Zentai Tóth Béla
Holdnyavalya
Izzasztó nyáréj. Rejtőző tébolya sújt épp,
dermedt, hangtalan ég, környék. Ébreszt a megérzés.
Légszomj fullaszt. Végtelen űr, csábít keze végképp:
fák a tetők magasán felakadt kénsárga sebészkés.
Bősz telihold - ráérőn átvillant - esze megfejt:
"Hajjaj, elérlek! Munkád elfogy, sejtet a rejtjel:
hívatom, elbánok lelkeddel. Nincs, aki elrejt!"
Dráma: feszélyez a perc, égő színtéren ej, elnyel.
Átizzott emberhúst rángat a jéghideg, élő
csonkon. Szétpattant test és lélek. Tusakodnak.
Rászolgált megtorlás. Önvád ráz. Belül él ő.
Pályáján megtűrt felhőcskék. Éj az övé csak...
...
...virrad. Színek lángjai, versek hangjai. Érzed?
Mákonyos ébresztőt a Nap arca a bíbora hint el.
Várunk, lelkesedő muzsikás, ó, hangszered érjed,
istenek arcai védenek, és Árkádia zöldell!
L. Pirandello, Taviani testvérek után
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!