Gépírás
Rég volt, majd’ harminc éve, de mindmáig kitörölhetetlen az emlék. A főiskola utolsó évében számomra a legrémesebb gyakorlati tárgy a gépírás volt.
Aki egyszer rátapadva a betűkre, két újjal sebesen csapkodva megtanul gépelni, annak utóbb, szinte lehetetlen már a „vakon írás”.
Tanárunk, Magda néni, egy alacsony, gömbölyű, amolyan bogárforma idős hölgy volt, aki láthatóan igen kitüntetve érezte magát attól, hogy főiskolai oktatónak lépett elő. Kissé túl is játszotta a szerepét.
Ha a katedrán állva valamelyikünket azon kapta, hogy a másoláskor oda-oda pislant a nehéz villanyírógép billentyűzetére, tollával az asztal lapját kopogtatva, vad rikácsolásba kezdett.
Eleinte rettenetesen bosszantott bennünket, de később már csak viccelődtünk, nevetgéltünk rajta.
Magda néni állandóan rám szólt. Én ugyanis azon kevesek közé tartoztam, aki egyszerűen képtelen volt a követelményeknek megfelelni. Nem akartam én ujjat húzni vele, vagy felbosszantani, sőt, a ronda szemüvegemen át, nagy igyekezettel hunyorogva követtem a szöveget, de sajnos, önkéntelenül is a billentyűkre sandítottam.
Egyik alkalommal, mikor ismét az előírásokkal ellentétesen buzgólkodtam, a tanárnő rettentő szigorral csapott le rám.
Társaim szorgos gépcsattogatását ijesztő hangja némította el.
- Hát ez nem igaz! Ágnes, vakon, vakon tessék már gépelni! - korholt megint.
Félénken húztam be a nyakam, mire a mögöttem ülő csoporttársam, Csaba, megbökött.
- Ági, vedd már le kérlek a szemüveged!
Rég volt, majd’ harminc éve, de mindmáig kitörölhetetlen az emlék. A főiskola utolsó évében számomra a legrémesebb gyakorlati tárgy a gépírás volt.
Aki egyszer rátapadva a betűkre, két újjal sebesen csapkodva megtanul gépelni, annak utóbb, szinte lehetetlen már a „vakon írás”.
Tanárunk, Magda néni, egy alacsony, gömbölyű, amolyan bogárforma idős hölgy volt, aki láthatóan igen kitüntetve érezte magát attól, hogy főiskolai oktatónak lépett elő. Kissé túl is játszotta a szerepét.
Ha a katedrán állva valamelyikünket azon kapta, hogy a másoláskor oda-oda pislant a nehéz villanyírógép billentyűzetére, tollával az asztal lapját kopogtatva, vad rikácsolásba kezdett.
Eleinte rettenetesen bosszantott bennünket, de később már csak viccelődtünk, nevetgéltünk rajta.
Magda néni állandóan rám szólt. Én ugyanis azon kevesek közé tartoztam, aki egyszerűen képtelen volt a követelményeknek megfelelni. Nem akartam én ujjat húzni vele, vagy felbosszantani, sőt, a ronda szemüvegemen át, nagy igyekezettel hunyorogva követtem a szöveget, de sajnos, önkéntelenül is a billentyűkre sandítottam.
Egyik alkalommal, mikor ismét az előírásokkal ellentétesen buzgólkodtam, a tanárnő rettentő szigorral csapott le rám.
Társaim szorgos gépcsattogatását ijesztő hangja némította el.
- Hát ez nem igaz! Ágnes, vakon, vakon tessék már gépelni! - korholt megint.
Félénken húztam be a nyakam, mire a mögöttem ülő csoporttársam, Csaba, megbökött.
- Ági, vedd már le kérlek a szemüveged!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!