húsvéti tojás, hímes tojás, írott tojás, piros tojás

2010. április 2., péntek

húsvéti tojás, hímes tojás, írott tojás, piros tojás

a → húsvétra ajándékozott, fogyasztott, esetleg a következő húsvétig megőrzött, általában díszített tojás. Egyházi áldásban részesítéséről a 4. sz.-ból, majd ennek hivatalos bevezetéséről a 12. sz.-ból van tudomásunk; igénybevétele a r.k. vallású parasztság körében Mo.-on szinte napjainkig szokásban volt. A húsvéti tojás a húsvéttal mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el, Közép- és Ny-Európában kisebb, körülhatárolt területeken van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást általában egyszínűre festik. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése; legkevésbé az Alföldön. Mo.-on és a tőle K-i, É-i és D-i irányban fekvő országokban a batikolás a húsvéti tojás díszítésének jellemző módja. Pálcára erősített fémcsövecskét, tollcsévét mártogatnak forró méhviaszba, ezzel írják rá a mintát a nyers vagy főtt tojás felületére, majd festéklében áztatják vagy főzik. Több szín alkalmazása esetén a világos színűnek szánt részeket is viasszal fedik, majd a felület többi részéről vagy lemossák e színt (ecetes oldattal), vagy tovább festik sötétebb színű festéklében. A kemény viasz lekaparása után a színtelenül maradt díszítmény kirajzolódik. Az e technikához tartozó díszítménykincs egy része igen egyszerű, a felület rendszeres felosztásán és néhány elemi díszítőelem variálásán alapul (egyes elemek az ősrégészeti anyagban, ill. az ókori magas kultúrák szimbólumai és a Közel-Keleten ma is használt mágikus jelek között lelhetők fel); más részét reneszánsz eredetű hímzés- és kerámia-ornamentikából vették át. A régiesebb ornamentika meglehetősen egyöntetű egész elterjedési területén; a reneszánsz eredetű motívumkincs meghonosodásának mértéke különböző (legelterjedtebb a magyar és jugoszláv anyagban). Az ukrán és hucul húsvéti tojások rendkívüli finomsága, bizánci eredetet tételez fel, több szín (sárga, barna, zöld) alkalmazására épült mintakincse utánozhatatlan. A karcolással való díszítés kevéssé lokalizálható, körülhatárolt mintakincshez sem köthető, megtalálható a geometrikus díszítés mellett virágornamentika, életkép és naturalisztikus felfogású emberábrázolás. Hazánktól Ny-ra alakult ki az a szokás, hogy az egyszínűre festett tojásra savval írtak a barokk és az azt követő stílusoknak megfelelő virágbokrokat, -indákat, -koszorúkat és hosszabb szövegeket; az utóbbiak a → szerelmi ajándék funkciója szempontjából jelentősek. Mo.-on e díszítésmódot a Ny-i határszél mentén, valamint németlakta vidékeken s azok környékén ismerik. Kevésbé jelentős díszítési módok: a levélrátétes, amely a batik primitívebb megoldásának fogható fel (a tojásra érdekes rajzolatú levelet rögzítenek festéskor, helye világos marad); paraszti viszonylatban kevéssé terjedtek el a textilrátétes, ragasztott bevonatú, ecsetes festésű, politúros-lakkos, matricás (lehúzóképes), sodronybevonatos megoldások. Kiemelkedő a kovácsoltvas vagy más, lágyabb fémdíszekkel ellátott patkolt tojás (leggyakoribb ékítményéről elnevezve), amely a húsvéti hajnalfát díszítette, de rontáselhárító feladatot is betölthetett (→ rontás elhárítása). Az utóbbi időben fémművesek, barkácsolók kimagasló szaktudásának bizonyítására szolgál. Tojásfestésre az anilinfestékek elterjedéséig növényi festékeket (→ festőnövények) használtak, berzsenyből állították elő a nálunk legkedveltebb piros színt, más színeket a környezetben gyűjtött növényi részek főzetéből, forrázatából. Napjainkban is legáltalánosabb a vöröshagymahéj-főzet. Húsvéti tojás díszítésével elsősorban nők foglalkoznak, akik gyakran a művelet helyi specialistái. A férfiak karcolást és főleg patkolást végeznek. A húsvéti tojás húsvéti ajándék, amely bármely családi, lokális, jogi kapcsolat alapján adható. Korábban feudális szolgáltatás is volt. Keresztszülők keresztgyermekeknek és leányok az őket húsvéthétfőn meglocsoló fiatalembereknek adják. Az utóbbi célra városban, újabban falun is gyári készítésű csokoládé, műanyag stb. húsvéti tojások is használatosak. Ezek előzményei a korábbi századokban főleg a magasabb társadalmi osztályok számára készített húsvéti tojás-imitációk (a parasztságnál fából). Az utóbbi időben Európa-szerte érvényesülő tendencia a húsvéti tojás-ajándékozás gyermekszokássá válása. – A húsvéti tojás fogyasztásához a parasztságnál hiedelmek (→ hiedelem) fűződnek, jótékony hatást tulajdonítanak neki, a héját → mágikus tárgyként is használják. Főleg gör. keleti vallásúak → halottkultuszában van szerepe (pl. sírokra teszik). A húsvéti tojás történetének rekonstruálásához az anyag romlandósága miatt kevés tárgyi emlék maradt fenn. Ilyen pl. a mo.-i avar sírban talált karcolt díszű tojás, Worme mellett az i.sz. 320-ból datált sírban festett díszű tojás, a sziléziai Opole várásatásaiban (11. sz.) talált maradványok; továbbá tartós – sőt nemes – anyagokból készült tojásutánzatok különböző korokból. A díszített tojás az ókor magas kultúráitól (beleértve az Európán kívülieket), Európa barbár népeitől a középkoron át napjainkig sokoldalú kultikus, társadalmi és esztétikai funkciókat töltött be a társadalmak különböző rétegeinél. A húsvéti tojás napjainkig való fennmaradásához nem kis mértékben hozzájárulhatott egyházi szentelmény (→ szentelmények) volta, ami társadalmi presztizsét is biztosította, fel egészen az uralkodói udvarokig. A húsvéti tojás legnagyobb jelentőségre a gör.keleti egyház hatásterületén emelkedett. (→ még: húsvéti korbácsolás, →húsvéti locsolás, → kókonya, → komatálküldés, → tojásjátékok) – Irod. Györffy István: Hímes tojások (Bp., 1925); Taylor, A.: Das Ei im europäischen Volksrätsel (Schweizerisches Archiv für Volkskunde, Basel, 1953); Szabó László: Húsvéti tojások a beregi Tiszaháton (Ethn., 1963); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Newall, Venetia: An Egg at Easter (London, 1971); Györgyi Erzsébet: A tojáshímzés díszítménykincse (Népr. Ért., 1974).