Suzanna Gouth: Steffi

Stefi

Milyen boldogok azok, akik csak könyvekből és filmekből ismerik a háborút, a gyilkolást, a bombázást, az óvóhelyeket, akik nem láttak még lebombázott házak előtt kiterített holttesteket, akik nem láttak bombatölcséreket, és nem rezzennek össze a váratlanul megszólaló szirénák hangjától. Stefi már nem is emlékszik, milyen volt az élet békeidőben, amikor nem kellett lemenni az óvóhelyre, nem kellett semmitől sem félni, bőven volt ennivaló, amikor tiszta szívből örülhetett az életnek, és csak fel kellett ülnie a vonatra, és máris gondtalanul utazhatott bárhová.

            Ilyen és hasonló gondolatok kavarognak Stefi fejében a szombathelyi Fő téri luxuslakásukban azon a gyönyörű napfényes, de egyben végzetes vasárnapon, 1945. március negyedikén, amely hosszú időre bevésődött a városlakók lelkébe és emlékezetébe.

Stefi boldog, mert holnap utazik a család Muraszombatba, az anyai ági nagyszülőkhöz. Egyre többet gondol egykori hazájára, amelyet el kellett hagynia, amikor a szülei Szombathelyen megvásároltak egy nagy ékszerüzletet, és áttelepültek oda. Eleinte élvezte a nagyvárosi fergeteget, a gazdagon díszített kirakatokat, az aszfaltos utcákat, a díszes homlokzatú épületeket, az üzletek árubőségtől roskadozó polcait. Ám csakhamar hatalmába kerítette a honvágy, egyre inkább kezdtek neki hiányozni egykori barátai, osztálytársai, a szomszédok, hiányozni kezdett neki a szlovén szó, a szláv mentalitás, a pékségekből áradó friss zsemleillat, amelynek egyszer sem tudott ellenállni reggel iskolába menet. Itt minden más. A zsemle is más, ha még nagy ritkán kapható, ízetlen, és még a formája sem olyan, mint a muraszombatié, és nincs is olyan szép ropogósra megsütve. Ahogy sűrűsödnek a bombázások, úgy fogy az élelmiszer a városban. Iparcikkekben egyelőre nincs hiány, csak élelmiszerből van kevés. Korán reggel, amikor meghozzák az újságot, az az első dolguk, hogy gyorsan átnézik, hol mi kapható azon a napon, aztán az egész család elindul, ki ide, ki oda beállni a sorba, kivéve természetesen az apát, mert az ő feladata az üzlet vezetése. De a többiek, az anya, a cselédlány és ő elindulnak a különböző üzletekbe, és ott állnak a sorokban órák hosszat, és várják, hogy sorra kerüljenek, és reménykednek, hogy nekik is jut talán egy kis liszt, egy kis zsír, margarin, esetleg nagy ritkán hús is. Muraszombatban biztosan nincs ilyen nagy élelmiszerhiány, gondolja Stefi, hiszen az egy kisváros, a környező falvak mindennel ellátják a városlakókat. Aki ügyes, az itt is hozzájuthat valamivel több liszthez, krumplihoz, húshoz és zsírhoz, ha elmegy falura, és ott becseréli élelmiszerre a ruháit, ékszereit és egyéb értékes tárgyait. Stefiéket sokan irigylik, mert ékszerüzletük van, de édesapja nem engedi elkótyavetyélni az aranyat. Csak végső esetben, mondja, ha majd a városban már semmi sem lesz kapható. Miből fogunk megélni, kérdi, ha be kell zárnunk az üzletet? Az apát nem lehet meggyőzni, pedig mindenki tudja, hogy most olcsón juthat hozzá az ékszerekhez, mert sok az átutazó, a jómódú menekült Szombathelyen, aki eladja az ékszereit, hogy ki tudja fizetni a szállodai szobát és a vendéglői étkezést. Szerencsére a család még nem éhezik, mert Irma, a cselédlány, sok lekvárt, savanyúságot és kompótot főzött be az ősszel a nagyságos asszony utasítására. Annak ellenére, hogy háború van, finomakat főznek. Igaz, húsból igen kevés jut az asztalra, de a sokféleképpen elkészített krumplival, kompóttal és savanyúsággal kiegészítve igen finom ebédeket szoktak készíteni napról napra.

            A szülők ma nincsenek itthon, reggel korán elmentek Sopronba, hogy elhozzák Stefi kistestvérét, aki néhány napot az ottani rokonoknál tölt. Délután már jönnek is vissza Szombathelyre, hiszen még be kell csomagolni a bőröndöket a holnapi utazáshoz.

            - Stefi kisasszony, nézze meg az újságot, ma húsvásár lesz a hentesünknél, jó lenne, ha elmenne, és elhozná az adagunkat. Én addig kitakarítok, és felteszem a levest meg a krumplit.

            - De hát ma vasárnap van, és be is kell csomagolnom, mert holnap utazunk, hiszen tudja.

            - Ó arra még van ideje bőven. Hosszú a nap. Talán ebédre a nagyságos asszonyék is megérkeznek, és mennyire örülnek majd, ha valami finom ebéddel várjuk őket. Nem gondolja? 

            - Na jól van, azonnal megyek, csak megfésülködöm.

            - Siessen, ne hogy elfogyjon a hús. És vegye fel a kabátot, mert hűvös szél fúj.

            - Irma, zárja be kérem az ajtót mögöttem, mert nem viszek magammal kulcsokat. Nincs kedvem még arra is vigyázni.

            - Jól van. De kisasszony, azonnal jöjjön ám haza, ha megszólalnak a légvédelmi szirénák! Megígértem a kedves mamájának, hogy vigyázok magára.

            - Nem kell azt olyan komolyan venni. Hiszen már hónapok óta állandóan szólnak azok a nyavalyás szirénák. Aztán miért bombáznák éppen Szombathelyt? Csak átrepülnek a gépek a város felett, Wiener Neustadtot, a repülőgyárat és más nagy ipari városokat, Győrt, Almásfüzitőt, Székesfehérvárt, Ferihegyet bombázzák. Ha bombáznának is nálunk, akkor is legfeljebb csak a vasutat és a repülőteret vennék célba. Mi értelme lenne a belváros bombázásának!

            - Csak ne legyen olyan könnyelmű, kisasszony! A kedves szülei éppen azért akarnak visszamenni Muraszombatba, mert Szombathely stratégiai fontosságú város lett, és félnek, mert bármelyik pillanatban nagy bombatámadás érheti a várost. Nézze, mit ír az újság! Szombathelynek már közel 160 ezer lakosa van, itt van a kormány fele, a belügyminisztérium a városházán, az igazságügy-minisztérium a bíróság épületében, a kultuszminisztérium a Ferences kolostorban. Na meg a németek! Itt van a német, az olasz és a japán nagykövetség is. A püspökvárban van a külügyminisztérium másik része. Itt nézze! A város határában már több bomba is robbant. Érezni lehet, hogy nemsokára komolyabbra fordul a helyzet. Nem tudom miért, de én ma igen nyugtalan vagyok. Az ösztöneim ritkán szoktak cserbenhagyni, és most azt súgják, hogy valami nagy baj készülődik. Nagyon félek. Már elegem van mindenből. Nem elég, hogy az amerikai gépek riogatnak bennünket, állítólag már a szovjet hadsereg is hamarosan bevonul a városba. Olyan híreket hallani, hogy a szovjet katonák megerőszakolják a nőket, és nem kímélik még az öregasszonyokat és a fiatal lányokat sem. 

            - Ne beszéljen hülyeségeket. Mitől fél? Ne legyen már olyan gyáva. Ilyen szép napon ne fárasszon ilyen durva gondolatokkal. Hagyja már abba! Én már csak a holnapi utazásra tudok gondolni, semmi más nem érdekel. Hiába erőlködik, úgysem tudja elrontani a hangulatomat.

            - Tudja kisasszony, amíg maguk Muraszombatban lesznek, én a Palace Hotelban szeretnék dolgozni. A mai újságban hirdetnek is szobaasszonyi állásokat. Este persze mindig hazajövök és vigyázok majd a lakásukra, mert megígértem a szüleinek, de nappal szeretnék ott dolgozni, persze csak azért, hogy ne unatkozzak itthon egyedül. Az mégis más lesz, egy kicsit emberek között lenni. 

            Stefi elindult a henteshez, ahol már kígyózott a hosszú sor. Vitt magával olvasnivalót, így gyorsan eltelt az a két óra, amíg várnia kellett, hogy megkapja a fél kiló húst, ami aznap járt a családnak. Mindenki arról beszélt, hogy nem jó ez a napfényes idő, mert számítani lehet arra, hogy ilyen tiszta időben az amerikai légierőnek kedve szottyan megtámadni a várost. A sorban állók megbeszélték azt is, melyik óvóhelyre juthatnak el leggyorsabban, ha megszólalnának a légvédelmi szirénák. De szerencsére erre nem került sor. Úgy látszik ma csendben maradnak. Hazafelé menet, mint mindig, most is megállt a szőrmeház kirakata előtt, és megcsodálta azt a szőrmestólát, amely után már régóta vágyódott, és amelyre gyűjtötte a zsebpénzét, hogy az idei városi bálon már az ő vállát díszíthesse.   

            Ekkor váratlanul két férfi lépett melléje, egy Wehrmacht egyenruhás főhadnagy és egy vadgesztenyeszínű angol gyapjúszövetből készült civil ruhás férfi. A férfin vajszínű selyeming volt arany tűvel díszített nyakkendővel. Stefi szeme megakadt a jóképű férfi páratlan eleganciáján. Magas volt, vékonyalkatú, rokonszenves, barátságos tekintetű.

– Entschuldigen Sie gnädiges Fräulein, bocsásson meg nagyságos kisasszony, meghívhatnánk önt egy kávéra?

-          Ezt meg hogy gondolják? Egy rendes lány nem ismerkedik az utcán.

-          Ne gondoljon semmi rosszra, ön nagyon rokonszenves nekünk, csak egy órára szeretnénk elrabolni. Utána ide visszajövünk, ebbe a házba, mert itt lesz egy üzleti tárgyalásunk.

-          És kihez hivatalosak, ha megkérdezhetem?

-          Karl Schmidt úrhoz, nem ismeri véletlenül?

-          Natürlich, micsoda véletlen! Ő az édesapám. Hát nézzék, ha így áll a dolog, akkor ne menjünk a kávéházba, hanem igyuk meg a kávét minálunk. A szüleim úgyis hamarosan hazaérkeznek. A Dienstmädchen otthon van, és ő sokkal jobb kávét főz, mint amilyent a kávéházban kapnánk.

-          Köszönjük a meghívást. Nagyon örülök, hogy ilyen szép és kedves lánya van az én

üzlettársamnak, mondja a civil ruhás férfi. De engedje meg, hogy bemutatkozzam. Hans Hedrich vagyok, aranykereskedő. A kedves papája jelezte, hogy ékszert szeretne eladni. Ezért jöttem Szombathelyre. Itt vettem ki szobát a Palace Hotelban.

-          És honnan jött?

- Bad Ischl-ből. Az egy gyönyörű üdülőhely Németországban. Számos zeneszerzőt inspirált halhatatlan műveik megírására. Lehár Ferenc élete nagy részét itt töltötte, Brahms, Bruckner, Weber itt alkották halhatatlan műveiket. Itt jegyezte el Ferenc József császár Sisi bajor császárnőt. Itt van Ferenc József császár egykori nyári rezidenciája. Szeretném önt meghívni oda a nyáron, az elegáns villámba. Önnek saját, minden kényelemmel felszerelt lakosztálya lesz nálam, ha meglátogat, és addig maradhat, amíg csak a kedve tartja.

-          Nem hiszem, hogy a szüleim elengednek.

-          Ha önnek kedve volna eljönni, akkor ezt a kérdést majd megbeszélem a szüleivel.

-          De mondja csak, Herr Hedrich, Bad Ischl nem Ausztriában van?

-          Csak volt, gnädiges Fräulein, csak volt, és engedje meg, hogy emlékeztessem rá,

már hetedik éve a Harmadik Birodalomhoz tartozik, jövő héten fogjuk megünnepelni az Anschluss hetedik évfordulóját. Mi is rendezünk egy kisebb ünnepséget itt a szombathelyi Palace Hotelban. Szeretettel vendégül látom. Nem gondoltam, hogy éppen Szombathelyen fogom megtalálni azt a lányt, akiről mindig is álmodoztam.

-          Ne mondja ezt Herr Hedrich, hiszen még alig ismerjük egymást.

-          Gnädiges Fräulein, én hiszek a szerelemben első látásra, és hiszek az ösztöneimnek is.

-          Árulja el, mit súgnak az ösztönei?

-          Az ösztöneim azt súgják, hogy ön az, akit minden körülmények között magam mellett tudok elképzelni az életemben.

-          De kérem, erről most ne beszéljünk, inkább menjünk fel a lakásunkba. A szüleim

hamarosan megérkeznek.

-          Irma, főzzön gyorsan kávét, vendégeink érkeztek.

-          De kisasszony, mindjárt fél tizenkettő. Talán előbb meg kellene ebédelnünk. Inkább hívja meg az urakat ebédre. A kedves szülei meg majd akkor ebédelhetnek, amikor megérkeznek. Ki tudja, mikor jönnek meg szegények, nem kellene rájuk várnunk.

-          Jól van Irma, akkor hát meine Herren, bitte, fáradjanak az ebédlőbe. Ne haragudja-

nak, segítek a lánynak megteríteni. Einen Aperitif?

-          Danke. Prost! Ist das Pflaumenschnaps?

-          Nem, barackpálinka. Egészségükre! Elnézést, de én pálinkát nem iszom.

Uraim, jöjjenek utánam, megmutatom, hol moshatnak kezet, addig Irma tálalja a levest.

A vendégek asztalhoz ülnek. Megszólalnak a szirénák.

-          Menjünk gyorsan az óvóhelyre, a Palace szállóba, mondja a német tiszt. Az nincs

messze innen. Siessünk!

-          Fölösleges odamennünk, mondja Stefi, mert itt a házban van egy igen korszerű be-tonbunker. Ha pincébe akarnak menni, menjenek le oda. De én nem mennék, inkább ebédeljünk meg előbb. Lehet, hogy ez megint csak vaklárma.

-          Kedves Fräulein, menjünk inkább le az udvarra, és nézzük meg, mi a helyzet.

Mind a négyen lemennek, és döbbenten figyelik a város fölött köröző rengeteg gépet.

-          Ez nem jó jel, mondja a német tiszt. Ezek a város fölött gyülekeznek, sorokba rendeződnek, hogy aztán egyszerre indítsák meg a támadást. Mindenképpen le kellene mennünk az óvóhelyre. Nem akarom megijeszteni Fräulein Stefi, de tudomásunk van róla, hogy angolszász gépekkel terrorbombázást terveznek végrehajtani a város ellen. Nézze csak, egyre alacsonyabban repülnek, és felsorakoznak egymás mellé. Most a város felé kanyarodnak. Azonnal menjünk le a pincébe. Hol van?

-          Hát jó, menjünk. Ott van az udvar túlsó végén.

Rohantak a pince felé, mert már süvítettek is a bombák, még mielőtt elérték a lépcsőlejáratot. A támadás befejezésekor feljöttek a pincéből, úgy gondolták, vége a bombázásnak. De ekkor megkezdődött a bombázás második hulláma, még közelebb a város központja felé, ismét le kellett rohanniuk a pincébe. Egy férfi borzalmasan vérző arccal menekült oda, nem ért időben az óvóhely közelébe, és megsérült. Egy orvos elsősegélyben részesítette. Most még közelebb lehetett hallani a bombázásokat. Ez szőnyegbombázás, mondta a német tiszt. Súlyos károkat fog okozni a városban. Minden harmadik – negyedik házra bomba fog esni. Ha erre a házra is esik bomba, mi sem éljük túl, mert beomlik a pince, ránk dől az épület. Mindenki reszketett a félelemtől. Van, aki sírt, van, aki imádkozott, mindenki féltette a saját kis nyomorult életét és a hozzátartozói életét. Mindenki átérezte, hogy itt most meg is lehet halni. Amikor vége lett ennek a borzalmas bombázási hullámnak, senki sem mert kimenni a pincéből. Ott szorongtak egymásba kapaszkodva a sötétben, és hangosan imádkoztak. Aztán jött a harmadik hullám. Rengett a föld, de még a pince is, úgy rengett, mintha végzetes földrengés rázta volna meg a földet, süvítettek a bombák, úgy érezték, minden pillanatban rájuk szakadhat a mennyezet. Óriási, fülsiketítő robbanások hallatszottak, most már közvetlen közelről, úgy, mintha az ég szakadt volna le a városra. Hans magához ölelte a reszkető Stefit, és azt mondta neki, ha ezt a támadást túlélik, akkor elviszi őt a városból, mert itt nem maradhat tovább. Elviszi magával, és ha Stefi is úgy akarja, elveszi feleségül. Amint vége lesz a bombázásnak, azonnal indulnak Németországba. Hogy hány hullámban bombázták a várost, a pincéből nem lehetett pontosan megállapítani. Aztán egyszer csak csend lett, néma, riasztó, vészjósló csend. De a dermesztő félelemtől egyelőre senki sem mozdult. Várták a légiriadó végét jelző szirénahangot. De a légiriadót már nem fújták le, nem tudták lefújni, mert nem volt villany a városban. Mint később kiderült, gáz sem volt, víz sem volt, sőt, már város sem volt, csak romba dőlt házak, halottak, sötét, füstszagú porfelhő.

            Lassan megindulnak a rémülettől holtsápadttá vált emberek felfelé a pincelépcsőn. Az elsők már lassan elérik a kijáratot. A mögöttük lépkedők izgatottan kérdezgetik, mit lehet látni. Semmit sem lehet látni, mondják. A vastag vöröses-barna fojtogató füstszagú porfelhő teljesen eltakarja a déli napot, éjszakai sötétség borítja a várost. Csak zsebkendőn át lehet levegőt venni. Az emberek szorongatják egymás kezét, összeölelkeznek félelmükben. Ma itt a halál aratott. Ez volt a legborzalmasabb nap az életükben, a város életében, amely húsz perc alatt romba dőlt. Ez a húsz perc azonban hosszú, végtelen óráknak tűnt. Ez a nap lesz a város gyásznapja, mint Drezdáé február tizenkettedike és tizenharmadika, ahol a szőnyegbombázás következtében majdnem annyi ember halt meg, mint Hirosimában és Nagaszakiban együttvéve… Lassan kezd körvonalazódni a Fő tér. A rombolás minden képzeletet felülmúlt. Eltűnt a Palace Szálló, eltűnt a Városháza, cafatokban lógott a kétszáz éves Székesegyház tornyainak fémborítása, rászakadt a tető a padokra, az oltárképek szétszaggatva, a márványborítást leborotválta a légnyomás, az orgona törmelékhalmazként zárta el a főbejáratot, a homlokzatot díszítő szobrok a földre hullottak és darabokra törtek. A városban minden ablaküveg kitörött, a tetőcserepek a földön hevertek. A művelt keresztény nyugat keleti szövetségeseivel egyetértve elpusztította az évszázadokon keresztül épült és szépült kétezer éves várost, a nyugat királynőjét, amelynek kulturális értékei egy hatalmas egybefüggő romhalmazzá váltak, ahol négyszázhuszonhárom civil, köztük gyermekek és édesanyák vesztették életüket.

            Ezen a napon Sopronban is hasonlóan nagy bombázások voltak. Stefi hiába várta haza a szüleit és a kis öccsét. Nem jöttek haza másnap sem, sőt harmadnapon sem. Nem jöttek haza soha többé. Rájuk dőlt a ház, amelynek a pincéjében oltalmat kerestek.

            Stefi túlélte a borzalmakat, de a lelke megsérült. Hiába jött a hír, hogy a szülei már nem élnek, ő még mindig hazavárta őket egykor elegáns, most romossá bombázott tetőnélküli otthonukba. Néha még erőltetett gúnyos mosollyal visszagondolt a nehezen várt muraszombati utazására is. Ilyenkor összekuszálódott gondolataiban a valóság és a lázálom szülte fantázia, arcáról pedig talán örök időkre eltűnt a nyíló rózsára emlékeztető egykori üdesége.

            Hosszú vívódás után a következő vasárnap kimozdult hazulról. Csinosan felöltözött és elment a Szent Erzsébet templomba, hogy Isten oltalmába ajánlja magát, és vigasztalást keressen. Itt látta, hogy nagy fájdalmában nincs egyedül, hiszen úgy tűnt neki, mintha mindenki gyászolna valakit. Sorsába beletörődve az istentisztelet után ismét elindult sivár otthona felé, hiszen nem volt lehetősége máshova mennie. Már messziről látta, hogy egy német katonai teherautó áll a házuk előtt.

-          Entschuldigen Sie gnädiges Fräulein, sind Sie nicht Fräulein Stefi, Stefi Schmidt? Bocsánat, nagyságos kisasszony, Ön nem Stefi kisasszony, Stefi Schmidt? kérdezte a sofőr.

-          De, az vagyok. Mit óhajt?

-          A főhadnagy úr, Herr Hans Hedrich barátja, küldött magáért. Csomagoljon össze, tíz perc múlva indulunk Németországba a főhadnagy úrral együtt, aki a főhadiszálláson várja a kisasszonyt. El kell vinnünk magát Bad Ischlbe, Hedrich úr villájába.

-          Mennyi gondolkodási időt kapok?

-          Semmit. Hogy képzeli, hogy itt várunk magára. Órákon belül elfoglalják a várost az oroszok. Mindenki menekül innen. Van, aki vidékre, van, aki külföldre. Az egész ország menekül valahova, a többség Szombathelyen keresztül menekül nyugat felé. A nagy tömeg blokkolni fogja a városból kivezető utakat.

-          Én azt hiszem, itt maradok. Vagy mégis menjek el?

Stefibe pillanatok alatt visszatért az életösztön. Lehet, hogy a háborúban is van happy end? Hirtelen elfogta a vágy, hogy lássa a férfit, akivel egy hete a sötét pincében kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy ha túlélik azt a szörnyű napot, egymáséi lesznek. De azóta nem látta. Megrémült attól a gondolattól, hogy ő is elpusztulhatott volna, ha úgy dönt, hogy egy nappal későbbre teszi az üzleti megbeszélést, és azon a végzetes napon ott marad a Palaceban. Amikor látta, hogy a szálloda egyszerűen eltűnt, és az autója is tönkrement, úgy megijedt, hogy azonnal visszament a hazájába, anélkül, hogy Stefitől elbúcsúzott volna. Az elmúlt héten a férfi egyetlenegyszer sem jutott Stefi eszébe. Tulajdonképpen semmire sem gondolt. Milyen jó, hogy az ember ezt is meg tudja tenni, hogy ennyire ki tud kapcsolni. Különben könnyen lehet, hogy megbolondulna, ha minden szörnyűséget tisztán újra és újra át tudna élni gondolatban. Milyen furcsa is az élet! Feléled tetszhalott állapotából, s a romok felett jogokat követel magának. Megint együtt van minden, együtt mindaz, ami az élet folytatásának a záloga: a Férfi és a Nő.

            - Döntöttem. Mégis elmegyek magukkal, mondja Stefi. Csomagolni nem volt ideje, mert a katona ideges volt, nagyon sürgette. Félt az oroszoktól, mint az ördög a szentelt víztől. Stefi magához vett egy gyapjútakarót, a bundáját, édesanyja ékszereit és beszállt a katona mellé a teherautó vezetőfülkéjébe. Maga mögött hagyta a múltat, eddigi életét minden boldogságával és bánatával együtt és elindult egy reményekkel teli új világba, egy új élet felé.

Suzana Guoth