SENECA - VIGASZTALÁSOK - Marcia vigasztalása

VIGASZTALÁSOK

FORDÍTOTTA
Révay József

MARCIA VIGASZTALÁSA

Ha nem tudnám, Marcia, hogy éppúgy nyoma sincs benned az asszonyos gyengeségnek, mint más hibának sem, s hogy mint valami régi eszménykép, úgy tündököl jellemed, nem mernék harcba szállni nagy bánatoddal - pedig ezen a férfiak is rendszerint csüggnek és tépelődnek -, s alig lehetne rá reményem is, hogy éppen ily bús napokban, éppen tégedet, akit megzavar bánatod, éppen ily irtózatos csapás után, kibékítselek bánatoddal. Csak megingathatatlan lelkierőd s a nagy megpróbáltatásban edzett erényed bátorított föl erre.

Tudja mindenki, milyen volt magatartásod atyád ügyében; mint gyermekeidet, legalább úgy szeretted őt, kivéve tán azt az egyet: hogy túléljen ő, nem kívántad; s nem kívánhattad volna-é, nem tudom; hiszen a nagy szeretet megengedhet magának egyet és mást a közfelfogás ellenére. Atyád, Aulus Cremutius Cordus öngyilkosságát elodáztad, amennyiben rajtad állt; s mikor aztán világosan láttad, hogy Seianus pribékjei elől már csak ezen az egy módon menekülhet a gyalázatos szolgaságtól, bár szándokát ellenezted, beletörődtél és megadtad magad, ország-világ előtt megsirattad, s magadba fojtottad ugyan keserűségedet, ám nem álcáztad derűs arccal: s mindezt méghozzá olyan korban, amelyben nagy kegyeletnek számított már az is, ha valaki a kegyeletet nem sértette meg; mikor pedig fordult egyet a világ s adódott reá alkalom, atyád szellemét, amelyet kegyetlenül elnémítottak, feltámasztottad az emberek javára, megmentetted az igazi haláltól, s a nyilvános könyvtárakba visszahelyezted a könyveit, amelyeket ez a rendíthetetlen férfiú, úgyszólván a vérével írt. Hálára kötelezted a római irodalmat, hiszen könyveinek jó részét elégették; hálára kötelezted az utókort is, amelynek a nagynevű szerző tollából történelmünk hiteles előadása így megmarad; sokat tettél érette magáért, mert emlékezete él s élni fog, amíg csak becsülete lesz a római történelem tanulmányozásának, amíg lesz ember, aki szívesen idézi vissza őseink tetteit, amíg lesz ember, aki szeretné tudni, mi a római férfi, mi a rettenthetetlen ember, olyan időben, mikor már mindenkit megtörtek és Seianus igájába nyűgöztek, mi az olyan ember, akinek szelleme, akarata, lelke független! Nagy kárát vallotta volna államunk, istenemre, ha a feledéstől meg nem mented őt, éppen mert két magasrendű tulajdonsága, írásművészete és szabadságszeretete miatt borították reá a feledés fátyolát: olvassák, újra él, könyve kézről kézre jár, szívükbe zárták, az idők mohától se kell félnie; hírhedt hóhérainak pedig még gazságait is hamar elfelejtik, pedig csak ezek őrizték meg emléküket.

Ez a lelki nagyságod megtiltja asszonyvoltodat számba vennem, megtiltja szemem arcodra függesztenem, amelyen most is úgy ül az évek hosszú sorának szüntelen bánata, ahogy egyszer ráborult. És hogy lássad, mennyire nem török rád orozva, s mennyire eszem ágában sincs érzelmeid megrabolni: íme emlékedbe idéztem régi rengeteg bánatod, de rámutattam, hogy az a régi seb is volt ilyen gyötrelem, s lám, beforradt, hadd tudd meg: éppen így be kell gyógyulnia ennek a mostani sebnek is. Tehát mások csak hadd dédelgessenek és cirógassanak, én feltettem magamban, hogy harcba szállok bánatoddal, s fáradt és kiapadó szemed, amely, őszintén szólván, már inkább csak megszokás, mint belső kényszer miatt sírdogál, elzárom, mégpedig, ha lehet, úgy, hogy magad is segítesz magadat kigyógyítani, ha pedig nem lehet, akaratod ellenére is, fájdalmadhoz bármennyire ragaszkodol, bármennyire beléje csimpaszkodol, mert fiad helyett ezt fogadtad fiaddá. Mert mi is lesz a vége? Megmozgattunk, s hiába, minden követ: barátaid ajkán elfáradtak a csillapító szavak, s hiába vetették latba tekintélyüket egyes rokonaid, nagynevű férfiak; az irodalom, e kincses atyai örökség, hiába ostromolja süket füled, legfeljebb rövid időre tud lekötni, s vigasztalása is ösztövér; te vagy az egyetlen, akire hatástalan maga az idő is, a fájdalom természetes orvossága, pedig különben lecsillapítja a legsúlyosabb szenvedést is. Elmúlt három éve már, s az első percek tomboló fájdalma azóta sem csökkent: a gyász újra meg újra felfakad s naponta új erőre kap, hosszú tartama szinte törvénybe iktatta már, s most ott tart, hogy megszűnnie, úgy érzi, szégyelletes. Mint ahogy minden nyavalya mélyre ereszti gyökerét, ha ki nem irtjuk, midőn csírába hajt, úgy ezt a szomorúságot, nyomorúságot és önemésztést is maga a kesergés szítja fel szüntelen, s a boldogtalan lélek kegyetlen gyönyörévé válik a fájdalom. Szerettem volna bizony mindjárt a kezdet kezdetén hozzáfogni ehhez a gyógyításhoz: enyhébb orvossággal csillapítható lett volna a még sarjadó fájdalom; ha megrögzött, keményebben kell küzdenünk ellene. Mert a sebek is könnyebben begyógyulnak, amíg frissen véresek; ilyenkor égetik, ilyenkor nyitják meg és kotorják ki az orvosok ujjai, de ha elmérgesednek, rosszindulatú fekélyekké fajulnak. Most már e szörnyen makacs fájdalmadat sem óvatosan, sem szépszerével nem kezelhetem: meg kell törni hát.

Tudom, hogy akik mást tanítani akarnak, a szabályokon kezdik, s végére hagyják a példákat. Néha-néha mégis tanácsos változtatni e módszeren; az egyik emberrel így kell beszélni, a másikkal amúgy: az egyik az értelemre hallgat, a másik előtt ragyogó neveket kell megcsillogtatni s olyan tekintélyt, amely feltétlenül lenyűgözi a tündöklő emberi jelenségeknek hökkenten hódoló lelkeket. Példaképül állítom eléd századod két nagyszerű asszonyát: az egyik kényre-kegyre kiszolgáltatta magát a fájdalomnak, a másik - akit ugyanilyen csapás sújtott, de még nagyobb veszteség - nem sokáig tűrte szenvedéseinek zsarnoki erőszakát, hanem hamarosan helyreállította lelki egyensúlyát. Octavia és Livia - Augustus húga az egyik, felesége a másik - mindkettő elvesztette ifjú fiát, pedig a császári trónra mindkettőnek biztos reménye volt: Octavia elvesztette Marcellust, akit nagybátyja s egy személyben apósa^[1] különösen kedvelt, s már-már reá hárította az uralkodás terheit - ezt az élénk szellemű, kiváló tehetségű ifjút, aki emellett, korához és vagyoni helyzetéhez képest igazán bámulatosan jóravaló és szerény volt, testileg edzett, erkölcsileg tiszta, s elbírta volna mindazt a terhet, amit nagybátyja reá hárítani, s hogy úgy mondjam, reá építeni szándékozott; jól választotta meg az alapozást, mert ez bizony semmi teher alatt sem roppant volna meg. Octaviából élete fogytáig ömlöttek a könnyek és sóhajok, s meg sem hallgatott semmi szót, ami némi kis enyhülést adhatott; semmi áron nem engedte gondolatát másra téríteni, csak ezzel az eggyel törődött, s egész lelkével ehhez tapadt. Egész életében olyan volt, mint a temetésen; nem mondom, hogy nem emberelte meg bátran magát, de megkönnyebbülni nem volt hajlandó semmi áron, mert úgy érezte: még egyszer elveszít mindent, ha könnyeit elveszíti. Nem kellett neki imádott fiának arcképe sem; nem engedte meg, hogy füle hallatára emlegessék. Gyűlölt minden anyát, s leginkább Liviára ádázkodott, mert úgy látszott, hogy az ő fiának jutott az a szerencse, amely néki ígérkezett. Legjobban szerette a sötétet és a magányt, nem volt tekintettel bátyjára sem, a Marcellus emlékének magasztalására írt verseket, s az irodalom minden egyéb hódolatát elhárította, és fülét elzárta minden vigasztalás elől. Visszavonult a kötelező ünnepségektől, meggyűlölte boldog bátyjának világra tündöklő hírnevét, s magába zárkózott és eltemetkezett. Gyermekei s unokái körében sem vetette le gyászruháját soha, ami övéit eléggé bántotta is, hiszen hiába éltek mindahányan, ő - úgy érezte - árva és elhagyott.

Livia elvesztette fiát, Drusust,^[2] a reménybeli nagy uralkodót, a máris nagy hadvezért: aki mélyen benyomult Germániába, s ott tűzte ki a római hadijelvényeket, ahol a rómaiaknak még hírét is alig hallották talán. A hadjárat alatt halt meg, s betegségének hírét maga az ellenség is mélységes aggódással fogadta, fegyverszünetet kötött, s még óhajtani sem merte azt, amire most alkalma nyílhatott volna. A hazáért áldozta életét, s halálát nyomon követte a polgárok, a tartományok s egész Itália mérhetetlen bánata; végig az országon csak úgy özönlöttek a végtisztességre a törvényhatóságok és a gyarmatvárosok, s egészen a fővárosig kísérték a gyászmenetet, amely szakasztott olyan volt, mint valami diadalmenet. Nem adatott meg az édesanyának, hogy utoljára megcsókolhassa fiát, s hűlő ajkának drága búcsúszavát hallhassa még; a hosszú-hosszú úton végigkísérte Drususa holttetemét, miközben Itália-szerte lángoltak a máglyák, s úgy felzaklatták, mintha őt mindannyiszor újra meg újra elvesztené; de mihelyt sírboltba zárta, vele együtt fájdalmát is eltemette ott, s gyásza nem volt nagyobb, mint amennyi illendő lehetett - hiszen élt a császár - és tapintatos - hiszen élt Tiberius. Végül pedig szüntelenül magasztalta Drususát, magányában és a nyilvánosság előtt felidézgette vonásait szüntelen, igen szívesen beszélgetett s hallott róla: csak az ő emlékének élt; pedig ezt az emléket nem őrizheti s nem ápolhatja senki sem, aki szomorúvá hervasztotta. Döntsd el tehát, melyiknek a példája dicséretesebb véleményed szerint. Ha az előbbit kívánod inkább követni, kirekeszted magad az élők közül: elriasztod magadtól a mások s a magad gyermekeit egyaránt s őt magát is, kit úgy visszasírsz, az anyák szemében a balsors bús jelképe léssz; a tisztes, megengedett örömöket megveted, mintha sértenék gyászodat; e gyűlölt életet tétován vonszolod, és fiatalságodat engesztelhetetlenül átkozod, mért nem tör össze minél előbb, s mért nem oltja el éltedet; viselkedéseddel bebizonyítod, hogy élni nem kívánsz, s nem tudsz meghalni sem, pedig ez fölötte szégyelletes, és homlokegyenest ellenkezik jellemeddel, amelyet jóval különbnek ismerünk. Ha ellenben a másikat, ama nagyszerű asszonyt választod példaképül, magadat mérsékeled, csillapítod, a szenvedés nem teper le, s nem marcangolnak halálra gyötrelmei: az istenért, mily oktalanság a balsorsért önmagunkat kínozni, s önként tetézni gyötrelmeinket! Mutasd itt, e gyászodban is azt az erkölcsi nemességet és tisztaságot, amelyet híven megőriztél egész életedben; mert a gyászban is mértéket kell némiképp tartani. Magának az ifjúnak pedig - aki minden ízében oly tökéletes, hogy valahányszor emlegeted vagy felidézed, mindig földerítheti szívedet - a legszebb emléket úgy állíthatod, ha anyai szemed előtt mindig úgy jelenik meg, ahogy életében megszoktad, derűsen és boldogan.

És nem is akarok szigorúbb parancsokat rád kényszeríteni, nem követelem, hogy emberfeletti erővel viseld emberi sorsodat, nem szárítom ki az anya könnyeit magán a gyásznapon. Álljunk döntőbíró elé: az a vita tárgya kettőnk között, vajon nagy legyen-e a fájdalom vagy inkább örök. Bizonyosra veszem, hogy jobban tetszik neked Iulia Augusta példája, hiszen őszinte tisztelettel övezted őt: ő pedig most téged a maga módszerére édesget. Ő fájdalma legelső pillanatában, mikor a szenvedőkben legvadabbul forr az indulat, s lángol a féktelen szenvedély, fogadta férje kedvelt filozófusát, Areust, s megvallotta, hogy ez a beszélgetés nagyon megvigasztalta; jobban, mint a római nép, amelyet nem akart szomorúságával megszomorítani; jobban, mint Augustus, aki most, hogy másik támaszát is elvesztette, megingott s érzéketlen maradt a családi gyász iránt; jobban, mint fia, Tiberius, akinek gyöngédsége annyira meghatotta, hogy ebben a birodalomszerte siratott és keserves gyászban annyit érzett csupán, hogy eggyel kevesebb fia van. Ha jól tudom, ebből indult ki a filozófus, ezzel kezdte fejtegetéseit a császárné előtt, aki mindvégig mélyen szívébe zárta vigasztalásait: "Iulia, tudomásom szerint elválhatatlan munkatársa vagy férjednek, s nemcsak politikai elhatározásait ismered, de éppígy ismered szívetek legtitkosabb rezzenéseit - te mind a mai napig buzgón fáradoztál, hogy szemedre ne vessenek bármit is, s ügyeltél erre nem csupán a nagyobb, hanem a legapróbb dolgokban is, nehogy bármit is elkövess, amiért magad a közvélemény, az uralkodók e nagyhatalmú bírája előtt szégyellened kellene. Elképzelni sem tudok szebbet annál, hogy éppen a legmagasabb rangúak sok mindent megbocsássanak, de bocsánatra ne szoruljanak semmiért: tehát magatartásodra vigyáznod kell ebben a helyzetben is, nehogy elkövess bármit is, amit aztán szeretnél visszaszívni vagy megmásítani.

Aztán könyörögve kérlek, ne légy barátaidhoz rideg vagy mogorva. Hiszen napnál világosabban láthatod: már maguk sem tudják, hogyan viselkedjenek: beszéljenek-e előtted Drususról vagy hallgassanak, nehogy hallgatásukkal megsértsék a dicső ifjú emlékét, emlegetésével pedig tégedet. Valahányszor félrevonulunk s összegyűlünk, tetteit és szavait az őt megillető bámulattal ünnepeljük; társaságodban róla mélységesen hallgatunk; tehát nincs részed a legnagyobb gyönyörűségben, fiad magasztalásában, pedig bizonyosra veszem, hogy ha módod volna rá, dicsőségét akár az életed árán is, örökre fenntartanád. Engedd meg tehát, sőt ösztökéld az olyan beszélgetéseket, amelyek róla emlékeznek, a fiad nevét és magasztalását hallgasd figyelmesen, szomjasan; ne hidd, hogy ez súlyos teher, mint általában azok hiszik, akik az ilyen gyászesetben úgy érzik, hogy vigasztalásokat végighallgatni is szenvedés. Most egészen hátat fordítasz tenmagadnak, felejted boldogabb napjaid, sorsodnak már csak sötétebb oldalát nézed: nem gondolsz rá, mily kedves volt együtt lenned vele, mily kedves volt szüntelen hozzád-tipegése, nem gondolsz édes gyermeki hízelgéseire, nem gondolsz ismeretei gyarapodására sem; csak a legutolsó pillanathoz tapadsz; s mintha ez már maga nem volna szörnyű félelmetes, amennyire csak tőled telik, még tetézed is jócskán. Könyörgök, ne áhítozzál arra a nagyon is kétes értékű dicsőségre, hogy te vagy a világ legszerencsétlenebb asszonya! Egyúttal gondold meg, hogy nem nagy dolog a jószerencsében bátran helytállani, mikor az élet hajója simán halad: a kormányos ügyessége sem akkor mutatkozik meg, mikor nyugodt a tenger s a szél kedvező, hanem ha megpróbáltatás csap le rá, akkor kell bátorságát megmutatnia emberül. Tehát ne add meg magad, sőt csak azért is vesd meg keményen lábadat, s ha bármi teher zuhan reád, meg ne roskadj alatta, még ha megriaszt is az első reccsenés. Az irigy sors semmin sem bőszül fel annyira, mint lelki egyensúlyodon." Végül figyelmeztette, hogy van még élő fia, figyelmeztette, hogy vannak unokái attól a fiától, akit elveszített.

Rólad beszéltek ott, Marcia, melletted ült Areus; képzeld magad Livia helyébe: neked szólt a vigasztalás. De mondjuk, Marcia, hogy tőled többet rabolt el a halál, mint amennyit édesanya valaha is veszíthetett - nem kíméllek, s a rád zúdult csapást nem kicsinylem -, ha a végzetet könnyek megtörhetik, hullassuk együtt a könnyeket; reggeltől napestig siránkozással teljék el napunk, kesergésben morzsoljuk álomtalan éjszakánkat, meztelen mellünkbe kezünkkel marjunk bele, vérezzük össze arcunkat is, s az önkínzás minden fajtájában tombolja ki magát áldást hozó bánatunk. De ha nem támaszthatja fel semmi jajveszékelés a megholtakat, ha semmiféle nyomorúság nem változtathatja meg a rendíthetetlen s örökre megszabott végzetet, és ha a halál többé nem bocsátja el, amit elrabolt, szűnjék meg a rövid életű fájdalom. Embereljük meg hát magunkat, s ez az elemi erő tévútra ne sodorjon! Semmirevaló kormányos az, akinek kezéből a hullám kitépte a kormányrudat, aki cserbenhagyja a csapkodó vitorlákat, aki a viharnak odadobja a hajót kényre-kegyre; de megérdemli a dicséretet, még ha hajótörést szenved is, az, aki keményen fogja a kormányrudat, emberül áll helyén, s végül így süllyed el.

"De természetes, hogy szeretteinket visszasírjuk." Ki vonja kétségbe ezt, ha túlságba nem téved? Hiszen szeretteinknek nem csupán elvesztése, hanem akár eltávozása is elkerülhetetlenül megsebez, s még a legerősebb szívet is elszorítja. De ebben a természet parancsánál több az érzelmi hozzáadás. Nézd, az oktalan állatok kesergése mily szenvedélyes, s mégis mily hirtelen véget ér: a tehenek bőgését alig egy-két napig hallani, a kancák tébolyult s céltalan nyargalása sem tart tovább; ha a vadállatok végigszimatolták kölykeik lábnyomát s az erdőket is bekóborolták, amint újra meg újra visszatérnek feldúlt vackaikhoz, vad indulatjuk hamar időn lecsillapul; a madarak üres fészkeiket hangos rikácsolással sikoltozzák körül, de néhány pillanat múlva megnyugszanak, s úgy repülnek újra el, messzire; egyetlen állat sem sírja vissza oly soká magzatát, mint az az ember, aki rabja fájdalmának, s nem annyit szenved, amennyit érez, hanem amennyit szenvedni feltett szándéka volt. Pedig a természet kényszere, hogy a gyász összetörjön, láthatod: szeretteik halála jobban megsebzi a nőket, mint a férfiakat, jobban a barbárokat, mint a polgárosult s békés nemzetek fiait, jobban a műveletleneket, mint a művelteket. Pedig minden erő, ami a természettől ered, mindig egyformán hat mindenkire: nyilvánvaló, hogy nem természetes, ami egyszer így hat és másszor úgy. Öreget, fiatalt, minden földi embert, férfit, nőt megéget a tűz egyaránt; a kard minden testet egyformán megsebezhet: s miért? Mert ezt az erejét nem más adta, mint a természet, amelynek törvényei nem csupán egy-egy emberre érvényesek. A szegénységet, a fájdalmat, a nagyra vágyást minden ember másképpen érzi, aszerint, hogy hogyan idegződött belé, s hogy mennyire törte meg erejét s ellenállóképességét a szörnyű elfogultság olyan dolgokban, amelyektől rettegni nincs jó okunk.

Azután: azt, ami természetes, a múló idő se csökkentheti: márpedig a fájdalmat elemészti az évek hosszú sora; akármilyen mérhetetlenül makacs, akár naponta felhorgad, és minden orvosság ellen lázadoz, mégiscsak elbágyasztja az idő, a vad indulatok megzabolázásának leghatásosabb eszköze. Még most is ott lappang benned mérhetetlen bánatod, Marcia, de már megkérgesedett, már nem oly nyugtalan, mint eleinte volt, hanem konok és megátalkodott; de az idő szép lassacskán kigyomlálja ezt is belőled: valahányszor mással foglalkozol, lelked megkönnyebbedik. Most te magad őrizgeted, de nagy különbség, vajon megengeded-e magadnak a bánatot, vagy magadra kényszeríted-e. Mennyivel jobban illik nemes jellemedhez véget vetni a gyásznak, mint várni, hogy véget érjen, s lesni azt a napot, amikor a fájdalom, híred-tudtod nélkül jószántából eltávozik! Add ki az útját magad!

"Ha tehát nem a természet parancsa, honnan van bennünk szeretteink siratásában ez a mérhetetlen makacsság?" Onnan, hogy mielőtt ránk nem szakad, úgy képzeljük: minket nem érhet semmi rossz, hanem mintha sérthetetlenek volnánk, s más utakon járnánk, mint a többiek, háboríthatatlanul, nem okulunk mások baján, hogy mindez éppúgy érhet ám minket is. Lépten-nyomon vonul házunk előtt gyászmenet: s a halálra még csak nem is gondolunk; lépten-nyomon mennyi szívszaggató gyászeset, s mi egyre gyermekeink jövendőbeli tisztségein, katonai szolgálatán s az apai örökség rendjén töprenkedünk; lépten-nyomon szemünkbe ötlik gazdag emberek hirtelen elszegényedése: és nekünk sohasem jut eszünkbe, hogy a mi vagyonunk is éppen ilyen ingatag. Tehát okvetlenül könnyebben összeroppanunk: hiszen a csapás váratlanul sújt le ránk; de ha mindenre jó előre felkészülünk, a roham lankad és megtörik. Tudd meg, hogy dárdazáporban állsz, s a nyilak és dárdák, amelyek másokat átvertek, körötted is rajzanak! Mintha rengeteg ellenségtől megszállt várfalhoz vagy meredek erősséghez hiányos fegyverzettel közelítenél: készülj el a sebesülésre, s képzeld, hogy a nyilakkal s dárdákkal együtt fentről lezúduló sziklatörmelékek egyetlen célpontja nem más, te vagy! Valahányszor egy-egy lövedék melletted vagy mögötted a földbe vág, így kiálts fel: "Vakszerencse, nem csalsz meg ám, nem bízom el magam, nem könnyelműsködöm: nem tepersz le! Tudom, miben mesterkedel: mást sebeztél halálra, de célpontod én voltam." Ki szemlélte valaha ügyes-bajos dolgait azzal a tudattal, hogy hamarosan meg kell halnia? Melyikünk merészelt valaha száműzetésre, nyomorra, gyászra gondolni? S ha valakit figyelmeztetnek, hogy gondoljon ilyesmire, vajon ki ne utasítaná vissza mint baljóslatot, s ki ne hárítaná ellenségei vagy éppen az átkozott vészmadár fejére a borzalmakat? "Nem hittem, hogy megtörténhetik." Hát azt hiszed, hogy nem történhetik meg valami, ami pedig - tudhatod - általában lehetséges, s ami - láthatod - megesett már annyi sok emberen? Pompás verssor ez, megérdemli, hogy idézgessük szüntelen:

ami egyet ér, az érhet minden embert!

Valaki elvesztette gyermekeit: te is elveszítheted; valakit elítéltek: hajszálon függ a te ártatlanságod is. Tévedésünk megzavar és elernyeszt, midőn valami szenvedés csap le ránk, holott még csak meg sem fordult a fejünkben soha, hogy ilyen szenvedés érhet talán minket is. A ránk súlyosodó szenvedések erejét előre megtöri, aki eleve látta, hogy már fejünk fölött tornyosulnak.

Akármilyen ragyogás övez körül, Marcia, jósorsunk adta dús kincseink: gyermekek, köztisztelet, vagyon, pompás palota, hódolókkal zsúfolt csarnokok, ragyogó név, előkelő vagy szépséges feleség és sok minden egyéb, amit a bizonytalan s ingatag sors kénye-kedve szerint osztogat, mindez idegen és kölcsönzött pompa csak: mindebből semmi sem örökre a miénk: színpadunkat innen-onnan összeszedett kellékek díszítik, amelyek aztán tulajdonosaikhoz visszakerülnek; az egyiket még aznap, a másikat már másnap visszaadjuk, csak néhány marad ott az előadás végéig. Tehát alaptalan volna az afféle elképzelés, hogy amiben élünk, mind a mi tulajdonunk: kölcsönbe kaptuk csupán. Miénk azonban a haszonélvezése, s ennek tartamát a tulajdonos a maga tetszése szerint szabja meg; nekünk kötelességünk kezünk ügyében tartanunk mindazt, amit bizonytalan időre kölcsönkaptunk, és zúgolódás nélkül vissza kell adnunk, ha felszólítanak: csak a legrosszabb adós szokott a hitelezőivel pörlekedni. Tehát családunk tagjait - azokat is, akiknek azt kívánjuk, hogy a nemzedékek rendje szerint bennünket túléljenek, s azokat is, akik maguk őszintén óhajtják, hogy előttünk távozhassanak - úgy kell szeretnünk, mint akiknek nemhogy örök, de még csak hosszú életére sem kaptunk semmiféle ígéretet. Lelkünket gyakorta kell intenünk, hogy a földi dolgokat úgy szeresse, mint majdan eltűnő, sőt máris tünedező árnyakat; amit a sors neked juttatott, csak úgy tartsd birtokodban, hogy nem te vagy a tulajdonos. Élvezzétek gyermekeiteket mohón, s cserébe titeket ők is hadd élvezzenek; a mai éjszaka már bizonytalan - ámbár ez a határidő túlságosan távoli -, bizonytalan már akár ez az óra is. Sietni kell, sarkadban vannak és hajtanak: már ez az egész környezet szertehullik, már nagy zsivajjal oszladoz társaságunk. Egyszerre mindenünkből kifosztanak: s ti nyomorultak, nem tudjátok, hogy úgy éltek itt, mint a földönfutók.

Ha gyász emészt, mert meghalt fiad, annak születése pillanata az oka; mert születésekor elhangzott fölötte a halálos ítélet; erre a törvényre született anyja méhétől kezdve, ez volt a végzete szüntelen. A sors rideg s engesztelhetetlen birodalmába érkeztünk, s jót-rosszat, amint kénye-kedve tartja, el kell viselnünk. Testünket fékevesztett dühvel, becstelenül, kegyetlenül marcangolja majd: egyeseket, néha büntetésül, néha meg gyógyszerül, emészt a szenvedélyek tüze; másokat gúzsba köt, s egyszer az ellenségnek ad rá hatalmat, másszor a honfitársnak; némelyeket meztelenül hány-vet a tomboló tengeren, s miután kimerültek a viharral vívott küzdelemben, még a homokszegélyre vagy a partra sem dobja ki, hanem valami roppant szörnyeteg gyomrában ad néki sírt; másokat ezerféle kórsággal elsorvaszt, úgy, hogy sokáig élet s halál közt lebegnek. Mint az akaratos és szeszélyes úrasszony, aki rabszolgáit kutyába sem veszi, derűre-borúra bünteti és jutalmazza őket, de csak úgy találomra.

Mire való részenként elsiratni az életet? Az élet mindenestül siralmas: űzőbe vesznek új meg új szenvedések, még alig csillapultak a régiek. Mértéket kell tehát tartani, és nektek, nőknek mindenekfelett, mindabban, amit elszenvednetek mértéktelen gyötrelem, s az emberi szív erejét meg kell osztanotok a fájdalom ezerannyi fajtája közt. Aztán micsoda dolog a magad s az emberiség sorsáról így megfeledkezni? Halandónak születtél, halandók szülötteid: ha jól meggondolod, tested mily gyönge, gyámoltalan s mennyi betegség könnyű prédája - hogyan is remélhetted, hogy ebben a túlságosan is törékeny anyagban elpusztíthatatlan s örökéletű magzatot hordozol? Fiad elköltözött, vagyis befutott a célba, ahová éppen így sietnek mindazok, akik érzésed szerint boldogabbak, mint magzatod. Az a mérhetetlen tömeg, amely ott nyelvel a fórumon, vagy a színházak nézőterén tatja száját, vagy a templomban imádkozik, az utolsó emberig ugyanoda tér meg előbb-utóbb: szereteted, tiszteleted s megvetésed tárgyai egyszer majd mind elporladnak egyaránt. Nyilván erre céloz a delphii jóshely felírása is: ISMERD MEG MAGADAT. Mi az ember? a legkisebb ütésre, a legkisebb rázkódásra is ezer darabra hulló edény, nem kell hozzá nagy vihar, s összetörsz: akárhol is viaskodol, összeomlasz. Mi az ember? Gyönge test és törékeny, mezítelen, természete szerint védtelen, más segítségére szorul, a vakszerencse minden pimaszkodásának játékszere, s ha keménnyé edzette is izmait, mégis minden vadállatnak jó falatja, mindegyiknek az áldozatja, anyaga mind hitvány s mállatag, szemre bár tetszetős, forróságot, fagyot, fáradalmat elviselni gyámoltalan, viszont ha csak pihen s csak henyél, akkor is sorvadoz, szinte fél még a tápláléktól is: ha nincs elég, bágyadoz, ha bőven van, elgyötri gyomrát vele, védekezése izgatott s tétova, lélegzetvétele szaggatott s minduntalan megreked, ha hirtelen rémület vagy váratlan fülébe hasító hangzavar megriasztja, és kifogyhatatlanul szítja magában a nyugtalanságot, bűnösen s hasztalan. Csodáljuk hát, hogy hatalma van fölötte a halálnak, ami egyetlen hörgésre végez vele? Vagy talán olyan nagy megerőltetésbe kerül, hogy a test összeroskadjon? Minden halálos neki, a szag s az íz, a tunyálkodás és a friss buzgalom, étel s ital s minden életszükséglete; ha csak megmoccan is, nyomban rádöbben, mily törékeny: nem bír el akármilyen éghajlatot, a szokatlan víz s a barátságtalan szélfúvás, a legjelentéktelenebb zökkenő vagy kisiklás miatt is bágyadoz, bomladoz, sorvadoz, sírással kezdi az életét, pedig ez a mélységesen megvetett állatember mégis mennyit, de mennyit lázadoz, háborog! Megfeledkezik esendő voltáról, s fennhéjázó gondolatokra merészkedik! Halhatatlanságról, örökkévalóságról ábrándozik, unokáinak s dédunokáinak hagy parancsokat, s miközben magát távoli dolgokért töri, lecsap reá a halál, hiszen az úgynevezett öregség is csak arasznyi évek szűk-szoros távlata.

Vajon a te fájdalmad, ha ugyan egyáltalán van értelme, a magad vagy a halott szerencsétlenségéből fakad-e hát? Vajon azért siratod halott fiad, mert örömet még alig szerzett neked, vagy azért, mert ha tovább él, még több örömet szerezhetett volna néked? Ha azt mondod, hogy még nem szerzett örömet, veszteségedet könnyebben elviselhetővé teszed, mert az emberek nemigen sóvárognak olyasmire, ami semmi örömet és vidámságot se szerzett nekik. Ha megvallod, hogy sok és nagy örömet szerzett neked, nem szabad panaszkodnod amiatt, amit elveszítettél, hanem hálásnak kell lenned azért, ami osztályrészedül jutott; hiszen már maga a nevelés is fáradozásaidnak bőséges gyümölcseit hozta meg, ha ugyan nem éppenséggel maga a nevelés a gyümölcse a nevelésnek azoknál, akik gyermeket nevelnek, holott azoknak, akik kutyakölyköket s madarakat vagy más efféléket idomítanak, léha szórakozásul, szöges gonddal, mégiscsak szerez valami örömet az oktalan állatok látása, érintése és kedves hízelkedése. Ámbár tehát iparkodásának nem láthatod semmi hasznát, szorgalma néked semmi gyümölcsöt sem hozott, okossága javadra nem válhatott, mégis jutalmad az, hogy a tiéd volt, és hogy szeretted őt.

"De lehetett volna hosszabb és nagyobb is jutalmam." Mégis jobb, hogy ennyi jutott, mintha egyáltalán nem jutott volna semmi sem, mivel ha szabad választanunk, hogy jobb-e rövid ideig boldognak lenni, mint soha, akkor jobb, ha akár mulandó boldogság jut nekünk, mint ha egyáltalán nem jut semmilyen. Jobban szeretnéd-e vajon, ha korcs lett volna fiad, éppen csak szám és név gyermekeid sorában, vagy jobb, hogy ilyen ragyogó jellemű ifjú volt: fiatalon bölcs, fiatalon gyöngéd, fiatalon férj, fiatalon családatya, fiatalon kötelességtudó, fiatalon pap - mintha csak sorsa hajtotta volna? Alig van ember, akinek nagy és egyúttal hosszan tartó szerencse jut részeül, csak a mérsékelt boldogság állja az időt és tart, amíg életünk: mivel a halhatatlan istenek rövid életre szánták fiadat, mindjárt olyannak alkották, amilyenné akár a hosszú életben is válhatott volna. Még azt sem állíthatod, mintha az istenek éppen téged választottak volna ki arra, hogy örömöd ne lelhesd fiadban. Csak tekints végig az ismerősök s ismeretlenek során, mindenütt szemedbe ötlenek, akiknek szenvedése még súlyosabb. Végigszenvedték ezt a nagy hadvezérek, végigszenvedték az uralkodók; a hitregék a fájdalomtól még az isteneket sem mentesítik, talán könnyebbségül gyászainkban, hogy íme mily esendő az istenek sorsa is! Tekints végig, ismétlem, valamennyiük során: nem említhetsz olyan szerencsétlen családot, amely ne lelne vigasztalást abban, hogy van nála szerencsétlenebb is. Istenemre, nem vagyok oly rossz véleménnyel jellemedről, hogy azt hinném: könnyebben viselnéd e gyászt, ha felsorolnám előtted azt a rengeteg gyászolót: csakhogy ártalmas módja a vigasztalásnak fölemlegetni a szerencsétlenek hosszú sorát; mégis megemlítek néhányat, nem azért, hogy megtudd: íme, ez az emberek sorsa - hiszen nevetséges volna példákkal igazolni, hogy halandók vagyunk -, hanem hogy megtudd: sokan voltak, akik úgy enyhítették balsorsukat, hogy megadással viselték. Kezdem a legszerencsésebb emberen. Lucius Sulla a fiát vesztette el, de ez az eset sem rémuralmát polgártársain, sem rettenthetetlen hadvezéri lendületét az ellenséggel szemben nem törte meg, sem arra nem volt ok ez, hogy azt a látszatot keltse, mintha jogtalanul használná a dísznevet,^[3] amelyet fia halála után viselt; attól sem félt, hogy gyűlölik az emberek, akiknek szenvedése árán szerezte páratlanul nagy szerencséjét, sem attól, hogy megirigylik az istenek, akik maguk voltak a bűnösök abban, hogy Sulla oly páratlanul szerencsés. De legyen bár egyelőre vita tárgya, hogy milyen is volt Sulla - még ellenségei is kénytelenek elismerni, hogy tehetségesen kezdte és tehetségesen hagyta abba a háborút -, a mi szempontunkból bizonyos, hogy nem lehet elviselhetetlenül nagy csapás, ami a kivételesen szerencsés emberekre is rázuhan.

Határtalanul csodálhatja Görögország azt az apát,^[4] aki éppen áldozat bemutatása közben vette fiának halálhírét, és csupán a fuvolást hallgattatta el, s fejéről a koszorút vette le, egyébként pedig szabályszerűen bevégezte a szent cselekményt: méltó párja lett mégis Pulvillus főpap, aki akkor vette fia halálának hírét, mikor a Capitolium fölszentelésének szertartása közben az ajtófélfán tartotta éppen kezét. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a hírt, végigmondta a főpapi imádság ünnepélyes áldásait, könyörgését még csak egy sóhaja sem szaggatta meg, s mikor fia nevét kiejtették, ő Jupiter nevére mondott imát. S mit gondolsz, mi lett a vége ennek a gyásznak, amelynek első napja, első rohama sem szakította el az apát az állami áldozattól s az ígéretes fogadalmak esküvésétől? Istenemre, méltó volt amaz emlékezetes templomszentelésre, méltó volt a szentséges főpapi hivatalra, hogy az istenek szolgálatától még akkor se tágított, mikor haragjuk lesújtott reá. De mikor aztán megtért otthonába, könnyeinek szabad folyást engedett, közben fel is szakadtak belőle a jajszavak, s miután megadta fiának a végtisztességet, szokás szerint, arca, mint ott fenn a Capitoliumon, újra megkeményedett. Paulus, az idő tájt, midőn káprázatos diadalmenetét ünnepelte, és diadalkocsija előtt vezettette a bilincsbe vert Persest, a híres királyt, két fiát adta örökbe, kettőt pedig megtartott, de mindkettőt eltemette. Mit gondolsz, milyen lehetett ez a kettő, ha azok közül, akiket örökbe adott, Scipio volt az egyik? A római nép bizony meghatottan nézte Paulus üres diadalszekerét,^[5] ő azonban beszédet tartott, és hálát adott az isteneknek, hogy megadatott fogadalmát beváltania: mert azért imádkozott, hogy ha ragyogó győzelme fejében áldozatot kell hozni engesztelésül, akkor ne a haza, hanem inkább ő maga vallja kárát. Látod, mily erős lélekkel viselte a sorscsapást? Árvaságán örvendezett. Pedig e megrendítő csapás senki mást jobban le nem sújthatott, hiszen fiaival elvesztette minden örömét, minden támaszát! De Persesnek sohasem lett módja rá Paulust szomorúnak látnia.

Minek soroljam el most előtted nagy férfiak példáit, végevárhatatlanul, minek kutassam fel a szerencsétleneket, mintha bizony nem volna nehezebb szerencséseket fölfedezni? Vajon hány olyan család van és melyik az, amelynek minden tagja mindvégig megmaradt? Ragadj ki csak egyetlen évet^[6] és nevezd meg az akkori államfőket, például itt van Lucius Bibulus és Caius Caesar: megállapíthatod, hogy az örökösen egymásra acsarkodó két nagyúr a sors csapásaitól egyaránt szenvedett. Lucius Bibulusnak, aki inkább derék ember volt, mint jó hadvezér, meggyilkolták egyszerre mindkét fiát, s méghozzá csúfot is űztek belőlük egyiptomi bajtársaik, úgyhogy ez a merénylet az apa szemében nem csupán a gyászeset, hanem a gyilkosok miatt éppen úgy könnyeket csalhatott. Bibulus azonban, aki méltóságának egyéves tartama alatt hivataltársának acsarkodása miatt otthon lapult, mikor mindkét fiának halálát hírül hozták neki, mindjárt másnap újrakezdte rendes államfői munkáját. Vajon van-e, aki egy napnál rövidebb időt szentel két fia meggyászolásának? Ily hamar-hirtelen elvégezte két fia gyászolását az, ki a consulságot gyászolta egy álló esztendeig. Midőn Caius Caesar a messzi Britanniát járta - mert hadiszerencséjének határt az óceán se szabhatott -, hírét vette, hogy lánya meghalt, s vele a haza békessége is sírba szállt. Mert csak a vak nem látta, hogy Gnaeus Pompeius nem fog szó nélkül tűrni az államban más urat, s útját vágja bárki emelkedésének, mert az ilyesmit, még ha az állam érdekét szolgálta is, mindenképpen veszedelmesnek érezte. S mégis Caesar már harmadnap újra folytatta hadvezéri munkáját, s oly gyorsan legyőzte a fájdalmát is, mint minden mást rendszerint.

Minek emlegessem föl neked a többi Caesarok gyászait? Ezeket, véleményem szerint, a vaksors néha-néha épp azért sebzi meg, hogy az emberiségnek ezzel is hasznára váljanak, mert így megmutatkozik rajtuk, hogy éppenséggel nem urai a maguk sorsának úgy, miként másokénak, holott a közhit szerint istenektől erednek, s utódaik is istenek. Az isteni Augustus, miután elvesztette gyermekeit és unokáit is, és elpusztultak a császári hercegek sorra mind, a megtizedelt uralkodóházat örökbe fogadott fiakkal támogatta meg, de férfiasan viselt el minden csapást, hiszen már a maga ügye forgott kockán, hiszen éppen neki volt leginkább érdeke, hogy az istenek ellen ne zúgolódjék senki se. Tiberius Caesar elvesztette mind vér szerinti gyermekét,^[7] mind fogadott fiát,^[8] de a gyászbeszédet fia fölött maga tartotta meg, s ott állt a gyásznép előtt, a ravatal fölött, amelyet éppen csak egy lepel takart, hogy a főpap szemét ne sértse a holttetem, s miközben Róma egész népe sírt, neki meg sem rándult egyetlen arcizma sem; Seianusnak, aki ott állt mellette, megmutatta, mily megadással tűri, hogyan pusztulnak el sorra szerettei. Ugyebár látod, mily bőven voltak nagynevű férfiak, akiket csak nem került el a mindent letipró halál, pedig szinte sérthetetlenekké avatta őket dús tehetségük, a közéletben szerzett rangjuk és emberségük. De az egész világot szemlátomást végigdúlja ez a végzetes sorscsapás, nem sokat válogat: mindent megsemmisít, s kénye-kedve szerint összevissza hány. Hadd vonják le külön-külön a tanulságot, amely mindig egy: aki megszületett, magában hordja mind végzetét.

Tudom, most ezzel vágsz vissza: "Férfiakat hozol fel példaképpen, elfelejted, hogy nőt vigasztalsz." De ki mondta, hogy a természet a tehetséget a nőknek fukar kézzel osztotta ki, és a nők erényeit szűkre szabta? Hidd meg nekem, férfias bennük a lendület, s mondjuk, a képesség az erkölcsiségre is férfias; s ha megszokták, a fájdalmat és a szenvedést is férfiasan tűrik. S melyik az a város, jóságos istenek, amelyben így beszélhetünk? Az, ahol a rómaiak nyakáról Lucretia és Brutus rázta le a királyt: a szabadságot Brutusnak köszönhetjük, Brutust Lucretiának; ahol Cloeliát, aki nem rettent vissza sem az ellenségtől, sem a folyam áramától, ragyogó bátorságáért majdhogynem a férfiak sorába iktattuk: Cloelia lovasszobra, amely ott áll a Via Sacra mentén, e híres-neves szent helyen, mintha feddené párnás gyaloghintókban terpeszkedő ifjainkat, hogy abban a városban páváskodnak így, amelyben lovasszoborral tiszteltünk meg még nőket is.

Ha tehát azt kívánod, hogy nőket soroljak fel neked, akik hősiesen viselték el szeretteik elmúlását, nem kell őket lámpással keresnem; egyetlen családból felhozom neked a két Corneliát: az egyik Scipio leánya, a Gracchusok anyja. Tizenkét gyermeknek adott életet, mind a tizenkettőnek a halálát meg kellett érnie; a többi még csak hagyján, hiszen az államnak sem születésük, sem haláluk nem jelentett sokat, de látnia kellett meggyilkolva és temetetlenül Tiberiust és Gaiust; márpedig kettejükről elismerheti még az is, hogy nagyszerű férfiak, aki talán kétségbe vonta honfihűségüket. Mégis, mikor vigasztalták s balsorsán siránkoztak, ezt mondta rá: "Sohasem fogom magam boldogtalannak vallani, hiszen Gracchusoknak adtam én életet!" A másik Cornelia, Livius Drusus felesége, elvesztette ragyogó tehetségű pompás fiát, aki a Gracchusok nyomán indult, s miután sorra eltörölték törvényeit, meggyilkolták saját otthonában, s még csak az sem derült ki, hogy ki volt gyilkosa. Mégis fiának keserves és bosszulatlan halálát oly férfiasan vállalta, mint ahogy fia vállalta a törvényeit.

Ugyebár kibékülsz már a sorssal is, Marcia, hogy tőled sem hárította el azokat a nyilakat, amelyeket a Scipiókra s a Scipiók anyjára és leányaira zúdított, s amelyekkel a császárokat megsebezte? Ezerféle baj, gond tölti meg s zaklatja az életet, s ezek senkit nem hagynak sokáig békén, sőt lélegzethez jutni is alig-alig engedik. Négy gyermeket szültél, Marcia. Ha sűrű csapatba belenyilaznak, állítólag egy nyíl sem téveszti el célját: hát akkor csoda, hogy ennyi gyermek nem vonulhatott fel úgy, hogy ne érje irigykedés s veszteség? Sőt annyival kajánabb volt a sors, hogy fiadat nem csupán elrabolta, hanem előbb ki is választotta. De egyáltalán nem mondhatod, hogy igazságtalanság történt veled, ha az erősebbel felesben osztozol: hiszen meghagyta két leányodat, s ezektől született unokáidat; sőt ezt a fiadat, akit oly mérhetetlenül gyászolsz, hogy első fiadról egészen meg is feledkezel, ezt sem rabolta el mindenestül: maradt utána két leány: ha a csapás ellen lázadozol, súlyos teher, ha megnyugszol, boldogító vigasztalás. Úgy embereld meg magad, hogy valahányszor rájuk esik tekinteted, fiad jusson eszedbe s ne bánatod! A gazdálkodó, ha kidőltek fái - már akár a szélvész csavarta ki őket tövestül, akár pedig a hirtelen rácsapódó vihar teperte le s törte ketté -, máris gondozza a megmaradt hajtásokat, s a fák helyébe nyomban elülteti az új csemetéket s magvakat, s időbe is alig telik, máris dúsabb fák serdülnek az elpusztultak helyett, mert az idő hirtelen üt sebet, de villámgyorsan helyre is hozza. Most tehát Metiliusod helyébe vedd leányait, velük töltsd be az ő elárvult helyét, s e kettős vigasztalással csillapítsd egyetlen fájdalmadat! Az emberi természet ugyan olyan, hogy mindennél jobban szereti azt, ami elveszett: annyira visszasóvárogjuk azt, amit elvesztettünk, hogy sokkal kevésbé becsüljük meg azt, amink megmaradt. De ha fel akarnád becsülni, hogy a sors még irgalmatlanságában is mily kegyes volt, megállapíthatod, hogy bőséges vigasztalásod maradt: tekints végig unokáid során s két lányodon. És ezt is mondd ki csak, Marcia: "Beletörődném, ha minden embernek olyan volna a sorsa, amilyent megérdemel, és a jókat sohasem sújtanák szenvedések: most azonban látom, hogy nincs köztük különbség, és egyformán hányja-veti a sors a jókat és rosszakat."

"Igen ám, de keserves ifjan elveszteni gyermeked, ha már fölnevelted, s már anyjának is, apjának is büszkesége és támasza." Ki mondja, hogy nem keserves? Ámde emberek sorsa ez. Arra születtél, hogy veszteségek érjenek szüntelen, s végül magad is megsemmisülj; arra, hogy remélj és remegj, hogy felzaklasd magad s másokat, rettegd s kívánd a halált, s ami a legborzalmasabb: ne tudd soha, hányadán vagy.

Ha valaki Siciliába készül, és ezt mondanák néki: "Előbb ismerd meg tervezett utazásod minden kényelmetlenségeit, minden gyönyörűségeit, és csak úgy szállj hajóra. Amiket megcsodálhatsz, ezek: mindenekelőtt láthatod a szigetet magát, amelyet Itáliától csak egy szűk tengerszoros vág el, ám köztudomású, hogy egykor a szárazfölddel összefüggött; egyszer csak hirtelen beléhasított a tenger és

Elszakította Sicilia földjét Hesperiától^[9]

Aztán láthatod (hiszen módodban lesz e mindent elnyelő tengerösvényen átsiklanod) ama mondabéli Charybdist, amely - míg vihar nem borzolja - tükörsima, de ha egyszer vadabbul söpri végig a förgeteg, minden hajót elnyelnek óriási és feneketlen örvényei. Láthatod majd Arethusa forrását - amelyet égig magasztaltak a költők versei -, kristálytiszta és fenékig áttündöklő kútfejét, amely bőven ontja jéghideg vizét; s mindegy, hogy ez a forrás éppen itt buggyant-e föl, vagy előbb folyam volt s föld alá bújt, és végtelen tengerek alatt sem keveredett össze más, zavaros vizekkel, hanem régi tisztaságában bukkant elő újra. Láthatod majd a világ legvédettebb kikötőjét, ennél különbet sem a természet, sem emberkéz nem alkotott a hajórajok védelmére; oly biztonságos ez, hogy a legvadabb orkánok dühe is megtörik rajta. Meglátod majd azt a helyet, ahol Athén hatalma megsemmisült,^[10] ahol sok-sok ezer foglyot nyelt el a mérhetetlen mélységben kivájt szikla-bánya, mint természetes börtönük; láthatod az óriás várost és területét, amely sok más város határainál téresebb, láthatod, mily enyhe-langyos ott a tél, s nincsen egy napja sem, hogy ne aranyozná be a napsütés. De mire mindezt meglátod és megismered, a nyomasztó és egészségtelen nyár tönkreteszi a téli éghajlat áldásait. Majd a zsarnok Dionysius lesz ott az úr, aki lábbal tipor szabadságot, igazságot és törvényeket, s görcsösen ragaszkodik az uralkodáshoz, még Platón látogatása után is, az élethez pedig még számkivetésében is; némelyeket máglyatűzön égettet el, másokat véresre korbácsol, és ismét másokat vérpadra hurcoltat semmi kis bűn miatt, férfiakban és nőkben felszítja a bujálkodást, s az uralkodó példájára tivornyázó, förtelmes csürhében nem is lesz az ritkaság, ha valaki kettővel egyszerre tobzódik. Hallottad azt is, ami odacsábíthat, és azt is, ami elriaszthat: nos hát, vagy szállj hajóra, vagy maradj veszteg." - Ha tehát valaki e felvilágosítás után kijelentené, hogy igenis el akar menni Syracusaeba, jogosan csak magára vessen, és ne panaszkodjék senki másra, hiszen nem úgy csöppent oda, hanem maga ment, miután mindent hallott róla s mindent tudott!

A természet mindannyiunkhoz így beszél: "Nem csalok meg senkit én. Ha fiaknak adtál netán életet, lehetnek ők szépek is, lehetnek ők csúfak is; s némának is születnek talán. Közülük valamelyik a haza megmentője éppúgy lehet, mint ahogy árulója. Bízvást abban is reménykedhetel: oly dicső lehet hírnevük, hogy miattuk rád senki sem vet követ; gondolj viszont arra is: nevükhöz tán majd oly gyalázat tapad, hogy miattuk téged átok követ! Talán gyermekeid adják meg a végtisztességet neked, meglehet; halotti beszéddel ők búcsúztatnak el: ámde készülődj arra is, hogy máglyára őket magad fekteted, gyermekül avagy ifjúként, vagy öregkorukban talán: édes mindegy bizony, hány éves korukban vajon, hiszen a temetés keserű gyötrelem, ha szülő hantolja el gyermekét." Ha ezek a törvényszerűségek nem riasztanak vissza, s mégis gyermeket szülsz világra, az isteneket gyűlölködéssel ne vádold, hiszen semmi biztosat sem ígértek ők neked.

Nos hát, most erre a példára vedd: hogyan is lépünk be mind valamennyien életünkbe. Mikor azon töprenkedtél, vajon megnézd-e Syracusaet, részletesen kifejtettem neked, miben telhetik kedved ott, és mi minden botránkoztatna meg; képzeld most, hogy születésed pillanatában tájékoztatlak így: "Ahová most belépsz, olyan város ez, amelyben együtt élnek istenek, emberek, amely magába öleli az egész világot, amelyet kemény s örök törvények nyűgöznek, s amely az istenek szolgálatában lohol fáradhatatlanul. Majd látod ott szikrázni a csillagok miriádjait; majd látod, hogy fényével mindent betölt egyetlen égitest, a Nap, s egynapos útjával kiszabja a nappalok s éjszakák tartamát, egyéves körülforgásával pedig az esztendőt négy egyenlő részre, az évszakokra osztja fel. Majd látod, amint helyébe lép a Hold éjszaka, s valahányszor testvérével, a Nappal találkozik, tőle réveteg és halvány fényt kölcsönöz, néha eltűnik, néha egész tányérjával a föld felé fordul, hol növekszik, hol fogy, szüntelen változékony, s minden alakja mindig más, mindig új. Aztán látod majd az öt csillagot; mind más-más utakon rohan és az ellenkező irányban vágtató világra ráhinti fényét: legkisebb rezzenésükön egész népek sorsa múlik, s a főbenjáró és a jelentéktelen dolgok aszerint történnek ott egyaránt, amint jó vagy rossz csillagzat állt éppen fölöttük. Majd megcsodálod a tornyosuló fellegeket és a zúduló záporokat és a ferde villámokat és a mennydörgés robaját. Miután pedig a mennybolt látványával betelt szemed s utána a földet veszed szemügyre, más alakú s más miatt csodálatra méltó látnivalók ötlenek majd szemedbe: itt beláthatatlan mezők végtelenbe táruló síkjai, amott hófödte és roppant gerincekkel feltornyosuló hegyek égbenyúló csúcsai; folyamok zuhatagai s ugyanabból a forrásból nyugatra és keletre ágazó folyók, a hegyéleken hullámzó rengeteg, roppant erdők, s bennük vadállatok ezrei s madarak sokszólamú hangversenye; mindenfelé más-más jellegű városok s a földrajzi adottságok miatt egymástól elválasztott nemzetek: némelyek a hegytetőkre húzódnak, mások a folyópartok, tavak s völgyek védőgyűrűjében lapulnak; aztán a pompásan megművelt gabonaföldek s a vadon tenyésző cserjebokrok; és a réteken szelíden kanyargó kis patakok, s kellemes tengeröblök s a kikötőkbe horpadó partszegélyek; és százával szétszórt szigetek a végtelen tengeren, ahogy tarkítják a roppant vizet gyöngysorukkal. Hát még a drágakövek s ékszerek csillogása s a robogó hegyipatakok homokjában ömlő aranypor s a föld méhéből, majd a tenger mélyéből kirobbanó tűzokádó hegyek s világrészek kapcsa, az óceán, amely a nemzetek összefüggő sorát három bemélyedésével^[11] széttagolja, s fékevesztett dühvel háborog! Majd szemedbe ötlenek itt a szélcsendes időben is nyugtalan s hullámzó tengerben úszkáló, minden földi állatnál hatalmasabb szörnyek: némelyek nehézkesek, és csak idegen segítséggel tudnak mozogni, mások fürgék és a villámgyorsan sikló hajóknál is sebesebbek, s vannak, amelyek felhabzsolják a tengervizet s aztán kilövellik, halálos veszedelmükre azoknak, akik mellettük elhajóznak; és szemedbe ötlenek majd hajók, amelyek ismeretlen földek fölfedezésére indulnak. Majd tapasztalod, hogy az emberi vakmerőség megpróbálkozik a lehetetlennel is; s nemcsak szemléled a törtetést, de a tülekedésben magad is, ahogy bírod, részt veszel: megtanulsz majd s tanítasz olyan tudományokat, amelyek részben tartalommal töltik meg az életet, részben meg is szépítik, részben pedig irányt szabnak neki. De lesz ott ezernyi testi és lelki kín és háború és rablás és mérgezés és hajótörés s egészségtelen éghajlat és testi láz és szeretteink után keserves áhítozás és halál, akár szelíd, akár szégyelletes s erőszakos. Elmélkedj ezen, s döntésedet gondosan mérlegeld: ama gyönyörűségeket csak úgy éred el, ha mindezen átesel."

Azt mondod erre tán: élni vágyol? Természetesen. Sőt azt hiszem, olyasmit nem is óhajtanál, amiből valamit fájna elvesztened: élj tehát annak rendje-módja szerint. "Csakhogy minket - mondod - senki sem kérdezett meg." Szüléink döntöttek felőlünk: bár tudták, milyen az élet, mégis éltet adtak nekünk.

De hogy rátérjek a vigasztalásokra, vizsgáljuk meg mindenekelőtt, mit kell meggyógyítanunk, utána pedig a gyógyítás módjait. A gyászolót felzaklatja, hogy akit szeretett, azt hiába is sírja vissza. Napnál világosabb, hogy ez elviselhető így magában; mert a távollevőket és távozókat, ha élnek, el nem siratjuk, holott egyáltalán nincs rá mód érintkeznünk velük, s emlékünkben már arcuk is ködbe foszlott: tehát bennünket csupán a képzelődés gyötör, és minden csapás oly súlyos, amily súlyosnak érezzük. Viszont kezünkben van az orvossága is: képzeljük úgy, hogy szeretteink útra mentek, s hitegessük magunkat szándékosan: elbocsátottuk őket, sőt előrebocsátottuk, s majd utánuk megyünk mink is. Ez is felzaklatja a gyászolót: "Nem lesz már senki védelmezőm, nem lesz a megaláztatásban oltalmazom." Hogy egy nem túlságosan tapintatos, de helytálló igazsággal vigasztaljalak: a mi társadalmunkban gyermekeink elvesztése inkább rokonszenvet ébreszt irántunk, mint közönyt, sőt az elhagyottság, amely rendszerint összeroppantja az aggokat, oly elszánt erőt ad nekik, hogy némelyek színleg meggyűlölik fiaikat, gyermekeiket eltaszítják, és visszahúzódnak az elhagyottságba szándékosan. Erre így felelsz, tudom: "Nem a magam vesztesége zaklatja föl lelkemet; mert nem méltó semmi vigasztalásra, akit fiának halála csak annyira sújt le, mintha rabszolgája halt volna meg, s akinek nincs érzéke, hogy fiában egyebet is lásson, mint csupán önmagát." Mi zaklat föl tehát, Marcia? Vajon az-e, hogy meghalt fiad, vagy az, hogy csak kevés időt élhetett? Ha az, hogy meghalt, akkor siratnod kellett volna őt szüntelen, hiszen mindig tudtad, hogy egyszer meg kell halnia. Gondolj arra, hogy a holtakat nem éri már semmi baj, hogy az alvilág hátborzongató sok rémsége mind csak mese, hogy nem rettenti a holtakat sem éjsötét, se rabbilincs, se tűzfolyam, sem Lethe vize, sem bírói szék, se vádbeszéd, s ott a korlátlan szabadság birodalmában nincsenek zsarnokok: költők játszi képzelődése mindez csupán, ők ojtották belénk hazug rémmesékkel a rettegést. A halál minden fájdalom megenyhülése és vége is - nem ér utol már semmi szenvedés rajta túl -, a halál visszahelyez bennünket abba a nyugalmi állapotba, amelyben születésünk előtt szenderegtünk. Ha valaki sajnálja a halottakat, sajnálja azokat is, akik meg sem születtek. A halál sem nem jó, sem nem rossz; mert akár jó, akár rossz csak az lehet, ami valami; ami önmaga semmi és mindent megsemmisít, az nem juttathat minket semmiféle sorsra sem; mert minden rossz és jó valami anyagban mutatkozik meg okvetlenül. Nem lehet hatalmában a sorsnak az, amit a természet elbocsátott, s nem is lehet szerencsétlen az, aki nem létezik. Fiad átlépte már a határt, amelyen belül rabszolgaság életünk, őt már magába ölelte a nagy s örök béke: sem a szegénység rettegése, sem a gazdagság aggodalma, sem az élvezet hajszolása miatt lelket emésztő érzékiség ösztökéje nem sebzi már, mások szerencséje miatt nem emészti irigykedés, a maga szerencséje nem nyűgözi, finom érzületét nem ostorozza már semmi torzsalkodás, közéleti vagy egyéni szerencsétlenség se rettegteti; a jövő sem aggasztja már, a mindig lidércesen csábító vég gúzsba már nem köti. Végre-valahára ott nyugodott el, ahonnét semmi ki nem űzheti, ahol semmi se rémítheti.

Ó, tulajdon tenger bajuk felől vaksággal vert emberek, hogy a halált nem ünneplik és esdik, mint a természet páratlanul nagyszerű mesterművét, akár a boldogságot rekeszti be, akár a szenvedést szünteti, akár az öreg emberek csömörének és törődöttségének szab határt, akár a szépreményű ifjút ragadja el élte virágjában, akár a gyermeket szólítja el, mikor még élni sem élte az életet: mindenkinek közös vége ez, sokaknak orvosság, némelyeknek hő vágyuk is, de senkinek sem hasznosabb, mint azoknak, akikhez hívatlanul érkezik! Felszabadítja a rabszolgát, gazdája hiába ellenkezik; letördeli a foglyok bilincseit, kiszabadítja börtönükből a zsarnoki önkény keményen őrizett rabjait; megérteti a szüntelenül hazájukba sóvárkodó és vissza-visszatekingető száműzöttel, hogy édes mindegy, sírja hol domborul; egyenlőséget teremt, ha közös sorsunk a földi javakat igazságtalanul osztotta szét, s az egyik embert úrnak, a másikat szolgának tette meg, holott egyformán embernek született mindegyik; utána más parancsa alá még senki sem kényszerült; benne megaláztatást még nem érezett senki sem; kapuja kitárult mindenkinek egyaránt; atyád, Marcia, csak erre sóvárkodott; mondom, az ő műve, hogy születni nem büntetés; az ő műve, hogy a sorscsapások alatt össze nem roskadok, hogy épségben és függetlenül megőrizhetem lelkemet: van már menedékhelyem. Sokfajta kereszteket látok ott, mindegyiket más formára faragta ki mestere: az egyikre fejjel lefelé akasztották föl az áldozatot, a másikon karóba húzva vergődik, a harmadikra széttárt karokkal feszítették fel; látok akasztófaköteleket, látok korbácsokat és agyafúrtan kieszelt kínzóeszközöket, széttépni egyenkint a test tagjait s minden ízületét: ám a halált is ott látom. Látok vérre szomjazó ellenségeket, pökhendi polgárokat: ám a halált is ott látom. Ott a szolgaság nem nehéz, ahol - ha a zsarnokoskodással torkig vagyunk - a szabadságba egyetlen lépéssel átléphetünk. Szeretlek, élet, a halál kegyelmeért.

Gondolj arra, hogy idejében meghalni mekkora jótétemény, s hányan megadták már az árát, hogy a kelleténél hosszabbra nyúlt életük. Ha Gnaeus Pompeius, hazánk büszkesége és oszlopa, Nápolyban betegségének áldozatul esik, mint a római nép elismert ura halhatott volna meg: így pedig az a csekély idő, amelyet ráadásul kapott, dicsősége delelőjéről a mélybe taszította le. Meg kellett érnie, hogy szeme láttára lemészárolták légióit, s hogy abból a csatából, amelyben maga a senatus volt az első arcvonal, éppen ő maradt életben, a fővezér, s mily balszerencse volt megmaradnia! Látnia kellett egyiptomi gyilkosát, s a győztesek szemében is sérthetetlen testét egy pribéknek kellett átengednie kényre-kegyre, s ha megkímélték volna tán életét, akkor is százszor megbánta volna, hogy megmaradt: mert lehetett-e gyalázat nagyobb, mint az, hogy Pompeius egy király kegyelméből tartsa meg életét?

Ha Marcus Cicero akkor halt volna meg, mikor Catilina orgyilkosaitól megmenekült - akik egyszerre akarták ledöfni őt s a hazát -, vagy mint új honalapító akkor, mikor megmentette az államot, vagy ha leánya temetése után őt is sírba vitte volna a gyászmenet, még akkor is boldogan halhatott volna meg: nem látta volna meg a polgárok életére fenekedő kardokat, sem azt, midőn a kivégzettek vagyonán megosztoznak a gyilkosok, hogy aztán éppen vagyonuk okozza majd vesztüket, sem az államköltségen szervezett gyilkosságokat, sem az útonállásokat, háborúkat, rablásokat, sok-sok Catilina hosszú sorát.

Vajon nem lett volna-e nagy szerencséje Marcus Catónak, ha elnyelte volna a tenger, midőn a királyi örökség rendezése után Cyprusból visszatért, ha vele süllyedt volna akár az a pénzösszeg is, amelyet a polgárháború költségeinek fedezésére magával hozott? Akkor bizonyára megmaradt volna az a vigasztalása, hogy Cato jelenlétében vétkezni senki sem merhetett: nos, az a néhány esztendő, amit még ráadásul élt, odáig juttatta e férfiút - aki nem csupán a maga, hanem a köztársaság szabadságának is megtestesülése volt -, hogy Caesarral szakítson és Pompeius mellé szegődjék. Fiadra tehát a korai halál semmi bajt sem hozott: sőt mindenféle bajtűréstől megmentette őt.

"De nagyon is hirtelen s időnek előtte csapott le rá a halál." Mindenekelőtt tegyük fel, hogy élhetett volna még... nos, végy hozzá sok-sok évet, az emberi kor legvégső határáig: mennyi az? Arasznyi időre jöttünk csupán, távozunk csakhamar, helyünket az utód foglalja el, bérelt szállásunk ez, csak ideig-óráig a miénk. Vajon csak az emberélet éveire értem ezt, amelyeket villámsebesen perget el az idő? Gondold végig a városok századéveit: s majd meglátod, mily rövidke ideig tartott még azoknak is életük, amelyek büszkén emlegetik ősiségüket. Rövid életű s mulandó minden emberi alkotás, s a végtelen időnek csak jelentéktelen hányadát tölti be. Ez a föld, városaival s népeivel és folyóival és végtelen tengerével a világegyetemhez viszonyítva csupán szemernyi pont: az ember életkora pedig még kisebb terjedelmű, mint a pont, ha a végtelen idővel összevetjük, mert ez határtalanabb, mint a világ, mivelhogy az idő keretében sokszorosan bennefoglaltatik: mi értelme volna hát meghosszabbítani azt, ami - bármennyire meggyarapszik is - alig-alig lesz több a semminél? Csak egy módon lehet hosszú az életünk: ha már beteltünk vele. Felsorolhatsz nekem hosszú életű és híres-nagy kort megért embereket, az évszázadokat és évtizedeket egymásra tornyozhatod: ha az egész mérhetetlen idő szemléletében elmerülsz, semmivé zsugorodik a különbség a túlságosan rövid s a túlságosan hosszú életkor között, ha megvizsgálod azt az időt, amennyit élt valaki, s hozzáméred ahhoz, amennyit nem élt.

Aztán nem is időnek előtte halt meg fiad; mert annyit élt, amennyit élnie rendeltetett, földi pályája végére ért. Nem egyformán aggulnak el sem emberek, sem állatok; némelyik állatot tizennégy éves korában eléri a végelgyengülés, s náluk az élet legvégső határa ez, holott az ember csak ilyenkor éli gyermekkorát; az egyik élőlénynek ilyen, a másiknak amolyan élettartam jutott. Nem időnek előtte halt meg az, aki amúgy sem élhetett tovább, mint ameddig élt. Ki van tűzve a céloszlopa mindenkinek: ott is marad, ahová kitűzték, rendíthetetlenül, s onnét messzebbre nem tolhatja sem buzgalom, sem irgalom. Vedd úgy, hogy őt szabad akaratából vesztetted el: betöltötte végzetét

s kiszabott idejének elérte határát.

Tehát nincs miért így gyötörnöd magad: "De sokkal tovább élhetett volna még." Nem tört derékba az ő élete, s váratlan csapás sem dúlta szét éveit. A megígért fizetséget megkapja mindenki; a végzet a maga útait járja, és sem nem csökkenti, sem nem tetézi az ígéretet. Hiába minden rimánkodás és erőlködés: mindenki annyit kap, amennyit születése napja kiszabott neki. Abban a percben, mikor meglátta a napvilágot, elindult a halál útján, s végső céljához egyre közelebb jutott, és az életét rövidítették meg azok az évek is, amelyek kiteljesítették ifjúkorát. Valamennyien osztozunk abban a tévedésben, hogy azt hisszük: csak az öregek és a törődöttek hajlanak a halál felé, holott oda visz már a csecsemők és az ifjak s mind a többiek útja is. Bevégzi művét a sors: kiirtja belőlünk a halál gondolatát, s maga a halál, hogy könnyűszerrel besurranjon, az élet álarca mögé rejtezik: a csecsemőkort magába olvasztja gyermekkorunk, gyermekkorunkat a serdülés, ifjúkorunkat az öregség szívja fel. Minden gyarapodásunk, ha jól meggondolod, veszteség.

Panaszkodol, Marcia, hogy fiad nem élt annyi időt, amennyit élhetett volna? De honnan tudod, vajon javára vált volna-e még tovább élnie? Vajon nem éppen mentség volt-e neki a halál? Ugyan találhatnál-e embert manapság, akinek a helyzete oly jól megalapozott és szilárd, hogy a jövőtől nem kell egy csöppet se rettegnie? Földi ügyeink ingadoznak és hullámzanak, s életünk egyetlen szakasza sem oly gyönge és ingatag, mint éppen az, amely leginkább kedvünkre van, és a nagyon boldog embereknek éppen azért kell kívánniok a halált, mert a földi élet roppant forgatagában és zűrzavarában csak az bizonyos, ami elmúlt, semmi más. Ki áll jót azért, hogy fiad pompás teste és tisztasága, amit szöges gonddal megőriztél a romlott nagyváros forgatagában, minden nyavalyától úgy megmenekülhetett volna, hogy ifjonti szépségét késő öregkoráig megtartotta volna sértetlenül? Gondold végig a tömérdek erkölcsi bűnt; hiszen még a tökéletes jellemek sem váltották be öregkorukra azt a sok szép reményt, amivel kecsegtettek ifjúkorukban, hanem többnyire tévútra siklottak: vagy későkori s ezért annál undorítóbb kicsapongás ejtette őket rabul, s hamarosan beszennyezte ígéretes ifjúságukat, vagy fejest ugrottak a tivornyákba s lakmározásokba, és legfőbb gondjuk maradt a zabálás és a részegeskedés. Vedd hozzá a tűz pusztításait, a kudarcokat, a hajótöréseket, az orvosok marcangolásait, mikor az eleven testből kiszednek csontokat, és könyökig vájkálnak belső szerveinkben, és úgy gyógyítják utálatos kórságaink, emberfölötti kínok között; vedd hozzá a száműzetést (fiad nem volt ártatlanabb, mint Rutilius), a börtönt (bölcsebb se volt, mint Sókratés), a gyilkos karddal önként átszúrt szívet (dicsőbb se volt, mint Cato): ha ezt mind végiggondolod, megállapíthatod, hogy a legszerencsésebbek épp azok, akiket a természet gyorsan biztonságba helyezett, mert az életben ilyen küszködés lett volna a sorsuk. Semmi sem oly csalóka, mint az ember élete, semmi sem oly alattomos: nem, istenemre, nem vállalná senki sem, ha nem hírünk-tudtunk nélkül adnák nekünk. Tehát ha a legnagyobb boldogság meg sem születni, véleményem szerint ehhez fogható az is, ha valaki rövid élet után elhuny, és eredeti állapotába hamar visszajut.

Idézd csak emlékedbe életednek azt a kimondhatatlanul keserves korszakát, amikor Seianus édesatyádat ajándékul adta Satrius Secundusnak, egyik tányérnyalójának; mert megharagudott rá egy-két, kissé szabadszájú, nyilatkozata miatt, s nem volt hajlandó szó nélkül eltűrni az ilyesmiket: "Seianust nem csupán a nyakunkra ültették, már a fejünkre nőtt." Elhatározták, hogy szobrot emelnek neki Pompeius színházában, amelyet a tűzvész után a császár helyreállíttatott; Cordus ekkor így nyilatkozott: "Akkor aztán igazán elpusztul a színházatok!" Ki ne bőszülne fel, hogy Seianust odaállítják Gnaeus Pompeius hamvai fölé, és a legnagyobb hadvezér emlékét hirdető épületben egy becstelen katonát megdicsőítenek? Felirattal is megtisztelik, és a fene-dühödt kutyák, amelyeket embervérrel tömött, hogy csak őt szolgálják kezes bárányokul, s mindenki mást megmarjanak, most ezt a felsőbbrendű embert is kezdik körülcsaholni. Mitévő legyen? Ha élni akart, Seianust kellett volna kérlelnie, ha halni, a lányát; s mivel az is s ez is kérlelhetetlen, feltette magában, hogy félrevezeti leányát. Megfürdött tehát, hogy minél jobban elgyengítse testét, s mintha étkezni kívánna, szobájába elvonult. Szolgáit elbocsátotta, s kihajigált az ablakon mindenféle ételhulladékot; aztán a vacsorához hozzá se nyúlt, azzal az ürüggyel, hogy már bőségesen jóllakott. Ugyanígy tett másnap és harmadnap is; negyednap testi gyengesége mindent elárult. Akkor megölelt téged és így beszélt: "Drága leányom, egész életemben nem titkoltam előtted semmi mást, csak ezt az egy tettemet; a halál útjára indultam én, s már a közepetájt tartok; visszahívni nincs jogod, nincs erőd." És ezzel minden ablaktáblát bezáratott, és vaksötétbe rejtezett. Mikor elhatározásának híre ment, városszerte nagy volt a megkönnyebbülés, hogy a falánk farkasok torkából kicsúszott ilyen jó falat. Vádlói, Seianus bujtogatására, a consulok hivatalába sietnek és panaszt emelnek, hogy Cordus ím a halálba megy, s így szeretnék megakadályozni azt, amire ők maguk kényszerítették: annyira fájt nekik, hogy Cordus kisiklik a kezükből. Nagy dolog volt, ami itt kockán forog: vajon a vádlottnak van-e joga a halálba szöknie? Miközben ezen vitatkoznak, miközben a vádlók újra meg újra a hatóságokat ostromolják, ő kimondta magára a felmentő ítéletet.^[12] Látod, Marcia, zord időkben mily roppant sorsfordulatok robbannak ki váratlanul? Sírsz, mert egyiknek, akit szerettél, meg kellett halnia? A másiknak viszont kevés híján módja sem lett volna rá.

A jövő teljesen bizonytalan, sőt majdnem bizonyos, hogy egyre rosszabbat várhatunk, s még ezenfelül kimondhatatlanul könnyen eljutnak az istenekhez azok a lelkek, amelyek idejekorán kiszakadtak az emberi közösségből; mert így alig-alig vittek magukkal földi szennyeket s nyűgöket. Mielőtt megmerevednének s mélyebben belegyökeredzenének a földbe, felszabadulnak és megkönnyebbülten röppennek vissza oda, ahonnét rendre kirajzanak, és ha van bennük bármi szenny vagy tisztátalanság, magukból könnyűszerrel kimossák. És nagy szellemek nem is vesztegelnek soha a testben szívesen: kiszabadulni és kitörni óhajtanak mindenáron, e börtönéletet keservesen szenvedik, véghetetlen messzeségbe szárnyalnak, és átszellemülten mindig a magasságokból szemlélik az emberek életét. Ez az oka, hogy Platón így beszél: a bölcs lelke ízig-vérig a halálba óhajtozik, ez minden vágya, ez minden gondolata, s midőn végső célja felé feszül, ez a sóvárgás hajtja őt szüntelen.

Nos és te, Marcia, abban tetszelegtél talán, hogy őt magad mellett sokáig épségben megtarthatod, holott láthattad, hogy ifjú létére bölcs, mint az érett férfiak, hogy lelke legyűrt minden gonosz szenvedélyt, tiszta és bűntelen, kedveli a gazdagságot, az élvezeteket, a kitüntetéseket, ám nem fukar, ám cseppet sem törtető, ám sohasem szertelen. Ami a csúcspontra ért, máris zuhanhat a semmibe. A tökéletes erény mindenáron menekül és elvonul szemünk elől, s a korán érő gyümölcs a késő őszt sosem várja meg. A tűz minél fényesebben ragyog, annál gyorsabban kihuny; de tovább lobog, ha lassan égő és szívós fával küszködik, ha füst fojtogatja és csak pislákol épp kormosan; mert a lelket éppen a hitvány fűtőanyag tartja benne: így a szellem is minél ragyogóbb, annál rövidebb életű; mert mihelyt tovább nem terjeszkedhetik, máris hamar hamvába hal. Fabianus írja - s még szüleink is szemtanúi voltak -, hogy élt Rómában egy óriás termetű gyerek, de gyorsan elpusztult, aminthogy minden értelmes ember meg is mondta, hogy arasznyi lesz élete: hisz úgysem érhette volna el azt a kort, amelyet időnek előtte betöltött. Az igazság ez: a koraérettség a közeli halál hírnöke, s ha a tökéletesedés lehetősége végképp megfogyatkozott, itt a vég.

Próbáld erényei s nem évei szerint felbecsülni életét: eléggé sokáig élt. Árván maradt, tizennégy éves koráig gondját viselték gyámjai, s mindvégig óvta-oltalmazta őt édesanyja. Bár volt saját otthona, semmi áron sem hagyta el házadat, és kitartott melletted hűségesen, holott az atyai fegyelmet alig tudják elviselni a gyermekek. Katonának termett sudár, szépséges, izmos testű ifjú volt, s mégis megtagadta a katonai szolgálatot, hogy tőled ne kelljen elválnia. Gondolj arra, Marcia, mily ritkán találkoznak gyermekeikkel azok az anyák, akik nem laknak velük egy fedél alatt; gondolj arra, hogy az anyák hosszú esztendőket elveszítenek s örökös aggodalomban töltenek, mialatt fiaik katonai szolgálatot teljesítenek: akkor majd megtudod, mily hosszúra nyúlt az az idő, amelynek te egy percét se vesztetted el. Mellőled soha el nem távozott; felügyeleted alatt csiszolta ragyogó tehetségét, s műveltségével utolérhette volna nagyapját, ha nem nyűgözte volna a szerénység, ami már annyi szárnyaló szellemet örökre elnémított. Ritka szép ifjú volt, s a rengeteg asszony társaságában, akik sorra megbabonázták a férfiakat, valamennyinek lehűtötte a reményeit, s ha egyiknek-másiknak a kacérkodása kísértéssé fajult, ő elpirult, mintha vétkezett volna azzal, hogy megtetszett nekik. Ennek az erkölcsi tisztaságnak köszönhette, hogy gyermek létére méltónak tartották a papi hivatásra; kétségtelen, hogy anyja is szorgalmazta ezt. De az anyai ajánlás nem ért volna célt, ha maga a jelölt nem lett volna rá érdemes.

Miközben e ragyogó erényeiről így elmélkedel, öledben szinte újra ringathatod! Most jobban a tiéd lehet, mint bármikor, most nincs semmi ugye már, ami tőled elvonja őt; már soha többé nem okoz neked rettegést, soha már bánatot. Végigszenvedted azt az egyetlen szenvedést, amit ez a páratlanul derék fiú neked okozhatott: minden egyéb, ami nem függ a sors szeszélyeitől, merő gyönyörűség, ha érted a módját, hogyan gyönyörködjél fiadban, ha tisztán látod, mi volt benne a legértékesebb. Fiadnak legfeljebb az arcvonásai pusztulnak el, s ez a kép is nagyon hasonlít reá, ő maga már halhatatlan, s élete most valóban tökéletes, mert levetette idegen nyűgeit, s igaz énjére végre most rátalált. Ez a porhüvely, amely testünket födi, a csontok, az idegek, a bőrfelület, az arc és szolgáink, a kezek, s minden egyéb testi burkolat: mind-mind a lelket béklyózza csak s elvakítja. Ezek rásúlyosodnak, elködösítik, megfertezik, eltérítik az igazságtól s a maga énjétől, és tévutakra hajszolják. E lomha testtel azért kell viaskodnia szüntelen, hogy agyon ne nyomja és magához ne rántsa; a lélek oda áhítozik, ahonnan a földre szállt. Ott örök nyugalom vár reá, midőn ahelyett, ami itt alaktalan s durva, tekintete megnyugszik a tiszta és csillogó fényeken.

Nincs okod tehát, hogy fiad sírját látogasd szüntelen: belőle csupáncsak az nyugszik ott, ami legsilányabb fele s néki magának legterhesebb nyűge volt, csontjai s hamvai, ezek pedig éppen úgy nem az ő lényeges részei, mint akár a ruházat, akár egyéb testi mez. Ő mindenestül elsuhant, önmagából semmit sem hagyott itt a földön, és csonkítatlan elköltözött; kicsinyég itt lebeg még fölöttünk, amíg meg nem tisztul és magából a belé rögzött tökéletlenségeket és a földi élet valamennyi gyarlóságát ki nem égeti, aztán a mennyei magasságokba felröppen, s a boldog lelkek között múlatoz. Már befogadta őt a Scipiók és Catók felséges társasága, s azok között, Marcia, akik az életet megvetették, s a megváltó halálban találták meg szabadságukat: édesatyád. S bár ott immár mindenki testvér és rokon, ő mégis magához öleli az új ragyogásban ujjongó unokáját, sorra megmagyarázza neki a közeli csillagok útjait, és szívesen beavatja őt a természet titkaiba, amelyeket nem feltevésekből, hanem egytől egyig lényegük szerint ismer; mert az, aki az égi tünemények okait fürkészi, éppoly hálásan hallgatja egy meghitt rokon magyarázatát, mint az idegen azt, aki sorra mutogatja neki az ismeretlen városok nevezetességeit. És abban is kedvét leli, hogy a messze alant enyésző földön jártatja tekintetét; mert jólesik a magasból visszanéznie a földre, ahonnan eltávozott. Úgy viselkedjél tehát, Marcia, mintha szüntelenül rajtad függne atyád s fiad tekintete, bár ők nem azok már, akiket ismertél, hanem megdicsőültek és átszellemültek. A világért se viselkedjél nemtelen és szégyenletes módon, s ne sirasd szeretteidet, akik immár tökéletesebb életre váltottak át! Ott lebegnek az örökkévalóság szabad s mérhetetlen térségein, s már nem választják el őket egymástól végtelen tengerek, égbe nyúló hegyek, úttalan völgyek és csalóka s bizonytalan zátonyok: nekik már minden út szabad, könnyedén lebegnek és súlytalan, ide s tova száguldanak keresztül-kasul, s útjaikat behinti a csillagok zápora.

Képzeld tehát, Marcia, hogy édesatyád, aki éppoly nagy tekintély szemedben, mint fiad szemében tenmagad, így szól hozzád (nem azzal az indulattal, amellyel a polgárháborún elborongott, amellyel a cégéres gyilkosokat örökre kicégérezte, hanem átszellemült lényéhez illő emelkedett érzelemmel) onnan a mennyboltozat várfokáról: "Leányom, ily hosszú bánat, mondd, mért emészt? Mért zárkózol el konokul az igazság elől, s mért gondolod, hogy fiadon méltatlanság esett, mert megtért őseihez, holott virult családja, s ő is virult? Hát nem tudod, hogy a sors e földi életet mily rettentő viharokkal korbácsolja fel? hogy senkihez sem kegyelmes és jószívű, legfeljebb azokhoz, akik nem törődnek vele?

Felsoroljak neked királyokat, akik nagyon boldogok lettek volna, ha a kelleténél korábban elragadja őket a halál, mielőtt még rájuk zúdultak volna a sorscsapások? Vagy római hadvezéreket, akiknek nagyságán semmi csorba sem eshetik, ha életkorukat rövidebbre szabjuk netán? Vagy előkelő és híres férfiakat, akik a hóhér pallosa alá hajtották fejüket engedelmesen? Gondolj atyádra és nagybátyádra; ez idegen gyilkos karmai közé került; én senkinek sem engedtem beleszólást sorsomba, éhhalállal emésztettem el magam, s megmutattam, hogy a lelkem élni és halni hős egyaránt. Mért gyászolják a mi családunkban a legtovább éppen azt, akinek halála a legboldogabb? Mi itt mind együtt vagyunk, tekintetünket nem fátyolozza koromsötét éjszaka, s látjuk, hogy nálatok - hiába minden önámítás - nincs semmi kívánatos, semmi magasztos, semmi káprázatos, hanem minden dolgotok semmiség és szenvedés és rettegés, és a mi mennyei fényességünkben csak parányi kis része van! Mondanom sem kell, hogy itt dühös rohammal hadseregek egymásra nem rontanak, hajóhadakat nem törnek össze hajóhadak, nem tervelnek s nem is követnek el apagyilkosságokat, nem veri fel a köztereket napestig a bírósági tárgyalások fülsiketítő zsivaja, itt nincs semmi titkolódzás: lelkünk kitárt, és szívünk nyitott, és tiszta-leplezetlen az életünk, s kitárulnak előttünk elmúlt s eljövendő korok! Gyönyörűség volt megírnom egyetlen évszázad eseményeit, amelyek a világ egyik távoli részében peregtek le s alig néhány szereplő között: itt azonban a végtelen évszázadokat, a végtelen korszakok egymásba fonódó sorozatát s az évek millióit szemlélhetem; végigtekinthetem az életre támadó s a halálra ítélt birodalmakat és a nagy városok pusztulását és a tenger új meg új árjait. Mert ha megvigasztalhat gyászodban az, hogy a halál közös végzetünk, valóban: semmi a maga helyén helyt nem áll, mindent porba dönt és magával ránt a múló idő. És nem csupán az ember (hiszen ez csak parányi tárgya a sors hatalmaskodásának), hanem a városok, az országok, a világrészek, mind-mind az ő játékszere. Hatalmas hegyeket ledönt, máshol pedig magasra tornyoz új bérceket; tengereket elnyel, folyamokat kitérít, megszakítja a népek érintkezését, s felbomlasztja az emberi társadalmat és összetartást; máshol tátongó szakadékokba söpri a városokat, földrengésekkel zúzza szét, és dögletes gőzöket hajt fel, és árvízbe fojtja az emberek házait, és a világot elborító vízözönben megöl minden állatot, és roppant tűzáradattal perzsel és emészt el minden emberi alkotást. És midőn az idő elérkezik, amelyben a világnak el kell pusztulnia, hogy új életre támadjon, a természet önmagát pusztítja el, és a csillagok összeütköznek a csillagokkal, és minden anyag lángra gyúl, és az égitestek, amelyek most törvény szerint fénylenek, akkor egyetlen tűzfolyamban lobognak. Mi, üdvözült és örökkévaló lelkek, midőn az isten úgy határoz, hogy ezt a rombolást végrehajtja, a roppant összeomlásban mi is, kicsiny parányok, az őselembe majd visszahullunk."

Mily boldog is fiad, Marcia, hogy mind e titkokat tudja már!