Az egyiptomi hieroglifák
Az ókori Egyiptom kultúrája, történelme talán a legismertebb a kor államaié közül. Köztudott, hogy a Nílus tette lehetővé, hogy völgyében egy virágzó, megélhetését az öntözéses földművelésre alapozó gazdag ország jöjjön létre. Az öntözőberendezések megalkotása és állandó karbantartása több millió ember jól megszervezett, központi hatalom által irányított munkáját kívánta meg. Kr.e. 3000 körül alakult ki ez az erős, szilárd államszervezet, amelynek élén az istenként tisztelt despota, a fáraó állt. Ekkorra az írásrendszert is kidolgozták, ebből az időszakból már maradtak fenn hieroglifákkal írt források.
A hieroglifa ('szent véset') nagyon jellegzetes, egyedi írásmód, hiszen formailag képírás, tárgyakat, élőlényeket ábrázolt nagy hűséggel. Tartalmilag azonban szót, szótagot, sőt mássalhangzót is jelöltek hieroglif jelekkel.
Jelentős mennyiségű forrás maradt fenn, a hieroglifák megfejtése mégis sokáig váratott magára, hiszen a tudósok egy része tiszta képírásnak tekintette, mások viszont a koptok írásából próbáltak kiindulni. A koptok - keresztény egyiptomiak - átvették a görögök ábécéjét, ezzel írták le egyiptomi nyelven szövegeiket, a hiányzó hangzók pótlására viszont a démotikus írás (ld. később) jeleit használták.
A rejtély megoldódik
A rejtély megoldását a rosette-i kő megtalálása tette lehetővé. Napóleon 1798-1799-ben hadjáratot folytatott Egyiptom megszerzésére, ezzel próbálta volna növelni Franciaország nagyhatalmi befolyását. E terv nem valósult meg, viszont a Nílus nyugati deltája egyik ágának bal partján, Rosette városának (arabul: Rashid) erődítési munkálatai közben az egyik sáncárokban fekete bazalttáblát talált egy Bouchard nevű mérnök. A kövön háromféle írás vált könnyen felismerhetővé, de csak a görögöt tudták elolvasni. A szövegből kiderült, hogy ugyanazt írták le hieroglifákkal, a démotikus írásmóddal és a göröggel. A lelet jelentőségét gyorsan felismerték, olyannyira, hogy az angolok a napóleoni háborúkat lezáró fegyverszünet egyik feltételeként követelték a kő átengedését. A franciák arra hivatkozva próbálták elhárítani ezt, hogy a bazalttábla az azt megtaláló francia mérnök tulajdona. Így az angolok végül megvásárolták és a British Múzeumba szállították a leletet.
A feliratok másolatát kiadták, így megindulhatott a megfejtés, többen kísérletet is tettek, de elbuktak. Végül Jean Francois Champollion jött rá a megoldásra és olvasta el először a szöveg egyiptomi változatát. Felhasználta kutatásaiban Thomas Young angol orvosnak azt a hipotézisét, hogy a feliratokon szereplő keretbe foglalt jelcsoportok uralkodók nevét tartalmazzák. Ezeket a névgyűrűket cartouche-nak keresztelte el. Ezt a megfigyelést támasztotta alá az a tény, hogy a görög feliraton is megtalálható egy ilyen keretbe foglalt fáraónév: Ptolemaioszé.
A másik kiindulópontot a rejtjelek megfejtésében hagyományosan használt statisztikai módszer jelentette. Eszerint megvizsgálta az egyes jelek ismétlődési gyakoriságát, valamint megállapította, hogy a görög szöveg 468 szóból, míg 
a hieroglif 1419 jelből áll. Ebből a tényből mindjárt azt a következtetést vonta le, hogy a jelek nem szavakat jelölnek, hanem annál kisebb egységeket ábrázoltak velük, tehát egy egyiptomi szó több jelből is állhat. Újabb adatokkal szolgált Champollion számára az 1815-ben talált philei obeliszk, amelyet görög és hieroglif írással írt szöveg borított. Ezen megtalálta egy keretbe foglalva Kleopátra nevét. Majd előkerült az abüdoszi Ozirisz - templomban egy fáraónévsor, amely megint csak új támpontokat adhatott. Az egyik keretben észrevette a már ismert fonetikus "mesz" jelet, majd felette a napkorongot, aminek olvasata Ra, a kettő együtt pedig Ramses. Ezzel a módszerrel a többi fáraó nevét is meg tudta fejteni, majd a kísérő szövegek értelme is világossá vált előtte. Champollion tehát felismerte, hogy a hieroglifák a következő elemek vegyítéséből származnak: szójelek, egyes hangcsoportokat ábrázoló és egy-egy hangot rögzítő jelek.
Az egyiptomi hieroglifák tehát jelenthetnek:
- Képszerű jeleket, de ezeket ott használták, ahol a képből ki lehetett következtetni a szó jelentését. Az ilyen ábrázolás viszonylag ritkává vált, ezért megkülönböztetésül a kép alá függőleges vonalat húztak. (A kép alatti három vonás a többes számot jelölte.)
- Abban az esetben, ha a kép nem utalt egyértelműen arra, amit le akartak írni,
akkor fonetikusan írtak, tehát hasonló hangzású szavak képjeleit alkalmazták. A jelenség megértéséhez tudni kell, hogy az egyiptomi szóban a mássalhangzók képviselték az állandóságot, a magánhangzók változása érzékeltette a szó különféle alakjait. Éppen ebből következett, hogy az írás is csak a mássalhangzókat vette figyelembe, csak ezeket jelölte. - Abban az esetben, ha ezek a több-mássalhangzós jelek sem tudták volna visszaadni a megfelelő szót, akkor egy-mássalhangzósakat használtak. Ezt az tette lehetővé, hogy az egyiptomi nyelvben voltak olyan rövid szavak, melyek egy mással- és egy magánhangzóból álltak - így az írásban egy-mássalhangzós jellé váltak. 24 ilyen "betű" található a feliratokon. Érdekes, e felismerés ellenére sem jutott az írnokok eszébe, hogy csak ezeket a betűket használva - tehát betűírással - írják le szövegeiket.
- Nyilvánvaló, hogy ha a különböző szavakat, amelyek azonos mássalhangzókat tartalmaztak, azonos jellel írták le, akkor meg kellett könnyíteni valamilyen kiegészítő jellel az olvasást, egyértelművé kellett tenni, hogy pontosan mit is jelölt. E célt szolgálták a meghatározó jelek (determinatívumok), amelyeket általában a szó végéhez függesztettek.
A hieroglifák közt nincs szóelválasztó jel, szóközt sem hagytak. Az írás iránya különböző lehetett, írtak függőlegesen és vízszintesen is. Ez utóbbi esetben az olvasás irányát az határozta meg, hogy merre néztek a képek fejei - arra irányult tekintetük, ahonnan az írás kezdődött. Ilyen feliratokat is találtak, amelyen az írásfelület bal oldalát balról jobbra, jobb oldalát pedig jobbról balra tartóan írták tele, így az oldal közepétől nézve szimmetrikus lett.
Az egyiptomi helyesírás szerint egy szó jeleit úgy kellett leírni, hogy a forma lehetőleg négyszögletű legyen. E szabály érdekében még a jelek sorrendjét is készek voltak megváltoztatni, a "szépség" érdekében helytelenül írtak. Az írnokok számára alkottak egy "helyesírási szótárt" - ez a Hood-papirusz - amely szakcsoportok szerint rendezett szavakból álló lista tulajdonképpen. Ezt használhatták mintának, segített eldönteni, hogy milyen formában lehet helyesen lejegyezni a mondanivalót.
A hieroglifákat csak meghatározott esetekben, kiemelkedő események rögzítésére használták, hiszen a mindennapi élet számára túl bonyolultak, nehézkesek lettek volna. Így alakították ki a kézíráshoz jobban alkalmazkodó, leegyszerűsített formájú hieratikus (papi) jeleket, amelyek létrejöttét befolyásolta az is, hogy ecsettel rajzolták papiruszra, míg a hieroglifeket általában vésővel és kalapáccsal faragták ki. A hieroglif írás harmadik változata a démotikus (népi) írás, amely a hieratikus jegyek továbbegyszerűsítéséből jöttek létre gyorsírás jelleggel, tehát rövidítéseket, összevonásokat is tartalmaz.
Az egyiptomi írás annyira bonyolult volt, hogy komoly képzés után tudták csak a kiválasztottak elolvasni, így érthető az írástudók, az írnokok kivételezett helyzete ebben az ókori országban (is).
Jean-Francois Champollion (1790 - 1832)
Már gyermekkorában megnyilvánultak zseniális képességei: ötéves korában a felnőttek segítsége nélkül tanult meg írni és olvasni úgy, hogy a fejből ismert verseket, imákat összehasonlította a leírt változatokkal. Kilencéves korában már latinul és görögül írt, olvasott - e nyelveket szintén segítség nélkül, apja könyvesboltjában található könyvek tanulmányozása során sajátította el. Mindössze 11 éves, amikor héber eredetiben olvasta a Bibliát. 13 esztendős, amikor elkezdett foglalkozni az arabbal és a kopt nyelvvel, 15 évesen a perzsával, a szanszkrittel és a kínaival került kapcsolatba. 17 esztendősen lett tagja a Grenoble-i Akadémiának, ahol előadásain már Egyiptom történetéről értekezett, e témában már több könyve is megjelent eddigre. Egyiptom iránti érdeklődését már nagyon korán - 9 éves korában - felkeltette az a hír, hogy megtalálták a rosette-i követ, s ekkor határozta el, hogy megfejti a hieroglifák rejtélyét. A célhoz vezető lépések azonban lassan követték egymást, nehezen talált rá a helyes útra. 1808-ban fejtette meg Ptolemaiosz nevét, majd csak 1822. szeptember 14-én sikerült elolvasnia egy egyiptomi szót anélkül, hogy segítségül hívta volna a görög szöveget. A felismerést követő nagy felindultságtól elvesztette az eszméletét és 5 napig feküdt ájultan. 1828-ban érkezett a francia kormány által küldött tudományos expedíció élén először (!) Egyiptomba - az első nem ókori emberként, aki ismerte ezt a nyelvet. Az általa talált feliratokat lemásolta, magyarázta, összehasonlította más szövegekkel. Külsejében teljesen felvette az arab szokásokat: arab ruhát hordott, borotválta a fejét, turbánban és puha sárga csizmában járt - így próbált egybeolvadni az egyiptomi néppel. Azzal a néppel, aki úgy tisztelte őt, mint azt az embert, aki "a holt köveknek visszaadta a beszéd ajándékát". A megfeszített munka, az éghajlat sokat rontott egészségi állapotán, tüdőbajban halt meg még mielőtt expedíciója eredményeit közzé tehette volna.
Felhasznált irodalom:
- Kéki: Az írás története
(Gondolat Zsebkönyvek) Bp. 1975 - Brookfield: Az írás
Park Kiadó é.n. - David: Az egyiptomi birodalmak
Helikon 1986 - Baines - Málek: Az ókori Egyiptom atlasza
Helikon 1992
vissza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!