Kalevala - Vejnemöjnen muzsikája

VEJNEMÖJNEN MUZSIKÁJA

Komoly öreg Vejnemöjnen,
Fő nótafa mindétiglen,
Igazítja ujját, körmét,
Mossa mind a két hüvelykjét;
Örömkőre ül legitten,
Letelepszik a dalszirten,
Ezüstös halom hegyiben,
Aranyos kis domb tetején.

Ujjával a hangszert fogja,
Térdével a görbét tartja,
Két keze között a hárfát,
Szóval mondja, fölfeleli:
"Nosza jöjjön meghallgatni,
Aki nem hallott ezelőtt
Örök dalost, örvendezőt,
Húros hárfát, zengedezőt!"

Avval öreg Vejnemöjnen
Hangicsálni kezde gyöngyen;
Ujja fürgén forgott fel s le,
Könnyedén szökött hüvelykje.

Az öröm örömmé lendült,
Vígság vígassággá pendült,
A zene zenévé zendült;
A dal immár dallá zsendült,
A csukafog fönnen zengett,
A halfarkú gyöngyen engedt,
A mén szőre csengett-bongott,
A paripaszőr ujjongott.

Zengett az agg Vejnemöjnen,
Nem volt ott a rengetegben
Állat, négy lábon szaladó,
Patán szerteszáguldozó,
Aki nem jött hallania,
Víg örömet vallania.

Mókuskák ott ágaskodnak,
Gallyról gallyra kapaszkodnak,
Hölgymenyétek ott mozognak,
Gyepük csúcsára csücsülnek,
Mezőn szarvasok szökellnek,
Hiúzok örömet ülnek.

Fölserken a lápi farkas,
Mező medvéje megébred,
Kéregfészkiből kimozdul,
Felkel a fenyővacokbul;
Tesz a farkas utat hosszút,
Nagy mezőt a medve megfut,
Végre a sövényhez ül le,
Ott is a kapunak dűlve,
A sövény egy szirtre terül,
Kapu az avarra kerül;
Akkor ugrik egy fenyőre,
Felfordul egy jegenyére
A muzsikát hallania,
Víg örömet vallania.

Tapió-lak vizsga vénje,
Maga Erdőlak ura is,
Tapiónak minden népe,
Mind leánya, mind legénye,
Halad fel a hegytetőre,
A muzsikát hogy megértse;
Maga erdő asszonya is,
Tapió takaros hölgye
Kék kapcát ízibe öltve,
Piros pántlikáját kötve,
Hág egy nyírfa hajlatára,
Ül egy görbe égerfára,
Húros hárfa hallatára,
Muzsikája szép szavára.

Madár mind az égen járó,
Két szárnyon suhogva szálló,
Mint a forgatag megeredt,
Nagy sebbel-lobbal sietett
A gyönyörűt hallania,
Víg örömet vallania.

Magasból a sas leszárnyal,
Jön a héja felhőn által,
Jegesruca mély hullámról,
Hattyúk a fölengedt lápról,
Pici pintyőkék is árvák,
Csirikoló csepp madárkák,
Kis tollasok százszámra is,
Pacsirták ezernyi számmal
Ujjongnak a levegőben,
Csevetelnek válla csúcsán,
Míg atyuska vigad fönnen,
Míg muzsikál Vejnemöjnen.

Természetnek tündérei,
Levegőég szép szűzei,
Ők is az örömet vallják,
Hogy a húros hárfát hallják,
Ki az égi jármon ülve,
Menny karéján tündökölve,
Ki egy kisded felhő szélén,
Pompázva piros szegélyén.

Holdleány, a szép hajadon,
Napleány, nemes kisasszony,
Ím, a bordát berregteti,
A nyüstöt emelingeti,
Aranyvásznat sző, szövetet,
Ezüstöset gyárt remeket,
Piros felhő szélén ülvén,
Hosszú égkaréjnak csücskén.

Hát amikor hallják azt ott,
A remek muzsikahangot,
Kihull markukból a borda,
Vetélő kifut kezükből,
Aranyszálak elszakadnak,
Ezüstnyüstök elszaladnak.

Nem volt ottan állat olyan,
Nem volt vízen fickándozó,
Hat úszószárnyon haladó
Hal, a jobbak közül való,
Aki nem jött hallania,
Víg örömet vallania.

Csukák jöttek máncorogva,
Víziebek vánszorogva,
Lazac száguld zátonyárul,
Mélységből a szemling járul;
Kis vörösszem és sigérhal,
Eperlán meg más egyéb hal
Versenyt mind a nádba gyűlnek,
Mart mentin letelepülnek
Vejnö verse hallatára,
Muzsikája szép szavára.

Ahto is, habok királya,
Vízi bátya, fűszakállú,
Víz tetejére húzódván,
Meglapul egy tündérrózsán,
Az örömet úgy hallgatja,
Ő szavát, ím, ígyen szabja:
"Sosem hallottam hasonlót
Ezen a kerek világon
Vejnemöjnen vigalmához,
A nagy nótafa dalához."

Kacsatündér, két-egy-testvér,
Marti nádlakó leányok
Hajukat hogy ott kefélték,
Fejüket hogy fésülgették
Fésüjök ezüstfejével,
Aranyozott szőrkefével:
Hát különös hangot hallnak,
Muzsikáját ékes dalnak
Fésüjük a vízbe veszett,
Ecsetjük a habba esett,
Fejük marad fésületlen,
Hajuk félig készületlen.

Maga víznek úrasszonya,
Nádas mellű vízi banya
Emelkedik, ím, a vízbül,
Kecmereg egy vízi kőre
Azt a hangot hallania,
Vejnemöjnen vígasságát,
Ottan mélyen elaludott,
Hasra fekve szunnyadozott
Az iratos kő tetején,
Pockos sziklának peremén.

Ott az öreg Vejnemöjnen
Zengett egy nap, másnap újfenn,
Nem volt ott vitézlő egy se,
Nem volt férfi még oly büszke,
Nem volt férfi, sem menyecske,
Sem egy hajfonatos hetyke,
Hogy sírva ne fakasztaná,
Szívét meg ne olvasztaná;
Sírtak ifjak, sírtak vének,
Sírtak nőtelen legények,
Sírtak mind a házas hősök,
Fiúk is feleidősök,
Fiúk, szűzek, minden népség,
Apró-cseprő lánycselédség,
Oly csodálatos az ének,
Dala oly varázs a vénnek.

Vejnemöjnennek magának
Könnyei kicsordulának,
Perdül gyöngye két szemének,
Vízcseppjei gördülének,
Áfonyánál izmosabbak,
Borsószemnél vaskosabbak,
Fajdtojásnál domborúbbak.

Kicsordul szeméből könnye,
Ő szép orcáira folyván,
Ő szépséges orcáirul
Magas mellére pereg le,
Magas melléről megintlen
Lába elé a földre térül.

Vízcseppjei gördülének,
Kéklő tenger széleiglen,
Kéklő tenger széleitől
Véghetetlen víz ölébe,
Fekete iszap fölébe.

Ott az öreg Vejnemöjnen
Maga szóval ígyen szólal:
"Van-e itt az ifjú népben,
Ifjú népben, itt e szépben,
Ebben a hatalmas hadban,
Egy őstől való csapatban
Könnyemnek kihalászója
Véghetetlen víz ölébül."

Ifjak ott, ím, ígyen szólnak,
Viszont vének válaszolnak:
"Nincsen itt az ifjú népben,
Ifjú népben, itt e szépben,
Ebben a hatalmas hadban,
Könnyednek kihalászója,
Véghetetlen víz ölébül."

Szólt az öreg Vejnemöjnen:
"Könnyemet ki megszerezi,
Vízcseppjeim visszaveszi
Véghetetlen víz ölébül,
Tollas bundám bírja bérül."

Odajött a kékes kácsa,
Öreg Vejnemöjnen mondja:
"Te kék kácsa, víz közepett
Száddal bukdácsolsz eleget,
Vágod váltig a vizeket;
Eredj, hozd fel könnyeimet
Véghetetlen víz ölébül,
Kapsz jutalmat jót, jeleset;
Tollas bundám bírod bérül."

Ment a kácsa kihalászni
Vejnemöjnen könnycseppjeit
Véghetetlen víz ölibül,
Fekete iszap közibül;
Tengerből a könnyet hozza
Vejnőnek kezébe vissza,
Már a könnyek mássá lőnek,
Gyönyörűségessé nőttek;
Drágagyönggyé dalmahodtak,
Kékes kővé finomodtak,
Kincsévé király uraknak,
Örömévé a nagyoknak.