KRÚDY GYULA A VÖRÖS POSTAKOCSI /forrás: MEK

A vörös postakocsi

A múzsa csak a szerelemnek Tűntével jött meg. S mostan ím Kisérlet ez: ha megegyeznek Dalomban érzés, eszme, rím. Szabad a költő, nincs keserve, S a kis lábat megénekelve, Gyarló versében a szeszély Itt-ott magáról is beszél, S bár még borúsnak látszik a szem, De könnyét rég elsírta már. ANYÉGIN

Levél Kiss Józsefhez

Kedves szerkesztő úr,

Ön azt kérdezi tőlem, mi lesz regényem témája, amelyet A Hétnek írok? Minden, ami nekem kedves, és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő férfiúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat. Az urak és hölgyek ruha nélkül közlekednek, a sánta ördög benéz a háztetőkön, a halottak igen jól tették, hogy elszöktek a városból. Talán egy beteg lelkű embernek a vallomásai lesznek a következő sorok, vagy egy elmúlt férfiúé, aki régimódi frakkban és hosszú mellényben érkezett meg Pestre a postakocsival, s a Griffben már nem kapott szállást. Egy elhagyott házban közben éji dalt játszik valaki a gordonkán, s csillagsugáron márciusi estben magasan kiáltanak a vadludak. Szívfájások és gyilkos keserűségek; apró örömök és cinikusan felfogott nagy bánatok, sóhajtások; erdei séták; színésznők, igazi és álkurtizánok, családanyák és iskolás lányok; züllött férfiak és eladott nők; gyermekek, akik a kávéházban nőnek fel; halkan elmondott szavak, elfelejtettnek vélt emlékek, szenvedések, amelyeken ma mosolygunk; valóra vált álmok értéktelensége s olyan remények, amelyek már nincsenek; korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a rablásról, a bosszúállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténkint, amint a színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos sugarak; kártya- és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség; kéjvágyó öregemberek és fürdőző Zsuzsannák; igaz szerelmek… azazhogy talán ez mégsem lesz a könyvecskében, mert a történet abban a nagyvárosban játszódik, ahol szeretni és dalolni csupán az alantas néposztályban szokás. A szerelem, amelyről egykor Petrarca zengett, városunkban nem szokásos. A kis garniszállodák, kapu alatti szobák és találkásházak körülbelül lebonyolítják a szerelmi forgalmat a városban, azonkívül meglepetésnek számít minden egyéb szerelmi jelenség. „Csodálom, hogy nősülhetnek meg a férfiak, mikor én vagyok az egyetlen tisztességes nő Budapesten” – mondotta egyszer éjszakai kihallgatáson egy még elég csinos és kívánatos, de a szerelemtől visszavonult asszonyság, akinek éppen az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson. Budapesten úgy nézett végig, mint a birtokán, és St. Hermandadon kívül a többi szenteket törölte a kalendáriumból. „Sajátságos, hogy a nők még mindig találnak alkalmatos férfiakra, akiket önzetlenül kitüntetnek szerelmökkel!” – mondta ugyanaz az asszonyság, midőn karácsonykor igazi szerelemről is hallott a városban. Való, hogy Budán találkozhatni lefüggönyzött ablakú bérkocsikkal, nők mérget isznak, férfiak a Dunába ugranak, de vajon csakugyan szerelemből történik mindez?

Kedves szerkesztő úr, nagyon köszönöm, hogy fölhatalmazást adott, kedvemre való regényt írjak A Hétnek. Eddigi írói pályafutásom alatt kiadóim közvetlenül vagy közvetve mindig tudósítottak a maguk vagy közönségük gusztusáról, szerették, ha a nők álarcban jártak és a férfiak frakkban, óhajtották, hogy bizonyos mértékben respektáljam a városi és falusi közönséget, csupa becsületes megtalálót kutassak föl regényhősnek, és középkori lakat nélkül pompázó regényhősnőket, akikért nemcsak az író, de az olvasó is tűzbe tehesse a kezét. Lehetséges, hogy ez volna az irodalom célja! Még egyszer köszönetet mondok szerkesztő úrnak, hogy regényhőseim és hősnőim megválasztásához szabadságot adott, és a történésben sem kívánja azt a bizonyos valószínűséget, amelyre az írók a közönséget szoktatták. Lehetséges, hogy gyermekes haragom, amellyel most a játékszerül elővett bábukat sorban bontogatom, a regény megírásakor enyhül, céltalannak és kényelmetlennek látok majd bizonyos dolgokat megírni, amelyekről mindenki tud, de róla senki sem beszél. És talán nem is nagyon érdemesek arra a pesti nők és férfiak, hogy az ember haragba essen velük. Pesti regény! Mit lehet írni Pestről? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk. A magányban, amelyet a regényíráshoz választottam, talán érdekesebbnek látom az embereket, mint akkor, midőn közöttük éltem. Most mindenesetre jegyet váltok a postakocsira, és Budapestre utazom. A városban, mert minden embert ismerek, találok kvártélyt, hol nem lopják el mesélőkedvemet.

Kérem, fogadja hódolatomat nagylelkűségéért!

Tisztelője és híve

Krúdy Gyula

Budapesten, 1913 vízkereszt napján

1. Fejezet
Tavaszi vasárnap Budán

Virágvasárnap táján a Pattantyús utcában két új lakó tünedezett fel, két nő, vidéki színésznők, amint Pesten megtelepedtek, mert a vidékre nem hívta őket szerződés.

A Pattantyús utca a régi Pestből maradt a Belváros közepén, mintha a tótók eltévesztették volna az irányt: az utcát, amely négy házból állott, nem bontották le. Régi pesti polgárházak voltak itt összeszorulva, szűk, mély udvarok, amelyek estalkonykor félelmetesen elnyúltak a messziségbe. Láthatatlan vizek folydogáltak a kikoptatott köveken, és az oroszlánfejű esőcsatorna már fél század előtt beszüntette a szolgálatot. A búbos kövezet a kapu alatt rejtelmesen döngött, mintha temérdek föld alatti lakó tanyázna odalent, a lépcső kanyarogva merészkedett a magosba, holott úgy ingadozott, mintha leginkább leszakadni szeretne. Szóval vén, ócska házak voltak, a keskeny ablakok mögött bizonyosan öreg emberek laknak, zenélőóra játszik, és a nők mellbetegek a falpenésztől. Vízvezeték sincs még minden lakásban, és a házmesterre kiáltozni kell, hogy meggyújtsa este a gázt a lépcsőn. Az ajtók, ablakok szeretnek sírdogálni, ha szél van odakünn. Lehetséges, hogy valakit meggyilkoltak a házban, s a holttestet befalazták. A régi Pesten sűrűn előfordult ilyesmi. Vajon melyik lakásban hallgatózik a megfojtott rác kupec?

A színésznők a 3-as számú házban, az első emeleten helyezkedtek el, miután második emelet nem volt. Egy udvari és egy utcai szobájuk volt, közben kis konyha, koporsó nagyságú kamra, ahová felzsinegelheti magát a lakó, takarítónőt tartottak, aki már kora délután elment, a házban senkivel sem ismerkedtek meg, vendéget nem fogadtak, és csak igen ritkán hagyták el lakásukat.

Horváth Klára drámai, Fátyol Szilvia operettszínésznő volt. Már meglehetős sikereik voltak Kaposvárott és Makón. Horváth kisasszony a Monna Vannában feltűnt, Szilvia A bolondban és a János vitézben. A direktor azonban nem újította meg szerződésüket, mert Szilvia kisasszony botrányosan szép és kedves teremtés volt, de azonkívül semmi egyéb. Horváth Klára szép se volt, kedves se volt, csupán túlságosan büszke volt arra, hogy nagyatyja valamely magas rangot viselt a minisztériumban. Ugyancsak hozzáférhetetlennek bizonyult. A két nő évek óta együtt lakott, már színházi növendék korukban vigyáztak egymásra, s azóta sem váltak el. A színészek természetellenes szerelemmel vádolták meg őket, Fátyol kisasszony talán ezért nem tudott jutni soha egy igazi becsületes vidéki tapshoz – a rossz hírneve miatt, bár olyan selyemnadrágocskája és finom harisnyája volt, mint senkinek a társulatnál. A cipőjét sohasem viselte tovább egy hétnél. Akkor visszaküldte a pesti suszternak. A cipőt már várta egy öregúr, aki busás haszonnal vette át a susztertól a viseltes cipőt. Mert az lehetséges, hogy Szilvia kisasszony mélázó, olykor könnyes tekintetű szeme, furcsa kis orra, amely mindjárt rózsaszínű lett, ha nevetett vagy sírt, kis füle és jó szagú barna haja nem tetszik mindenkinek, de már a lába ellen igazán nem lehetett kifogást emelni. Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öregurak vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán, és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.

Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öregúr nem számított.) Klára határozott féltékenységgel nézett a férfiak szemébe, akik hébe-korba követték őket esti sétálgatásukban a budai Duna-parton.

Klára szürke szemű, vörösesbarna hajú, álmodozó járású hölgy volt, aki mindig bizonyos sértődöttséggel nézett a világba, mint akit megbántottak, vagy megbántani szándékoznak. A húsos orra és álla, a hajának sajátságos göndörödése a nyakán s a füle mellett, ahol a vörösbarna haja néha olyan fátyolszerű alakulatokat ölt, mintha a test egyéb részein mutatkozó hajakat másolná, álmodozó, ringó csípője, fehér és kék csíkos puha kendője, amelyben esténkint a fűszereshez szokott szaladni, duzzadó keble és nyaka, amely könnyed ráncot vetett a szűk blúzban: zsidó nőhöz hasonlította. Ha megfeledkezett magáról, orrhangon beszélt, a száját nagyon kinyitotta, az ajkát nedvesítette, és a szőke szempillájával hunyorított. A szemhéja olykor vörös volt az éjszakai sírástól, a zálogcédulákat olyan nagyszerű rendben tartotta, hogy mindig tudta, melyik érett meg az eladásra.

A Duna-parti sétákon, Budán, a nagy platánok alatt erősen Szilvia karjába kapaszkodott, és gúnyos megjegyzéseket mondott a budai gavallérokra. A monoklis, kopasz fejű embereket kárörömmel szidalmazta, a kiült nadrágú hivatalnokokon sajnálkozott, a tiszteken pláne nagyokat nevetett.

– Csak egyszer életemben látnék egy finom fejű embert, aki nem a fodrász keze és a betanult színházi fogások révén érdekes, hanem a természettől valójában finomnak, nemesnek, exquisite-nek született! Egy középkori urat vagy egy régi művészt szeretnék ismerni. Egy firenzei nemest, aki úgy gondolkozik és érez, mint Dante. Vagy egy hírlapírót, aki olyan úriember legyen, mint a velencei doge. Ilyen embernek szeretném magam odaadni. Utóvégre huszonnégy esztendős vagyok. Itt az ideje, hogy megkezdjem a szerelmi életet – mondta igen komolyan Horváth kisasszony, és azt se bánta, ha a félhomályban a padokon üldögélő budaiak meghallották kívánságát.

Szenvedélyesen körülnézett hamuszürke szemével, vajon nem alkalmatlankodnak-e fölösleges gavallérok Szilvia cipője körül, aztán bizonyos méltatlankodással folytatta sokszor elmondott nótáit:

– Orosz diákkisasszonynak kellett volna lennem. Eh, hogy Kőbányán születtem !… Abban az országban még vannak férfiak. Gorkijnak lehettem volna a szeretője, vagy egy nihilistának! Istenem, milyen egész, tökéletes emberek élnek Oroszországban! Még a régi regényalakok is; a Turgenyev könyveiből vagy Oblomov, mind érdemesek arra, hogy egy nő beléjük szeressen. A furcsa, álmodozó életük, végtelen, havas mezőségeik, vasútjaik, amelyek megállás nélkül mennek át akkora területen, mint Magyarország, a trojkák, a hagymafejű templomok… Istenem, ebben az országban már réges-régen megkezdtem volna szerelmi életemet. Már orvosi szempontból sem helyes, hogy egy huszonnégy éves, egészséges nő érintetlenül járjon. Mire való a városban az a sok férfi! Istenem, csak tudnék közöttük választani!

Egy tenisznadrágos és sárga cipős gavallér meglehetős közelségben ballagott el a két színésznő mellett. Horváth kisasszony hideg megvetéssel mérte végig a gavallért.

– Pesti boltoslegény – mormogta. – Budai asszonykák után szaglászódik. Pedig alig látni valamirevaló nőt a korzón.

Horváth kisasszonynak ebben igaza volt.

Húsvét előtt a budaiak még nemigen hagyják el házaikat. Ki tudja, milyen lesz a tavaszi divat, és a téli holmik már megkopottak. Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyájában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova. A cipőket megkoptatta a hólé, csupán azok a budaiak hoznak magukkal némi frissességet, eleganciát, utcai vidámságot, akik napközben Pestre járnak hivatalba vagy üzletbe. A kalaposkisasszonyok egy új mosolyt tanultak, a propelleren megpróbálják, később a korzón – egy finom, pesti asszonyka arcán látták ma, amint az üzlet előtt elhaladt. Tanárok mennek könyvekkel, és a szálloda körül titokteljesen ül a padon egy fekete sapkás, fekete fátyolos dáma, látszólag a Dunát nézi, de titkon nagyon vár.

A két színésznő gyakran megleste a Pestről Budára szökő szerelmespárokat, a kocsikázásukat, eltűnésüket a szállodában, majd távozásukat. A hölgy az omnibuszra ült a hídfőnél, és míg a hídon átdöcögött a társaskocsi, szórakozottan, kissé meglepetten nézett a hídra, az emberekre. Mintha egyszerre minden nagyon furcsa volna. A fekete füstöt ontó hajókémények, a hídnak emelkedő, majd aláhajló láncai, a nagy Duna, amely a messziségben elkanyarodik, és a bácskai gabonahajókon száradó női fehérneműk. Mintha azelőtt ez nem lett volna! De a pesti oldalon már felejtett mindent, a fátyolát megigazította, ajkán friss mosoly, szemében üde tavasz…

A férfiú a villamosra fölszállott, életunt hangon szakaszjegyet kért, mire a kalauz fölvilágosította, hogy az nem jó, mert csak a hídfőig érvényes. „Egye meg a fene magukat!”, mondja a férfiú, leszáll, hogy konflisba üljön. A konflis döcög, a vak ló minden automobilnak neki szeretne menni, a gyeplőszár olyan egyhangúan rángatózik, mint a falusi temetőben reszket a nyárfa, a férfiú kifújja az orrát, megtörli a szemét, a kezét nézi, szagolja, végül cigarettára vagy szivarra gyújt, és látszólag megfeledkezve az elmúlt eseményről, közömbösen dől hátra a kocsiban. Valóban csak akkor csodálkozna, ha a pesti hídfőnél újra látná a hölgyét véletlenül, amint ruganyos, hódító léptekkel siet tova. A sarkon ibolyacsokrot vesz, és egy gyermekkelengyés bolt kirakata előtt szakértelemmel fut végig tekintete a holmikon.

– Istenem – mondta Horváth kisasszony ilyenkor meglehetősen hangosan a hölgy háta mögött. – Lemosta a bajuszpedrőt magáról?

A két színésznőnek rövid időn belül félelmetes híre kerekedett a budai korzón. A gavallérok, akik a minisztériumból vagy egyéb hivatalokból jövet keresztény urakhoz méltó biztonsággal szemlélődnek a tavaszi Duna-parton, bár otthonuk már nincsen messzire, hol egy élvvágyó és elégedetlen, átkozódó vagy alattomosan gyűlölködő, síró-rívó vagy mindennap elszánt lépésre készülő hivatalnok asszonyság kárörömmel vagy elfojtott dühvel hazavárja őket – sohasem mentek el fitymáló szó, vagy gúnyos tekintet nélkül a két kisasszony mellett, kiket már mindenki ismert Budán hencegő modorukról, megközelíthetetlenségükről és gúnyolódó, lenéző magaviseletükről.

Öreg osztálytanácsosok érdeklődtek, vajon nem hallhatnának-e a szemtelen beszédű leányokról kellő híreket. A két leány a legpimaszabb budai gavallér, a simára borotvált arcú Mákosi fogalmazó udvarlását is visszautasította. Horváth kisasszony arculütést ígért Mákosinak, mire a fogalmazó a rendőrséggel fenyegetőzött.

– Intek a rendőrnek, s bevitetem magukat – mondta Mákosi, a legelső donjuan ez idő tájt, a hidakon túl.

Horváth kisasszony elképedt, a hidegvére mintha cserbenhagyta volna, Mákosi már barátságos mosolyt öltött, mire Szilvia kisasszony halkan megszólalt (mert hisz ő nemigen szokott részt venni a gerillaharcokban):

– Levelet írunk A Napnak!

Bizonyára többen emlékeznek a budai korzó látogatói közül a nyurga, kék szemű, elszánt arcú és csinos ifjú hírlapíróra, aki másnap megjelent a korzón, és messziről kísérte a hölgyeket útjukban. Mákosi a budai nők kérelmére ismét elfoglalta állomását, hogy a nem idevaló nőket kipusztítsa Budáról, midőn is Horváth kisasszony valójában arcul ütötte az okvetetlenkedő gavallért, rendőr jött elő, a hírlapíró buzgón jegyzett, a csendes budai utcákon estére elkapkodtákA Napot, és a korzó hölgyei, akik sokat szenvedtek a színésznők ízléses kalapkái, egyszerű toalettjei és finom szépsége miatt, Mákosi fogalmazót igen melegen kitüntették. A férfias arcú osztálytanácsosné uzsonnát rendezett, a kéményseprőéknél vacsora volt, midőn is a fess kéményseprőné (több háznak úrnője) csaknem nyilvánosan fogadalmat tett, hogy rendezni fogja Mákosi adósságait, a katolikus egyletben estély volt, ahol a budai kisasszonyok nevük aláírásával ellátott legyezővel kedveskedtek a fogalmazónak, és a hőst minden oldalról ünnepelték, mert a szemtelen pesti zsidóleányokat kipusztította Budáról.

A két kis fecske valóban elmaradt a Gellérthegy alól, a Duna-partról. Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket, és csúfolkodó megjegyzést sem tett senki este a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyatott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat, és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt. Minden visszazökkent a régi mederbe. Horváth kisasszony miatt mindenki felvehette tenisznadrágját, és a gavallérok tovább is udvarolhatnak a tavasza múlt kéményseprőnének egy-egy vacsoráért. A platánok fölsóhajtanak, a hajók tülkölnek, a nap lebukik a hegyek mögött, a régi házak tetején a macskák kergetőznek, és a polgárné nyugodtan álmodozhat Mákosi sárga cipőjéről, s a kis kertekben a kisasszonyok csendben várhatják esténkint udvarlójukat: nem csendül föl gunyoros, éles kacagása a pesti zsidóleánynak.

Klára és Szilvia a Pattantyús utcából többé nem merészkedtek át Budára, ahol legkedvesebb estéiket töltötték. Klára papirosból különböző formákat vágott ki. Férfiakat és nőket. Színes ceruzával bajuszt és szakállt rajzolt, a nőknek nagy szemeket és nyitott szájakat. A vacsorázóasztalon felállította a figurákat, s eljátszotta a budai korzót. Részeg ember dülöngőzött, szerelemre vágyó idős hölgy sántított, kis kutyák szaladtak, és a nagy hasú tanácsos fölemelt bottal ment a tömegben. Klára komolyan, bizonyos bosszúérzettel gondolt mindig Budára, a furcsa házakra, amelyekből furcsa embereket látott kilépni, a hivatalnokokra (kiült ruháikban) s a szegény tisztekre, kik céltalanul csörgetik kardjukat a vadgesztenyefák alatt.

– Határozottan okosabb, hogy abból a korompenész szagú városrészből elkerültünk, sohasem lett volna belőlünk semmi. Krecsányi úgysem szokott sétálni a korzón – mondja vigasztalóan Szilviának, ki vidéki leány módjára szeretett taktusra lépni a messziről hangzó katonamuzsikával, s elandalodott a Dunában ragyogó csillagokon; néha Mátyás királyra gondolt, aki bizonyosan erre járt, s lehetséges, hogy fönn a várban, a zegzugos utcákban a bástyafalból éjfélkor kilép egy aranysisakos, középkori király.

Házbérfizetés ideje közelgett, Klára aggodalmaskodva számlálta a napokat.

– Jó lenne, ha írnál a néninek – mondta egy este Szilviának

– Mit csinálunk vele Pesten, hisz most nem vagyunk társulatnál? – felelt Szilvia. – A néni nem ád a mi szép szemünkért semmit, ha nincs mellettünk Dancsfalvi vagy Kürtös.

A néni egy Dráva menti horvát asszonyság volt, aki korán özvegységre jutott, és odahaza csizmában és bekecsben járt. Fátyol Szilvia unokahúga volt, s a falusi asszonyság rajongott a színészetért. Mondják, hogy otthon lenyúzta a munkásai bőrét, és töltött fegyverrel járt az erdőben, ahol minden falevélre vigyázott, de a színészetért szeretett áldozni. Ez pedig ilyenformán történt: Szilvia vidéki színésznő korában megkérte az igazgatót, hogy ezt vagy amazt, kiállításos színdarabot játszasson a jövő héten. A férfi színészek sárga csizmában, mentében, tollforgós süvegben, zörgő karddal léptek a színpadra, a nők csupa nagyasszonyok, görögtüzet fújtak, jambusban beszéltek, és tán a súgó is sarkantyús csizmában ült házikójában.

A nénit a Dráva mellől meghívta Szilvia e különös estékre, s özvegy Urbanovicsné fölrakta vastag aranyláncait, hatalmas ékköveit, nehéz selyemruhába öltözött, vastag bugyellárist tett a keblébe, és elment mulatni Magyarországra.

A koromfekete hajú, lángoló szemű, pirosra festett arcú délszláv özvegyasszony a színtársulat általános várakozása közepette érkezett meg, a kiéhezett férfi színészek megborotválkoztak, s az igazgató is eladta a maga páholyát. Az előadás után vacsora volt a vendégfogadóban, amikor is a számlát özvegy Urbanovicsné fizette, és a cigánnyal mindenféle nótákat muzsikáltatott magának. A vacsora folyamán rendesen beleszeretett valamelyik színészbe, azt maga mellé parancsolta, etette, itatta, gyakran még pénzzel is megjutalmazta. Néha két, máskor három napig is eltartott a fekete, farkasfogú asszonyság szerelme, a vendégfogadóban a társulat a horvát asszony kontójára evett-ivott, és Szilvia csinos összeghez jutott a dáridók folyamán, mert igen szerette ártatlanságáért. A Dráván túli nőstény farkas egy-két darab ékszert emlékbe hagyva, megnyugodva és halovány arccal hagyta el a várost, hogy tovább őrködjék erdeiben a lehullott fagallyakra.

– Majd elmulattatjuk mi Pesten is, csak bízd rám – mondta Klára. – A vénasszonyt megtáncoltatjuk, és elvesszük a pénzét.

Szilvia tehát leült, megírta a levelet, és harmadnapra csakugyan megérkezett özvegy Urbanovicsné. Akkorra kerékkötő láncok voltak rajta elhelyezve, mintha legalább egy hónapig akarna mulatni Magyarországon. A Fehér hajóban szállott meg, mert ott földije volt a fogadós, és hordárral vezettette magát a Pattantyús utcába. Haragosan, szinte öklelő hangon kiáltott unokahúgára:

– No hiszen, ocsmány városba csaltatok engem! Valamirevaló férfiembert nem láttam az utcán, annyi itt a nyúzott képű komédiás, mint a pelyva. A nők a derekukon viselik a keblüket, a hátuk meg lapos, mint a deszka.

A hatalmas asszonyság fehér utazóköpenyében olyan nehéz, döngő léptekkel járt a kis lakásban, mintha széjjeltaposni kívánná egész Budapestet.

Klára tudott a nyelvén a vad özvegynek.

– Bizony, Zrínyi Miklós nehezen találna itt neki való hadakat.

– Zríni! – felelt megvetéssel az asszonyság. – Egy Zríni volt a világon. Az a Kürtös nevű színész Kaposvárott. Midőn azt kiáltotta: Jézus! Jézus! – megállott a szívem verése. Vajon hová lett az a fiú?

Szilvia élénken fölemelkedett.

– Itt van Pesten. A múltkor találkoztam vele az utcán.

– Ez nagyon derék dolog – felelt a néni megelégedetten, és levetette a kabátját.

Körülnézett a kis lakásban.

– Szegényesen laktok, úgy látszik, még mindig nem adtátok el magatokat az ördögnek. De nem is ismerlek többé benneteket, ha rossz híreteket hallom. Habár énhozzám az erdőbe csak minden harmadik nap jön a posta. Hadd lássalak, Szilvia.

A leányt magához vonta, és az ablaknál tüzetesen megvizsgálta a szemét, a száját megszagolta, derékon tapintotta, a ruháiban kotorászott, végül barátságosan a hátára ütött.

– Rendben vagy. Egyszer majd elhozom neked a vad földesurat a Dráva mellől. Ötezer hold erdeje van, és kétkerekű szekerén nyargalász a hegyek között, mint a bolond. Olyan erős, mint a medve, és gyalog kergeti a vadkant a rengetegben. Nem fél a farkastól sem, csak az asszonyoktól. De az arcképedet, azt a rövidnadrágosat a szíve fölött hordja.

– Mikor hozza el a néni a vad földesurat? – kérdezte Szilvia.

– Várj. Most még az én barátom György úr, nem lehetek magamban azon a vad vidéken. Telefonunk van – nagyszerű találmány! –, esténkint beszélgetünk egymással a Dráván át. Ha, te vörös! Gyere ide. Nem hiszek a vöröseknek!

Horváth kisasszony bizonyos huzakodással vetette alá magát a vizsgálatnak.

– Aha ! – kiáltotta gyanakodva Urbanovicsné. – Nézz a szemembe!

Aztán Klárával is végzett, s elkomolyodva csóválta meg a fejét.

– Érett vagy, leányom, nem merlek már visszatartani. Menj férjhez, vagy keress valamely jóravaló szeretőt.

– Csak találnék. Nincs kedvemre való férfi.

– Ez már igaz. A nők mind szebbek lettek, a férfiak megcsúnyultak, elferdültek, elsatnyultak. Az én nagyapám még akkora volt, mint egy szálfa. Az apám, igaz, zömök volt, de olyan széles vállú, mint a hegy háta. Manapság szemüveget hordanak a férfiak, lenyúzzák az arcukat, hajukat megnyírják, pedig van szebb a világon, mint egy bozontos, szakállas, kemény férfifej? Ha én állam volnék, egy esztendőben a gyerekeket mind elküldeném az erdőkbe, a vadonba, a hegyek közé. Hadd nőjön fel ott egy nemzedékre való friss, erős, bátor férfi. A gyerek birkózzon a fiatal farkassal, és másszon fel a fára a sasfészekhez. Sajnos, én már ötvenéves vagyok, nem lesz gyerekem. De ha volna, mindennap megfüröszteném a befagyott Drávában.

Klára az újság színházi hirdetései között böngészett. Ismerte Urbanovicsné elveit.

Szilvia elgondolkozva dőlt a kanapéra, s mert énekesnő volt, néha bolond gondolatai is támadtak.

– Mondja, néni, miért nem szeretné, ha egyszer szerelmes lennék? – kérdezte álmodozó hangon. – Magának szabad, nekünk nem?

A horvát asszony vérvörös lett.

– Mondtam, én már ötvenéves vagyok, nekem minden szabad. Erdőim, legelőim, ékszereim vannak, nekem nem parancsol senki a világon. De mi vagy te? Koldus leány. Semmid sincs. Azt hiszed, hogy hangod van? Vagy jó színésznő vagy? Ördögbe! Ártatlan, fiatal, szép nő vagy, ennyi minden vagyonod. S ha egyszer elmúlt ártatlanságod, bőghetsz ott, ahol senki sem lát. Nem kellesz többé a férfiaknak, vagy ha kellesz is, másképpen kellesz, mint mostanság. Az a kis láthatatlan vonal, amely elválaszt tőlem meg a többi asszonyoktól, esetleg kincs lehet a birtokodban. Esetleg annyit sem ér, mint egy eldobott cigarettapapiros. De mindenesetre jó megtartani, mert a férfiak nagyon kényesek az ilyen dolgokban!

Klára, hogy megállítsa a szózuhatagot, hirtelen átkarolta a néni hatalmas vállait.

– Megtaláltam. Kürtös Mátyás a Városligetben játszik. Meghívjuk vacsorára?

– Természetesen – felelt Urbanovicsné, és megint Szilviához fordult.

– Az anyád is bolond volt, azért kergette el az apád. Valami vidéki kórházban halt meg. Te nem tudod, mert már én neveltettelek. Az apád korhely lett, vándormuzsikus lett, fekete pápaszemet hordott, és éjjel zongorázott, míg megfagyott az árokparton. Te ezt sem tudod, mert vigyáztam rá, hogy ne tudjad. Bezzeg én ártatlanságommal kedveskedtem az uramnak, és hűséges voltam hozzá, amíg élt. Az uramnak nem kellett szégyenkeznie miattam, pedig szép voltam, fiatal voltam. Ő pedig öreg volt. De belerúgtam a férfiakba, mint a vadon nevelt kanca az ordasba. Az asszonynak egyetlen fegyvere van: ártatlansága és hűsége. A többi mind csak azután jön. De eleget papoltam. Hol is van az a színészfiú?

Klára az újságot a néni elébe tartotta. Urbanovicsné pápaszemet keresett elő a táskájából, gondosan felrakta, és fejcsóválva, örvendező arccal olvasta, hogy Kürtös M. éppen a Szigetvári vértanúkban játszik estére a Városligetben.

– Szép színház az? – kérdezte bizonyos szünet múltán.

– Gyönyörű – felelte Klára.

– Akkor fölveszem a selyemruhámat. Vegyetek páholyt, közel a színpadhoz. A hajfesték megártott a szememnek. Higany vagy mi a manó van a festékben. Gyengül a látásom. De csak nem jöhetek elő mint ősz hajú vénasszony, ha már eddig kibírtam?

Szilvia a kezére hajtotta fejét, és gondolkozva nézett maga elé.

– Te pedig ne duzzogj! Nem ismered a férfiakat, de nekem elég részem volt bennük. A férfi csak kétféle használatra jó. Vagy férjhez menni hozzá, s hűséggel, szerelemmel, jósággal, odaadással mellette maradni a szeme lehunytáig, hogy még az utolsó percében se gondoljon egyebet, mint azt, hogy „én drága jó feleségem!”; vagy pedig egy napra vagy egy órára elővenni, azután kirúgni és kiszellőztetni a szobát, s jól megmosakodni. A férfiak hitványságánál csupán a nők aljassága nagyobb.

Egy csomó bankót vett elő a tárcájából, egyenkint megsimogatta a bankókat, mint a vásáron a jószágvásárlásnál, vajon nem hamis-e valamelyik, aztán az asztalra olvasta a papirospénzt.

– Tudom, hogy szükségtek van rá. Inkább én adom, mint valami cudar férfi ígéri, s nem adja. Cserében semmi más nem kell érte, mint az, hogy tisztességesen, ártatlanságban viselkedjetek. Estére kocsival értetek jövök!

Klára elrakta a bankót a ruhásszekrénybe.

– No ugye, nem csalódtunk a vénasszonyban? – mondta dúdolgatva. – Istenem, be jó volna gazdagnak lenni, s utazni messzire, fölkeresni az igazi férfit, a legszebbet, a legjobbat, a legokosabbat. Vagy talán ez sem kellene, csak finom volna, mint egy antik gyűrű, nemes, mint a Dante versei, és bátor, mint a toledói penge. Egy középkori leventét szeretnék feltámasztani, egy fiatal pápát vagy csak egy bíbornokot, zsoldosvezért vagy rablólovagot, aki otthon a tűz mellett verseket olvasna nekem, és közben hűs, piros bort iddogálna aranykehelyből. Akinek nem volna soha egy nemtelen gondolata irányomban, aki finom, aranygyűrűs fehér ujjaival a hajamat simogatná, a szóval takarékosan, szinte ajándékozva bánna, s ha csak ennyit mondana: „te vörös!”, én már tudnám, hogy mit gondol magában. Istenem, megtalálom valamikor azt a férfit, akiért érdemes volna már elrothadni!?

Szilvia a zongorához ült.

– Az én anyám bizonyára megtalálta, ha megcsalta apámat…

– Mi volt az apád?

– Azt hiszem, színházi zenész – felelt Szilvia, s mindketten elhallgattak. Talán arra gondoltak, hogy mi szeretnivaló is van egy színházi zenészen.

Szilvia a Rip van Winkle keringőjét verte a zongorán, hangját olykor kieresztette, majd hirtelen felugrott, és átölelte barátnőjét, aki bizonyos kis csipkéket készített elő.

– Klára, én rettentő szerencsétlen vagyok! – kiáltott föl.

A drámai művésznő nevetett.

– Majd ismét elszerződünk valahová, aztán minden rendben lesz.

– Nincs is ilyen két bolond leány, mint mi, a világon. Én már sokszor szerettem életemben, és mindig hallgatást parancsoltam a szívemnek.

– Istenem, ha csak egyszer tudnék szeretni! – felelt Klára vidor tekintettel. – Bánnám is én, hogy mit mond a vén hetéra, Urbanovicsné! Vagy mi lesz holnap, vagy holnapután!

– Te képzelődő vagy. Te azt várod, hogy herceg Borghese pápai kancellár háromszáz esztendős sírboltját elhagyja, és teljes ornátusban kopogtasson az ajtón.

– Vagy legalábbis randevút adjon abba a kis budai cukrászdába, ahol a pesti rongy asszonyok a bakahadnaggyal vagy az ügyvédjelölttel találkozni szoktak. Oda én csak egy valóságos bíbornok kedvéért tenném be a lábam.

– Te mindig nagyravágyó voltál, Klára. A színháznál eleget csúfoltak.

A vörös hajú szende földobta a fejét, mint egy paripa.

– Hogyne. Abba a hétszentséges kutya istennyilába ne! Talán valami ripacs komédiásnak adtam volna oda magam?

Szilvia nevetett. Mindig nevetett, ha Klára káromkodott. Pompásan értett hozzá.

Egy másodpercig a régi vidorsággal néztek egymás szemébe. Szilvia azonban türelmetlen hangulatban volt. A néni látogatása lázadásra ösztönözte.

– A szerelem nem kérdezi, hogy karmester vagy római pápa valaki. Könnyű neked. A ruháidat magad varrod…

– Mert varrni tanultam, amikor a többiek gavallérokkal sétálgattak el a színésziskolából.

– Mosni, vasalni senki nem tud úgy, mint te.

– Könnyű dolog. Hajnalban kell hozzá felkelni.

– Mélyen alszol.

– Mint egy szakácsné.

– Te vagy a legrendesebb, legderekabb leány. Mit csináljak én, aki semmi mást nem tudok a világon, mint egy kicsit énekelni – amint a néni mondja, azt sem! – gyönge, sokszor vérszegény vagyok, s ezért piros az orrom, ha nevetek, magamban nem bízhatom, mert éjjel szívdobogásom van, s félek a sötétben. Húszéves vagyok, és már tán tízszer is szerettem. Én nem élhetek meg egyedül, szerelem, férfi nélkül.

– És vajon kiket szerettél? – kérdezte jókedvű fölénnyel a drámai színésznő, miközben a vasalót előkereste a gyűrött csipkék kisimítására.

Szilvia a zongoraszékre ült, és a fejét a két karjára szorította, mintha saját magát ölelte volna meg.

– Éjjel jobban tudnám elmondani, mert éjjel mindnyájan eszemben vannak. Meglátogatnak, megsimogatnak, olyik az ágyam szélére ül, a huszár az ablakon kopogtat, a másik huszár a cigánybandát hozza téli éjszakába; Cseres, az ügyelőnk, akinek már a lakására is elmentem, künn lakott a város végén egy tehénistálló mellett, elöl korcsma volt a Fehér rózsához, s a Cseres szobájában lakott azelőtt a korcsmai kasszírosleány; ugyanazért a levegőben még érzett rossz parfümnek s mocskos fehérneműnek szaga, a cipőm felrúgott egy karminos skatulyát, amilyennel a kardalosnők a szájukat festik: és talán ezért nem engedtem Cseresnek, pedig egyébként szép, szomorú fiú volt. Azontúl mindig „rongy”-nak nevezett.

– Hát még? – kérdezte a csipkék felé hajolva Klára kisasszony.

– A huszár a kaszárnyába hívott, mert hozzám nem jöhetett. Szent zsidó családnál laktam, a pitvarban aludt a család, az ablakon vasrács volt. Azt hiszem, két csillagja volt… Barna, nagy szemű, finom lépésű, igen elegáns fiatalember volt, a homlokán fehér folt, amelyet egy színésznőért vívott párbajban kapott. Ó, be szerettem, éjjel mindig vártam, szakadt a hó, és a kutyák úgy vonítottak, mintha farkast éreztek volna a nagy, alföldi városban. Én kinyitottam az ablakot, és a friss téli éjszaka hidege szobácskámba ömlött. Égy nagyon régi, alig emlékezetbe hozható karácsonyeste jutott eszembe, az apám nagy üveg bor mellett ült az asztalnál, hosszú szárú cseréppipából pipázott, mi anyámmal az ablaknál álltunk, valaki elment az ablak előtt. „Tedd be már az ablakot!” – mondta az apám, és többé semmire sem emlékszem. Mintha egész életében csupán ezért élt volna, csupán ennyit mondott „Tedd be az ablakot!” Mialatt a huszárt éjszakánként az ablaknál vártam, gyakran elgondoltam, hogyha most az apám az asztalnál ülne, a négyszögletes, pintesüveg mellett, vajon újra ezt mondaná?

– Bizonyára.

– Aztán jött a huszár. Mély hó volt, de a sarkantyúja mégis megcsendült, mintha egy ezüstcsengettyűs angyal szálladozott volna előtte. Én már kinyújtottam a két kezem az ablak vasrácsain, s ő szótlanul lehajolt a kezemhez. A bajuszkáján havas hópihék voltak, de az ajka forró volt. Azután ő nyúlt be a két kezével, és megsimogatott, ahol ért. Nem emlékszem, hogy mondott volna valamit, csak borszaga volt a szájának, de az is nagyon kedves volt. Sokszor nagyon megfáztam, másnap rekedt voltam, de nagyon-nagyon boldog voltam.

– És én hol lehettem ekkor?

– Te? A dunna alatt mélyen aludtál, az arcodra kendőt vetettem, hogy föl ne ébresszen a hideg levegő. Kék huszár volt, s mindig a kaszárnyába hívott!

Klára nevetve forgatta a vasalót.

– Ugyebár, ez Kleinéknél történt, ahol olyan nagy kék meg piros dunnák alatt aludtunk, hogy az orrunk hegye sem látszott ki? Kásahegyekkel álmodtam, amelyeken nem tudtam átásni magam. Ólomkatonákat vettem karácsonykor, és az ablakba állítottam a kis vitézeket, hiányzott is egy katona. Pedig Kleinék becsületes emberek voltak.

– Az én huszárom vitte el emlékbe.

Klára fölemelte a csipkedarabot (amelyet majd estére vállára borít), és figyelmesen, csomóról csomóra vizsgálta, nincs-e valami hibája, foltocskája.

– Hm – mormogta –, az én ólomkatonámat?

– Elvitte. Nem kérdezte, kié.

– Sohasem volt bábum, sem kis varrógépem. Akkor karácsonyra egy dobozka ólomkatonával leptem meg magam. Nagyon mulattattak a kis vitézek. A kapitánynak piros orra volt.

– Mint az én orrom, nemde? – kérdezte hirtelen Szilvia, és alattomos pillantást vetett a barátnőjére.

Klára nem felelt. Dúdolgatva hajolt a vasaló fölé.

Szilvia egy másodpercig hallgatva nézett a barátnőjére. Egy kakukkos óra ketyegett a szobában igen hangosan. Az óra elkísérte őket mindenfelé vándorlásukban. Éjjel megszokták a ketyegését, és ó, hányszor tapadt reá reménykedve a szemük, csak még tíz percig lehetne lustálkodni az ágyban a reggeli próba előtt. Az óra hörgő köhögéssel jutott el kis állomásaira, a negyedórákra. A XII-es számnál azonban kakukk ugrott ki a kis ajtón, és tempósan billentett, szalutált a hölgyeknek, mint valamely kis állomásfőnök a végtelen élet egyik apró stációján. Színházba kellett menni, és a ruháskosarat, benne az illatos holmikkal, fehér, üde kendővel letakarva, a cselédlány a színházhoz vitte. A havas utcákra már leereszkedett a kékes alkonyat, a híd alatt még acélszürke volt a jég, s a fiúk félkorcsolyáikon olyan gyorsan igyekeztek előre meg körbe, mintha rettegnének a magas part hórongyokkal borított cserjéi mögött bujdosó holdvilágtól. Nagy, beépítetlen mező közepén állott a kisvárosi színház, egyik helyen itt tán még farkas is járt a nagy hidegekben. A másik városkában viszont a városi Vigadó egyik részét foglalta el a színház, és a színésznők ruhakosaras cselédkéikkel a keskeny korzón siettek végig. A sarkon gesztenyét sütöttek esernyő alatt, s a fedél megemelésénél sültgesztenye-szaga lett a keskeny utcának, hol a könyvkereskedő gyönyörű angol naptárakat akasztott ki, amelyeket az egész város megbámult. Piros frakkban kergették a rókát, máshol Dickens úr regényhősei utaztak postakocsin a hónapok címtáblájában, a nagy étvágyú Pickwick urat mindenki felismerhette szárnyas frakkjában, továbbá Weller urat, s a fogadó a Györgyhöz volt címezve. Míg az ékszerész kék bársonyba ágyalt gyémántjai mellett közömbösen haladtak el színésznőink, s a virágkereskedés virágzó pálmájára is csupán rejtett pillantást vetettek, a könyvkereskedőnél megállottak. A levéldobozokon Mylady ugratott sövényt, vagy egy régi skóciai kastélyon lengette a szél Mylord családi színeit. Egyszer egy varjakkal megrakott, őszi erdő díszlett a levéldobozon.

– Emlékszel – mondotta Szilvia –, két hét alatt mennyi varjút láttunk?…

– Bizonyosan bús őszi este volt elhagyott urasági birtokon, a tulajdonos szerelmi csalódás miatt elbujdosott, és csupán varjak laknak az uradalomban – felelt Klára csendesen, megértően mosolyogva, mint aki előre tudja a kimondott szavak folytatását, a félig álmodott álmoknak a másik felét.

A kis állomásfőnök tisztelgése most semmire sem serkentette őket. A városi Vigadóban másnak gyulladnak föl a széles, pezsgőspohár alakú gázlángok, s a zenekar halkan hangol a mélyben, és a félhomályos nézőtéren csupán a jegyszedőasszonyok fehér bóbitája világít. A színpad szürke deszkáján a kellékes térdepel, körömfeketényi gyertyácskákkal világít, s régi királyi képet fest a trónterembe. Az öltözők vasajtaját viharosan nyitja ki és be a színházi szolga, amint sörért, fehér mellényért, lakkcipőért szaladgál az aktoroknak.

– Mindjárt gondolhattam volna… Hisz Kleinék nagyon becsületes emberek voltak – mondta jó darab idő múlva, hosszú elgondolkozás után Klára. – Adtad volna oda a saját ólomkatonádat, ne az enyémet.

Szilvia, mint akit ábrándozásában durván megzavarnak, méltatlankodó pillantást vetett barátnőjére. Már a nyelvén volt, hogy odavágja neki, esztendők óta megosztja velem mindenét, de Szilvia gyöngéd, finom teremtés volt. Igaz, hogy a Klára nagyapja meglehetős magas rangot viselt a minisztériumban, de atyja csupán éjjeliőr volt Máriapócson. Ki tudná, ki tudhatná, hogyan bukkant fel egykor Klára a színésziskolában!

Szilvia a zongorához ült, a fejét hátrahajtotta, és az ujjai alatt a Királyfogás valcerje hangzott, míg a gondolatai tovább járták a tegnapot, amikor (most úgy hitte) boldog volt, amilyen boldog nem lesz már többé soha.

…Egy kék bársony, sarkig érő felöltője volt, amelyben meghódította az egész várost. Strucctollas kalapja előkelően lengett el a virágkereskedés tükrében, fátyolán, vállán kis hópehely, a lámpások kék karikába bújtak a leereszkedő ködben, s a korzó hosszú, elegáns tisztje, a puskaporos arcú kapitány fekete prémes mentéjében s a kadét magas sapkájában kedveskedve szalutáltak:

– Eljövünk az előadásra! – kiáltották utána.

Istenem, milyen boldogtalan vagyok! – gondolta Szilvia, s búbánatos barna fejét a zongora lapjára hajtotta.

– Itt van a nénéd! – szólalt meg a háta mögött hideg hangon Klára. (Az ólomkatonát még nem tudta elfelejteni.)

– Öltözködj. Megyünk a színházba. Nézd, milyen hintón jött Urbanovicsné!

A Pattantyús utcába a legelegánsabb Gizella téri fiákeres hajtott be. A legény világosszürke kabátján nagy gyöngyház gombok voltak, és a sárga kockás lótakarót ügyesen vetette a lovak hátára. A kocsilámpás kristályosan csillogott. A néni olyan lihegéssel kapaszkodott fel a lépcsőn, hogy a leányok ijedten nyitottak ajtót.

– Mi történt? – kérdezte Szilvia.

– Semmi – felelte Urbanovicsné, pedig olyan erősen be volt fűzve, hogy leülni sem tudott. Karminvörösre volt festve az arca, a szeme csodálatosan tündöklött, sárga selyemruháján friss tearózsa nyílott, és a fülbevalója akkora volt, mint egy dió.

– Igaz, hogy ez már nem divat – mondta a tükör előtt –, mert vajon kinek van manapság háromezer forintja fülbevalóra? A divat a szegény pénztelen emberek gusztusához alakult, hogy mindenki vehessen fülbevalót: apró gyémántokból csinálják a függőket. Én vidéki asszony vagyok – tette hozzá fennhéjázva –, vidéki parasztasszony. Nem tudom a pesti hivatalnoknék divatját.

Klára kellően megcsodálta a nénit, bár bévülről utálta a nehéz ékszereket. (Igen finom művű, talán csupa Szent Péter kulcsaiból összefűzött aranyláncot szeretett volna hordani az inge alatt, a láncon egy lapos, alig látható cirádákkal kivésett medáliont, s a medálionban egy rózsaszínű arcú, kék szemű, finom, szőke hajú, piros ruhás férfi arcképét. Más ékszert nem kívánt.)

Urbanovicsné sűrű fekete hajára mutatott.

– Ez mind valódi. Én nem hordok hamis hajat. Csak a rossz nők toldozgatják, foldozgatják a hajukat mindenféle hajakkal, amelyeket tán a kórházban elpusztult perdita fejéről nyírtak le. Igaz, hogy festem a hajam, mert még nem akarok öreg asszony lenni. Nincs igazam?

– Igaza van, néni – felelte Klára, aki egy öltöztetőnő fürgeségével és nesztelenségével segített Szilviának a kapcsok és gombocskák gyors elhelyezésében. A színésznők általában igen gyorsan öltözködnek, mire a néni ránctalan halántékának előnyeit kezdte volna az állótükör előtt magasztalni, Szilvia már fel is vette hattyúprémes színházi belépőjét.

Urbanovicsné tetőtől talpig végignézte unokahúgát.

– Milyen szép lábad van! – mondta végül.

– Magyarország legszebb lába – szólt odavetőleg Horváth Klára. – Ezt mindenki tudja.

A gyöngyház gombos legény földig emelte kerek kalapját a hölgyek előtt. Ügyesen segédkezett az elhelyezkedésnél, majd a bakra szökkent, és az Andrássy útnak irányította a rövid farkú lovakat.

A fiákerezés határozottan jó hatással volt a nők kedélyére.

Klára, aki vörösesbarna haját berizsporozta, és szürke, mély szemét jó darabig lehunyta, mintha még mindig az ólomkatonán gondolkozna, a lámpásoktól tündöklő Andrássy úton egyszerre magához tért, és az esti vásárra gúnyos ajakbiggyesztéssel nézett.

– Néni, nem is hiszi, hány elegáns dáma sétál most itten, aki nem tudja, hol fogja lehajtani a fejét éjszakára.

– Tudom. A pesti nők romlottak.

– És ezek a jókedvű, megborotvált urak, lehetséges, éppen rablógyilkosságon vagy betörésen gondolkoznak.

– Száz férfi közül kilencvenkilencet agyon kellene lőni, hogy ismét rend legyen a világban – felelt buzgón Urbanovicsné.

A külső Andrássy úton, a Köröndön túl, ahol csendesebb az utca, egyszerre nagy ostordurrogás, lódobogás hangzott föl velük szemben. A fiákeres félrerántotta a lovait.

Hat, sallangosan felszerszámozott, hosszú farkú pej ló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehér nadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási, vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. Talán az angol lordok utaztak így hajdanában Walesből Londonba, amikor még nem volt vasút. A nagy kerekek ünnepélyesen fordultak, és az inasok mereven állottak a lépcsőn. A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve, s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember. A szeme, amely addig pislogni látszott, a mellette elrobogó színésznők láttára olyan hirtelen villant föl, mint a villamoslámpa.

Prémes kabátban, kerek kis fátyolos kalap alatt unott közömbösséggel ült mellette egy ibolyaszínű szemű, angolosan vörösesszőke, régi skót vadászkastélyok pasztellképeire emlékeztető hölgy.

A fekete szakállas tatár kán pillantása bizonyos szenzációt okozott a hölgyek kocsijában.

Urbanovicsné nem is nagyon türtőztette magát. A gyűrűs ujjával kopogott a kocsisnak.

– Kié volt ez a vörös kocsi?

– Alvinczi őnagyságáé.

– Mehet – mondta kelletlenül, mert most is annyit tudott, mint előbb.

Szilvia később halkan odaszólott Klárához:

– Az ibolyaszemű ismerős. Stümmer Lottinak volt ilyen szeme az iskolában.

Klára megvetően legyintett:

– A mi iskolatársnőinkből már éjjeli kasszírnők is lettek.

2. Fejezet
A színésznő és lába

A régi városligeti színkör fából volt, s Feld Zsigmond sem szerette színháznak nevezni intézetét akkoriban. Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát.

Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült, szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben. A forradalmár ifjú hírlapírók, akik már Sardou-ra, Dumas-ra és Csiky Gergelyre esküdtek a színjátszás terén, nyaranta Feld színkörében vagy az intézet környékén adtak találkát. A komolyabb ifjúság, aki klerikális vagy konzervatív lapoknál ette a „publicisztika sótalan kenyerét”, többnyire Budára járt, és az ottani operetténekesnőnek színeit viselte. Bárdos kisasszony tarlatánszoknyácskája a gellérthegyi alagúton túl, igen erős mozgalomra adott alkalmat, míg a zömök Németh úr a tenort fújta, hogy a budai polgárkisasszonyok róla álmodjanak. Hadrik úrnő a drámában képviselte a modern irányzatot, szép, szomorú szemét állandóan a bejáróra függesztve, hogy tán belép a kövér „doktor úr”, s megírja másnapra megváltó cikkét. Fái Flóra kisasszony mint egy meleg, pufók amorettek kagylóajkáról elgördülő kacagás és rózsaszínű jókedv ugrott a színpadra nagyszerű trikójában, a gimnáziumi ifjúság sápadtan jött elő a második és harmadik felvonás között a Horváth-kert bokraiból. Krecsányi ősz hajával ünnepélyesen, finomkodva, megindultan időzött az előcsarnokban, mint egy régi londoni színművész, aki még Anna királynő udvarában játszotta Shakespeare-t. Tehát itt nőtt föl a komolyabb ifjúság hajdanán, akik később Deák Ferenc elveit vallották a politikában, a hírlapírásban szerették a közgazdasági és szociológiai rovatot, az ügyvédi pályán a sommás keresetet, valamint a bankokat, belvárosi kávéházba jártak, és a befolyásos emberek csúnya leányainak udvaroltak. Egyik-másik a minisztériumba jutott, azóta tán segédfogalmazó lett, mert mindennap feladta a főnöke kabátját.

De térjünk vissza a kedves forradalmi párthoz, piros szegfűs, lármás zsidófiúkhoz, nagy hajú volontair-újságírókhoz, akik elvből gazembereknek neveztek mindenkit, akivel személyes ismeretségük nem vala, s szegény Csongory Marynak vadul tapsoltak, mert finom és szomorú mosolygás volt az arcán, és szűzies, fehér szalagból volt a harisnyakötője, mint a halott zárdanövendékeké. Tótágast álló, bohó francia operettek és burleszk, idegbénítóan ostoba, de víg s ifjúságunkat mulattató komédiák váltották ki a tetszést a padsorokból. Sziklai C. női ruhában táncolt, és a színésznők, ifjú, rózsaszínű, piszén mosolygó kis báránykák szűk nadrágocskát szerettek a színpadra ölteni, akár volt erre ok, akár nem. Az udvaron cigarettafüst és narancsillat. A kámea arcú Feld Irén a szent papnők hosszú lépteivel sietett át a tájon. A dráma most messze költözött, s az esős évszak beállta előtt nem lehet Nórában játszani. Az aréna eresze alatt korán májusban elhelyezkedtek a párok, az ifjú hírlapíró urak télire kőszínházba való szerződést ígértek a leánykáknak, akik még csak tegnap lépték át egy házmesterlakás küszöbét, vagy a ligeti fák alól jöttek, hol vizet vagy virágot árultak poros vasárnapi estéken, s talán akkor szerettek először. Báttaszéki szerkesztő szürke cilinderkalapja pontosan felbukkant az esthomályban, mert híres volt arról, hogy a Charley nénjét ötvenszer, Goldstein Számit hatvanszor és Háromláb kapitányt olvasatlanul nézte végig a faszínházban. A színház vezetősége kitüntető szívességgel fogadta a nemes barátot, aki tán napközben sem mozdul ki vala a nézőtérről, ha ott dohányozni és sörözni lehet. És ez volt az ürügy arra, hogy a jókedvű szerkesztő olykor elmulaszt egy-két felvonást az aréna színdarabjaiból, midőn is titkolt szenvedélyeknek, nőknek, hosszadalmas, pezsgős vacsoráknak hódol, holott a színház intézősége még a mai napig is azt hiszi, hogy a szürkecilinderes az előadásoktól volt meghatott és serény. A költőnők nevében Király Gizy költőnő vett részt az előadáson, és nemes metszésű feje antik bánatot fejezett ki Charley nénjénél is.

Az ifjú hírlapírói kar ez idő tájt ilyen dolgokkal mulattatta magát. A redakcióban az évszakok változása szerint Küry Klárit vagy a lenge nyári esték vidéki csalogányait volt szokás imádni. Az oxfordi diáknak színes szalagot varrnak a sipkájára, midőn az egyetemre beiratkozik, amely származását, rangját jelöli. A pesti hírlapíró akkor tette le a vizsgát, midőn istenítéletet tartott lapjában a gyönyörű Klári mellett vagy ellen. Jelvényt kapott, és Béldi doktor megelégedéssel számlálhatta meg hadait a népszínházi forró estéken. Sokan voltak. Budavárt is bevehették volna. Ha kisebb is volt a csapat, amely Hegyi Aranka asszony trilláit számon tartotta, szentebb lelkesedéssel végezte a szolgálatot. Az őrcsapat vezére a nagyszerű Ágai Béla volt, aki azóta, hajh, talán színházban sem volt! Istenem, hová lettetek, virágkerekek, esők és csaták! Szent rajongások, hitek, vallások. Buddhát elegen tisztelik Indiában, de Küryt még többen imádják. A színpadra lép, és mosolya, amely új és varázslatos, meleg vérhullámként áramlik át a nézőtér kopottas foteljei között.

A telet fölváltotta a nyár és K. C.-t a liget s a budai oldal pacsirtái. A tótfalusi nyár megtizedelte, hatalmasan megritkította a népszínházi falanxot, még Satanello is színt cserélt, pedig már feltette magában, hogy operettet ír a Népszínháznak. Bródy Sándor fiákere gyakran állongott a Politikus csizmadia előtt, a temesvári társulat hölgyei elszántan itták az ingerlő bólét, hisz a Nemzetiben sem játszott senki. A „szőke csoda” sem. Tímár Szaniszló pepita nadrágban járt, és a világos színű Lavallière-nyakkendőt pártfogolta. Schmittely József éjszakánként, lapzárta után arról ábrándozott, hogyan lehetne a Pesti Hírlap szerkesztői asztala mellől egy langyos este Budára illanni, és a híres Fái kisasszonyt megszemlélni, hisz naponta háborút kell viselnie miatta a szerkesztőség felével, a vezércikk s tárca mind a rózsaszínű Flóráról zengene… A zseniális Beöthy László még csak egyszerű udvarló (de félelmetes szerkesztő) az öltözők között, ahol a színházi tűzoltó aszkéta barát nyugalmával tartja kezét a vízcsapon. Miklós Andor, a magyar Pulitzer, Armand név alatt ír lírai verseket, és a szigorú műítészek jövőt jósolnak az ifjú lantosnak. Vajon írt-e azóta verseket?

Hát még a fiatal, névtelen hírlapíró urak! Színésznő szerető nélkül igazán nem lehetett komoly, számba vehető munkása senki a sajtónak. Járvány volt ez? Divat? Az asztalfiókban, hol manapság a kölyök újságíró angol nyelvtanát őrzi, színésznők arcképei hevertek. E nemzedék még jobban értett a színházi intrikához, mint a reportázshoz; Konti operettjeit az első taktustól az utolsóig eldúdolgatni könnyebb volt, mint egy interjút megcsinálni. Mintha csak merő utópia lett volna ebben az időben, hogy már a határmezsgyén áll a nemzedék, amely a színésznőkért nem rajong, utazótáskájában azonban minden benne van, amit Cambridge-ben és Oxfordban tudnak, a Sorbonne diplomája és költők nagyszerű tehetsége. A pompás, fiatal újságírók, akik a legtehetségesebb lendülettel egyszerre a világ legjobb újságjait kezdik írni Budapesten, a Kérik, Kemény Simonok, Lakatosok, Lázár Miklósok. Lehetne korunkat a színésznő alkonyának is nevezni. Tudtommal színésznő miatt mostanában már nem szokás verekedni Fodornál. A kitűnő mester termében senki sem halt meg Fedák nevével ajkán. A kardok pihennek, a tollak dolgoznak. Fodorné Aranka helyett Japánról álmodozik a legfiatalabb nemzedék (pedig ez nem igazságos dolog), ahová tanulmányútra kellene menni!

Május volt, a fő- és segédszemélyzet már megtartotta esküvőjét a liget öreg nyárfái alatt, a nagydob pufogása a Stefánia útig is elhallatszott, ahol szerelmesek szívják egymás ajkáról a május illatát, a lámpások gyönyörűen ragyogtak a színházban, a szezon korán megkezdődött, a tavasz mint egy ifjú, csinos virágárusleányka bolyongott a színkör tájékán, és a színésznők vesszőkosarait az esti előadáshoz már lovagias ligeti csirkefogók cipelték a lakásukról a színház öltözőjébe. Csongory kisasszony szobaleányának három hintás tette a szépet. Meglássátok, ebből még baj lesz. A legények vérben forgó szemmel kapdosták el egymás kezéből a ruháskosarat. Az öreg főrend ezüst fejével gyakran megjelent az első számú páholyban, megdicsérte a színdarabokat, míg a túlsó oldalról a híres Adonisz, szép lovairól és aranyos hintójáról ismert lovag, szegezte tábori látcsövét a színpadi csatamezőre. A hírlapírók már elhelyezkedtek, és a középső sorokból alattomos nevetése bugyborékolt felfelé a színészhölgyeknek, akik ez estén nem vesznek részt az előadásban. A parókás karnagy hátat fordított a színpadnak, amint a felvonásközi zenét elvégezte embereivel (a Gasparonéból játszván), a nagybőgős titkon felhajtott söréből, s egy szőke, szemüveges fiatal zenész már harmadszor olvasott végig egy gyűrött levelet. Vajon ki küldte a levelet? Örömről volt szó benne vagy boldogtalanságról?

Urbanovicsné pompázatos ruhájában, teli kebellel dőlt előre páholyában, Szilvia felsóhajtott: „Istenem, már akár itt is játszanék, de Csongory lefoglal minden szerepet!”, míg Horváth kisasszony, pusztán gyakorlatból a páholyok mögött álló tűzoltóra vetett búskomoly, szende vagy drámai pillantásokat, s nagyon meg volt elégedve, midőn a tűzoltó cserélgetni kezdte a lábát.

– Leginkább a negyedik fölvonást szeretem hallgatni – mondta Urbanovicsné narancsot hámozgatva –, midőn a kirohanás van, s Jézust kiáltanak háromszor.

Horváth kisasszony megértőleg bólingatott:

– Én se értem az öreg Feldet, miért játszatja a többi fölvonást? A kirohanást és a görögtüzet kellene négyszer megismételni.

A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűz leány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jó szagú fehér kesztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező, mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt haltak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban felhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek, és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszú és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában. A kalapját kezében tartotta, és a fejével tiszteletteljesen bólintott Klára felé.

Klára azonban most mással volt elfoglalva, nem vette észre a köszönést, mert a színház drámai művésznője működött a deszkákon.

– Ismerem ezt az Újhelyit – mondta félhangon, anélkül hogy szemét levette volna a színpadról, amint a színésznők szoktak kritikát mondani, játszó barátnőjükről a nézőtéren, s szájuk alig észrevehetően mozog. – Sohasem tudta a szerepét, és persze most sem tudja, mert folyton férfiakon jár az esze. A legszerelmesebb színésznő a drámaiak között. Már az iskolában folyton az öreg tanárokkal kacérkodott. Újházinak kezet csókolt, Gált csaknem elnyelte a tekintetével, pedig Gál nem nagyon szerette, mert nem tartotta elég tehetségesnek. Jászai egyszer azt mondta neki: „Kisasszony, így csak a szobaleányok alakítanak, menjen a cupringerhez.” De ennek nem használt semmi. A kereskedelmi iskolából jött az akadémiára. Azok a leányok már a kereskedelmiben elszemtelenednek. Gyorsírást tudott, és gyorsírással írt leveleket a fiúknak. Szeretlek, szeretlek: ezt írta mindegyiknek, s a gyorsírás jeleit minden fiú ismerte az akadémián. Azt mondták, hogy nem szereti a tiszta fehérneműt. Most is nagyon gyanús a kisasszony zsanzsán harisnyája, hiába utánozza Jászait.

Klára igen gyorsan mondta el mindezt, mintha önmagával vitatkozott volna. Majd az ismeretes színházi szuggesztió folytán észrevette a bánatos lovagot, aki ismét köszöntötte, s élénken viszonozta köszöntését.

– Ki az? – kérdezte Urbanovicsné, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét.

– Rezeda szerkesztő – felelt Klára, s már nagy szemcsatát kezdett a mélabús férfiúval, akinek fejtartása és hajviselete féloldalas volt, mintha valamikor őszi este elábrándozott volna az első kályhatűz előtt, elmúlt szerelem bizonyítékait égetve, leveleket, hajfürtöket, kis ruhafodrokat, esetleg harisnyakötőt, s fejtartása megmaradt ugyanabban a helyzetben, amelyben akkor volt, midőn a lángra kapó női levelek után nézett. – Mit keres ez Pesten? – fűzte tovább a drámai szende a fehér kesztyűvel folytatott eszmecserét.

– Kíváncsi vagyok – szólalt meg éles hangon Urbanovicsné –, hogy miért nem mutatod be nekünk ismerőseidet? Azt hiszem, hogy akit te ismersz, azt mi is ismerhetjük.

Klára fölemelte hamuszínű tekintetét, és élénk mosoly futott végig arcán, mint a napsugár szalad be az ablakon, midőn a zsalugátert kinyitják. – Rezeda úr Debrecenben volt hírlapíró, és engem imádott. Nem találok ezen a tényen semmi csodálkoznivalót.

De már intett a szemével a múlt ábrándjain merengő, a tegnapi tavasz felhői után tekingető férfiúnak, aki nyomban felállott helyéről, és hosszú, szégyenkező léptekkel a páholyba ballagott, mintha folyton azért pirult volna arca, hogy fél fejjel magasabbra nőtt a normális nagyságú embereknél, és hosszúakat lépett, bár tudta, hogy a tánciskolában nem szabad hosszabbat lépni hatvan centiméternél.

A Dráva menti özvegy hatalmasan megrázta a szerkesztő kezét, miközben szokás szerint végigfuttatta a tekintetét a bemutatott mellénygombjain.

– Rezeda – mondta –, az egy szagos virág. A vidéki leányok virága. Az én kis kertemben is sok rezeda és mályva volt, amikor leányságomban ábrándoztam.

– Tehetséges költő! – mondta cikázó tekintettel Klára.

Szilvia oldalvást nézett Rezeda úrra. Mintha a hajszálait vagy a fogait óhajtotta volna megolvasni. Furcsa kis orra csendesen elpirult, és olyan halkan lélegzett, mintha valami rendkívüli esemény lefolyását figyelné, mintha félálomban lesné az álom folytatását.

– Rezeda úr engem is mindig megdicsért. A Ripben azt írta rólam, hogy a hangom bánsági földbirtok, amelyen aranybúza terem – szólalt meg Szilvia halkan, széttagolva a szavakat, mintha maga is érezné a dolgok fontosságát. – És sohasem kereste, hogy bemutassák nekem Debrecenben! Miért?

– Heh! – mondta a hírlapíró. – Minek? – A hangja olyan volt, mint a leeresztett húrú hegedű hangja. Mintha már teljesen elfáradt volna a sok fölösleges beszédtől. Nem érdemes szólni: kinek, minek? Úgysem a szavak számítanak, hanem a tettek.

S közben gyermekesen lágy tekintetét, amelyben leginkább egy októberi alkonyat képe rezgett, midőn az ér törpe fűzfák, elhagyott kis hidak és magányos kertek alatt bujdosik kifelé a városból, Szilvia gyöngéden kebeléről nyakig emelte, hogy a finom, előreálló állból s a nemes, régi angol ladyk nyakához hasonló nyakából annyit láthatott, amennyire kíváncsi volt.

– Minek? – mondta Szilvia, és hangjában csudálkozás csengett. – Annak, hogy ne mindig csak a régi színésznőkről merengjen a hasonlataiban!… Emlékszem műveire, amelyekben megírta a Suhancról, hogy azt Szalkainé óta senki sem tudta. Tiszainé Ellinger Ilonka a Denevérben volt utolérhetetlen, midőn az egész város és satöbbi Margó Zelmáért mennyit rajongott! Uram, én minden művét ismerem.

– Kisasszony – felelte Rezeda olyan érzelmesen, mint a szent sír katonája feltámadás éjszakáján, mert igen cinikus, sőt gúnyos óhajtott lenni –, akkor járt utoljára a vidéken az operett múzsája, midőn a molett énekesnők nem szégyellték fehér nadrágjukat. Midőn még az volt divatban, hogy a színésznők púderozzák a hajukat; fekete harisnya, kivágott lakktopán s fehér alsószoknya, amelyet éjszaka a saját kezükkel mostak hófehérre: ez volt eleganciájuk, amelyet vidéken a színésznőktől közönségesen követelnek. Heh! Tiszainé olyan volt, mint egy kis madárfészek, hosszú szárú nyár végi füvekből gömbölyűre fonva.

S ekkor már teljesen fölemelte a tekintetét Rezeda úr, s gyors, kémlelő pillantást vetett Szilvia harmatos szemébe, amely őszinte mélabújával mintha örökké azt mondta volna: „Milyen boldogtalan vagyok, engem nem szeret senki, kegyed sem, ugye?”

A szerkesztő sziszegő hangot hallatott:

– Mert én voltam Don Quijote!… Pruty-pruty.

Pattogó hangot adott a szájával, mire Klára a kesztyűjével a vállára ütött.

– Miféle utálatos szokás ez? – kérdezte nagynénis szigorral.

– Pardon, azt hittem, a hölgyek már ismerik a legújabb pesti divatot. Pruty-pruty. Bocsánat. Pruty-pruty.

Így szólt Rezeda úr, alattomosan mosolygott, mintha titokban azon nevetett volna, hogy a hölgyek milyen ordináré fráternek hiszik őt ebben a percben, pedig… A szemét véletlenül Fátyol Szilviára fordította, mintha esetleg az ő véleményére is kíváncsi volna. Az énekesnő kitartó, konok szomorúsággal függesztette rá a tekintetét, mint aki addig akar nézni egy képet, amíg az megelevenedik.

– Pruty! – mondta Rezeda olyan bánatosan, mintha csak azt mondta volna: „Reggelre úgyis szép halott leszek, mert éjjel valamit csinálok, hogy szép halott lehessek. Kisasszony, eljön a temetésemre?”

– Mondja, drága, hogy az ördögbe került maga ide? – szólott most fensőbbséges hangon Klára, mint aki úgyis tudja, hogy csak inteni kellene a férfiúnak, s az fejest ugrana a Duna közepébe.

Rezeda úr valóban teljes megindultsággal fordult a vörösbarna leányhoz, mintha egy nagyon gyöngéd, nagyon kedves, kis, boldogtalan emlékéhez nyúlna: egy revolvergolyóhoz vagy egy női arcképhez.

– Pesti lakos lettem.

– Ah, tehát már nem szerkesztő többé?

– Pesten szerkesztgetek, engedelmével. Három hetilapom is van.

– Nagyszerű – szólt közbe Szilvia. – Sajtófejedelem.

– Csak herceg, úrnőm – felelt kétes hódolattal Rezeda úr.

– És melyek azok a kedves hírlapok? – folytatta Szilvia.

Rezeda hunyorított a fél szemével, mintha Európa legnagyobb viccét mondaná.

– Az egyiket A jó borkereskedőnek hívják.

Szilvia összecsapta a kezét.

– Hallatlan!

Rezeda úr most a másik szemét hunyta le.

– A másik neve: Keresztények Újságja. És a harmadik…

A szerkesztő most mind a két szemét lehunyta, mintha maga is félne a vicc-srapnel pusztításától.

– Harmadik lapom A lámpás.

Horváth kisasszony közelebbről ismerte Rezeda urat, s így kénytelen volt bólintani.

– Persze a lámpagyújtogatók közlönye?

– Dehogy. Forradalmi lap, az én lapom, amelyet én írok az első szótól az utolsóig – felelt a szerkesztő alattomos nevetéssel. – A legvígabb lap a világon, de csak öngyilkosjelöltek olvassák. Az újság mottója: „Jobb meghalni, mint élni.” Nemde, mulatságos?

Urbanovicsné hátrafordult:

– Gyerekek, csendesebben mulassatok. A színpadról már figyelnek.

– Megfizettük a páholyunkat, pedig Feld adott volna percenttel is, mint színésznőknek dukál – felelt sértődötten és igen gyorsan Horváth kisasszony. – Azt a tehenet úgysem lehet zavarni a szerepében, mert nem tudja a szerepét.

Egypár percig azonban mégiscsak elhallgattak a páholyban. Rezeda úr magába merülve mosolygott, mintha azon nevetett volna, hogy milyen mulatságos ember ő, mert bizonyossággal fölköti magát holnap vagy holnapután…

– A lámpás! – mondta szórakozottan Klára. – Színésznőkről is szokott írni?

– Természetesen. A színésznők kedvelik lapomat.

– Ej, haj! Tehát mégsem felejtettük el a vidéki hírlapíró elvét? A legszebb virágcsokornál is többet ér egy kis kellemetes hazugság a présben! A fővárosi színházak kulisszái mögött is kakaskodik, szerkesztő uram?

Rezeda úr olyan furcsán nevetett, mintha már javában hulla volna, és a Duna közepén úszna egy fekete hal társaságában. A hal elkíséri messzire, amíg meg nem puhul.

– Azonban – kezdte, és a homlokán kacskaringós fürtöt igazított hajából –, azonban nem hinném, hogy a színművészet berkeiben tobzódnám a népszerűségtől. Vagy hemzsegnék, azaz henteregnék…

– Rezeda, maga komoly, lágy, szomorú és ábrándos fiatalember volt vidéken. Olyan átszellemült arccal ült a színházban, mint egy költő.

– Mikor maga játszott.

– Ferenc József-kabátot hordott.

– Vidéken úgy szokás szerkeszteni.

– Délelőtt a korzón megbeszélte a színügyet a polgármesterrel.

– Azt, hogy maga milyen nagyszerűen játszott a Nórában.

– Oldalszakálla is volt.

– Istenem! – sóhajtotta most váratlanul Szilvia, és gyorsan a színpadra nézett.

– Tehát mit szokott írni a színésznőkről A lámpásba? – kérdezte Klára.

– A derék és tiszteletre méltó hölgyről, aki a nagyasszonyt alakítja a deszkán, lapom legutóbbi számában azt bátorkodtam megírni, hogy milyen szaga van a szájának.

– Ah, nagyszerű. Tehát revolver lett?

– Petrolőr, dinamitard: amint parancsolja. Kis zuglapomban számon tartom a színésznők kedveseit, kitartóit, a hold járását, és kereszt- és vezetéknevet adok a gyermekeknek, akiket elvitt a nagy vízen járó fekete hajós a másvilági országba, ahol azok élik le életüket, akiknek már joguk, csaknem, alkalmuk volt a földi életmódba belekóstolni.

Horváth kisasszony megcsóválta a fejét.

– Kár, hogy elhagyta a költészetet. A múzsája bizonyára nem visel tiszta fehérneműt.

– Az én múzsám, nagysád, mezítláb jár, szegény, szalmavirágból hord koszorút, és pirománia a betegsége.

Az előadásnak vége volt, itt-ott tapsoltak, az előcsarnok ajtaját a civilbe öltözött kapuőr felnyitotta.

A hölgyek a holmijukat szedték össze. Klára Urbanovicsnénak segédkezett, míg Rezeda úr Szilviára emelte a hattyúprémes színházi belépőt, amilyent csak vidéki színésznők és igazi hercegnők viselnek. Szilvia kis kezével, amely olyan meleg volt, mint egy menyasszonynak a párnája, a kabát alatt megszorította a hírlapíró kezét.

– Küldje el nekem A lámpást! – mondta suttogva, mintha igen nagy titkot közölne.

Majd hangosan megkérdezte:

– Velünk tart?

– A Fehér hajóba megyünk vacsorázni. Ugye, azt írtátok Kürtösnek? – szólalt meg Urbanovicsné, akinek őszinte megindultság tükröződött arcán, mintha kedvese temetéséről jött volna, amint az előadásnak vége volt.

A színkör előtt egy szürke cilinderes gavallér állott. Szürke redingote-ján friss virág, arcán ragyogó mosoly: vacsorázó kompániát toborzott.

– Rendes ember Vadkertinél vacsorázik – mondta hangosan, mert ebben a szezonban Vadkertihez jártak a „színháztól”.

– Kár, hogy már a Fehér hajóba ígérkeztünk! – szólalt meg bocsánatkérően Urbanovicsné, félig-meddig a szürke cilinderes úrhoz intézve a szót, mert bizonyos kötelezettséget érzett a színház irányában Kürtös és unokahúga miatt.

A tündöklő fiatalember vállat vont, mint aki nem érti az idős hölgy szavait. E percben két kis színészleány bukkant föl a félhomályban, mint éhes verebek, akik vacsora nélkül, sápadtkés tekintettel bandukolnak hazafelé.

– Lányok, vendégeim vagytok – kiáltotta hirtelen az esti szivárvány. – Kihúzták a török sorsjegyemet.

Rezeda úr a kocsijukhoz kísérte a hölgyeket.

– Ki volt a nagyszerű gróf? – kérdezte Urbanovicsné, aki mindenre kíváncsi volt. (Nem szerette hiába tölteni az időt a fővárosban.)

– Nem gróf, de majdnem az. Bátta úr ő, a kis színésznők pártfogója – mondta bizonyos tisztelettel Rezeda úr. – Mindennap francia pezsgőt iszik.

– Tehát várjuk, szerkesz’ram! – kiáltotta vidáman a kocsiból Klára, miután négyen nem fértek volna el a divatos fiákerben.

Urbanovicsné kegyesen intett, mint egy királynő, s hátradőlt az ülésben.

A zene gyönyörűen zengett, nyírségi cigányok muzsikáltak, és a falon tükrök ragyogtak. Egy régi csillárban gázlángok lobogtak, és piros szőnyeg volt a padlóra terítve.

– Kaposvárott szebb fogadó van. A Szarvas – mondta Urbanovicsné fitymáló hangon. – Hé, fogadós!

Kürtös színész nyomban megérkezett, csak a festéket mosta le arcáról. Igénytelen, barna, meglehetős szemtelen tekintetű fiatalember volt, aki semmi egyebet nem tudott a világon, mint Jézust kiáltani.

A szerkesztő is megjött, a színész feje fölött elnézett, s mindenképpen jelezni kívánta, hogy nem veszi tudomásul jelenlétét. A színész eleinte vörös volt, majd nem törődött többé mellőztetésével, a nagynéni mulattatásának szentelte magát.

– Emlékszik, nagyságos asszonyom, Dancsházira? Dancsházi jellemszínészre?

– Nem emlékszem – felelte Urbanovicsné, aki mindenekfölött szeretett jól enni.

– Tehát az történt vele, hogy megbolondult. Szót sem szólt előre senkinek. Megbolondult. Nagyszerű, ugye?

A nagynéni kedvencének szeretetre méltóan bólingatott, majd a két pecsenye közötti pauzában összegyúrta a kenyérmorzsákat.

– Kár – mondá sóhajtva –, hogy a magyar ruha kiment a divatból. Milyen mások volnának a férfiak, ha virágos Zrínyiben foglalnának helyet az asztalnál!

A szerkesztő szótlanul ült a színésznők mellett. Szilvia valamely bús dolgon gondolkozhatott, Klára versenyezett a nénivel, Rezeda úr mindig elkomolyodott, ha borospoharat tettek elébe. Szótlanul, kitartóan, temérdeket szokott inni. A bort szertartásossággal vette szájába, miután színét és szagát megvizsgálta. A savanyúvizekből csupán a „nőneműekkel” keverte borát, „Margit” és „Ilona” évek óta kegyben voltak. Pedig még harmincéves se volt egészen.

– Tudja, kinek van Magyarhonban a legszebb lába? – kérdezte egyszerre Klára a szótlan szerkesztőt.

– Magának.

– Dehogy! Szilviának.

Rezeda úr felhajtotta az asztalterítőt.

– Lássuk – mondta. – Húzza fel a szoknyát, művésznő. Majd megírom A lámpásba.

Szilvia engedelmeskedett.

Finom bokája, amelyhez a selyemharisnya szenzációs szerelemmel tapadt, kis lakkcipője, amelyen szalagcsokor díszlett, valóban érdemes volt a megtekintésre. A lábak mindig megtették a magukét, ha csupán a legkisebb szakértelem volt jelen.

Szilvia orrocskája rózsaszínű lett, amint kíváncsian várta Rezeda úr szavait.

– Ügyes – mondá a szerkesztő –, különösen azt helyeslem, hogy a boka fölött, a középen a láb hirtelen domborodni kezd. Nem is hinné az ember! A nagysága molett hölgy ezek szerint.

– Kérem – szólt közbe Klára –, csupán a néninek van jussa pikáns dolgokról beszélni.

– Sajnos, én is csak beszélek – felelt nekividámodva a szerkesztő –, mert gyakorlatilag még sohasem ugrottam be egyetlen színésznő ablakán sem, pedig ugyebár vidéken, hol harapós ebeket tartanak, így szokás?

– Mi nem tudjuk e szokást, uram – mondta némi önérzettel Szilvia.

– Pardon bátorságomért!… Hajdanában, még Napóleon hadjáratai előtt, midőn a helyi lapot képviseltem, kénytelen-kelletlen megtudtam színházi újdonságokat. Nyári, de téli időben sem múlott el éjszaka, hogy a társulat hölgytagjai nélkülözték volna a szerenádot! Igazán nem nagy fáradságba került az ablak zárát meglazítani, a cigány elbandukol, a nagybőgőt elcipelik, mint halott társukat, és a zsákba bújtatott hegedűk mindig csodálkoznak, hogy gazdájuk sohasem vesztette el őket részeg fővel, hogy azután magukban hazatalálnának. Valóban itt van az alkalom az ablak betaszítására! Az akácfák között nedvesen, a tavaszi víz szürkeségével bujdosik a hajnal kinyújtott ujja, és a szobában parfüm s éji illat leng Macskavári vagy Kutyaházi kisasszony ágya felől. „Te vagy, Henrik?” – hangzik a bágyadt kérdés. „Nem, Pista vagyok!” Heh! Hogy sohasem mondhattam ilyenkor, hogy Rezeda szerkesztő vagyok.

– Ami múlik, nem késik! – felelt Klára.

– Úrnőm, ne szédítsen! Éppen eleget donkihótéskodtam nagyságodért Debrecenben s Váradon. Benyitottam a kávéházba, s az emberek így üdvözöltek: „Tudjuk már, Horváth kisasszony Európa legjobb drámai szendéje!” A cukrásznál a kisasszonyok vaníliával kínáltak, pedig azelőtt egy férfias pálinkát öntöttek poharamba. „Tudjuk már…” mondták fanyar mosollyal, mert hiszen mindennapos látogatójuktól csak megvárhatták, hogy valamelyik, a házhoz tartozó kisasszonyért kössem föl magam a népkertben. A kirakatok, a cégtáblák, az őgyelgő ebek már mind „tudták”. Az erdőre menekültem. A legvénebb nyárfa lehajolt, fülembe súgta: „Tudjuk már, hogy Horváth kisasszony…” Éjjel a zsebórám ugyancsak ezt ketyegte. Fölhúztam a pisztoly kakasát. Teremtuccse, tudta már. Sohasem kap ily hűséges csatlóst, mylady.

– Remélem, Pesten sem akar elhagyni, sire? – kérdezte nyomatékos hangsúllyal Klára, s szürke szemével mélyen, áthatóan, majd alázatosan pillantott Rezeda úrra.

– Még rejtély. Rejtélyi vagyok, doktor Rejtélyi Samu. Ne kérdezzen tőlem, hercegnő, olyan dolgokat, amelyek nem tőlem függnek. Ígérjen például minden napért valamilyen kis ajándékot, mint a kártyás Alvinczi ígért Montmorency Clarence-nak.

Urbanovicsné fölfigyelt, habár nem kevés fáradságába került szemét kikulcsolni a színész hipnotizáló tekintetéből. („A nyakláncot hipnotizálja a művész!” – gondolta Rezeda úr.)

– A vörös postakocsi tulajdonosa? – kérdezte a horvát delnő. – Igen érdekes, kitűnő férfiú – fűzte hozzá hódoló elismeréssel, mintha valaki volna a társaságban, aki korán reggel dörömböl Alvinczi ajtaján, s elmondja Urbanovicsné nyilatkozatát.

– Valóban, Alvinczi igen érdekes figura! – felelt Rezeda úr. – Nagy tipró. Szívtipró.

A színész bizonyos féltékenységgel, összeráncolt homlokkal nézte a coeur-dame hirtelen érdeklődését. Gúnyosan biccentett Rezeda úr felé.

– Te is, pajtás? – kérdezte félhangon, mintha valamely megszégyenítő cselekedeten érte volna a szerkesztőt. Az ajkát megvetőleg biggyesztette, és körülnézett, mintha más társaságot keresne.

Rezeda mindössze annyi elégtételt vett, hogy a színész kigöndörített fürtjeire vetett pillantást. „Jézus!” gondolta magában háromszor.

– Halljuk, halljuk! – kiáltotta a néni, és az asztalhoz nyomta keblét.

– Ez a vén disznó – mondta halkan Rezeda úr Klára kisasszonynak – azt hiszi, hogy én is azért vagyok itt, hogy a vacsorámat kifizesse.

– Már régen szerettem volna Alvinczivel megismerkedni! – mondta igen nyomatékosan Urbanovicsné, mintha legalábbis mindennap találkozna a nevezetes úrral a reggeli sétalovaglásnál. – Nagy jellem. Én nem kerülnék pénzébe, mint a többi nőismeretségei.

– Te ötszáz esztendős vén banya, te ócska vörös alsószoknya! – dörmögte Rezeda úr.

Klára végre is elővette ábrándos tekintetét, amely olyan volt, mint a kora tavaszi alkonyat erdős, dombos vidéken, hol még a lapályon elnyúló réteken gyenge köd úszik, mintha a mezők álma volna.

– Rezeda, ne komiszkodjon. Beszéljen Alvincziról.

– Igen, ha a színész helyet cserél. Nem szeretném, ha azt hinné az ifjú ember, hogy hozzá beszélek.

Klára nyomban elintézte a dolgot.

– Kürtös, ülj őnagysága bal oldalára.

– Miért? – kérdezte csúfolódva Kürtös. – Tán rang szerint megy az ülés sorrendje?

A szerkesztő nyelés nélkül, egyetlen hajtással kiürítette öblös poharát.

– Látja, ezt is vidéken tanultam. Pesten így nem tudnak inni – mormogta, s bánatos szemét Horváth kisasszonyra függesztette. – Már iszákos is vagyok, ezért nem szeretnek többé a nők.

– Én nem tudnék egy hideg szájú férfit szeretni – mondta megnyugtatólag Klára.

– Nagyon helyes – felelt az asztalfőről a horvát özvegyasszonyság. – A férfinak inni, pipázni, kártyázni kell. Nem is igazi férfi, aki nem volt részeg életében. Akár bortól, akár szerelemtől.

– Szerelemtől? – kérdezte hangosan Rezeda, s halkan hozzátette: – Hogy égetnének meg, vén bocskor!