POLGÁR ERNŐ
A bácsikám
Amikor bácsikámmal, nagyanyám öccsével, először találkoztam, termetének láttán különös félelem fogott el. Viselkedése pedig nőkéhez hasonlított. Olyan mellényekben járt, mint a korosodó asszonyok. Főzéshez piszkos, zsíros köpenyt vett fel. Lábszárig érő alsóneműjéből kilátszó kövér, szőrtelen lába gusztustalan látványt nyújtott. Húsz éve költözött a galántai járásból Vácra, de még mindig a felvidéki magyart beszélte. Álmában folyt a nyál a szájából, és csikorgatta a fogait. Szokásai nevetségessé tették. A görögdinnyét egészen a héjáig kikaparta. Dagadt ujjaival csipkedte meg arcunkat, fokhagymától bűzlő szájával puszilgatott bennünket. Nem féltünk tőle, de nyálas csókjait gyorsan letöröltük arcunkról.
– Micsoda alak! – mondogattuk.
Bácsikám csak sóhajtozott, nem tudta, mit csináljon. Rázta a fejét és elkullogott.
– Boruch haSém! – mormolta.
Bosszúból gyakran kötöttünk farkat a hátára, vagy bottal leütöttük fejéről elsárgult kalapját.
– Most elégedettek vagytok? – emelte fel mérgesen a kezét, mintha meg akart volna ütni minket. Nem vettük komolyan, nevetve elszaladtunk.
A családban mindig lenézték őt. Semmirekellő, mihaszna alaknak tartották. Amikor vendégek érkeztek, nem is jelenhetett meg közöttük. Ritkán étkezett velünk, tányérjából leginkább csak maradékokat falt egyedül a konyhában.
Néhány dologban viszont nagyon is tehetséges volt. A kisebb betegségeket ő tudta a legjobban meggyógyítani. Több ősi gyógymódot ismert, és a betegeket teljes odaadással ápolta. Finom ételeket is tudott főzni. Ragadós rizzsel kevert húsos gombócot, halhús és szalonna keverékéből húsos süteményt, s különböző levesféléket, ínyencfalatokat, melyeknek nevét sem tudom már. Valamennyit régi-régi receptek alapján készítette. Ezek az ételek ma már díszebédeken, ünnepi vacsorákon sem nagyon fordulnak elő.
Amikor vendégeink vannak, még ma is eszembe jut, hogy amikor a vendégek a főztjét dicsérték, arcára milyen boldog mosoly ült. Szemében elégedettség csillogott, s olyan zavarba jött, hogy azt sem tudta, hova tegye a kezeit. Csak állt és dadogott értelmetlenül.
Babonás volt egy kicsit. Kártyajáték előtt mindig élére állította a fejpárnáját. Ha észrevette, hogy eldugtuk a párnát, éktelen dühbe gurult, és napokig nem felejtette el, nem úgy, mint máskor, amikor csak tréfálkoztunk vele. Hosszú idő telt el, mire újra szóba állt velünk. Ha nem otthon kártyázott, mindig kis pénzben játszott. Mi nem szerettünk vele kártyázni, mert nagyon lassan rakta le a lapokat, nem győztük kivárni. Ha kimaradt a játékból, a hátunk mögé állt, figyelte a lapjárást, arcáról le lehetett olvasni haragját, aggodalmát, várakozását. Az is előfordult, hogy nem tudott uralkodni magán és felkiáltott: – Most kéne egy jó lap! De nem ez!
Senki sem figyelt rá. Kis időre elcsendesedett, de azután újra gesztikulálni kezdett és megszólalt. A vesztes játékos türelmetlenül mordult rá: – Te kártyázol vagy én? Ha akarsz játszani, átadom a helyem!
– Nem szólok bele többet, nem szólok egy szót sem – mentegetőzött. – De tudjátok, hogy van ez. Aki nézi, beleéli magát, és akaratlanul is belekotyog.
Egyszer a hátsó udvaron tücsköt keresgéltem, ő egyszer csak halkan a fülembe súgta: – Ma este színházba viszlek. – Bajusza, mint egy szúrós kefe, súrolta a fülemet.
Nem hittem neki, meg is kérdeztem: – Nem csapsz be, bácsikám?
Közelebb lépett hozzám, körülnézett, pedig tudta, hogy rajtunk kívül ott nincs senki, és suttogva válaszolta: – Biztosan nem csaplak be. Ma rossz lapjárás mellett is nyolcvan forintot nyertem. Szerencsés volt a kezem. Nem csoda! Tegnap este szarról álmodtam. Ha szarról álmodom, mindig nyerek.
Este tényleg elmentünk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. A színház északi folyosóján egy kényelmetlen padra szólt a jegyünk. Ülőhelyünk olyan kemény fából készült, hogy már valósággal sajgott a fenekem. Át akartam ülni egy üres székre. Bácsikám ijedten szólalt meg: – A székre drágább jegyet kell venni!
– Akkor miért nem vettünk drágábbat? – kérdeztem.
– Jaj, ez a gyerek! – törölgette homlokáról a verítéket. – Az a jegy sokkal többe kerül, s most nincs annyi pénzem, de legközelebb majd oda ülünk. Több pénzt nyerek, de most elégedj meg ezzel, jó? Ha megszólalnak a dobok, az ölembe veszlek, és biztosan jól fogsz látni mindent.
– Ugyan, bácsikám, hogy vehetnél az öledbe? Nagyfiú vagyok már. Mindenki nevetne rajtunk.
Nem válaszolt, csak legyezgetett idegesen egy maga készítette legyezővel. Még az is rá volt írva, hogy „szent szellem”.
A széksorok között perecet, nyalókát, cukorfaféléket, szárított gyümölcsöket kínáltak az árusok. Bácsikám habozott egy ideig, majd megállította egyiküket, és hosszú töprengés után egy doboz köhögés elleni pemetefű cukorkát választott ki.
– Nyolcvan fillér – mondta az árus. Bácsikám a derekára akasztott pénztárcájához nyúlt, de még mindig a dobozt nézegette, nem tudta eldönteni, hogy kiadhat-e ennyi pénzt, vagy sem.
– Ez a legolcsóbb, a többi mind egy forint – próbálta rábeszélni az árus.
– Nem veszek semmit! Vigye innen, ha ilyen drága! – fortyant föl, majd a fülembe súgta: – Itt minden sokkal drágább!
– Gyula bátyám még ennél is sokkal drágább cukorkát vett nekem ugyanitt.
– Ne kiabálj! Meghallják! Előadás után majd elviszlek valahová, és veszek neked édességet, jó? Most igyunk egy bambit.
– Nem szeretem a bambit – toltam el a felém nyújtott üveget. A bambi bácsikám nadrágjára ömlött. Szegény, tehetetlenségében csak sóhajtozott.
A második felvonás után nem akartam tovább ott maradni, nyafogni kezdtem, hogy induljunk már a beígért édességért. Bácsikám azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna.
De én a pad alatt rugdosni kezdtem és kiabáltam: – Haza akarok menni!
– Hallgass! Ne kiabálj! Szörnyű ez a gyerek! – nézett körül szégyenkezve. – Többet nem hozlak el.
Végül, amikor már egyáltalán nem bírt velem, kénytelen volt kivinni.
– Nem szokás kiszaladgálni, és otthagyni az előadást. Jaj, te gyerek, te gyerek! – kesergett.
Amióta együtt lakunk, most a színházban láttam először örülni, de viselkedésemmel sikerült teljesen elrontanom a jókedvét.
Otthon általában szűkszavú, megtört és visszafogott volt. Arca mosolytalan, hangja megfakult. Érzelmei megszürkültek, arca kifejezéstelenné, mozdulatai lassúvá váltak, mint egy öreg, kopasz fáé, amely elvesztette életerejét.
A családon belül egyre gyakrabban ismétlődtek a veszekedések. Már a marhapörkölt elsózása miatt is ki tudott törni a háború. Családtagok, rokonok, mindenki kiabált, ordítozott, káromkodott. Bácsikám ilyenkor elbújt a konyhában, de a veszekedésekből mégis ő került ki vesztesen. Bűnbak lett.
Nénikém haragja volt mindig a legnagyobb. Korholta a menyét, már szinte ellenségek voltak. A családi perpatvarok után se akart szóba állni vele, bezárta szobaajtaját, és nem engedett be senkit. A kulcslyukon keresztül leskelődtem, de soha nem láttam semmit. Egy ilyen családi összeütközés után már az asztalt körülülve ettünk szótlanul, amikor a nénikém egyszer csak kivágódott a szobájából, sírástól kivörösödött szemével dühösen körülnézett, rizst szedett a tányérjába, és vissza akart térni a szobájába.
– A harag rossz tanácsadó. Károsítja az egészséget – mondta neki a bácsikám, s egy tányér sertésmájjal elindult a nénikém után. – Tudom, hogy szereted a májat, korán reggel csak azért mentem a piacra, hogy frisset vegyek neked.
Nénikém kiütötte bácsikám kezéből a tányért, s becsapta az ajtót.
– Ez most mire volt jó? – kérdezte bácsikám, leguggolt és válogatni kezdte a még ehető májdarabkákat a törött tányér cserepei között. – Finom falatok. Nem dobhatom ki!…
Még be sem fejezte a mondatot, nénikém újra megjelent.
– Te vén ördög! Miket beszélsz a hátam mögött? – kiabálta zokogva. – Miattad van minden bajunk. Haszontalan, semmirekellő alak vagy. A fiunk kenyerét esszük, kegyelemből tartanak minket! És ezért mindent el kell tűrnöm a menyemtől. Milyen rossz a sorom! Még hogy nem szeretem a fiamat! Őt is én szültem, hogy tudnám nem szeretni?! Valaki viszályt szít közöttünk. Biztosan mondták neki, hogy nem szeretem a fiamat, csak a lányunkat. Hát, ha megharapom az egyik ujjamat, az is fáj, ha a másikat, az is. Mindketten a gyermekeim, egyformán szeretem őket, nem tudok különbséget tenni közöttük. Igazságtalanul vádolnak.
– Anyuka, ha nem akar megsérteni, csak nyugodtan! De miért piszkálja folyton a papát? – szólalt meg a menye.
– Már abba is beleszólsz, hogy az öregemmel veszekszem? Azt hiszed, félek tőled, és nem merem a szemedbe mondani, amit akarok? – mondta a menyének, aki sírni kezdett, szaggatta a ruháját, s így felindultan, kibontott hajjal rohant ki az utcára.
A szobában nénikém csak folytatta: – Látjátok, a menyem még az utcán is mocskol! A munkámnak köszönhető, hogy ez a család még mindig család. Te vén ördög – terelődött a figyelme ismét a bácsikámra –, ezt is neked köszönhetem, a mulyaságodnak, a tehetetlenségednek!
Szavai úgy hatottak szegény öregre, mintha ostorral vágtak volna végig rajta.
Ezen az estén szentjánosbogarakat keresgéltem a hátsó udvaron. Nem lakott ott senki, csupán néhány rozoga sufni volt telezsúfolva mindenféle kacattal. A téglák között nőtt a gaz, a kukoricaszárak elsárgultak, az apró kis csöveket már régen le lehetett volna szedni. A fal mellett egy sor napraforgó kókadozott, mintha elaludtak volna. Gyakran jöttem ide tücsköt fogni, vagy színes hajnalkákat szedni és kiszívtam belőlük a mézédes virágport. Most nem találtam hajnalkát, benőtte a gaz. A távolból békák brekegése hallatszott.
Az egyik sufniban, olajmécses lángja mellett, bácsikám üldögélt magányosan egy ócska szekéren. Kezében pálinkáspoharat szorongatott, fénytelen szemei öntudatlanul néztek a semmibe. Egy téglákkal alátámasztott padon horpadt ólomkancsó állt, mellette piszkos viaszpapíron valami ennivaló. A család fekete kiskutyája kitartóan mozgatta a farkát.
– Menj innét, menj a csudába. Nincs több ennivaló! – korholta a kutyát, de az mégsem tágított. Bácsikám kezével takarta el a padra tett falatokat, a kutyát meg ellökte.
– Ha még egyszer felugrasz rám, megverlek! Megértetted? Kaptál már enni, nem volt elég? Kapzsi, mohó, falánk kutya vagy!
S ekkor kiröpült a sufni ablakán egy lerágott csont. Alig tudtam visszafojtani a nevetésemet. Meghallotta, hogy ott vagyok.
– Te vagy az? – nézett rám véres szemével. – Miért nem feküdtél már le? Éjfél van, és te még fent vagy?
– Még csak hat szentjánosbogaram van. A szomszéd Kővári Gyurka már egy üveget telerakott.
Nem hallotta, hogy mit mondtam, csak ivott, és a szája szélét harapdálta.
– A gyerekek nem ihatnak alkoholt, de egyél ebből a füstölt csülökből. – S a zsírpapírból barnára füstölt csülökdarabot vett elő, és a kezembe nyomta. Azt rágcsálgatva hallgattam őt, mormogó hangja volt, mintha a víz mélyéről tört volna elő.
– Haszontalan bácsikád van, nem tud pénzt szerezni.
– Mire kellene a pénz?
– Gyerek vagy, nem érted az egészet – kortyolt megint az italból. Tépett egy darabot a csülökből, bekapta, és lassan rágni kezdte. Szája szegletéből kicsordult a nyála. – Én csak kártyázni szeretek. Érdemes így élni?
Tekintete szomorú volt. Sokáig hallgatott, aztán eszébe jutott, hogy én is ott vagyok.
– Eszel még csülköt?… Nem, nem adok! Még elrontod a gyomrodat. Én sem eszem. Nem kell! – és a maradékot visszacsomagolta a zsírpapírba. – Tudod, hogy én gazdag voltam azelőtt? Sok pénz forgott a kezemben. A Vág partján egész házsor volt a dédapádé. Gyerekkorunkban ezüstpénzzel játszottunk.
– Kiről beszélsz? – kérdeztem.
– A dédapádról, az én apámról.
Bácsikám kiitta a pálinkáját. Ruhája ujjával letörölte szája széléről a nyálat. A régi időkre emlékezve visszatért a kedve, szeme is élénkebbé vált.
– Én, sajnos, nem értettem a pénzhez. Nem tudtam jó üzleteket kötni… – A mondatot be sem fejezve böfögött néhányat. – De az már rég volt! Dühös vagyok, azért iszom. Enyhítem a bánatomat…
A nyitott ablakon át néztem a sötét eget. A csillagok úgy ültek az égbolton, mintha fénylő vízcseppek lettek volna. A távoli Fehérek templomából harangozás hallatszott. Bácsikám meleg, puha mellére hajtottam a fejem, és egyre jobban éreztem, hogy rám telepedik az álom.
Bácsikám meg csak beszélt, mintha a patak folydogált volna. – A dédapád jó üzletember volt. A galántai járásban mindenki ismerte a Kiácz bútorkereskedést. Ha vevők jöttek, dédapád megkopogtatta a fát, így bizonyította, hogy a Kiácz bútorüzletben csak kiváló minőségű bútorokat árulnak. „Hallják milyen hangja volt ennek a bútorfának?”, kérdezgette. Én nem tudtam megtanulni tőle a szakmát. A kereskedőnél a legfontosabb a rábeszélőképesség, de nekem nem volt ahhoz érzékem. Minden üzletre ráfizettem…
Bácsikám csak mondta, mondta, már nem tudtam úgy figyelni rá, mint az elején. Ásítottam, majdnem elaludtam már, amikor megrázta a vállamat.
– Ne aludj el itt, megfázol. Menjél be – megfogta a kezemet, és félálomban tántorogtam vissza a házba, hálószobámba. A fekete kiskutya szótlanul kullogott utánunk.
Megfigyeltem, hogy bácsikám a felnőttek társaságában ügyetlenül, félénken és ostobán viselkedett, de amikor velünk, gyerekekkel vagy kiskutyákkal, kiscsirkékkel, kiskacsákkal foglalkozott, mintha kicserélték volna, egyszerre kiegyensúlyozott és élénk lett.
Soha nem felejtem el, hogyan sétált be a Dunába, hogy kimentse a fekete kiskutyát. Nyár vége volt. A fákon már kezdtek sárgulni a levelek, az idő hidegebbre fordult. Sokszor esett az eső, dörgött, villámlott. Az öreg fa, melybe villám csapott, kidőlve hevert az udvaron, leveleiről a szél vízcseppeket szórt mindenfelé, s azok, mint fényes gyémántok hullottak a földre…
A sebes folyású Duna megáradt, majdnem kiöntött. Kavarogtak a hullámok, a zavaros víz szalmát, falevelet, rongydarabokat, de még egy szalmakalapot is sodort magával medrében.
Éppen hazafelé mentem, amikor észrevettem, hogy a fekete kiskutya beleesett a folyóba, nyüszített, megpróbált kiúszni, majdnem sikerült is neki, de egy erős hullám magával sodorta a víz alá. Sírva rohantam haza, belöktem a hátsó udvar kapuját. Szerencsémre bácsikámba botlottam.
– Miért sírsz? Mi a baj?
Elmeséltem neki. Gyorsan elmondtam, hogy mi történt. Felkapta sárguló kalapját, és már futott is. Én meg utána. A kiskutya még mindig a sodró árral küzdött, de már látszott rajta, hogy fárad. Amikor bácsikámat meglátta, könyörögve nézett a part felé, s úgy nyüszített, hogy összeszorult a szívem.
– Jaj, jaj! – kiáltozott bácsikám, azt sem tudta, mit csináljon. Hirtelen mozdulattal lekapta magáról a kabátját, papucsát, még a zokniját is levette.
– Nézzétek, az öreg még feláldozza magát, hogy kimentse a vízből a kutyát! – nevették a gyerekek.
– Erős a víz sodrása, még elpusztul ez a szerencsétlen kutya! – s felgyűrte a nadrágját, kalapját kezében szorongatva egyik lábát bedugta a vízbe.
– Hú, de hideg! – húzta vissza a lábát, aztán csak topogott a parton, vakargatta a fejét, és a hullámokkal küszködő kutyájához kiáltott: – Tarts ki! Gyere, pajtásom, gyere!
Erre az egyik gyerek egy bambuszbottal visszalökte a már majdnem a partra evickélő kiskutyát.
– Lelketlen fattyú! Most boldog vagy? – korholta bácsikám a kölyköt. Néhány gyerek a túlsó partról csúfolta őt. – Tudjátok ti, mik vagytok? A teknősbéka szőre meg a bajusza!
Közben nem vették észre, hogy a kutya kiúszott a partra. Szóltam, hogy az állat megmenekült. Bácsikám a csuromvizes, didergő kutyát ölébe vette, majd kézen fogva elindultunk. Megszabadultunk a gonoszkodó kölyköktől is, bár néhány követ még utánunk hajítottak.
Világossá vált előttem, hogy a bácsikám és a fekete kiskutya milyen elválaszthatatlan jó barátok. Egyszer mégis nagyon megverte. Alkonyodott. A hátsó udvar dús füvén heverésztem, s egyszer csak hallottam, hogy nyílik a kertkapu. A kiskutya odaszaladt, és ugatni kezdett. Bácsikám mérgesen förmedt rá: – Már a gazdádat sem ismered meg? Hiába etetlek?
Felálltam, riadtan néztem a jelenetet. Bácsikám úgy tett, mintha nem is vett volna észre. Csak szidta a kutyát.
– Ugass! Csak ugass! – emelte ütésre a kezét. – Eltiporlak, te hálátlan dög!
– Mi bajod már megint? Kire haragszol? – kiabálta nénikém a házból.
Bácsikám oda se nézett, csak szidta tovább dühösen a kutyát.
– Te is lenézel engem? Ebben a házban már senki nem vesz emberszámba engem? Elég volt! Nem tűröm tovább! Nem leszek senki kapcája!
A bácsikám egyre jobban felizgatta magát, és többször is belerúgott a kutyába.
– Megfojtalak, te dög! Kötéllel végzek veled!
– Engem akarsz megfojtani?! Tessék, csak tessék! Már vártam! – szaladt hátra a nénikém, és nyújtotta a nyakát.
– Nem rád haragszom – törölgette a homlokáról a verítéket a bácsikám. – Én, én…
– Ha nem rám, akkor kire? Reggel nem tartottalak vissza! Elmentél kártyázni. Most is mehetsz. Annyi pénzünk csak van, vidd, vidd csak! – Nénikém a bácsikám lába elé dobta a betétkönyvet, és visszatért a házba.
Bácsikám padlizsánvörös arccal csak állt mereven, mint akit megütött a szél. Aztán legyintett egyet. – Annyiba se vesznek, mint egy kutyát! – mormogta sziszegve a fogai között.
Ezután nagyon ritkán ment ki az utcára, inkább velem játszott. Kezdtem megszeretni. Amikor beteg voltam, különösen kedves és jóságos volt hozzám. A legtöbbet ő törődött velem. Ápolt is, a játszótársam is volt. Este, amikor a család már aludt, ő még ült az ágyam szélén, és vigyázott rám. Ha mégis elbóbiskolt, álmából felriadva így szólalt meg: – Mondtam, hogy el ne aludj! Mégis elaludtál. Te haszontalan! – korholta önmagát. – Úgy látszik, hogy ütni kell a fejedet! – mondta keserűen, s öklével ütögette kopasz fejét.
Amikor kitettem a kezemet a takaró alól, mindjárt rám szólt: – Meghűlsz! Tedd vissza a kezed! Ha jól megizzadsz, meg fogsz gyógyulni.
Bácsikám szerint minden betegség gyógymódja az, ha jól betakarózunk, és a beteget nem csapja meg a hideg levegő.
Amikor engem ápolt, minden ablakot bezárt, s a kezemet mindig visszadugta a takaró alá. Erre én a lábamat dugtam ki.
– Türelmesebb légy! Ki kell feküdnöd a betegséget! Tetszett neked a színházi perecárus aranyozott porcelánkannája? Igen? Ha szót fogadsz, holnap megveszem neked.
Bácsikám ígéretének nagyon örültem.
– Én, vén csont egészséges vagyok, szegény gyerek pedig milyen beteg! Mutasd a nyelvedet! Nyújtsd ki, megnézem!
Lehajolt, és nézegetni kezdte a nyelvemet. Arcáról eltűnt az aggodalom.
– Nincs nagy baj. Gyomorrontás. Zsírral bedörzsöllek, és meg is gyógyulsz.
Libazsírral tért vissza, és bedörzsölte a mellkasomat. Másnap meg mindenféle finomságokat hozott, amiket nagyon szerettem. Édes szőlőt, olívabogyót, dióba mártott datolyát. Végül pedig elővette az aranyozott porcelán teáskannát. És tényleg olyan volt, mint az a darab, amelyiket a színházban a perecárusnál láttunk.
– Lejártam a lábam a kannáért! – mondta kedvesen, és a homlokomra tette a kezét. – Még mindig lázas vagy? Hogy lehet? Zsírral bedörzsöltelek, kamillával is kúráltalak, és te még mindig lázas vagy. Most egészen mást fogok csinálni.
Szájában nyálat gyűjtött össze, levette rólam a takarót, köldökömre tapasztotta a száját, és szívta, fújta, közben a szájában levő nyállal még gurgulázó hangokat is adott. Bajusza úgy csiklandozta a hasamat, hogy nem tudtam visszatartani a nevetést. De bácsikám leintett, kérte, hogy még maradjak nyugton. Körülbelül egy perc múlva emelte fel a fejét, arca lila volt, nyakán csak úgy dagadtak az erek. – Zsibbadt az ajkam, mert nagyon beteg vagy – mondta titokzatosan.
Bácsikám orvosi tudománya ezúttal sem segített, állapotom rosszabbra fordult. De ő nem adta fel, gyógyfüveket hozott, teákat főzött nekem. Ez se segített. Végül orvost kellett hívni. A szám kicserepesedett, folyton szomjas voltam, és csak forgolódtam, jajgattam az ágyban. Bácsikám puha kezével simogatta a homlokom. Ez megnyugtatott. A legkülönbözőbb módszerekkel próbált felvidítani. Mesét mondott, még ördögöt is űzött. Tágra nyitotta szemét, fiatalos hévvel járkált az ágyam előtt, s kezével űzte el a gonosz, ártó szellemeket. Halál komolyan csinálta, meg volt győződve arról, hogy a szobában ördög bujkál. A szoba sarkában, az ágy alatt vagy éppen a mellemen fekszik.
– Szörnyű ez az ördög! Bizony. Zöld az arca, és hosszú, hegyes fogai vannak. – Kapkodott a levegőbe és kiáltozott. – Hová bújtál? – És én máris úgy éreztem, hogy levette rólam az ördögöt. A tenyerébe belenéztem, de nem találtam semmit. És kitört belőlem a nevetés. Elűzte szomorúságomat, enyhítette fájdalmamat. Neki köszönhetem, hogy oly melegnek, ragyogónak és szerethetőnek éreztem a világot.
Gyógyulásom után bácsikám a legjobb barátom lett. De már nem tartottak sokáig az együtt töltött, vidám napok. Édesanyám elküldött értem valakit, hogy hazavigyen. Családunk ugyanis időközben elköltözött a déli határszélre.
A búcsúzás előtti napon bácsikám két mandarint és egy piros, csillogó ezüstpénzekkel teli zacskót nyomott a kezembe. Szép ajándék volt tőle. Tudta, hogy szeretem az ezüstöt, és már régóta gyűjtötte számomra.
Elbúcsúztam tőle, és elindultunk a kísérőmmel. Kis kőhídon mentünk át, éppen alkonyodott. Visszafordultam, s még láttam őt, amint integet a kapuban, és a fekete kiskutya ott üldögél mellette. Egyre távolodtunk tőlük, amikor az út bekanyarodott, és egy fenyőerdőbe értünk. Innen már a ház sem látszott.
Szemem megtelt könnyel. Vajon látom-e bácsikámat még valaha?
A bácsikám
Amikor bácsikámmal, nagyanyám öccsével, először találkoztam, termetének láttán különös félelem fogott el. Viselkedése pedig nőkéhez hasonlított. Olyan mellényekben járt, mint a korosodó asszonyok. Főzéshez piszkos, zsíros köpenyt vett fel. Lábszárig érő alsóneműjéből kilátszó kövér, szőrtelen lába gusztustalan látványt nyújtott. Húsz éve költözött a galántai járásból Vácra, de még mindig a felvidéki magyart beszélte. Álmában folyt a nyál a szájából, és csikorgatta a fogait. Szokásai nevetségessé tették. A görögdinnyét egészen a héjáig kikaparta. Dagadt ujjaival csipkedte meg arcunkat, fokhagymától bűzlő szájával puszilgatott bennünket. Nem féltünk tőle, de nyálas csókjait gyorsan letöröltük arcunkról.
– Micsoda alak! – mondogattuk.
Bácsikám csak sóhajtozott, nem tudta, mit csináljon. Rázta a fejét és elkullogott.
– Boruch haSém! – mormolta.
Bosszúból gyakran kötöttünk farkat a hátára, vagy bottal leütöttük fejéről elsárgult kalapját.
– Most elégedettek vagytok? – emelte fel mérgesen a kezét, mintha meg akart volna ütni minket. Nem vettük komolyan, nevetve elszaladtunk.
A családban mindig lenézték őt. Semmirekellő, mihaszna alaknak tartották. Amikor vendégek érkeztek, nem is jelenhetett meg közöttük. Ritkán étkezett velünk, tányérjából leginkább csak maradékokat falt egyedül a konyhában.
Néhány dologban viszont nagyon is tehetséges volt. A kisebb betegségeket ő tudta a legjobban meggyógyítani. Több ősi gyógymódot ismert, és a betegeket teljes odaadással ápolta. Finom ételeket is tudott főzni. Ragadós rizzsel kevert húsos gombócot, halhús és szalonna keverékéből húsos süteményt, s különböző levesféléket, ínyencfalatokat, melyeknek nevét sem tudom már. Valamennyit régi-régi receptek alapján készítette. Ezek az ételek ma már díszebédeken, ünnepi vacsorákon sem nagyon fordulnak elő.
Amikor vendégeink vannak, még ma is eszembe jut, hogy amikor a vendégek a főztjét dicsérték, arcára milyen boldog mosoly ült. Szemében elégedettség csillogott, s olyan zavarba jött, hogy azt sem tudta, hova tegye a kezeit. Csak állt és dadogott értelmetlenül.
Babonás volt egy kicsit. Kártyajáték előtt mindig élére állította a fejpárnáját. Ha észrevette, hogy eldugtuk a párnát, éktelen dühbe gurult, és napokig nem felejtette el, nem úgy, mint máskor, amikor csak tréfálkoztunk vele. Hosszú idő telt el, mire újra szóba állt velünk. Ha nem otthon kártyázott, mindig kis pénzben játszott. Mi nem szerettünk vele kártyázni, mert nagyon lassan rakta le a lapokat, nem győztük kivárni. Ha kimaradt a játékból, a hátunk mögé állt, figyelte a lapjárást, arcáról le lehetett olvasni haragját, aggodalmát, várakozását. Az is előfordult, hogy nem tudott uralkodni magán és felkiáltott: – Most kéne egy jó lap! De nem ez!
Senki sem figyelt rá. Kis időre elcsendesedett, de azután újra gesztikulálni kezdett és megszólalt. A vesztes játékos türelmetlenül mordult rá: – Te kártyázol vagy én? Ha akarsz játszani, átadom a helyem!
– Nem szólok bele többet, nem szólok egy szót sem – mentegetőzött. – De tudjátok, hogy van ez. Aki nézi, beleéli magát, és akaratlanul is belekotyog.
Egyszer a hátsó udvaron tücsköt keresgéltem, ő egyszer csak halkan a fülembe súgta: – Ma este színházba viszlek. – Bajusza, mint egy szúrós kefe, súrolta a fülemet.
Nem hittem neki, meg is kérdeztem: – Nem csapsz be, bácsikám?
Közelebb lépett hozzám, körülnézett, pedig tudta, hogy rajtunk kívül ott nincs senki, és suttogva válaszolta: – Biztosan nem csaplak be. Ma rossz lapjárás mellett is nyolcvan forintot nyertem. Szerencsés volt a kezem. Nem csoda! Tegnap este szarról álmodtam. Ha szarról álmodom, mindig nyerek.
Este tényleg elmentünk a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. A színház északi folyosóján egy kényelmetlen padra szólt a jegyünk. Ülőhelyünk olyan kemény fából készült, hogy már valósággal sajgott a fenekem. Át akartam ülni egy üres székre. Bácsikám ijedten szólalt meg: – A székre drágább jegyet kell venni!
– Akkor miért nem vettünk drágábbat? – kérdeztem.
– Jaj, ez a gyerek! – törölgette homlokáról a verítéket. – Az a jegy sokkal többe kerül, s most nincs annyi pénzem, de legközelebb majd oda ülünk. Több pénzt nyerek, de most elégedj meg ezzel, jó? Ha megszólalnak a dobok, az ölembe veszlek, és biztosan jól fogsz látni mindent.
– Ugyan, bácsikám, hogy vehetnél az öledbe? Nagyfiú vagyok már. Mindenki nevetne rajtunk.
Nem válaszolt, csak legyezgetett idegesen egy maga készítette legyezővel. Még az is rá volt írva, hogy „szent szellem”.
A széksorok között perecet, nyalókát, cukorfaféléket, szárított gyümölcsöket kínáltak az árusok. Bácsikám habozott egy ideig, majd megállította egyiküket, és hosszú töprengés után egy doboz köhögés elleni pemetefű cukorkát választott ki.
– Nyolcvan fillér – mondta az árus. Bácsikám a derekára akasztott pénztárcájához nyúlt, de még mindig a dobozt nézegette, nem tudta eldönteni, hogy kiadhat-e ennyi pénzt, vagy sem.
– Ez a legolcsóbb, a többi mind egy forint – próbálta rábeszélni az árus.
– Nem veszek semmit! Vigye innen, ha ilyen drága! – fortyant föl, majd a fülembe súgta: – Itt minden sokkal drágább!
– Gyula bátyám még ennél is sokkal drágább cukorkát vett nekem ugyanitt.
– Ne kiabálj! Meghallják! Előadás után majd elviszlek valahová, és veszek neked édességet, jó? Most igyunk egy bambit.
– Nem szeretem a bambit – toltam el a felém nyújtott üveget. A bambi bácsikám nadrágjára ömlött. Szegény, tehetetlenségében csak sóhajtozott.
A második felvonás után nem akartam tovább ott maradni, nyafogni kezdtem, hogy induljunk már a beígért édességért. Bácsikám azonban úgy tett, mintha nem hallotta volna.
De én a pad alatt rugdosni kezdtem és kiabáltam: – Haza akarok menni!
– Hallgass! Ne kiabálj! Szörnyű ez a gyerek! – nézett körül szégyenkezve. – Többet nem hozlak el.
Végül, amikor már egyáltalán nem bírt velem, kénytelen volt kivinni.
– Nem szokás kiszaladgálni, és otthagyni az előadást. Jaj, te gyerek, te gyerek! – kesergett.
Amióta együtt lakunk, most a színházban láttam először örülni, de viselkedésemmel sikerült teljesen elrontanom a jókedvét.
Otthon általában szűkszavú, megtört és visszafogott volt. Arca mosolytalan, hangja megfakult. Érzelmei megszürkültek, arca kifejezéstelenné, mozdulatai lassúvá váltak, mint egy öreg, kopasz fáé, amely elvesztette életerejét.
A családon belül egyre gyakrabban ismétlődtek a veszekedések. Már a marhapörkölt elsózása miatt is ki tudott törni a háború. Családtagok, rokonok, mindenki kiabált, ordítozott, káromkodott. Bácsikám ilyenkor elbújt a konyhában, de a veszekedésekből mégis ő került ki vesztesen. Bűnbak lett.
Nénikém haragja volt mindig a legnagyobb. Korholta a menyét, már szinte ellenségek voltak. A családi perpatvarok után se akart szóba állni vele, bezárta szobaajtaját, és nem engedett be senkit. A kulcslyukon keresztül leskelődtem, de soha nem láttam semmit. Egy ilyen családi összeütközés után már az asztalt körülülve ettünk szótlanul, amikor a nénikém egyszer csak kivágódott a szobájából, sírástól kivörösödött szemével dühösen körülnézett, rizst szedett a tányérjába, és vissza akart térni a szobájába.
– A harag rossz tanácsadó. Károsítja az egészséget – mondta neki a bácsikám, s egy tányér sertésmájjal elindult a nénikém után. – Tudom, hogy szereted a májat, korán reggel csak azért mentem a piacra, hogy frisset vegyek neked.
Nénikém kiütötte bácsikám kezéből a tányért, s becsapta az ajtót.
– Ez most mire volt jó? – kérdezte bácsikám, leguggolt és válogatni kezdte a még ehető májdarabkákat a törött tányér cserepei között. – Finom falatok. Nem dobhatom ki!…
Még be sem fejezte a mondatot, nénikém újra megjelent.
– Te vén ördög! Miket beszélsz a hátam mögött? – kiabálta zokogva. – Miattad van minden bajunk. Haszontalan, semmirekellő alak vagy. A fiunk kenyerét esszük, kegyelemből tartanak minket! És ezért mindent el kell tűrnöm a menyemtől. Milyen rossz a sorom! Még hogy nem szeretem a fiamat! Őt is én szültem, hogy tudnám nem szeretni?! Valaki viszályt szít közöttünk. Biztosan mondták neki, hogy nem szeretem a fiamat, csak a lányunkat. Hát, ha megharapom az egyik ujjamat, az is fáj, ha a másikat, az is. Mindketten a gyermekeim, egyformán szeretem őket, nem tudok különbséget tenni közöttük. Igazságtalanul vádolnak.
– Anyuka, ha nem akar megsérteni, csak nyugodtan! De miért piszkálja folyton a papát? – szólalt meg a menye.
– Már abba is beleszólsz, hogy az öregemmel veszekszem? Azt hiszed, félek tőled, és nem merem a szemedbe mondani, amit akarok? – mondta a menyének, aki sírni kezdett, szaggatta a ruháját, s így felindultan, kibontott hajjal rohant ki az utcára.
A szobában nénikém csak folytatta: – Látjátok, a menyem még az utcán is mocskol! A munkámnak köszönhető, hogy ez a család még mindig család. Te vén ördög – terelődött a figyelme ismét a bácsikámra –, ezt is neked köszönhetem, a mulyaságodnak, a tehetetlenségednek!
Szavai úgy hatottak szegény öregre, mintha ostorral vágtak volna végig rajta.
Ezen az estén szentjánosbogarakat keresgéltem a hátsó udvaron. Nem lakott ott senki, csupán néhány rozoga sufni volt telezsúfolva mindenféle kacattal. A téglák között nőtt a gaz, a kukoricaszárak elsárgultak, az apró kis csöveket már régen le lehetett volna szedni. A fal mellett egy sor napraforgó kókadozott, mintha elaludtak volna. Gyakran jöttem ide tücsköt fogni, vagy színes hajnalkákat szedni és kiszívtam belőlük a mézédes virágport. Most nem találtam hajnalkát, benőtte a gaz. A távolból békák brekegése hallatszott.
Az egyik sufniban, olajmécses lángja mellett, bácsikám üldögélt magányosan egy ócska szekéren. Kezében pálinkáspoharat szorongatott, fénytelen szemei öntudatlanul néztek a semmibe. Egy téglákkal alátámasztott padon horpadt ólomkancsó állt, mellette piszkos viaszpapíron valami ennivaló. A család fekete kiskutyája kitartóan mozgatta a farkát.
– Menj innét, menj a csudába. Nincs több ennivaló! – korholta a kutyát, de az mégsem tágított. Bácsikám kezével takarta el a padra tett falatokat, a kutyát meg ellökte.
– Ha még egyszer felugrasz rám, megverlek! Megértetted? Kaptál már enni, nem volt elég? Kapzsi, mohó, falánk kutya vagy!
S ekkor kiröpült a sufni ablakán egy lerágott csont. Alig tudtam visszafojtani a nevetésemet. Meghallotta, hogy ott vagyok.
– Te vagy az? – nézett rám véres szemével. – Miért nem feküdtél már le? Éjfél van, és te még fent vagy?
– Még csak hat szentjánosbogaram van. A szomszéd Kővári Gyurka már egy üveget telerakott.
Nem hallotta, hogy mit mondtam, csak ivott, és a szája szélét harapdálta.
– A gyerekek nem ihatnak alkoholt, de egyél ebből a füstölt csülökből. – S a zsírpapírból barnára füstölt csülökdarabot vett elő, és a kezembe nyomta. Azt rágcsálgatva hallgattam őt, mormogó hangja volt, mintha a víz mélyéről tört volna elő.
– Haszontalan bácsikád van, nem tud pénzt szerezni.
– Mire kellene a pénz?
– Gyerek vagy, nem érted az egészet – kortyolt megint az italból. Tépett egy darabot a csülökből, bekapta, és lassan rágni kezdte. Szája szegletéből kicsordult a nyála. – Én csak kártyázni szeretek. Érdemes így élni?
Tekintete szomorú volt. Sokáig hallgatott, aztán eszébe jutott, hogy én is ott vagyok.
– Eszel még csülköt?… Nem, nem adok! Még elrontod a gyomrodat. Én sem eszem. Nem kell! – és a maradékot visszacsomagolta a zsírpapírba. – Tudod, hogy én gazdag voltam azelőtt? Sok pénz forgott a kezemben. A Vág partján egész házsor volt a dédapádé. Gyerekkorunkban ezüstpénzzel játszottunk.
– Kiről beszélsz? – kérdeztem.
– A dédapádról, az én apámról.
Bácsikám kiitta a pálinkáját. Ruhája ujjával letörölte szája széléről a nyálat. A régi időkre emlékezve visszatért a kedve, szeme is élénkebbé vált.
– Én, sajnos, nem értettem a pénzhez. Nem tudtam jó üzleteket kötni… – A mondatot be sem fejezve böfögött néhányat. – De az már rég volt! Dühös vagyok, azért iszom. Enyhítem a bánatomat…
A nyitott ablakon át néztem a sötét eget. A csillagok úgy ültek az égbolton, mintha fénylő vízcseppek lettek volna. A távoli Fehérek templomából harangozás hallatszott. Bácsikám meleg, puha mellére hajtottam a fejem, és egyre jobban éreztem, hogy rám telepedik az álom.
Bácsikám meg csak beszélt, mintha a patak folydogált volna. – A dédapád jó üzletember volt. A galántai járásban mindenki ismerte a Kiácz bútorkereskedést. Ha vevők jöttek, dédapád megkopogtatta a fát, így bizonyította, hogy a Kiácz bútorüzletben csak kiváló minőségű bútorokat árulnak. „Hallják milyen hangja volt ennek a bútorfának?”, kérdezgette. Én nem tudtam megtanulni tőle a szakmát. A kereskedőnél a legfontosabb a rábeszélőképesség, de nekem nem volt ahhoz érzékem. Minden üzletre ráfizettem…
Bácsikám csak mondta, mondta, már nem tudtam úgy figyelni rá, mint az elején. Ásítottam, majdnem elaludtam már, amikor megrázta a vállamat.
– Ne aludj el itt, megfázol. Menjél be – megfogta a kezemet, és félálomban tántorogtam vissza a házba, hálószobámba. A fekete kiskutya szótlanul kullogott utánunk.
Megfigyeltem, hogy bácsikám a felnőttek társaságában ügyetlenül, félénken és ostobán viselkedett, de amikor velünk, gyerekekkel vagy kiskutyákkal, kiscsirkékkel, kiskacsákkal foglalkozott, mintha kicserélték volna, egyszerre kiegyensúlyozott és élénk lett.
Soha nem felejtem el, hogyan sétált be a Dunába, hogy kimentse a fekete kiskutyát. Nyár vége volt. A fákon már kezdtek sárgulni a levelek, az idő hidegebbre fordult. Sokszor esett az eső, dörgött, villámlott. Az öreg fa, melybe villám csapott, kidőlve hevert az udvaron, leveleiről a szél vízcseppeket szórt mindenfelé, s azok, mint fényes gyémántok hullottak a földre…
A sebes folyású Duna megáradt, majdnem kiöntött. Kavarogtak a hullámok, a zavaros víz szalmát, falevelet, rongydarabokat, de még egy szalmakalapot is sodort magával medrében.
Éppen hazafelé mentem, amikor észrevettem, hogy a fekete kiskutya beleesett a folyóba, nyüszített, megpróbált kiúszni, majdnem sikerült is neki, de egy erős hullám magával sodorta a víz alá. Sírva rohantam haza, belöktem a hátsó udvar kapuját. Szerencsémre bácsikámba botlottam.
– Miért sírsz? Mi a baj?
Elmeséltem neki. Gyorsan elmondtam, hogy mi történt. Felkapta sárguló kalapját, és már futott is. Én meg utána. A kiskutya még mindig a sodró árral küzdött, de már látszott rajta, hogy fárad. Amikor bácsikámat meglátta, könyörögve nézett a part felé, s úgy nyüszített, hogy összeszorult a szívem.
– Jaj, jaj! – kiáltozott bácsikám, azt sem tudta, mit csináljon. Hirtelen mozdulattal lekapta magáról a kabátját, papucsát, még a zokniját is levette.
– Nézzétek, az öreg még feláldozza magát, hogy kimentse a vízből a kutyát! – nevették a gyerekek.
– Erős a víz sodrása, még elpusztul ez a szerencsétlen kutya! – s felgyűrte a nadrágját, kalapját kezében szorongatva egyik lábát bedugta a vízbe.
– Hú, de hideg! – húzta vissza a lábát, aztán csak topogott a parton, vakargatta a fejét, és a hullámokkal küszködő kutyájához kiáltott: – Tarts ki! Gyere, pajtásom, gyere!
Erre az egyik gyerek egy bambuszbottal visszalökte a már majdnem a partra evickélő kiskutyát.
– Lelketlen fattyú! Most boldog vagy? – korholta bácsikám a kölyköt. Néhány gyerek a túlsó partról csúfolta őt. – Tudjátok ti, mik vagytok? A teknősbéka szőre meg a bajusza!
Közben nem vették észre, hogy a kutya kiúszott a partra. Szóltam, hogy az állat megmenekült. Bácsikám a csuromvizes, didergő kutyát ölébe vette, majd kézen fogva elindultunk. Megszabadultunk a gonoszkodó kölyköktől is, bár néhány követ még utánunk hajítottak.
Világossá vált előttem, hogy a bácsikám és a fekete kiskutya milyen elválaszthatatlan jó barátok. Egyszer mégis nagyon megverte. Alkonyodott. A hátsó udvar dús füvén heverésztem, s egyszer csak hallottam, hogy nyílik a kertkapu. A kiskutya odaszaladt, és ugatni kezdett. Bácsikám mérgesen förmedt rá: – Már a gazdádat sem ismered meg? Hiába etetlek?
Felálltam, riadtan néztem a jelenetet. Bácsikám úgy tett, mintha nem is vett volna észre. Csak szidta a kutyát.
– Ugass! Csak ugass! – emelte ütésre a kezét. – Eltiporlak, te hálátlan dög!
– Mi bajod már megint? Kire haragszol? – kiabálta nénikém a házból.
Bácsikám oda se nézett, csak szidta tovább dühösen a kutyát.
– Te is lenézel engem? Ebben a házban már senki nem vesz emberszámba engem? Elég volt! Nem tűröm tovább! Nem leszek senki kapcája!
A bácsikám egyre jobban felizgatta magát, és többször is belerúgott a kutyába.
– Megfojtalak, te dög! Kötéllel végzek veled!
– Engem akarsz megfojtani?! Tessék, csak tessék! Már vártam! – szaladt hátra a nénikém, és nyújtotta a nyakát.
– Nem rád haragszom – törölgette a homlokáról a verítéket a bácsikám. – Én, én…
– Ha nem rám, akkor kire? Reggel nem tartottalak vissza! Elmentél kártyázni. Most is mehetsz. Annyi pénzünk csak van, vidd, vidd csak! – Nénikém a bácsikám lába elé dobta a betétkönyvet, és visszatért a házba.
Bácsikám padlizsánvörös arccal csak állt mereven, mint akit megütött a szél. Aztán legyintett egyet. – Annyiba se vesznek, mint egy kutyát! – mormogta sziszegve a fogai között.
Ezután nagyon ritkán ment ki az utcára, inkább velem játszott. Kezdtem megszeretni. Amikor beteg voltam, különösen kedves és jóságos volt hozzám. A legtöbbet ő törődött velem. Ápolt is, a játszótársam is volt. Este, amikor a család már aludt, ő még ült az ágyam szélén, és vigyázott rám. Ha mégis elbóbiskolt, álmából felriadva így szólalt meg: – Mondtam, hogy el ne aludj! Mégis elaludtál. Te haszontalan! – korholta önmagát. – Úgy látszik, hogy ütni kell a fejedet! – mondta keserűen, s öklével ütögette kopasz fejét.
Amikor kitettem a kezemet a takaró alól, mindjárt rám szólt: – Meghűlsz! Tedd vissza a kezed! Ha jól megizzadsz, meg fogsz gyógyulni.
Bácsikám szerint minden betegség gyógymódja az, ha jól betakarózunk, és a beteget nem csapja meg a hideg levegő.
Amikor engem ápolt, minden ablakot bezárt, s a kezemet mindig visszadugta a takaró alá. Erre én a lábamat dugtam ki.
– Türelmesebb légy! Ki kell feküdnöd a betegséget! Tetszett neked a színházi perecárus aranyozott porcelánkannája? Igen? Ha szót fogadsz, holnap megveszem neked.
Bácsikám ígéretének nagyon örültem.
– Én, vén csont egészséges vagyok, szegény gyerek pedig milyen beteg! Mutasd a nyelvedet! Nyújtsd ki, megnézem!
Lehajolt, és nézegetni kezdte a nyelvemet. Arcáról eltűnt az aggodalom.
– Nincs nagy baj. Gyomorrontás. Zsírral bedörzsöllek, és meg is gyógyulsz.
Libazsírral tért vissza, és bedörzsölte a mellkasomat. Másnap meg mindenféle finomságokat hozott, amiket nagyon szerettem. Édes szőlőt, olívabogyót, dióba mártott datolyát. Végül pedig elővette az aranyozott porcelán teáskannát. És tényleg olyan volt, mint az a darab, amelyiket a színházban a perecárusnál láttunk.
– Lejártam a lábam a kannáért! – mondta kedvesen, és a homlokomra tette a kezét. – Még mindig lázas vagy? Hogy lehet? Zsírral bedörzsöltelek, kamillával is kúráltalak, és te még mindig lázas vagy. Most egészen mást fogok csinálni.
Szájában nyálat gyűjtött össze, levette rólam a takarót, köldökömre tapasztotta a száját, és szívta, fújta, közben a szájában levő nyállal még gurgulázó hangokat is adott. Bajusza úgy csiklandozta a hasamat, hogy nem tudtam visszatartani a nevetést. De bácsikám leintett, kérte, hogy még maradjak nyugton. Körülbelül egy perc múlva emelte fel a fejét, arca lila volt, nyakán csak úgy dagadtak az erek. – Zsibbadt az ajkam, mert nagyon beteg vagy – mondta titokzatosan.
Bácsikám orvosi tudománya ezúttal sem segített, állapotom rosszabbra fordult. De ő nem adta fel, gyógyfüveket hozott, teákat főzött nekem. Ez se segített. Végül orvost kellett hívni. A szám kicserepesedett, folyton szomjas voltam, és csak forgolódtam, jajgattam az ágyban. Bácsikám puha kezével simogatta a homlokom. Ez megnyugtatott. A legkülönbözőbb módszerekkel próbált felvidítani. Mesét mondott, még ördögöt is űzött. Tágra nyitotta szemét, fiatalos hévvel járkált az ágyam előtt, s kezével űzte el a gonosz, ártó szellemeket. Halál komolyan csinálta, meg volt győződve arról, hogy a szobában ördög bujkál. A szoba sarkában, az ágy alatt vagy éppen a mellemen fekszik.
– Szörnyű ez az ördög! Bizony. Zöld az arca, és hosszú, hegyes fogai vannak. – Kapkodott a levegőbe és kiáltozott. – Hová bújtál? – És én máris úgy éreztem, hogy levette rólam az ördögöt. A tenyerébe belenéztem, de nem találtam semmit. És kitört belőlem a nevetés. Elűzte szomorúságomat, enyhítette fájdalmamat. Neki köszönhetem, hogy oly melegnek, ragyogónak és szerethetőnek éreztem a világot.
Gyógyulásom után bácsikám a legjobb barátom lett. De már nem tartottak sokáig az együtt töltött, vidám napok. Édesanyám elküldött értem valakit, hogy hazavigyen. Családunk ugyanis időközben elköltözött a déli határszélre.
A búcsúzás előtti napon bácsikám két mandarint és egy piros, csillogó ezüstpénzekkel teli zacskót nyomott a kezembe. Szép ajándék volt tőle. Tudta, hogy szeretem az ezüstöt, és már régóta gyűjtötte számomra.
Elbúcsúztam tőle, és elindultunk a kísérőmmel. Kis kőhídon mentünk át, éppen alkonyodott. Visszafordultam, s még láttam őt, amint integet a kapuban, és a fekete kiskutya ott üldögél mellette. Egyre távolodtunk tőlük, amikor az út bekanyarodott, és egy fenyőerdőbe értünk. Innen már a ház sem látszott.
Szemem megtelt könnyel. Vajon látom-e bácsikámat még valaha?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!