Zentai Tóth Béla: Zugkocsma

          

ZUGKOCSMA 

Szülővárosomat a Monarchia idején érte utoljára a „magvetés” áldásos állapota. Azóta minden hatalom – főleg a mai - erkölcsileg és gazdaságilag zülleszti, rabolja, megveti, arra sem néz... Valaha a város nyugati oldalán, a síneken túl épült új sorhazákból a munkásnegyed. Abban a korban – az ország minden nagyobb településén a munkások, szegények szociális helyzetén segített a hasonló telepek építése. Sorházak voltak ezek, modernnek számított az alföldre jellemző széles, sáros-poros utcák oldalán a házak felszereltsége és beosztása. A falak vertfal és tégla keveréke. Utca közepéről nézve az egyforma végházak sora előtt virágoskert és felettük diófa. A fehérre meszelt falakon csak a két üveges ablakocska alatti sáv színezete tért el egymástól. Járda előbb földes volt, majd nagyapám a saját költségén kitégláztatta. A boltjáig vezetett minden út. A kiskapun belépve a kikövezett gang, balról a padlós szobák ablakocskái, jobbról virágoskert, majd füves kocsibejáró, megint virágok, illatos sokszínű rózsák a szomszéd három nagy lépésre lévő fehérre meszelt faláig. A gangról a konyhába jutottunk, vagány szalonajtó választotta el a szobáktól. Innen nyílt a kamra és padlásfeljáró is. A hátsó ablakból a kút, a baromfiudvar kerítése látszott, abban jobbról a disznóól, felette a góré, utána szalmakazal a benne fészkelő, tojó tyúkokkal, balról az illemhely épülete, mögötte ól , középen a kert kerítése állt. Az ivóvizet a sarki kútról „kantával” hordták. Mai szemmel nézve minimális komfortot és létbiztonságot adott az embereknek a lakhatás e formája, a cseréptető és az embermagasságig kipingált falak látványa és érzete. Emberek, a régi korban uraknak érezhették magukat erre. Kitüntetés volt a mező sátraiból, vagy ki tudja honnan idekerülni, itt élni. Újfalunak nevezték el a telepet. Időben később, a térben jelentős lejtő szintkülönbséggel ragadt hozzá a Kertek városrész. Itt más volt a helyzet, nem az állam építette, az újonnan betelepülőknek itt jutott hely. Kénytelenek vagyok a dohos, vizes alap nélküli , belül nedves, hosszú időre épült alkotásokat háznak nevezni. Sikátoros, sáros-poros és gödrös keskeny utcákon földfal tartotta a térdig érő nádtetőket, pici rongyos, keret nélküli ablakokat. A házak ajtajai valami rések voltak a roskatag építményen, sok helyen csak zsákanyaggal fedve. Nádasa is volt neki, tetőfedél anyagát adta, halat lehetett itt fogni, vizet is innen hordtak mosni. Lakni, törvény elől bujdosni is lehetett benne... Újfaluban és a Kertekben laktak a kétkezi gyári és mezei munkások, juhászok a nincstelen ezrek. Ha valakinek a szakma volt a kezében, vagy vállalkozást vezetett, annak komolyabban alakult a tekintélye, élete. Itt meggazdagodni kevesen tudtak, megélni igen. A jó újfalusi, kerteki feleslegesen nem ment be a városba. Volt itt minden: iskola, orvos, bolt, kápolna, kocsma vagy zugkocsma...temető. Minek mentek volna át a síneken túlra? Évekig sem jártak a ,,városban” . Tanulatlanok, eléggé züllöttek , ápolatlanok és főleg büszkék, nagyon büszkék voltak a sorsukra, ,,proletár” voltukra. De, azért érezték, tudták, hogy nem ők irányítják az ország-világot, 1945 után a ,,világ leghaladóbb kormányát”. Nekik az a dolguk, bele is szoktak, hogy igyanak, az őseik is azt csinálták, majd az ,,okosok” irányítanak. Őket is. Kívülállónak érezték magukat az akkori és a mindenkori város sodrában, főleg a polgárság, a mindenféle ,,úri” társaságától. Mindegy, milyen volt a rendszer színe, kétkedés és alkamazkodás éltette őket. És siettek haza , a síneken túlra, ha mégis adó és más ügyintézés dolgában ,,bementek a városba”. Újfaluban érezték igazán otthon magukat. Nyakig éltek a gátlásaikkal, az új hatalom sem segített, segít nekik megoldásában. Nem volt, meg most sem érdeke eszes nemzetiséget nevelnie. Besúgókat telepít közéjük, aki megfigyel, jelent valahová fölfelé. A kapástól a papig, tanítóig mind a mai napig issza az égetett mésszel dúsított targyit, a pálinkát. Az ifjúságnak őseikkel ez a közös témájuk: a mértéktelen alkoholizálás. A hajnali szürkületben a melósoknak ma is szolgálatukban állnak, kinyitnak a zugkocsamák, a kocsmák. Még, ha résnyire is. A most is népszokás, a folklór elfogadott része az ivás, az élet rendes és megértett része. Ha, Újfaluba született valaki, nehéz innen az elszakadás. Neveltetés, szokások a gátak. Került ki innen egyetemi tanárnak való is, de főleg az apa szakmáját vagy hasonlót űztek a gyerekek. Gyorsan újratermelődött ez a mindenben minimalista réteg. Léteznek akik sikeresen kitörtek innen, nem italoznak, kereső foglalkozást űznek. Várost, országot váltottak, de az Újfalu nem szokványos világa, történetei léteznek tovább, ha földik találkoznak valahol a világban. Az újra és sokszor átmesélt események, történetek a beszélgetés elején már előkerülnek. Rég ismerem ezt a magatartást, a szájelhúzást, a legyintést. A színlelt lenézést. Fertőzöttek ők örökre. És unatkoznak... Ott benn már majd meghal a személyiségük, hogy történjék már velük valami! - Nagyanya egyedül maradt, zugkocsmát nyitott. Kénytelen volt így alkalmazkodni, élni és megélni. A ,,felszabadulás” után, mert még mindig így kellett ezt ismételni, az új partizán hatalom rekvirálta, konfiszkálta, államosította a hivatalos boltjukat. Elkobozta a felszerelést, a bútorokat, és az akkori kulák elnevezéssel, ranggal illette vagy alacsonyította le a nagyszüleimet. Felénk, a ,,földi paradicsomban” sem volt ez máshogyan. A kuláknak nem járt nyugdíj. Meg, az öregasszonynak óriási volt a büszkesége, attól a hatalomtól és idegen néptől kérjen segélyt, segítséget aki megölte az apját? Felszabadulás után majdnem két évtizeddel, az újfalusi zugkocsmában kellemes tavasz vasárnap délelőtti napsütésben, füves udvaron, a rózsakert közepén félkörben sámlin, hokedlin üldögéltek a targyizók, a pálinkázók. Szakszerűen és életvitelszerűen három ujjal fogták a fityókot. A másik kezük nikotinsárga körmei és ujjai csippentették a maguk csavarta kapadohányt. Nyalogatták az italt és szívták a bagót. A fiatalabbak tőmondatokban is értették egymást, az idősebb italozók gubbasztottak. A targyizók merengnek, soha nem hőzöngöngnek. Azt a sör és bor teszi az emberrel. Aranka nagyanyánk néha ültéből felkelt, faragott üvegből fityókot töltögetett ha az kifogyott és igényelték még az italt. Tehát, kiszolgált, kötényébe csúsztatta az érte járó érméket gyakorlottan: kocsmáros lánya ő és boltos is volt már addig. Közösségi életet élt, beleszólt a társalgásba. Mi gyerekek, unokaöcsém és én, négy vagy öt évesek lehettünk. Csak néhány hónappal voltam idősebb nála, a virágok jó szagában kéjelegtünk. De, éreztük a kéken, ködként megülő kapadohány maró szúrását is azért. Kiképzés lehetett ez a mindenfajta színű és nagyságú, vad és nemesített fajtának, nagyanyánk jobbról, balról benyúló több tucat rózsabokrának is.
A gangon, mindenkitől elkülönülve a kifogástalanul felszerelt férfibiciklije előtt a rózsák mögötti árnyékban ült egy magas zsiványképű, nagy bajuszú idősebb, magas ember. Télen-nyáron hosszú kabátot, nagykarimás fekete kalapot, csizmát viselt. Látszott, hogy katonatiszt szerepet játszik, a népi hatalom jelentős tagjának képzelte magát. Állítólag valamikor valahol a Petőfi brigáddal őgyeleghetett. Öcsém öt évesen az indián hőstettek korszakát élte. Falemezből készült baltácskájával csatarászott, árnyékharcában odavágott a levegőnek, a fűnek. Néha a rózsákra is lecsapott, erről Aranka szigorú, na és nana! intése, mutatóujja állította le. Indián köszöntése zajtalan, emelgette csendesen, lassan ujjait szívétől a maga mellé a levegőbe. Mindenkit üdvözölt, emelkedettsége ebben a társulatban fura látvány volt. Winettou kistestvérének érezhette magát, a film hatása napokig észrevehető volt öcsémen. (Mert, mi városi gyerekek voltunk, délutánonként eljutottunk néha a moziba is. Most meglátogattuk nagyanyánkat aki ilyenkor is a létfenntartásáért dolgozott.) Hangtalanul settenkedett, meglepni akarta az italozókat. Azok tudták mi következhet, meg kellett volna ijedniük. Néhányszor megismétlődött a filmben látott indián settenkedés, már rá sem figyeltek a gyerekre, játékból sem rettentek össze, gyorsan ráuntak. Képtelenség inni meg játszani. Az komolyabb szándék, életmód és nem tűri a zavarást. Emberünk idáig fesztelen figyelt, kilépett a lugas árnyékából a napra az ujjai közt fityókkal, a hosszú kabátja, magassága feldicsérte lényegét. Dohánya füstjében buzdító szavakkal dicsőítette a '’helyi hősöket'’ , a partizánok tetteit. Már elfelejtette, hogy őt is annak idején kötéllel fogták a brigád emberei. -Nem kellenek ide azok az indiánok! A gépfegyverek ropogását, gránátok robbanását a hallott vagy olvasott, sokszor elmesélt ,,legendát” széles taglejtésekkel akarta elhitetni velünk. Valamely heves csatában ő is otthagyta, felmutatta kézfejét, a két ujját. Mint utóbb kiderült , azokat a szecska vitte el. A vendégek undorral fordultak el a cirkusztól, jobb az ilyen társadalmi szervezetbe bejáratos személytől eltávolodni, mielőtt bajt hoz rájuk. Akkor is, ha most csak a gyerekeknek hazudozott. Bevégezte a helyi agitációját, álmodozó fejében tanuló és csodáló tömeg állhatott körülötte. Kitolta a gangról biciklijét, becsukta maga mögött az ajtót. Aranka elhúzta a száját, legyintett utána. -Ha nem engedem be, akkor feljelent – halkan, szinte suttogva érvelt. A falu nem jajdult fel, mikor emberünk, a halandók a többsége elégedettségére rövidesen megkapta a maga piros csillagos fejfáját. Az italos társaság fellélegzett és fellélegzett. Végre magukra maradtak . Egy Misi nevű fiatalember továbbra is ott ült egy hokedlin a fűben. Nyúlánk testű, nagyfülű, nagyorrú , hosszúkás feje vonása, ördög arca a benne lévő alkohol mennyiségétől színeződött el, egyre vörösebbre. Elnézte a gyerek büszke indián vetélkedését a sápadtarcúakkal, baltácskájával vívott árnyékharcát. Öcsém elragadtatottan beszélt tovább a filmben látott indián harcosok fájdalomtűréséről. Misi, ő miért maradna el tőlük? L ekapta micijét, az ellenzős sapkáját, határozottan felszólította: -Vágj ide, úgysem érzem! - dőlt előre a székén a ragyogó koponyáját mutogatva. Aranka a targyisokkal mosolyogva ült, kíváncsian figyelt. Öcsém vigyorogva, csillogó szemmel odakoppantott.Csak kopp volt.
-Nagyobbat! Nem fáj! - hangoskodott Misi.
-Nem! Abbahagyni! - Aranka nagyanyánk megfontoltan próbált úrrá lenni a helyzeten. De a kicsi szép szóval megállíthatlan volt már, nem irgalmaz, ha már megengedték neki ezt a fellépést! Odacsapott, Misinek ez sem volt elég hatásos. -Vágj ide, ide!! Nem érzek semmit! - kiabált méghangosabban és előrehajolva tenyérrel csapkodta kopasz fejét. Öcsém szemében ott az ádáz elhatározás – ezt meg kell oldani! - ajkai megfeszültek, érezte, hogy gyorsan kell cselekedni, míg nagyanyja ül! Feszül, majd lendül a teste, teljes erővel csattant Misi koponyája búbján a vékony él! Ez a pattanós, csontrepesztő hang visszafordult a szomszéd közeli faláról, azóta is a velőmben hallom, ott benn. Aranka talpra ugrott az ámuló nézők előtt kezénél fogva elrántotta a most már féktelen gyereket. Biztos vagyok benne, hogy szolgálatkészen és gyermeki kegyetlenséggel, gátlástalanul folytatta volna tovább. Látszott az arcán. Hisz, felnőtti jóváhagyással, felszólításra folyt a fenyítés! Misi semmilyen italtól nem volt még ennyire vörös . Ülve kihúzta magát. Arcán látszott, hogy ő teljesített, feloldotta a világ e felén a veszélyt, fájdalmat semmibe vevő hősiességgel. Keményebb emberek élnek felénk, gondolhatta. Megjátszott nyugalommal tűrt. Sajoghatott az a fej, de most ő különbnek érezte magát mindegyik indiánnál. A társaság leszegett fejjel sadelta, figyelte a színezetét. Higgadtan iszogatta a tárgyi maradékát, illemből maradt még egy fertályórát. Felkelt, mindenkitől elköszönt és nyugalommal elment. Két nappal később hallottuk, hogy a zugkocsmából még hazament, ágyba dőlt és halva találta este a társa.
Az öcskös szolgálatkész volt valakinek a halálában. Nem utoljára.