Balassi Bálint : SZÉP MAGYAR KOMÉDIA

GYARMATI BALASSI BÁLINT

SZÉP MAGYAR KOMÉDIA

THYRSISNEK ANGELICÁVAL,
SYLVANUSNAK GALATEÁVAL
VALÓ SZERELMEKRÜL

AZ ERDÉLI NAGYSÁGOS ÉS NEMES ASSZONYOKNAK,
MINT JÓAKARÓ ASSZONYINAK, HOLTIG VALÓ
SZOLGÁLATJÁT AJÁNLJA

Egynéhány ok készerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánljam ez komédiát: Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék véle, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben, s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették és közdologgá is tették, kit nem gondoltak, akármi héjával essék, csak őnékik tessék, és az versek fejében mehessenek ki az hasonló bötűk.

Akarám azért ez komédiaszerzést új forma gyanánt elővenni, hogy ha az ott benn való ifjak az ideki valókat az versszerzésben nemcsak követték, hanem sokkal inkább meg is elödzötték, ebben se maradnának el az ide valóktúl. Sőt indulnának el utának; így én részemre penig ezt sem bánom, ha azt is, mint az versszerzést, elveszik tőlem. Meg is lehet penig az oly elméjő fris ifjaktúl, kiknek nemcsak az bölcs tudomány, hanem az kegyelmetek szépsége is serkengeti újabb-újabb dolgokra és szerelmes találmányakra elméjeket; nékem, ennyi sok különb-különbféle károkot vallott szegénlegénnek igaz elég csak elkezdeni is, azmit egyebeknek oztán fogyatkozás nélkül véghez vinni és megékesíteni. Bizonyára mennyivel éntőlem ékesb igékkel lehetett, olyannal csináltam ez komédiát, kit kegyelmeteknek jó szűből kívánok és ajánlok, mint az kegyelmetekhez való jóakaratomnak örökké való szolgálatját.

Végye kegyelmetek is jó néven, és nyomorult szolgáló gyanánt fogadja bé kegyelmetek házában, szolgáltasson kegyelmetek véle mindenkoron, de főképpen akkor, mikor az világbíró szerelemnek győzhetetlen nagy hatalmát érzitek magatokon. Ha ez elsőben szerzett szolgálóleányom kedves lészen kegyelmeteknél ezért az én szolgálatomért, rövidnap más szolgálót is szerzek kegyelmeteknek, ki nemcsak ékes énekkel is, és valami dolgok az én szerelmemben megtörténnek, mindazokról írt szerelmes levelekkel gyönyörködteti tikegyelmeteket. Isten éltesse kegyelmeteket, és ádjon oly kedves szerelmest, kinek úgy örülhessen kegyelmetek, mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllyel mindenött zöngenek.

Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál

Julia rabja:

Gyarmati Balassi Bálint

EZ KOMÉDIA MIRŐL VAGYON, ANNAK AZ SUMMÁJA

Ez komédia csak arról vagyon, mint szeretett Candia szigetében egy Thyrsis nevő ifjú legén egy Angelica nevő szép leánt, mely viszont igen tökéletesen szerette az ifjat. Megtetszik penig, mert midőn más legén is, Montan nevő, fölgerjedett volna az Angelica szerelmére, és semmiképpen magához nem csalhatná Thyrsistől Angelicát, ilyen álnokságot mívelt, hogy oly italt áda Angelicának meginnya, ki miatt halálra válék. Kit midőn Thyrsis megértett volna, látván, hogy Angelica immár vonyogna, azt hivé, hogy soha meg nem gyógyulna, hanem úgyan meghalna szegén. Ingyen sem várhatá azért, hogy az lélek kimúlik belőle, hanem, mint reméntelen, elkeseredett ember, mindjárt elszökék, és az erdőkre bujdosék atyja házától. Csakhogy penig inkább meg ne találhatná senki, nevét is elváltoztatta, és Thyrsis helyett Credulusnak nevezé magát. Mely dolgot hallván Montan, s látván immár, hogy Thyrsistől elválasztotta volna Angelicát, menten az Angelica atyjához mégyen, s fölfogadtatja az vén jámborral, hogy ha ő meggyógyíthatja, néki adja Angelicát.

Nem késik azért, hanem hamar meggyógyítá Montan Angelicát, de azért ugyan megcsalatkozott az álnok lator reménségében, mert meggyógyulván Angelica, hogy megérté Montannak álnokságát és az ő szerelmes Thyrsise elbujdosását, ő is menten elszökék. Csak hogy senki meg ne tudhassa, hová lött, s hogy hamarébb megtalálhassa Thyrsist, Angelica helyett Juliának nevezé ő is magát. Már tíz esztendeje múlik vala az Thyrsis és Angelica bujdosásának, mely idő közben csak hírt sem kaphatának egyik is az másik felől, egy mákszemet is. Már Thyrsis, kit minden ember Credulusnak hív vala, oly roncsosodott, oly szakadozott vala, s az Angelica is, ki Juliának nevezte vala magát, elnőtt s megállapodott vala, hogy egyszer, történet szerint, csak szerencsére, látá Credulus, de nem esméré az időben Juliát, hogy valami patakban horgászna, kinek nagy szépségén elálmélkodék, csudálván, mely igen hasonló volna az ő régi Angelicájához.

Azért nem esmérheti vala meg Credulus Juliát egyikért, hogy midőn azt hiszi, minémő halandófélen azelőtt tíz esztendővel hadta volt, hogy soha meg nem gyógyult, hanem ugyanakkor megholt az szép Angelica; másszor, ím, ezért nem esmérhette meg, hogy tíz esztendő elforgásában, noha nem rútult, hanem szépült, de azért ugyan megváltozott és megtölt vala Angelica. Harmadikért, hogy Juliának híja vala minden, senki nem tudja vala más nevét, mely név igen különbez vala az Angelica névtől. Mindazon esméretlen voltában is azért nem tűrheti nyavalyás, hanem felgyullad Julia szerelmére, mely ő nagy szerelmét megjelenté bíztában egy hitves atyjafiának, Sylvanusnak, egy szálat sem tartván Sylvanus árultatásától. De Sylvanus, mihelt meglátá, ottan elhagyván az ő régi szerelmesét, Galateát, ki mindaddig is, míg Sylvanus Juliához nem hajlott, csak kegyetlenkedett Sylvanuson, és megvetvén az Credulus-atyafiúságot, Juliára gerjed. Így azért, midőn Credulus nyilván s immár ez dolognak két esztendeje vala, Julia penig nem gondola egyikkel is, hogy ím, Credulust nem esmérheti vala, az másiknak is szeretőjét tudja vala lenni, főképpen penig, hogy hiti fogadása tartja vala, hogy soha senkit egyebet teljes életiben nem szeretne. Kérdé Credulus, eszében vévén az Sylvanus juhásza szavábúl Sylvanusnak Juliához való szerelmét, alítván szegén nyavalyás, hogy Sylvanus volna az Julia szeretője, hogy őmiatta nem nyerhetné ő Juliát. Öszvevész Sylvanussal, s Juliával is szemben lészen, kinek könyörög is erősen, de Julia meg sem esmérhetvén Credulust Thyrsisnek lenni, nem hajol hozzája, és okot vet belé, hogy ő régen más legén szerelméhez kötötte magát, annak mindholtig tökéletes és igaz akar lenni, mely szót Credulus Sylvanusra ért, s annál inkább elbúsul rajta. Bújában penig, mint reméntelen ember, hogy szinte meg akarja ölni magát, reátalál esmét Julia, ott szóval beszélvén egymással, megesmérvén egymást, egymáshoz házasolának. Sylvanus is megbékéllik Galateával, s elveszi.

Vagyon az dolog-beszélésben egynéhán tréfa is, kit azért egyelétettünk ez komédiában, hogy míg az hallgatók az komédia végét érnék, addig ne szomorkodnának, szánván az egymástokot, hanem nevetnének is, örülnének is, hallván az tréfákot.

Ez az komédia summája.

EZ KOMÉDIÁBAN SZÓLÓ BESZÉLŐ SZEMÉLYEKNEK NEVEK

PROLOGUS férfi, az komédiaszerző szólója

CREDULUS, kinek igazán Thyrsis volna neve, férfiú

JULIA, Credulusnak szeretője, kinek igazán Angelica neve, asszony

LICIDA, Credulusnak barátja, férfi

BRISEIDA, Juliának jó barátja, Credulusnak Juliánál szolgálója, asszony

SYLVANUS, Credulusnak hitves atyjafia, férfi

GALATEA, Sylvanusnak szeretője, asszony

DIENES, Sylvanusnak juhásza, parasztember

ECHO, tündérasszony

PROLÓGUS

Ha mindenkor csak az erős tél uralkodnék ez világon, s korosként minden időben csak az nagy hó és jéggel volna az föld béborulva, az füvek s az fák hogy mutathatnák az ő szép virágokot, s hogy ádhatnának jó gyümölcseket? Ezenképpen, ha valami múlatság és vigasság meg nem könnyebbítené azt az nagy terhet és gondot, mely az emberekre szállott, hogy tartana sokáig az emberi állat? Annakokáért én is, midőn nagy búsulásban volnék, hogy azban; azkiben minden reménségemet Isten után vetettem vala, megcsalatkozván, akarám ez komédiában nyerhetetlen jóm után valami búmot elvernem, vagy inkább valamennyire megenyhítenem; azért is penig, hogy megtetszenéjék, hogy nemcsak fegyverre jó szívvel, hanem egyébre is mindenre jó elmével szerette volna Isten az mi nemzetségünket.

Csakhogy nem tudom micsoda bolond szokás és pór szemérmesség bánt bennünket, hogy azt csak mi szégyenljük, azmivel egyéb nemzet dicsekedik és tisztelkedik, úgymint diáksággal, jó nyelvvel s elmével s versszerzéssel, mely dolgok Istennek fő ajándéki az emberekben régén Cicerónak Rómában s Demosthenesnek Áthénásban nagy tisztességet szerzett az jó hírnév, ha Virgiliusnak, Homerusnak jó hírt-nevet szerzettek az szép versek, azonképpen ha Sándornak s Juliusnak az jó tudomán s bölcsesség nemcsak használt, de tisztességére esett, mi mért pirolunk meg rajta? Micsoda lehet éktelenb bolondság, mint azt szégyenleni, azmivel ember nemcsak jobb egyéb állatoknál, hanem azmiből ember az Isten esméretit s az üdvösségre való utat igazán megtanolá (kik az Bibliának s egyes doktoroknak írásinak olvasásából lehetnek), kivel ember egészségét is oltalmazhatja, betegségét is gyógyíthatja, s még arról is az bölcs emberek szoktanak írnya s regulákat szabni, mind most s mind ezelőtt, kiből ember példát s tanulságot vehet, mint mehessen elő, s mint vehessen jó nevet, s mint nyerhessen jó nevet s jó hírt s nagy tekintetet magának ez világon. Ha atyánk Mátyás királnak, Károly császárnak nem volt kárára, sőt nagy hasznára az diákság, astrologia, azonképpen ha Cortes Ferdinandusnak, ki jeles versszerző volt (azki jobb részre az egész Indiát, kinek Nova Terra neve, megholdoltatta Károly császárnak), nem hozott szégyent, sem kárt az diákság, mi időnkben Swendi Lázárnak ha nem ártott, sőt használt az philosophia, geometria, mi miért irtózunk úgy az jó s bölcs tudomántól, ha látjuk, hogy azkinek az Isten az bátor szív mellé az jó tudománt is ádta, annak nem tompítja,hanem igen megjobbítja szablája élét véle. Tudom, mit itt mondnak az szapora szavúk ellenem, tudniillik, hogy nem szerelem dolgáról, hanem másról kellett volna elmélkednem, mert ezekkel csak botránkozást csinálok az ifjú s fejércseléd között. Kiknek azt felelem, hogy históriát nem írhattam, mert egyik az: vagyon, ki írja, másik az penig, hogy talám énnékem arra nem volna annyi mivoltom is; szent írást sem, mert arrúl is mindkét felől eleget írtanak s írnak is, hanem olyat kellett előhoznom, ki, azmint elsőben is megmondám, az szomoróknak is örömet s víg kedvet hozna. Botránkozást az nem hoz senkinek, mert tisztességes szerelem vagyon benne, oly penig, ki szabad, nem köteles személek között forog, sem egyéb végre, hanem házasságra. Oztán mennyi olasz, francúz, német vagyon, ki azféle dolgokról szerez vagy verset, vagy komédiát, kit nem botránkozásnak, hanem szép találmánynak dicsírnek egyéb nemzetek!

Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani, hogy megesmérjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehetne ez, azmi egyéb nyelven meglehet, ez jó akaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjanak az emberek. Mert azmi az szerelmet illeti, azt Magyarországban immár régen annyira felvették, úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az olaszok nagyobb okossággal, sem spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhetik.

Tudok egynéhány példát Magyarországban, kiknek vásárra nem jutott szerelmek, kikről, ha gyalázatjok nélkül emlékezhetném, megbizonyítanám, hogy mostani időben nincs semmi nemzet, ki többet szenvedjen s míveljen, s nagyobbat ki szerezzen szeretőjeért, mint az magyar nemzet. Mert tudok olyanokat, kik házastársok előtt sem tagadták szerelmeket, sőt megmondották, hogy ők tekintet nélkül szeretnek; mely tekintet nélkül való szerelmeket, midőn házastársok kérdené tőlek, mi volna, azt felelték, hogy semmi nem egyéb, hanem ők sem az Istent, sem az lelkeket, sem gyermekeket, sem életeket, sem tisztességeket, sem nemzeteket, sem hírt, sem embert nem tekinthetnek az ő szerelmekben, hanem mindezeket hátrahagyván, az ő szeretőjöket kell szeretniek. Meg is halni penig ki kész lett volna szeretőjeért, tudok mind férfiat s mind asszont, úgy penig, hogy ingyen nem más miatt, hanem maga keze miatt; sem egyébért, hanem csak az szerelemnek szeretőjéhez való megbizonyításaért kellett volna lelkeknek ez világból kárhozattal kimúlniok, ha az Isten meg nem ótta s tartotta volna őket csudaképpen.

Azért bár ugyan valami megtiltott szerelem forogna is ez komédiában, nem esnék sem példájára, sem botránkoztatására az egy szálnyéra is az magyar nemzetnek, mert Péter pap is megírta az kísértetekről írt könyviben, ezelőtt egynéhány esztendővel, mint merölt el az magyar nemzet az szerelemben. Jóllehet csak keveset írt meg benne ahhoz képest, azmit az dolog őmagában fog. Az penig az jeles dolog, hogy noha minden ember magában szerelmeskedik, vagy jól, vagy gonoszul, de azért mindenik szégyenli s tagadja, hogy ő nem tudja, mit eszik s mi állat az szerelem, bár jól szeressen is. Kinek, ím megírom, hogy esmérje, ha nem tudja az jámbor: az szerelem azért semmi nem egyéb, hanem egy igen nagy kívánság, mellyel igyekezünk nemcsak személyét, hanem minden jó kedvét is megnyerni annak, azkinek mindenek felett szolgálni, engedni s kedveskedni igyekezünk. Mely indulat az ifjú embernek gyakorta sok jóknak oka, mert ha részeges, elhagyja az részegséget, csak azért hogy az józansággal inkább kedvét lelhetné szerelmének, s tisztességes volta miatt gyűlölségben ne essék nála. Ha gondviseletlen s tunya, ottan tisztán jár, frissen, szépen, s mindenre gondvisel, hogy meg ne jegyezze s gyűlölje az szeretője, ha undok s mocskosan viseli magát. Ha penig tompa elméjű, ottan elmélkedik, mint járjon s mint szóljon, szép verseket szerezzen, kivel magának szeretőjénél kedvet lelhessen. Az félékent penig mi tészi bátorrá, midőn csak egy szemben lételért vagy egy távol való beszélgetésért is oly veszedelemre, szerencsére ereszti magát, ki életében s tisztességében jár? Ha azért ilyen az jó szerelem, hogy erőseket bátorít, bolondokot eszesít, resteket meggyorsít, részeget megjózanít, miért alázzuk, szidalmazzuk szegént? Én bizon nem ugyan! Sőt követem mindholtig, mint jó oskolamesteremet, s engedek néki, nem gondolván semmit az tudatlan községnek szapora szavakkal s rágalmazóknak beszédekkel.

Hogy penig ez dolgot vettem előmben s mást nem oka ez, hogy az én véghetetlen nagy szerelmemnek valami példáját akartam mégis ez komédiában megmutatni annak, azkinek nevének emlékezetére az igaz szerelmemben nagy alázatosan, engedelmesen meghajol mindenkor az én térdem. Végye azért jó néven tőlem, régi nyomorult rabjátúl ez kis ajándékomot, s ha az Isten azt hadta, hogy áldozzék régen az én lelkemmel, égetvén nyavalyást az ő régi szerelminek tüziben, boldogítson immár meg valaha az igaz lelkem áldozatjaért ennyi sok kínvallásom után; bévévén szegén fejemet az ő kedviben s nagy szerelmiben, hogy ennyi sok kérésem miatt ne essem reméntelenségben, hanem dicsőség gyanánt részesülhessek az ő jó kedvébe, kit éltessen Isten boldogul, kívánta javaiban sok esztendeiglen. Ámen.

ACTUS I. SCENA I.

Credulus szól őmagában az Hajnalnak.

Ó, én veszett fejem! Medgyek immár, ha még piros hajnal is öregbéti, gerjeszti az én keseredett szívemben felgyúlt buzgó nagy szerelmemnek tüzét, midőn reggel az embereket dologra s az barmokat munkára s egyébféle állatokat is s nyájakot az legelő helyekre széllyel fekövő helyekből felserkent s felindít! Ó, szép Hajnal, néked szólok, mert te vagy oka az én fájdalmimnak! Ímé, csak alig setétülnek vala tegnap az odúk, hogy ismét az te világosító piros fényedet kívánom vala látni! De nem tudok mit tenni, mert magam sem tudom, mit kívánjak: az napot avagy étszakát, azmint az szerelem az én búmot öregbéti s enyhéti. Mert éjjel (azmikor már nem látom az én kegyetlen tündérasszonyomnak fene ábrázatját), igaz, hogy nem alhatom akkor, csak nyughatatlankodom, de mindennyi nyughatatlanságomban is ugyan bízom azért, hogy holdá kélve megláthatom az ő áldott személyinek dicsőséges fényét, sőt remélem is, hogy talám immár megelégedvén az én könnyhullatásimmal, kegyesen is fordítja boldogító szemeit reám. Ez ilyen bizodalmomban lévén penig éjjel; azonban reggel, midőn te ismét elérkezel, az csillagokot lassan-lassan elemésztvén, hogy az eget az setétségnek homályából megtisztítod, alig várom, hogy lássam az szép, de igen vad Juliát, az én szívembéli eleven tűznek kegyetlen gyútóját. De látván akkor is, csak szokása szerint néki hozzám kedvetlen voltát s haraggal reám fordult szemeit, nem tudok mit tenni, hanem csak széllyel bujdosom, sírván s fohászkodván, merthogy nyilván látja, hogy noha eléggé epedek s kesergek érette, de mindenképpen megcsalatkozom nappal abban, azmit éjjel felőle remélek. Nincs azért immár semmi reménségem, kivel csak tengethessem s hitegessem is keseredett lelkemet, sőt búm könnyebbségére csak hízelkedni sem tudok immár semminémő gondolattal magamnak, én szegén nyavalyás, mert látom, hogy minden bizodalmom csak héában való, s az én véghetetlen szerelmemnek snincs orvossága, sehonnan, senkitűl semmi jót nem tudok várnom, semmi segítséget. Ó, keserves gonosz szerencse, ó, dicsőült szépség, dühödt kegyetlenség, mely igen nagy szerencsétlen s igen keseredett temiattad az én szarándok árva életem! Ki reméntelen veszélyre jutott igyem! Oda vagyon immár minden örömem, kedvem! Ó, átkozott szerelem, szerelem!

ACTUS I. SCENA II.

Credulus szól egy barátjával, Licidával.

LICIDA.
Mi dolog, társ, Credule, hogy itten keröl mind az te siralmiddal zengenek széllyel az vadon erdők?

CREDULUS.
Hagyj békét, Istenért kérlek! Ha Isten az te majorságidat minden égiháborútúl megótalmazta, s fejedet sem látta semmi búval-bánattal, kérlek, ne indíts fel az én régi keserőségemet ne kérdd az én siralmimnak okát, mert azzal csak nyitod az én keserőségemnek régi sebeit!

LICIDA.
Sőt annál inkább mondd meg, társ, mert tudod, hogy enheszik embernek bánatja bízott barátival való beszélgetéstől!

CREDULUS.
Ne hidd azt, társ, mert nincs annyi kalász Szent Iván havában, sem Szent Mihály havában annyi szőlőszem, amennyiszer különben tapasztaltam azt én meg énmagamon. De ha ugyan meg akarod érteni az én régi keserves siralmimnak okát, megmondom, azmennyire siralmimtúl s fohászkodásimtúl lehet. Ó, ó, ó, ó, ó!

LICIDA.
Ne sírj! Hadd el immár! Beszéld meg, azmiért ilyen igen keseregsz! Ki tudja, talám én is használhatok, szolgálhatok ez mostani nyavalyádban!

CREDULUS.
Ezt értsed előszer, hogy Candia az én hazám, Credulus sem igaz nevem, noha itt az környékben mind ez világ annak hív s tart engemet.

LICIDA.
Hát micsoda szerencsétlenség űzött ki tégedet édes hazádból, s micsoda kegyetlen csillag készerített Credulus nevire tégedet?

CREDULUS.
Gyermekkoromban, mikoron volnék tizenharmadfél esztendős, azminémő városban laktam, ottan közel egy kies völgyben egyéb gyermektársaimmal gyakran múlattam gyermekjátékban. Ugyanazon városból abban az völgyben sok leánygyermekek is szoktanak vala egybengyűlni az játék kedveért s múlatságért. Ki koszorút kötett, s ki táncolt, s ki játszott, ki verset éneklett. Egykor azért, midőn egynéhányat külön az többitűl versent énekelni látnék, láték egy szüzet közöttek, ki mind szépséggel s mind gyönyörőséggel, illendő magaviseléssel, ékességgel, kedvességgel az többit naggyal meghaladta volna. Nem tudám, ha természetimből lőn-é vagy az szerelemtűl (mert gyermek szíviben ritkán szokott az szerelem uralkodni), de nem tűrhetém, hanem mindjárt az szép Angelicához menék, s beszélleni kezdék véle s tréfálni: hol szóval s hol egyébképpen. Végezetre versent akarék véle énekelni, ilyen okkal, hogy valamelyikünk jobban énekelne, annak adna az másikunk minden versért egy-egy csókot. Így hol ő csókolt engemet s hol én őtet. Nékem mindegy volt, akár vesztettem s akár nyertem, mert annyi károm volt az nyerésben is, mint az vesztésben.

LICIDA.
Ó, boldog s igen szerencsés ember, ki minden kívánságodban annyi jótételét [vetted] az szerelemnek hozzád!

CREDULUS.
Sőt boldogtalan szerencséjőnek mondj inkább, mert kevés ideig tarta az az örvendetes állapat közöttünk, mert az én gonosz szerencsémnek átkozott csillaga az én örvendetes időmnek gyönyörű fényét hamar az nagy búval s véletlen veszéllyel, mint egy sűrő köddel, úgy elteríté! Ó, mely igen közel jár az bánat mindenkor az vigassághoz! De hogy szerencsétlenségemet megértsed, egész esztendeig tartott vala immár az áldott szerelem énközöttem és Angelica között, mely ideig senki nem irigykedett reánk, senki sem igyekezett egymástúl elszakasztani bennünket, hanem végre ugyanazon képtelen szépség, ki engemet rabbá tött vala, más legénnek is eszét veszté. Mely legén, midőn éntőlem Angelicát semmiképpen magához nem hajthatná (mert igen igazán szeretett vala engem Angelica), gyűlölségben es az áruló az Angelicához, jóllehet azt értette, hogy inkább szeretne, mint azelőtt. Irigyelvén azért és szomjúhozván az átkozott az én jómot, kivel örömömben már békével egész esztendőt töltöttem vala, s egy nap, midőn Angelica fáradva s izzadva hazamenne, s egy szép tiszta forrás mellett ülvén innya akarna, addig hazudoza az áruló kerőle, hogy mérges italt áda szegénnek meginnya.

LICIDA.
Ah, nagy kegyetlenség, ó, hitetlen gonosz ember, hogy vehetett ilyen rettenetes vétket lelkére! De mint jára oztán az ital után szegén Angelica?

CREDULUS.
Mint mihelt az dolgot meghallám, ottan hazafutamám, s látván, hogy egyedöl verteng ott az földen, s az ég felé felemelvén kegyes szemeit s kezeit, fullodozva kiáltá, azmint lehete, nevemet; mihelt penig inték ottan, szegén reám emelvén kegyes szemeit, azmint lehete, mondá igen lassan, hogy én magam is csak alég érthettem vala, s mond: Én édes nagy jóm, én immár elhadlak, mert az én szörnyű halálomnak oka csak az irigy Montan: ő áda álnoksággal mérget meginnom. Ezt hallván elkeseredém, és, mint reméntelen, eszeveszett ember, nagy búmban az erdőre futék, s bujdosni indulék.

LICIDA.
Látd-é, hogy végre is az szerelemnek csak kín, bú s keserűség gyümölcse!

CREDULUS.
Hogy penig az szegén vén atyám híre nélkül való eljöttömet ne alítaná arra, hogy vagy vad szaggatott volna el, vagy menny ütett volna meg, annál inkább ne kesergene szegén vén atyám rajtam, egy atyámfiának mindeneket megjelenték. Azulta penig, miolta Angelica ez világból kimúlt, azolta immár tízszer rekesztette bé erős faggyal az szép forrásokot az erős tél, s az jó nyár is megannyiszor szabadította meg folyásokot, de mindennyi ideig is még csak emberjárta ösvént sem láttam, hanem csak itt bujdostam széllyel az erdőken. Mindennyi nyavalyás életemben is penig, noha már tíz esztendeje, azmint mondám, hogy itt bolgok, nyomorgok, sem az rút havasokon való keserves bujdosás, sem édes hazámtól való messze távozás, sem éhség, sem szomjúság, sem hó, sem hideg, sem eső nem felejteté el vélem az én szerelmes egyetlenegy lelkemet.

LICIDA.
Bizon, ha sem az nyavalyás élet, sem az messze távozás nem olthatá, sőt meg sem lágyíthatá benned az te nagy buzgó szerelmedet, ennyi sok esztendőknek mégis meg kellett volna enyhíteni, mert tudó dolog, hogy az esztendők még az követ, vasat is elfogyatják.

CREDULUS.
Ó, azok sem, egy szálnyéra is, sőt egy mákszemnyire sem mosdolhatták ki az Angelica ábrázatját. Ő maga, az Szerelem, önnen két kezivel lelkemnek kellő közepette metszette vala bennem. Így azért immár, midőn az időnek hosszú voltával sem várnám semmi könnyebbségemet, csak azon járok vala, hogy az Angelicához valamennyire hasonló kegyest találhatnék. Egykor azért, sok héában keresésem után, láték egy vízparton egy igen szép asszont, hogy az tudatlan halakot horogra csalogatná, kinek kegyes személye annyira hasonlónak tetszék az szegén Angelicához, hogy ha bizonnyal nem tudtam volna szegénnek az átkozott méreg miatt való szörnyű halálát, százszor meg mertem volna rajta esküdni, hogy ugyanaz az Angelica.

LICIDA.
Énnékem úgy tetszik, hogy az oly szerelmes embernek, ki távol vagyon szerelmesétől, nem kétes, könnyebbségére esik, ha másat lát, szeretőjéhez hasonló képet vagy termetet.

CREDULUS.
Ingyen jól meg sem nézhettem az ő szép, világoskodó szemeit, hogy mindjárt érzém szívemnek erejében hatni az szerelemnek titkos lángját.

LICIDA.
Mint jártál oztán véle? Szóltál néki?

CREDULUS.
Talám tízszer tátottam fel az számot, hogy megjelentsem néki szerelmemet, és mindenszer valami félelem rettente el. Kiben úgyan elhűltem, csak olyan voltam, mint az néma. Csak egyetlenegy szót nem tudék néki mondani, úgy megtartóztatta bennem is az nyelvemet. Az asszony - látván, hogy csak reá ámodtam vala - nagy szemérmetesen elpirola, s az vesszőt is, azkivel horgász vala, elejtvén, lehajtá fejét, s nagy hallgatva egy sűrő bokorban ballaga, s elrejtezék előttem.

LICIDA.
Ki hamar elment volt!

CREDULUS.
Aznapságtúl fogva, noha már kétszer hozta elő az jó nyár az ő gyümelcsét, az tél is annyiszor fosztotta meg az füveket az szép virágoktúl, nemhogy ő énrajtam könyörülne, nemhogy siralmim miá esnék, de még inkább keményül ellenem, s kegyetlenkedik rajtam. Ez azért oka, atyámfa, az én bánatimnak és siralmimnak; annak is, hogy onnan ennél tovább nem bujdostam, hanem itt véletek az erdőben maradtam. Bizony, hogy azt hittem, hogy ha szinte az én esedezésem s könyörgésem meg nem lágyinthatná is hozzám az Julia kemén szívét (mert Julia neve az vízparton láttam szép asszonnak), talám Briseida, az ő hív társa, ki egy igen tudós, okos asszonállat, vagy szép szovával, vagy bölcs tudományával megengesztelhetnéje az ő kemén szüvinek győzhetetlen erejét hozzám. De azmint látom, csak héában fáradunk mindketten is abban, mert nem látom, hogy semmi kélne dolgunkban.

LICIDA.
Hadd járjon, társ, ne essél kétségben, s ne is búsulj felettébb az te szép szerelmesednek kemén természetén. Mi lehet keményebb az márvánkőnél, s mi lehet viszont lágyabb az víznél? Mégis, látd-é, hogy ugyan végre is meglikasztja az kemén márvánkövet az lágy víznek gyakorta való csepegése? Bízzál csak az szerelemben s könyörögj néki, reá felelek, úgy megtanít, mint járj érette s minémő mesterséggel vesd meg az hálót utána, hogy ha az egyikben nem is, de az másikban meg kell esni! Oztán ha ugyan semmi egyéb néked nem használhatna is, csak az idő is, lehetetlen, hogy valamel későre meg nem engesztelné hozzád őtet. Hallottam, hogy idővel ebnek foga kopik, déceg lónak is háta túrosodik. Én is penig valamiben használhatok, parancsolj, és örömest szolgálok. Elmégyek, valami nádat szedek az ház héjára, hogy az eső reám ne csepegjen.

ACTUS I. SCENA III.

Dienes, az Sylvanus juhásza szól Credulussal.

DIENES.
Bestyéje, lám ugyan jő az sok veszél fejemre, mint az sok légy az jungátára. Oly nap nincs, hogy vagy juhaimot, vagy kecskémet el ne lopnák!

CREDULUS.
Ahon jő Dienes, az társom juhásza, majd megkérdem, ha látta-é ma az én szerelmes Juliámot? Hallád-é, Dienes, láttad-é ma valahol?

DIENES.
Vigyen el, csaknem mondám, mi! Hagyj békét, gondom vagyon most. Egy kecskémet lopák el, azt kell megkeresnem.

CREDULUS.
Állj, mondok, láttad-é valahol?

DIENES.
Láttam, csaknem mondám, mit!

CREDULUS.
Mi lehet, eszed vesztő?

DIENES.
Hagyj békét, ne szólj, az Istenért!

CREDULUS.
Mi dolog? Csak két szóra! Hallád, jámbor vagy, Dienes!

DIENES.
Lám, szinte mint egy dönge bogár, úgy búsítasz! Mi kell?

CREDULUS.
Mondd meg, ha láttad-é valahol az én tündérasszonyomot, azki az én szívemet ellopta?

DIENES.
Ha eszemben vehettem volna, mikor az szívedet ellopta, egy kis darabot mégis elkértem volna benne az boglocskámnak, mert majd negyednapja, hogy semmit nem ött szegén! Hiszem bolondságot beszéltek ti, kik így szeretkeztek! Bolond ha szíved nem vólna, valyon s szólhatnál-é vagy egy kukkot? Vaj lopták volna el úgy az én kecskémet, azmint az te szívedet, tőlem, nem kellene most semmit fáradnom.

CREDULUS.
No, ageb, no! Mondd meg, láttad-é az én kegyesemet, mondd meg!

DIENES.
Mondd meg te is hát, ha láttad-é az én kecskémet?

CREDULUS.
Láss agebet az zöld ágon! Mondd meg, ha láttad-é az én virágomot?

DIENES.
Hogy tudom, micsoda az te virágod, ha meg [nem] nevezed? Látod, hogy rakva az mező az sok szép virágszállal, s nevezd meg, melyik az, mert én próféta nem vagyok!

CREDULUS.
Mégsem tudod-é, ki neve? Én azt hittem hogy azmennyiszer szólottam uraddal felőle, hogy bár meg ne nevezzem is, tudod, mit akarok!

DIENES.
Néma gyermeknek anyja sem érti szavát! Én sem érthetem mondatlan, te mit akarsz. Ha nem tudom, mikor rezet mutatsz, reám köszönnéd azkor.

CREDULUS.
Julia az, azkit kérdek.

DIENES.
Hohohó! Nem veszett volna néked még el az szemed fénye! Szép simácska ám az! Kövérke, pirosocska, jó űzőcske, mint egy nyúlcímerecske! Oly fejér, mint az én ingem karácson napján! Az melle, mint egy gömbelő retkecske; az orcája, mint egy parlagi rózsa; az ajaka, mint egy kis megért cseresnye; oly fejér az foga, mint egy lisztláng; az orra vékon, hosszúcska, mint egy lyukon hámzott salátatorzsácska; jó szagó penig, mint az [szemei, mint az] én cickémnek az kemencében. De hallád, en az tanács, ellégy anélkül, mert bizony egyben hordjuk az gubát!

CREDULUS.
Miért? Mi gondod vagyon néked reá?

DIENES.
Az, hogy Sylvanus szeretője.

CREDULUS.
Melyik Sylvanusé? Az uradé-é?

DIENES.
Az tott, bezzeg!

CREDULUS.
Ne játsszál!

DIENES.
Ki vagy szegén? Mindenkor együtt vadtok az gazdámmal, mindéltig egymás nyakán csüggötök, mint az harang az én bakom nyakán, s mégsem tudod?

CREDULUS.
Lehetetlen dolog, hogy azki énnékem ilyen meghitt, megpróbált barátom, minden titkomnak tudója, hogy az énnékem ily hamisat tenne!

DIENES.
Azt nem tudom, mint vadtok: hamisok-é vagy igazok-é, de ezt jól tudom, hogy Sylvanus inkább szereti Juliát, mint az héja az tikfiat. No, maradj el, énnékem az kecskét kell megkeresnem, mert szolgálatomban tudják, ha meg nem lölem.

CREDULUS.
Állj, mondok, várj, édes bátyám, csak egy kevéssé! Hallád, Dienes, Dienes! Elmégyik. Csak kár! Ó, keserves, állhatatlan szerencse, micsoda új bút forralsz ismét fejemre! Kell hinni valyon, hogy Sylvanus ilyen nagy árultatást míveljen valaha rajtam? Azki, úgy tetszett, hogy még az két szeménél is szeret inkább vala engemet, én is mindennémő titkomot megjelentettem őnéki, reá bíztam s reá támaszkodtam s reá hadtam magamot! Nem tudom, mit higgyek, de míg besetétedik, vígére mégyek, s kivészem kétségemet belőle; s ha ugyan igaz lészen az juhász szava, meglátja, hitemre, hogy úgy állom meg bosszúmot, azmint olyan áruló érdemli.