ARISZTOTELÉSZ - POLITIKA

ÖTÖDIK KÖNYV

1. Már úgyszólván valamennyi kérdést, melyet magunk elé tűztünk, kimerítettük. Az elmondottakkal kapcsolatban még a következőkkel kell foglalkoznunk, hogy milyen és hányféle oka lehet az alkotmány megváltoztatásának és melyek azok, amelyek az alkotmányt megingatják, melyikből milyen szokott rendszerint kifejlődni; továbbá: általában és külön-külön mindegyikben az alkotmány megőrzésének minő biztosítékai vannak; s végül: milyen körülmények között szilárdulnak meg leginkább?

Először is abból kell kiindulnunk, hogy már eredetileg is sokféle államforma van; mert az igazság és a viszonylagos egyenlőség elvét mindenki elfogadja ugyan közös alapul, csak éppen (mint már fentebb is mondtuk) a lényeget tévesztik el. A demokrácia pl. úgy keletkezett, hogy az egy bizonyos szempontból egyenlőeket általában egyenlőknek vették (azért, mert valamennyien egyformán szabadok, azt gondolják, hogy most már minden tekintetben egyenlőek); az oligarchia pedig abból, hogy azokat, akik csak egyvalamely szempontból nem egyenlőek, általában is egyenlőtleneknek tartják (mivel vagyoni szempontból egyenlőtlenek, általában véve is olyanoknak képzelik őket). Azután meg az egyik rész, abban a hiszemben, hogy másokkal egyenlő, mindenben egyformán akar részesedni; a másik pedig, mivel nem tartja magát egyenlőnek, egyre több előnyt igyekszik szerezni, mert az "a több" az egyenlőtlenség. Van tehát mindegyik alkotmányban valamelyes igazság, de általában véve mégis rossz úton járnak. Ezért azután, ha az egyes pártok nem a maguk elképzelése szerint részesednek az államhatalomban, belső forrongást támasztanak. Legjogosabban zúgolódhatnának még valamennyi közt - és mégis legkevésbé teszik ezt - az erényben kiváló férfiak; mert még leginkább ők azok, akik általában nem vehetők egyformáknak másokkal. Vannak olyanok, akik nemes származásuk folytán, ezen kiválóságukra hivatkozva, nem tartják magukat másokkal egyenlőeknek; s valóban, nemeseknek is tekintjük azokat, akiknek erény és gazdagság jut ősi örökségül.

Ez a kezdete, és hogy úgy mondjam, forrása a belső zavaroknak, amiből a forradalom rendszerint ered. (Az alkotmányváltozás kétféleképp mehet végbe: egyrészt az alkotmánnyal ellentétben, mikor ti. a régiből egy egészen más alkotmányra térnek át, pl. a demokráciából oligarchiára, az oligarchiából demokráciára, vagy ezekből politeiára, illetőleg arisztokráciára, vagy fordítva; - másrészt nem az alkotmánnyal ellentétben, hanem alapul elfogadják a régi rendszert, pl. az oligarchiát vagy a monarchiát; csakhogy az ellenzék maga akarja a kormányt kézbe venni. Irányulhat ez fokozati különbségekre is, pl., hogy az oligarchia kisebb vagy nagyobb mértékben legyen oligarchikus, vagy a demokrácia kisebb vagy nagyobb mértékben demokratikus, s így tovább a többi alkotmányt illetőleg is, vagyis, hogy ezek szigorúbbak vagy enyhébbek legyenek. Továbbá, hogy az alkotmánynak csupán egyes részei változzanak, pl. hogy valamely hivatalt megszervezzenek vagy feloszlassanak, amint pl. némelyek szerint Lakedaimónban Lüszandrosz megkísérelte a királyság eltörlését, Pauszaniasz király pedig az ephoroszi hivatal megszüntetését, és ahogy Epidamnoszban is csupán részleges alkotmányváltoztatás történt, ti. a törzsfőnökök helyett tanácsot állítottak fel, egyébként azonban a kiváltságosak közül való tisztviselőket még a mai napig is kényszerrendszabály kötelezi a népgyűlésen való megjelenésre, valahányszor csak vezetőválasztásról van szó - s ugyanilyen oligarchikus ebben az alkotmányban az is, hogy csak egy arkhón van.) Mindenütt az egyenlőtlenség okozza a belső viszályt - mégpedig olyan egyenlőtlenség, amely nincs arányban az emberek valóságos egyenlőtlenségével (az örökös királyság is csak akkor egyenlőtlen, ha a király a vele egyenrangúak sorából emelkedik ki); az emberek ugyanis rendesen az általános egyenlőségre törekszenek, mikor forronganak. Az egyenlőség azonban kétféle, szám szerinti vagy érték szerinti. Szám szerint egyenlőnek azt mondom, ami mennyiségében vagy nagyságában ugyanaz és egyforma; érték szerint egyenlőnek pedig azt, ami viszonylagosan véve ugyanaz, pl. szám szerint ugyanannyival több a három a kettőnél, mint a kettő az egynél: viszonylagosan ugyanannyival több pedig a négy a kettőnél, mint a kettő az egynél; ti. ugyanakkora része a kettő a négynek, mint az egy a kettőnek: mindkettő fele a másiknak. Míg tehát abban mindenki egyetért, hogy az általános igazság érték szerinti, abban már eltérők a vélemények, hogy - (miként fentebb mondottuk) - az egyik rész, ha valamiben egyenlőnek érzi magát, akkor azt hiszi, hogy most már mindenben az, a másik rész pedig, ha valamilyen szempontból egyenlőtlen, mindenben kivételesnek tartja magát. Így aztán elsősorban is az alkotmány két formája alakul ki: a demokrácia és az oligarchia; mert nemes vér és erényesség kevés emberben van, minden más tulajdonság azonban sokkal több emberben; nemes és jellemes férfit sehol sem találsz százat, de vagyonosat sok helyütt. Azonban téves volna mindent egyszerűen az egyik fajta egyenlőség szerint berendezni. Ezt a tapasztalat is bizonyítja, mert egyetlen alkotmány sem szilárd, amely ilyen alapokon áll, éspedig azért nem, mert lehetetlen, hogy az első és kezdeti tévedésnek ne valami rossz legyen a vége. Ezért tehát ajánlatos részben a szám szerinti, részben az érték szerinti egyenlőséget alkalmazni. De mindamellett a demokrácia szilárdabb és sokkal kevésbé ingatag, mint az oligarchia. Az oligarchiákban ugyanis kétféle törekvés van: az egymással és a néppel szemben folytatott harc; a demokráciákban viszont csak az oligarchiával szemben való küzdelem, az egymás ellen folytatott harc ugyanis, legalábbis említésre méltó formában, nincs meg; s azonkívül a középosztályra támaszkodó politeia is közelebb áll a demokráciához, mint az oligarchiához, márpedig ezen alkotmányok közt ez nyugszik a legbiztosabb alapon.

2. Minthogy pedig azt kutatjuk, hogy miből erednek a belső viszályok és változások az alkotmányban, először is általában azok eredetét és okait kell szemügyre vennünk. Szám szerint - mondjuk - körülbelül három ilyen van, s ezeket először is önmagukban kell külön-külön meghatároznunk. Meg kell határoznunk: milyen viszonyok közt keletkezik forrongás, mi célból, és harmadszor, mi az eredete a politikai zavaroknak és az egymással szemben folytatott harcoknak.

Annak okául, hogy általában maga a polgárság valamiképp óhajtja a forradalmat, főleg azt kell tekintenünk, amiről már alkalomadtán beszéltünk. Az egyik fél ugyanis az egyenlőségért küzd s azért támaszt zavart, mert úgy véli, hogy bár egyenlő jogú azokkal, akik egyre jobban fölébe kerekednek, mégis hátrányos helyzetben van; a másik fél pedig az egyenlőtlenségért és a maga érvényesüléséért harcol, mert úgy véli, hogy bár másokkal éppen nem tekinthető egyenlőnek, mégsem jut annyihoz, amennyihez a vele egyenlők, hanem még kevesebbhez (ez a törekvés pedig lehet jogos, de jogtalan is); ha rosszabb sorban vannak, azért zavarognak, hogy egyenlők legyenek, ha meg már azok, akkor azért, hogy még többjük legyen. Íme, mint mondottuk, ilyen helyzetekben támad belső villongás.

Az pedig, amiért a viszálykodás folyik: a nyereség, a köztisztelet vagy ezeknek az ellenkezője, ti. sokan a becsületvesztés vagy a pénzbüntetés elől akarnak menekülni, akár magukról, akár hozzátartozóikról van szó, s ezért szítanak viszályt a városállamban.

A belső mozgalmak oka és eredete pedig, amelynek következtében az említett állapot bekövetkezik, szám szerint hét pontban foglalható össze, vagy bizonyos szempontból még többen is. Ezekből kettő a fent említettekkel azonos, csak nem ugyanabban az értelemben, ti. a nyereségért és a köztiszteletért, mint fentebb mondottuk, nem azért tülekednek egymással, hogy azokat maguknak megszerezzék, hanem azért, mert látják, hogy mások - hol jogosan, hol jogtalanul - ezektől egyre többet igyekeznek maguknak megkaparintani; egyéb okok: bántalmazás, félelem, túlságos hatalom, lekicsinylés, aránytalan fejlődés; továbbá, más szempontból: versengés, közönyösség, kicsinyesség és széttagoltság.

3. Hogy ezek közül a bántalmazásnak és a nyereségvágynak milyen ereje van, és hogyan idézhetnek elő viszálykodást, az nyilvánvaló; ha ugyanis a vezetők követik el a bántalmazást és egyre nagyobb vagyonra áhítoznak, a polgárok lázadozni kezdenek egymás ellen és az alkotmány ellen, amely ezeket a visszásságokat lehetővé teszi: mert a kapzsiság hol egyesek vagyonából, hol meg a közösből húz nyereséget. Nyilvánvaló a becsvágy hatalma is, és hogy mint válik forrongások okozójává; a jogfosztottak ugyanis látván azt, hogy a másik milyen megbecsülést élvez, elégedetlenkedni kezdenek, persze igazságtalan, ha méltatlanul részesítenek egyeseket a megbecsülésben, míg másokat attól megfosztanak - ellenben jogos, ha mindez a méltányosság alapján történik. A túlságos hatalom is bajt okoz, azaz, ha valaki (akár egy ember, akár több) hatalmas befolyásával jobban kiemelkedik az átlagból, mint ahogy azt a városállam viszonyai és a politikai hatalom mértéke megengedik; az ilyesmiből rendesen monarchia vagy önkényuralom fejlődik; ezért van néhol szokásban az osztrakiszmosz, mint például Argoszban és Athénban; bár helyesebben cselekszünk, ha mindjárt eleve gondoskodunk arról, hogy ne legyen a városállamban ennyire kiemelkedő hatalom, mint ha elnézzük, hogy az kifejlődhessék, s aztán később próbáljuk a bajt orvosolni. A félelem is sokszor kelt nyugtalanságot, egyrészt azokban, akik igazságtalanságot követtek el, s félnek, hogy meg kell lakolniok, másrészt azokban, akiket igazságtalan cselekedetek fenyegetnek, mert ezek meg az erőszakosságot akarják megelőzni, mint például amikor Rhodoszban az előkelőség a nép ellen összefogott, mert az perrel fenyegetődzött. A lekicsinylés is oka lehet a zavargásnak éppúgy, mint a felkelésnek, például az olyan oligarchiákban, ahol a nagyobb rész ki van zárva az alkotmányból (mert ez erősebbnek tartja magát); de a demokráciákban is, mikor a vagyonos osztály semmiféle tekintélyt sem ismer el a rend fölbomlása és az anarchia miatt, mint például Thébaiban is, az oinophütoi csata után, a rossz kormányzás következtében, elbukott a demokrácia éppúgy, mint Megarában, mikor azt a rend elbomlása és a fejetlenség meggyöngítette; valamint Szürakuszaiban Gelón türannisza és Rhodoszban a nép lázadása előtt. De előidézheti az alkotmány megváltoztatását az aránytalan fejlődés is. Mert miként a test részekből áll, s ezért arányosan kell fejlődnie, hogy részeivel összhangban maradjon, mert ha nem, akkor elsatnyul - mint akkor, ha például a láb négy könyöknyi, az egész test pedig csak két félkönyöknyi lenne -, sőt esetleg még más élőlény formájává is átváltoznék, azaz nemcsak mennyiség, hanem minőség szempontjából is aránytalanul fejlődnék: akképpen a városállam is részekből áll, amelyek közül némelyik sokszor észrevétlenül megnövekszik, mint például a vagyontalanok tömege a demokráciában és a politeiában. Ez néha a véletlen folytán is bekövetkezhet, mint például Taraszban, mikor az iapügoktól elszenvedett vereségben sok előkelő elpusztult, s ennek következtében, kevéssel a méd háborúk után, demokrácia fejlődött a politeiából, továbbá Argoszban, mikor a hónap hetedik napján döntő vereséget szenvedtek a lakóniai Kleomenésztől, és az kényszerítette őket, hogy a bevándorolt lakosság egy részét polgárjogban részesítsék; végre Athénban, ahol a szerencsétlen szárazföldi hadjáratok folytán a nemesség megfogyatkozott, mert a lakóniai háborúban sorozással töltötték fel a hadsereget. Ugyanez a demokráciákban is megesik, de ritkábban; ha ti. a vagyonos osztály számában megnövekszik, vagy a vagyona meggyarapodik, könnyen oligarchikus vagy önkényuralmi formára térnek át. De megváltozhat az alkotmány lázadás nélkül is, egyrészt versengés következtében, mint például Héraiában (itt ti. azért tértek át a választásról a kisorsolás rendszerére, mert mindig azokat választották meg, akik jobban tülekedtek); másrészt közönyösség miatt, mikor a lakosság eltűri, hogy a legfőbb hivatalokba olyanok jussanak, akik nem hívei az alkotmánynak, ahogyan például Óreoszban is megdőlt az oligarchia, mikor a vezető tisztviselők közé Hérakleodórosz bekerült, aki aztán az oligarchiát politeiává, illetőleg demokráciává formálta át; de bekövetkezhet a változás kicsiny lépésekben is. Ezen a fokozatos átváltozáson azt értem, hogy sokszor észrevétlenül is nagyon megváltozik az alkotmány, mert nem veszik figyelembe az apró jelenségeket; miként Ambrakiában is a vagyonalap egy ideig kicsi volt, végre aztán már semmi vagyon sem kellett a hivatalokhoz, mert úgy gondolkodtak, hogy a semmi és a kevés között nagyon kicsi vagy éppen semmi különbség sincs. Forradalmi ok a törzsi különbség is, mindaddig, amíg teljesen össze nem olvadnak, mert miként egy véletlenül összeverődött tömegből még nem lesz városállam, ugyanúgy nem alakulhat az ki egy tetszőleges időtartam alatt sem: hiszen ahány városállam eddig még más néppel társult és későbbi bevándorlókat fogadott sorai közé, legnagyobbrészt összetűzött velük, például a troizéniek az akhaiokkal együtt alapították Szübariszt, de azután az akhaiok elszaporodván, kiűzték a troizénieket, s ebből származott a szübariszi átok; ugyanez történt Thurioiban is, ahol a szübarisziek szintén másokkal egyesülve alapítottak államot, és mikor telhetetlenségükben a terület nagyobb részét akarták elfoglalni, mintha bizony az övék lett volna, elűzték őket. Büzantionban is kiderítették, hogy a bevándoroltak lázadást készítettek elő, s harccal verték ki őket; az antisszaiak khioszi menekülteket fogadtak be maguk közé, és utána fegyverrel kellett őket kikergetniök; viszont a zankléiek, akik a szamosziakat beengedték, maguk lettek földönfutókká, az Euxeinosz-tenger melletti Apollónia lakói azzal, hogy újabb bevándorlóknak nyitották meg kapuikat, forradalmat idéztek elő; a szürakuszaiak a türannisz megszüntetése után az idegeneknek és a zsoldosoknak is polgárjogot adva, ugyancsak forradalmi állapotokat teremtettek, és harcra került a sor, amikor pedig az amphipolisziak khalkiszi bevándorlókat engedtek be, többségükben menekülniök kellett előlük.

(Az oligarchiákban a nép szokott lázongani azért, mert szerinte jogtalanság éri azzal, hogy - miként fentebb mondottuk - nem részesül egyenlő elbánásban, habár egyenlő jogú, a demokráciákban pedig a nemesség, mivel csak egyenlő mértékkel mérnek neki is, holott ő nem egyenrangú másokkal.) Forronganak a városállamok néha területi okokból is, amikor a vidék területi viszonyai nem alkalmasak arra, hogy egységes városállam alakuljon ki, pl. Klazomenaiban a khütroni lakosság ellenséges indulattal van a szigetivel szemben, s éppúgy Kolophónban és Notionban; Athénban sem egyformán demokratikus érzelmű mindenki, mert Peiraieusz lakossága inkább az, mint a városbeli. Miként a háborúban a még oly kicsi vizesárkon való átkelés is szétzilálja a csatarendet, éppúgy egységbontást kelt minden különbözőség is. Talán még legnagyobb ellentétet alkotnak az erény és a gonoszság; másodsorban a gazdagság és a szegénység s így tovább, egyik inkább, mint a másik, de közéjük sorolható az itt említett ellentét is.

4. A belső zavargások tehát nem kis célokért keletkeznek, de gyakran kis okok robbantják ki, és rendesen nagy érdekekért harcolnak. De a kis ellentéteknek is igen nagy a jelentőségük, ha a hatalmon levők között keletkeznek, ami egyszer Szürakuszaiban is megtörtént a régi időben. Itt az alkotmány azért változott meg, mert két ifjú, a vezetők körül szerelmi okból összetűzött. Mikor ugyanis az egyik távol volt, a másik, a barátja, elcsábította a kedvesét, erre az előbbi haragra gerjedt és megtorlásul rávette az illető feleségét, hogy menjen el hozzá; ebből kiindulva, a polgárság között pártharcot szítottak maguk mellett. Ezért azután vigyázni kell, és meg kell szüntetni a vezetők és hatalmasok viszályát, mert mindig kezdetben történik a hiba, s a kezdet, mint mondják, az egésznek a fele, úgyhogy a benne rejlő még oly kis hiba is arányban áll a fejlődés későbbi szakaszaiban jelentkező hibákkal. Az előkelő emberek viszálykodása pedig általában az egész városállamot magával rántja, mint pl. ez a méd háborúk után történt Hesztiaiában, mikor is két testvér összeveszett az apai örökségen, a szegényebb ugyanis azzal az ürüggyel, hogy a másik nem akarta bevallani vagyonát, sem pedig megmutatni azt a kincset, melyet apjuk talált, a maga oldalára térítette a népet, a másik pedig, akinek nagy vagyona volt, a gazdagokat. Delphoiban is egy sógorsági viszonyból támadt az ellentét, s ez lett a kezdete valamennyi későbbi zavarnak; egy vőlegény ugyanis, mikor menyasszonyáért ment, a madárjóslatból valami kedvezőtlen ómenre következtetett, s ezért nem vette el feleségül, hanem eltávozott; a menyasszony rokonai aztán, minthogy ezt személyes sértésnek vették, szent tárgyakat dugtak el nála, mikor áldozatot mutatott be, és mint szentségtörőt megölték. Mitülénében is a leányörökösök miatt ütött ki zavargás, ami sok bajnak lett a forrása, sőt az athéniak elleni háborúnak is, amelyben Pakhész elfoglalta a városállamukat; Timophanész ugyanis, egy gazdag polgár, két leányt hagyott árván, Dexandrosz pedig, akit elutasítottak és így nem nyerte el a kezüket fiai számára, lázadást kezdett és az athéniakat ellenük bőszítette, mivel vendégjogú polgára volt a városállamnak. Phókiszban is egy leányörökös miatt támadt viszály Mnaszeasz, Mnaszón apja, és Euthükratész, Onomarchosz fia közt, s ez a viszály volt kezdete a phókisziak szent háborújának. Epidamnoszban szintén házassági ügy miatt változott meg az alkotmány; valaki ti. elígérte a leányát egy ifjúnak, de mikor a vőlegény apja, aki vezető hivatalba került, büntetést szabott ki rá, sértett önérzetében összetoborozta a polgárjog nélküli lakosságot. Változás állhat be az oligarchia, demokrácia és politeia helyzetében akkor is, ha a városállam valamely vezetője vagy valamely része tekintélyben vagy hatalomban meggyarapodik; pl. az Areiosz pagoszon székelő tanácsa a méd háborúk alatt igen tekintélyessé lett, s úgy látszott, hogy az alkotmányt szilárdabbá tette, viszont a hajósok tömege, akiken a szalamiszi győzelem sorsa megfordult, vezető helyzetük és a tengeren való uralmuk révén a demokráciát erősítették meg; Argoszban a nemesség, amely a mantineiai csatában a lakedaimóniak ellen kitüntette magát, kísérletet tett a demokrácia megdöntésére; Szürakuszaiban a nép, amely az athéniak elleni háborúban győzelmet aratott, a politeiából demokráciára tért át; Khalkiszban a nép a nemességgel egyetértésben Phoxosz türannoszt elűzve, azonnal politeiára tért át; Ambrakiában a nép a pártütőkkel szövetkezve hasonlóképpen elűzte Periandrosz türannoszt, és maga vette kezébe a kormányzatot. S általában jól jegyezzük meg, hogy mindazok, akik hatalomra segítik a városállamot, akár magánemberek, akár vezetők, akár törzsek s általában bármilyen csoportosulás és akármilyen népréteg, lázadást idéznek elő; mert vagy azok kezdik a zavargást, akik ezektől irigylik a dicsőséget, vagy pedig ezek nem hajlandók kimagasló helyzetük folytán másokkal egyenlő helyzetben megmaradni. Inog az alkotmány akkor is, ha a városállam ellentétes osztályai, pl. a gazdagok és a köznép, körülbelül egyensúlyban vannak egymással, s középosztály vagy egyáltalán nincs, vagy elenyészően csekély, mert ha nagy túlsúlyban van valamelyik elem, akkor ezzel a nyilvánvalóan erősebb féllel szemben a többi nem szívesen kockáztat. Ezért van, hogy az erényességben kiváló férfiak úgyszólván sohasem támasztanak zavart, mert kevesen vannak a tömeggel szemben. Általában véve tehát a belső zavaroknak és fölkeléseknek eredete és oka így jelentkezik az egyes alkotmányokban. Az alkotmány megdöntése erőszakkal vagy csellel történik, és az erőszakot vagy mindjárt kezdetben, vagy csak később alkalmazzák. Az ámítás is kétféle. Némelykor először elámítják a polgárságot, s azután helyeslésük mellett megváltoztatják az alkotmányt; később pedig akaratuk ellenére erőszakkal tartják fenn, mint pl. a "négyszázak" idejében is megcsalták a népet, azt hangoztatva, hogy a perzsa király majd pénzt ád a lakedaimóniak elleni háborúra, mikor aztán megszédítették a népet, akkor azon igyekeztek, hogy uralmukat fenntartsák. Máskor meg mindjárt szép szóval kezdik, és később is folytatva a rábeszélést, mintegy a nép beleegyezésével uralkodnak.

Általában a felsorolt okok idézik elő a változásokat valamennyi alkotmánynál.

5. Az egyes alkotmányokban külön-külön a fenti szempontok alapján kell a részletjelenségeket szemügyre vennünk. A demokráciákban leginkább a népvezérek féktelensége miatt áll elő a változás; egyrészt a magánéletben uszítanak a vagyonos emberek ellen, s ezzel pártba tömörítik őket (mert hisz még a haragosokat is összehozza a közös félelem), másrészt pedig a közéletben izgatják ellenük a népet. S hogy ez így szokott lenni, azt sok példán láthatjuk. Kószban is azért változott meg a demokrácia, mert a népvezérek között gonoszak voltak és az előkelők összefogtak ellenük; ugyanígy Rhodoszban: itt zsoldot is adtak a népvezérek, és megakadályozták, hogy a hadihajók parancsnokainak a nekik járó tartozásokat megadják; ezeket így az ellenük irányuló bírósági eljárás kényszerítette szövetkezésre és arra, hogy a demokráciát megbuktassák. Elbukott a demokrácia Hérakleiában is, mindjárt a letelepedés után, mert a népámítók bántalmazták az előkelőket, akik ugyan elmenekültek, de azután összeszedelőzködtek, és visszatérve megdöntötték a népuralmat. Hasonló módon bomlott fel a megarai demokrácia, amikor a népámítók sok előkelő polgárt száműztek, hogy legyen vagyon, amit elkobozhassanak, míg nagyon is megnövekedett a száműzöttek tömege; ezek aztán visszatértek, harcban leverték a népet és megalapították az oligarchiát. De ugyanez következett be Kümében is a demokrácia idejében, amelyet aztán Thraszümakhosz szüntetett meg. És ha jól szemügyre vesszük a dolgot, láthatjuk, minden más városállamban is így megy végbe a forradalmi változás. Néha csak azért, hogy a népnek kedvében járjanak, üldözik az előkelőket s ezzel késztetik tömörülésre őket, vagy azzal, hogy a vagyonukat fölosztják vagy jövedelmüket közszolgáltatásra veszik igénybe, máskor meg rágalmakat szórnak a gazdagokra, hogy legyen miért elkobozniok a vagyonukat. A régi korban, ha valaki népszónok és hadvezér volt egy személyben, rendszerint türannisszá változtatta át az alkotmányt: a hajdani türannoszoknak úgyszólván legnagyobb része a népvezérek közül került ki. S hogy ez akkoriban úgy volt, ma pedig nem így van, ennek oka az, hogy a népvezérek a hadvezérek soraiból emelkedtek fel (mert akkor még nem voltak olyan ügyes szónokok); mostanában viszont, hogy a szónoklat így kifejlődött, akik értenek a szónoklat művészetéhez, ugyan népvezérekké lesznek, de mivel a hadvezetésben járatlanok, nem lépnek föl támadóan, legfeljebb itt-ott fordult elő ilyesmi néhanapján. Régen azért is alakult ki a türannisz könnyebben, mint ma, mert egyesekre igen jelentős tisztséget juttattak; pl. így fejlődött türannisz Milétoszban a prütaneiából (a prütanisz nagy és fontos hatalommal rendelkezett). Aztán meg azért is, mert akkoriban a városállamok nem voltak még olyan nagyok, s a nép a földjein lakott, munkájával elfoglalva; a nép vezetői pedig, ha éppen harciasak voltak, akkor türannoszságra törekedtek. S ezt mindnyájan a nép bizalmának a birtokában tették, a bizalom alapja pedig a gazdagok iránti gyűlölet volt, így lett pl. Athénban Peiszisztratosz türannosszá, ti. föllázadt a síkságon lakók ellen; Megarában pedig Theagenész úgy, hogy a gazdagok barmait, amint a folyó partján legeltették, elfogta és leöldöste. Dionüszioszt is azért tartották érdemesnek a türanniszra, mert amikor Daphnaioszt és sok gazdag embert megvádolt, mivel ezeket gyűlölte, elhitték róla, hogy a néppel tart. Sokszor a hagyományos demokráciát egészen újfajúvá szervezik át; ahol ti. a vezetőket választják ugyan, de nem egy bizonyos vagyonhatár alapján, és maga a nép választ, ott a hivatalhajhászók fölcsapnak népvezérnek s oda juttatják az államot, hogy a nép még a törvénynek is fölébe kerül. Hogy ez meg ne történhessen, vagy legalábbis ne egykönnyen, annak ellenszere, hogy a vezetőket a törzsek válasszák, ne pedig az egész nép.

A demokráciák változásai tehát körülbelül ezen okok miatt szoktak bekövetkezni.

6. Az oligarchiákban főleg két, igen nyilvánvaló ok miatt támad forradalom. Egyik az, hogy a néppel erőszakoskodnak; ilyenkor akárki fölléphet a nép vezetőjéül; de ez leginkább akkor sikerül, ha maguk az oligarchák közül lép fel a vezér, miként Naxoszban Lügdamisz, aki aztán később Naxosz türannosza is lett. De kiindulhat a viszály és egyenetlenség más okból is. Ezt a viszályt néha azok a vagyonos polgárok kezdik, akiknek - mivel a hatalom gyakorlásában csak kevesek vehetnek részt -, nem jut vezető szerep; ahogy pl. Masszaliában, Isztroszban, Hérakleiában és más államokban is történt, itt ugyanis azok, akik a vezetésben nem vehettek részt, addig zavarogtak, amíg előbb az idősebb testvérek, később aztán a fiatalok is bejutottak közéjük (néhol ti. nem vesz részt egyszerre a vezetésben az apa és a fiú, s másutt az idősebb és a fiatalabb testvér); Masszaliában így alkotmányosabb lett az oligarchia, míg Isztroszban a fejlődés demokráciában végződött, Hérakleiában pedig egy szűkebb körből hatszáz polgár vette át a vezetést; megváltozott Knidoszban is az oligarchia, mikor maguk az előkelőek pártoskodtak egymás ellen; ti. kevesen osztoztak a hatalomban, mert mint mondtuk, ha az apa a vezető volt, akkor a fia már nem lehetett az, sem pedig több testvér egyszerre, legfeljebb a legidősebb; itt a nép avatkozott be a viszályba, vezért választott az előkelőek közül, azután rájuk támadt és föléjük kerekedett, mert mindig erőtlen az, ami önmagával meghasonlik. Erüthraiban pedig hajdanában, a Baszilidész-nemzetség oligarchiája idejében, bár a városállamot helyesen igazgatták, a nép mégis megváltoztatta az alkotmányt, mert zokon vette, hogy olyan kevés vezetőnek engedelmeskedjék.

Az oligarchiákat sokszor maguk az uralkodók buktatják meg azzal, hogy rivalizálásból népvezérkednek. (Ez a demagógia kétféle: az egyik maguk az oligarchiák közt érvényesül - mert lehet valaki igen kevés ember közt is népvezér, mint pl. Athénban a Khariklész köréhez tartozók népvezéri ügyességükkel tartották kezükben a "harmincak" vezetését, s ugyanezt tette Phrünikhosz pártja a "négyszázak" között -; a másik esetben az oligarchia tagjai a köznép élére állnak, mint ahogy Larisszában az ún. polgárőrök (politophülakesz - minthogy megválasztásuk a néptől függött - a nép vezetését iparkodtak maguknak biztosítani; valamint egyéb oligarchiákban is, ahol a vezetőket nem azok választják, akikből kikerülnek, és bár magas vagyonhatár alapján vagy zárt társaságok soraiból töltik be e tisztségeket, maga a választás a fegyvereseknek vagy a népnek a joga; így van ez pl. Abüdoszban, továbbá, ahol a törvényszékek nem a polgárjogok birtokosaiból állanak - ezek ugyanis a bírói döntéseknél a nép kegyét keresik s így változtatják meg az alkotmányt, ami pl. a pontoszi Hérakleiában is megesett; ez történik akkor is, amikor egyesek szűkebb körre szorítják az oligarchiát; azok ugyanis, akik az egyenlőségre törekednek, kénytelenek a népet segítségül hívni). Átalakulhat az oligarchia akkor is, ha a vezetők kicsapongó életükkel magánvagyonukat elherdálják, az ilyenek ugyanis törekszenek a változtatásra, és vagy ők ragadják magukhoz a türanniszt, vagy valaki mást juttatnak hatalomra (így hozta Hipparinosz a szürakuszaiak nyakára Dionüszioszt, és Amphipoliszba is így vezette be valami Kleotimosz nevű ember a khalkiszi telepeseket; mikor pedig megjöttek, föllázította őket a vagyonosok ellen; Aiginában is megkísérelte az az ember, aki a Kharész elleni csínyt elkövette, hogy az alkotmányt hasonló okból fölforgassa); némelykor hirtelen kísérelnek meg valami rendbontást, máskor pedig a közpénzeket dézsmálják meg s azután támadnak a hatalmon levők ellen, vagy ők maguk, vagy azok, akik a sikkasztókkal szembe akarnak szállni; ez történt pl. a pontoszi Apollóniában. Egy oly oligarchiát azonban, amelyben egyetértés van, nem könnyű belülről megingatni. Ezt mutatja a pharszaloszialkotmány is; ott ugyanis kevesen uralkodnak sokakon, mert maguk között jól megférnek. Azonban megindul a bomlás ott, ahol az oligarchiában egy másik oligarchia keletkezik. Ez akkor következik be, mikor, bár az egész polgárság csak csekély számú, a vezető tisztségekben még ez a kevés sem vesz mind részt; ez egy időben Éliszban történt, mert bár a polgárjoggal rendelkezők száma csekély volt, a "vének" közé még így is igen kevesen jutottak be, mivel ez a tanács csak kilencven örökös tagból állott, a beválasztás pedig önkényes alapon történt, hasonlóan a lakedaimóni "vének tanácsához".

Az oligarchikus alkotmányok megváltoztatása történhet háborúban éppúgy, mint békében. Háborúban oly formán, hogy a néppel szemben való bizalmatlanság miatt kénytelenek zsoldosokat alkalmazni (sokszor az lesz türannosszá, akinek ezeket a kezére adják, mint pl. Korinthószban Timophanész, ha pedig többen vannak, akkor maguknak igyekeznek megszerezni a korlátlan hatalmat); máskor viszont, félelmükben, a népnek is helyet adnak a kormányzásban, mert rákényszerülnek, hogy a népre támaszkodjanak; békében pedig, mivel egymásban sem bíznak, a közbiztonság fenntartását zsoldosokra és egy mérsékelt pártállású vezetőre bízzák, aki aztán néha mindkét párt fölé helyezkedik, ahogyan ez Larisszában is megtörtént a Szimosz körül csoportosuló Aleuadész-család uralma idejében, valamint Abüdoszban azoknak a politikai egyesületeknek korában, amelyek közé az Iphiadoszé is tartozott. Akkor is lázadás törhet ki, ha egyesek maguk az oligarchák között igyekeznek a többieket háttérbe szorítani, vagy amikor házassági és törvénykezési ügyekben viszálykodnak, mint amilyen házassági okból eredő eseteket az előbb felsoroltunk, vagy ahogyan Eretriában is a lovagok oligarchiáját Diagorasz megdöntötte, mert házassági ügyben megbántották; viszont törvényszéki ítélet volt az oka a hérakleiai és a thébai zendülésnek, amikor egy házasságtörési perből kifolyólag, bár igazságosan, de lázadást keltően büntették meg a hérakleiaiak Evetiónt, a thébaiak pedig Arkhiaszt; tulajdonképpen irigyeik törtek rájuk, és odáig vitték, hogy a piacon pellengérre kötözték őket. Számos oligarchia bomlott már föl azért is, mert túlságosan önkényes volt, és ezen a polgárság egy része fölháborodott; ilyen volt a knidoszi és a khioszi oligarchia. Előfordul azonban az is, hogy az események véletlen összejátszása idéz elő változást, történjen az akár politeiában, akár olyan oligarchiában, amelyben vagyoni cenzus alapján lehet bekerülni a tanácsba, az esküdtbíróságba és az egyéb hivatalokba. Sokszor az első ízben megállapított cenzus az akkori vagyoni állapotokhoz van szabva, és emellett úgy, hogy az oligarchikus kormányzatban lehetőleg kevesen vegyenek részt, illetőleg, hogy a politeiában a középosztály legyen a vezető; azonban, ha a békés viszonyok vagy valami más szerencsés körülmény folytán jó a termés, akkor bizony előfordul, hogy ugyanaz a vagyon sokszoros értékűvé válik, s így mindenki minden joghoz hozzájut; ez a változás olykor apránként, kicsinyenként és észrevétlenül megy végbe, máskor meg gyorsabban. Szóval az oligarchiák megváltoztatásának és belső bajainak ilyesféle okai lehetnek (általában véve azonban mind a demokráciák, mind az oligarchák néha nem az ellenkezőjükre térnek át, hanem ugyanazon nemben valamely más formára, pl. a törvényszerű demokráciáról és oligarchiáról a korlátlan hatalmúra vagy erről a másikra).

7. Az arisztokráciákban a belső zavarok jórészt abból keletkeznek, hogy kevesen vesznek részt a vezető tisztségekben (ezzel kapcsolatban már említettük, hogy az az oligarchiákban is zavart szokott támasztani, mert tulajdonképpen bizonyos szempontból az arisztokrácia is oligarchiának tekinthető, mivel mindkettőben csak kevesen uralkodnak - bár nem azonos okból kifolyólag -, és így látszólag az arisztokrácia is oligarchikus forma). Leginkább akkor áll elő ez a helyzet, ha az önérzetes gondolkodásúak tömegesen vallják, hogy erényességben hasonlóak az uralkodó osztályhoz (pl. Lakedaimónban az ún. partheniaszok, akik az ún. "egyenlő jogú polgárok" utódai voltak, akiket, mikor az összeesküvésüket fölfedték, telepeseknek küldték Taraszba), vagy akkor, mikor egyes, kimagasló és erény tekintetében senkinél sem alábbvaló férfiút néhány magasabb méltóságban levő megfoszt a becsületétől (amint Lüszandrosszal tették a királyok), vagy mikor valaki talpig férfi létére nem részesül megbecsülésben (mint Kinadón, aki Agészilaosz idejében a spártaiak elleni támadást megszervezte), továbbá, mikor az egyik fél nagyon szegény, a másik meg nagyon gazdag (ez leginkább háborús időkben történik, s ez is előfordult már Lakedaimónban, a messzéniai háború idején; bizonyítja ezt Türtaiosznak "Eunomia" című költői műve; egyesek ti. a háború okozta nyomasztó helyzetükben a föld felosztását követelték); végre ha valaki - aki már amúgy is hatalmas - még többre érez magában képességet, még arra is, hogy egyeduralkodó legyen (miként Lakedaimónban Pauszaniasz, aki a méd háborúban fővezér volt, és Karthágóban Hannón).

Főleg azonban azért szokott megbomlani a politeia is, meg az arisztokrácia is, mert magában az alkotmányban van valami, ami eltér az igazságtól. A baj rendesen akkor keletkezik, ha a politeiában a demokráciát és az oligarchiát arányosították helytelenül - az arisztokráciában pedig ezt a kettőt és az erényt, főképp azonban ama kettőt (értem a demokráciát és az oligarchiát), amelyeket egyfelől a politeiák, másfelől a legtöbb ún. arisztokrácia kísérelnek meg összeegyeztetni. Mert az ún. politeiák és az arisztokráciák éppen ebben különböznek, és ez az oka annak is, hogy az egyik kevésbé, a másik pedig inkább maradandó; azokat ugyanis, melyek inkább az oligarchia felé hajlanak, arisztokráciáknak, amelyek pedig a tömeg felé, politeiának nevezzük; s ezért ez utóbbiak szilárdabbak is, mint amazok, mert egyfelől nagyobb erő van a többségben, másfelől jobban is ragaszkodnak, ha egyenlő jogaik vannak, míg a jólétben levők, ha az alkotmány fölénybe helyezi őket, erőszakoskodásra és túlkapásokra hajlanak. S általában, amerre billen az alkotmány egyensúlya, rendesen abban az irányban formálódik át az alkotmány, mivel pedig mindkét párt a maga erejét iparkodik fejleszteni, így végtére a politeia demokráciává, az arisztokrácia oligarchiává változik; vagy fordítva, tehát az arisztokrácia demokráciává (a szegényebbek ugyanis az igaztalan bánásmód miatt, az ellenkező irányba törekednek), a politeia pedig oligarchiává (mert csak az érdem szerinti egyenlőség és az a maradandó, ha az ember a sajátját megtarthatja); megtörtént az említett eset Thurioiban. Minthogy a vezető tisztségek a kelleténél nagyobb cenzushoz voltak kötve, mérsékeltebb vagyonalapra tértek át és több hivatali tisztséget szerveztek; s mivel az egész területet törvény ellenére az előkelő osztály szerezte meg (mert a politeia inkább oligarchikus volt, és így módjukban állott a vagyon összeharácsolása), ezért arányosabbá tették a földbirtok eloszlását is; a nép pedig a háborúban megedzve, a zsoldos őrségeknél erősebbé lett, míg aztán egyszer kiszorította az országból mindazokat, akik nagyobb vagyonnal rendelkeztek.

Azután meg, mivel minden arisztokratikus alkotmány egyúttal oligarchikus is, könnyen hajlik az előkelő osztály a kapzsiságra (mint pl. Lakedaimónban is kevesek kezébe folyik össze a vagyon) és inkább rendelkeznek az előkelőek szabadsággal, hogy azt tegyék, amit akarnak és azzal kerüljenek sógorságba, akivel akarnak (ezért is pusztult el a lokrisziak városállama Dionüszosz házassága miatt, ami a demokráciában nem történt volna meg, sem pedig egy jól egyensúlyozott arisztokráciában). De leginkább úgy alakulnak át az arisztokráciák, hogy észrevétlenül, lassacskán fölbomlanak, ahogyan az előbbiekben ezt általában valamennyi alkotmányra nézve megállapítottuk, hogy a kicsinyenként való eltolódás is oka lehet a változásoknak; ha ugyanis az alkotmánynak csak egy részét is feladták, akkor azután már egy más, kissé nagyobb változtatásra is készségesebbek, míg végül az egész rend meginog. Ez esett meg Thurioi alkotmányán is. Mert bár törvény volt rá, hogy csak öt év elteltével lehet valaki újra hadvezér, egyes ifjak, akik a katonapályára léptek és a zsoldos seregben népszerűek voltak, semmibe sem véve az államügyek intézőit, s azon hiszemben, hogy könnyen célt érnek, először ennek a törvénynek az eltörlését kísérelték meg, hogy így módjukban legyen ugyanazoknak folyamatosan viselni a hadvezérséget; mert tudták, hogy a nép készségesen meg fogja őket választani. Azok a vezetők pedig, akik erre voltak rendelve, az ún. szümbuloszok (tanácsosok), először nekibuzdultak, hogy majd ellenszegülnek, de azután mégis elfogadták, mert azt hitték, hogy akik ezt a törvényt megingatják, az alkotmány többi részét sértetlenül meghagyják; később persze, mikor már egyéb intézmények is inogni kezdtek, s ezek pusztulását meg akarták akadályozni, akkor már semmit sem értek el, sőt az alkotmány egész rendje azoknak az önkényuralmává változott, akik az újítást megkezdték.

Valamennyi alkotmány vagy belülről, vagy kívülről jövő okokból bomlik meg, ha pl. egy ellentétes alkotmány van a szomszédságában, vagy ha messzebb is, de elég hatalmas. Ez történt az athéniak és a lakedaimóniak esetében: az athéniak mindenütt az oligarchiákat iparkodtak megszüntetni, a lakónok pedig a demokráciákat.

Körülbelül ezekben foglalhatjuk össze azokat az okokat, amelyek az alkotmányokban lázongásokat és forradalmakat idézhetnek elő.

8. Szólnunk kell még a következőkben az alkotmányok fennmaradásának módjairól, általánosságban is és külön-külön egyenként. Elsősorban is világos, hogy ha ismerjük azon okokat, amelyek következtében az alkotmányok megdőlnek, akkor azokat is ismerjük, amelyek ettől megóvják azokat; mert az ellentétek ellentétet hoznak létre, márpedig a megmaradás ellentéte a pusztulás. A helyesen megvalósított alkotmányokban, ha valamire, hát arra kell ügyelnünk, hogy senki ne sértse meg a törvényt; és leginkább az apró sérelmekre kell vigyázni, mert alattomban lopakodik be a törvénysértés, ahogyan a vagyont is a gyakori apró kiadások morzsolják föl: észre sem vesszük a kiadást, mert nem nagyban történik, és ez éppúgy tévútra vezethet, akárcsak ez a szofista okoskodás: "ha minden egyes kicsi, akkor az egész is az". Ez részben igaz, részben pedig nem, mert az egész, mindent összevetve, már nem kicsi, legfeljebb csak kis részekből áll. Először is tehát ezen eredendő bajtól kell őrizkednünk, azután meg nem szabad hitelt adnunk azoknak a szofizmáknak, amelyeket a tömeg kedvéért találtak ki, mert hiszen azokat a tények megcáfolják (hogy miféle alkotmányos szofizmákra gondolunk, már fentebb kifejtettük). Meg kell gondolnunk továbbá, hogy egyes arisztokráciák éppúgy, mint egyes oligarchiák nem azért nem tudják magukat fenntartani, mintha talán alkotmányuk szilárd alapon nyugodnék, hanem azért, mert azok, akik a hivatalokba kerülnek, helyesen tudnak bánni mind az alkotmányból kirekesztettekkel, mind a kormányzásban résztvevőkkel, azaz az állampolgári jogokból kizártakat nem bántalmazzák, sőt azokat, akik köztük vezető szerepre alkalmasak, befogadják az alkotmányba, s a becsvágyókat nem károsítják meg becsületükben, sem a nagy tömeget anyagi érdekeiben, másfelől pedig önmagukkal és a polgárjogot élvezőkkel szemben demokratikusan járnak el. Az egyenlőség ugyanis, amit a demokratikus érzelműek a népre vonatkoztatva megvalósítani iparkodnak a hasonlóak között, nemcsak hogy igazságos, hanem célszerű is. Ezért ott, ahol többen gyakorolják az alkotmányjogokat, sok demokratikus törvénybeli intézkedés beválik; pl. hogy a tisztségek hat hónaposak legyenek, s így ezeket az egyenlő jogúak valamennyien elnyerhessék; az egyenlő jogúak itt már szinte demokráciát alkotnak (ezért aztán akárhányszor köztük is támadnak olyan népámítók, mint aminőkről fentebb szóltunk); azután meg így az oligarchiák és az arisztokráciák sokkal kevésbé válnak dinasztikussá (mert nem olyan könnyű annak gonoszságra vetemednie, aki csak rövid ideig, mint annak, aki sokáig marad vezető állásban, márpedig éppen emiatt jön létre rendesen a türannisz az oligarchiákban és a demokráciákban; ti. mindkettőben vagy a legtekintélyesebbek törekednek türanniszra - éspedig hol a népvezérek, hol meg a hatalmaskodók -, vagy pedig a főhivatalokban levők, ha huzamosabb ideig kormányoznak). S nemcsak azért szokott valamely alkotmány megmaradni, mert távol állanak tőle a bomlasztó okok, hanem néha azért is, mert közel vannak; ezektől való félelmükben jobban kezükben tartják az alkotmányt. Ezért azoknak, akik az alkotmány sorsát szívükön viselik, ezt a féltést meg is kell őrizniük, hogy az arra hivatottak jól őrködjenek, és akárcsak az éjszakai őrség, az alkotmány vigyázását abba ne hagyják - a veszélyt pedig, ami távol van, közellevőnek tüntessék fel. Azután meg az előkelőek gyűlölködésének és belső viszályainak fékentartását akár törvényhozási úton is meg kell kísérelni, és azokat is meg kell óvniuk, akik még távol állanak a viszálykodástól, nehogy az őket is megejtse; mert a keletkező bajnak csírájában való fölismerése nem akárkinek, hanem éppen az államférfinak a föladata. Az oligarchiában és a politeiában a cenzus eltolódása folytán változás következhet be, ha a cenzus ugyan változatlan marad, a pénzbőség ellenben egyre növekszik: célszerű számításba venni a vagyon új értékének nagyságát a régivel szemben, éspedig amely városállamokban a becslés évenként szokott történni, ezen időpontokban; ahol pedig hosszabb időközökben, ott három- vagy ötévenként; ha viszont a vagyonalap új értéke a réginek sokszorosa, vagy pedig csak kis hányada annak, amelyben a polgárság megszerzéséhez szükséges cenzust megállapították, akkor törvény intézkedjék az iránt, hogy a vagyonalapot is emeljék vagy csökkentsék, éspedig, ha a vagyonosodás a túlnyomó, emeljék meg a cenzust a megsokszorozódás arányában, ha pedig csökkenés mutatkozik, szállítsák le az alapot s vegyék kisebbre. Mert ha ezt az oligarchiákban és a politeiákban meg nem teszik, akkor egyfelől az utóbbi esetben az egyikből természetszerűen oligarchia, a másikból önkényuralom fejlődik; másfelől pedig a politeiából demokrácia s az oligarchiából politeia, illetőleg demokrácia lesz. A demokráciában, oligarchiában (és monarchiában), valamint minden más államformában egyaránt közös vonás, hogy senki sem nőhet túl az arányos méreteken; és inkább hosszú időre szóló, de jelentéktelen, semmint gyorsan váltakozó, de nagy hatalmú tisztségek szervezésével kell kísérleteznünk (ez ugyanis elzülleszt, mert nem mindenki tudja a szerencséjét elviselni); vagy ha ez nem valósítható meg, legalább ne egyszerre adjuk s megint egyszerre vegyük el azokat, hanem apránként, és főként törvényekkel igyekezzünk úgy eljárni, hogy senki se emelkedjék ki nagyon sem barátainak, se vagyonának hatalmával; vagy ha mégis, akkor gondoskodnunk kell ezeknek eltávolításáról. Minthogy pedig a magánélet is oka szokott lenni az újító törekvéseknek, létesíteni kell egy olyan hivatalt, amely majd szemmel tartja az alkotmány szempontjából helytelenül élőket, tehát a demokráciában a demokráciaellenesen, az oligarchiában az oligarchiaellenesen élőket, s így tovább valamennyi többi alkotmányban. De ugyanezen okból óvakodnunk kell attól is, hogy a városállamnak valamelyik rétege túlságos bőségben éljen; ezt az orvosolja, ha mindig a szembenálló rétegeknek kezébe juttatjuk az ügyek vezetését és a hivatalokat (szembenállóknak nevezem az érdemes embereket a néppel, a szegényeket a gazdagokkal szemben), és hogy megkíséreljük elegyíteni a szegények tömegét a gazdagokéval, vagy pedig megnöveljük a középosztályt (ez ti. feloldja az egyenlőtlenségből eredő ellentéteket). Valamennyi alkotmányban azonban a legfőbb, hogy törvényeiben és egyéb intézményeiben úgy rendezkedjék be, hogy a vezetők ne nyerészkedhessenek. És erre is leginkább az oligarchiákban kell vigyázni, mert így nem elégedetlenkednek annyira a kormányzásból kizárt tömegek (hanem még örülnek is, ha engedik őket magánügyeikkel foglalkozni), mint amennyire akkor békétlenkednek, ha azt hiszik, hogy a vezetők lopkodják a közvagyont; s ekkor két dolog is bántja őket: az, hogy a méltóságokból is, meg a nyereségből is egyaránt kiszorulnak, s valóban, egyes-egyedül csak úgy fér meg együtt a demokrácia és az arisztokrácia, ha ezt rendezzük. Mert miért is ne volna lehetséges, hogy az előkelőek és a néptömeg egyaránt hozzájussanak ahhoz, ami után kívánkoznak. Ha mindenki kiveheti részét a vezetésből, ez demokratikus; az pedig, hogy az előkelőek kerüljenek a vezető helyekre, arisztokratikus; s mindez akkor valósul meg, ha nem lehet nyerészkedni a hivatalokból; a szegények így nem áhítoznak majd a vezető hivatalokra, mert azok semmi hasznot sem hajtanak, s inkább megmaradnak a maguk foglalkozása mellett; a gazdagok viszont vállalkozhatnak a hivatalviselésre, mert úgy sem szorulnak semmiben sem a közvagyonra; s ennek a következménye az lesz, hogy a szegények meggazdagodhatnak, mert idejüket a maguk munkájában töltik el, az előkelőek pedig nem kerülnek majd akármilyen emberek vezetése alá. Mármost, hogy a közvagyont senki meg ne dézsmálhassa, a kincstárt az egész polgárság jelenlétében kell átadni, és a számadásról másolatokat kell elhelyezni a nemzetségeknél, a kerületeknél és a törzseknél; hogy pedig nyerészkedés nélkül végezze mindenki hivatalát, a közmegelégedésre működők megbecsülését törvényben kell biztosítani. A demokráciákban kímélni kell a gazdagokat, s nemcsak a vagyonukat nem szabad felosztani, de még a jövedelmüket sem (ami pedig némely városállamban titokban megtörténik), sőt inkább akadályozzuk meg, ha költséges, de haszontalan teljesítményt kívánnak nyújtani a városállamnak, mint pl. tánckar kiállítását, fáklyás futóversenyek rendezését s más effélét; az oligarchiában viszont a szegényekre kell különös gonddal lenni, s azokat a hivatalokat, amelyekből valami jövedelem is van, nekik kell átengedni; ha pedig valamelyik gazdag ember sértegeti őket, arra nagyobb bírságot kell kiróni, mintha az egy magafajtát bántott volna meg; arról is gondoskodni kell, hogy az öröklés ne adományozás, hanem vérrokonság szerint történjék, s egynél több örökség ugyanarra ne szállhasson. Így egyenlítődhetnek ki legjobban a vagyonok, és a szegények közül is többen juthatnak jóléthez. S célszerű, hogy mind a demokráciában, mint az oligarchiában minden egyéb téren is vagy egyenlőséget, vagy éppen elsőbbséget adjunk azoknak, akik kevésbé vesznek részt a kormányzásban, azaz a demokráciában a gazdagoknak, az oligarchiában a szegényeknek, kivéve a legfőbb vezetés és kormányzás terén; mert ezeket a hivatalokat kizárólag vagy legalábbis túlnyomó többségben az alkotmányjogok részeseinek kell juttatnunk.

9. Három jellemző tulajdonságnak kell meglennie azokban, akik a legfőbb vezető hivatalokat vállalni akarják; először is a fennálló alkotmányhoz való ragaszkodásnak, azután a vezetés munkájához szükséges legteljesebb képességnek, s harmadszor az erénynek és annak az igazságérzetnek, mely az egyes alkotmányokban az illető alkotmánynak megfelel (ha ti. a jogszabály nem ugyanaz minden alkotmányban, akkor szükségképpen az igazságérzetben is kell bizonyos különbségnek lennie). Most már az a kérdés, hogy ha mindez ugyanazon férfiúban nincs meg, hogyan történjék a választás? Pl. ha valaki kitűnő hadvezér ugyan, de amellett gonosz és nem barátja az alkotmánynak - egy másik pedig igazságos érzésű és híve az alkotmánynak, hogyan válasszunk akkor köztük? Úgy látszik, két szempontra kell tekintettel lennünk; melyik tulajdonság van meg inkább mindenkiben s melyik kevésbé? A fővezérség kérdésében inkább kell figyelemmel lennünk a tapasztaltságra, mint az erényre - ritkább ugyanis a fővezéri képesség, mint az erény -, viszont valaminek a megőrzésében és kezelésében az ellenkező szempont a döntő, itt több becsületességre van szükség, mint amennyi az átlagemberekben van, viszont a szükséges tudás mindenkiben egyformán megvan. Fennakadhatna valaki azon is, hogy ha a képesség is megvan valakiben, meg az alkotmányhoz való hűség is, ugyan mi szükség van akkor az erényre? Megteszi ezt az a két tulajdonság is, ami a cél érdekében szükséges. Vagy talán mégis lehetséges, hogy valaki még e kettő birtokában is féktelen és mértéktelen, és ahogyan az emberek még azt sem teszik meg, ami saját érdeküket szolgálja, pedig képesek lennének és önmagukat szeretik is - akképpen a közérdekkel szemben sem tarthatja őket vissza semmi, hogy ne így tegyenek!? - Általában mindaz, amit a törvényalkotásban üdvösnek tartunk az alkotmányra nézve, együttvéve segít megőrizni az alkotmányt, de ugyanúgy az a sokszor hangoztatott legfőbb alapelv is, azaz annak szem előtt tartása, hogy az a párt, amely az alkotmány megmaradását óhajtja, erősebb legyen annál, amelyik azt nem kívánja. De mindezen felül nem szabad elfeledkezni arról sem, amit az elkorcsosodott alkotmányok rendesen figyelmen kívül hagynak, ti. a középosztályról; mert sok olyan intézmény, ami demokratikusnak látszik, megdönti a demokráciát, s ami oligarchikusnak tetszik, az oligarchiát. Ámde akik azt hiszik, hogy az az egyedül helyes és ezt egyre jobban túlzásba viszik, nem tudják, hogy az orr, ha a legszebb egyenes vonalból a sasorr vagy a fitos orr formájához közeledik is, még mindig szép és kellemes lehet a szemnek; de nem is erről van szó, hanem arról, hogy ha valaki egyre jobban túlzásba bocsátkozna, akkor először is tönkretenné az illető rész arányosságát, és végül is odáig jutna, hogy a rendellenes vonalak domborúságával vagy homorúságával már teljesen felismerhetetlenné tenné az orrot (de ugyanez a helyzet a többi testrészt illetőleg is); - és így van ez minden alkotmánynál. Mert hiszen az oligarchiák és a demokráciák még csak megjárják, bár ezek is eltértek már a leghelyesebb rendszertől; de ha valaki ezeket még jobban eltúlozza, akkor először is rosszabbá tenné az alkotmányt, és végtére már nem is lenne alkotmány. Ezért jól kell tudnia a törvényhozónak és az államférfinak, hogy melyek azok a demokratikus elvek, amelyek megmentik és amelyek tönkreteszik a demokráciát, illetőleg mely oligarchikus elvek teszik ezt az oligarchiával, mivel egyik sem létezhet vagy maradhat meg vagyonos osztály, illetőleg köznép nélkül, márpedig ha vagyonegyenlőség alakul ki, akkor szükségképpen az illető államforma is más és más jellegűvé lesz, úgyhogy mikor valamelyik társadalmi osztályt eltüntetjük, akkor a túlságba vitt törvényes intézkedésekkel magát az alkotmányt semmisítjük meg. Hibát pedig éppúgy követhetnek el a demokráciákban, mint az oligarchiákban; éspedig a demokráciákban a népvezérek azzal, hogy ahol a néptömeg a törvény fölött is úr, ott ketté osztják a városállamot azáltal, hogy folyton harcban állnak a vagyonosokkal, holott éppen ellenkezőleg, annak a látszatát kellene kelteniök, hogy mindig a vagyonosak érdekében beszélnek, az oligarchiákban viszont az oligarchiáknak a nép érdekében kellene cselekedniök, és éppen ellenkező értelmű esküt kellene tenniök, mint amilyent manapság szoktak, mert jelenleg egyes oligarchiákban így esküsznek: "a nép iránt rossz akarattal leszek, s ami rosszat csak tudok, javasolni fogom ellene"; holott arra volna szükség, hogy éppen ellenkezőleg gondolkodjanak, vagy legalábbis így mutassák, és az esküben ezt jelentsék ki: "nem fogom bántani a népet". De valamennyi említett közül az alkotmány sértetlen fennmaradása szempontjából az a legfontosabb - amit pedig manapság mindenki lebecsül -, hogy a nevelés az alkotmány szellemében történjék. Mert a legüdvösebb törvényeknek és a polgárság egyetemes helyeslésével megalkotott határozatoknak sincs semmi haszna, ha a polgárokat nem az alkotmánynak megfelelően nevelik, vagyis ha a törvény demokratikus, demokratikusan; ha pedig oligarchikus, oligarchikusan, mert ha az egyénben nincs önmérséklet, akkor a városállamban sincs. Az alkotmány szerinti nevelés azonban nem azt jelenti, hogy a polgárok azt tegyék, ami az oligarchiáknak és a demokrácia híveinek kedves, hanem azt, amivel az oligarchikus és a demokratikus kormányzatot fenn lehet tartani. Manapság azonban az oligarchiákban a vezetők fiai dőzsölnek, míg a szegény osztály gyermekei megedződnek a testi fáradalmakban és a munkában, úgyhogy kedvük is, meg erejük is inkább van a zendülésre; azokban a demokráciákban pedig, amelyeket a legjellegzetesebbeknek tartunk, éppen az ellenkezője történik annak, ami célszerű volna, mert rosszul értelmezik a szabadságot. (Mert kettő határozza meg a demokráciát: a többség uralma és a szabadság.) A jogot egyenlőségnek értelmezik, és egyenlőségnek azt, hogy amit a többség gondol, az érvényesüljön; a szabadság pedig az, amikor mindenki azt teheti, ami neki tetszik, úgyhogy az ilyen demokráciákban mindenki úgy él, ahogy akar, s ahogy telik neki, mint Euripidész mondja. De éppen ez helytelen; mert nem szabad szolgaságnak tartanunk az alkotmány szerinti életet, hanem inkább biztonságnak.

Általában szólva, ezek azok az okok, amelyek az alkotmány megváltoztatását és megromlását, valamint annak megmaradását és folytonosságát előidézik.

10. Hátra van még, hogy a monarchiáról is elmondjuk, milyen okok döntik meg, illetőleg biztosítják a fennmaradását. A királyságnál és a türannisznál észlelhető jelenségek is körülbelül azokhoz hasonlítanak, amelyeket a politeiáról szólva elmondottunk. A királyság ugyanis az arisztokráciának felel meg, a türannisz pedig a szélsőséges oligarchiából és demokráciából tevődik össze: ezért is a legártalmasabb az alattvalókra, mert hisz két rosszból alakul, és így mindkét alkotmánynak a botlásait és tévedéseit magában hordja. A monarchia két formájának már az eredete is ellentétes: a királyság a tisztességeseknek támogatására alakult a néppel szemben, s királlyá rendesen oly jellemes férfit szoktak tenni, aki erényével, az erényből fakadó tetteivel vagy őseinek érdemeivel kimagaslik a többi közül, a türannosz azonban a nép tömegéből emelkedik ki az előkelőekkel szemben, hogy a népet részükről ne érje jogtalanság. S erre mutatnak a tények is. Úgyszólván a legtöbb türannosz a népvezérek soraiból került ki; és megbíznak bennük, mert rágalmazzák az előkelőeket. A türannisz effajta formái tehát így fejlődtek ki, de csak akkor, mikor a városállam már jobban kiterjeszkedett; a régebbiek azonban részint úgy keletkeztek, hogy a királyok eltértek a hagyományoktól és korlátlan hatalom után vágyakoztak, részint pedig azokból lettek türannoszok, akiket a legfőbb hivatalokra megválasztottak (régente ugyanis a nép hosszú időre szóló állami és vallási méltóságokat szervezett), egy másik fajta türannisz pedig olyan oligarchiából keletkezett, amelyben egyetlen embert választottak a legfőbb tisztségre. Így valamennyinek megvolt a módja rá, hogy tervét könnyen végrehajtsa, hiszen csak akarnia kellett, mert a hatalom már előbb is a kezében volt: egyiknek a királyi, másiknak a tisztségével járó hatalom; pl. Pheidón Argoszban - s más is - úgy lett türannosszá, hogy a királyság ott már előbb is fennállott; az ióniai türannoszok pedig, valamint Phalarisz is, polgári méltóságokból emelkedtek föl; míg Panaitiosz Leontinoiban, Küpszelosz Korinthoszban, Peiszisztratosz Athénban, Dionüszosz Szürakuszaiban, és mások, ugyanazon módszer szerint: a demagógia segítségével. Amint mondtuk, a királyság az arisztokráciához igazodik, mert érdem szerint való, amely vagy egyéni, vagy családi, vagy hivatali erényesség, vagy mindez párosítva még hatalommal is. Ugyanis valamennyien eredményes működést fejtettek ki, vagy legalábbis képesek voltak arra, hogy városállamukat vagy néptörzsüket felvirágoztassák, s így jutottak ebbe a méltóságba, egyik részük azzal, hogy háborúval akadályozta meg népe leigázását, mint pl. Kódrosz, mások szabadságharccal, mint Kürosz, ismét mások telepítéssel vagy területszerzéssel, mint a lakedaimóniak, a makedónok és a molosszoszok királyai. A király őrködik azon, hogy akiknek a kezében a vagyon van, semmi jogtalanságot ne szenvedjenek, másfelől pedig, hogy a népet se érje semmiféle bántalom, a türannisz azonban, mint már sokszor mondtuk, a közérdekre egyáltalában nem tekint, hacsak a maga külön hasznáért nem. S amíg a türannisz célja az, ami kellemes: a királyságé mindaz, ami nemes. S ezért a vagyoni gyarapodásra való törekvés türannikus, a becsvágy pedig inkább a királyhoz méltó; a király testőrsége polgárokból áll, a türannoszé pedig idegen zsoldosokból. De az is világos, hogy a türanniszban mind a demokráciának, mind az oligarchiának a rossz oldalai megvannak; az oligarchiákból származik az, hogy a gazdagságot tekinti legfőbb célnak (s valóban, csak így tartható fenn a fejedelmi őrség és a fényűzés); valamint, hogy a népben egyáltalában nem bízik meg (ezért is szedi el tőle a fegyvert; de az is mindkettőben, ti. az oligarchiában és a türanniszban közös, hogy a köznépet sanyargatják, lakóhelyükről elüldözik és széttelepítik), viszont a demokráciából származik az, hogy állandó harcban áll az előkelőekkel, s azokat titokban és nyíltan szétmorzsolni és elűzni igyekszik mint ellenfeleit s olyanokat, akik hatalmának útjában állanak. Tőlük indul ki ugyanis a türannoszok elleni összeesküvés, akár azért, mert maguk szeretnének uralomra jutni, akár, mert nem akarnak tovább szolgaságban maradni. Ezzel magyarázható Periandrosznak Thraszübulosz számára adott tanácsa is, amikor a kimagasló gabonafejeket lecsapdosta, amit úgy értett, hogy mindig a polgárság kiemelkedő tagjait kell eltenni láb alól.

Miként tehát megállapítottuk, ugyanazokat kell a változások okainak tekinteni a monarchiában, mint a politeiában, így az alattvalók sokszor jogsérelem, félelem és sértő lenézés miatt törekednek a monarchiák megdöntésére; éspedig ami a jogsérelmet illeti, ez leginkább személyes bántalmazás, néha pedig a magántulajdonból való kiforgatás. De a türannosz, illetőleg a király elleni mozgalom céljai is ugyanazok; az egyeduralkodóknak ugyanis nagy vagyonuk és méltóságuk van, márpedig mindenki erre vágyakozik. A támadás aztán hol az uralkodó testi épsége, hol meg a hatalma ellen irányul. Ha az ok személyes bántalmazás, akkor rendesen az uralkodó testi épsége ellen. Bár a személyes sértésnek sokféle formája van, ezek mindegyike okot adhat haragra; a fölháborodott ember pedig legtöbbnyire bosszúból támad, nem pedig becsvágyból. Pl. a peiszisztratidák elleni lázadás abból fakadt, hogy Harmodiosz nővérét meggyalázták és Harmodioszt megsértették. (Harmodiosz tehát a nővére miatt, Arisztogeitón pedig Harmodiosz miatt vett részt az összeesküvésben; Periandrosz ambrakiai türannosz ellen azért szőttek összeesküvést, mert egyszer, mikor fiúszeretőjével együtt ivott, azt kérdezte, hogy teherbe esett-e már tőle); Philipposzra pedig azért támadt rá Pauszaniasz, mert elnézte, hogy őt Attalosz környezete személyében megsértse; Derdasz pedig azért tört a "kis" Amyntaszra, mert életkorára tett sértő megjegyzést; a herélt pedig bosszúból támadt a küproszi Euagorasz ellen, akit azért a sértésért, hogy Euagorasz fia az ő feleségét elcsábította, meg is ölt. Sok zendülés tört ki már azért is, mert egyes uralkodók erőszakot követtek el valakin. Így lázadt pl. Krataiosz is Arkhelaosz ellen; ti. a kettőjük közt levő szerelmi viszonyt mindig igen kellemetlennek tartotta, úgyhogy kisebb ürügy is elégséges lett volna, mint az, hogy Arkhelaosz egyik leányát sem adta neki feleségül, holott már előbb megígérte neki, hanem az idősebbiket a Szirrasszal és Arrabaiosszal folytatott háborútól szorongatva, Elimeia királyához adta nőül, a kisebbiket pedig fiához, Amüntaszhoz, azt gondolva, hogy így majd talán legkevésbé lesz nézeteltérés Amüntasz és a Kleopátrától való fia között; azonban a visszavonásnak csírája már legalábbis megvolt benne: utálattal tűrte a szerelmi viszonyt. Csatlakozott hozzá a larisszai Hellanokratész is, ugyanazon okból, mivel Arkhelaosz, aki szerelmi viszonyban volt vele, nem segítette vissza számkivetéséből a hazájába, pedig ezt megígérte; ebből arra következtetett, hogy a köztük fennállott szerelmi viszony sértő szándékból, nem pedig vonzalomból fakadt. Az ainoszi Püthón és Hérakleidész Kotüszt ölték meg, hogy apjukat megbosszulják; Adamasz pedig azért pártolt el Kotüsztől, mert az őt gyalázatosan megbecstelenítette, ti. kiheréltette még gyermekkorában. Sokan viszont a szégyen miatti elkeseredésükben ölték meg vagy bántalmazták a vezetőket vagy királyi méltóságban lévőket, mert azok testi fenyítékkel alázták meg őket. Így kergette el pl. Mütilénéből Megaklész híveivel együtt rajtuk ütve, a Penthilidákat, akik jártukban-keltükben buzogánnyal ütlegelték az embereket; később aztán Szmerdisz meggyilkolta Penthüoszt, mivel őt megverette és a felesége mellől elhurcoltatta. Az Arkhelaosz elleni merényletnek Dekamnikhosz állt az élére, elsőként bőszítve föl a támadókat; ő azért haragudott, mert Arkhelaosz kiszolgáltatta őt Euripidésznek, a költőnek, hogy megkorbácsolja; Euripidész ugyanis haragudott rá, mert egyszer megjegyezte, hogy rossz szaga van a szájának. Sokakat tettek el láb alól vagy szőttek ellenük összeesküvést ilyen és hasonló okok miatt. De félelemből is elkövetnek ilyesmit, és mint említettük, ez is egyik oka a zendülésnek, a politeiákban éppúgy, mint a monarchiákban; pl. Xerxész ellen azért lázadt fel Artapanész, mert félt a rágalmak miatt, melyeket róla Dareiosszal kapcsolatban terjesztett; pedig ez utóbbit ő maga akasztotta fel, anélkül, hogy Xerxész parancsot adott volna rá, hanem persze abban a reményben, hogy ez majd úgyis megbocsát neki, mert a lakoma közben elfeledkeztek a dologról. Máskor a megvetés az ok; pl. Szardanapalloszt azért ölték meg, mert valaki meglátta, mikor az asszonyokkal font (ha ugyan igaz, amit a mítosz-elbeszélők mondanak; de ha éppen nem is ővele, megtörténhetett az a valóságban mással is); és Dión is megvetésből tört az ifjabb Dionüsziosz életére, mikor látta, hogy a polgárság is utálja, mert mindig részeg. De még az uralkodó baráti körében is akad, aki föllázad ellene, mert semmibe sem veszi; és ezt a bizalmas viszony miatt meri megtenni abban a hiszemben, hogy titokban marad a dolog. Sőt azok is, akik alkalmasnak tartják magukat arra, hogy a hatalmat valahogyan a kezükbe kaparintsák, azért törnek könnyen az uralkodó ellen, mert lenézik őt és erejük tudatában, hatalmukra támaszkodva, semmibe veszik a veszélyt, aminta hadvezérek szoktak uralkodóik ellen fordulni, ahogyan Kürosz is Asztüagész ellen, akinek életmódját, meg a hatalmi helyzetét is nagyon lebecsülte, mert a főhatalom teljesen korhadt volt, a király maga pedig az élvezetnek élt; így tett a thrák Szeuthész is Amadokosszal szemben, akinek a hadvezére volt. Némelyek aztán többféle ilyen okból lázadnak föl, pl. megvetésből és nyereségvágyból is, mint Mithridatész Ariobarzanész ellen. Különösen azok támadnak ilyen okokból, akik bátor természetűek, és akiknek uralkodójuk előtt katonai becsületük van; a bátorság ugyanis, ha erővel párosul, vakmerőséggé lesz, és ebben a kettőben bízva szállnak síkra, azzal a tudattal, hogy könnyen felülkerekednek. Azoknak a tetteit, akik becsvágyból támadnak, a már előbb fölsorolt okokon kívül még egy más szempont is vezeti. A becsvágyó lázadók nem mindegyike azért vállalja a veszélyt, amiért némelyek a türannoszok életére törnek, ti. mert látják, hogy azoknak hatalmas vagyonuk van és nagy megtiszteltetés övezi őket, hanem míg az utóbbiak csupán az említett okból, amazok ellenben, csakúgy mint bármely más, jelentős tettükben is, amely mások előtt hírnévvel és megbecsüléssel tünteti ki őket: az uralkodó elleni fölkelésben sem egyeduralkodói méltóságot, hanem dicsőséget akarnak szerezni. Csakhogy kevesen vannak, akik ilyen okból szoktak cselekedni, mert ennek az az alapja, hogy az illető ha nem érheti el a célját, ne törődjék az élete megmentésével. A Dión elhatározása kell hogy eltöltse őket, ámde ez igen sok ember számára nem könnyű dolog, mert Dión csak néhányadmagával szállott síkra Dionüsziosz ellen, hirdetve elszántságát, hogy akármilyen kevéssé tud is előnyomulni, megelégszik avval a sikerrel, amennyit elérhet, s ha rálépve az ellenséges földre, nyomban elérné is a halál, még azt is nyugodt szívvel fogadná.

A türannisz bukásának egyik oka, miként minden más alkotmánynál is, külső, vagyis ha egy ellentétes elvű, erősebb alkotmánnyal kerül szembe (az ártó szándék ugyanis nyilvánvalóan meglesz ez utóbbiban, mivel céljuk ellentétes; amit pedig az emberek akarnak, azt, ha tehetik, végre is hajtják); a demokrácia a türannisszal szemben ilyen ellentétes alkotmány, éspedig - ahogy Hésziodosz mondja - úgy, mint fazekas a fazekassal szemben (mert hiszen a szélsőséges demokrácia is türannisz), valamint a királyság az arisztokráciával szemben, az alkotmány ellentéte révén (ezért szüntettek meg a lakedaimóniak oly sok türanniszt, valamint a szürakuszaiak is mindaddig, míg helyes volt a kormányzatuk). Van azonban egy másik, belső ok, amikor is az államhatalom részesei pártoskodnak egymás között, mint pl. a Gelón párthívei és napjainkban a Dionüszioszé. Gelón hatalma úgy omlott össze, hogy míg Thraszübulosz, Hierón testvére, Gelón fiát iparkodott megkörnyékezni és élvhajhászatra rávenni, hogy aztán ő kerüljön uralomra, a család többi része összeesküvést szőtt, hogy ne maga a türannisz, hanem csak Thraszübulosz bukjék el, de az összeesküvők, amikor erre alkalom kínálkozott, valamennyiüket elkergették. Dionüszioszt viszont Dión, aki rokona volt, a nép segítségére támaszkodva hadjárattal űzte el trónjáról, bár később maga is elpusztult. Főleg két ok van, amiért leginkább szembeszállnak a türannisszal: a gyűlölet és a megvetés; ezek egyike, a gyűlölet, mindig megvan a türannosszal szemben; de a megvetés és lekicsinylés is sokféleképp vezethet romlásukra. Ennek bizonyítéka, hogy azok közül, akik maguk szerezték meg a hatalmat, a legtöbben meg is őrizték azt, de akik csak úgy kapták készen, azok hamarosan mindent elvesztettek. Önző életmódjukkal méltán kihívják maguk ellen a megvetést, és számos alkalmat nyújtanak az ellenük támadóknak. A gyűlölet egyik megnyilvánulásának kell tartanunk a fölháborodást is, mert bizonyos tekintetben ugyanolyan cselekményekre adhat okot. Akárhányszor még gyorsabb is a cselekvésben, mint a gyűlölet; a fölindult ember erőteljesebben támad, mert a felindulás nem szokott latolgatni (leginkább a személyes sértés ragadja el az embert; a peiszisztratidáknak és a sok más türannosznak ezért dőlt meg a hatalma), a gyűlölet azonban már inkább számító; a harag ugyanis fájdalommal jár együtt, amikor nem könnyű a fontolgatás, de a gyűlölködésben nincs fájdalom. Úgy foglalhatnók össze, hogy mindazt, amit a tiszta és túlzó oligarchia, valamint a szélsőséges demokrácia esetében mint bomlási okokat felsoroltunk, ugyanazokat kell feltételeznünk a türanniszban is; mert hisz ezek nem egyebek, mint elemeikre bontott türanniszok. A királyság legkevésbé bukik meg külső okokból, s így rendszerint hosszú életű; bukásának oka legtöbbször önmagában rejlik. Kétféle módon semmisülhet meg: először úgy, hogy a királyi család tagjai közt viszálykodás tör ki; azután meg úgy, hogy a király egyre türannikusabb hajlamokat táplál, azaz egyre több hatalmat igényel, éspedig a törvény ellenére. A mai időben királyság már nemigen alakul, vagy ha mégis, akkor az korlátlan egyeduralom vagy még inkább türannisz, mert a királyság tulajdonképpen önkéntesen vállalt kormányzat és sokak fölötti uralkodás, mivel pedig sok hasonló képességű ember van, és egyik sem magaslik ki annyira, hogy ezen méltóság nagyságához és díszéhez felérne, ezért önkéntes fölajánlással már nem választják ezt az államformát; ha meg valaki csalárdsággal vagy erőszakkal jut trónra, ez már türannisz. Az öröklött királyságban a már említetteken kívül még azt is felhozhatjuk a romlás okául, hogy sok királyt megvetnek, mert sokszor erőszakosságokra ragadtatják magukat, holott nem türannoszi hatalmuk van, hanem királyi méltóságuk; ilyenkor igen könnyen bekövetkezik az összeomlás: hiszen ha nem akarják, akkor egyhamar nem is király többé; persze a türannosz akkor is marad, ha nem kívánják.

A monarchikus államformák tehát ilyen és ezekhez hasonló okokból semmisülnek meg.

11. Világos másfelől, hogy - általánosságban szólva - az alkotmányok fennmaradását éppen az ellentétes természetű okok biztosítják; sorra véve őket, így a királyságét az, ha hatalmát mérsékeljük. Mert minél kisebb ez a hatalom, szükségszerűen annál hosszabb ideig áll fenn; először is maguk az uralkodók nem lesznek annyira önkényesek, és szokásaikban is inkább fenntartják az egyenlőséget; úgy, hogy az alattvalók nem irigylik őket annyira. Ez volt az oka, hogy a molosszoszok királysága annyi ideig fennállott, a lakedaimóniaké pedig azért, mert már eredetileg is kétfelé volt osztva a hatalom, később pedig Theopomposz még ezt is korlátozta, többek között azzal, hogy az ephoroszi méltóságot föléjük helyezte; s így, míg egyfelől a királyi hatalmából elvett, másfelől meg is növelte azt, mert fennmaradásának idejét megnyújtotta; tehát bizonyos értelemben nem csökkentette, hanem nagyobbá tette. Úgy mondják, ezt válaszolta a feleségének is, mikor az megkérdezte tőle, vajon nem szégyelli-e, hogy kisebb királyi hatalmat ad át fiainak, mint amilyent ő kapott apjától: "Egyáltalában nem - így szólt -, mert úgy adom át, hogy tovább tartson."

A türannisz két - éspedig a legellentétesebb - módon tartható fenn; ezek egyike a hagyományos, ahogy a legtöbb türannosz gyakorolja a hatalmat. Ezt - mint mondják - a korinthoszi Periandrosz honosította meg; és ebben sokat vett át a perzsa uralkodói rendszerből is. Ilyenek a már fentebb említett biztonsági intézkedések, melyek a türanniszt annyira-amennyire védik, vagyis a kimagasló személyiségek kivégeztetése és az önérzetesek eltávolítása, valamint, hogy ne legyen sem közös étkezés, sem társas élet, sem rendszeres nevelés, sem más ilyesmi, és mindentől őrizkedni kell, amiből önérzet és bizalom fejlődhet, nem szabad megengedni sem az iskoláztatást, sem másféle összejövetelt, ahol az embereknek ráérő idejük van valamivel foglalkozni, és mindent el kell követni, hogy minél kevésbé ismerhessék meg egymást (az ismerkedés ugyanis bizalmasabbá teszi őket egymáshoz), a városbeliek mindig szem előtt legyenek és az uralkodói udvar körül forgolódjanak (így maradhat a legkevésbé rejtve, hogy mivel foglalkoznak, és így törődnek bele, folytonos megalázkodással a szolgalelkűségbe); de van más ilyen, a perzsáknál és a barbároknál szokásos türannoszi fogás is (valamennyinek egy a célja): arra kell törekedni, hogy amit az alattvalók beszélnek vagy cselekszenek, abból semmi se maradjon titokban, hanem legyenek megfigyelők, mint Szürakuszaiban az ún. "potagógisz"-ok, azaz asszony-kémek, és amilyen fülelőket Hierón is küldött ki mindenüvé, ahol csak valami összejövetel vagy gyűlés volt (így azután mivel félnek az ilyenektől, majd nem beszélnek olyan szabadon az emberek, ha pedig mégis szabadon szólnak, kevésbé maradhat titokban); továbbá meg kell őket gyanúsítani egymás előtt, össze kell veszíteni a barátot a baráttal, a népet az előkelő osztállyal, a gazdagokat önmagukkal. Az is egy türannoszi módszer, ha az alattvalókat elszegényítik, nehogy fegyveres erőt tudjanak tartani, és így máról holnapra tengődve, ne legyen idejük tervek forralására. Például szolgálhatnak erre az egyiptomi piramisok, a Küpszelosz-nemzetség emlékművei, a peiszisztratidák által építtetett Olümpieion, s a szamoszi építmények, melyek Polükratész alkotásai (valamennyi ugyanazt eredményezi: az alattvalók foglalkoztatását és elszegényedését); ilyen eszköz az adóztatás is, mint pl. Szürakuszaiban (így esett meg, hogy Dionüsziosz idejében öt év alatt minden családi vagyont beszállítottak adóba). Azonkívül háborút is sokszor készakarva idéz föl a türannosz, azért, hogy az alattvalók el legyenek foglalva, és állandóan rászoruljanak egy vezérre. S míg a királyságot rendesen hűséges emberek őrzik, a türannosz elsősorban barátai iránt bizalmatlan, mert jól tudja, hogy mindenki szívesen eltenné láb alól; s legtöbbet éppen ezek tehetnek ellene. A szélsőséges demokráciában észlelhető jelenségek is türannikusak: asszonyuralom a családban, hogy aztán a férjükről mindent besúgjanak, aztán a rabszolgafegyelem meglazítása ugyanezen okból, mert szolgák és asszonyok nem fondorkodnak a türannoszok ellen, sőt, ha jól megy soruk, szükségszerűen jóindulattal vannak a türannisz és a demokrácia iránt (hiszen a nép maga is egyeduralomra tör). Ezért mindkettőjük előtt nagy a becsülete a hízelgőnek, a demokráciában pedig a népámítónak (a démagógosz ugyanis hízeleg a népnek), a türanniszban viszont azoknak, akik megalázkodnak; és éppen ez a hízelgő ember munkája. Ezért is kedveli annyira a türannosz a hitványakat: örül, ha hízelegnek neki, ezt pedig, aki önérzetes, meg nem teszi, mert a jellemes ember szeret, de nem hízeleg. Meg különben is csak az aljasok képesek az aljasságra; "szeggel verik a szeget", mondja a közmondás. Türannoszi jellemvonás az is, hogy emelkedett és nemes gondolkozásúakban örömét nem leli, mert a türannosz azt tartja, hogy csak ő lehet ilyen, míg aki vele szemben önérzetesen és nemesen viselkedik, az lassanként elhomályosítja az ő kiválóságát és a türannisz feltétlen felsőbbségét: gyűlöli tehát ezeket, mint akik hatalmát aláássák. Az is türannoszi, hogy inkább idegenekkel értekezik és érintkezik és nem a polgárokkal, mivel ezek ellenségesek vele szemben, amazok pedig semmit sem tesznek ellene. Ezek és ilyenek a türannoszok módszerei, melyekkel uralmukat biztosítani igyekeznek, és ezekből nem is hiányzik semmiféle gonoszság. S úgyszólván valamennyit összefoglalhatjuk három pontba. A türannisz ugyanis három célra törekszik: az egyik, hogy az alattvalók kicsinyes gondolkodásúak legyenek (kis-lelkű ember senki ellen sem fog föllázadni); a másik, hogy bizalmatlanok legyenek egymással szemben (addig meg nem dől egy türannisz sem, míg legalább néhányan nem bíznak meg egymásban; és hadakoznak a jellemesek ellen, mert ártalmasaknak tartják őket a maguk uralmára nézve, de nemcsak azért, mivel ezek nem hajlandók elismerni az önkényuralmat, hanem azért is, mivel önmagukkal és másokkal szemben hűségesek és nem árulják el sem magukat, se másokat); harmadik pedig, hogy képtelenek legyenek a cselekvésre (lehetetlenre senki sem vállalkozik, tehát a türanniszt sem próbálja majd senki megdönteni, ha nincs hozzá ereje). Ez a három az, amire a türannoszok rendszabályai irányulnak, és minden intézkedést, amit a türannoszok tesznek, ezen szándékokkal lehet megmagyarázni, vagyis, hogy a polgárok egymással szemben bizalmatlanok legyenek, hogy ne legyen semmire hatalmuk, és hogy kicsinyes gondolkozásúak legyenek.

Ez tehát az egyik módja annak, hogy a türannisz a maga fennmaradását biztosítsa. A másik az elmondottakkal majdnem teljesen ellentétes gondolkodást tételez fel. Következtethetünk rá a királyság züllésének módjaiból. Miként ugyanis a királyság vesztének egyik oka az, ha a királyi hatalom egyre jobban türannikussá válik, ekképp a türanniszt is az menti meg, ha minél inkább a királysághoz idomul, csupán egyet őrizve meg, a hatalmat, hogy uralma ne csak akkor maradjon meg, ha az alattvalók készek támogatni, hanem akkor is, ha azt nem akarják, mert ha ezt is feladja, akkor egyúttal magát a türanniszt is feladja. Szóval ennek, mint alapfeltételnek meg kell maradnia: egyébként pedig minden tettében és viselkedésében ügyesen meg kell játszania a király szerepét. Először is törődjék a közügyekkel, ne költsön olyan kiadásokra, amik miatt a tömeg neheztelni szokott, pl. mikor tőlük, a dolgozóktól és a szűkös viszonyok közt tengődőktől szedik el azt, amit aztán kéjnőkre, idegenekre és szórakoztató művészekre pazarolnak, hanem adjon számot bevételeiről és kiadásairól, ahogyan ezt már több türannosz meg is tette (ha így viselkedik valaki, inkább tartják majd jó sáfárnak, mint türannosznak; attól meg nem kell tartania, hogy valaha is pénzzavarba jut, mert hiszen övé az államhatalom; sőt az olyan türannosznak, aki gyakran távol van, még célszerűbb is ez a módszer, mint hogy garmadába gyűjtött vagyont hagyjon otthon: sokkal kevésbé vetnek majd szemet zsoldosai a hatalomra, márpedig a távollevő türannosz számára a saját zsoldosai mindig félelmesebbek, mint a polgárok; mert míg ezek vele együtt vonulnak hadba, azok viszont otthon maradnak). Amikor pedig adókat és illetményeket hajt be, ez nyilvánvalóan az államháztartás érdekében történjék, vagy alkalomszerűen háborús célokra; és általában ő maga legyen a kincstár őre és kezelője, mintha az közvagyon, és nem a magáé lenne. Ne mutatkozzék durvának, hanem inkább tiszteletre méltónak s olyannak, hogy aki találkozik vele, ne féljen tőle, hanem tisztelettel hajoljon meg előtte. Ámde ezt nem egykönnyen éri el az olyan uralkodó, akit megvetnek; és ezért, ha már egyéb erényekre nem, legalább a hadi erényekre legyen gondja, s magáról ilyen hírnevet keltsen. Továbbá ne csak ő maga álljon olyan hírben, hogy alattvalóival szemben nem követ el erőszakot, sem fiún, sem leányon, hanem a környezetének tagjai se tegyék ezt senkivel, sőt még a családjához tartozó asszonyok sem más asszonyokkal szemben, mert az asszonyi gőg miatt is sok türannisz omlott már össze. A testi élvezetek terén éppen az ellenkezőjét tegye annak, amit mostanában egyik-másik türannosz cselekszik (nem elég, hogy hajnaltól kezdve csak dorbézolnak, napokon át szünet nélkül, hanem ezt cselekedve, azt is akarják, hogy bámulják őket, milyen megelégedettek és boldogok); sőt, ha teheti, tartson inkább mértéket az ilyen élvezetekben, vagy ha már ezt sem teszi, legalábbis kerülje, hogy ez másoknak is feltűnjön (mert nem könnyű a józan embert sem rajtaütéssel meglepni, sem pedig lebecsülni, csak a részeget; de az éber férfit sem, csak az álomszuszékot). Tehát mindannak, amit fentebb elmondottunk, az ellenkezőjét kell tennie, úgy kell gondoznia és berendeznie a városállamot, mintha vagyonkezelő, nem pedig türannosz lenne. Ezenkívül a vallási szertartásokban különösen buzgónak mutatkozzék (az alattvalók kevésbé félnek majd, hogy az ilyen lelkületű uralkodó, akit istenfélőnek és hívőnek tartanak, valami törvénytelenséget követ el velük szemben; és nem is oly könnyen támadnak rá, mert úgy vélik, hogy az istenek is a pártján vannak), de persze, ostobaság nélkül legyen ilyen; akik pedig valamely szempontból kiválnak, azokat úgy megbecsülje, hogy azok még akkor se várhatnának nagyobb megtiszteltetést, ha a polgárság független lenne; az ilyen megbecsülést ő maga ossza ki, a fenyítéseket azonban egyéb tisztviselők, illetőleg a bíróságok útján. Mindenféle monarchiát egyaránt az őriz meg, ha senkit sem tesz naggyá; s ha mégis, akkor egyszerre többet (ezek aztán majd ellenőrzik egymást), ha pedig egyvalakit kell kitüntetni, akkor semmiesetre se egy vakmerő jellemű embert (az ilyen jellem mindenféle téren a legtámadóbb); ha viszont az látszik ajánlatosnak, hogy valakit a hatalmától megfosszanak, ezt fokozatosan kell végrehajtani, és nem szabad egyszerre egész tekintélyét elvenni. Továbbá kerülni kell mindenféle bántalmazást, de különösen kettőt, a testi fenyítést és az ifjúság meggyalázását. Különösen a becsvágyókkal szemben kell alkalmazni ezt az óvatosságot: a vagyon elleni vétkezést a pénzszerető emberek veszik zokon, a becsület ellenit pedig a becsvágyók és a jellemesek. Ezért aztán vagy nem kell az ilyen emberekkel érintkezni, vagy pedig olyan látszatot kell kelteni, hogy a fenyítés hagyományon alapszik, nem pedig dölyfösségből fakad, viszont az ifjúság iránti vonzódás szerelmi érzésből, s nem erőszakosságból ered; és ami megbecstelenítésnek tartható, azt annál nagyobb megbecsüléssel kell jóvá tenni. Azok közt, akik valakinek az életére törnek, azok a legfélelmesebbek, és azoktól kell legjobban őrizkedni, akik nem törődnek azzal, hogy életben maradnak-e, ha a gyilkosságot végrehajtották. Ezért leginkább azoktól kell óvakodni, akik azt hiszik, hogy vagy maguk, vagy pártfogoltjaik bántalmazásnak vannak kitéve, mert azok, akik indulatból támadnak, nem kímélik magukat, miként Hérakleitosz is mondta, hogy bajos dolog a haraggal szembeszállni, mert az mindent életen vásárol. Minthogy pedig a városállam két részből áll, a vagyontalan és a vagyonos emberekből, legjobb, ha mindketten azt hiszik, hogy a kormányzat védelmezi őket, és ha egyik sem meri bántalmazni a másikat; különben pedig amelyik rész erősebb, azt kell elsősorban megnyerni a hatalom részére, mert ha ez így alakul, akkor a türannosznak nem szükséges sem a rabszolgákat fölszabadítani, sem a fegyvereket elkobozni, elég, ha az egyik fél a hatalom pártján áll, hogy túlsúlyban legyen a támadókkal szemben. Fölösleges is, hogy ezekről külön-külön szóljunk, mert a cél világos, a vezető ne legyen türannikus, hanem gondos sáfárnak és mintegy királynak lássék az alattvalók előtt, aki mást nem forgat ki vagyonából, sőt arra gondosan vigyáz, aki az életben a mértékletességet, nem pedig a túlzásokat keresi, és bár az előkelőkkel érintkezést tart fenn, de a népnek is kedvében jár. Így szükségképpen nemcsak az uralkodás válik szebbé és kívánatosabbá azáltal, hogy érdemesebb és nem lezüllött alattvalókon uralkodnak, állandó gyűlölet és rettegés között - hanem az uralom is tartósabb lesz, és az uralkodó jellemében vagy egész kifogástalan erényűvé válik, vagy legalábbis félig becsületessé, s nem lesz gonosszá, hanem legfeljebb félig rosszá.

12. Bizony, valamennyi politeia közül a legrövidebb életű az oligarchia és a türannisz. Még a leghosszabb ideig tartott a sziküóni türannisz, ti. Orthagorasznak és ivadékainak az uralma: száz évig. Ennek oka az, hogy az alattvalókkal méltányosan bántak, sok dologban meghajoltak a törvény előtt és Kleiszthenészt harciassága miatt nem lehetett könnyen semmibe venni; a többiek gondos körültekintéssel a nagy tömeg rokonszenvét igyekeztek megnyerni. Mindenesetre beszélik Kleiszthenészről, hogy azt, aki tőle a győzelmet elvitatta, koszorúval tüntette ki; azt is mondják némelyek, hogy ennek az így ítélkező polgárnak a képmása az a piacon levő ülő szobor. Peiszisztratoszról is beszélik, hogy alávetette magát e törvénynek az Areiosz pagosz előtt. A következő helyen a Küpszelidák állnak Korinthoszban; ezek hatalma hetvenhárom évig és hat hónapig tartott; Küpszelosz ti. harminc évig, Periandrosz negyven és fél évig, Pszammétikhosz, Gorgosz fia pedig három évig volt türannosz. Az okok itt is ugyanazok, ti. Küpszelosz népvezér volt, és egész uralkodása alatt nem volt testőrsége; Periandrosz pedig igaz, hogy türannikus, de amellett harcias is volt. Harmadik ilyen a Peiszisztratidák uralma Athénban. Csakhogy ez nem volt folyamatos, mert Peiszisztratosz kétszer is számkivetésbe ment türannisza alatt, úgyhogy harminchárom évből csak tizenhét évet uralkodott, gyermekei pedig tizennyolcat, s így az egész összesen harmincöt év. A többi türannisz közül aztán Hieróné és Gelóné következik Szürakuszaiban. Ez sem maradt fenn sokáig, hanem mindössze tizennyolc évig; Gelón ti. hétévi uralkodás után a nyolcadikban meghalt; Hierón tíz évig uralkodott, Thraszübuloszt pedig már tizenegy hónap után elűzték. Sok türannisz pedig egytől egyig nagyon rövid életű volt.

A politeiát és a monarchiát illetőleg körülbelül mindazon körülményekről szóltunk, amelyek romlásukat vagy fennmaradásukat előidézhetik.

A "Politeiában" Szókratész is szól a forradalmakról, de nem helyesen, mert nem szól a legjobb és legeredetibb alkotmányok sajátos változásáról. Okként azt említi, hogy semmi sem maradandó, hanem ciklikusan változik; a változás kezdete pedig "azon számoknak az alapmennyisége, melyek egymással 4:3 viszonyban vannak, s melyek az ötös számmal összefoglalva kettős harmóniát alkotnak"; arra az esetre érti ezt, mikor ennek az alakzatnak száma szilárd, és rámutat, hogy néha a természet is selejtes embereket termel, akiken még a nevelés sem fog, szóval magát ezt a dolgot talán jól mondja (valóban lehetnek olyan emberek, akiket lehetetlen megnevelni és sohasem lehet belőlük derék ember); ámde ez miért lenne sajátosabb változás az általa legjobbnak nevezett alkotmánynak inkább, mint akármelyik másnak vagy bármily létezőnek? És azután az idők során, ami szerinte mindent megváltoztat, azok, amelyeknek a léte nem is egyszerre kezdődött, egyszerre mennek át a változáson? Pl. ha valami csak a változás előtti napon keletkezett, miért változik meg mégis a többivel együtt? S aztán ugyan miért változik a politeia lakóniai formájúvá? Hiszen minden alkotmány sokkal inkább alakul az ellenkezőjévé, mint hozzá közelállóvá! Ugyanez vonatkozik a többi forradalomra is. A lakóniaiból, mint mondja, oligarchiává alakult át az alkotmány, ebből viszont demokráciává, a demokráciából pedig türannisszá. De bekövetkezhet ez a változás fordított irányban is: pl. fejlődhet demokráciából oligarchia, éspedig sokkal inkább, mint monarchia. De a türannisszal kapcsolatban sem mondja meg, hogy lehet-e itt forradalmi változás vagy nem: sem azt, hogy ha van, miért van és melyik alkotmány irányában. Ennek oka az, hogy erre nem is olyan könnyű felelni, mert ez bizonytalan, hiszen szerinte a türannisznak az eredeti és legjobb alkotmányra kellene átváltoztatnia; így alakulna ki a folyamatosság és kör. Csakhogy türannisz egy másik türanniszra is átválthat, miként Sziküónban Müron türannisza a Kleiszthenészébe ment át, továbbá oligarchiába is, miként Khalkiszban Antileón türannisza; vagy demokráciába, mint a Gelóné Szürakuszaiban; végre arisztokráciába, miként Kharilaoszé Lakedaimónban, és ez történt Karkhédónban is. De az oligarchia is átválthat türanniszra, miként úgyszólván a legtöbb régi szicíliai oligarchiában: Leontinoiban a Panaitiosz türanniszéra, Gelában a Kleandroszéra, Rhégionban Anaxilaoszéra és sok más városállamban is hasonlóképpen. Furcsa dolog annak a feltevése is, hogy oligarchiává alakulás azért következik be, mert a vezető helyen levők szeretik a pénzt és a nyerészkedést - nem pedig azért, mert sokan, akik vagyonukkal kimagaslanak, nem tartják igazságosnak, hogy azoknak, akiknek semmijük sincs, éppen annyi alkotmányos joguk legyen, mint azoknak, akiknek vagyonuk van; hiszen sok oligarchiában nem is szabad pénzüzletekkel foglalkozni, sőt törvények vannak, amelyek ezt tiltják; viszont Karkhédónban, amely pedig demokratikus alkotmányú, ugyancsak üzérkednek, de még sohasem volt forradalom. Nem helyes az a fölfogása sem, hogy az oligarchia tulajdonképpen két állam, a gazdagoké és a szegényeké. Ugyan mennyiben más akkor ez, mint a lakóniai, vagy bármely más, ahol nem egyenlő a vagyonelosztás, vagy nem mindenki egyformán jó ember? És ha senki nem is lesz szegényebb, mint volt azelőtt, azért még éppen úgy áttérhetnek az oligarchiából a demokráciára, ha megszaporodnak a szegények - és a demokráciából az oligarchiára, ha a vagyonos osztály hatalmasabbá lesz a népnél, és ha ezek nem veszik komolyan a helyzetet, azok meg állandóan résen vannak. A sok lehetséges ok közül, mely forradalmat idézhet elő, csak egyet említ, hogy a polgárok a pazarló életmód következtében, az uzsora folytán elszegényednek, holott pedig eredetileg valamennyien, vagy legalábbis többségükben, gazdagok voltak. Ez azonban nem igaz; hanem amikor a vezérek közül némelyek elvesztették vagyonukat, akkor szívesen fordultak újításokhoz; viszont ha másokkal történik ez, akkor semmi különös következménye nincs ennek, és különben is még az előbbi esetben sem szoktak inkább a demokráciára áttérni, mint valamely más alkotmányra. Aztán meg, ha a lakosok polgárjogokban nem részesülnek, ha jogtalanság és személyes erőszak éri őket, akkor is lázadoznak és megkísérlik az alkotmány megváltoztatását, még ha nem prédálták is el a vagyonukat. A demokrácia rendesen azon szokott tönkremenni, hogy mindenki azt teheti, amit akar; s ennek oka, mint mondja, a túlságos szabadság. Szóval, bár mind az oligarchiának, mind a demokráciának többféle formája van, Szókratész mégis úgy beszél a forradalmaikról, mintha mindegyiknek csak egyetlen formája volna.