Egyiptom, Hérodotosz közhellyé és halhatatlanná vált mondása szerint "a Nílus ajándéka", 2000 km hosszú oázis két sivatag között. Neve ezért lakóinak nyelvén kezdettől fogva Kemt, "a Fekete" (föld), a Nílus vizének iszapjáról, mely élesen elüt a környező homok- és kősivatag vörös színétől. Keleti, sémita szomszédaiMizrnek vagy Mazornak hívták és hívják, azaz "Határföld"-nek vagy "Bástyázott ország"-nak, nyilván a szuezi földszoros erődítményeiről. Nemzetközivé vált görög neve, Aigüptosz, szintén sötétet, feketeszínűt jelent. Különös, hogy a Nílus eredeti, legrégibb neve nem egészen tisztázott, írása: H'pr, azaz talán Hapiur-nak ejtették, s jelentése "nagy folyó"; később Ha-ka-ptah-nak írták. Görög nevét, Neiloszt, Hésziodosz említi először.
Egyiptom és Mezopotámia története sok hasonlóságot mutat, mint általában az úgynevezett folyami kultúráké, de lényeges különbségeket is. Nékünk ebből leginkább azt kell tudnunk, hogy Egyiptomot, szintúgy mint Babiloniát, sok támadás, sok hódítás érte ugyan, de ezeket mind visszaverte, kiheverte vagy megemésztette, s mindvégig megmaradt egyiptominak. A sémita hikszoszokat (hik-saszukat) kikergette, vitézül küzdött Núbia és Líbia népei ellen, Elő-Ázsiában olykor maga vezetett hadjáratokat. Még a nagy perzsa hódítót, Kambudziját (Kambüszész) is - noha az isteni Hapi-bikát (Apiszt) szentségtörően saját kezével megsebezte - engedékeny politikára tudta kényszeríteni, s utódait végképp lerázta nyakáról (Kr. e. 525-400). Csak Nagy Sándornak sikerült idegen, görög uralmat meghonosítania. A görög uralom erős, átalakító hatású volt, helyet adott a kereszténységnek is, és uralkodott egészen az arab hódításig, amely viszont most vívja létharcát az angollal.[26]
Egyiptom prehisztóriája nehezebb feladatok elé állítja a kutatókat, mint a többi országé, s különösen a történeti időbe való átmenet körül sok a homály, a tisztázatlan kérdés. A régészet megállapított annyit, hogy a régibb kőkor idején a Nílus völgye még lakhatatlan mocsársáv volt, s a telephelyek a környező magaslatokat foglalták el. Ám ekkor körös-körül megindult az elsivatagosodás folyamata, vele egy időben a széles folyamvölgy mindinkább áradásterületté szikkadt, lakhatóvá lett. A dúsan termő, a mainál délibb jellegű növény- és állatvilágot éltető, roppant oázis menedékhelyként vonzotta a homok elől hátráló népeket, s az újabb kőkor régészeti lelőhelyeit már a folyam völgyében találjuk. A benépesedés ütemét e természeti folyamatok szabták meg tehát, s így hosszú időre, 1-2 ezer esztendőre tehetjük. Szó sem lehet egységes bevándorlásról, nagystílű honfoglalásról. A jobb megélhetést, "életteret" kereső törzsek, népszilánkok foglaltak földet a maguk megszokott településmódján, melyik hol talált helyet, s űzte tovább a vadászat, az állattenyésztés és a földművelés sokféle egykorú fajtáját. Összetartozó törzsek szóródtak szét, idegen csoportok kerültek egymás mellé a deltától fel Szudánig. E mozaikos elhelyezkedést egykorú leletek és később emlékek egyképpen bizonyítják. A vándor népek halomsírjai (tumulusok) tetejükön kőoszloppal s a letelepült földművesek ház alakú sírjai, mint építészeti formák élnek tovább a történeti Egyiptomban, s ugyanígy megtaláljuk a nomád sátrak és rakott házak motívumait. Egyes temetkezési szokások, a másvilág elképzelései is meglelhetők utóbb az egyiptomi hitéletben. A nyelv részben hamita, részben sémita, részben ismeretlen eredetű keverék. (A csontvázak viszont nem mutatnak jelentősebb eltérést, legfeljebb arról tanúskodnak, hogy e népek átlag kisebb termetűek voltak a mainál.) De a legfrappánsabb jele az egykori megoszlottságnak a 42 kerület, a maga külön ősrégi jelvényével vagy jelképével; ezek alkották a felső és az alsó országot, fennmaradtak a birodalom egyesítése után is, az egész történelmen át a görög-római időkig (nomoi). Ez a néhány mozzanat természetesen szerfölött hiányos képe Egyiptom praehistorikus műveltségének; a zavaró, homályos, ellentmondó tünetek hosszú sorát szántszándékkal mellőztük.
Egyfelől tehát nehézséget okoz, hogy a történet előtti idők utolsó szakaszáról nem tudunk egységes, tiszta képet nyerni, másfelől viszont az ejt zavarba, hogy az Újbirodalom az egyesítéskor szinte "készen", a magasabb műveltség lényeges attribútumainak birtokában lép a történelem színpadára. Mint Marcel Cohen írja: "Az egyiptomi műveltség sokféle és kevéssé ismert hozadékból alakult ki. "A feljegyzett hagyomány természetesen felsorol régi királyokat, de ezek története nem dokumentálható, éppúgy mint Kínában láttuk. A szakadékot, a dokumentumok hiányát nagyrészt megmagyarázza, hogy e királyok az északi országon, vagyis a Nílus deltájában uralkodtak, a deltavidéket pedig a folyam hordaléka a sok ezer év alatt oly magasan feltöltötte, hogy e korszak emlékei megtalálhatatlanokká váltak, talán örökre veszendőbe mentek. Hiányzanak tehát a legrégibb királysírok feliratos emlékei, aminők még az első dinasztiák idejében is szinte egyedüli forrásai a kronológiának, minthogy a közemberek sírjaiba efféle sokáig nem került. A szakadék így érthetővé válik, de megmarad, s ha kitölteni akarjuk, következtetésekre, föltevésekre vagyunk utalva, ami tudománytalan eljárás, és megbízható megoldásokat nem adhat; viszont jobb a semminél. Ez legyen a mentsége, ha ehhez a módszerhez folyamodunk.
A történetileg rögzíthető első uralkodó, Mena (Menész, 3400-3200 közt) alapítja minden jel szerint az új közös fővárost, Men-nofert, "a Fehér Korona falá"-t (görögösen Memphiszt), de ekkor már álltak a régi fővárosok, Neheb (Hierakónpolisz) és Butó, s nem egy főbb város, mint Onu (Héliopolisz), Abotu (Abüdösz), El-káb, Thisz, Tanisz. - Egyiptom hivatalos neve Mena idejétől mindvégig "a Két Ország", "Alsó- és Felső-Egyiptom", a fáraó tiarája nem egyéb, mint e kettő koronájának egyesítése, s jelképük is külön megmarad: a liliom és az ureusz kígyó. A 42 kerület jelvényei állatokat és növényeket ábrázolnak, azaz totemképek maradványai. Ha az egyesítéskor már országok, kerületek, városok voltak, csak e történet előtti törzsek vagy népcsoportok alakíthatták, azaz szerveződésük már ekkor megtörtént. Magától értetődik, hogy külön isteneik voltak, s ha ezek olykor jellegben, hatalomban megegyeztek is, mindegyik hely ragaszkodott a magáéhoz. Az okos egyesítő királyok tiszteletben tartották ezek helyi szuverenitását, mindössze fölébük emelték a maguk fővárosának istenét, ami magától értetődő isteni szokásjog volt; így jött létre a népes egyiptomi pantheon. Ezek az apró istenállatok vagy törzsi területek, a sírmellékletekből ítélve, jólétben éltek, de csekély hatalmúak voltak, ám előbb-utóbb fejlődtek annyira, hogy a versengés meginduljon közöttük; e versengés végső, történet előtti eredménye lehetett a két külön ország. Az "állam" reprezentálására, nagy építkezésekre, udvari-egyházi pompára, hivatalokra, hadseregekre még nem volt szükség, nem is tellett, de a versengés létrehozta a magasabb műveltség alapjait, feltételeit. Annál inkább, mert egy nagy erő, emberfölötti hatalom irányította mindezt: a Nílus. Az életadó folyam nemcsak tökéletes közlekedő út volt, nemcsak az érintkezés megteremtője, hanem áradásaival az összeműködés, a közös munka, az országépítés kikényszerítője is. Az áradások idejének, méretének kiszámítása, a megtermékenyítő öntözés kihasználása, a csatornafenntartó és szaporító munkák stb. beosztása parancsolóan magával hozta az időszámítás (csillagászat), a mérnöki tudományok, a közigazgatás kifejlesztését, s véle - többek közt - az írásművelés kezdeteit. Ennek az évszázadokra, évezredre menő előkészítő folyamatnak gyümölcseit aratták le a két ország egyesítői, Mena és utódai. Velük megindul a nagyhatalmi berendezkedés, a földi istenállam felépítése, a kolosszális építkezésektől kezdve a legkisebb zsilipig. Míg azelőtt romlandó anyagból, vályogból, fából, nádból rakták szerény építményeiket, most minden örökké tartó anyagból készült az örökkévalóság számára (piramisok).
Nem nehéz tehát következtetésekkel áthidalnunk az űrt, de egy kérdés még így is válaszolatlan marad: mi indította el az egyesítés művét, mi volt a nagyhatalmi törekvések közvetlen rugója? Elég-e feltennünk e társadalmak belső dinamikáját, a műveltség, a gazdálkodás színvonalbeli (nem strukturális) különbségeit, melyek a legfejlettebbet az élre lódították? Nagy szervezőegyéniségek fellépésének tulajdonítsuk-e az eseményeket, vagy éppen idegen, hódító elemek megjelenésének? Eddigi tapasztalataink azt mutatták, hogy a legtöbbször kézzelfogható, szinte drasztikus erők működnek közre ilyenkor, strukturális különbségek, egymástól lényegükben eltérő társadalmi formák erőszakos ütközései, s úgyszólván mindenütt rátelepedés. Ily mozzanatok azonban Egyiptomban nem következtethetők ki, még hagyományok sem tudnak róluk. Az egyesítés, noha háború útján ment végbe, meghagyta a helyi területek szuverenitását, s nem nevezhető rátelepülésnek; a hódító hadjáratok a szomszédos népek ellen pedig csak a dinasztiák idejében kezdődnek el. Mindössze egy gyanús pontot emelhetünk ki: noha már a történet előtti időben csodálatos tökélyre jutott a művészet (kisplasztika, iparművészet), kialakultak a vallás bonyodalmas, az egész életet organizáló rendszerei s a világmagyarázó mitológiák, végül noha már kidolgozták a legfontosabb tudomány, az időszámítás máig érvényes alapjait - az új korszakban új életstílus, mintegy új életszemlélet, új művészetek s mindebben új arányok jelentkeznek, úgy hogy szemünk ehhez mért új, drasztikus erők közrehatását keresi önkéntelenül. Kielégítő magyarázatot azonban egyelőre nem talál.
Bármint volt, az új állam előbb-utóbb már nem nélkülözhette a központilag szabályozott írásművelést sem. A tudományokat addig s azután is élőszóval művelte a papság, a hagyományokat, a hitéletet fenntartotta az egyházi rituálé, amely egyúttal formát adott a közéletnek is; a többi szükségletet kielégíthették a jelvények, jelképek, pecsétek s a csekély számú, romlandó anyagokra rótt, alkalmi "iratok", azaz ábrázolások, képes írásjegyek. A képes gondolkozás és a jelképek megszokottsága folytán az írás már a történet előtti időkben túljutott kezdeti stádiumán. A legrégibb fennmaradt írásos emlék, Narmer fáraó (talán azonos Menával)[27] palettáján már nem csupán kép- és szóírást (piktogrammát és hieroglifet) találunk, hanem szótagjegyet (fonogrammát) is; így például Narmer nevét a hal: n(a)r és a véső: m(e)r jelével írja. Azaz együtt van rajta az írásfejlődés három legfőbb foka.
Ez a faragvány egyúttal kitűnő mintája a jelképes és a kép-szó-írás könnyen érthetőségének. Mindkét oldalán Narmer győzelmét ábrázolja az Északi Ország, a delta lakói fölött. Az I. oldalán a király a "fehér koronát", Dél tiaráját viseli, azaz mint Felső-Egyiptom ura jelenik meg; szekercéjével a delta lakóit, a szakállas lebukat (líbiaiakat) sújtja halálra jelképesen, vagyis legyőzi. A sólyom-isten, Hor, rabláncra fűzve vezeti eléje a hat papiruszkáka földjének, a deltának népét. Fent a két Hapi-bikafej közt felvésve áll Narmer neve a hal és a véső szótagjegyeivel; baloldalt mögötte halad udvari saruhordozója. - A II. oldallapon mint győztes, a meghódoltatott Észak "vörös koronáját" tette fejére, hadvezére és négy jelvényhordozója, valamint a sarus udvaronc társaságában a megvert seregek lefejezett tetemeit szemléli meg. Neve itt kétszer áll felróva: fent középen és az arca előtt; a hadvezér feje fölött szintén hieroglif szótagjegyek: a hurok vagy pányva és a félkorong, azaz th.t. Lent a bikaisten tapossa el a lebukat; középen két kimérikus, hosszú nyakú állat képe.
Ez a kivételesen nagybecsű emlék a "Narmer díszpalettája" nevet viseli, szemfestékkeverő paletta mintájára készült (a két zsiráfnyakú párduc körbecsavarodó nyaka jelzi a festékes tányérka helyét). Mint mondottuk, Narmer győzelmének emlékére készíttette, Hornak, a sólyomalakú istennek ajánlotta fel és nehebi templomában helyezte el, örök emlékül. Az első, ami e tenyérnyi darabon feltűnik: a stílus monumentalitása; épp ilyen hatást tenne, ha egy templomfalra vagy szikla oldalára lenne vésve. Tévedhetetlen elrendezéssel magyarázza meg az egykorú szemlélő számára az ábrázolt eseményt és jelentőségét, s a lényegen kívül minden egyebet mellőz. Velünk pedig szinte egy csapásra megérteti, mi volt a nagy birodalom stílusa, mi újat hozott szemléletben és arányokban. A történet előtti művészet produkálhatott mégoly befejezett formaérzéket, anyagismeretet, technikai tökélyt, idáig nem ért fel, arányai kisszerűek maradtak. - A mi szempontunkból pedig az ad neki rendkívüli jelentőséget, hogy a pusztán képes elbeszélés (a király és a legyőzött ellenség alakja, a harctéri tetemnéző jelenet), aztán a jelképes ábrázolás [Hor és a delta országa, Hapi-bika, a törzsi vagy méltóság-jelvények (?) stb.], végül a hieroglifikus írásjegyek egyforma könnyedséggel, olvashatóan s mintegy természetes, művészi összetartozással vannak közös kompozícióba szőve. Már itt feltűnik az egyiptomiak rendkívüli képessége a jellemző s egyúttal művészi figurális ábrázolásra, ami hieroglifáiknak eleven vonzóereje maradt mindvégig. Nyilván tudatosan ápolták ezt a kifejezési formát, művelését hivatalos állami funkcióvá tették, teleróva velük roppant templomaik, palotáik falát. Ez a belső hajlamokból eredő funkció volt, ami az eredeti formákat évezredeken át változatlanul megőrizte, s megakadályozta a kurzív írás uralomra jutását, noha emez a Kr. e. 7. században már végleg levetkőzött minden képszerűséget. Itt rejlik az egyiptomi írás példátlan "konzervativizmusának" oka, s e különös, szinte csodálatos történet nyitját fedi fel előttünk a Narmer-paletta figyelmes szemlélete. Valóban, az egyiptomi írás ismert útjának kiindulópontjául mesterségesen sem tudnánk alkotni dokumentatívabb erejű emléket.
Az egyiptomi írás tehát oly régi, mint maga az egyiptomi történelem, sőt régibb nála, visszanyúlik a praehistóriába, minthogy már a dokumentált történelem elején kialakult formában jelenik meg. Az írószerszámok képe már 2950-ben hieroglifaként használatos, s az írnok magas rangú hivatalnok. S ha a kutatókkal együtt belenyugszunk is, hogy a kialakulás kérdése ma nem tisztázható, mégis feltesszük a kérdést, mi lehet az oka, hogy a történet előtti időkből semminő írásszerű emlék nem maradt? Válaszért, mint Nabúnál tettük, ismét az írás helyi istenéhez, Thothoz fordulunk. Ő kétségkívül a legrégibb istenek közé tartozik, mert már a teremtésmítoszok szerint is ott szerepel az istenek gyülekezetében: ő a világalkotó isteni Kilencesség, Knum írnoka; ezenkívül mindjárt a művelődés kezdetén írásistenhez illő tisztségeket visel. Így fel kell tennünk, hogy a mitológiaalkotásnak már kezdetibb korában, a történet előtti idők előtt született meg, amikor az egyiptomiak a Felső-Nílus mocsaras vidékeit elfoglalták. Itt eleinte inkább csak halászatból-vadászatból és pásztorkodásból élhettek, mígnem földművelő és mérnöki tudásuk annyira kifejlett, hogy az öntöző gazdálkodást létalapjukká tehették. A jelek arra vallanak, hogy legfőbb háziállatuk a pocsolyát kedvelő, iszapot túró disznó volt. A disznók védőjeléül a majmot, a páviánt tették meg, talán mert e majmok szimbiózisfélében éltek a csatangoló disznókkal, együtt keresték táplálékukat. Az egyiptomiak jellegzetes állattisztelete, zoolatriája egymagában lehetségessé teszi és magyarázza az efféle társításokat. Magyarázza azt is, hogy a halászatot, a vízi életet, a hajózást az íbisztől "tanulták", őt tették meg e foglalkozások védőjévé. De a halászat és a pásztorkodás szegényes megélhetést nyújtott; vízteleníteni kellett a földeket, csatornázni az országot, vagyis áttérni a földművelésre. Evvel pedig együtt járt a mesterségek és a tudományok fejlesztése: az egyik feltételezi a másikat. S az új életformát biztosító tudományok védnöke megint csak a majom lett. Talán mert ügyessége, eszes, imponáló viselkedése tiszteletet gerjesztett, s rangot adott neki a többi állat előtt. A kézművesmesterségek védelmét viszont Íziszre ruházták, s így kerül a majom egy társaságba az istennővel. Csakhogy a tudományok (az írás) istene végeredményben Thot volt, így tehát a pávián és az íbisz őt képviselték, mintegy a "követei", kiküldött "oktatói" voltak, s e téren őt személyesítették meg. Ezért ábrázolják Thotot hol íbiszfejjel, hol pávián képében. Innen ered Thot rendkívüli sokoldalúsága, s ebben is hasonlít Nabúhoz. Most tehát ismét felvetődik a kérdés, írt-e már Thot a praehistorikus időkben, s ha igen, miért nem maradt fenn ennek semminő emléke?
Mielőtt erre felelnénk, lássuk az igazoló szövegeket! Okfejtésünk főleg az Égi Tehén könyve című ősrégi műre támaszkodik, mely elmondja hogy amikor Ré, a Napisten, felháborodva az emberek gonoszsága miatt, az Égi Tehén (az égbolt) hátán visszavonult az alvilágba duzzogni, az istenek gyülekezetében Thotot, a sokoldalút tette meg helyettesévé: "Tegyétek őt ide, az én helyemre, mert fényemet az alvilágba viszem le világítani; légy itt író (a földi dolgok feljegyzője), légy az itt lakók felvigyázója... Az én helyemen kell lenned, te Helytartó; »Thot, Ré helytartója« legyen a neved. Azonban követeket (!) fogok kiküldeni általad, akik nagyobbak, mint te vagy: - így létrejött Thot íbiszmadara. Azonban felemeltetem kezedet az ősi istenek ellen, akik hatalmasabbak, mint te vagy: - így létrejött Thot techni-madara (gólya?). Azonban körülvétetem a két eget a te pompáddal és fényeddel: - így létrejött Thot Holdja. Azonban körüljáratom veled Hanebut (a tengereket, szigeteket?): - így létrejött Thot páviánja... (Töredékes hely, utána:) Te azonban légy a helyettesem. Mindazoknak arca (szeme), kik reád tekintenek, nyittassék meg általad (értsd: az emberek éjszaka a te fényednél lássanak), és minden ember imádkozzék érted istenhez (adjon hálát neked)." - Amint látjuk, Thot, a Hold, a Napnak is helyettese, éjszaka világít, s ezért az íbisz és a pávián a Holdnak szentelt állat lett.
De a fennmaradt legrégibb írásemlékek is rendre felsorolják már Thot hivatalait és tulajdonságait. Most azonban csak azokat szemeljük ki, amelyek az írásra és a tudásra vonatkoznak. Már az úgynevezett (részben történet előtti eredetű) Piramis-szövegek is mint az írás feltalálóját, az írás és a könyv védnökét ismerik. AzEbers-papírusz szerint: "...Thot, aki az írást ajándékozza és a könyveket alkotja." Az egyiptomi irodalom legrégibb eredetű és legbecsesebb műve, a Halottak Könyve pedig ezt mondja: "Thot naponta feljegyzi az igazságot". Állandó jelzői: "a Kilencesség írnoka", "az igazság írnoka", "a Kilencesség igazságának írnoka", "a Nagy Kilencesség igazságának írnoka". Ezek szerint Thot a teremtéssel egyidejű, azaz kezdettől fogva való. Az írásjeleken kívül szent jelképeket is alkot az istenek számára, így Ré-Harahti megbízásából a szárnyas napkorongot a templomkapuk fölé. Ha az istenek valami jót akarnak juttatni a királynak, Thot írja fel Onu (Héliopolisz) szent fájának leveleire; uralmának éveit pálmaháncsra rója, s átadja neki a hosszú és szerencsés uralom s az örökélet jelképeit. Általában ő a szent könyvek írója. A Halottak Könyve szerint Hathor (a tehénfejű égistennő) Onuba viszi "az istenszavak írását és Thot könyvét". Ré Thotot bízza meg, hogy "a könyvet az oltalmazó Usziriről" megírja. Ő "a könyvek ura", "a könyvek parancsolója, aki a könyvek közepette ül". A Luxori litániában ez áll: "minden létező (dolog) Thot írása által foglaltatik össze".
Magától értetődik, hogy ő az írnokok és írástudók védőistene. Az írnokok munka előtt a tintásbögréből néhány csepp vizet hintenek a földre, és Thotot "szólítják"; a bögrére és a festékes palettára rövid imákat írnak hozzá. Az írástanulók gyakorlatul Thotról szóló énekeket másolnak, sőt egy teljes himnusza is fennmaradt az edfui templomkönyvtárban. Ez a könyvtár különösképpen neki volt szentelve, neve: "Könyvek háza", "Élet háza", s gyakran szerepel Thot állandó mellékneveiben, például "a Könyvek házának feje". Thot tintásbögréjét és írószereit (vagyis felügyeletét, gondoskodását) a halott a másvilágon is kéri; az írástudó maga mellé temetteti szent állatának, a páviánnak szobrocskáját, és a térdére állíttatja.
Mindezeken kívül még a következő főbb funkciókat végzi, röviden: az istenek szavainak (parancsainak) közvetítője; névadó, szó (ige) által teremtő; szám, mérték és idő kiszabója; az áruk mérlegelője; hivatalnok, főnök, bíró és jogtudós, az istenek és emberek orvosa és varázslója. Nem csoda, ha végül, a görög időkben már "Háromszor Nagynak", Triszmegisztosznak nevezték.
Most pedig számítsuk ki, mikor kezdett el írni Thot; a még hiányzó adalékokat összegyűjteni már nem nehéz. A legrégibb papirusztöredékek az első dinasztiák idejéből maradtak fenn; de ezeknél régibb templomfeliratokat is bírunk, végül legrégibb a naptár. Dzsószer fáraóról, a 3. dinasztia tagjáról tudjuk, hogy rendkívül erélyes, tevékeny férfiú volt, kiterjesztette Egyiptom határait, kitűnt az orvostudományban, erősen fejlesztette az építészetet és a bányászatot stb. (Ő volt a szakkarai lépcsős piramis építője.) Sikereit azonban egyrészt nagy tudományú és bölcs tanácsadójának, Imhotepnek köszönhette; ez is mindenhez értett, valószínűleg jobban, mint a király, mert alakja legendássá vált, s az írnokok később őt tették meg szakmai védőszentjüknek. Brugschnak nyilván igaza van, midőn ebből arra következtet, hogy Imhotep tökéletesítette az írást. Vonzalma az írás iránt szerencsésen találkozott Dzsószer építő szenvedélyével, mert míg a régebbi építményeken alig találunk feliratokat, a 3. és 4. dinasztia sírjaiban a hieroglif rendszer teljes pompájában megjelenik. Sőt már az úgynevezett hieratikus írással is találkozunk. Ennek rendszerezése lehetett Imhotep reformja, s így megértjük az írnokok háláját, mert az írást megkönnyítette vele.
Másfelől ismerjük az egyiptomi naptár kezdőnapját: Kr. e. 4241. július 19. Ez a nap a Szíriusz (egyiptomi nevén Szopdet) periódus 1460 évből álló körei egyikének kezdőnapja, s a reá alapított időszámítás a dinasztiák idejében már állandó Egyiptomban. Mint Breasted logikusan megjegyzi, az e naptár felállításához és használatához szükséges számítások eleve bizonyítják az írás megvoltát ebben az időben. Csakhogy a dokumentált egyiptomi történelem kb. 3400 táján kezdődik, s így a fenti idő már tiszta praehistória - viszont az írás már használatban volt. Kőre azonban ekkor még nem írtak, sőt nem is igen építkeztek kővel; lehet, hogy eleinte náluk is tilalom védte a követ az érc-véső érintésétől, mint a pelazg ciklopszoknál, akik a hagyomány szerint úgy tartották, hogy az érc megszentségteleníti a követ, s ezért faragatlan tömbökből rakták építményeiket; a zsidóknál még Mózes törvénye is tiltja oltár építését faragott kövekből. Az egyiptomi írás hordozója tehát hosszú időn át csak romlandó anyag lehetett. Az Égi Tehén könyve félre nem érthetően közli velünk, hogy az istenek szent irataikat és egyéb közlendőiket Ré szent fájának leveleire és pálmaháncsra íratták Thottal. Minthogy pedig az egyiptomiak eleinte pásztornép voltak, a bőr is rendelkezésükre állt. Erre vall, hogy Bész, a törpe pásztoristen, névjele (írásjel és kétségkívül prehisztorikus eredetű) az állatbőr volt. Az egyiptomi bőrkereskedők ma is állatbőrre festik cégérüket, az egyik legrégibb szentélynek, a denderainak alaprajzát bőrre rajzolták, Sefekh[28] istennő bőrköntöst visel, melyen rajta van az állat két hátsó lába és farka, hasonlóképp Szem papjának ruháján. Ennélfogva föltehetjük, hogy az egyiptomiak a honépítés idejében levélre, faháncsra és főképp állatbőrre írtak, azaz festettek (mint az indiánok). A romlékony anyag és a mocsaras, nedves talaj tehát az oka, hogy Thot működésének ez időből emléke, nyoma nem maradt. S minthogy az egyiptomi prehisztória teljes egészében ismeretlen, vele együtt homályban maradt az írásművelés pontos kezdete is.
Az előző fejezetek után nem lesz nehéz megértenünk az egyiptomi írás belső szerkezetét. A képek és a szójegyek önmagukért, önmagukban beszélnek. A skarabeusz, a fecske, a zsiráf, az íjat-nyilat tartó katona, az eke, a virág rajza nem kíván magyarázatot. Egy-egy cselekvés ábrázolása sem okoz nehézségeket: az ütést érthetően jelzi egy botot emelő emberalak, az evést a szájhoz emelt kéz, a repülést egy kiterjesztett szárnyú madár, a sírást egy könnyező szem. Vannak cselekvések, amelyekhez nem szükséges az egész alak rajza: a járást két lépő láb, a sietést, futást egy térdben meghajlított láb, az evezést evezőt tartó karok ábrázolják. Ugyanígy megértjük, hogy a vitorla képe hajózást jelent, a pajzsé és bárdé együtt a harcost, s hasonlóképp, de már átvittebb értelemben: a jogar uralkodást, a vezéri bot vezetést, a Délt (világtájat) Dél-Egyiptom címer-virága, a liliom, a tálalást egy szemelgető íbisz, az öregkort hajlott hátú, botra támaszkodó ember, a hűvösséget egy korsóból kicsorduló víz. Ha tehát például a liba képét látjuk s utána egy repülő madárét, akadálytalanul elolvassuk: a liba repül.
Ezek után már csak az egyes betűk alkalmazása van hátra, amin azonban az egyiptomi íródeák szintén könnyen túltette magát; bizonyság rá, hogy elejétől fogva használta is őket. Viszont könnyebb dolga volt, mint például mezopotámiai társának. Az egyiptomi nyelvben ugyanis minden szótag mássalhangzóval kezdődik, s a magánhangzók általában alárendelt szerepűek, mint a legtöbb keleti nyelvben, olyannyira, hogy ezeket nem is jelezték, egyszerűen kihagyták a szavakból. Így tehát minden olyan szó vagy szótag, amelyben a kezdő mássalhangzó után csak egy magánhangzó állt, ez utóbbinak lényegtelensége folytán, a kezdő mássalhangzó betűjegyéül is szolgálhatott. Mi több, voltak elhanyagolható mássalhangzók is; ilyenek: 
Evvel a módszerrel az egyiptomi írás hamar 24 betűre, azaz mássalhangzóra tett szert, tulajdonképp teljes ábécére, minthogy a magánhangzók önállóan nem szerepeltek. Ha pontosak akarnánk lenni, fel is kellene cserélnünk a hangzók elnevezését: a mássalhangzó volt az, amely magában, "magán" is megállt, míg a magánhangzó csak "mással" együtt hangzott. Viszont itt nyilatkozik meg az egyiptomiak tiszteletreméltó tradicionalizmusa; ez a 24 betű, egy teljes ábécé, régtől fogva rendelkezésükre állt, s mégis az egész kép-szó-szótagjegy-tömeget magukkal hurcolták történetükön át, Nagy Sándor végzetes hódításáig. Annál inkább csodálatos ez, mert hiszen a szóírás kényszerűvé teszi a már említett nehézkes fogalomhatározók sűrű használatát, amit az egyiptomi még azzal is bonyolít, hogy a szótag- vagy betűjegyekkel leírt szavak után, biztonság kedvéért vagy kegyeletből, még egyszer leírja az eredeti képjegyet is; így a "krokodil" szó három szótagjegye: s.b.k után lerajzolja a krokodilust, vagy a "négy" szó három szótagjegye után a négy számjegyét, a négy vonást. A determinatívumokról itt csak annyit, hogy az egyiptomi ebben is szinte túlzásba viszi a bizonyosság kedvelését. Azt megértjük, ha egy kettős jelentésű szó mellé, mint például: pa-p-iur, amely papiruszt és ifjút jelent, az első esetben odateszi a "növény" jelét, a másikban az "ember" jelét; de már például az egyjelentésű "egér" szó mellett fölöslegesnek érezzük a "hús" szó jelét, mint determinatívumot.
Nos, hogy magunk is pontosak legyünk, megemlítünk még egy bonyodalmat, amellyel aztán bemutattuk az egyiptomi írás szerkezetének fő alkatrészeit. A rokon értelmű szavak szabatos rögzítéséről van szó. A képjegyek használata ugyanis szabad választást enged az olvasásban; a "járás" jegye egyformán jelenthet járást, jövést, menést. Ez a három szó az egyiptomiban különböző mássalhangzókkal kezdődik, s ezért az író, hogy rámutasson, melyik szinonimáról van szó, előveszi az illető szó kezdő mássalhangzójának betűjegyét, és hozzáilleszti a "járás" jegyéhez; így aztán mind a három szóra külön jegyet nyer.
Minden bonyolultsága mellett, az egyiptomi írás a legfejlettebb és -rendszerezettebb volt a maga idejében; még a determinatívumoknak is megvolt a maguk haszna: elhatárolták egymástól a szavakat, jelezték: mely jegycsoportok tartoznak együvé, s evvel az olvasását megkönnyítették. Ha megnézzük például a föníciai (foinik) írást, amelyben mássalhangzó mássalhangzóra következik minden elválasztójel nélkül, vagy akár csak a mi kódexeinket is, ahol betű betűt, szó szót követ szorosan egymás hátán, akkor tapasztalhatjuk a tagolás értékét. Az egyiptomi írásnak csak egy a lényeges fogyatkozása: a magánhangzók hiánya. E hiány pótlásának jelentőségére csak az ósémita írások jöttek rá, s evvel megtették a döntő lépést a leggyakorlatiasabb rendszer: a latin ábécé kialakulása felé.
Az egyiptomi írásrendszer kereken 500 jelből áll; az évezredek folyamán természetesen számos jel tűnt fel és veszett el, ezek azonban nem érintik az írás lényegét. Alkatrészeit már felsoroltuk az ismertetés folyamán. Szükséges azonban tudni még a következőket: az írás vízszentes sorokban halad, mégpedig a leggyakrabban jobbról bal felé, de fordítva is, sőt függőleges is lehet. Hogy mely irányban kell olvasni, az író avval jelzi, hogy a jegyképeket az olvasóval mintegy szembefordítja; azaz balra menő írásnál a figurák jobbra néznek, s fordítva. Minthogy számunkra szokottabb a jobbra haladó írás, a szakkönyvekben, a magyarázatoknál a balról jobbra menő írást szokták általában használni, a figurákat tehát balra néző alakban rajzolják. De ez csak a képírásra áll; az egyszerűbb kurzív írásfajták, amelyeknek két formája alakult ki, már nem fordíthatók át ellenkező irányba.
Minthogy az egyiptomi szorgalmas író-nép volt, a nagy gyakorlat magával hozta az írás külső alakjának egyszerűsödését, ahogyan a mi kurzív kézírásunk is folyamatosabb, egyszerűbb, mint a nyomtatott betűk formái. A különböző duktusokról először Hérodotosz tudósít (Kr. e. 5. sz.); az ő idejében már rég kialakult a közhasználatú, könnyebb fajta betűvezetés. Az eredeti képszerű írást ünnepélyes, hivatalos, azaz "szent" alkalmakkor használták, amikor dekoratív hatásra is törekedni kellett - ezt Spiegelberg találóan monumentális írásnak nevezi; a másik a köznapi szükségletek kielégítésére szolgált. Ahogy Hérodotosz írja: "Kétféle betűfajtát használnak, az egyiket szentnek nevezik, a másikat népiesnek." A híres rosette-i kő (Kr. e. 196) szövege is megkülönbözteti a kettőt; az előbbitgrammata hierának, azaz szentnek, a másikat grammata enkhóriának, közhasználatúnak nevezi. Ma háromféle írást különböztetünk meg Alexandriai Kelemen elnevezései szerint. Ez a három fajta:
"bevésett szent betűk" - grammata hieroglüphika,
"szent betűk" - grammata hieratika,
"levélbetűk" - grammata episztolographika.
A második változat elnevezése nem pontos, sőt éppenséggel téves; ez ugyanis a könnyebb kézírás régebbi fajtája, amely világi célokra, könyvek írására stb. szolgált, s a harmadik, a levélírás csak ennek további egyszerűsödése. Kelemen idejében már a második fajtának is díszesebb, ünnepibb jellege volt, olyasféle, mint az úgynevezett unciális írásnak a rómaiaknál és Bizáncban, vagy mint a mi kalligrafikánknak (okleveleken stb.), s ez okozhatta a téves elnevezést. A végeredményben Hérodotosz grammata hierája és Alexandriai Kelemen grammata hieroglüphikája jelenti a monumentális, képszerű "hieroglif" írást; Kelemengrammata hieratikája az unciális könyvírást, illetve a régi "hieratikus" folyóírást, s végül Hérodotosz grammata démotikája, a Rosettana grammata enkhóriája és Kelemen grammata epistolographikája a legegyszerűbb, rövidített s utoljára kialakult démotikus (népies) írást.
A hieratikus és a démotikus írás emlékei ritkán kerülnek szemünk elé, a papirusztekercseken és levéltári anyagban rejtőznek; annál inkább ismeri mindenki a monumentális hieroglifeket: domborműveket és freskókat, amelyek elborítják a templomok, épületek, sírkamrák falait, még az oszlopokat is. Dekoratívek, sarkallták az "írók" művészi ösztönét, s amit ennek az "írásnak" fejlődéséről mondhatunk, inkább a művészettörténetbe tartozik, ahogy Siegelberg mondja, szorosan hozzá is tapad, visszatükrözi a művészet virágzását és hanyatlását: "A kezdetkor (Kr. e. 3400-2900) ügyetlen jegyei, a Régi Birodalom (2900-2000) biztosan, szélesen kezelt modora, a Középbirodalom (2000-1800) élesen formált típusai, az Újbirodalom (1800-1100) elegáns formái, a Szaiszi-korszak (663-525) kissé józan, de finom vonalú rajzai, és a ptolemaioszi s a római császárkori jelek szoros zsúfoltsága, halmozottsága - stilárisan éppúgy különböznek egymástól, mint a művészeti korszakok, amelyekhez tartoznak."
A kőre, falra vésett vagy festett írás eszköze tehát a véső és az ecset. A szorosan vett írás anyaga a papirusztekercs, eszköze hosszú időn át a ferdén meghegyezett kákaszál, utóbb (kb. Kr. u. 3. század óta) az írónád, a Keleten ma is oly nagy művészettel kezelt kalam (innen: kalamus, kalamáris). A káka jó szerszám volt, mert puhasága folytán könnyen szaladt a papiruszon, vékonyabb vagy vastagabb vonalat húzott aszerint, hogyan forgatta ferdére hegyezett végét az írnok, s a rost hosszában vagy keresztben, azaz rektón-verzón egyformán lehetett vele írni. Az elephantinéi zsidótelepülés fennmaradt papiruszain s az első görög tekercseken (Kr. e. 4-3. sz.) még egyformán rost mentében és ellenében fut az írás. De nem volt elég finom a káka, gyorsan kopott és vastagon fogott. Jobban szolgált a finomabb és tartósabb kalamus, késsel metszették hegyesre, a mi "toll"-(faragó)-késünk, a penecilus (penna-cilus) ősével; hegyét kettéhasították, miáltal hajlóssá, ruganyossá vált, s ha elkopott, horzsakövön újra megcsiszolták. Evvel azonban már nem lehetett rost ellenében, a verzón írni.
Egykorú képek, szobrok gyakran ábrázolják az egyiptomi íródeákot: a földön ül, maga alá húzott lábakkal, bal kezével tartja a térdére fektetett papiruszt, jobbjában az írónád, néha a füle mögött is kettő, mellette az írószeres deszkapaletta, két mélyedéssel a vörös és a fekete festék számára. A paletta a nádvesszők tokjául is szolgált, s ezeket kis bögrécskében tisztogatta; de hordozható kalamárisa is volt, vállra akasztható, hengerforma tok, zacskóban a festékek stb. Így ült szerszámai között, mint a híres, sokszor leírt írnok-szobor mutatja, szemében odaadó szolgálatkészség, arcán megfeszült figyelem, kezében a szaladni kész csodaszerszám.
Eleinte az írnok maga keverte festékeit, de ez időveszteséggel járt, azért feloldott kész tintákat hoztak forgalomba: igen tartós sötétfeketét, valószínűleg fémes oldat, vérszérum (nem gumi) és korom keverékét; utóbb szép melegbarna színűt, de kevésbé tartósat, ezenkívül vöröset, vörösvaskő oldatból. Így tehát a keverőpalettát felváltotta a tintásüveg, helyesebben a tintásbögre s a beleszorított, tintával átitatott szivacs. E sok szerszámnak ügyes, praktikus alakot adtak, könnyen összerakható tokba, zacskóba tették, csomagot csináltak belőlük, övre, vállra akasztva hordták. Oly nagy becsületük volt, hogy már a 4. évezred végén külön hieroglifjelet kaptak.
Az írnokság Egyiptomban is külön pálya volt, és nagy becsben állt. A közigazgatás az írnokok egész seregét foglalkoztatta, sőt a katonaság is, amelynél a "csapatok írnoka" a főrangú tisztek közt foglalt helyet. Minden hivatalfőnöknek külön írnoka volt, s néha ő helyettesítette; "a király okmányírójának" lenni pedig egészen magas állást jelentett. Az írnoki pályára akárki jelentkezhetett, korán iskolába került, s ott a fejedelmi gyermekekkel együtt kapott oktatást. A régi időkben az íróiskola egyenesen a királyi udvarban volt elhelyezve, később azonban a közigazgatás minden nagyobb ágazta külön iskolát kapott, s ezekben a magasabb rangú hivatalnokok tanítottak.
*
Az egyiptomiak, mint láttuk, évezredeken át írtak, vagyis sokat írtak, s e sok íráshoz töméntelen papirusz kellett. Gyártásának módja hamarosan elérte az akkori technika legmagasabb fokát, s attól fogva mit sem változott. Mennyiségben azonban egyre növekedett a termelés, s minthogy a papirusztekercs a görög-római világban a könyv egyetemes formája lett, az "egész világot" Egyiptom látta el íróanyaggal, a pergamenkönyv "feltalálásáig". A papiruszkáka ugyanis a Níluson kívül csak az Eufrátesz mentén termett meg, de ott csekély mennyiségben, s kétséges, hogy ugyanaz a fajta volt-e, mert Plinius híradása nem egészen megbízható. A fáraók pedig, felismervén a helyzetet, vámot róttak a kivitelére, azaz állami monopóliummá tették. A papirusz eredeti neve pa-p-iur: "az, ami a Nílusé", ahogy mi is a hegy levének nevezzük a bort; senki sem értette félre. A papiruszkáka aratásáról, feldolgozásáról nem csupán szűkbeszédű domborművek és feliratok nyújtanak felvilágosítást, hanem szerencsére egy avatott egykorú, illetve római tudós is, az idősebb Plinius. Az ő idejében épp a tetőfokát érte el a papirusztermelés, s így érdemes a kortárs szemével bepillantani e történelmet irányító gyártmány életébe.
"A papiruszkáka - írja Plinius - Egyiptomban nő mocsaras helyen, vagy ahol áll a Nílus vize az áradás után hagyott tavakban, de nem magasabbak két cubitusnál (könyöknél). Gyökere szétágazik, karvastagságú; háromszögletű, vékony, legfeljebb 10 cubitus magas szárat növeszt, hegyén azonban csokrot hajt, mely sem magot nem terem, sem más hasznot nem hajt, legfeljebb az isteneket koszorúzzák meg vele. Gyökerét a lakosok faként használják, de nem csupán tüzelésre, hanem hasznos edények kiégetésére is. Szárából vízi járműveket fonnak, rostjából vitorlát, takarót, ruhát, derékaljat és kötelet. Rágják is, nyersen vagy főve, de csak a nedvét nyelik le. Ez a növény Szíriában is megterem, ahol a jó illatú calamus előfordul, és Antigonosz király csak belőle készült köteleket használt hajóin, minthogy a spartum (rekettye?) akkor még ismeretlen volt. Nemrégiben rájöttek, hogy Babilon mellett az Eufráteszben növő papiruszkáka is használható papírkészítésre, a pártusok mégis inkább ruháikba szövik a betűket.
Mármost a papiruszt úgy készítik, hogy a káka szárát éles szerszámmal igen vékony, de lehetőleg széles szalagokra hasogatják. A java a közepéből kerül ki, a gyengébb a hasogatás rendje szerint. Valaha azt a fajtát, melyet vallásos iratokra szántak, szentnek (hieratica) hívták, most Augustus császár iránti hízelgésből az ő nevéről nevezik (augusta), ahogy a másodrendűt felesége, Lívia nevéről (livia). Emiatt kapta a hieratica a harmadik rangot. A következő minőségűt, a gyártás helyéről amphitheatrica nevezetűt, a római Fannius elmés műhelyeiben bizonyos eljárással vékonyabbá tették, ezáltal a legjobb fajták egyikét nyerték, s e férfiú nevével jelölik (fannia). Ami nem megy át ezen a megdolgozáson, megtartotta régi amphitheatrica nevét[29]. Ezután következik a saitica, a város neve után (Szaisz), ahol a legnagyobb tömegben készítik éspedig a legrosszabb hasítékokból. Még jobban a háncs közeléből kerül ki a laeneotica, mely a szomszédos helység nevét viseli, de ezt már csak súly szerint árusítják, nem minőség szerint. A csomagolópapír nem alkalmas írásra, s csak a többi papiros borítására vagy áruk burkolására használják, ezért a kereskedőkről kapta nevét (emporetica). Ezután jön a legkülső kéreg anyaga, mely a kákához hasonlít, s csak olyan kötelek fonására jó, amelyek nedvességnek vannak kitéve.
Minden papiruszt asztalokon készítenek Nílus-víz segítségével; a zavaros víz itt az enyvet helyettesíti. Az asztalra legelőször lehetőleg hosszú, rojtjaiktól megfosztott lapokat (hasítékokat) ragasztanak megnedvesítve, ezekre keresztbe egy másik réteget, azután összesajtolják, a napon megszárítják az íveket, s a végüket összeragasztják, úgy, hogy a legjobbakkal kezdik s a legrosszabbakkal végzik. Egy-egy ilyen tekercsbe sohasem kerül több 20 ívnél.
A papirusz szélessége igen különböző; a legjobb a 13, a hieratica 11, a fannia 10, az amphitheatrica 9 ujj széles, a saitica még keskenyebb, nem is bírja a kalapálást [t. i. a két réteget tulajdonképp nem sajtolták, hanem fakalapáccsal veregették]; a csomagoló papirusz szélessége nem megy 6 hüvelyknél többre. Ezenkívül tekintetbe veszik a papirusz vékonyságát, tartósságát, fehérségét és sima voltát. Az első fajta, az augusta minőségét Claudius császár megváltoztatta, mert oly vékony volt, hogy nem állt ellen az írónád nyomásának, átütődött, úgyhogy félni kellett, nem törlődik-e el a hátsó oldalán, s áttetsző volta miatt nem is volt szép. Ezért egy alsó réteggel megvastagították s a felsőből szövetet (?) csináltak. A regál-papirusz (macrocullum) 1 láb széles és 1 cubitus hosszú volt, de ez hátrányosnak bizonyult, mert egy-egy levél letépésekor sok ív megsérült. Ezért a claudiát az összes többi elé teszik, csak a levelek írásához tartják még becsben az augustát; a livia, mint második minőség, megtartotta rangját."
Plinius ezután a gyártás hibáiról, a minőség hamisításairól ír, de szövege számunkra már nem nagyon világos. (A következő mondatban a "fog" szón valószínűleg elefántcsontot, agyarat ért.)
"A durva papirost foggal vagy kagylóval simítják, de az írást nem tartja sokáig. Ugyanis a simított papír kevésbé szívja a tintát és jobban fénylik. Ha hanyagságból nedvesen hagyják (a gyártásnál), károsodik a minőség, ami a kalapáláskor mutatkozik meg, vagy a szaga révén, ha még kevesebb gondot fordítottak reá. [Dohos lehetett.] A foltokat nézéssel (az egyenlőtlen, foltos rostozást a világosság felé tartva) lehet felismerni, a sávokat az összeragasztások helyén; és hogyha - a szivacshoz hasonlóan - nedvességet szív magába, az írás szétfolyik. Ily sokféle csalás történik vele. Ilyenkor a ragasztás munkáját újra kell kezdeni.
A közönséges ragasztót finom lisztből, forró vízből és kevés ecetből készítik, mert az asztalosenyv és a gumi (mézga) igen törékeny. Még jobb megszűrt kovászos vizet használni, mert így kerül bele a legkevesebb tisztátlanság, azonkívül jobb is, mint az enyvkocsonya. Semmiféle ragasztó sem lehet egy napnál frissebb. Enyvezés után a papiruszt vékonyra kalapálják, még egyszer bevonják ragasztóval, kisimítják, ha megráncosodott, és újból végigkalapálják. E megdolgozás révén a Gracchusok, Tiberius és Caius keze írása, amiket Pomponius Secundusnál, a hírneves költőnél és polgárnál láttam majdnem 200 évvel az írásuk után, ily sokáig épen maradt. Cicero, Augustus császár és Vergilius írásait gyakran volt alkalmam látni...
Néha azonban a papirusztermés rosszul sikerül - fűzi hozzá végül Plinius -, így például Tiberius kormányzata kénytelen volt a szenátusból döntőbírákat kiküldeni, hogy a papiruszanyagot elosszák, különben az egész élet megzavarodott volna." - Vagyis a gyenge papirusztermés gazdasági válságot okozott a birodalomban.
*
De mindez már a római uralom idejében történt. Az egyiptomiak konzervatívok voltak, s amit a szorosan vett egyiptomi írásművelésről, könyvről eddig mondtunk, ahhoz nincs sok hozzátennivaló. A tekercs vagyis a könyv írásának alapelve évezredeken át változatlan maradt. Minden könyvet véges-végig egyetlen olyan hosszú tekercsre írtak, amekkorát a szöveg megkívánt. Még az alexandriai görög könyvtárban is akadtak 40-50 méter hosszú tekercsek, valóságos bálák, s az ilyenek kezelése, használata fölötte nehéz volt. Kallimakhosz, az alexandriai könyvtár nagynevű igazgatója és a könyvtárrendszer reformátora tapasztalatok alapján mondotta: "A nagy könyv nagy baj."
Mai ismereteink szerint a papiruszgyártás Egyiptomban már a Kr. e. 3. évezredben nagyüzemben folyt, s ahogy mondtuk, technikailag elérte tetőfokát. Mindazáltal minden egyes részletét s a módszerekben idők folyamán beállt kisebb-nagyobb változtatásokat ma sem ismerjük, minthogy egykorú tudósításaink alig vannak, s a főforrás, Plinius idézett leírása, már késői keletű. E hiányok pótlásán most fáradoznak az egyiptológusok. A másik ok az, hogy aránylag roppant kevés papirusz maradt reánk még a görög-római időkből is, sőt e korból viszonylag még kevesebb, mint a dinasztiák idejéből. Emezeket ugyanis megvédte a száraz klíma és Egyiptom átka, a homok. Ami a sírokba vagy a föld alá, magyarán: a szemétdombra került, azt jobban konzerválta a homok, mint a múzeumok üvegszekrényei. Itália és Görögország nedvesebb égöve alatt úgy pusztult, mint ma az újságpapír. Plinius és más szerzők megjegyzéseiből kiviláglik, hogy egy-egy néhányszáz éves tekercs már becses ritkaságnak számított, és állandó a panasz az anyag romlékonysága miatt. A legrégibb ismert egyiptomi tekercs kb. Kr. e. 2400-ból származik, holott ekkor már az írószerszám jegye egy évezred óta írásjel volt; a legrégibb fennmaradt görög papiruszok pedig a Kr. e. 5. századból keltek. Amit ma bírunk, jelentéktelen töredéke az elpusztult mennyiségnek. Többféle féreg, a szú, a moly szívesen rágta, s ellenük szezámolajjal itatták át. De a fő veszedelem a nedvesség volt, s ez ellen a nedvesebb klímájú északibb országokban nem adódott mentség. A görögök és a rómaiak óriási méretű tekercskönyv-termeléséből alig maradt valami, míg az egyiptomi sírok kitűnő konzerváló kamráknak bizonyultak. Ugyanis a Kr. előtti századokban szokássá vált a múmiákat kiselejtezett s összeragasztott papírszalagokba pólyázni és gipsszel bevonni. Ezekből számos történelmi becsű okmányra tett szert a tudomány, noha a szövegek javarésze vallási jellegű. A halottakat üdvösségük, másvilági vándorlásuk biztosítására szent iratokkal látták el, s ezek főforrása a Halottak Könyve volt. A Halottak Könyve első szövegét Kr. e. 1500-ból ismerjük, de természetesen jóval régibb, sőt időtlen, praehistórikus eredetű. Tartalma, szövege idők folyamán egyre konvencionálisabbá vált, s végül a papok úgyszólván iparszerűen állították elő, üresen hagyva a helyeket a halott neve számára.
*
A Halottak Könyve árusítása a könyvkereskedelem egyetlen formája volt a régi Egyiptomban. A példányok többé-kevésbé gazdagon és díszesen illusztráltak; a papiruszra először nyilván a képeket rajzolták rá, ugyanabban a stílusban, mint a domborműveken látható. Tusrajzok vagy szépen festett, színes képek, képszalagok ezek, a megrendelő anyagi viszonyaihoz képest. Műfajuk szerint ma epikus festészetnek nevezhetnők, s párját az azték képírásban láthatjuk. De az európai ókorban iskolát csinált, mert Traianus oszlopának s hasonló emlékműveknek frizeiről azt mondja az egykorú hagyomány, hogy Egyiptomból vették a mintát.
*
A könyvtár a dinasztikus Egyiptomban éppúgy, mint Bábelben és Assúrban, levéltár-könyvtár volt, azaz megőrző hely, e korban más formája, egyéb rendeltetése alig képzelhető. Templomi vagy királyi gyűjtemények voltak. Erre nézve Platónnál találunk közvetett utalást. Platón a Timaioszban Szolón egyiptomi utazását írja le, mégpedig Szolónnak saját feljegyzései alapján. Szolónt Szaisz városában Néith[30] istennő templomának papja [Szoukhisz] kioktatja az egyiptomiak és a hellének régi története felől. A hellének ugyanis még valóságos gyermekek, a messze múltról biztos ismereteik nincsenek, csak meséik, minthogy az írás tudományával csak mostanában ismerkedtek meg, míg az egyiptomiak réges-régóta tervszerűen gyűjtik a történelmi dokumentumokat.
"Ami nálatok, nálunk vagy bárhol megtörténik - mondja Szoukhisz (Szolónnak) -, amennyire csak tudomást szerzünk róla, s amennyire helyes, nagyszerű vagy valamiképp jelentős dolog, a legrégibb időktől fogva mind fel van jegyezve templomainkban, s megőrizve fennmarad. Nálatok azonban s a többi országban az írás és az állami élet csak most fog kifejlődni, hacsak a szokásos idő leteltével - mint valami új betegség - az ég áradata reátok nem tör; akkor megint újból fiatalok lesztek, és nem fogtok tudni semmit a mi régi történelmünkről vagy a tiétekről. Legalábbis a ti nemzetség-feljegyzéseitek, kedves Szolón, ahogy te előadtad, alig különböznek a gyermekmeséktől... Szent könyveink szerint a mi államunk rendje 8000 éves... Más alkalommal pontosabban és fesztelenül, írásokkal a kezünkben beszéljük majd meg ezeket."
Szoukhisz szavai nem koholtak, Egyiptom templom-könyvtáraiban volt felhalmozva a Közel-Kelet tudásának minden kincse. Más adatokból tudjuk, hogy a 4. dinasztia királyai (Kr. e. 2930-2950), a nagy gizehi fáraók: Hufu, Hafré, Menkauré nem csupán piramisokat építettek, hanem hatalmas könyvtárakat is állítottak Memphiszben (azaz Men-noferben: Fehér-fal). Hírünk van Ekhaton, a monoteista reformátor fáraó archívumairól, III. Ramszesz könyvtáráról, amelybe rendszeresen összegyűjtötte Egyiptom egész régi tudományát, mint Assur-bán-apli Ninivében, s amelynek évezredek előtt is már csupán a neve volt ismeretes: "A lélek gyógyszertára". S a görög fáraók, a Ptolemaidák könyvtárai: a Muszeion félmillió tekercset tartalmazott, egyes adatok szerint 700 000-et, a Szerapeion 40 000-et, s ezek nagy része egyetlen példány volt. Íme, négy-öt fáraó gyűjteménye; de hol van a többié és a templomoké, melyeknek urai néha gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, mint maga az isten-király. Hérodotosz s a többi görög utazó meg tudós, ki tanulni jött ide, a tudás akkori ősforrásaihoz, még látta őket, s akkori értelemben vett hitelességgel nyilatkozott róluk. Hérodotosz szerint 17 000 évre visszamenő emlékeket őriztek, Szolón úgy tudja, hogy 8000 éveseket, de itt nem az évek száma a lényeges, hanem az, hogy számunkra már beláthatatlanul régi múlt eseményeit és teljesítményeit tartották számon.
A görögök tudták ezt, kultúrájuk hajnalától kezdve idejártak iskolába, s nem restellték a tanítvány szerepét. Maga az antik tudomány abban a meggyőződésben volt (nem alaptalanul), hogy a görög másvilág-mitológia teljes egészében egyiptomi eredetű. Főként Hérodotosz és Diodórosz vallják ezt a hagyományt, de általában a görögök legnagyobb elméiket sorra Egyiptomba utaztatják, s ezek az ottani tudományból merítik bölcsességüket. Hérodotosz közlése szerint Orpheusz és Melampusz[31] voltak az egyiptomiak első görög tanítványai, Diodórosz pedig azt hallotta, hogy rajtuk kívül Daidalosz, Homérosz, Lükurgosz, Szolón, Platón, Püthagorasz, Eudoxosz, Démokritosz mind náluk járták ki a magasabb tudás iskoláit. Hasonlóképp nyilatkozik Plutarkhosz és Porphüriosz az első görög bölcselőkről, Thalészről, Kleobulószról, Biaszról és Pittakoszról. Plutarkhosz, Porphüriosz, Iamblikhosz és Diogenész Laertiosz közéjük sorolják Püthagorászt, a legnagyobb görög aritmetikust, a számmisztika megteremtőjét, mégpedig egészen egzakt történeti adatok kíséretében. (T. i. a görögök közt Püthagorasz mitikus alakká lett, mágusként tisztelték, s ezért érdekes, hogy másfelől viszont egzakt történeti keretbe állították.) Szerintük Amaszisz fáraó idejében (járt Egyiptomban, míg Plinius szerint régebben, Pszammetik fáraó alatt. Tény, hogy Püthagorasz misztikus aritmetikai világmagyarázata alapelveiben és sok részletében megtalálható az egyiptomi emlékeken, s tudjuk, hogy a róla elnevezett geometriai tételt Egyiptomban régen ismerték és alkalmazták. E hagyományok és adatok azt a kimondatlan konkrét magot rejtik, hogy Püthagorasz beavatást nyert az ezoterikus tanokba Egyiptom és Káldea papi iskoláiban; negyven esztendeig tanult e két országban, s csak ezután lépett fel odahaza tanaival.
Az egyiptomi és babiloni bölcsek, mesterek neve elenyészett, mert ők még kollektíve és élőszóval művelték s őrizték a tudományt. Mégis, e tanítványok révén, ők az európai filozófia és tudomány-művelés áramlatainak megindítói. A tanítványok neve fennmaradt, lévén görögök, a történelmi individualizmus megteremtői e téren is. Mikor Európa a népvándorlás barbarizmusába süllyed, szerepüket a volt görög-római tartományok arab tudósai veszik át, s közvetítik, Bizánc mellett, az antik tudást a középkori Európának. Tudásunk végső, időben kinyomozható gyökerei tehát ide mélyednek: Egyiptom és Babilónia könyvtáraiba. S noha ezek évezredek előtt porrá váltak, jelentőségüket ez az óriási távlat híven szemlélteti.
*
Valóban elgondolkoztató, hogy e sok tudomány, nagy műveltség száz ágazatával, kidolgozott rendjével és sokezeréves történetének világrendítő eseményeivel együtt oly hamar szertefoszlott az emberek emlékezetéből. A Kr. u. 4. században az egyiptomi írás már eltűnt a közéletből, sarlatánok, varázslók kezébe került, akik hiszékenyek elbolondítására űzték vele hókuszpókuszaikat; ez csak úgy volt lehetséges, hogy már senki sem tudta ellenőrizni őket. Az egyiptomi Hórapollon a 4. század végén könyvet írt a hieroglifekről, de magyarán szólva csak misztikus maszlagot ad benne, s az egyiptomi írás lényegéről fogalma sincs. Így történt, hogy már az ókor végén teljes tájékozatlanság uralkodott ezen a téren, s nem maradt fenn olyan klasszikus munka, amely később a megfejtési kísérletek számára útmutatást tudott volna nyújtani. Az egyiptomi nyelv továbbélt a keresztény koptok közt, de ez a nyelv is kihalt a 16. században, s csak mint liturgikus nyelv él máig, elfejlődött alakban.
Nem csoda, hogy a legbadarabb mendemondák és nem különb tudományos feltevések járták Egyiptomról egészen a 18. század végéig. Tudtommal a polihisztor Athanasius Kircher[32] az első, aki komoly kísérletet tett a hieroglifák kibetűzésére; járatos volt a keleti nyelvekben és az összes tudományban, s az akkori tudomány teljes apparátusával fogott a munkához; Oedipus Aegyptiacus című munkájában (4 kötet, 1652-54.) adta közre fejtegetéseit, héber, káldeus, arab, kopt, szamaritánus betűjegyeket öntetett hozzá, nagyarányú összehasonlításokat végzett, de mindevvel nem sokra ment, minthogy a hieroglifákat szimbolikus képjegyeknek vélte. Másfél századdal utóbb a német Arábia-kutató, Carsten Niebuhr, a hieroglifek aránylag kis számából arra következtetett, hogy az írás nem lehet pusztán képírás, hanem betűjeleket is kell magába foglalnia; egy dán régész, Zoega pedig 1797-ben pontos másolatokat közölt a római obeliszk hieroglifjeiről, s arra a felfedezésre jutott, hogy a tojásdad vonallal bekeretezett, úgynevezett kartusba foglalt szavak uralkodók nevei. Ennyiből állt az egyiptológia tudománya 1799-ig, Napóleon egyiptomi hadjáratáig, amely aztán döntő fordulatot hozott. A francia hadvezér a tudósok egész seregét vitte magával, közöttük Jean François Champolliont, akinek sikerült a szfinx titkát megoldania. Különös, hogy Champolliont már gyermekkorában megszállta az eszme, hogy ő lesz a hieroglifek megfejtője. Valóban a rögeszme szorgalmával végzett el minden lehetséges előtanulmányt, úgyhogy amikor a híres rosette-i követ megtalálták, reménnyel foghatott a munkához. Elődeinek, a francia Sylvestre de Sacynak és a svéd Akerbladnak sikertelen kísérletei után megállapította, hogy a kövön olvasható görög szöveg csakugyan a felette levő hieroglif- és démotikus írású egyiptomi szövegek fordítása.
Ez a Nílus deltájában, Rosette (Rosed) városában talált kő hatalmas, de súlyosan sérült bazalttömb, s az említett, háromféle írású szöveg van reá felvésve. Mint utóbb kiderült, a memphiszi főpap rendeletét tartalmazza Ptolemaiosz Epiphanész tiszteletére, s ezt a szöveg zárószavai szerint "a szent, a közhasználatú és a görög írásban" teszi közzé. Champollion a kartusokba foglalt jelekből indult ki, s a görög szöveg alapján arra következtetett, hogy ezek Ptolemaiosz, Alexandrosz és Kleopátra nevét jelentik. Minden alapos tudás és valóban lángelméjű következtetőképessége mellett, mely ma is bámulatba ejti a szakembereket, az emésztő kísérletek és próbálkozások sora kellett hozzá, hogy bizonyosságra jusson. Mikor aztán döntő eredményül kezébe került a megfejtés kulcsa, diadalmasan felkiáltott: "Je tiens l'affaire!"[33] - s az erőfeszítéstől és az izgalomtól elájult.
A kulcsot a három, kartusba foglalt királynév betűi szolgáltatták, s a megoldást a kép mutatja. A nevek tehát: Ptolmais, Aleksandrs és Kleopatra. Általuk 15 betűt sikerült határozottan rögzítenie, s ezek biztos alapul szolgáltak a további kísérletekhez. De elgondolható, mennyi fejtörés, mekkora egybevető, következtetőképesség kellett, hogy az elvétve előforduló, ismert betűk közelében levő ismeretlenek jelentését megállapítsa. Természetesen igen sok szöveget használt, a képjegyeket összevetette mellettük álló, szótagjegyes és betűírásos alakjukkal stb., s főként kopt nyelvismereteit vette segítségül. Ezt a tudományos odisszeát nem követhetjük végig, sem az ő nyomaiban járókét; a legtöbb eredmény Lepsius, Brugsch, Erman és Sethe nevéhez fűződik. Csak annyit jegyzünk még meg, hogy az egyiptomi szövegek olvasása (nem az értelmezés, hanem a hangzás megállapítása), a magánhangzók hiánya miatt, ma is bizonytalan. Sokat sikerült ugyan megállapítani a nyelv belső szerkezetének, hangtani sajátságainak figyelembevételével s kivált a kopt nyelv szavainak segítségével, de a rekonstrukciók így feltevésszerűek maradnak.
"Az ifjú király kormányzata alatt, aki az uralmat atyjától átvette, aki a diadéma ura, a dicső hírű, ki Egyiptomot fölemelte, és jámbor az istenek előtt, ellenségeinek legyőzője, aki az emberek életét visszaadta, a harmincéves ünnepkör ura a nagy Ptha-hoz hasonlatosan, aki mint Rá kormányoz nagy királyképp a felső és az alsó országban, az isteni philopatorok ivadéka, akit Ptah kiválasztott, akinek Ré győzelmet adott, Zeusznak élő képe, Héliosz Ptolemaiosz fia, az örökkön élő, akit Héphaisztosz szeret... a főpap és a próféták és azok, akik a szentek szentjébe az istenek öltöztetésére járulnak, és a pierophoroszok (szent iratok tudói) és az írásház tanácsa (hierogrammateisz) és az összes többi pap, kik az ország templomaiból Memphiszbe a királyhoz jövet, Ptolemaiosz királysága átvételének ünnepére, aki [Ptolemaiosz] örökkön élő, Ptah szeretettje, Epiphanesz-Eukharisztosz isten - amelyet [t. i. a királyságot] ő átvett atyja helyében -, összegyűltek Memphisz templomában, és így szóltak ezen a napon: Ez a határozat rovassék kemény kőoszlopra a szent, a közhasználatú és a görög írásjelekkel, és minden templomban, az első, a második és a harmadik rangúakban, az örökké élő király képe mellé állíttassék."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!