föliratkozott, hogy a föld termékenysége miatt elmenjen Crustumeriumba. Hanem sokan vándoroltak be Rómába is, kiváltképpen az elrabolt nők szülei és rokonai.

Az utolsó háborút a sabinok robbantották ki, s az valamennyinél nagyobb volt: ők ugyanis semmit sem tettek szenvedélyes haragjukban; harci kedvüket sem mutatták, míg meg nem kezdték a háborút. Higgadt tervüket csellel is megtoldották. Spurius Tarpeius volt a római erőd parancsnoka. Ennek hajadon leányát Tatius arannyal megvesztegette, hogy eressze be katonáit a fellegvárba: a leány kiment a falak elé, hogy vizet vigyen a szent szertartásokhoz. Amint a katonák beözönlöttek, a leányt fegyvereik alá temetve megölték, akár azért, hogy úgy lássék, mintha erővel foglalták volna el a fellegvárat, akár pedig hogy példát mutassanak, mennyire nem szabad hitelt adni az áruló szavának. Még azt is mesélik, hogy a sabinok súlyos aranykarpereceket viseltek a bal karjukon és gyönyörű szép ékköves gyűrűket, s hogy a leány azt követelte tőlük, amit bal kezükben fognak: így az arany ajándék helyett pajzsaikat dobálták rá. Mások azt állítják, hogy a leány az árulás jutalmául egyenesen azt kérte, "ami baljukon van", ők pedig cselvetést gyanítva, a maga választotta fizetséggel gyilkolták meg.

12. A sabinok végül is elfoglalták a fellegvárat; másnap pedig, amikor a csatarendben felsorakozott római hadsereg ellepte a Palatinus és Capitolinus dombok határolta térséget, a sabinok addig nem ereszkedtek le a síkságra, míg a rómaiak haragtól és a vár visszafoglalásának vágyától lángolva meg nem támadták őket. Mindkét oldalon a vezérek kezdeményezték a csatát, a sabinok részéről Mettius Curtius, a rómaiaknál Hostius Hostilius. Emez a továbbra is kedvezőtlen helyzetben tartott római sereg első sorában lelkesen és merészen küzdött. Mihelyt Hostius elesett, megfutamodott és fölbomlott a római csatarend. A menekülők tömege magát Romulust is elsodorta a Palatium régi kapujáig, ahol fegyvereit az ég felé emelve így szólt: "Juppiter, te adtál parancsot madaraid útján, hogy itt, a Palatinuson vessem meg a város alapját. A fellegvár bűnös módon megvásárolva a sabinok hatalmában van; onnét a közbeeső völgyön áthaladva ide özönlenek fegyvereseik; de te, istenek és emberek atyja, legalább innét tartsd távol az ellenséget; nyugtasd el a rómaiak rémületét, és állítsd meg csúfos menekülésüket. Én pedig fogadom, hogy neked, Juppiter Stator templomot emelek itt emlékeztetőül az utódok számára, hogy a te mostani segítséged mentette meg Rómát." Ekképpen fohászkodott, s mintha csak megérezte volna, hogy Juppiter meghallgatta könyörgését, ezt mondta: "Rómaiak! A hatalmas és jóságos Juppiter arra utasít, hogy megálljatok és újra kezdjétek a harcot." A rómaiak, mintegy isteni szózat parancsára, megálltak: Romulus maga az első sorban küzdők közé siet. Mettius Curtius, a sabinok vezére lerohant a fellegvárból, és maga előtt kergette a Forumon szanaszét menekülő rómaiakat. Már nem járt messze a Palatium kapujától, amikor így kiáltott: "Legyőztük az álnok, a gyáva ellenséget; most megtudják, hogy más dolog szűz lányokat elrabolni, és más férfiakkal verekedni!" Ezt a dölyfös embert támadta meg Romulus egy szilaj ifjakból álló csapat élén. Mettius akkor történetesen lóhátról harcolt: annál könnyebben megszalaszthatták. A rómaiak üldözőbe vették a menekülőt; és királyuk bátorságától föllelkesedve, most egy másfajta római hadsereg űzi-kergeti a sabinokat. Mettius az üldözők lármájától megvadult lova hátáról a mocsárba veti magát; e tekintélyes férfi veszedelmes sorsa magára vonja a sabinok figyelmét. Ő pedig, erőt merítve embereinek biztatásából és együtt érző buzdításaiból, megmenekül; a rómaiak és a sabinok pedig a két hegy között elterülő völgyben újra kezdik a csatát; most azonban a rómaiak kerekednek felül.

13. Akkor a sabin nők, akiknek sérelme miatt a háború kitört, hajukat szétzilálva, ruhájukat megszaggatva, asszonyi rettegésüket legyőzve, bánatukban merészen a röpködő fegyverek sűrűjébe vetették magukat, és váratlan hevességgel hol apáikat, hol férjeiket kérlelték, vessenek véget a harcnak, vessenek véget a haragnak; ne szennyezzék be magukat apósok és vők egymás vérének ontásával, ne fröcskölje be a vérbűn szülötteiket, akik ezeknek gyermekei, amazoknak meg unokái. "Ha szemetekben gyűlöletes a rokoni kötelék, a házasság, miránk szálljon haragotok, mimiattunk folyik a háború, mi vagyunk férjeink és apáink sebesülésének s halálának okozói; inkább meghalunk, semhogy bármelyikőtöket elveszítve özvegyen vagy árván tovább éljünk." Megindítja ez az eset mind a tömeget, mind a vezéreket, elhallgatnak, és nyomban beáll a nyugalom, azután előlépnek a vezérek, hogy megkössék a szerződést. Nemcsak békét teremtenek, hanem a kettőből egy államot is. Egyesítik a királyságot, a hatalom teljességét Rómába viszik át. Ily módon a város megkettőződik, és hogy a sabinoknak is jusson valami, polgárait Cures városáról Quiritesnek nevezik. E csata emlékezetére a helyet, ahol Curtius lova kilábalt a mély mocsárból, Curtius tavának hívják.

Az oly szomorú háborúból hirtelen született vidám béke még kedvesebbé tette a sabin nőket férjeik, apáik, de mindenekelőtt Romulus szemében. Ezért amikor fölosztotta a népet harminc curiára, az ő nevükről nevezte el azokat. Az asszonyok száma bizonyára nagyobb volt harmincnál, de arról már nem szól a hagyomány, vajon koruk, méltóságuk vagy férjük rangja szerint, vagy talán sorshúzás útján választották-e ki, hogy kinek a nevét adják a curiáknak. Ugyanezen idő tájt három lovas centuriát is létrehoztak: a Ramnensisek Romulustól, a Titiensisek Titus Tatiustól veszik nevüket; a Luceres-centuria neve és származása bizonytalan. Attól fogva a két király nemcsak közösen, hanem egyetértésben is gyakorolta a hatalmat.

14. Néhány évvel később Tatius király rokonai elkergették a laurentumbeliek követeit; a laurentumiak a népek jogára hivatkoztak, de Tatiusnál többet nyomott a latban a rokonok szeretete és könyörgései. Így aztán bűneik miatt ő szenvedett meg. Laviniumban ugyanis, ahová egy ünnepi szertartás alkalmából érkezett, zendülés támadt, és őt megölték. Azt mondják, Romulus kevésbé vette szívére az esetet, mint ahogy illett volna, akár mivel nem érezte elég hűnek királyi társát, akár mert nem találta jogtalannak ezt a gyilkosságot. Még a háborútól is tartózkodott; hogy pedig a követeken esett sérelmet, valamint a király megöletését jóvátegye, Róma és Lavinium városai között megújította a szövetséget.

Velük váratlanul kötöttek hát békét; de sokkal közelebb, csaknem Róma kapuja előtt újabb zavargás keletkezett. Fidenae lakói úgy vették észre, hogy hozzájuk túl közel növekvő hatalmú szomszéd él, és mielőtt még akkora erőre kapna, amilyenre a jövőben bizonyára szert tesz, megelőzik és haddal támadnak rá. Felfegyverzik az ifjúságot, s az megrohanja, földúlja a vidéket Róma és Fidenae között, majd mivel útjukat jobb kéz felől a Tiberis elzárja, balra fordulnak, és nagy rémületben tartva a szántóvetőket, dúlnak-fosztogatnak; egy rablócsapat a földekről hirtelen a városba ront első hírnökként. Fölserken Romulus - ily közeli háború ugyanis nem tűrhet halasztást -, serege élére áll, és Fidenaetől ezer lépésnyire tábort üt. Ott csekély őrséget hagyva hátra, összes többi csapatával elindul; katonái egy töredékének meghagyja, hogy a körös-körül sűrű cserjével borított, árnyas területen lesállásban meglapuljon, gyalogsága nagyobb részével és teljes lovasságával pedig továbbvonul, és amint eltervezte, zavart keltő és fenyegető támadással rajtaüt az ellenségen, s a lovasságot is bevetve, úgyszólván a kapukig kergeti. A megfutamodásra - melyet színlelniök kellett - ez a lovas csata érthető okot szolgáltatott. És mikor a lovasság mintha habozott volna, hogy harcoljon-e vagy megfutamodjon, a gyalogság is visszavonult; erre az ellenség hirtelen kiözönlött a kitárt kapukon, áttörte a római sereg arcvonalát, s a szorongatás és üldözés vágyától sarkallva a leshelyig hatolt előre. Talpra ugranak erre a rómaiak, és váratlanul támadnak az ellenség soraira; a rémületet fokozza még, hogy előjönnek a táborból is a csapatok, melyeket őrségként hátrahagytak. Így hát a fidenaebeliek hanyatt-homlok menekülnek, még mielőtt Romulus és vele együtt a szanaszéjjel kóborló katonák gyeplőt rántva hátrafordíthatnák lovaikat; és mivel ők valóban menekülnek, sokkal rendezetlenebb sorokban érkeznek el városukhoz, mint a színlelve futók, akiket még az imént üldöztek. Mégsem menekültek meg az ellenségtől: a római a sarkukban van, és még mielőtt a kapukat elreteszelik előttük, velük egy hadseregként hatol a városba.

15. A háború láza a fidenaebeliekhez hasonlóan Veii lakóit is elkapta; részint rokonságuk - Fidenae lakói ugyanis szintén etruszkok -, részint területük közelsége szította kedvüket, gondolván, hogy a római fegyver valamennyi szomszédságnak ellensége. Betörtek hát a római határokon inkább fosztogatás, semmint szabályos hadjárat céljából. Le sem táboroztak hát, meg sem várták az ellenség hadseregét, csak zsákmányt rabolva a szántóföldekről, hazatértek Veiibe. A római sereg viszont, miután nem talált ellenséget területén, végső leszámolásra készen és elszántan átkelt a Tiberisen. Mihelyt a veiiek meghallották, hogy a rómaiak tábort ütöttek, és a városhoz közelednek, elébük vonultak, hogy inkább nyílt csatában ütközzenek meg, semmint hogy körülzárva küzdjenek otthonaikért és falaikért. De a fegyverek erejének ezúttal semmiféle hadicsel nem volt segítségére, s a római király csakis veteránjai szilárdságának köszönhette a győzelmet; a szétszórt ellenséget a városfalakig üldözte, az erődítései és fekvése miatt védett várost azonban nem támadta meg, hanem visszatérőben a szántóföldeket fosztogatta inkább bosszúból, nem pedig a zsákmány kedvéért; Veii lakosai ettől a csapástól, nemkülönben a szerencsétlen kimenetelű csatától lesújtva követeket küldtek Rómába, hogy békét kérjenek. Földjük egy részét átengedve a rómaiaknak, száz esztendőre szóló fegyverszünetet kaptak.

Nagyjából ez történt Romulus uralkodása alatt békében és háborúban, és nem találunk semmit, ami miatt kétségbe kellene vonnunk isteni eredetét és halála utáni istenségét, vagy bátorságát ősi királyságának visszaszerzésében, vagy bölcsességét, mellyel a várost megalapította, s háborús és békés eszközökkel megerősítette. Az ő jóvoltából vált ugyanis oly erőssé, hogy utána még negyven évig biztonságos békét élvezett. A nép mégis inkább kedvelte őt, mint a patríciusok, a katonák pedig mindenkinél jobban szívükbe zárták: háromszáz fegyveres, akiket Celeresnek nevezett, testőrszolgálatot teljesített mellette nemcsak háborúban, hanem békében is.

16. E halhatatlan alkotások végeztével egy napon szemlét akarván tartani hadserege fölött, gyűlést hívott össze az úgynevezett Kecske-mocsár melletti réten; ekkor nagy villámlással, mennydörgéssel hirtelen vihar tört ki, s a királyt oly sűrű felhőbe burkolta, hogy eltakarta a gyülekezet szeme elől; azóta Romulust nem látták többé a földön. Miután a nagy vihar után visszatért a nyugodalmas, tiszta fény, a római ifjúság is fölocsúdott rémületéből, és üresen látva a királyi trónt, elhitték az Atyáknak, akik ott álltak közvetlen közelében, hogy a vihar ragadta föl az égbe a királyt; aztán mintha az árvaság félelme sújtott volna le rájuk, egy ideig gyászos hallgatásba merültek. Majd egynémelyek kezdeményezésére mindannyian magasztalni kezdik Romulust, az istentől született istent, Róma városának atyját és királyát, imádságaikban békéért könyörögnek hozzá, hogy mindenkor jóindulattal és kegyesen védelmezze sarjadékát. Úgy vélem, akadt már akkor is némely ember, aki titkon azt állította, hogy a királyt az Atyák tulajdon kezükkel tépték szét: mert ez a sötét híresztelés ugyancsak elterjedt; a másik változat a nagy férfi iránt érzett csodálat és a nagy megilletődés miatt vált közismertté. Azt is mondják, hogy egyetlen ember bölcs érvelése adott hitelt a dolognak. A fölbolydult város királya miatt bánkódott s haragra gyúlt az Atyák ellen, amikor a hagyomány szerint Proculus Julius, a valóban csodálatos ügy komoly tanúja, a nép előtt ezeket mondta:

"Polgárok! A város atyja, Romulus, ma hajnalban az égből alászállva megjelent előttem. Amikor rémült döbbenettel és mélységes tisztelettel megálltam, s könyörögve kértem, hogy szembenézhessek vele, ezt mondta: »Menj és vidd hírül a rómaiaknak, az égiek akarata, hogy az én Rómám a földkerekség feje legyen; gyakorolják hát a katonáskodást, legyenek meggyőződve róla, s hagyják utódaikra meggyőződésüket, hogy semmiféle emberi hatalom nem szállhat szembe a római fegyverekkel.« Így beszélt - mondta -, és eltűnt a magasban."

Csodálatos, milyen bizalmat keltett Proculus, és hogy a halhatatlanság hite mennyire megenyhítette a népnek és a hadseregnek Romulus után érzett bánatát.

17. Közben pedig a trónért folyó harc s a hatalomvágy háborgatta a patríciusok lelkét; még nem esett szó jelöltekről, mivel az új nép soraiból még senki sem tűnt ki rendkívüli módon: hanem pártharc folyt a rendek között. A sabin származásúak - mivel Tatius halála óta nem került ki soraikból uralkodó, attól féltek, hogy elveszítik politikai egyenlőségüket és jogukat a hatalomhoz - maguk közül akartak királyt választani, a régi rómaiaknak pedig nem kellett idegen király. Ha voltak is különféle nézeteltérések, mégis mindannyian királyt kívántak, mert még sohasem ízlelték meg az édes szabadságot. Azután meg a félelem is elfogta a patríciusokat, hogy majd kívülről támadják meg a sok ellenséges államtól körülvett várost, melynek nincs uralkodója, a hadsereget, melynek nincs vezére. Kívánták, hogy valaki uralkodjék felettük, és mégsem tudták rászánni magukat, hogy egyik a másiknak engedjen. Így hát a száz patrícius közösen uralkodott, éspedig úgy, hogy tíz decuriát alakítottak, és minden decuriából kiválasztottak egyet-egyet, hogy azok kormányozzanak. Tíz ember gyakorolta hát a hatalmat, közülük mindig egy viselte a hatalom jelvényeit, és előtte jártak a lictorok; ötnaponként véget ért egy-egy ember hatalma, és sorban átszállt mindegyikre; egy év telt el így, s ezalatt nem volt király. Ez okból hívják ezt az időszakot mai napig interregnumnak. A nép azonban zúgolódott, mondván, megsokszorozódott a szolgaság, egy úr helyébe föltámadt száz; és úgy tetszett, nem is tűrnek meg maguk fölött mást, mint királyt, azt is csak úgy, ha maguk választják. Mihelyt a patríciusok a mozgolódást észrevették, gondolták, jobb, ha fölajánlják, amit amúgy is elvesztenek; így aztán népszerűségre tettek szert, mert a legfelső hatalom gyakorlását átengedték a népnek, de több jogot mégsem adtak neki, mint amennyit maguknak megtartottak. Elhatározták, hogy a királyt a nép válassza ugyan, de ez csak akkor bír érvénnyel, ha a patríciusok jóváhagyják. A törvényhozásban és a tisztségviselők megválasztásában mai napig élvezik ezt a jogot, bár jelentősége megcsappant azóta: még mielőtt a nép szavazásra indul, s a szavazás eredménye ismeretlen, a patríciusok máris kinyilvánítják hozzájárulásukat. Az idő tájt az interrex egybehívta a népgyűlést; s így szólt: "Polgárok! Javunkra, békénkre s boldogulásunkra válasszatok királyt: így látják jónak az Atyák. Ha pedig Romulushoz méltó utódra esik választásotok, az Atyák jóváhagyják." Ez annyira megtetszett a népnek, hogy ekkora nagylelkűségre mindenáron méltónak akarván mutatkozni, megszavazták s elrendelték, hogy a senatus határozza meg, ki legyen a király.

18. Az idő tájt széltében-hosszában Numa Pompilius igazságosságáról és jámborságáról beszéltek. Sabin földön, Cures városában lakott, s amennyire csak a maga korában tehette, ő volt a legjáratosabb mind a vallás, mind a polgári jog dolgaiban. Tanítómesterének, mivelhogy mást nem ismernek, tévedésből a samosi Pythagorast tartják, holott az jó száz évvel később Servius Tullius királysága idején Itália túlsó partvidékén, Metapontum, Heracles és Croton környékén gyűjtötte maga köré a buzgó tanítványok seregét - tudott dolog ez. Ily messzi tájakról még ha azonos korban élt is, hogyan érkezhetett volna el híre a sabinokhoz? Vagy miféle nyelvi közvetítéssel serkentett volna bárkit is a tanulás vágyára? És mifajta oltalom alatt vergődhetett volna keresztül egy ember annyi különféle nyelvű és más-más szokás szerint élő nép földjén? Én úgy vélem tehát, hogy lelkületét a maga sajátos szelleme és erényei formálták, s nem idegen tanítások, hanem a régi sabinoknak, az akkori világ legromlatlanabb népének komor és szigorú nevelési módszere. Numa nevének hallatára a római senatorok érezték ugyan, hogy ha onnan választanak királyt, a sabinok javára dől el a hatalom, ilyen férfival szemben mégsem merészeltek mást javasolni, akár személy szerint közülük, akár a pártjukból valót - se patríciust, se közpolgárt -, végül is egyhangúlag elhatározták, hogy a királyi rangot Numa Pompiliusra ruházzák. Elhívatták, és miként Romulus, aki jóslatot kért a város alapításához és kormányzásához, Numa is meghagyta, hogy kérjék ki az istenek tanácsát. Majd a jós - akinek attól fogva mindvégig megmaradt ez a hivatalos papi tisztsége - fölvezette a fellegvárba, és Numa ott arccal délnek fordulva, leült egy kőre. A jós, fejét beborítva, a király balján foglalt helyet, jobb kezében egy sima szárú görbe botot tartva, melynek lituus a neve. E helyről, ahonnét tekintetével a várost és környékét befoghatta, az istenekhez folyamodott, és keletről nyugatra ívet vonva kezével, elhatárolta az égtájakat, mondván, hogy "jobb felől dél, bal felől pedig észak"; szemben pedig, ameddig csak a szem ellát, egy képzeletbeli pontot jelölt meg. Majd baljába téve át a görbe botot, jobbját Numa fejére helyezte, s így imádkozott: "Juppiter Atya, ha isteni törvény, hogy ez a Numa Pompilius, kinek fejét érintem, Róma királya legyen, küldj nekünk nyilvánvaló jósjeleket, ama határok között, melyeket az imént megvontam." Majd fölsorolta, hogy milyen jeleket szeretne kapni. Mihelyt az isten megküldte a jeleket, Numát kikiáltották királlyá, s ő lejött a jóslatkérés megszentelt helyéről.

19. Az erőszakkal és fegyverrel alapított új várost birtokába véve Numa most a jog, a törvény s az erkölcs alapján készült újból alapítani. De látván, hogy míg a háború tart, minderre rá nem szokhatnak, sőt a katonáskodás csak szítja a harci kedvet, úgy vélte, hogy ezt a vad népet csak oly módon szelídítheti meg, ha elszoktatja a hadviseléstől; az Argiletum tövében a háború és béke jelzőjeként egy Janus-templomot emelt; azt ha kinyitották, fegyverben állt a város, ha bezárták, körös-körül békességben éltek a népek. Numa uralkodása után a templom kétszer volt bezárva csupán, először T. Manlius consulsága idején, az első pun háború befejeztével, másodszor a mi korunkban engedték meg az istenek, hogy meglássuk - Augustus Caesar záratta be, midőn az actiumi csata után szárazföldön és tengeren kivívta a békét. Numa bezárta a templomot, mihelyt szövetségi szerződést kötött valamennyi szomszédjával. De mivel a külső veszedelem gondjának elmúltával a nagy nyugalomban eltespedhet a lélek, melyet az ellenségtől való félelem és a katonai fegyelem állandóan ébren tartott, úgy gondolta hát, hogy e tudatlan, akkortájt faragatlan tömeget mindenekelőtt a leghatásosabb eszközzel, istenfélelemmel kell beoltani. És mivel ez valamilyen csodás magyarázat nélkül a lelkekbe nem hatolhatott, úgy tett, mintha Egeria istennővel éjjelente találkoznék: az ő tanácsára vezette be - mondta - az isteneknek legkedvesebb szertartásokat, és jelölte ki valamennyi istennek, kinek-kinek a maga papját.

Mindenekelőtt felosztotta az évet tizenkét hónapra a hold járása szerint, de mivelhogy a hold egy-egy hónapban nem tölt ki harminc napot, s (hat) nap hiányzik a teljes évből, amely a nap körpályájához igazodik, szökőhónapokat iktatott be, így aztán a nap állása minden huszadik évben ugyanarra az időpontra esett, mint eredetileg, és minden esztendő és valamennyi nap tartama egyforma hosszú lett. Ugyancsak ő jelölt meg szerencsés és baljóslatú napokat, mivel haszonnal járt, ha időnként nem kellett tárgyalnia a néppel.

20. Majd a papi tisztségek megszervezésére fordította figyelmét, noha a legtöbbet maga töltötte be, kiváltképpen azokat, amelyek ma a flamen Dialis hatásköréhez tartoznak. De mivel úgy vélte, hogy az effajta harcias népnek inkább Romulushoz, mint Numához hasonlatos királyai lesznek, akik maguk is hadba vonulnak, nem akarván, hogy a király főpapi kötelességei feledésbe menjenek, Juppiter állandó szolgálatára papot rendelt, s azt díszruhával és csak királyt megillető elefántcsont székkel (sella curulis) tüntette ki; rendelt mellé még két flament, az egyiket Mars, a másikat Quirinus tiszteletére. Vesta-szüzeket választott - Alba városából való és Róma alapítójának rokonságából származó papi rendet; állami díjazást rendelt számukra, hogy a templom állandó jellegű szolgálatát ellássák; a szüzességi fogadalom és egyéb vallásos szertartások révén tiszteletre méltóvá és szentté nyilvánította őket. Mars Gradivus szolgálatára is kiszemelt tizenkét Salius-papot, kitüntető megkülönböztetésként hímzett tógát adományozott nekik, és ércből való mellvértet, melyet tunikájuk fölött viseltek. Elrendelte, hogy az "ancilé"-knek nevezett, égből aláhullott pajzsokat ünnepi tánc kíséretében, dalokat énekelve hordozzák körül a városon. Majd kinevezte főpappá az Atyák soraiból Numa Marciust, Marcus fiát, és átnyújtott neki egy, valamennyi szent szertartásról szóló, részletes leírást, mely fölsorolta a vallásos áldozatokat, az ünnepnapokat, a templomok nevét, ahol a szertartások lefolyhatnak, valamint azt is, hogy költségeik fedezetére honnan kell a pénzt előteremteni. Valamennyi egyéb - akár állami, akár magánjellegű - vallásos szertartást a főpap hatáskörébe utalt, hogy a nép tudja, kihez kell tanácsért fordulnia, s hogy az istenek tiszteletét se a hazai vallás elhanyagolása, se idegen szokások behozatala meg ne zavarja. Nemcsak az égiek vallásos tiszteletéről kellett azonban útmutatást adnia ennek a főpapnak, hanem a gyászszertartásokról s a holtak szellemének kiengeszteléséről is; fölvilágosítással szolgált továbbá a csodajelek természetéről, ha villámlás útján vagy egyéb látható alakban nyilvánultak meg, azok érvényességéről vagy kiengesztelésének módjáról. Hogy az égiek esze járásából kilesse az effajta titkokat, Juppiter Eliciusnak templomot szentelt az Aventinuson, és madárjóslatok által kért tanácsot az istentől, melyek azok a jelek, amelyeket az isteni akarat megnyilvánulásának kell tekinteni.

21. A sok tanácskérés meg fogadalomtétel teljességgel elvonta a népet az erőszakosságtól, a fegyverektől, s a kedélyeket elfoglalta ez a másfajta tevékenykedés: örökösen az istenek gondja foglalkoztatta őket, s midőn észrevették, hogy az égiek akarata érvényesül az emberi dolgokban, annyira eltelt jámborsággal a szívük, hogy ettől kezdve nem a büntetéstől és a törvénytől való félelem irányította legfőbb erőként az államot, hanem a hűség és az esküszó kötelme. És mivel maguk az emberek a király páratlan példamutatásához igazodtak szokásaikban, a szomszédos népek, amelyek azelőtt nem is városnak tekintették Rómát, hanem inkább haditábornak, mely azért fészkelődött közébük, hogy mindannyiuk békéjét földúlja, most nagy megbecsülésben részesítették, gondolván, hogy szentségtörés volna ezt az istenek jámbor tiszteletébe merült államot megtámadni. Volt egy liget, melynek közepén egy homályos barlang mélyéről kiapadhatatlan vizű forrás csobogott: mivel pedig Numa az istennővel való találkozás ürügyén, tanúk nélkül gyakran eljárt oda, ezt a ligetet a múzsáknak szentelte, mondván, hogy ott szoktak összejönni az ő feleségével, Egeriával. Magának a Hűségnek (Fides) is ünnepet alapított; meghagyta, hogy ahhoz a szentélyhez kétfogatú födött kocsin járjanak a papok, és ujjuk hegyéig elfödött kézzel végezzék el a szent szertartást jeléül annak, hogy megvédelmezik a Hűséget, és székhelyét még az emberi jobb kézben is szentnek tartják. De sok más ünnepet is alapított, és sok más helyet szentelt - ezeket a helyeket a papok "Argeus"-oknak hívták - az isteneknek. Életének fő műve mégis uralkodásának egész ideje alatt a béke és az ország megvédése volt. Ily módon két, egymást követő király más-más módon, egyik a háború, másik a béke eszközével növelte nagyra az államot. Romulus harminchét, Numa negyvenhárom évig uralkodott. Erős volt az állam, s a háború és béke művészete egymást egyensúlyban tartotta.

22. Numa halála után ismét interregnumra került a sor. Aztán a nép királlyá kiáltotta ki Tullus Hostiliust, Hostilius unokáját, aki a fellegvár tövében a sabinok elleni csatában jeles hírnevet szerzett magának. Az Atyák jóváhagyták a választást. Az új uralkodó nemcsak a megelőző királytól különbözött, hanem még Romulusnál is szilajabb volt. Ifjú kora, férfias ereje, s mindehhez nagyapja dicsősége szította heves lelkületét. Úgy vélte, hogy nyugalomban elöregszik az állam, és ezért mindenféle okot keresett a háború kirobbantására. A véletlen úgy hozta, hogy római parasztok Alba mezőiről, albaiak pedig római földekről kölcsönösen zsákmányt hajtottak el egymástól. Albában akkoriban Gaius Cluilius uralkodott. Mindkét részről csaknem egyazon időben küldtek követeket, hogy kártérítést követeljenek. Tullus lelkére kötötte övéinek, hogy mindenekelőtt megbízásukat teljesítsék: jól tudta, hogy az albaiak megtagadják a követelést; így tehát jogosan üzenhet hadat. Az albaiak hanyagabbul intézték a dolgot. Miután Tullus szívélyesen és barátságosan fogadta őket, jókedvűen vendégeskedtek a király asztalánál. Ezalatt a római követek elsőkként adták elő követelésüket, és mivel az albaiaktól tagadó választ kaptak, a harmincadik napon megüzenték a háborút. Jelentik ezt Tullusnak. Akkor Tullus lehetőséget ad az albai követeknek, hogy elmondják, milyen kérelemmel érkeztek. Amazok, mit sem sejtve, mentegetőzéssel vesztegetik az időt, mondván, mennyire sajnálják, hogy olyasmit adnak elő, ami majd nem nyeri el Tullus tetszését, de az utasítás erre kényszeríti őket; kártérítést követelni jöttek; s ha azt meg nem kapják, a parancs szerint hadat kell üzenniök. Erre Tullus: "Jelentsétek királyotoknak - mondja -: Róma királya az isteneket hívja tanúkul, hogy a két nép közül azt sújtja a háború valamennyi szenvedése, amelyik elsőként utasítja el kevélyen a kártérítést kérő követeket."

23. Mindezt megjelentik otthon az albaiak. Mindkét fél a legnagyobb erővel készül a háborúra, mely leginkább polgárháborúhoz hasonlatos, úgyszólván apák és fiúk között, hiszen mind a kettő trójai ivadék, mivel Lavinium Trójából, Alba Laviniumból, a római nép pedig az albai királyok törzséből származik. E háború kimenetele mégsem volt túlságosan fenyegető, minthogy nyílt ütközet nem folyt, s csak egyik város házai pusztultak el, a két nép pedig egyesült.

Elsőnek az albaiak törtek be nagy hadsereggel római területre. Táborukat a várostól alig ötezer lépésnyire ütik fel és körülárkolják, az árkot vezérük nevéről Cluilius-ároknak hívják több évszázadon keresztül, míg végül az idő az árokkal együtt a nevet is kitörli az emlékezetből. Ebben a táborban leli halálát Cluilius albai király; az albaiak Mettius Fufetiust választják meg teljhatalmú hadvezérüknek. Ekkor Tullus, a király halálán felbuzdulva, azt híreszteli, hogy az istenek mindenható akarata előbb csak a nép fejét sújtotta, de majd valamennyi albait megbünteti a jogtalan háború miatt; majd éjnek idején, megkerülve az ellenség táborát, felbőszült hadseregével betör Alba területére. Ez aztán kicsalogatta állásaiból Mettiust. Amennyire csak lehet, megközelíti az ellenséget; majd parancsot ad, hogy egy követ jelentse Tullusnak: mielőtt megütköznének, szükség volna egy megbeszélésre: ha létrejön a találkozás, biztosan tudja, mind a rómaiak, mind az albaiak számára egyaránt lényeges javaslatot ad elő. Tullus nem utasítja vissza, de arra az esetre, ha a mondanivaló nem bizonyulna fontosnak, fölállítja seregét. Fölsorakoznak az albaiak is. Miután mindkét hadsereg csatarendben áll, néhány főember kíséretében előlép a két vezér. Az albai kezd beszélni: "Úgy tudom, hogy sok volt a méltatlanság, a szövetségi szerződés értelmében megkövetelt, de vissza nem szolgáltatott birtok; ezeket sorolta föl e háború okául királyunk, Cluilius, s én nem kétlem, hogy te, Tullus, ugyanezeket rovod fel; de ha inkább igaz, semmint szemkápráztató dolgokat akarunk mondani - a hatalomvágy serkenti fegyverbe ezt a két szomszédos rokon népet. Akár igaz, amit mondok, akár nem: ezt annak kellett volna eldöntenie, aki a háborút elkezdte; engem az albaiak e háború vezetésére választottak meg. De íme, Tullus, figyelmeztetni szeretnélek valamire: az etruszkok haderejére, amely körülfog minket is, téged is, és te azt szükségképpen jobban ismered, mivelhogy ti közelebb vagytok hozzá. Nagy a hatalma az etruszkoknak szárazföldön és még nagyobb a tengeren. Jusson eszedbe, hogy midőn jelt adsz a csatára, a szemük rajta lesz ezen a két seregen, és mikor már fogytán az erőnk, kimerültünk,mindkettőnket, győztest s legyőzöttet egyaránt megtámadnak. Ha mégis szeretnek bennünket az istenek, amiért nem elégszünk meg a szabadság biztonságával, és inkább vállaljuk a hatalom vagy a szolgaság kockázatát, válasszunk olyan megoldást, amely mindkettőnket kötelez, és az egyik népre sem hoz nagy veszteséget, nagy vérontást." A javaslat Tullusnak nem volt ellenére, noha lelkének indulata és a győzelem reménye miatt hajlott a szilajságra. Kerestek és találtak mindkét félnek megfelelő megoldást, amit maga a véletlen szerencse tálalt elébük.

24. Történetesen mindkét hadseregben volt egy-egy hármas iker férfitestvér, korra, erőre nézve mit sem különböztek egymástól. A Horatiusok és Curiatiusok - tudja ezt mindenki, nincs is ennél nevezetesebb dolog a régmúlt időkben; és mégis, ebben a híres ügyben tévednek a nevek tekintetében, hogy tudniillik melyik népből valók a Horatiusok és melyikből a Curiatiusok. A történetírók két oldalról vitatják; többségük mégis, úgy látom, rómaiaknak mondja a Horatiusokat: énezeknek a véleménye felé hajlok. A királyok azt javasolták a hármas ikreknek, hogy küzdjenek meg egymással fegyverrel a hazájukért: "Ott lesz majd a hatalom, ahol a győzelem." Nincs ellenvetés, megegyeznek helyben és időben. De mielőtt megverekednének, szerződést kötnek egymással a rómaiak és az albaiak, és törvénybe foglalják, hogy a nép, melynek fiai a viadalban győznek, békességben uralkodik majd a másik nép fölött.

Valamennyi szerződés más-más feltételekkel, egyébként mindegyik egyformán jön létre. Akkor, amint halljuk, így történt, és ennél régebbi szerződést nem ismer senki. A fetialis kérdést intéz Tullus királyhoz: "Megparancsolod-e nekem, király, hogy az albai nép pater patratusával szerződést kössek?" És mikor a király parancsot ad: "Szent füveket kérek tőled, király", mondja a fetialis. Mire a király: "Vedd a tiszta füvet." A fetialis a fellegvárból tiszta gyepfüvet hoz. Majd ezt kérdezi a királytól: "Megteszel-e engem, király, a Quirisek római népének királyi hírnökévé, elismered-e segédeimet és fölszerelésemet is?" "Megteszlek - felel a király -, ha ebből sem rám, s a Quirisek római népére nem származik hátrány." A fetialis Marcus Valerius volt; pater patratusnak - fejét és haját a szent ággal megérintve - Sp. Fusiust tette meg. A pater patratus tiszte, hogy kivegye az esküt, azaz hogy szentesítse a szerződést; ezt sok szóval, hosszú szöveg elmondásával végzi - nem érdemes elismételni. Majd felolvasván a feltételeket, azt mondja: "Hallgass meg, Juppiter; hallgass meg, Alba népének pater patratusa; hallgass meg te, Alba népe. Mindahhoz, amit azokból a táblákból vagy viasztáblákról elejétől végig hamis szándék nélkül felolvastak, és amiket itt ma világosan megértettek, azokhoz a törvényekhez a római nép elsőként sohasem lesz hűtlen. Ha akár állami döntés folytán, akár rosszhiszeműségből elsőként válna hűtlenné, akkor azon a napon úgy sújts le, ó, Juppiter, a római népre, mint ahogy ma én sújtok le itt erre a sertésre; a csapás annál súlyosabb legyen, amennyivel te hatalmasabb és erősebb vagy nálam." Mihelyt ezt kimondta, egy szikladarabbal letaglózta a sertést. Az albaiak meg a maguk szent szövegeit, a maguk esküjét mondták el a maguk vezérének, a maguk papjainak szájával.

25. Miután megkötötték az egyezséget, a hármas ikrek, a megállapodás szerint fegyverükhöz nyúlnak. És miközben mindegyiket a maga népe biztatja, mondván, hogy hazai isteneik, szülőhazájuk és rokonságuk, valahány polgártársuk otthon, meg a hadseregben, mind az ő fegyvereikre, az ő kezükre szögezi tekintetét; amazok pedig nemcsak szilaj természetüktől ösztökélve, de a buzdító szavaktól is fellelkesülten előrelépkednek a két csatasor között. A két hadsereg pedig, ki-ki a maga tábora előtt letelepszik, és ha veszedelmet pillanatnyilag nem is érez, nyugtalanságot annál inkább: mert bizony a hatalom forgott kockán, néhány férfi erejére és szerencséjére bízva. Éber figyelemmel és aggodalommal kísérték hát a nem éppen kedves látványosságot.

Megadják a jelt, és a három-három ifjú, kivonva fegyverét, mintha két hatalmas hadsereg bátorságát hordozná magában, összecsap. Sem egyik, sem másik csoport nem törődik a maga veszedelmével, lelküket csak államuk hatalma vagy szolgasága tartja izgalomban és hazájuk sorsa, mely olyanná lesz, amilyenné ők teszik majd. Már az első összecsapásra, amint csattogni kezdtek a fegyverek, és villogni a fényes kardok, óriási döbbenet fogta el a nézőközönséget; remény egyik felet sem kecsegtette - mindenkinek elállt a szava s a lélegzete. Egymásba fonódtak a karok, és most már nemcsak a testek mozgása, a fegyverek és kardok döntetlenül végződő összecsapása szolgált látványosságul, hanem a sebek is, meg a vér; mind a három albai megsebesült, két római pedig holtan omlott egymásra. Mikor ezek elbuktak, az albai hadsereg örömujjongásban tört ki, a római legiókat pedig ha a remény elhagyta is, a gond semmiképpen sem, és lélegzetüket visszafojtva lesték egyetlen emberüket, akit a három Curiatius körülfogott. De az véletlenül sértetlen maradt, s ha egymaga nem bírt is el hárommal, külön-külön megküzdhetett velük. Hogy tehát ellenfeleit elkülönítse egymástól, futásnak eredt, gondolván, hogy annyira üldözhetik csupán, amennyire a sebesülésük engedi. Már jókora távolságnyira jutott a csata színhelyétől, midőn hátrapillantva látja, hogy üldözőit meglehetősen nagy térség választja el egymástól; az első nem járt túl messzire tőle. Megfordul és nagy lendülettel rátámad: és míg az albai hadsereg azt kiabálja a Curiatiusoknak, hogy segítsék meg testvérüket, Horatius már megölvén ellenfelét, győztesként belekezd a második párviadalba. Ekkor a rómaiak hangos szóval - mint a játékokon, ha a vesztesnek látszó fél váratlanul összeszedi magát, segítik bajnokukat; az pedig igyekszik, hogy befejezze a viadalt. Mielőtt a másik - nem is járt messze - utolérte volna, a második Curiatiust is megölte. Most már egyenlő hadiszerencsével küzdhettek egymás ellen, a két életben maradott, de esély és erő dolgában nem voltak egyformák: az egyik fegyvertől sebesítetlen és kétszeres győztesként, szilajul vetette magát a harmadik küzdelembe; a másik sebétől megfáradva, futástól kimerülve, csak vonszolta magát, már-már legyőzetve attól, hogy két bátyját a szeme láttára mészárolták le, győztes ellenfelének kiszolgáltatja magát. Nem is volt az párviadal. Dicsekedve mondja a római: "Kettőt áldoztam föl halott testvéreim szellemének: a harmadikat e háború okaként áldozom föl, hogy Róma uralkodjék Alba fölött." Ezzel az albainak, aki fegyverét is alig bírta tartani, átdöfi a torkát kardjával, s midőn az már a földön hever, fegyvereitől megfosztja tetemét.

A rómaiak ujjongva és lelkesedéssel fogadják Horatiust. Annál nagyobb volt az öröm, mert félelmetes volt a helyzet. Azután hozzálátnak, hogy más-más hangulatban, eltemessék halottaikat; az egyik nép hatalomban gyarapodva, a másik ellenfele hatalmának alávetve. (A sírok ott állnak ma is, ahol ki-ki elesett - a két római szinte egy helyütt, Albához közelebb, a három albai Róma irányában, de különböző helyeken, úgy, amint harcoltak.)

26. Mielőtt széjjelszélednének, Mettius a szerződés értelmében megkérdezi Tullustól, hogy mit parancsol; az pedig meghagyja, hogy tartsa fegyverben az ifjúságot, mondván, szüksége lesz még a szolgálataikra, ha kitör a háború Veiivel. A két hadsereget tehát hazairányították. Az élen Horatius haladt, maga előtt tartva háromszoros zsákmányát; ennek a Horatiusnak a hajadon húga az egyik Curiatius jegyese, a Capenai-kapunál bátyja elé ment; amikor fölismerte bátyja vállán jegyesének harci köpenyét, melyet maga varrt neki, kibontotta haját, és zokogva idézte holt kedvese nevét. Felindul a kevély ifjú, hogy húga az ő diadala és a nép általános öröme idején ennyire siránkozik. Kardot ránt, és szitkozódva keresztülszúrja a lányt: "Menj hát nem ide illő szerelmeddel a jegyesed után, nem törődve bátyáiddal, a holtakkal és az élővel, feledve hazádat. Így járjon valahány római nő, aki az ellenséget meggyászolja." Szörnyű bűntett volt ez mind az Atyák, mind a nép szemében, de frissen szerzett érdem állt szemben a merénylettel. Mégis törvénybe idézték a király elé. A király nem akarván, hogy ő hozza ezt a szomorú és háládatlan ítéletet, majd utána ő rendelje el a kivégzést, népgyűlést hívott össze, és ezt mondta: "A törvény értelmében duumvireket nevezek ki, hogy gyilkosság bűntette miatt ítélkezzenek Horatius fölött." A törvény szövege rettentő volt: "Gyilkosság ügyében duumvirek ítélkezzenek; ha a duumvirek ítéletével szemben a vádlott föllebbez, a fellebbezést meg kell vitatni, ha a duumvireknek volt igazuk, a vádlott fejét fedjék el, kötözzék szégyenfához, és a városfalakon belül vagy akár a falakon kívül vesszőzzék halálra." E törvény értelmében duumvireket választottak, s ezek, mivel volt ilyen törvény, úgy vélték, nem menthetik föl Horatiust, még ha ártatlan is; el is ítélték, és akkor egyikük így szólt: "Publius Horatius, én téged gyilkosság bűntette miatt elítéllek. Menj, lictor, kötözd össze a kezét." Odalép a lictor, és meghurkolja a kezét. Ekkor Horatius, a törvényt bölcsen értelmező Tullus tanácsára, azt mondja: "Föllebbezek." A vita e föllebbezésről a nép színe előtt zajlott le. Az emberek megrendültek állásfoglalásukban, kiváltképpen mikor P. Horatius, az apa, kijelentette, úgy véli, leánya jogosan lelte halálát; ha nem így esik, atyai jogánál fogva fiát büntette volna meg. Majd azt kérte, hogy őt, akit még kevéssel ezelőtt kiváló sarjak körében látták, ne fosszák meg teljességgel gyermekeitől! Eközben az öreg, fiát átkarolva, a Curiatiusoktól elragadott zsákmányra mutatott azon a helyen, melyet ma is a Horatiusokról neveznek Pila Horatiának, és ezt mondta: "Ezt az embert, polgárok, akit az imént kitüntetéssel elhalmozva láttatok, győzelmi dicsősége miatt ünnepelve, elnéznétek-e, amint kétágú villába szorítják nyakát, megvesszőzik, megkínozzák? Ily szörnyű látványt az albaiak szeme is aligha bírna el. Menj csak, lictor, kötözd meg a kezét annak, aki fegyveresen épp az imént szerzett hatalmat a római népnek... Menj és född el a fejét e város szabadítójának; kötözd a szégyenfához; vesszőzd meg akár a városfalakon belül, de talán ott, ellenfeleitől megszerzett harci fölszerelése és hadizsákmánya halmánál, akár túl a város falain, a Curiatiusok sírhalmai között. Mert ugyan hová is vezethetnéd el ezt az ifjút, ahol harci dicsősége megvédené e büntetés ocsmányságától." A nép nem nézhette közönyösen sem az atya könnyeit, sem a fiú minden veszedelemben rendíthetetlen nyugalmát: fölmentették hát inkább csodálatos bátorsága, semmint ügyének igazsága miatt. És hogy a nyilvánvaló gyilkosság miatt valamiképpen mégis vezekeljen, meghagyták az apának, hogy fiát közpénzen tisztítsa meg bűnétől. Az pedig bemutatott néhány engesztelő áldozatot, mely később hagyományossá vált a Horatius nemzetség körében, aztán keresztbe fektetett az úton egy gerendát, és mintegy iga alatt, fejét elfödve áthajtotta rajta a fiát. Ez a gerenda helyreállítva mai napig fönnáll: a Nővér Gerendája a neve. Horatiának azon a helyen, ahol a karddöfés érte, négyszögletes sziklából emeltek síremléket.

27. De a béke nem sokáig maradt fönn Albával. A tömeg gyűlölete azért, hogy három katonára bízták az állam sorsát, bántotta a dictator hiúságát; és mivel bölcs meggondolásokkal semmire sem ment, álnokságokkal kezdte volna honfitársai lelkületét megbékíteni. Így hát, miként azelőtt a háború kellős közepén békére, most a béke kellős közepén háborúra törekedett; de mert úgy vélte, hogy a maga államában több a dühödt szenvedély, mint az erő, más népeket szított a nyílt és hadüzenet alapján viselendő háborúra, övéinek a szövetség örve alatt az árulás szerepét tartotta fenn; Fidenae tehát római colonia, és Veii csatlakozott ehhez a szövetségi tervhez, és miután megegyeztek abban, hogy Alba átmegy az ő oldalukra, fegyverbe szállnak, és harcra kelnek.

Miután Fidenae nyíltan elpártolt, Tullus seregestül elhívatja Mettiust Albából, és fölvonul az ellenség ellen. Átkel az Anio folyón és Confluentesnél üti föl táborát. E pont és Fidenae között kelt át a Tiberisen a veiibeli hadsereg. Ezek csatarendbe sorakozva a folyó mentén a jobbszárnyat tartják; a fidenaebeliek inkább a hegynek támaszkodva alakítják ki a balszárnyat. Tullus a veii ellenséggel fordítja szembe az övéit, az albaiakat pedig a fidenaei legiók ellen vonultatja föl. Az albai vezérnek bátorsága sem volt több a hűségénél. Sem maradni, sem nyíltan átpártolni nem merészel, hanem szinte észrevétlenül a hegyek felé húzódik vissza; és mihelyt úgy véli, hogy már eléggé visszavonult, fölsorakoztatja valamennyi csapatát, és tétovázva, hogy időt nyerjen, szélesen elnyújtja alakulatait: szándéka az volt, hogy ahhoz a félhez csatlakozik, amelyiknek kedvez a szerencse. A legközelebb álló rómaiak először igen elcsodálkoztak, mikor észrevették, hogy szövetségeseik távozásával fedezetlen maradt az oldaluk; egy lovas vágtában jelenti a királynak, hogy az albaiak elhagyják a csatamezőt. Tullus ebben a rémületes helyzetben tizenkét Salius-papot fogad, és a Félelemnek (Pavor) és Rémületnek (Pallor) pedig szentélyt alapít. Jó hangosan, hogy az ellenség is meghallja, parancsot ad a lovasnak, hogy térjen vissza a csatába: nincs szükség semmiféle ijedelemre; az albai hadsereg csakis az ő parancsára végzi az állandó mozdulatot, hogy a védtelen fidenaebelieket hátba támadja; azt is elrendeli, hogy a lovasok tartsák föl dárdájukat. Ezzel a római gyalogság java részének szeme elől elzárta az albai hadsereg távozásának látványát; akik mégis látták, elhiszik, amit a királytól hallottak, s csak annál hevesebben csatáznak. Félelem fogja el az ellenséget: hallották a fennhangon elmondott parancsot, s a fidenaebeliek nagy része, akik egy római coloniához tartoztak, tudott is latinul. Ezért, hogy hirtelen rohamot intézve a dombról, az albaiak el ne vágják őket a várostól, megfutamodnak. Tullus üldözi őket, és miután szétszórta a fidenaebeliek szárnyát, még vadabbul támad rá a szövetségeseik rémületétől megdöbbent veiibeliekre. Azok nem állják a támadást, de rendezetlen futásukban elállja útjukat hátuk mögött a folyó. Miután odáig eljutottak, némelyek rútul eldobálják fegyvereiket, és vakon nekimennek a víznek, másokat, akik még habozva álldogálnak a parton, és nem tudják elhatározni, hogy meneküljenek vagy harcoljanak-e, ott tipor el az ellenség. Nem volt még ennél kegyetlenebb római ütközet.

28. És ekkor az albai hadsereg, a csata szemlélője, levonult a síkságra. Mettius az ellenség leverése alkalmából szerencsekívánatait fejezi ki Tullusnak; Tullus szívélyesen válaszol Mettiusnak. Hogy minden jóra forduljon, elrendeli, egyesítsék az albai tábort a rómaiakéval; másnapra pedig tisztító áldozatot készít elő.

Mihelyt megvirrad, elvégezvén a szokásos előkészületeket, parancsot ad, hogy hívják gyűlésbe mindkét hadsereget. A kikiáltók a tábor túlsó széléről elindulva elsőknek az albaiakat serkentik föl. Ezeket a dolog újdonsága is vonzza, hallani is akarják a római király szónoklatát, és a közelébe tolonganak. A megbeszélés értelmében, körülveszi őket a fölfegyverzett római legio: a centuriók kötelességévé teszik, hogy haladéktalanul teljesítsék a kapott parancsokat. Tullus pedig így kezd beszélni: "Rómaiak! Ha volt valaha háborútok, amelynek alkalmából hálát adhattatok először a halhatatlan isteneknek, azután a magatok hősiességének, akkor a tegnapi csata az volt. Nem annyira az ellenséggel kellett megküzdenetek, hanem annál nagyobb és veszedelmesebb csatát kellett vívnotok szövetségeseitek álnok árulásával. Mármost hogy tévedésbe ne essetek: az albaiak nem az én parancsomra vonultak vissza a hegy lábához - nem az én utasításom volt, csak jobbnak láttam, ha annak tüntetem föl, mert így nem tudjátok meg, hogy elhagytak benneteket, és ez figyelmeteket nem vonja el a csatától; az ellenség sorai között pedig félelem támad, és fölébred a menekülés gondolata, ha azt hiszik, hogy hátba támadják őket. Nem minden albai részese ennek a bűnnek, amelyről szólok: vezérüket követték, éppúgy, mint ahogy ti is megtettétek volna, ha csapatotoknak irányváltoztatást vezényelek. Íme, Mettius, ő ennek a hadmozdulatnak az iránymutatója, Mettius e háború kieszelője, Mettius a római-albai szövetségi szerződés megszegője. De vetemedjék csak még valaki hasonló tettre a jövőben, ugyan fényes példát szolgáltatok személyén minden halandónak." Fegyveres centuriók veszik körül Mettiust: a király pedig, amint elkezdte, úgy mondja tovább: "Javára, üdvére, boldogulására szolgáljon a római népnek, nekem és nektek is, albaiak. Az a szándékom, hogy Alba népének apraját-nagyját Rómába telepítem át, a népnek polgárjogot adok, az előkelőket beválasztatom az Atyák soraiba - egy várost, egy államot alkotunk; aminthogy hajdan egy népből kettőre oszlott Alba városa, úgy most majd eggyé olvad ismét." E szavakra a fegyveresektől körülzárt, védtelenül álló albai ifjúság lelkében különféle érzésekkel, de egyazon félelem hatása alatt mélyen hallgat. Megszólal Tullus: "Mettius Fufetius! Ha képes volnál megtanulni, hogy mi a hűség, és miként kell megtartani a szerződéseket, én magam tanítanálak meg rá, és meghagynám életedet; de mivelhogy gyógyíthatatlan a jellemed, bűnhődésed tanítsa meg az emberiséget, hogy szentnek tekintse, amit te durván megsértettél. És miként kevéssel ezelőtt a lelkedet osztottad ketté Fidenae és Róma között, úgy ma a testedet adod oda, hogy kettészakítsák." Majd odaintett két négylovas kocsit és Mettiust, kezét-lábát szétterpesztve közéjük kötözteti, majd egymással ellenkező irányba meghajtják a lovakat, s a két kocsi kettészakítja a testet, magával vonszolva a hozzákötözött végtagokat. Mindenki elfordítja tekintetét a szörnyű látványtól. Ez volt az első és utolsó büntetés a rómaiaknál, amely semmibe vette az emberiesség törvényeit: egyébként joggal dicsekedhetünk azzal, hogy enyhébb büntetéseket egyetlen nép sem alkalmazott.

29. Időközben már lovasokat menesztettek Albába, hogy a lakosságot Rómába költöztessék. Majd legiókat vezényeltek ki a város lerombolására. Ezek áthaladtak a város kapuin, de belül nem fogadta őket riadalom, rettegés, amint városok megszállása idején szokás, mikor az ellenség betöri a kapukat, ostromgépekkel lerombolja a falakat, vagy erőszakkal megszállja a fellegvárat, és a katonák dühös lármája, rohanása fegyverek és tűz ropogásával keveredik mindenfelé; hanem keserves csönd és néma bánat szorította össze a szívét mindenkinek. Rémületükben nem gondoltak rá, mit hagyjanak hátra, mit vigyenek magukkal, némelyek bizonytalanul, egymástól kérdezősködve, házuk küszöbén álldogáltak, mások, hogy utoljára még egyszer láthassák, ődöngve járták be lakásukat. És már hátuk mögött a távozást parancsoló katonák lármázása, már hallatszik a város túlsó végéből a háztetők ropogása, oda látszik a távol eső helyekről fölemelkedő por, mely felhőként nyomakodik be mindenfelé; ki-ki vaktában felkapja, ami keze ügyébe esik, és már megy is, elhagyván családi tűzhelyét, házi isteneit, a házat, melyben született és fölnevelkedett; ellepi az utakat a hurcolkodók végeláthatatlan csapata, és amint egymásra néznek, kölcsönösen elfogja őket a szánalom, s újra könnyekre fakadnak, keserves jajszavak hangzanak, kiváltképpen az asszonyok szájából, amikor elhaladnak fegyveresektől megszállt szent templomaik előtt - mintha csak fogságban hagynák hátra isteneiket. Mihelyt az albaiak elhagyták a várost, a római katonaság a földdel egyenlővé tesz valamennyi házat, köz- és magánépületet, és egyetlen óra alatt négyszáz esztendő - ennyi ideig állt fönn ugyanis Alba - művét romhalmazzá, pusztasággá változtatja. Az istenek templomait azonban - így szólt a királyi parancs - mégis megkímélik.

30. Róma ugyanakkor növekedik Alba romjain. Megkettőződik lakóinak a száma; a városhoz csatolják a Caelius-dombot, és hogy az emberek sűrűbben lakják, ezt a helyet választja királyi palotája székhelyéül Tullus - elfoglalja és odaköltözik. Az albai előkelőségeket - hogy az állami életnek ez az oldala is megerősödjék - befogadja az Atyák soraiba: így jutnak be a patríciusok közé a Juliusok, Serviliusok, Quinetiusok, Geganiusok, Curiatiusok, Cloeliusok; a maga növelte rend székházának megteszi az egyik templomot, melyet apáink koráig Curia Hostilia néven ismertek. És hogy valamennyi rend erejét az új nép soraiból valamelyest megnövelje, tíz lovasosztagot soroz be az albaiak közül; a legiók közül a régieket ugyancsak velük egészíti ki, és újakat is belőlük szervez.

Erejében ekként bizakodva Tullus hadat üzen a sabinoknak, akiket akkoriban az etruszkok után férfiak és fegyverek dolgában a leggazdagabb népnek ismertek. Mindkét oldalon esett jogtalanság, jóvátételt pedig hiába követeltek. Tullus fölpanaszolta, hogy Feronia templománál, mikor állt a legforgalmasabb vásár, elfogták a római kereskedőket; a sabinok pedig azt, hogy embereiket, akik hajdan Rómában a szent ligetbe menekültek, fogva tartották. Efféle háborús okokat emlegettek. A sabinok nagyon is jól emlékeztek rá, hogy haderejük egy részét még Tatius helyezte át Rómába, továbbá hogy Róma hatalma a nemrégiben hozzácsatolt Alba népességével megnövekedett; épp ezért külső segítség után néztek. Ott volt a szomszédban Etruria, az etruszkok közül is legközelebb Veii városa. A veiibeliek lelkében lappangott még a harag a háború miatt, de forrongásra egyébként is hajlamosak lévén, önkénteseket toboroztak - a nincstelen nép és némely kalandor szemében a zsold is számított egyet-mást: hivatalosan nem segítették meg őket, a veii nép - a többieknél ez kevésbé feltűnő - hűségesen megtartotta a Romulusszal kötött szerződést. Mindkét oldalon nagy erőfeszítéseket téve készültek a háborúra, s már látható volt, hogy a szerencse annak kedvez, aki elsőnek támad, mikor Tullus megindította a támadást, és elsőnek tört be a sabinok földjére. Heves ütközet folyt a Malitiosa-erdőnél, ahol a gyalogság hadereje, de főként a minap megerősített lovasság a római hadseregnek szerzett nagy előnyt. A lovasok heves támadása megzavarta a sabinok csatarendjét, úgyhogy sem az ütközetben helytállni, sem visszavonulni nem tudtak súlyos vereség nélkül.

31. A sabinok legyőzetése után, midőn Tullus katonai és az egész római állam hatalma és dicsősége teljében volt, egyszer csak jelentik a királynak és az Atyáknak, hogy a Mons Albanuson kőzápor hullott. Mivel a hírt alig-alig hitték el, a csoda megtekintésére embereket küldtek ki, akiknek szeme láttára sűrűn hullott a kő az égből, mint a jégeső, ha a szélvihar sodorja nagy tömegben a mezőkön. Hallani véltek egy hatalmas erejű hangot is a hegy tetején zöldellő ligetből: hogy az albaiak áldozzanak hazai szertartásaik szerint - mert azokat a nép, miként isteneit, hazájával együtt elhagyta és elfeledte, és vagy átvette a római vallás gyakorlatát, vagy talán sorsa miatt haragra gyúlva elhanyagolta az istenek tiszteletét. A csodajel hatására a rómaiak is kilencnapos hivatalos ünnepet rendeltek el, akár mert így szólt a Mons Albanusról az égi hang - azt mondják, így történt -, akár mert a haruspexek így tanácsolták: annyi mindenképpen fönnmaradt, hogy valahányszor ugyanerről a csodáról hírt hallanak, kilencnapos ünnepet ülnek.

Nem sokkal ezután járvány tört ki. Ennek következményeként ellustultak kissé a katonáskodástól, pedig a harcias király nem hagyott nekik nyugtot a fegyveres szolgálattal; úgy vélte, hogy a katonáskodás egészségesebbé teszi az ifjakat, mint az otthoni élet; végül maga is hosszan tartó betegségbe esett. És ez nemcsak a testét, hanem szilaj szellemét is annyira megtörte, hogy ő, aki egyáltalán nem tartotta királyhoz méltónak, hogy a vallás kérdéseivel foglalkozzék, egyszerre mindenfajta apró vagy komoly babonának kiszolgáltatta magát, és a népet is vallásos dolgokkal árasztotta el. Széltében-hosszában, mindenki a Numa királysága idején volt állapotokat kívánta vissza, és a betegségtől való menekvésre segítségnek egyedül azt tartotta, ha békéért és kegyelemért könyörögnek az istenekhez. Azt mondják, hogy Numa följegyzéseit lapozgatva, maga a király bukkant rá titkos szertartásokra, melyeket Juppiter Elicius tiszteletére végeztek; ezeket a szent szertartásokat elvonulva, egymaga akarta elvégezni, de helytelenül kezdte meg és végezte el a vallásos gyakorlatot, és nemcsak hogy égi jeladást nem kapott, hanem Juppiter haragjában, amiért a szent szertartást megsértette, villámcsapást küldött rá, és a király házával együtt elégett. Tullus nagy hadidicsőségben harminckét esztendeig uralkodott.

32. Tullus halála után, ősi szokás alapján, az Atyákra szállt a hatalom, ők pedig interrexet neveztek ki. A népgyűlésen a nép Ancus Marciust választotta meg királynak; az Atyák jóváhagyták a választást. Ancus Marcius anyai ágon Numa Pompilius unokája volt. Uralkodása kezdetén jól eszébe véste mind nagyapja dicső emlékét, mind azt, hogy az előző uralkodó egyébként kiváló cselekedeteiben egyetlen fogyatékosság mutatkozott: a vallás elhanyagolása vagy helytelen gyakorlata; ő tehát legfontosabb teendőjének tartotta, hogy a Numa idejében bevezetett hivatalos vallásgyakorlatokat megújítsa, és elrendelte, hogy azokat a pontifex a király följegyzéseiből fehér lapra másolja és nyilvánosságra hozza. Így hát mind a békét áhító polgárok, mind a szomszédos államok népe abban reménykedett, hogy a király nagyapja jellemét és elveit kelti életre. A latinok tehát, akikkel Tullus idejében szövetségi szerződést kötöttek, ezen fölbátorodva betörtek Róma területére; mikor pedig a rómaiak elégtételt követeltek, dölyfös választ adtak, gondolván, hogy a római király puhány, és királyi hivatását csak a szentélyek meg az oltárok között gyakorolja. De Ancus két jellemet egyesített magában: Numáról sem, de Romulusról sem feledkezett meg; meg aztán úgy vélte, hogy nagyapja uralkodása idején, amikor még új és kissé fegyelmezetlen volt ez a nép, jobban kellett a béke; de azt is látta, hogy míg Numának az igazság megsértése nélkül jutott osztályrészül a béke, ő nem kapja meg olyan könnyedén; próbára teszik a türelmét, s ha tehetik, számba sem veszik őt, s ez a kor egyébként is inkább Tullushoz, semmint Numához hasonlatos embert kíván.

Mégis, mint ahogy Numa a békeidők vallásos gyakorlatát szabályozta, akként kívánta ő a háborús szertartásokat megalapozni, hogy a háborúkat ne csak megvívják, hanem valamely szertartás alapján is üzenjék meg; az Aequicole ősrégi népétől másolta le a jogszokást - ma a fetialisok gyakorolják -, amelynek alapján a hadüzenő fél elégtételt követel. Mikor a követ elérkezik annak a népnek a határaihoz, amelytől elégtételt követel, fejét gyapjúszalaggal övezve így szól:

"Halljad, Juppiter, halljátok ti, ilyen és ilyen népnek - s itt megnevezi, hogy melyiknek - határai, és te is halld meg, jog. Én a római nép hivatalos követe vagyok; igazságos és szent megbízatással érkezem, adjatok hitelt szavaimnak." Majd előadja a követeléseket. Azután tanúnak idézi Juppitert: "És ha ezeket az embereket és tárgyakat igazságtalanul és bűnös módon követelem vissza, ne engedd, hogy hazámba valaha is visszatérhessek." A követ néhány szó és az esküminta csekély változtatásával megismétli ezt a szöveget a határ átlépésekor, az első ember előtt, aki szemközt jön vele, belépve a városkapun, és amikor a forumra érkezik. Ha nem adják meg, amit követel, harminchárom nap elteltével - ennyit ír elő a szent törvény - ekképpen üzen hadat: "Halljad, Juppiter, és te is, Janus Quirinus, halljátok valamennyien, ti égi, földi és alvilági istenek! Tanúnak idézlek titeket, hogy ez a nép - és megnevezi, hogy melyik - igazságtalan, és nem teljesíti törvényes kötelességét. De ezekről a dolgokról kikérjük majd az öregek tanácsát hazámban, hogy mi módon szerezzünk érvényt jogainknak." Ezzel a követ tanácskozás céljából visszatér Rómába. A király ezután nyomban ily szavakkal kér tanácsot az Atyáktól: "Ezekről a dolgokról, pörös tárgyakról és panaszokról, amelyekről a Quirisek római népének pater patratusa tárgyalt a régi latin nép pater patratusával és a régi latin emberekkel, amely dolgokat, pörök tárgyát, panaszokat se meg nem adják, se meg nem váltják, holott megadni és megváltani kötelességük volna, mondd - szól ahhoz, kinek véleményét elsőként kikéri -, miként vélekedel?" Mire amaz így felel: "Tiszta és szent háborúval kell megszereznünk, ami jár. Így gondolom, ezt javaslom." Majd sorra megkérdeztek mindenkit; és ha a jelenvoltak többsége egyetértett, eldöntötték a háború ügyét. És akkor a fetialis egy vashegyű vagy keményre égetett dárdát elvisz az illető nép határaihoz, és ott nem kevesebb, mint három felnőtt férfiember jelenlétében azt mondja:

"Mivel a régi latinok népei és a régi latin emberek a Quirisek római népe ellen cselekedtek, és mivel a Quirisek római népe háborút rendel el a régi latinok ellen, és a Quirisek római népének senatusa elhatározta, helyeselte és megszavazta a háborút a régi latinok népe ellen, ezért a római nép és én a régi latin népeknek és a régi latin embereknek hadat üzenek, és velük háborút kezdek." Amint ezt elmondta, átdobta a dárdát a határon. Ily módon követeltek elégtételt a latinoktól, és üzenték meg a háborút, és ezt a szokást átvette az utókor is.

33. Ancus ezután a flamenek és más papok gondjaira bízta a vallás ügyeit, és újonnan sorozott hadseregével elindult, és támadással elfoglalta Politorium latin városát; követvén a régebbi királyok szokását, akik az állam határai közé befogadott ellenség számával gyarapították Róma hatalmát, az egész lakosságot átköltöztette Rómába. És miután a Palatinus környéke a régi rómaiak települése volt, a sabinok a Capitoliumot s a fellegvárat, az albaiak a Mons Caeliust lepték el, az új lakosoknak az Aventinust jelölték ki. Nem sokkal később Tellenae és Ficana elfoglalása után újabb polgárság csatlakozott hozzájuk. Politorium ellen nyomban megismételték a háborút, mert mihelyt kiürítették, a régi latinok elfoglalták; a rómaiak azért is látták jó okát a város elpusztításának, hogy ne váljék mindig az ellenség menedékévé. Végezetül a csata teljességgel Medulliánál tömörült össze, ahol váltakozó hadiszerencsével, különféle győzelmekkel folyt a harc: a város ugyanis egyrészt erődítésekkel ellátva, erős őrségtől védve biztonságban volt; másrészt a síkságon táborozó latin hadsereg jó néhányszor megütközött közelharcban a rómaiakkal. Végül Ancus valamennyi csapatának erőfeszítésével először győz nyílt csatában; hatalmas zsákmánnyal megrakodva tér vissza Rómába, ott sok ezer latint az állam határai közé fogad, és hogy az Aventinust a Palatinusszal összekösse, Murcia oltáránál telepíti le őket. A Janiculust is hozzácsatolják a városhoz, nem mintha még nagyobb térségre volna szüksége, hanem inkább hogy a domb az ellenségnek fellegvárként hasznára ne váljék; úgy döntöttek, hogy nemcsak fallal erősítik meg, hanem a kényelmesebb közlekedés céljából cölöphidat vernek - ez volt az első ilyen híd a Tiberisen -, úgy kötik össze a várossal. Ugyancsak Ancus király műve a Quirisek árka, amellyel a síkság felől megközelíthető oldalakon megerősítették a várost. Miután Róma hatalma ily nagy mértékben megnövekedett, lakossága megsokasodott, bonyolult kérdéssé vált megkülönböztetni a helyest a helytelentől, és bizony elszaporodtak a titokban elkövetett bűntettek; a szüntelenül növekvő vakmerőség elrettentésére börtönt építenek a város közepén, mely fenyegetően magaslik a Forum fölé. E király uralkodása alatt nemcsak a város növekszik, hanem kitágulnak a szántóföldek és a határok is: Veiitől elhódították a Maesis-erdőt is, ezzel a tengerig terjesztették ki Róma területét, a Tiberis torkolatánál pedig megalapították Ostia városát, s körülötte sópárolókat rendeztek be; Ancus kiváló haditettei közben Juppiter Feretrius templomát is kibővítette.

34. Ancus uralkodása alatt egy Lucumo nevezetű tevékeny és vagyonos ember költözött Rómába, mert mindenáron valami előkelő tisztséget szeretett volna betölteni, és remélte, hogy ott elérheti, ami Tarquiniiben - mivel ott is idegen származásúnak számított - lehetetlen volt számára.

A corinthusi Demaratus fia volt, apja belső háborúskodás folytán menekült el hazulról, és történetesen Tarquiniiben telepedett le, megházasodott, majd két fia született. Lucumo és Arruns néven nevezték őket. Lucumo túlélte apját, és ő lett vagyonának örököse. Arruns előbb halt meg, mint az apja, és feleségét várandósan hagyta hátra; az apa nem sokkal élte túl a fiát, és mivel nem tudott menye terhességéről, úgy halt meg, hogy végrendeletében nem gondoskodott unokájáról; a fiúcska tehát, aki nagyapja halála után így örökségre nem számíthatott, szűkös anyagi helyzete miatt az Egerius nevet kapta. Lucumónak viszont, a vagyon örökösének, a gazdagság már amúgy is a fejébe szállt; gőgjét csak növelte házassága az igen előkelő házból való Tanaquillal, aki nem egykönnyen nyugodott volna bele, hogy férje házában kevésbé előkelő környezetben éljen, mint ott, ahol született. Az etruszkok lenézték Lucumót, a menekült jövevény fiát; Tanaquil meg nem tűrhette ezt a méltatlanságot, így hát elfojtva természetes ragaszkodását szülőföldjéhez, és azért, hogy férjét megbecsült helyzetben lássa, elhatározta, hogy elköltözik Tarquiniiből. Úgy tetszett, hogy céljának Róma a legalkalmasabb: az új nép körében, ahol minden nemesség még friss, és a rátermettség szülötte, meglesz a helye egy erős és dolgos férfinak; elvégre Tatius király is sabin volt, Numát Curesből hívták el királynak. Ancust is sabin anya szülte, nemességének egyedüli bizonyítéka Numa képmása. Az asszony könnyedén rábírja ezt a becsvágyó embert, akinek Tarquinii amúgy is csak az anyja hazája. Fölkerekednek mindenestül, és átköltöznek Rómába. Épp a Janiculushoz érnek; Lucumo ott ül felesége mellett a kocsin, mikor egy kitárt szárnyú sasmadár leereszkedik, könnyedén lekapja és elviszi sapkáját, majd hangos szárnycsattogással kering a kocsi fölött, és mintha isteni megbízatást teljesítene, ismét szépen a fejére helyezi; azután eltűnik a levegőégben. Azt mondják, Tanaquil boldogan fogadta ezt a csodajelet, mert - mint általában az etruszkok - járatos volt az égi jelek magyarázatában. Megölelte férjét, mondván, kimagasló, nagy szerencsét remélhet: mivelhogy olyan madár, arról az égtájról, annak az istennek küldötteként érkezett; jóslatát az ember legkiemelkedőbb testrésze körül jelezte; és vajon nem azért vette-e le az ékességet egy ember fejéről, hogy égi rendelésből helyezze rá vissza. Ilyen reményeket és gondolatokat vittek magukkal megérkezvén Rómába, ahol házat vásároltak, s a férfi fölvette a L. Tarquinius Priscus nevet. A rómaiak körében föltűnt a jövevény meg a gazdagsága; ő pedig szíves szóval, nyájas meghívókkal, jó szolgálatokkal segítette elő szerencséjét, hogy akit csak lehet, megnyerjen magának, míg végül eljutott a híre a királyi palotáig. Hamarosan jobban is megismerte a király, mert oly készségesen és ügyesen segített neki, hogy családias barátságába fogadta, és tanácsát kérte akár magántermészetű, akár állami ügyről esett szó, akár békében, akár háborúban; végezetül a király végrendeletében gyermekei gyámjává tette meg a minden dologban kitapasztalt barátot.

35. Ancus huszonnégy esztendeig uralkodott. Rátermettség és dicsőség dolgában mind a háború, mind a békés uralkodás művészetében bármelyik királyi elődjével fölért. Már a fiai is csaknem felserdültek. Épp ezért sürgette Tarquinius, hogy a királyválasztó népgyűlést mielőbb összehívják. A megjelölt időpontban elküldte a két fiút vadászni. Úgy mondják, ő volt az első, aki mindenáron királyságra pályázott, és beszédet mondott, hogy a nép szavazatait megnyerje magának: Nem új dolog, amire törekszik - mondotta -, ha ő volna az első, talán méltatlankodhatna vagy csodálkozhatna valaki, de ő már a harmadik idegen származású ember, ki Rómában királyi hatalomra pályázik, és maga Tatius nemcsak idegen volt, amikor megtették királynak, hanem éppenséggel ellenség. Numa pedig még a várost sem ismerte, nem is vágyott királyi méltóságra, úgy kínálták fel neki önként. Ő azonban - mondta -, mihelyt a maga gazdája lett, feleségestül, vagyonostul Rómába költözött, életének nagyobbik felét, amelyben már közéleti tevékenységet folytat az ember, Rómában élte le, nem pedig régi hazájában; a politikai és hadiélet római törvényeit, a római vallás szertartásait csöppet sem szégyelleni való mestertől, magától Ancus királytól tanulta; mindenkivel vetélkedett a király iránti odaadás és tisztelet dolgában, a mások iránt való jóindulat tekintetében pedig maga a király sem múlta felül. Nem is hazudott, amikor ezeket kijelentette, s a római nép hatalmas többségének egyetértésével királlyá választotta.

Az egyébként kiváló férfi becsvágya nemcsak addig tartott, amíg a trónra áhítozott, hanem megmaradt uralkodó korában is; volt rá gondja, hogy a maga uralmának megerősítése, de egyszersmind az állam hatalmának növelése végett is még száz főt beválasszon a patríciusok soraiba; ezeket utóbb a "kisebb nemzetségek"-nek hívtak, s szilárdan pártján álltak a királynak, akinek jóvoltából a Curiába bevonultak.

Első háborúját a latinokkal vívta; ott rohammal elfoglalta Apiolae városát; mivel pedig nagyobb zsákmányt ejtett, mint amekkorát a háború híre keltett, fényesebb és szebb kiállítású játékokat rendezett, mint az elődei. Akkor jelölték ki a cirkusz helyét, melynek ma Circus Maximus a neve. A patríciusoknak és a lovagoknak helyet osztottak ki, hogy ki-ki elkészítse nézőtéri ülését, melyeket "fori"-nak neveztek; ezekből a villa formájú, gerendákkal alátámasztott, tizenkét láb magasságban épült páholyokból nézték az előadást. A játékon lovasok és főként Etruriából való ökölvívók szerepeltek. Attól kezdve évről évre fönnmaradtak az ünnepi játékok, melyeket hol Római, hol Nagy Játékoknak hívnak. Ugyanez a király a Forum körül helyeket osztogatott magánosoknak, hogy építkezzenek; oszlopcsarnokokat, üzleteket is létesített.

36. Arra készült, hogy a várost kőfallal körülvegye, amikor vállalkozásában a sabin háború megzavarta. Oly váratlanul jött ez az esemény, hogy az ellenség már az Anio folyón is átkelt, mielőtt még a római hadsereg fölvonulhatott és föltartóztathatta volna őket. Rómában rémület uralkodott; eleinte kétséges volt a győzelem, és mindkét részről nagy veszteséggel folyt a harc. Később az ellenség csapatai visszavonultak táborukba, és időt engedtek a rómaiaknak, hogy erejüket összeszedve, újrakezdjék a csatát. Tarquinius pedig fölismerve, hogy a hadseregnek leginkább a lovasság a gyengéje, elrendelte, hogy a Ramnes, Tities és Luceres nevű lovasszázadok mellé, akiket még maga Romulus szervezett, újakat állítsanak fel, azok az ő nevét viseljék, és azt hagyják az utókorra. Mivel annak idején Romulus jóslatot kért erre rendelkezése előtt, Attus Navius, az akkori idők hírneves augurja kijelentette, hogy a madarak kedvező jelzése nélkül sem a régi szokásokon változtatni, sem újakat bevezetni nem lehet. Haragra gerjedt ettől a király, és gúnyt űzve - úgy mondják - az augur tudományából, így szólt: "Rajta hát, te szent ember, kérj jóslatot, hogy megtörténhet-e az, amit én most fejemben forgatok?" A jós megkérdezvén a madarakat, annyit szólt csupán, hogy bizony megtörténhet.

"Nekem pedig az járt az eszemben, hogy te majd egy borotva pengéjével kettészelsz egy köszörűkövet. Nosza, fogd csak, és vidd véghez, ha egyszer a madaraid ezt lehetségesnek jövendölik." A jós pedig - állítólag - habozás nélkül kettészelte a követ. Attus födött fejű szobra ott állt valamikor a történet színhelyén, a Comitium lépcsőin a Curiától balra; a köszörűkövet is ott helyezték el - mint mondják - emlékeztetőül e csodás eseményre, az utókor számára. Az biztos, hogy a madárjóslatoknak és a madárjósok papi személyzetének annyira megnövekedett a becsülete, hogy azontúl akár háborúban, akár békében, semmi sem történhetett, amíg jóslatot nem kértek; a népgyűléseket, a katonai sorozásokat, a legfontosabb államügyeket elhalasztották, ha a madarak kedvezőtlen előjeleket küldtek. Tarquinius maga sem változtatta meg akkor a lovas centuriákat: csak megduplázta a létszámot úgy, hogy a három centuria ezernyolcszáz lovast számláljon; ezeket, akik a csapatokhoz csatlakoztak, "utóbb-jöttek"-nek nevezik. Manapság, mivel a számuk megduplázódott, "hat centuriá"-nak hívjuk őket.

37. Így megnövelvén a csapatok létszámát, újból fölveszi a harcot a sabinokkal. Hanem azonkívül, hogy megnövelte a római hadsereg erejét, titokban még cselt is alkalmazott; az Anio partján halomban heverő fát fölgyújtva a folyóba dobatta; a szél nemcsak a lángot szította, de jó néhány fatuskót el is sodort, és föltorlaszolt a híd cölöpei körül, s a híd kigyulladt. Ez a dolog már csata közben is megrémítette a sabinokat, s amikor szétszóródtak, menekülésüket is meggátolta: sokan, ha megmenekültek is az ellenségtől, belevesztek a folyóba; fegyverzetüket elsodorta a Tiberis Rómáig, ahol fölismerték őket, mielőtt még a hírmondó elmondhatta jelentését a győzelemről. Ebben a csatában kiváltképpen a lovasság aratott dicsőséget: a két szárnyon helyezkedtek el, és mikor középütt a velük egy vonalban fölsorakozott gyalogságot visszaszorították, úgy törtek elő két oldalról, hogy - mint mondják - nemcsak megállították a hátrálókra egyre hevesebben támadó sabin legiókat, hanem váratlanul meg is futamították őket. A sabinok rendezetlen sorokban futva menekültek a hegyekbe, de csak kevesen jutottak el odáig; javarészt, mint már említettem, a folyónak szorították őket. Tarquinius úgy vélte, hogy tovább kell üldöznie a megrémült hadat, és miután a zsákmányt s a foglyokat elküldte Rómába, hatalmas halomba rakatta, és - Vulcanusnak ajánlva - fölgyújtotta az ellenségtől zsákmányolt fegyvereket, majd tovább nyomulva betört seregével a sabinok területére. A sabinok ámbár vereséget szenvedtek, s eredményesebb harcra már reményük semlehetett, meggondolásra pedig nem maradt idejük, szedett-vedett hadseregükkel ellenálltak; mikor ismét szétszórták őket, és már-már mindent veszni láttak, békét kértek.

38. Collatiát és a városon innen fekvő területet elvették a sabinoktól; Egeriust - a király testvérbátyjának a fiát - hagyták hátra Collatia városparancsnokaként. Collatia városa, amint olvasom, ekképpen adta meg magát, s a megadás szövege így hangzott: A király megkérdezte: "Ti vagytok-e a követek, akiket Collatia lakossága szószólóiként küldött, hogy magatokat és Collatia lakosságát a kezünkbe adjátok?" "Mi vagyunk." "Hatalmában áll-e Collatia lakosságának, hogy ezt megtegye?" "Hatalmában áll." "Átadjátok magatokat és Collatia népét, a várost, a szántóföldeket, vizeket, határköveket, szentélyeket, a vallási szertartásokhoz és emberi életmódhoz szükséges fölszereléseket az én kezembe, valamint a római nép hatalmába?" "Átadjuk." "Én pedig átveszem."

A sabin háború befejezése után Tarquinius diadalmasan tért vissza Rómába. Majd a régi latinok ellen indított háborút. Ott sohasem került sor döntő jelentőségű ütközetre, hanem az egyes városokat megtámadva végül valamennyi latin nevű települést meghódította: Corniculum, Ó-Ficulea, Cameria, Crustumerium, Ameriola, Medullia, Nomentum - ezek vagy régi latin települések voltak, vagy olyan népeké, akik a latinokhoz csatlakoztak. Ezután békét kötöttek.

A békében megindított munkákat még nagyobb lelkesedéssel végezte, mint amilyen lendülettel háborút viselt, s így a nép semmivel sem élt nagyobb nyugalomban otthon, mint amikor katonáskodott. Arra készült ugyanis, hogy a várost, amely részben még nem volt megerődítve, kőfallal veszi körül - e munka megindítását a sabin háború zavarta meg -, majd a Forum körül elterülő, mélyebb helyeket és más, a dombok határolta völgyeket, mivel a síkságról nehezen folyt le a víz, a Tiberisbe vezető csatornákkal csapolta le, továbbá lerakta az alapjait a capitoliumi Juppiter-templomnak - szinte megsejtvén a hely eljövendő nagyságát -, ekként váltva be a sabin háború idején tett fogadalmát.

39. Ez idő tájt mind látszatra, mind következményeire nézve rendkívüli csoda történt a királyi palotában: egy Servius Tullius nevű alvó fiúcskának - így szól a történet - sok ember szeme láttára lángra lobbant a feje. E nagy esemény keltette hangos lármára fölserkent a királyi pár, és amint egyik házicseléd vízért szaladt, hogy megfékezze a lángokat, a királyné visszatartotta; mihelyt a zajongás elült, megtiltotta, hogy a fiúhoz hozzányúljanak, amíg magától föl nem ébred; s azután az álommal együtt a láng is elszállt. Akkor pedig félrevonta férjét, így szólt Tanaquil: "Látod-e ezt a fiút, akit mi ily szerény módon nevelünk? Elhiheted nekem, válságos időkben ő lesz a mi fénysugarunk, fenyegetett királyságunk védelmezője; ezentúl a legnagyobb figyelemmel neveljük, mert hatalmas dicsőséget hoz még miránk és Rómára egyaránt." Ettől kezdve a fiúval gyermekükként bántak, és lehetővé tették, hogy elsajátítsa valamennyi ismeretet, amely a nagy szerencse várományosainak elméjét csiszolni hivatott. És könnyedén bekövetkezett, amit az istenek is úgy akartak: az ifjú valóban királyi jellemmé fejlődött, és mikor Tarquinius vő után nézett, a római ifjúság egyetlen tagja sem vehette föl vele a versenyt semmilyen tekintetben, a király tehát neki adta leánya kezét.

Bármi volt is az oka ennek a nagy tisztességnek, azt már mégsem hihetjük, hogy Servius anyja, vagy kiskorában éppenséggel ő maga is rabszolga lett volna. Én inkább azoknak a véleményét osztom, akik így mesélik el a dolgot: amikor Corniculum városát elfoglalták, megölték Servius Tullius nevű fejedelmét; feleségét, aki férje halálakor várandós volt, fölismerték a többi rabnő között, és a római királyné, tekintettel kivételes nemesi rangjára, nem engedte, hogy rabszolgasorsra jusson; az asszony Rómában, a királyi palotában hozta világra fiát; e nagy jótétemény nyomán szívbéli barátság fejlődött ki a két asszony között, s a fiúcskát, aki kicsi kora óta a palotában nevelkedett, szeretet és megbecsülés övezte: anyjának a sorsa, hogy szülővárosának elfoglalása után az ellenség kezére jutott, volt az oka annak, hogy Serviusról azt hitték: rabnőnek a fia.

40. Tarquinius uralkodása kezdetétől számítva mintegy harmincnyolc év elteltével nemcsak a király, hanem az Atyák és a nép is igen nagy megbecsülésben részesítette Servius Tulliust. Akkor Ancus két fia, már előzőleg is erősen méltatlankodott azon, hogy gyámjuk csel útján elüldözte őket atyjuk országából, s hogy Rómába idegenből jött, még csak nem is a szomszédos, itáliai törzsből való király uralkodik; de a méltatlanság most meg is növekedett a szemükben: ha még Tarquiniusról sem rájuk száll vissza a királyi hatalom, hanem még mélyebbre, szolgák kezébe süllyed, hogy ugyanabban az államban közel száz esztendővel az istentől fogant Romulus után, aki még istenként a földön élt, maga uralkodott, hogy tehát őutána egy rabnő, rabszolgafia tartsa kezében a hatalmat; gyalázat a közös római névre, de kiváltképpen az ő családjukra, hogy noha Ancus király férfisarjadéka él, megtűrik, hogy Rómában jövevény, sőt, még annál is alávalóbb szolga uralkodjék. Elhatározzák, hogy a gyalázatot fegyverrel szüntetik meg. A jogtalanság okozta fájdalom azonban főként Tarquinius, nem pedig Servius ellen lobbantotta föl haragjukat; először is azért, mert a király ha életben marad, súlyosabb bosszút áll a gyilkosságért, mint valamely magánember, aztán meg ha megölik is Serviust, választ majd a király másik vőnekvalót magának, s megteszi örökösévé - így hát inkább a király ellen szőnek cselt. A gaztettre két szilaj természetű pásztort választanak ki, s azok megszokott, paraszt szerszámaikkal fölszerelve bemennek a királyi palota előcsarnokába, és veszekedést színlelnek hangosan, ahogy a torkukon kifér, hogy magukra vonják a királyi szolgaszemélyzet figyelmét; majd mindketten a királyt szólítják, és zajongásuk eljut a palota belsejébe, míg végül maga elé hívatja őket Tarquinius; előbb mindketten egyszerre hangoskodnak, majd fölváltva igyekeznek túlkiabálni egymást; a lictor csöndet parancsol, és fölszólítja őket, hogy előbb egyik, majd a másik beszéljen, végül fölhagynak vele, hogy egymás szavába vágjanak. Egyik pásztor, úgy, amint eltervezték, belefog a mondókájába; miközben a király figyelmesen, teljesen elmerülve hallgatja, a másik bárdját előrántva, fejbe vágja Tarquiniust; majd otthagyva, a sebben feledi a szerszámot, mindketten kirohannak az ajtón.

41. Mialatt a haldokló Tarquiniust környezetének tagjai fölemelték, a lictorok már el is fogták a menekülőket. Zajongás, népcsődület, az emberek egymástól tudakolják, hogy mi történt. Tanaquil a fölfordulás közepette elrendeli, hogy zárják be a királyi palota kapuit, kizavarja a bámészkodókat. Nagy serényen összeszedi a seb gyógyításához alkalmas gyógyszereket, mintha még volna remény a gyógyulásra, majd más intézkedésekhez folyamodik, ha mégis csalatkoznék reményében. Hamar elküld Serviusért, kinek jobbját megragadva rámutat már-már halott férjére, s így kéri, álljon bosszút ipáért, s ne tűrje, hogy vele kényük-kedvük szerint bánjanak el ellenségeik. "Tiéd a királyi hatalom, Servius - mondta -, ha férfi vagy, és nem azoké, akik mások keze által követték el ezt a szörnyűséges gaztettet. Talpra hát, kövesd az isteneket, útmutatóidat, akik isteni tűzzel övezve fejedet, jövendölték meg egykor dicső híredet. Most hát lelkesítsen ama isteni láng; most jött el valóban az ébredés ideje. Mi idegenek voltunk, úgy uralkodtunk; mindig arra gondolj csupán, hogy ki vagy, s ne arra, hogy honnan való. S ha ez a váratlan esemény megbénítja a fejedet, menj az enyém után." Már alig tarthatták föl a tömeg zajongását, nyomását, ekkor Tanaquil a palota fölső részén a Nova Viára nyíló ablakból - a király ugyanis Juppiter Stator templomának szomszédságában lakott - beszédet intéz a néphez. Azt mondja: legyenek nyugodtak; a király egy váratlan csapástól elkábult: a fegyver nem fúródott mélyen a testébe; már magához is tért; megvizsgálták a sebet, és megtisztították a vértől; jóra fordul minden; bízik benne, hogy mihamar viszontlátják a királyt; időközben arra kéri a népet, Servius Tullius szavának engedelmeskedjék; ő lát törvényt, ő gyakorolja majd a király valamennyi teendőjét. Servius pedig megjelent királyi ruhában, lictoraival, és leülve a királyi székre, némely ügyben meghozta döntését, másban úgy tesz, mintha előbb megbeszélné még a királlyal. Így aztán néhány napon keresztül, mikor Tarquinius már elköltözött az élők világából, halálát eltitkolván, úgy tett, mintha csak helyette működnék, közben pedig a maga hatalmát erősítgette; végül kiderült a dolog, oly nagy volt a sírás-rívás a palotában. Servius erős őrségre támaszkodva volt az első király, aki a nép határozata nélkül, pusztán a patríciusok akaratából uralkodott. Ancus fiai pedig, mihelyt hírül vették, hogy vétkük segítőit kézre kerítették, hogy a király él, és Servius mekkora hatalmat élvez, száműzetésbe vonultak Suessa Pometia városába.

42. Servius családi kapcsolataival szinte jobban megerősítette hatalmi helyzetét, mint hivatalos intézkedéseivel; s hogy Tarquinius fiai ne tápláljanak olyan indulatokat személyével szemben, mint Ancus fiai Tarquinius ellen, hozzáadta két leányát Lucius és Arruns Tarquiniushoz, a király két fiához; hanem emberi okoskodás csak nem törheti meg a végzet kényszerítő hatalmát; ellenkezőleg, királysága akkora irigységet keltett, hogy még háznépe körében is mindenféle ármánykodás és gyűlölség burjánzott.

A fönnálló nyugalmas helyzet szempontjából éppen jókor tört ki a háború Veiivel - a fegyverszünet ideje ugyanis lejárt -, és más etruszk népekkel. Ebben a háborúban Serviusnak csillogott mind katonai erénye, mind jó szerencséje; az ellenség hatalmas seregét szórta szét, s amikor visszatért Rómába, nem volt többé kétséges a királyi tekintélye, akár a senatus, akár a nép hangulatát tették próbára. Most aztán hozzáfogott a békés idők legnagyobb művéhez; mint ahogy Numa a vallás rendszerének megszervezője, Servius úgy vonul be az utókor emlékezetébe, mint aki államunkban a rendek elkülönítését valósította meg, s ezzel világosan megkülönböztette egymástól az egyes osztályok rang és vagyon szerint való fokozatait. Bevezette ugyanis a censust, a jövendőbeli birodalom legüdvösebb intézményét, amelynek révén az állami kötelezettségeket akár háború, akár béke idején nem személyenként osztották szét, mint annak előtte, hanem az illető vagyoni helyzetének megfelelően; a census alapján osztályokat és centuriákat szervezett, és megalkotta ezt a háborúban és békében egyaránt kitűnő rendet.

43. Azokból, akiknek a vagyona százezer as-ra vagy annál is többre rúgott, nyolcvan centuriát szerveztek, negyvenet az idősebbekből, negyvenet az ifjakból - együttesen első osztály volt a nevük -, az idősek feladata, hogy készen álljanak a város védelmére, a fiataloké, hogy külháborút viseljenek: előírásos fegyverzetük, mely testük védelmére szolgált, a következő volt: bőrsisak, kerek pajzs, lábszárvédő, mellvért - mindez bronzból; támadó fegyverük a lándzsa és a kard. Ehhez az osztályhoz csatoltak még két kézműves centuriát, melyeknek tagjai nem fegyveres szolgálatot teljesítettek: feladatukká tették, hogy háborúban a hadigépeket kezeljék. A második osztály a százezer és hetvenötezer as között mozgó vagyon birtokosaiból állott, ezekből - öregekből és fiatalokból egyaránt - húsz centuriát írtak össze; kerek pajzs helyett bőrpajzsot viseltek, mellvért kivételével azonos fegyvereik voltak az előbbiekkel. A harmadik osztály számára ötvenezer as vagyont állapított meg; ugyanannyi volt itt is a centuriák száma, ugyanolyan a kor szerinti megoszlás; a fegyverzeten sem változtatott, csak a lábszárvédő maradt el. A negyedik osztály tagjainak vagyona huszonötezer as, a centuriák száma ugyanannyi, mint az előző osztályban, a fegyverzet megváltozik, nem maradt más, csak a lándzsa meg a hajítódárda. Az ötödik osztály létszáma nagyobb a többinél; harminc centuriát szerveznek belőlük; ezek parittyákat és hajításra alkalmas köveket hordanak maguknál; hozzájuk tartoznak még a kürtösök és trombitások, akiket két centuriába osztottak be; ennek az osztálynak a vagyonát tizenegyezer as-ban állapították meg. A lakosság hátralevő része ennél is kevesebb vagyonnal rendelkezett; ezekből egy centuriát alakítottak, és fölmentették őket a katonai szolgálat alól. Miután Servius a gyalogságot ily módon fölfegyverezte és fölosztotta, az állam előkelőiből tizenkét lovas centuriát sorozott be; ezenkívül a Romulus alakította három lovas centuria helyett még hatot szervezett, de régi néven, amelyet a jóslatok idején nyertek. Lovak vásárlására tízezer as-t kaptak közpénzből, az állatok eltartására pedig az özvegyekre kivetett évi két-kétezer as-t juttatták nekik. Ily módon a király a terheket a szegényekről a gazdagokra hárította: és még megtisztelő rangot is adott nekik: nem tartotta fönn ugyanis a Romulustól örökül hagyott, s a többi király által megőrzött, fejenkénti szavazás rendjét, mely azonos érvényességet és azonos jogot biztosított mindenkinek, hanem fokozatokat állapított meg, melyek szerint úgy tetszett, mintha senkit sem zártak volna ki a szavazásból, és a hatalom mégis teljesen az állam előkelőségeinek kezében futott össze: elsőként ugyanis a lovagokat szólították szavazásra, majd az első osztály nyolcvan centuriáját, és ha nem volt meg az egyetértés - ami csak nagy ritkán esett meg -, a második osztály szavazatát kérték, ennél alább jóformán sohasem kellett ereszkedniök, vagyis annyira, hogy a legalsóbb néposztályokra sor kerüljön. Nem kell csodálkoznunk, hogy ez a mai rendszerünk a maga teljes harmincöt tribusával, valamint az ifjakból és öregekből álló kétszer annyi centuriájával korántsem egyezik a Servius Tullius által meghatározott számmal. Servius a kerületek és a már betelepített dombok figyelembevételével négyfelé osztotta a várost, s az egyes részeket, gondolom, a kirótt adó nevéről (a tributumról) tribusoknak nevezte. Az is az ő gondolata ugyanis, hogy ki-ki vagyoni helyzete szerint egyenlő módon adózzék; ezek a tribusok aztán sem a centuriák számával, sem azok megoszlásával nem álltak semmiféle összefüggésben.

44. Az adóbecslés befejeztével ennek végrehajtását Servius egy igen szigorú törvény meghozatalával kívánta gyorsítani; börtönbüntetéssel, sőt halállal fenyegetvén mindenkit, aki nem becsültette meg vagyonát, elrendelte, hogy valamennyi római polgár, lovas és gyalogos egyaránt ki-ki a maga centuriája körében hajnalban jelenjék meg a Mars-mezőn. Mihelyt ott mind felsorakoztak, disznó-, juh- és birkaáldozat bemutatásával tisztította meg őket bűneiktől, s ekként befejezvén a "lustrum" tisztító ünnepét, így nevezte el a vagyonbecslést is, mivelhogy ezzel ért véget. Ezen a "lustrum"-on állítólag nyolcvanezer polgár nevét vették nyilvántartásba; legrégibb történetírónk, Fabius Pictor, hozzáfűzi, hogy ez csupán a fegyverforgató férfiak száma.

Ennyire nagyszámú lakosság miatt szükségesnek látszott, hogy megnöveljék a város területét. Servius a városhoz csatolta tehát a Quirinalis és a Viminalis dombot; ezután tovább építette az Esquiliaet, és maga is oda költözött, hogy e lakónegyednek kellő megbecsülést biztosítson; továbbá sáncokkal, árkokkal és fallal vette körül Rómát; ily módon kijjebb tolta a pomeriumot is. A pomerium, ha a szó puszta jelentését tekintjük, annyit jelent, mint "postmoerium": tulajdonképpen inkább "circamoerium" (a fal két oldalán húzódó sáv), melyet az etruszkok, hajdanában, amerre a falakat építeni akarták, jóslatokat kérve és mindkét oldalról biztos határokat kijelölvén, szabadnak nyilvánítottak, valahányszor új várost alapítottak, mégpedig úgy, hogy sem befelé ne állhassanak épületek - nem úgy, mint manapság -, és a külső oldalon is maradjon egy emberi művelés nélkül hagyott földsáv. Ezt a keskeny területet, amelyen akár lakni, akár szántani-vetni tilos volt, "pomerium"-nak hívták a rómaiak, nemcsak mert a városfal mögött feküdt, hanem azért is, mert a fal is mögötte húzódott; és valahányszor a népesség növekedésével kijjebb kellett tolni a falakat, egyszersmind a megszentelt határokat is kiszélesítették.

45. A város állami tekintélye megnőtt, mind háborús, mind békés időkben alkalmas belső szervezettségre tett szert; Servius tehát arra törekedett, hogy ne mindig fegyveres erővel, hanem bölcs előrelátással is növelje Róma hatalmát, s egyszersmind szépségét is emelje valamelyest. Már akkor nagy hírben állt az Ephesusi Diana szentélye; úgy hírlett, hogy ezt az asiai városállamok közösen építették. Servius csodálattal emlékezett meg erről az egyetértésről és közös isteneikről a latin előkelőségek körében, akikkel készakarva mind magánemberként, mind hivatalosan barátságot kötött. Folyton-folyvást ismételgetve szavait, elérte, hogy a latinok a római néppel közösen templomot emeltek Dianának Rómában. Ezzel elismerték Róma felsőbbségét, amiből később oly gyakran támadt háború. A latinok nem is igen törődtek ezzel a dologgal, hisz annyiszor tettek már eredménytelen kísérletet, és akkor mégis akadt egy sabin férfi, aki elérkezettnek látta az alkalmat, hogy a maga elgondolásából visszaszerezze a hatalmat. Az egyik sabin gazda házában világra jött egy csodálatosan nagy és szép üsző; két szarva századokon keresztül Diana templomának csarnokában függött e csoda emlékezetére. A dolgot csodának tekintették, mint ahogy az is volt; s a jósok azt jövendölték, hogy amely város polgára Dianának áldozza az üszőt, azé lesz a hatalom. Ez a mendemonda eljutott a Diana-szentély elöljárójának a fülébe is; a sabin gazda pedig az első napon, amely áldozat bemutatására alkalmasnak mutatkozott, behajtotta az üszőt Rómába, Diana templomához, és ott az oltár előtt fölajánlotta az istennőnek. A templom római papja megbámulta ugyan az áldozati barom hírhedten hatalmas termetét, mégis jól emlékezvén a jóslatra, így szólt a sabinhoz: "Hogyan gondolod ezt, jó idegen? Tisztátalanul mutatnál be áldozatot Dianának? Előbb élő vízben kell megmártanod magadat. Amott, a völgy mélyén folyik a Tiberis." Az idegen tisztelte a vallást, s hogy a jóslat szerint való eredmény bekövetkezzék, mindent a szabálynak megfelelően akart elvégezni; nyomban lement hát a Tiberishez: eközben a római föláldozta az üszőt Dianának. Örült is neki nagyon a király meg a város népe.

46. Ámbár Servius évek óta kétségtelenül kezében tartotta a hatalmat, mégis fülébe jutott az ifjú Tarquinius itt-ott elejtett szava, hogy ő nem a nép akaratából uralkodik; így hát miután az ellenségtől elfoglalt földeket fejenként, személy szerint kiosztotta, mindenkinek a rokonszenvét elnyerte, bátran odaállt a nép elé, hogy megkérdezze: "Akarják-e, óhajtják-e, hogy ő legyen a király?" Soha nem látott egyetértéssel választották királlyá. Ez azonban mit sem csökkentette Tarquinius reménységét, hogy megszerezze a trónt magának; ellenkezőleg, még biztosabban számított rá, mivel tudta, hogy a senatus helyteleníti a nép javára történt földosztást, úgy vélte, most még hevesebben vádolhatja Serviust az Atyák előtt, és itt az alkalom, hogy megerősítse a maga helyzetét a Curiában - nagyra törő fiatalember volt, és becsvágyát otthon, felesége Tullia is egyre tüzelte.

Mert a római királyi ház is követte a bűnös tragédiák példáját, hogy mihamarabb meggyűlöljék a királyokat, eljöjjön a szabadság, és véget vessen a bűnben fogant királyi hatalomnak. Ennek a L. Tarquiniusnak - nem tudni, Priscus Tarquiniusnak fia-e vagy unokája; én a történetírók többségével együtt a fiának tartom - volt egy bátyja, Arruns Tarquinius, egy szelíd lelkületű ifjú. A két fiatalember - amint már említettem - feleségül vette Tullus király két leányát, akik maguk is különböztek egymástól jellemükben. A véletlen műve volt, hogy nem a két szilaj természetű házasodott össze - úgy vélem, a római nép szerencséjére -, azért, hogy Servius uralkodása valamelyest tovább tartson, és megvethesse az állami élet erkölcsi alapjait. A vad lelkületű Tarquinia fájlalta, hogy férjében a hatalomvágynak, a vakmerőségnek nyomát sem találja. Teljességgel a másik Tarquiniushoz vonzódott, azt csodálta, mondván, hogy az az igazi férfi, az igazán királyi vérből való; húgát megvetette, amiért szerencsésen ilyen férjre találva, asszonyaként nem támogatja merészen. A hasonló természet csakhamar egymáshoz vonzza őket, hiszen rendszerint a gonoszhoz gonosz illik leginkább, de a mindent fölforgató zűrzavar kezdeményezője ezúttal az asszony volt. Rákapott a titkos beszélgetésekre a másik asszony férjével, és nem volt gyalázkodó szó, amivel férjét a bátyja előtt, húgát a férje előtt ne illette volna, erősen bizonygatta, hogy jobban járt volna, ha maga elözvegyült, a férfi pedig nőtlen maradt volna, mint hogy rossz házasságban élnek, és mindkettőjüket megbénítja házastársuk erőtlen gyávasága; ha az istenek olyan férjet adtak volna neki, amilyet érdemel, egykettőre a maga házában teremtene olyan királyi hatalmat, mint amilyet apjánál lát. Hamarosan eltölti a maga vakmerőségével az ifjú lelkét; Lucius Tarquinius és a kisebbik Tullia, miután csaknem egymás után következő két temetéssel az új nász számára szabaddá tették otthonukat, házasságot kötöttek, melyet Servius inkább nem ellenzett, semmint helyeselt.

47. És most napról napra nagyobb veszély fenyegette Tullius öregségét, egyre bizonytalanabbá vált királysága; mert az asszony egyik bűntett után máris a másik felé sandított. Férjének nem volt tőle se éjjele, se nappala, nehogy végül is kiderüljön: hiába lettek nemrégiben testvérgyilkosok; nem az hiányzott neki, hogy valaki feleségének mondhassa magát, sem az, hogy valakivel némán rabszolgaságban éljen - hanem olyan emberre vágyott, aki méltónak véli önmagát a királyságra, aki nem feledkezik meg róla, hogy Tarquinius Priscusnak a fia, s aki inkább birtokolni akarja a hatalmat, mintsem annak elérését remélni. "Ha te az vagy, akinek véltelek, mikor házasságra léptem veled, uramnak s királyomnak nevezlek; de ha nem az vagy, akkor rosszabbra fordult a sorsom, mert a tunyasághoz bűn is társult. Miért nem fogsz fegyvert? Nem származol se Corinthusból, se Tarqiniiből, mint apád, nem kell idegen trónra törnöd: házad és hazád istenei, atyád képmása és királyi palotád s a palotában a királyi trón, valamint a Tarquinius név - mindez királlyá avat, királlyá tesz téged. Vagy ha ehhez nincs bátorságod, minek vezeted orránál fogva Rómát? Miért tűröd, hogy királyfinak tartsanak? Térj vissza innen Tarquiniibe vagy Corinthusba; süllyedj vissza nemzetségedhez, hiszen olyan vagy, mint öcséd, nem pedig mint apád." Ilyen és ehhez hasonló szidalmakkal ösztökéli az ifjú embert, s maga sem nyugodhat bele, hogy míg Tanaquil, az idegen asszony, véghez tudta vinni, hogy egymás után kétszer is megszerezte a koronát, egyszer a férjének, másszor a vejének, ő, a királyi vérből való leány, mit se számítson, ha arról van szó, ki legyen király, s ki ne.

Felesége őrjöngő becsvágya Tarquiniust is tettre buzdította, meglátogatta a patríciusokat, kiváltképpen a kevésbé előkelő családokat, és támogatásukat kérte; emlékeztette őket, hogy atyja mennyi jót tett velük; úgy illenék, hogy most leróják hálájukat neki, ajándékokkal vesztegette meg a fiatalembereket; fényes ígéreteivel, valamint a királyra szórt vádaskodásaival mindenfelé nagy befolyásra tett szert. Végül úgy látta, elérkezett az ideje, s egy csapat fegyveres kíséretében megrohanta a Forumot. Majd általános rémületet keltve, leült a királyi palotában a trónszékre, és kikiáltó útján a palotába hívatta a patríciusokat, Tarquinius király színe elé. Az Atyák nyomban összegyűltek, némelyek már a dologra felkészülve érkeztek, mások azért jöttek, mert féltek, hogy távolmaradásuk vesztüket okozza; az újszerű, meglepő fordulat megdöbbentette őket, úgy vélték, Serviusnak betelt a végzete. Tarquinius ekkor rágalmazni kezdte a királyt alacsonyrendű származása miatt: "Az a rabnőtől született rabszolga apja szégyenletes halála után meg sem tartotta a interregnumot, mint annak előtte szokásban volt, a királyi széket egy asszony ajándékaként foglalta el, nem pedig a királyválasztó népgyűlés egybehívása, a nép szavazata útján, az Atyák jóváhagyásával. Születésénél fogva, és mivelhogy ily módon jutott királyságra, a nincstelenek kegyét hajhászta, akik közül maga is származott, gyűlölte a tőle idegen előkelő rendbelieket, földbirtokaikat kiosztotta az aljanépnek; valamennyi terhet, melyet azelőtt a közösség viselt, az állam előkelőire hárított át; azért vezette be a censust, hogy a gazdagok vagyonát megirigyeltesse, és minden készen álljon, hogy amikor kedve támad, odaajándékozza a szűkölködőknek."

48. E szónoklat kellős közepén érkezett meg Servius, akit egy rémült hírnök serkentett fel, s a királyi palota csarnokából azt kiáltotta neki: "Mi dolog ez, Tarquinius? Hogyan merészelted, míg én élek, egybehívni az Atyákat, és elfoglalni királyi székemet?" Mire Tarquinius dölyfösen azt válaszolta, hogy ő az apja helyét foglalta el; sokkal jobb, ha egy király fia örökli a trónt, nem pedig rabszolga; Servius épp elég sokáig vezette orránál fogva és sértegette gazdáit. Ekkor a két párt hívei között zajongás támadt; és máris összecsődült a nép a Curiánál; nyilvánvalóvá vált, hogy aki most győz, annak kezében marad a hatalom. Ekkor Tarquinius, a helyzet adta kényszerűségből a legnagyobb vakmerőségre vetemedve, mivel életkor és testi erő neki kedvezett inkább, derékon kapta Serviust, kivitte a tanács házából, s lehajította a lépcsőn; majd visszatért, hogy a senatus együtt maradjon.

A király szolganépe és kísérete szétszaladt; maga Servius csaknem félholtan, a királyi kíséret nélkül futott háza felé, amikor Tarquinius emberei, akiket az a menekülő üldözésére küldött, megölték. Föltehető - mivel az asszony egyéb gaztettől sem riadt vissza -, hogy a gyilkosság Tullia biztatására történt. Annyi mindenesetre biztos, hogy Tullia kocsin hajtatott a Forumra, és ügyet sem vetve az ottani férfisokaságra, kihívatta férjét a Curiából, és elsőként szólította királynak. Férje fölszólítására, hogy távozzék ebből a kavargásból, hazafelé indult, és a Vicus Cyprius fölső végéhez érkezett, ahol nemrégiben még Diana szentélye állt; ott jobbra kanyarodott a Clivus Urbius felé irányítva a kocsit, hogy az Esquilinus dombra érjen; ekkor a kocsis holtsápadtan megállt, megrántotta a gyeplőt, és megmutatta úrnőjének Servius földön heverő tetemét. Förtelmes és embertelen bűntett emlékezetét őrzi az a hely - Vicus Sceleratusnak hívják -, amelyen, úgy mondják, nénje és férje bosszuló szellemeinek ösztökélésére Tullia keresztülgázolt kocsijával apja holttestén; a vér és az apagyilkosság nyoma meglátszott a vöröslő kocsin, összefröcskölte és beszennyezte Tulliát, ő pedig magával vitte a vérfoltokat férje otthonának házi isteneihez, akiknek haragja folytán a királyi hatalom baljóslatú kezdetét hamarosan hasonló vég követte.

Servius Tullius negyvennégy esztendeig uralkodott oly módon, hogy jó és mértéktartó királyi utód is aligha vehette volna föl vele a versenyt; az is növeli dicsőségét, hogy vele együtt meghalt az igazságos és törvénytisztelő királyi hatalom. De bármily szelíd, bármily mértékletes volt is hatalma, szándékában állott, némely szerzők szerint, hogy lemondjon róla, mivelhogy az egy ember hatalmát jelentette; hogy hazáját szabaddá tegye, le is mondott volna, ha családjának egyik bűnös tagja közbe nem lép.

49. Ezután kezdte meg uralkodását L. Tarquinius, akire a Superbus melléknevét ragasztották rá cselekedetei miatt, mivelhogy vő létére nem engedte apósát eltemetni, mondván, hogy Romulus is temetetlen pusztult el: továbbá megölette a legelőkelőbb patríciusokat, akikről úgy vélte, hogy Servius oldalán állottak. Csakhamar rádöbbent, hogy a hatalom megszerzésének törvénytelen módja, melyet maga alkalmazott, ellene is például szolgálhat, így hát testőrséggel vette magát körül: a hatalomhoz ugyanis nem volt egyéb joga, csupán az erőszak, mert sem a nép akarata, sem a senatus határozata nem tette királlyá; ráadásul, mivel a polgárok rokonszenvének megnyerésére reménye sem lehetett, rettegésben tartotta őket, hogy megvédje hatalmát. Mind több embert akarván megfélemlíteni, főbenjáró pörökben maga ítélkezett a tanács meghallgatása nélkül: halálra ítélhetett, száműzhetett, vagyonától megfoszthatott nemcsak gyanús vagy bűnös személyeket, hanem olyanokat is, akiktől egyebet nem, csakis zsákmányt remélhetett. A senatorok száma ily módon nagymértékben megcsappant, és Tarquinius elrendelte, hogy újabbak megválasztására nem kerülhet sor; azt akarta ugyanis elérni, hogy a testület kis létszáma miatt jelentéktelenné váljék, és ne méltatlankodjék azon, hogy mit sem cselekedhet. Ő volt az első király, aki szakított az ősi szokással, amely szerint minden közügyet a senatusban tárgyaltak meg; az államot háza népének határozataival igazgatta; háborút üzent, békét, állami szerződéseket és szövetségeket a maga belátása szerint kötött vagy bontott föl, akivel csak kívánt, a nép és a senatus határozata nélkül. Erősen igyekezett, hogy a latin nép rokonszenvét elnyerje, hogy idegen támogatással nagyobb biztonságban élhessen a római polgárok között; a latinok előkelőségeivel nemcsak vendégbarátságot kötött, hanem rokoni kapcsolatra is lépett, például a tusculumi Octavius Mamiliusszal - a legelőkelőbb latinnal, aki, ha a hírnek hihetünk, Ulixestől és Circe istennőtől származott. Ehhez a Mamiliushoz adja férjhez leányát, és ezzel veje számos rokonának, barátjának rokonszenvét megnyeri magának.

50. Tarquinius tekintélye már erősen megnövekedett a latinok előkelő családjainak a körében, s ő egy napon Ferentina ligetébe hívta őket össze, mert közös dolgaikról óhajtott tárgyalni velük. Számosan gyülekeztek már pirkadatkor; Tarquinius maga sem feledkezett meg az időpontról, mégis, csak kevéssel napnyugta előtt érkezett meg. A nap folyamán sokféle dolgot meghánytak-vetettek a gyülekezetben; az ariciai Turnus Herdonius szilajul támadta a távol levő Tarquiniust: "Nem is csoda, hogy Rómában a Superbus melléknevet adták neki." Titokban ugyanis már ezt suttogták, széltében-hosszában így nevezték. "Van-e dölyfösebb magatartás, mint ily módon gúnyt űzni a latinok nevéből? Távoli házaikból ide rendelni a főembereket, s az, aki a gyűlést meghirdeti, távol marad!Bizonyára ki akarja puhatolni, mekkora a türelmük, s ha magukra veszik a jármot, majd nyakára ül az engedelmeseknek. Ki ne látná, hogy uralomra pályázik a latin nép fölött? Mert hogy polgártársai rábízták a hatalmat - ha ugyan rábízták, és nem maga rabolta el apagyilkosság árán -, megérdemelhetné talán a bizalmat a latinoktól is (még akkor is, idegen!); ha azonban az övéi is megelégelték már, hogy egyiküket a másik után végzik ki, száműzetésbe küldik, javaitól megfosztják, miért remélhetnének jobb jövőt a latinok? Ha rá hallgatnak - mármint Turnus Herdoniusra -, ki-ki hazatér, és nem becsüli többre ezt az összejövetelt, mint az, aki összehívta." Ilyen és ehhez hasonló értelemben beszélt ez a lázadó és bajkeverő ember, aki ékesszólásával befolyásra tett szert hazájában - éppen beszéde közepén tartott, amikor betoppant Tarquinius, és véget vetett a szónoklatnak; mindenki hátat fordított neki, hogy Tarquiniust köszöntse. Az pedig a körülötte támadt csöndben, miután szomszédai fölszólították, hogy tisztázza magát, miért érkezett ily későn, elmondta, hogy döntőbírónak kérték föl egy apa és fia vitás ügyében, és hogy kibékítésük gondja tartotta vissza ennyi ideig; mivelhogy ez ügy miatt egész napját elvesztegette, másnap szándékozik előadni javaslatait. De Turnust állítólag ez sem hallgattatta el; azt mondta ugyanis, hogy nincs annál rövidebb eljárás, mert apa és fia között kevés szóval rendet lehet teremteni: "Ha nem engedelmeskedik atyjának, maga lássa kárát."

51. Ily szitkokat szórva a római királyra, az ariciai polgár eltávozott a gyűlésről. Tarquiniust jobban bántotta ez a dolog, mint ahogy mutatta, és nyomban Turnus megöletésének gondolatát forgatta fejében, hogy a latinokat is hasonló rettegéssel töltse el, mint amivel odahaza honfitársait féken tartotta. Mivel azonban hatalmi szóval nyíltan nem tehette el Turnust láb alól, koholt vád alapján tört az ártatlan ember életére. Rábírt néhány, az ellenpárthoz tartozó ariciait, hogy vesztegessék meg Turnus egyik rabszolgáját: engedje meg, hogy egy halom kardot helyezzenek el titkon gazdája szállásán. Mindez még akkor éjszaka meg is történt; Tarquinius pedig mintha fölkelés híre keltett volna izgalmat lelkében, kevéssel pirkadat előtt magához kérette a latinok fő embereit, mondván, hogy tegnapi késlekedése úgyszólván isteni gondviselés műve volt mind a maga, mind a többiek üdvére. Hírét vette, hogy Turnus az ő és a nép vezetőinek legyilkoltatására készül, hogy egymaga uralkodjék a latinok fölött; tegnap, a gyűlésen akarta megtámadni őket; a dolgot azonban el kellett halasztania, mert a gyűlés összehívója, akit elsősorban szemelt ki magának, nem jelent meg. Azért kelt ki annyira az ő távolmaradása miatt, mert a késlekedés szétfoszlatta reményét. Nem kétséges, hogy ha igaz a hír, holnap hajnalban, amikor a gyűlésre érkeznek, az összeesküvők csapatával, fölfegyverkezve, Turnus is ott lesz. Úgy mondják, hatalmas mennyiségű fegyver van a szállásán: hogy igaz-e vagy nem, nyomban megtudható. Arra kéri őket, jöjjenek el vele Turnushoz. Gyanússá vált a dolog; Turnus vad indulata és tegnapi beszéde, továbbá Tarquinius késlekedése, mely látszólag elodázhatta a gyilkos merényletet. Elmentek; hajlandók voltak elhinni a dolgot, mégis úgy, hogy ha nem találnak fegyvereket, alaptalannak tekintik a többit is. Odaérkezvén fölkeltik álmából Turnust, őrséggel veszik körül, lefogják rabszolgáit, akik ellenállnak, mert szeretik gazdájukat; mikor azonban a lakásban mindenfelé elrejtett kardokat előhozzák, nyilvánvalóvá válik az ügy, és Turnust bilincsbe verik; nagy zajongással nyomban összeverődik a latinok gyülekezete is. Amint a kardokat kirakták a ház közepén, oly kegyetlen gyűlölet robbant ki Turnus ellen, hogy meghallgatása nélkül újfajta halálos ítélettel sújtották: a Ferentina folyó forrásánál letaszították a mélybe, és kővel megrakott vesszőfonadék alatt a vízbe fojtották.

52. Ezután Tarquinius gyűlésbe hívta a latinokat, és megdicsérte őket, hogy a forradalmi változásokra törekvő Turnust nyilvánvaló főbenjáró bűne miatt méltó büntetésben részeltették, majd így szónokolt: tulajdonképpen ősi jogra hivatkozhatna, hiszen latinok valamennyien, Alba városából származnak, és így ama régi szerződés köti őket, miszerint Tullusról Alba - coloniáival egyetemben - a római államra szállt; ő azonban úgy véli, mindannyiuknak hasznosabb, ha azt az ősi szerződést megújítják, s a latinok ekképpen mintegy részesként osztozhatnának a római nép szerencséjében, s nem kellene örökké rettegniök és elszenvedniök, hogy fölégetik városaikat, földúlják földjeiket, mint ahogy azelőtt, Ancus és az ő apja uralkodása idején tűrniök kellett. Nem került nagy fáradságába, hogy meggyőzze a latinokat, noha a szerződés a római államnak biztosított előnyt: egyébként látták, hogy a latinok főemberei a király mellett állnak, továbbá ki-ki elegendő bizonyságot nyert Turnus esetéből, hogy miféle veszély fenyegeti, ha netán ellenkeznék a királlyal. Megújították tehát a szerződést; a latin ifjúság pedig parancsot kapott, hogy a szerződés értelmében, meghatározott napon teljes számban jelenjék meg fegyveresen Ferentina ligetében. Róma királyának parancsára el is mentek mindenfelől az ifjak; hogy pedig saját tisztjük, parancsnokságuk, hadi jelvényeik ne legyenek, latin-római vegyes egységeket szervezett, két-két manipulust egyesítve, majd ismét kettéosztva az egyesített csapatot; az ekként megduplázódott manipulusok élére centuriókat állított.

53. Noha igazságtalan király volt is békeidőkben, nem bizonyult rossz hadvezérnek, sőt, a hadiművészetben nem maradt volna el elődei mögött, ha elfajzott természete más tekintetben el nem homályosítja ezt az erényét. Elsőként indította meg a volscusok elleni hadjáratot, mely utána még kétszáz esztendeig tartott, és elhódította tőlük Suessát és Pometiát. Ott, a zsákmány eladásából negyven ezüsttalentumot szerzett, és azt egy akkora méretű Juppiter-templom alapítására ajánlotta föl, mely méltó az istenek és emberek atyjához, a római birodalomhoz és magának a helynek a fenségéhez; a zsákmányolt pénzösszeget tehát félretette a templom fölépítése céljára.

Majd a szomszédos város, Gabii ellen indított háborút, mely tovább tartott, mint gondolta; miután a támadás hiábavalónak bizonyult, és a falaktól visszaűzetve, a város ostromára reménye sem maradhatott, végül is a rómainak a legkevésbé sem mondható módszerhez, cselhez és csaláshoz folyamodott. Úgy tett, mintha fölhagyván a háborúval, a templom alapjainak lerakása és egyéb városi munkálatok kötnék le a figyelmét, s eközben három fia közül a legkisebbik, Sextus, megállapodás szerint Gabiiba menekült, s ott elpanaszolta, hogy immár tűrhetetlen számára apja kegyetlensége. Az idegenek után most már a tulajdon családját sújtja a kegyetlensége, fölingerli gyermekeinek nagy száma, és mint ahogy a senatust kipusztította, ugyanezt akarná otthonában is elérni, hogy se utódot, se örököst ne hagyjon maga után. Ő tehát elmenekült apja fegyverei és kardja elől, s egyedül csak L. Tarquinius ellenségeinél érzi magát biztonságban. Tévedésbe ne essenek, Tarquinius csak úgy tesz, mintha abbahagyta volna a háborút - tovább tart az, és az első alkalommal megtámadja őket, amikor nem is gondolnak rá. És ha náluk nincs hely a kérelmező számára, bejárja egész Latiumot, a volscusok, továbbá az aequusok és a hernicusok földjét addig-addig, amíg eljut olyan emberek közé, akik majd tudják, miképpen védelmezzék meg a gyermekeket apáik kegyetlen és istentelen kínzásaitól. Ki tudja, hátha talál majd valakit, aki bátor szívvel hadra kel, és fegyvert fog a példátlanul dölyfös király s a páratlanul erőszakos nép ellen. A gabiibeliek, látva, hogy ha nem marasztalják, haragra lobban, és nyomban továbbáll, jószívvel fogadták Sextust. Azt mondják, nincs azon mit csodálkozni, amilyen honfitársaihoz, amilyen szövetségeseihez, éppolyan most már a gyermekeihez is a király; ha más nem marad hátra, végül önmagát emészti majd el. Örülnek, hogy Sextus eljött hozzájuk, és úgy vélik, nincs messze az az idő, amikor éppen az ő segítségével, Gabii kapuitól Róma falai alá teszik át a háború színhelyét.

54. Ettől kezdve Sextus jelen van az állami tanácsüléseken. Ott egyéb kérdésekben a régi gabiibeliek véleményéhez csatlakozik, mondván, hogy ők azokhoz jobban értenek - ő ugyanott mindig a háború szószólójaként lép föl, ebben az egy kérdésben kivételes szakértelmet tulajdonít magának, mivelhogy mindkét nép fegyveres erőit ismeri, és tudja, mennyire gyűlölik a római polgárok a királyt, akinek kegyetlenségét még tulajdon gyermekei sem szenvedhetik. Ily módonlassanként lázadásra tüzelte Gabii előkelőit, maga pedig a legharciasabb fiatalok élén portyákra, zsákmányszerzésre indult, valamennyi szavát-tettét úgy irányította, hogy növelje bizalmukat maga iránt, míg végül a hadjárat vezetőjévé választották. A köznép nem is sejtette, mi történik, hiszen Róma és Gabii között apró csatározások folytak, többnyire Gabii javára; így hát Gabii apraja-nagyja szentül hitte, hogy Sextus Tarquinius az istenek küldötte hadvezérük. A katonák körében, mivelhogy társuk volt a veszélyben s a fáradságban, és bőkezűen osztozkodott velük a zsákmányon, akkora szeretetnek örvendett, hogy Tarquinius, az apa nem volt nagyobb úr Rómában, mint a fia Gabiiban. Mikor aztán úgy látta, elég erőt gyűjtött már, hogy bármit megtehet, egyik emberét elküldi apjához Rómába, mit óhajt, hogy mit tegyen, mert az istenek kegyelméből egyedül tartja kezében a hatalmat Gabiiban. A hírnöknek, gondolom, mert nem tartották teljesen megbízhatónak, nem adtak szóbeli választ; a király, mintha mérlegelné, hogy mit tegyen, kiment a palota kertjébe, fiának hírnöke követte; ott föl s alá járkálva, úgy mondják, pálcájával lecsapdosta a mákvirágok fejét. A hírnök belefáradva a kérdezősködésbe, és abba, hogy választ várjon, hite szerint, dolgavégezetlen tér haza Gabiiba, beszámol arról, hogy maga mit mondott és mit látott: haragból talán vagy gyűlölségből, de meglehet, hogy kevélységből, a király egyetlen szót ki nem ejtett a száján. Sextus pedig mihelyt észbe vette, hogy mit akar apja, és fölfogta a rejtélyes némaság értelmét, az állam előkelőségeit eltette láb alól, némelyeket bűnvádi eljárás alapján, másokat úgy, hogy kihasználta népszerűtlen voltukat. Sokat nyilvánosan végeztek ki, akik ellen viszont csak nehézségek árán tudtak bizonyítékot fölhozni, azokat titkon pusztították el. Némelyeknek megengedték, hogy önként száműzetésbe menjenek, másokat kényszerítettek rá, a távollevők vagy meggyilkoltak javait pedig szétosztották. Folyt az adományozás, a préda; és az egyéni gazdagodás édes érzése elterelte a figyelmet az állam gondjáról, míg végezetül mind józan belátás, mind anyagi erő hiányában Gabii a legcsekélyebb ellenállás nélkül a római király kezére jutott.

55. Tarquinius, mihelyt hatalmába kerítette Gabiit, békét kötött az aequusok népével, és megújította a szövetséget az etruszkokkal. Ezután a Rómában folyó munkálatokra fordította figyelmét; közöttük is elsőnek a Juppiter-templomra a Tarpeii-sziklán, hogy azt neve és uralkodása emlékére úgy hagyja az utókorra: "a két Tarquinius - az apa tett rá fogadalmat, a fiú fölépítette". Ezt a területet a többi vallásos kegyhelytől megszabadítva teljesen Juppiternek és a fölépítendő templomnak akarta átadni; ezért elrendelte, hogy néhány ott álló szentélyt és oltárt, melyeket Tatius király ajánlott az isteneknek hajdanában, a Romulus elleni csata válságos idejében, s amelyeket csak később avattak föl - a szent jellegtől előírás szerint mentesítsenek. Az építkezés alapozási munkálatainak kezdetén, mint mondják, az istenek maguk is szükségesnek érezték, hogy a hatalom nagyságára utaló jelet küldjenek: a madarak ugyanis valamennyi kegyeleti hely fölszentelésének megszüntetésére kedvező jelet adtak, csupán Terminus berke szent jellegének megszüntetését nem helyeselték; ezt az előjelet és jóslatot úgy fogták föl, hogy Terminus nem mozdul el a helyéről, az istenek közül egyedül ő nem távolítható el a neki szentelt területről - ez az állam megállapodott helyzetét, biztonságát jelenti. A folyamatosságot hirdető jóslat vétele után újabb csodajel következett, amely a hatalom nagyságát jövendölte meg: azt mondják, a templom alapozása közben kiástak egy emberi fejet, melynek orcája épen maradt. A jel kétségtelenül arra mutatott, hogy ez a hely lesz majd a hatalom fellegvára, a világ legfőbb pontja, így jövendölték meg a jósok, nemcsak a városbeliek, hanem azok is, akiket e dolog miatt tanácskérés végett Etruriából elhívattak.

A királyt mindez a kiadások növelésére ösztönözte; a pometiai zsákmánynak az építkezés teljes költségét fedeznie kellett volna, de alig futotta belőle az alapozáshoz szükséges összeg. Ami engem illet, én inkább hiszek az idősebbik Fabiusnak, aki azt állítja: a zsákmány negyven talentum volt, mint Pisónak, aki negyvenezer font e célra félrerakott ezüstről ír; ekkora összeget senki sem remélhet egyetlen város megsarcolásából, és több is volna ez, mint amennyibe bármelyik, legnagyszerűbb mai építkezésünk alapozása kerülhetne.

56. Tarquinius most már a templom fölépítésére fordította teljes figyelmét, Etruriából mindenfelől kézműveseket hozatott, s az építkezéshez nemcsak közpénzt használt föl, hanem a nép keze munkáját is. Az pedig nem volt csekélység, ráadásul még a katonai szolgálat tetejében végezték el; a nép azonban mégsem zúgolódott annyira, amiért tulajdon kezével kellett templomot építenie, mint később, ha egyéb, nem oly látványos, de annál fáradságosabb munkákhoz vezényelték ki, így: a Circus padsorainak alapozásához, vagy a Cloaca Maxima, a föld alatt ásandó csatornahálózathoz, melyet az egész város szemetének gyűjtőhelyéül szántak; két akkora mű, mellyel nagyszerű új építményeink is aligha vetekedhetnek. Effajta munkálatokkal foglalkoztatta Tarquinius a népet, mivel arra a meggyőződésre jutott, hogy a dologtalan tömeg terhére van az államnak; másfelől pedig telepesek szétküldésével szélesebb állami határok között akart velük területet foglaltatni; telepeseket küldött tehát Signiába és Circeiibe, hogy e két város mind a szárazföld, mind a tenger felől Róma erődítményéül szolgáljon.

Miközben e szorgos munka folyt, rémítő jósjel tűnt fel: az egyik faoszlopból kígyó siklott le, s a királyi palotában nagy zűrzavart, rémületet keltett; a király szívét nem annyira a hirtelen támadt félelem járta át, inkább balsejtelem szorongatta. Ezért, noha közérdekű csodajelek megfejtéséhez általában etruszk jósokat hívattak, most, hogy ez a jelenség láthatóan a királyi háznak szólt, megrémült, és elhatározta, hogy elküld Delphibe, a világ leghíresebb jósdájába. A jóshely válaszát senki másra nem merészelte rábízni, csak két fiára - elküldte hát őket az akkoriban még ismeretlen földeken és még annál is kevésbé ismert tengereken át Görögországba. Titus és Arruns útnak is indult; kísérőül adták melléjük L. Junius Brutust, a király húgának, Tarquiniának a fiát, aki teljesen más szellemű ifjú volt, mint amilyennek mutatta magát. Mihelyt megtudta, hogy nagybátyja a római előkelőségeket, köztük az ő testvérbátyját is meggyilkoltatta, elhatározta, nem engedi, hogy jelleme félelmet, vagyona pedig irigységet ébresszen a király lelkében, eldöntvén magában, hogy a megvetés nagyobb biztonságot nyújt neki, mint amekkora védelmet a jog s az igazság. Szabad elhatározásból ostobaságot színlelt tehát, és eltűrte, hogy a király mindenétől megrabolja, s még akkor sem tiltakozott, amikor ráragasztották a Brutus melléknevet - e név leple alatt várakozott a római népnek ez a megszabadítója, míg elérkezett az ideje. Őt vitték tehát magukkal a Tarquiniusok Delphibe, inkább udvari bolondnak, semmint kísérőjükként - azt mondják, Brutus aranypálcát rejtett egy kivájt somfabot burkába, s azt vitte ajándékba Apollónak tulajdon jelleme jelképeként. Apjuk megbízatását teljesítvén, elfogta a vágy az ifjakat, hogy megtudakolják, kire száll majd kettőjük közül Róma királysága. A barlang mélyéről állítólag ez a válasz érkezett: "Róma fölött a legfőbb hatalom azé lesz, aki közületek, ó, ifjak, elsőnek csókolja meg az anyját." A két Tarquinius, hogy a Rómában maradt Sextus tudomást ne szerezzen a válaszról, s így ő is részesévé ne váljék a hatalomnak, megparancsolja, hogy mindenáron hallgatni kell a dologról. Maguk között pedig sorsot húznak, hogy Rómába visszatérve melyikük csókolja meg előbb az anyját. Brutus másképpen értelmezte a Pythia válaszát; úgy tett, mintha megcsúszott volna, elesett, és megcsókolta a földet, hiszen az valamennyi halandónak közös édesanyja. Majd visszatértek Rómába, ahol nagy erővel készülődtek háborúra a rutulusok ellen.

57. Az Ardeában lakó rutulusok népe - már amennyire azon a vidéken és akkoriban lehetett - kitűnt gazdagságával; a háború is azért tört ki, mert Róma királya, miután a középítkezések hatalmas kiadásai kimerítették, mindenáron arra törekedett, hogy újra meggazdagodjék, és a zsákmány révén lecsillapíthassa a népharagot; a nép ugyanis nem csupán kegyetlensége miatt neheztelt uralkodására, hanem leginkább azért, mert a király oly hosszú ideig valójában rabszolgának való munkával foglalkoztatta. Kísérlet történt, hogy egyetlen rohammal bevehető-e Ardea: amikor ez nem sikerült, a rómaiak ostromzárral és erődítésekkel kezdték szorongatni az ellenséget. Ezekben az állandó táborokban - így van ez az inkább hosszan tartó, mint heves harcok közt folyó háborúban - meglehetősen könnyen adtak szabadságot, persze inkább a főembereknek, mint a közkatonáknak; a király fiai is baráti összejöveteleken, vidám lakomákon mulatták magukat. Egyszer éppen Sextus Tarquiniusnál iddogáltak - ott vacsorázott Egerius fia, Tarquinius Collatinus is, amikor, véletlenül, az asszonyokra terelődött a szó. Ki-ki csodálatos módon dicsérte a magáét; a vetélkedés hevében csak azt mondja Collatinus, semmi szükség itt szavakra; néhány óra alatt megtudhatják, mennyivel különb a többinél az ő Lucretiája. "Nos hát, ha ifjú a vér bennünk, szálljunk lóra, és lássuk a magunk szemével, milyenek is az asszonyaink. Ami a férj váratlan megérkezésekor a szeme elé tárul, kinek-kinek szolgáljon ékes bizonyítékul." Bortól felhevülve mindnyájan így kiáltottak: "Rajta hát!" Lóra pattantak, és elvágtattak Rómába. Estefelé érkeztek meg, és ellovagoltak Collatiába: Lucretiát, nem úgy, mint a király menyeit, fényűző lakomán, baráti társaságban, vidám időtöltésben, hanem háza előcsarnokában szolgálóleányai körében találták, késő este, lámpavilágnál, gyapjút fonva. A feleségek versenyében Lucretiáé maradt a dicsőség. Nyájasan fogadta érkező férjét és a Tarquiniusokat; a győztes férj pedig barátságosan meghívja a királyi ifjakat. Sextus Tarquinius nyomban bűnös vágyra gyúl, hogy Lucretián erőszakot vegyen; mind szépsége, mind napnál fényesebb erényessége föllobbantja vágyát. Ez alkalommal azonban fiatalokhoz illő játékkal eltöltött éjszaka után mindahányan visszatérnek a táborba.

58. Néhány nappal később Sextus Tarquinius, Collatinus tudta nélkül, egyetlen bajtársa kíséretében megérkezik Collatiába. Szívesen fogadják, mivelhogy mit sem tudnak szándékáról, és vacsora után bevezetik a vendégszobába; a vendég szerelemtől lángolva, miután megbizonyosodott róla, hogy körös-körül mindenki alszik, kivont karddal bemegy az alvó Lucretiához, és bal kezét az asszony keblére tapasztva azt mondja: "Hallgass, Lucretia; Sextus Tarquinius vagyok; a kezemben fegyver; meghalsz, ha egyetlen hang elhagyja a szádat!" Az álmából fölriasztott, rémült asszony nem lát maga körül segítséget, csak a fenyegető halált - ekkor Tarquinius megvallja szerelmét, kérleli, könyörgő szavait fenyegetésekkel tűzdeli meg, és mindenféleképpen szeretné fölkavarni az asszony lelkét. Látva, hogy Lucretia elszánt, és még a halálfélelem sem hajlítja meg, azzal fenyegeti, hogy becstelenségének kelti hírét, s így tetézi az asszony rémületét: ha meghalt, meztelenre vetkőztet és megfojt egy rabszolgát, s mellé fekteti - mondja neki Tarquinius -, hadd beszélje a világ, hogy mocskos házasságtörés miatt gyilkolták meg. Ez a fenyegetés legyőzte a szilárd erényességet; szenvedélyének győzelmes kielégülése után eltávozott Tarquinius, büszkén, hogy megrabolta egy asszony becsületét; Lucretia a nagy bánattól lesújtva egyazon követet küldi apjához Rómába és férjéhez Ardeába: "Jöjjenek - üzeni -, egy-egy bizalmas barátjuk kíséretében; sürgősen cselekedni kell, szörnyűséges dolog történt." Sp. Lucretius P. Valeriusszal, Volesius fiával érkezett meg, Collatinus pedig L. Junius Brutusszal, akivel éppen együtt tért vissza Rómába, mikor felesége hírnökével szembetalálkozott. Lucretiát hálószobájában ülve, mély bánatban találták. Övéinek megérkezésekor könnyekre fakadt, és férjé kérdésére, hogy "Jól vagy?", így felelt: "Csöppet sem. Hogyan lehetne jól egy asszony, aki elvesztette erényességét? Idegen férfi nyomát találod az ágyadban, Collatinus; egyébként csak a testem mocskolódott be, a lelkem ártatlan, tanúm lesz rá a halál. De adjátok jobbotokat és szavatokat, hogy nem marad büntetlen a házasságtörő. Sextus Tarquinius volt, aki tegnap éjjel vendég álarcában ellenségként érkezett, hogy rám, de - ha férfiak vagytok - önmagára is vészt hozó gyönyörűséget raboljon." Rendre szavukat adják mindannyian; vigasztalják a bánatos lelkű nőt, s a bűnt, mivel erőszakkal kényszerítették, a merénylőre hárítják; a szándék bűnös, nem a test, és ahol nincs gonosz szándék, ott vétek sincsen. "A ti gondotok - mondta Lucretia -, hogy megkapja a magáét; én ha fölmentem is magamat a bűntől, a büntetéstől nem akarok szabadulni; Lucretia nem szolgáltathat példát egyetlen bűnös asszonynak sem arra, hogy életben maradhat." A kést, melyet ruhája alatt rejtegetett, szívébe döfte, és sebére hullva, haldokolva összeesett. Férje és apja fájdalmasan fölkiált.

59. Mialatt a két férfit gyászuk foglalta el, Brutus kirántotta Lucretia sebéből a vértől csöpögő kést, és azt maga előtt tartva így beszélt: "A király e gaztettének megtörténte előtt oly szűzies vérre esküszöm, s titeket hívlak tanúságul, ó, istenek, hogy L. Tarquinius Superbust, bűnös feleségével és valamennyi utódával együtt tűzzel-vérrel és teljes erőmből elüldözöm, és nem tűröm, hogy akár ez a család, akár más Rómában királyként uralkodjék." Ezzel átnyújtja a kést Collatinusnak, majd Lucretiusnak és Valeriusnak, akik elképedve látják a csodát, a Brutus keblében föltámadt új szellemet. Amint kívánja, úgy esküsznek; gyászukból harag támad, és Brutust, aki a királyság kiirtására szólítja őket, vezérükként követik.

Lucretia holttestét a házból a Forumra viszik, az emberek pedig összecsődülnek, és a szokásos módon előbb ámuldoznak a meglepő dolgon, majd méltatlankodnak. Mindenki a királyi gazság, az erőszaktétel miatt háborog. Cselekvésre serkenti őket az apa bánata, de ugyanakkor Brutus is, aki ostorozza a sírás-rívást, az erőtlen jajveszékelést, és arra tüzel, hogy fogjanak fegyvert, amint férfiakhoz, rómaiakhoz illik azok ellen, akik ellenségként merészeltek bánni velük. A legharciasabb ifjak önként jelentkeznek fölfegyverkezve; követi őket az egész fiatalság. A csapat egy részét Collatia kapuinál hátrahagyva, őrszemeket állítanak, hogy hírül ne vihessék a fölkelést a királyi családnak - a többiek pedig Brutus vezetése alatt Rómába vonulnak. Oda érkezvén, amerre csak megfordult a fölfegyverzett tömeg, mindenütt rémületet és riadalmat keltett; de mihelyt az emberek látták, hogy főemberek haladnak az élen, úgy gondolták: bármi is az, nem ok nélkül történik. Rómában sem keltett kisebb megbotránkozást a szörnyű tett, mint Collatiában; a városból mindenfelől a Forumra sereglik a nép. Amint egybegyűltek, a kikiáltó a királyi testőrgárda tribunusa elé szólította a népet - ezt a tisztséget történetesen épp Brutus töltötte be. És Brutus akkor szónoklatot tartott, föltárva szívét-lelkét, mindazt, amit addig leplezett: beszélt Sextus Tarquinius erőszakos szerelmi szenvedélyéről, Lucretia bűnös megbecstelenítéséről és siralmas haláláról, Lucretius Tricipitinus elárvulásáról, akit leánya halálánál is fájóbban, keservesebben sújtott le a halál oka. Beszélt a király személyes durvaságáról, továbbá a föld alatti árkok, szennycsatornák építésére kényszerített köznép kínlódásáról, nyomorúságos életéről: a római férfiakat - mondta -, akik valamennyi szomszédos népet leigázták, harcosokból kézművesekké, kőfaragókká változtatta. Emlékezetükbe idézte Servius Tullius király méltatlan meggyilkolását, a holttestet, melyen tulajdon leánya gázolt keresztül bűnfertőzte kocsijával, és megidézte a szülőkért bosszúálló isteneket. Ilyen, és gondolom, még nagyobb, a fölháborodás hevében fölidézett szörnyűségek elbeszélésével, amit a történetírónak még előadni is nehéz, föltüzelte a dühöngő tömeget, hogy fossza meg trónjától a királyt, és száműzze Rómából L. Tarquiniust feleségével és gyermekeivel együtt. Majd az önként jelentkező ifjakat besorozza, fölfegyverzi, és elindul Ardeába, a táborba, hogy föllázítsa a hadsereget a király ellen; Róma fölött a hatalmat Lucretiusra, a király által már előbb kinevezett városi praefectusra bízza. A nagy zűrzavarban Tullia elmenekült a palotából; amerre járt, átkot szórt rá férfi s nő egyaránt, megidézvén a fúriákat, hogy álljanak bosszút az apagyilkos asszonyon.

60. Mihelyt hírül vitték a táborba az eseményeket, a király a zendüléstől megrémülve, útra kel Rómába, hogy a forrongást elnyomja, de Brutus értesülvén érkezéséről, megváltoztatja az útirányt, nehogy szembetalálkozzék vele; csaknem ugyanabban az időben, de más-más úton, Brutus Ardeába, Tarquinius Rómába érkezik. Tarquinius zárt kapukra talál, őt pedig száműzöttnek nyilvánítják. Róma szabadítóját viszont örömmel fogadják a táborban, s onnan a király fiait elűzik. Közülük kettő apját követte, és száműzetésbe vonult, az etruriai Caere városába. Sextus Tarquinius Gabiiba ment, tulajdon királyságába, de ott bosszút álltak rajta, és megölték azok, akik erőszakoskodásai, gyilkosságai miatt régtől fogva gyűlölték.

L. Tarquinius Superbus huszonöt esztendeig uralkodott. A királyi uralom korszaka Róma alapításától a város fölszabadításáig, kétszáznegyvennégy esztendeig tartott. Majd a Servius Tullius-féle szabályzat szerint a városi praefectus rendeletéből összehívott comitia centuriata két consult választott. A két consul neve: L. Junius Brutus és L. Tarquinius Collatinus.