Kolumbán Jenő:
Felemás vers
Milyen sokszor foltozgattam én magam.
A rongyok mintha újak lettek volna.
Mindig valami szép reménnyel díszlett,
és a remény írtam mindig a dalba.
A fájdalomról mondtam mesét, mintha
más érzést már nem ismerne a lelkem,
de örömódát írni nem a formám,
én sohasem a szépre emlékeztem.
Ideje már felednem mind a rosszat,
és boldogságról is mesélni neked,
szerelmekről, vagy a zöldellő fákról,
unokáról, akit nagyon szeretek.
Egy lopott csókról templom ajtó mögött,
és meleg női kézről a kezemben.
Pici mellről, és reszkető titokról,
és vágyról, ami égett a szemekben.
Szép emlékeim akadnak hát bőven,
hiszen bennem sokszor élt a szerelem,
de a bánatom elfoglalt most engem,
és az örömet így benned keresem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!