Hamlet - monológ
Lenni vagy nem lenni:
Az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni, - elszunnyadni -, semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét és a test ezer
Természetes rázkódtatását.
Olyan cél ez minőt óhajt a kegyes.
Meghalni, és aludni.
Tán álmodni, ez itt a bökkenő
Mert, hogy mi álmok jőnek a halálban
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent.
E meggondolás az, mi
A nyomorúságot hosszan élteti;
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit.
Zsarnok bosszúját,
Gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját,
Per-halasztást, a packázó
Hivatalt s mind a rúgást,
Mellyel méltatlanok bántalmazzák
A tűrő érdemet.
Ha az ki szenved,
Nyugalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel?
Ki hordaná e terhet
Izzadva, nyögve élte fáradalmán,
Ha rettegésünk a halál utáni valamitől
a nem ismert tartomány,
melyből nem tért meg utazó –
le nem bénítja kedvünk,
inkább viselni mégis ezt a gonosz jelent,
mint mások, ismeretlenek felé sietni?
Igen az öntudat, egyként,
gyávát csinál belőlünk.
Így hát az elszántság természetes színét
Halványra betegíti a sápadt gondolat
Ily kétkedés miatt kifordul medriből
Sok nagyszerű, fontos vállalkozás,
És elveszti „tett” nevét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!