Örkény István - Tóték

Ha egy kígyó (ami ritkaság) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel ember voltát megetethetné? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!

Tábori lap

Kedves Szüleim és Ágika! Tegnap értesültem, hogy szeretett parancsnokunk, Varró Őrnagy úr, megrendült egészségi állapota miatt kéthetes betegszabadságra hazautazik. Rögtön hozzá siettem, és megpróbáltam rábeszélni, hogy az öccséék lármás, poros fővárosi lakása helyett vegye igénybe kedves szüleim vendégszeretetét, de ő elhárította a meghívást azzal, hogy megrongált idegállapotában nem akar senkinek terhére lenni. Valóban, a partizánok nagyfokú zaklatása miatt szeretett őrnagy urunk súlyos álmatlanságban szenved, továbbá a szagokra is érzékeny. Egyes szagokat nem tud elviselni, mások viszont, pl. a fenyőszag, megnyugtatják. Szerencsére eszembe jutott, hogy az öccséék lakása nincs messze a Spódium-gyártól, ahol dögöt dolgoznak föl. Újra hozzá siettem, és leírtam neki a mátraszentannai házat, a napfényes kertet, a kilátást a Bábonyra, továbbá azt a finom fenyőillatot, mely a bartalaposi völgyre ráterült, és képzeljétek! őrnagy urunk elfogadta a meghívást! Indulásának időpontja, ha addigra a partizánok zaklatása alábbhagy, a jövő hét elejére várható. Gondolhatják, hogy ez mit jelent nekem! A szabadságos vonat Kurszkból indul, és ő máris megígérte, hogy a zászlóalj gépkocsiján elkísérhetem, Istenem, megfürödhetek!

ELSŐ FEJEZET

Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.

Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.

Tóték háza előtt a műúton egy rossz szagot árasztó szivattyús lajt állott, melyből karvastagságú, bordázott cső vezetett be a léckapun, át a dáliák között, el a ház oldala mellett, egyenesen a bokros violák árnyékában meghúzódó budiba.

- Hát pumpáljak, vagy ne pumpáljak? - kérdezte Tót Lajostól a lajt tulajdonosa.

- Az attól függ, hogy büdös van-e vagy nincs; én azonban már úgy megszoktam a szagot, hogy ezt a doktor úrnak kell eldöntenie - válaszolta Tót.

A lajt tulajdonosa néhány mély lélegzetet vett, miközben csukva tartotta a szemét. Aztán így szólt:

- Őszinte leszek. Jelenleg a Tót úr árnyékszékének a szaga kissé szúrós, de nem kellemetlen.

- Ha szaga van, akkor pumpáljunk - mondta Tót. - Gyulánk életéről van szó, kedves doktor úr.

A lajt tulajdonosának jogi doktorátusa volt, de a buditisztítással kétszer annyit keresett, mintha az ügyvédi hivatást választotta volna. Töprengő arccal szaglászta a levegőt.

- Nem könnyű okosnak lenni, kedves tűzoltóparancsnok úr. Tegyük föl, hogy belekezdek a szivattyúzásba. Mi történik? A massza megbolydul, és én hiába ürítem ki a gödröt, csak rontok a helyzeten, ahelyett hogy javítanék. Most viszont, amíg a massza nyugalomban van, a tetején levő száraz kéreg nagymértékben akadályozza a szagképződést.

- Hát akkor mi a teendő, kedves doktor úr?

- Nézetem szerint a két rossz közül a kisebbiket kell választani. Kérdés, milyen mértékben érzékeny az őrnagy a szagokra. Mit írt erről a kedves fia?

- Gyulánk csak azt írta, hogy érzékeny.

- Hát akkor miből gondolja, hogy zavarni fogja a szag?

- Mert egyszer egy lakónk már panaszkodott rá - mondta gondterhelten Tót. - Pedig az nem is őrnagy volt, csak hálókocsikalauz.

- Kedves tűzoltóparancsnok úr! - mondta egy kis töprengés után a lajt tulajdonosa. - Hadd beszéljek nyíltan. Az ilyen régi ügyfeleimet amúgy se szoktam félrevezetni, pláne, ha ekkora a tét. A dolog úgy áll, hogy a szivattyúzás után a teljes szagtalanság eléréséhez - ha ugyan létezik egyáltalán a teljes szagtalanság ezeknél az árnyékszékeknél - minimum négy-öt hét szükséges. Van ennyi idő a vendég érkezéséig?

- Ő a legelső szabadságos vonattal érkezik.

- Akkor inkább ne csináljunk semmit.

- Köszönöm a szíves felvilágosítást - mondta Tót. - Ha szabad kérdeznem, mennyivel tartozom?

- Csak a szivattyúzás kerül pénzbe - mondta a lajt tulajdonosa. - A tanácsadás énnálam díjtalan.

* * *

Mátraszentannáról Eger felé menet reggel 5.30-kor indul az első távolsági busz. (Van még kettő: 13.20 és 18 órakor.) Tótné a déli járattal ment le a városba, és egyenesen az Apolló Moziba sietett. Az előcsarnok üres volt, csak a pénztárban ült egy kopasz férfi. Bizonyára Aszódi úr, az új tulajdonos.

- Ha szabad kérdezni, nem Aszódi úrnak tetszik lenni?

- Az vagyok. És maga kicsoda?

- Régebben, még a Berger úrék idejében, én voltam itt a takarítónő.

- Beszéljen halkabban - figyelmeztette az új mozis, mert a teremben folyt az előadás, az ajtók pedig, a déli meleg miatt, félig nyitva álltak. - Maga a Tótné, vagy maga a Mariska?

- Én Tótné vagyok, de Mariska a keresztnevem.

- Úgy látszik, két néven hallottam emlegetni - suttogta az új mozis. - Mindenki nagyon dicsérte magát.

- Ennek nagyon örülök, Aszódi úr kérem. Tizenkét évig jártam a Berger úrékhoz. Az asszony kósert evett, az úr csak franciást; de nemcsak főztem, hanem takarítottam is.

- És hajlandó volna újra beállni? - érdeklődött az új mozis. - A mostani takarítónő ugyanis fél a sötétben.

- Jelenleg nem - mondta Mariska. - Én most már csak kis- és nagymosást vállalok, és ráadásul vendégségbe várjuk a fiam parancsnokát. Épp emiatt volna egy kérésem Aszódi úrhoz. Tessék nekünk két hétre idekölcsönözni a vaporizatőrt.

- Miféle dolog az? Valami gőzgép?

- Nem, kérem. Régebben, még a Berger úrék idejében, a mozi illatosítására használtuk.

- Valami füstölőszerű? - érdeklődött az új mozis.

- Úgy kell vele bánni, mint egy biciklipumpával - magyarázta suttogva Mariska. - Arra a két hétre, ameddig a vendégünk itt lesz, életkérdés, hogy fenyőillatot tudjunk csinálni.

- Hát csak vigye - suttogta jólelkűen az új mozis. - Bár én azt se tudom, van-e az nekünk.

- Még a Berger úrék idejében ott tartottuk azon a csigalépcsőn, amelyik a vetítőbe vezet.

- Nézze meg, lelkem - mondta az új mozis. - Csak vigyázzon, mert a lépcső nyikorog.

Mariska lábujjhegyen ment föl a csigalépcsőn. A vaporizatőr ott lógott, ugyanazon a szögön, mint a Berger úrék idejében.

* * *

A mátraszentannaiak egyik fő jövedelmi forrása a szobák bérbeadása volt. Sajnos, az IBUSZ fizetővendég szolgálat a rossz ivóvízre és a csatornázás hiányára hivatkozva a C/2-es, vagyis majdnem az utolsó kategóriába rangsorolta a községet; ennélfogva jobbára pénztelen kistisztviselők, ágrólszakadt nyugdíjasok jártak ide üdülni. Egy őrnagyot vendégül látni, a háborútól függetlenül is, égbemenetel számba ment.

A háború harmadik nyarán azonban nemcsak Tóték tanító fia katonáskodott, hanem a családok kb. 60%-ának volt olyan hozzátartozója, aki a fronton szolgált. Az őrnagy ideérkezése a többiekben is babonás várakozást ébresztett, mintha a vendég puszta ittlétével a község minden katonáskodó fiának valami védettséget jelentene.

Ezt azonban Ágika nem tudta. Azt se tudta pontosan, mit jelent őrnagynak lenni. Ő a mátraszentannai tűzoltóparancsnokot tekintette a világ legmagasabb rendfokozatú katonájának. Ráadásul abban az érzékeny életkorban volt (tizenhat múlt), amikor a lányok semmitől se félnek úgy, mint a kinevettetéstől.

- Ne is tessék haragudni - mondta az édesanyjának. - Ezt nem kívánhatja tőlem az anyu.

A község lakosai az üdülővendégek érdekében gyakran megsegítették egymást. Tótné, aki ki se látszott a házimunkából, összeírta, kitől mit kérjen kölcsön Ágika. (Kínai mintás ágyterítőt: Kasztrineréktől, pudingformát Tomaji plébánostól, kocsonyának való zselatint Cipriani professzor szakácsnőjétől stb., stb.) De hogy egy érzékeny korú lány, nevetséges játékszekeret hurcolva maga után, egy csomó nevetséges holmiért végigkunyerálja a községet? Ezt nem kívánhatja egy anya.

Itt tartottak, amikor megjelent Tót.

Egy homlokráncolás nélkül nézett a lányára.

- Miről beszélgettek, kislányom? - kérdezte szelíden.

Ágika elpirult. Ahol az apja megjelent, szálas, hatalmas termetével, csillogó tűzoltósisakjában, türelmes, nyugodt tekintetével, eltörpültek az ilyen problémák.

- Semmiről - mondta. - Megyek segíteni az anyunak.

Megfogta a játékszekér rúdját, elindult húzódás nélkül, de azért kelletlenül. Csakhogy mi történt? Mindjárt az öreg Kasztrinerék, akiknek ötölve-hatolva előadta az anyja kérését, lázas izgalomba jöttek.

- És ki az a vendég, akinek az ágyterítőt kéritek?

- Valami katona - mondta Ágika, s egy kicsit hátralépett, jeléül, hogy ettől a katonától távol tartja magát.

- Milyen katona?

- Valami őrnagy.

- Hogy került hozzátok egy őrnagy?

- Úgy, hogy ő Gyulánk parancsnoka.

- Édes jó Istenem! - képedt el Kasztrinerné, akinek nemcsak a fia, hanem egy unokaöccse is a szovjet fronton szolgált. - Meséld el az egészet töviről hegyire.

Ágika kora délelőtt indult útnak, s csak délután vetődött haza. Időközben a játékszekér megtelt kölcsönkért holmival, ő maga pedig a közérdeklődés és közirigység középpontjába került. Újra meg újra elmondatták vele a nagy eseményt. Izgalmukban majd szétszedték, minden jóval kínálgatták, valósággal ünnepelték, aminek az lett az eredménye, hogy az őrnagy, akitől kezdetben valósággal borzadt, óráról órára vonzóbbá változott, s egyre jobban hasonlított az apjára. Ugyanolyan magas, ugyanolyan délceg. Szakasztott az apu szép, tempós mozgása. És milyen bátor! És milyen gavallér! Nincs is pénztárcája. A papírpénzt kis gombócokba gyúrva hordja a zsebében; ha fizetni kell, csak odagurít egy golyót. A katonái istenítik, a szovjetek viszont, ha meghallják a nevét, fejvesztetten menekülnek az erdőbe... Egy hős!

A végén már úgy felhevült Ágika, hogy haza se bírt menni, csak a játékszekeret lökte be a kertajtón. Továbbment, egészen odáig, ahol a műút elkanyarodik, elfogynak a házak, és semmi se zavarja a kilátást a Bábony erdőborította csúcsára és a kies bartalaposi völgyre. Itt a szél is szabadabban fújt. Ágika belefeszítette fölhevült testét és szépen gömbölyödő mellecskéit, és megittasult, tágra nyílt szemmel suttogta maga elé:

- Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt! Egy katonatiszt!

* * *

Sürgöny

Értesítjük, hogy Tót Gyula zászlós (Tábori posta 8/117) az ellenséggel folytatott harcban hősi halált halt.

Magyar Vöröskereszt

* * *

Mátraszentannán mindjárt a háború kitörésekor behívták a postást. Helyette egy púpos, félkegyelmű, hebegő beszédű alak vállalta a levélhordói teendőket. Mindenki csak Gyuri atyusnak hívta.

Gyuri atyusnak voltaképpen csak az egyensúlyérzékével volt baj, de az se súlyos. Délelőttönként, amikor széthordta a leveleket, pontosan a műút képzeletbeli felezővonalán járt, és nem szerette, ha e szimmetriát megzavarta valami. Ott heverő tárgyakat az árokba rugdalt, ha pedig valaki, a postáját várva, türelmetlenségében rálépett az úttestre, annak büntetésből csak másnap kézbesítette a leveleit.

Amikor az artézi kúthoz ért, fölébe hajolt, és úgy igazította be magát, hogy tükörképe pontosan a kút középpontjából nézzen vissza rá. Sokszor megszidták, meg is kergették, abban a hiszemben, hogy beleköpdös a vízbe. Ez nem volt igaz. Gyuri atyus csak egy finom, selyemszál vékonyságú nyálfonalat bocsátott ki a szájából, s mihelyt sikerült a fonálkát a kút képzeletbeli tengelyében meghimbálni, mindjárt visszaszippantotta ajka közé. Ettől valahogy felfrissült.

Hogy ki mikor kapott levelet, abba is belejátszott Gyuri atyus szimmetriaérzéke. Például gyűlölte Cipriani professzort, az európai hírű ideggyógyászt, akinek autója sokszor állt a villa kapuja előtt, az országút szélén, bántóan aszimmetrikus helyzetben. Annál jobban szerette viszont a Tót családot, elsősorban magát Tót Lajost.

Őbelé valósággal szerelmes volt. Gyakori, hogy a toprongyosok emberfölötti lényt látnak az egyenruhát viselőkben, a nyomorékok a hibátlan testalkatúakban. De ez még nem minden. Tót Lajos mindig adott magára. Senki nem láthatta félrecsapott sisakban vagy valamelyik zsebéből kifityegő zsebkendővel. Gyuri atyus szemében ő volt az emberi szimmetria szuperlatívusza, mert még a haját is pontosan középen választva viselte, vagyis, ha az ember Tót Lajost egy éles késsel kettészelte volna, akkor a választéktól lefelé két teljes egyforma félre esett volna széjjel, amit pedig még egy tojással is bajos megcsinálni.

Ennek köszönhették Tóték, hogy kizárólag jó híreket kaptak a frontról. Gyula egyik tábori lapját (pedig csak könnyű lefolyású kolbászmérgezésről volt benne szó) Gyuri atyus merő jóakaratból megsemmisítette.

A mátraszentannai postahivatal ablaka az udvarra nyílt. Alatta, az íróasztaltól kartávolságnyira esővizes hordó állt, tele megzöldült, megkocsonyásodott vízzel. Gyuri atyus, miután gondosan átnézte a napi postát, ide dobálta a megsemmisülésre ítélt leveleket.

Ide került, ugyanazon a napon, egy aranyszegélyű meghívó, mely Cipriani professzort és nejét a kormányzói pár gardenpartyjára invitálta, valamint az a vöröskeresztes sürgöny is, mely Tót Gyula halálhírét hozta. Ezzel nemcsak a professzorék kaptak egy fricskát, hanem a kedves Tótékat is sikerült megkímélni a gyászhírtől. A világ egyensúlya helyreállt.

Délben, amikor Gyuri atyus az utcán szembetalálkozott a tűzoltóparancsnokkal, már messziről kacsingatott rá, jeléül, hogy föl a fejjel, míg ő a postás, addig a kedves családot nem éri baj. Jókedvű pislogása fel is tűnt Tótnak.

- Minek örülsz, Gyuri atyus? - kérdezte.

- Ami van, nem jól van, de lesz ez még így sem! - válaszolta a postás egy torz vigyorral, ami nála a mosolyt helyettesítette.

- Más újság nincs?

- Máskülönben minden rendben van.

Tót meghívta egy pohár borra. Koccintottak, ittak az ő zászlós fia egészségére.

* * *

Mátraszentanna eldugott hegyi fészek, ahová csak ritkán érkeznek őrnagyok. Egy szép júliusi reggelen azonban az Egerből érkező menetrendszerű buszról kivételesen kettő szállt le.

Az egyik a még mozgó járműről ugrott le. Sudár, jó fellépésű, parancsoló kinézésű ember volt, akinél őrnagyabbat álmodni se lehet. Épp ilyennek képzelték Gyula parancsnokát.

Furcsállották, hogy a vendég körül se néz, hanem biztos léptekkel elindul a volt Klein-féle vendéglő kerthelyisége felé.

- Őrnagy úr! - kiáltotta utána Tót, de ő vissza se nézett. Csak a kerthelyiségben érték utol. Körülállták, és szívrepesve nézték; ő azonban igen barátságtalanul rájuk mordult.

- Miért molesztálják az embert?

- Mélyen tisztelt őrnagy úr - mondta Tót. - Én vagyok a Tót.

- De mit akar tőlem?

Tót egy bátorító pillantást vetve rá, odatolta a lányát.

- Szeretettel üdvözöljük az őrnagy urat, és kívánjuk, érezze jól magát szerény otthonunkban - mondta lámpalázas hangon Ágika, és átnyújtott egy piros rózsacsokrot.

- Maguk összetévesztenek valakivel! - válaszolta bosszúsan az őrnagy. - Én a mátraszentmiklósi tiszti üdülőbe utazom, és csak most látom, hogy ez nem Mátraszentmiklós, hanem Mátraszentanna.

Sarkon fordult. Visszarohant az autóbuszhoz. A rózsákat magával vitte.

Tóték értetlenül bámultak utána, aztán ijedten egymásra néztek, és kirohantak a sörkertből.

A másik őrnagy, aki csak az ő őrnagyuk lehetett, ott állt és várt az autóbuszmegállónál.

Tót egy kis csalódást érzett. Hát ilyen alacsony termetű ember is lehet őrnagy? S ez nemcsak termetre volt kisebb az előző őrnagynál, hanem ütöttebb-kopottabb is. Roggyant csizmában, napszítta tábori sipkában, törődötten álldogált az artézi kút kávájának támaszkodva... Csak Ágika nem csalódott benne. Neki ugyan a másik őrnagy is tetszett, emettől azonban el volt ragadtatva. A zsírpecséteket a zubbonyán vérfoltnak nézte, s úgy bámult rá, mintha elevenné vált volna egy golyó szaggatta, lőporfüstös harci zászló. A legszívesebben megcsókolta volna, mint egy ereklyét.

Tót a bemutatkozás és az üdvözlések után mentegetőzni próbált, de az őrnagy föl se vette, s egy kézlegyintéssel intézte el az iménti személycserét, pedig köztudomású, hogy az ilyen magas állású személyek milyen sértődékenyek.

Tóték már-már megnyugodtak. Ekkor azonban újabb félreértés felhője borult erre a találkozásra, melyre a két őrnagy összetévesztése már némi árnyékot vetett.

Tény, hogy az őrnagy kissé fátyolozott hangon beszélt, mintha a hosszú utazás minden pora-korma a hangszálaira rakódott volna. Ez azonban nem mentség, mert ha fakón is, elég érthetően beszélt.

Mégpedig ezt mondta:

- Nem is hittem volna, hogy már ekkora a kedves lánya!

Ezt az udvarias kijelentést azonban Tóték - kivétel nélkül mind a hárman! - a következőképpen értették:

- Csak azt szeretném tudni, kinek ilyen büdös a szája!

Döbbenten álltak. A legdöbbentebben Tót, aki - minthogy más választása nem volt - rögtön visszatartotta a lélegzetét.

A dolog megértéséhez tudni kell, mennyit fáradoztak Tóték, hogy jószagúvá tegyék a házuk táját. A kerti budit körülültették illatos rezedapalántákkal. Naphosszat szellőztettek, s aztán a vaporizatőrrel minden zugot telefújtak a fenyőszaggal. S ilyen előzmények után egy Tót Lajos, volt vasutas, jelenlegi községi tűzoltó, aki éles eszéről és józan megfontoltságáról ismeretes, leült, és bekebelezte szokásos reggelijét, egy pohár pálinkát és három fokhagymás pirítóst!

A felesége meg a leánya rémülten nézett rá, s az ő tekintetüket követve az őrnagy is Tótra pillantott. Amikor ennek arca vörösödni, szeme dülledni kezdett, homlokát pedig kiverte a verejték, udvariasan megkérdezte:

- Nem érzi jól magát, kedves Tót?

- Azért bánkódik szegénykém - magyarázta Mariska -, mert fokhagymás pirítóst reggelizett.

Az őrnagy tetőtől talpig végigmérte a tűzoltót, aztán így szólt:

- Nézzék, Tóték. Az én idegrendszerem súlyosan megsínylette a kilenchónapos frontszolgálatot, amiben oroszlánrésze volt a partizánok fondorlatos hadviselésének. Ezt én maguknak úgyis hiába magyarázom, de azért elmondok egy példát, hogy legalább fogalmat alkothassanak a helyzetről.

Példaképpen egy disznóölés részleteit mesélte el, amikor rajtuk ütöttek a partizánok, elhurcolták a disznót, és kis híján le nem mészárolták az egész zászlóalj-parancsnokságot.

A két nőt lebilincselte az őrnagy elbeszélése, csak a házigazda nem adta jelét az érdeklődésnek. Ezt az őrnagy is észrevette.

- Magát nem érdekli, amit mondok?

Tót nem válaszolt, csak egy kicsit még lilább lett.

- Jaj, dehogynem! - tiltakozott helyette Mariska.

- Mi csak azt halljuk, hogy a front meg front meg front - tette hozzá csillogó szemmel Ágika. - De hogy mik történnek ott, arról mostanáig fogalmunk se volt.

- Vajon miért ilyen szilvaszínű a papa? - érdeklődött a vendég.

- Mert nem meri kilehelni a fokhagymaszagot - mondta Mariska.

- Azonnal tessék lélegzetet venni! - szól rá az őrnagy Tótra.

Ez meg is történt. Tót szabályosan lélegzeni kezdett, amitől a szeme visszatért üregébe.

- Máskor ez ne forduljon elő - mondta rosszallóan az őrnagy. - Elvárom, hogy ne legyenek tekintettel az idegállapotomra. Fegyelmezett ember vagyok, és tudok magamon uralkodni... Mi van ott a hátam mögött, kedves Tót? - kérdezte hirtelen.

- Csak a volt Klein-féle vendéglő és a paplak.

- Akkor jó - nyugodott meg a vendég.

Kijelentette, hogy a világért sem akar a háziak terhére lenni, és ha észreveszi, hogy a jelenléte feszélyezi őket, inkább elutazik... Azt kérte, hogy tekintsék a személyét úgyszólván levegőnek; eközben azonban több ízben hátranézett, majd újra Tóthoz fordult:

- Lát valami rendellenességet a hátam mögött?

- Semmi különöset, mélyen tisztelt őrnagy úr.

- Mert mindig odanéz.

- Én kizárólag a mélyen tisztelt őrnagy urat néztem.

- Nézzék, Tóték - mondta az őrnagy. - Már az is elég, hogy a világ egy része állandóan az ember háta mögött van. Minek ezt a bajt még azzal is súlyosbítani, hogy valaki folyton odanéz?

Egy kis csönd lett. Tóték tanácstalanul álltak. Nem nagyon értették, mit nehezményez az őrnagy, csak azt látták, hogy most is hátra-hátrafordul, pedig épp ebédidő volt, s az utcán egy teremtett lélek se mutatkozott. Mi baja lehet? - tűnődött Mariska. Minden vágya az volt, hogy a kedves vendég a lehető legjobban érezze magát, hiszen egyetlen sértő vagy zavaró emlék, néhány hét múlva, talán a fia életébe kerül... Ez a tudat felfokozta aggódását; már ott tartott, hogy egy porszem, mely az őrnagy szemébe esik, őt könnyezteti meg... Ezt nem hagyhatta annyiban.

- Vigyázz egy kicsit, hogy hová nézel, édes, jó Lajosom - mondta szelíden.

- Hát hová nézek én? - kérdezte ingerülten Tót.

- Tessék oda nézni, ahová jólesik - mondta tartózkodóan az őrnagy. - Nekem se igényeim, se extra kívánságaim nincsenek.

E szavakat megnyugtatásnak szánta, de mégse nyugtatta meg velük Tótékat. Ha egy bajnak nem ismerjük az okát, nehéz rá orvosságot találni. Tót előbb lesütötte, majd égnek emelte tekintetét, aztán megpróbált a testtartásán változtatni, de ez is csak félmegoldásnak bizonyult. Most ugyanis az őrnagy már nemcsak a fejét kapkodta, hanem ide-oda forgolódott, úgyhogy előbb-utóbb minden a háta mögé került.

Amikor a felnőttek esze csődöt mond, néha a gyermekek mentik meg a helyzetet. Most is ez történt.

- Mondok valamit! - kiáltotta üde hangocskáján Ágika. - Ha egy kicsit a szemére húzza a sisakját, akkor egészen mindegy, hogy hová néz apu.

- No még mit nem! - morogta méltatlankodva Tót.

- Azért csak gondolkozz rajta, édes, jó Lajosom - mondta Mariska.

A községi tűzoltók egyenruhájának legfeltűnőbb tartozéka a sisak volt; ennek homlokrészén kerek plakett díszelgett, amelybe bele volt vésve: Községi tűzoltó, a plakett alatt pedig ellenző védte a tűzoltók szemét a szikráktól. Az észak-magyarországi Községi Tűzoltóság ügyrendi szabályzata szerint a tűzoltó teste függőleges tengelyének, valamint a sisak vízszintes tengelyének 90° -os szöget kell bezárnia. Persze, Tót Lajos nem az az ember volt, aki ilyen sorsdöntő percekben a paragrafusokra gondol; ő a kinevettetéstől félt, vagyis a szíve mélyén, a tekintélyét akarta megóvni.

Őt ugyanis Mátraszentannán általános megbecsülés övezte. Amíg községi tűzoltóvá nem választották, a környékbeliek "tűzfészeknek" csúfolták a községet. Pedig az elődje, egy cingár, izgulékony, tettvágytól buzgó tűzoltó, egész nap veszekedett, lótott-futott, nem hagyta nyugton a lakosságot. Próbariadókat tartott, nyakatekert tilalmakat rendelt el, megbírságolta a járókelőket, ha égve eldobták a cigarettájukat - és mi lett az eredmény? Tűzvész tűzvész után.

Tót Lajos nem csinált effélét. Úgy látszik, a rátermett tűzoltónak már a fellépésében benne rejlik mindaz, amivel a tűz kitörése megelőzhető. Naponta bejárta a községet mutatós egyenruhájában, mely pompásan feszült széles termetén, szóba ereszkedett a járókelőkkel, benézett az ismerőseihez, s habár tűzrendészeti kihágásokra soha célzást sem tett, mégis, ha valahol egy csikk füstölgött, ketten-hárman is igyekeztek, hogy ki taposhat rá előbb. Ügyködésének tizennégy esztendeje alatt egyetlen tűzeset sem fordult elő.

Tekintélye azonban nem szorítkozott tűzrendészeti kérdésekre. Esküvőkön ő ült a főhelyen. Örökségi viszályokban övé volt a döntő szó, s hozzá fordult, aki át akarta rakni a kályhát. Haláleseteknél is csak akkor hívták a halottkémet, ha ő már kimondta a szentenciát:

- Kiszenvedett, szegény.

Pedig sem a kályharakáshoz, sem jogi ügyletekhez, sem a sonkapácoláshoz nem értett jobban, mint más. Ő mindig azt mondta, amit a többiek is mondtak volna, legföljebb egy szempillantással hamarább. Minthogy a többiek nem tudták, hogy amit Tót mondott, az nekik is eszükbe jutott volna, a tűzoltóparancsnok községszerte okos ember hírébe került. Amit ő tett, az jól volt téve. Ha odébbrúgott egy követ, az mindig a kellő ponton állt meg, a maga végleges és egyetlen lehetséges helyén, akárhol volt is az a pont. A tekintély ugyanis olyan, mint egy pecsét; semmi köze a szóban forgó okmányhoz, de ennek mégis amattól lesz hitele.

Az ő helyében kétszer meggondolta volna mindenki, hogy fényes nappal szemébe húzott sisakkal sétáljon végig Mátraszentanna egyetlen forgalmas útvonalán. Ő azonban engedett Mariska könyörgő tekintetének, melyből mintha a szeretett fiú szeme nézett volna rá. Homlokába húzta a sisakot.

- No - morogta aztán. - Tessék. Mit akartok még?

- Semmit - mondta a felesége. - Nagyszerű ember vagy, édes, jó Lajosom.

- Nem is áll rosszul - tette hozzá Ágika. - Sőt, így még csinosabb az apu!

- Ennél jobb megoldást álmodni se lehet - ismerte el az őrnagy.

Tót komor arccal fogadta az elismerést, s akkor se derült föl, amikor közrefogták az őrnagyot, és hazafelé indultak a műúton. Pedig ha nem szemébe húzva viseli a sisakját, elmondhatta volna, hogy valóságos diadalmenetben vonultak végig Mátraszentannán. Amerre elmentek, ablakok nyíltak, függönyök libbentek, árnyékok tolódtak el. Szabóék kicipelték béna nagyapjukat az udvarra, s Gizi Gézáné (egy rossz hírű nő) nagy sietve lekapkodta kötélen száradó alsóneműi közül a szemérembántókat, s közben a lepedők függönye mögül alaposan szemügyre vette Tóték őrnagyát. A szekerek megálltak, a gyerekek abbahagyták a játékot, és tátott szájjal bámultak utánuk.

Maga az őrnagy mit sem vett észre ebből az érdeklődésből. Őt egészen más természetű jelenségek foglalkoztatták. Például gyanakodva be-benézett a házak előtti csatornagyűrűkbe. Figyelmes lett egy darab spárgára, mely a betonon végigtekerőzve, eltűnt az útszéli gizgazban. Ezt óvatosan kikerülte, és odaszólt Tótéknak:

- Vigyázat! Ne lépjenek rá!

Később, amikor egy cserkészcsapat jött szembe, s a parancsnokuk váratlanul a sípjába fújt, beállt egy útmenti fa mögé.

- Hogy mernek ezek a kölykök fütyörészni? - kérdezte dühösen.

Kisvártatva, amikor folytatták útjukat, megjegyezte:

- Mindig elfelejtem, hogy itthon vagyok.

Már érkezéskor fáradt volt. Ez a hosszú séta, a vele járó ijedelmekkel, még jobban kimerítette. Amikor Tóték házához érkeztek, már alig állt a lábán. Egy pillantásra sem érdemesítette Mariska híres dáliáit, sem az üveges verandáról nyíló gyönyörű kilátást, még az egész házat betöltő fenyőillatot se vette észre. Tehetetlenül tűrte, hogy a házigazda meg a felesége levetkőztessék, pizsamába öltöztessék, ágyba fektessék. Alighogy lefeküdt, mély álomba zuhant, melyből csak napszálltakor ébredt föl.

Amikor a szeme már lecsukódott, az álom küszöbéről még odaszólt Mariskának:

- Kedves Mariska, ha esetleg egy pópának öltözött öregasszony lépes mézet akarna sóra cserélni, legyen szíves, lövesse főbe.

- Minden rendben lesz, mélyen tisztelt őrnagy úr - nyugtatta meg Tótné.

Lábujjhegyen kilopakodott a verandára, s könnybe lábadt szemmel felsóhajtott:

- Szegény drágám!

- Mennyit szenvedhetett! - tette hozzá Ágika.

Ő is a könnyét nyelte. Csak Tót állt komoran, részvétlenül. Valami bizonytalan érzés motozott benne.

- Csak azt szeretném tudni, hogy mi baja velem - morogta.

- Te szereted az ördögöt a falra festeni, édes, jó Lajosom - mondta a felesége.

- Már nézni se merek sehová, mert csak felingerlem vele - töprengett Tót.

- Majd megszeret! - bátorította Mariska. - Csak aludjon egy jót! Csak szedje össze magát egy kicsit! Hiszen téged mindenki szeret!

Tót csak a fejét csóválta, mint aki nem sok jóval biztatja magát. S mintha kételyeinek visszhangja volna túlnan, Ciprianiék kertjében, a professzor Hektor nevű díjnyertes farkaskutyája vészjóslóan felvonított.

MÁSODIK FEJEZET

Varró őrnagy késő délutánig aludt.

Tótnénak és Ágikának tele volt a két keze munkával. Miközben ők sütöttek, főztek, mostak, vasaltak, addig a ház ura a látogatókat fogadta. Sokan, akik a délelőtti bevonulást elmulasztották, látni szerették volna az őrnagyot. Tót lábujjhegyen a betámasztott ajtóhoz vezette őket, rést nyitott rajta, és suttogva szólt:

- Tessék csak nyugodtan nézelődni.

Nem siettette az érdeklődőket. Mindenki jól szemügyre vehette az alvó vendéget; így Bakos kisasszony, a tanítónő, Tomaji plébános úr, Sóskúti Sándor, az aggregátor gépésze és sokan mások. Utolsóul Lőrincke jelent meg, a szomszédban lakó vasutas, aki Tótnak még vasutas korából állítólag jó barátja, valójában azonban irigye volt.

Irigységét megkettőzte, hogy egy balsikerű tolatás következtében egész felsőteste (a bal karját leszámítva) gipszben volt, s ettől a bőre állandóan viszketett. A viszketés rossz tanácsadó. Lőrincke már délben, az őrnagy érkezésekor, azzal keltett feltűnést, hogy tüntetően becsukta házának zsaluit. Most azonban ő is megjelent, még egy üveg kövidinkát is hozott, talán abban a reményben, hogy ébren találja a vendéget, elborozgat, összebarátkozik vele, és esetleg átcsábítja magához. De ő se jutott tovább a küszöbnél. Ott megállhatott, s megnézhette az őrnagyot, habár e szögből csak a jobb lába meztelen talpa volt látható. Lőrincke azonban úgy tett, mint aki ettől is el van ragadtatva.

- Milyen helyes, kicsi lába van! - jegyezte meg.

- Nagyon rendes láb - igazította ki Tót, a gyanúperrel élve.

- Nem mondtam, hogy nem rendes - suttogta az irigy szomszéd.

- Mintha kicsinyletted volna.

- Dehogy kicsinylettem - tiltakozott a szomszéd, akiből már kezdett kiütközni rossz alaptermészete. - Én csak egy kicsit csodálkoztam, hogy egy emberi láb ilyen is lehet.

- Milyen ilyen?

- Nem szóltam semmit - alakoskodott a vasutas. - Ez egy teljesen normális és egészséges láb.

- Te csak ne okoskodj! - torkolta le Tót, miközben halkan becsukta az ajtót. - Minden őrnagynak ilyen a lába.

A tövis azonban már benne volt. Visszajött, bekandikált, nézte az őrnagy talpát, mely mintha csakugyan nem egy emberi testnek lett volna tartozéka... Hanem minek? Talán egy gyíknak vagy más hidegvérű lénynek, vagy egy olyan teremtménynek, amilyennel neki még nem volt találkozása... Gyorsan becsukta az ajtót, lefeküdt a nyugágyba, ahol szerencsére elnyomta az álom.

Amikor az őrnagy felébredt, addigra Mariska kimosta, megszárította és kivasalta az egyenruháját, kifényesítette gombjait és rangjelzéseit, Ágika pedig - amennyire lehetett - a csizmáját pucolta ki egy puha ronggyal, saját leheletével és nyálával, ahogy az újszülött kiscsikót nyalogatja tisztára az anyja. Órákba telt, de az elnyűtt, repedezett bőrű csizma fényesen csillogott az őrnagy lábán, amikor újra megjelent körükben.

Borúsnak látszott.

- A disznótoros kolbászhoz le kell darálni a húst? - kérdezte.

- Le - mondták Tóték.

- Azt álmodtam, hogy elraboltak a partizánok. Éreztem, hogy ledarálnak, és éreztem, hogy ropogok a fogaik között.

- Jaj Istenem! - szörnyedt el Mariska. - Pörzsölték is a mélyen tisztelt őrnagy urat?

- Az volt a legrosszabb - mondta az őrnagy. - Pedig máskülönben elég jól aludtam.

Ez meg is látszott rajta. Nemcsak a ruha lett tetszetősebb, hanem a viselője is nyugodtabb. Tekintetéből eltűnt az űzöttség, hangja frissen, ércesen szólt. Jó étvággyal evett, ragulevest, csirkét, kompótot. Vacsora után a kedve is földerült, és látni kívánta Tóték háza táját.

Hogy örültek Tóték, amikor a vendég megcsodálta az erdőborította Bábonyt és a kies fekvésű bartalaposi völgyet! Mindent észrevett. Megdicsérte a lakás tisztaságát, a kert gondozottságát s a szobákat betöltő fenyőillatot.

Ettől egészen elérzékenyült.

- Kedves Tóték - mondta, miután visszatértek az üveges verandára -, nagyon örülök, hogy elfogadtam a meghívásukat. Kilenchónapos, úgyszólván állandó büdösségben eltöltött frontszolgálat után máris úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.

Fölemelte poharát, és a távol levő Tót Gyula egészségére ürítette. Most Tótékon volt az elérzékenyülés sora.

- Mi is boldogok vagyunk - mondta akadozó hangon Mariska -, hogy el tetszett fogadni a meghívásunkat. Pedig akkor nem is álmodtunk róla, hogy a fiunknak ilyen áldott jó parancsnoka van.

- Őmiatta nem kell aggódniuk - jelentette ki az őrnagy.

- Ígérem, hogy mihelyt beköszönt a hideg évszak, magam mellé osztom be, a jól fűtött zászlóaljirodára. Ott nemcsak a hideg ellen lesz védve, hanem az életét se fenyegeti veszély.

Barátságosan biccentett, s a szobájába vonult.

Tóték szólni sem tudtak. Hosszú hetek izgalmai, a készülődés tömérdek fáradsága, a Gyuláért való örök aggódásuk, íme, most világra hozott valamit, ami egyszerre volt a rügy, a virág és a gyümölcs.

- Látod, látod, édes, jó Lajosom - sóhajtott föl Mariska -, egy kis jóakarattal csodát lehet művelni.

Már besötétedett. Mariska az urához húzódott, és magával vonta Ágikát. Néhány boldog percet töltöttek el így; fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. A szobából kihallatszottak az őrnagy lassú és nyugodt lépései. Örültek, hogy itt van a közelükben, kétszer is vett a töltött csirkéből, élvezte a finom fenyőillatot... Gyula, Gyula, csak te lásd ennek hasznát! Csak elég meleg legyen a zászlóaljirodában. Csak odáig el ne merészkedjenek a partizánok. Gyula, Gyula, csak ne legyen bajod. Gyula, Gyula, csak te meg ne fagyj.

Egy kis negyedórát szellőzködtek így, néma csöndben, mert azt hitték, hogy a vendég aludni tért. Őket is kimerítették a nap izgalmai; Mariska már ment volna lefeküdni, amikor Tótnak eszébe jutott, hogy elszív egy rövid szivart.

Bement érte, rágyújtott, élvezettel szívta le a füstöt. Szerette az élet apró örömeit, az est hűvösségét, a karosszék kényelmét, övéinek közelségét, a szivarfüst összehúzó ízét. Olyankor, amikor ezek a jó érzések egymásra torlódtak, nyújtózni és nyögni szeretett. Ilyenkor a legtöbbször az anyját emlegette.

Most is jól megropogtatta az ízületeit, és felnyögött:

- Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám, miért hagytál el engem!

Ekkor nyújtózott és nyögött utoljára ebben a két hétben, mert tüstént felpattant az ajtó, és ott termett az őrnagy.

- Mi a baj? - kérdezte riadtan. - Megsebesült valaki?

- Nem történt semmi - nyugtatta meg a vendéget kissé röstelkedve Tót.

- Mintha nyögést hallottam volna.

- Az én voltam - mondta Tót.

Elmagyarázta, szégyenlősen mosolyogva, hogy neki a nyújtózkodás csak afféle szokása. Az is, hogy nyújtózkodás közben jajgat. Ennek azonban semmi jelentősége. Ő olyankor jajgat, amikor jól érzi magát.

- Ennek igazán örülök - mondta az őrnagy.

Végigmérte Tótot, és visszament a szobájába. Tóték ott maradtak. Hamarjában nem tudták, mit csináljanak, de sokat úgyse tehettek volna, mert újra megjelent az őrnagy. Kétszer körülsétálta Tótot, aztán megkérdezte:

- Nos, mi újság?

- Semmi különös, mélyen tisztelt őrnagy úr.

- Még mindig olyan jól érzi magát?

- Nincs okom panaszra - mondta Tót.

- És mitől érzi olyan jól magát?

- Hogy mitől? - tűnődött Tót. - Csak úgy.

Az őrnagy figyelmesen végignézett rajta, amitől zavarba jött, és csak aprókat mert szívni a szivarján, míg a vendég vissza nem vonult a szobájába. Kisvártatva azonban újra kijött, újra Tótot kezdte nézni.

- Történt valami?

- Nem történt semmi.

- De hiszen nem ég a szivarja.

- Ja igaz - vallotta be Tót. - Eloltottam.

- És voltaképpen mit csinál itt a verandán?

- Csak levegőzök.

- Más semmit?

- Hát nem nagyon - ismerte el egy kis gondolkozás után Tót.

Hogy e magyarázat kielégítette-e a vendéget, azt nem sikerült megállapítani. Tény, hogy az őrnagy most sietősebb léptekkel rótta a szobáját, és jóval hamarább tért vissza, mint az előbb.

- Mondja, Tót - fordult a házigazdához, aki összerezzent. - Nincs kedve egy parti sakkot játszani?

- Sajnálom, őrnagy úr. Nem tudok.

- Inkább lórumozzunk?

- Nem ismerem a kártyákat - röstelkedett Tót.

- Akkor dominózni fogunk.

Már lélegezni is csak egészen aprókat mert.

- A dolog úgy áll - magyarázta -, hogy nem értek semmiféle társasjátékhoz.

Az őrnagy most már alig leplezett rosszallással tért vissza szobájába. Már járkálni se hallották. Egy moccanásnyi nesz se szűrődött ki a szobából, ami nagyon nyomasztón hatott Tótékra. Meg se mozdultak, mintha megbűvölte volna őket a benti csönd, és elkerülték egymás tekintetét.

Ezúttal csak hosszú percek múltán nyílt ki az ajtó. Tót székestül próbált meghátrálni, mert a vendég odaállt eléje, és szúrós tekintettel nézte.

- Kedves Tót - mondta. - Remélem, nem feszélyezem magát?

- Egy csöppet sem - mondta Tót.

- Akkor beszéljünk nyíltan. Nem hiányzik magának valami?

Tót gondolkozott.

- Csak a meggyfa szipkám - mondta aztán. - De majd faragok másikat.

- Nem tárgyi értelemben gondoltam. Én a tevékenység hiányának káros következményeire céloztam.

Tót megzavarodott. A feleségére nézett, aki azonban szintén várakozó kifejezéssel nézett vissza rá, mintha tőle várná a magyarázatot.

- Látom, nem értik - állapította meg Varró őrnagy. - Nézzék, Tóték. Egy sötét szobában a legkisebb zaj is megsokszorozódva hangzik. Nomármost, a semmittevés úgy hat a szervezetre, mint a sötétség a hallószervekre. Felerősíti a belső neszeket, káprázatokat okoz a látómezőn, zakatolást idéz elő az agyban. A katonáimmal, ha nincs semmilyen elfoglaltságuk, mindig levágatom és visszavarratom a nadrággombjaikat. Ettől tökéletesen megnyugszanak. Remélem, értik, mit akarok mondani?

Tóték összenéztek, még tanácstalanabbul, mint az előbb. Némi habozás után Mariska megjegyezte:

- Ha a mélyen tisztelt őrnagy úrnak le vannak szakadva a gombjai, azokat szívesen felvarrom.

- Maguk teljesen félremagyarázzák a szavaimat - legyintett az őrnagy elégedetlenül. - Legalább azt mondják meg, van-e véletlenül egy darab cukorspárga a háznál, ami jól össze van gubancolódva.

- Az biztosan akad - derült föl Mariska. - Miért van rá szüksége a mélyen tisztelt őrnagy úrnak?

- Mert ki akarom bogozni! - mondta a vendég idegesen. - Én nem bírok olyan tétlenül élni, mint maguk.

- Hát miért nem tetszik szólni? - kiáltott föl csengő hangján Ágika, aki - nem először - jobban átlátott a helyzeten, mint a felnőttek. - Hiszen mi ketten, az anyu meg én, sohasem szoktunk ölbe tett kézzel ülni.

- Hát mit csinálnak?

- Ilyenkor estefelé, amikor nincs jobb dolgunk, dobozokat szoktunk hajtogatni.

Az őrnagy szeme fölcsillant.

- Dobozokat? - ismételte. - Roppant érdekes! - kiáltott föl. - Miféle dobozokról van szó?

* * *

Az Egerben működő Sanitas-kötszergyárnak a háborús események folytán megsokszorozódott a termelése. Ehhez azonban csak egy dobozgyártó automatája volt; a sok gézt, mullpólyát, vattát nem volt mibe csomagolni. Így jutott egy csomó kisember - még félzsidók is - egy kis könnyű házimunkához.

Tóték a kötszergyártól kapták a kartonlapokat, melyeket aztán Mariska az előrajzolt minta után bevagdosott, Ágika pedig összehajtogatott. A házigazda ilyenkor csak ült, szivarozott, és gyengéden mosolyogva nézte őket. Ha későre járt, el is szundított egy kicsit; ilyenkor Mariska vigyázott, hogy zajt ne üssön a margóvágóval. A margóvágó onnan kapta a nevét, hogy a könyvkötők hasonló készséggel vágják le a lapszéleket; egyébként Tót eszkábálta össze néhány deszkából és egy kimustrált konyhakésből, hogy Mariska könnyen kivághassa a kartonokból a dobozformákat.

Az, hogy Tót is részt vegyen a munkában, eddig eszükbe se jutott. Egy községi tűzoltóparancsnok méltóságával nehezen fért volna össze ez a női kezekhez illő pepecselés.

* * *

Varró őrnagy azonban nem féltette a tekintélyét.

Kedvtelve nézegette a nagy, ropogós kartonlapokat. Izgatottan figyelte, ahogy a margóvágót odacsavarozzák az asztalra. S amikor elkezdődött a hajtogatás, úgy felbuzdult, hogy rögtön odahúzott magának egy széket. A háziak udvarias tiltakozását leintette, és nagy odaadással, irigylésre méltó ügyességgel kezdte összehajtogatni a dobozokat. Később, egy kis gyakorlatozás után, a margóvágó kezelését is elsajátította.

- Milyen áldott keze van! - álmélkodott Mariska.

- Többet végez, mint mi ketten! - jegyezte meg Ágika.

Hallotta ezt az őrnagy? Nem hallotta? A szempillája se rebbent, csak a keze járt, mintha egy mozdulatot se volna szabad elmulasztania. Mindenki elhallgatott, dolgozott. Csak amikor már egy szép rakás dobozzal elkészültek, pillantott az őrnagy Tótra.

- És kedves Tót úr? - érdeklődött. - Maga nem tart velünk?

- Én? - lepődött meg Tót.

És elmosolyodott. A nők fölnevettek e képtelen gondolatra. Az őrnagy azonban se nem mosolygott, se nem nevetett, hanem unszolni kezdte a házigazdát, hogy legalább egy dobozzal próbálkozzék meg.

Tót kisvártatva engedett, de az a torz, dobozra alig hasonlító valami, amit nagy üggyel-bajjal összehajtogatott, mindjárt össze is roppant a kezében. Akkora tenyere volt, mint egy palacsintasütő.

- Á - mosolygott. - Nem nekem való ez.

- Miért nem?

- Nincs kézügyességem.

- Nekem sincs sok - mondta az őrnagy -, de azért úgy-ahogy meg tudom csinálni.

Az ember néha (pl. felindult állapotában) egészen mást mond, mint amit szeretne. Tót azonban teljesen nyugodt volt, és nemcsak most, hanem még hetek múlva is esküdözött, hogy az őrnagy szavaira, igen választékosan, sőt majdnem alázatosan, a következőt válaszolta:

- A mélyen tisztelt őrnagy úr nagyon is jól csinálja!

E szavaknak nem várt hatásuk lett.

Varró őrnagy először rámeredt Tótra. Aztán elsápadt. A szeme egészen szűk lett, kezéből kiesett a doboz. Ingerülten felpattant, és rákiáltott Tótra:

- Követelem, hogy ismételje meg, amit mondott!

- Azt mondtam - ismételte meg Tót -, hogy a mélyen tisztelt őrnagy úr nagyon jól csinálja!

- Hallották ezt? - fordult a két nő felé az őrnagy. Aztán a felháborodástól kipirulva ráförmedt Tótra. - Milyen jogon mer maga engem "szőrnagynak" szólítani? Én őrnagy vagyok, és figyelmeztetem, hogy ilyen sértésért a fronton főbelövés jár!

Erre csönd lett. Olyan csönd, hogy azt nem is lehet leírni. Ilyen csönd lehet abban a sírban, ahol egy süketnéma van eltemetve. Megszólalni sem merészelt senki, tudván, hogy ezzel még csak összekuszálná az amúgy is bonyolult helyzetet.

Tudniillik nemcsak az őrnagy volt megsértve (teljes joggal), amiért "szőrnagynak" szólították.

Megsértődött Tót is (szintén joggal), mert szentül hitte, hogy "őrnagyot" mondott. Súlyos megalázás, amikor így kicsavarják a legjobb szándékkal mondott szavakat.

De meg volt zavarodva Mariska is. Ő ugyan "őrnagyot" hallott, ami nem is lehet másképp egy olyan asszonynál, aki tiszteli, becsüli és szereti az urát. Csakhogy Mariska az őrnagyot is tisztelte... Így hát csak ült, riadt tekintetét hol az egyikre, hol a másikra vetve.

És Ágika? Ő csak az apját nézte, és rózsás arcán egy fokkal sötétebbek lettek a rózsák. Ágika ugyanis se "őrnagyot", se "szőrnagyot" nem hallott. Ágika úgy értette, hogy az édesapja "tepsifejű"-nek titulálta az őrnagyot. Itt valami nincs rendben.

A természet a gúny tövisét oltja a gyermekekbe apáik hibái iránt. Ágika azonban kivételes eset; egy az ezerből. Ő tehát, habár tisztán hallotta a "tepsifejűt", inkább nem hitt a fülének, mintsem hogy rajongásig szeretett apját marasztalja el. Sőt, még föl is állt, s az izgalomtól cérnává vékonyult hangon így szólt:

- Ezt ne tessék mondani! Az én apum száján ki se jön egy ilyen csúnya szó!

- Úgy van! - kapott az alkalmon Mariska. - Csak félreértés történhetett. Az én uram még sose bántott meg senkit. Ugye, édes, jó Lajosom?

- Soha! - mondta Tót, akit a félreértés szemmel láthatóan megrendített. - Egyszer előfordult, hogy Cipriani professzor úr feleségét összetévesztettem a madárijesztővel, és udvariatlanul hátat fordítottam neki. Ez azonban tévedésből történt. Az őrnagy urat viszont még tévedésből se tudnám megbántani.

Az őrnagy megingott.

- Lehet, hogy rosszul értettem - mondta aztán. - De nem szeretném, ha ez még egyszer előfordulna.

Tóték föllélegeztek. Fogadkoztak, hogy ez nem fog többé előfordulni. Az őrnagy megnyugodott.

- Felejtsük el az egészet, kedves Tót - mondta nagylelkűen -, és lássunk hozzá a dobozoláshoz. Minden percért kár.

Leültek. Tót is. Ugyanaz a Tót, aki az imént még lefitymálta és asszonypepecselésnek nézte ezt a munkát, most örült, hogy dobozolhatott... Pedig senki se hívta; épp csak, hogy helyet szorítottak neki. Persze, akárhogy vigyázott, csupa félresikerült, pofoncsapott doboz került ki a keze alól, de szerencsére ezen se akadt föl senki, legföljebb elnézően összemosolyogtak.

Helyreállt a béke. Hosszú negyedórákig senki se beszélt, csak a margóvágó friss kattogása hallatszott.

Később friss levegő jött a hegyekből. Szemközt, a Bábony tisztásain a gyantaszüretelők tűzrakásai hunyorogtak. Tóték ezt se látták. Mindenről elfeledkezve vágták és hajtogatták a dobozokat. Egy óra múlva az őrnagy udvariasan érdeklődött:

- Nem álmosodtak el?

Tót, akinek majd leragadt a szeme, megnyugtatta az őrnagyot, hogy esze ágában sincs lefeküdni.

Tovább dobozoltak. Egy idő múlva az őrnagy megismételte az előbbi kérdést. Tóték egybehangzóan azt állították, hogy nem álmosak.

A harmadik kérdésre Mariska, akinek bal szeme erősen viszketni kezdett, azt válaszolta, hogy ha az őrnagy úr pihenni vágyik, akkor ők is készek abbahagyni a munkát.

- Dehogyis vágyom pihenni! - mondta az őrnagy. - Sajnos, nagyon rossz alvó vagyok.

- Ettől az éles hegyi levegőtől még álmatlanságban szenvedő vendégeink is elálmosodtak - jegyezte meg Tót.

- Nekem az se használ - legyintett Varró őrnagy. - Én a legszívesebben reggelig hajtogatnám a dobozokat.

A koránfekvéshez szokott Tót kezében szétroppant egy doboz. Arcvonásai a fáradtságtól amúgy is összezilálódtak; ijesztő tekintettel meredt az őrnagyra. Ekkor azonban Mariska bokán rúgta, amire Tót - nagy erőfeszítéssel - elmosolyodott.

- Én is csak most kezdek belejönni - mondta.

És tovább dobozoltak.

* * *

Tábori lap

Édes szüleim és Ágika! Itt vagyunk Kurszkban. Sietve írok, mert most megyünk a fürdőbe, és aztán igyekeznünk kell haza. Még gyorsan figyelmeztetni akarom kedves mindnyájukat, hogy ne felejtsenek el vendégük esti szórakozásáról gondoskodni. Ő ugyanis megrongált idegállapota következtében nem éjszaka alszik, hanem nappal. Sötétedéskor, amikor a legfenyegetőbb a partizánveszély, társaságra vágyik, és mi kártyázással vagy más játékokkal szoktuk elűzni unalmát. Ilyenkor nem szereti, ha valaki aludni megy, sőt, az álmosság legkisebb jele is felbosszantja. Kérem, gondoljanak rám, és igyekezzenek a kedvébe járni.

(Elkésve érkezett)