{278.} Szilágyi István (1938–)
Novellistaként tűnt fel – "mozdonyosokról" szóló, Ahol nem történik semmi című, önéletrajzi vonatkozású novellájával a hatvanas évek elején az Utunk pályázatán első díjat nyert –, tehetségét azonban a nagyepikában tudja igazán kamatoztatni. Kolozsvárt született, de szűkebb szülőföldje és meghatározó élményeinek színhelye tulajdonképpen az álmos kisváros, Zilah. Itt kezdte tanulmányait, innen került a kolozsvári Vasúti Gépipari Középiskolába, majd a nagyváradi, illetve szatmári fűtőházba, a középiskola esti tagozatának elvégzése után pedig ismét Kolozsvárra, az egyetem jogi karára. 1963-ban a jogi pálya helyett az Utunk szerkesztőségét választotta, előbb a riportrovat szerkesztője, majd 1968-tól a lap főszerkesztő-helyettese.
Az előző évtized romániai magyar irodalmának sematikus munkásábrázolása után Szilágyi István novellái nagy feltűnést keltettek, mert a munkáséletet nem önmagába zárt szociográfiai egységként, nem is holmi konjunkturális gőggel ábrázolta, hanem természetes adottságként, amelyből az irodalmi bemutatásra érdemes mozzanatok, novellatémák ugyanúgy bányászhatók ki, mint az élet bármely más területéről. Szilágyi fiatal géplakatosai öntudatos, büszke, áldozatvállalásra kész emberek, nem tűrik el a megaláztatásokat, akkor sem, ha azok munkástársaik, például arisztokratikus hajlamú mozdonyvezetők és fűtők magatartásából következnek, de e fiataloknak nem a társadalmi helyzete, hanem az embersége a hangsúlyos. Sorskovács (1964) és Ezen a csillagon (1966) című elbeszélésköteteiben a társadalmilag pontosan determinált hősök és környezet mellett több olyan karcolatot, novellát, elbeszélést találunk, ahol a lírai mozzanatok oldottabbá teszik ezt a determinizmust, a szerző a nagy szimbólumok felé fejleszti írásait. Amikor pedig megmarad munkás- és értelmiségi figuráinak természetes közegében, akkor sem a látható történések érdeklik; így válik Szilágyi István prózájának fő eszközévé a belső monológ. Értéktöbbletcímmel társadalmi-pszichológiai-erkölcsi tapasztalatainak szintézisbe foglalásával is megpróbálkozik, a részek összekapcsolása azonban nem törésmentes.
Új szakaszt nyit írói pályáján az Üllő, dobszó, harang című regény (1969), amely a külső és belső történés egységes láttatásával, a háború apokalipszisével párhuzamosan bemutatott, előtérbe állított lelki folyamatok hitelességével érdemelte ki a kritika elismerését. Az isten háta mögötti kis falu tanítónőjének és egy második világháborúbeli katonaszökevénynek a külvilág fenyegetései közepette kibomló szerelme, magukmentése, az emberség megőrzése egy új világ számára, meggyőző krónikája a nagy változásnak, bár minden a lélek szintjén történik. A hangsúlyozott lélektaniság a Jámbor vadak (1971) című kötet novelláinak többségét is {279.} jellemzi. Feltűnik bennük egy különös – beszédes – nevű kisváros: Jajdon. "Honnan veszi ez a város a bátorságot ehhez a nyugalomhoz? " – olvassuk A szőlősgazda című elbeszélésben, hogy aztán nemsokára regényben kapjunk választ (történelmi-társadalmi-lélektani választ) a kérdésre.
A Kő hull apadó kútba (1975) Jajdonja földrajzilag nemcsak a Szilágy megyei mezővárossal azonosítható lényeges vonásaiban; közel fekszik Fáncshoz, Németh László Iszonyának helyszínéhez, sőt – bármilyen nagy legyen, óceánon át, kilométerekben mérve a távolság –, Yoknapatawpha, a faulkneri birodalom fővárosa sem idegen tőle. Mégsem állítható, hogy ez a Jajdon visszfénye csupán az irodalmi földrajz hírességeinek. Szilágyi István új, pontosabban eddig így nem ismert világot fedezett fel a regényolvasók számára. Ahogy a két világháború között Tamási Áron és Nyírő József a székely falut, Nagy István a kolozsvári munkásság külvárosát, az utóbbi években Bálint Tibor a "Sánta Angyalok utcáját", Sütő András a Mezőséget építette be a romániai magyar irodalomba. Szilágyi István a századeleji – maradványaiban ma is továbbélő, a tudatokban ható – szilágysági kisváros hangulatát idézte meg; új irodalmi mítoszt teremtett, amelyet rejtett eszközökkel mindjárt demitizál is.
Milyen is ez a Jajdon, ahol a tímárlány és egyben gazdag szőlőtulajdonos Szendy Ilka különös szerelmi kalandja és rejtélyes gyilkossága játszódik? Ez a rendkívül energikus, céltudatos, mégis önpusztító, a vénlánysághoz tulajdonképpen még fiatal nő "a műhelyek, a konyhák s a vásáros szekérzörgés törpe bábelébe, szüreti bál meg szőlőkapálás-gondokba, jégeső félelmekbe" született bele. Szendy Ilka egész félresikerült élete sikertelen lázadás "Jajdon töltött káposztás, buta gőgje" ellen. De hogyan is lázadhatna eredménnyel az a Szendy-kisasszony, aki maga is e buta gőg kifejezője szenvedélytelenül-szenvedélyes, birtokolni akaró, minden jogot magának követelő szerelmében, amely végül is a "magához emelt" szőlőmunkás, Gönczi Dénes meggyilkolásához vezeti el. Szilágyi korántsem romantikus szerelmi történetet ír, nem "romantizáló" elemekkel tűzdeli meg lélektani regényét. A romantika itt csupán korjelzés, a korhű jellemrajz eszköze; Rákóczi, a búcsúzó fejedelem képe a jajdoni szoba falán írói telitalálat, amelyet még fokoz az, hogy a csodált, ám elérhetetlen fejedelem és a kéznél levő parasztember alakja a főhős tudatában mindegyre összeolvad vágyak és valóság távolságának képszerű, lélektanilag pontos, hiteles kifejezéseként. És ahogy a szerelmi-bűnügyi történet és az évszázados történelmi illúziók nem választhatók szét e könyvben, ugyanúgy hajlik át, észrevétlenül, a mesterségbeli tudásról árulkodó lélekelemzés a társadalomrajzba, a társadalmi vádiratba. Miközben megértjük, megfejtjük Szendy Ilka tettének rugóit, szörnyű tragédiáját, meg is undorodunk gyilkos gőgjétől, provincializmusától, önzésétől.
{280.} Szilágyi István a maga útját járja a regényépítés technikájában is; nála "az elmúlt idő egyben befejezett pillanatok özöne", s "az elkövetkező tökéletesíthet önmagán", ami azonban "nem oldoz fel a jelenben élés elkerülhetetlensége alól". Ez a Proust utáni időmeghatározás egyszerre jellemzi a Kő hull apadó kútba történelem- és társadalomszemléletét és regényszerkezetét. Az időjáték itt a lélektani rejtélyek megoldásának kulcsa. Ezzel a szemléleti újdonsággal Szilágyi István regénye új korszakot, vagy legalábbis új irányzatot jelez a hagyományosabb ábrázoláshoz szokott romániai magyar epikában.
Szilágyi István: Kő hull apadó kútba
Kriterion, Bukarest, 1975
(OSZK. MB 77. 545)
Az íróról:
Szilágyi István, a kortárs magyar irodalom egyik legjelentosebb prózaírója, 1938-ban született Kolozsvárott. 1963-tól a kolozsvári Utunk munkatársa, 1990-tol napjainkig is a kolozsvári Helikon foszerkesztoje. Elso komolyabb írói sikerét a Ko hull apadó kútba címu regényével aratta. Számos díjai közül a legfontosabbak: József Attila-díj (1990), Ady Endre-díj (1992), Déry Tibor-díj (1995), Getz-díj (1998).
A könyvről:
A számomra legkedvesebb és legmaradandóbb olvasmányokat barátoktól kaptam: Szilágyi István regényét egy csalhatatlan ízlésű tanárom ajánlotta, dicsérve formai gazdagságát, tartalom és szerkezet kivételes összhangját, "furfangos" narrációját. Ő az első tíz kedves könyve között emlegette, számomra a magyar regények közül talán a legfontosabb. Ismert műről van szó, de nem készült belőle sem film, sem színházi adaptáció, így a szélesebb közönséghez nem is juthatott el. S hogy miért nem? Szilágyi valahogy úgy nyilatkozott: ez a könyv az enyém, nem adom… S igaza van, én sem adnám: hisz az a komor, baljóslatú világ, melyet bemutat, képpé átalakíthatatlan, gazdag nyelvezete semmilyen más eszközzel nem pótolható. De téved a szerző, mert ez a könyv nem az övé, hanem az enyém… körülbelül tíz éve! Az 1975-ben született regény az első világháborút megelőző években, egy fiktív kisvárosban, Jajdonban játszódik. Főhőse, a századforduló dekadens hajtása, Szendi Ilka szemszögéből látjuk a kisváros világát, nyomasztó egyhangúságát, álló idejét. Ilka egy kihalóban lévő család utolsó lánygyermekeként küzd a ráháruló lelki terhekkel, elvárásokkal és feladatokkal. A számára elfogadhatatlan valóság elől a patologikus képzelgés világába menekül, az életet hiányként definiálja, be nem teljesíthető álmainak terepeként élve meg azt. Ám a gazdag belső, teremtett világ és a külső világ közötti szakadék egyre jobban mélyül, a személyiség torzulásához, s végül egy rituális szerelmi gyilkossághoz vezet. Miután a szobája falán függő kép hét emberöltővel korábban élt Rákóczi fejedelmét nem leli a valóságban, Amerikába kivándorolni akaró szeretőjét az utazás előtti estén megöli. A regény szerkezete nem lineárisan rendeződik el: e gyilkosság gesztusa a mű nyitóképe, melyet kétirányú - retrospektív és lineáris - narráció követ. Ilka emlékeiből kirajzolódik a bűnhöz vezető ok-okozati háló, ugyanakkor az emlékezéssel párhuzamosan személyiségének leépülése is kitapintható, szinte balladahőssé transzformálódik alakja: nap mint nap, kényszeresen temeti az apadó kútba rejtett holtestet és vele együtt múltját, hordja rá a követ, ám a kút sosem telik meg kővel. A titok csak egyféleképpen maradhat rejtve, a tehertől csak úgy szabadulhat meg, ha ő maga is a halált választja. Szilágyi István regénye nem csupán a világhoz és annak elvárásaihoz alkalmazkodni képtelen ember vergődését mutatja be, nem csak a hibás döntések következtében elszenvedett élet ábrázolására szorítkozik, inkább ürügyül szolgál - annak a talán mindannyiunk számára állandó fejtörést okozó - kérdésnek az újragondolására, hogy mennyiben alakítjuk sorsunkat, vagy csak elszenvedjük-e azt, s hogy az individuum hogyan viszonyul a sorsául adatott időhöz és térhez. A Kő hull… olvasatomban így a mikro-és makrotörténelem viszonyát, az időben éles problémáját feszegeti. S mindezt a századelőre jellemző irodalmi köntösben kapja az olvasó: szecesszió jegyeit is hordozó nyelvvel, a történelmi, a sors és a tudatfolyam-regény stílusjegyeit ötvöző műfaji keretben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!