Pázmány a gráczi egyetem philosophiai tanára. Tankönyve. Magyarországba küldetése. A kath. egyház állása Magyarországban. Pázmány hittérítői működése Kassán. Forgách Ferencz. Pázmány első irodalmi munkája. Pázmány a gráczi egyetem theologiai tanára. Tankönyve. Két polemikus munkája. Pázmány Forgách prímás udvarában. Föllépése az 1608-ik évi országgyűlésen. Polemikus munkái 1609-1616. A Kalauz. Balásfy Tamás mint Pázmány munkatársa. Pázmány mint egyházi szónok.
7. RADOSNYAI KASTÉLY.
PÁZMÁNY Péter életének huszonhetedik évét érte el, mikor a hittudományi tanfolyam végeztével, a tudori fokozatot elnyerve és áldozó pappá szentelve, előtte a nyilvános tevékenység pályatere megnyílt. Előjárói Gráczba rendelték. Itt Károly főherczeg a jezsuitáknak collegiumot, egyetemet, nevelő-intézetet és nyomdát állított föl, hogy közreműködésökkel, az ausztriai örökös tartományokban is már elhatalmasodott protestantismussal szemben, az ellenreformátiót meginditsa, melynek az ő saját fiában, Ferdinand főherczegben, a császári és a magyar korona örökösében, hitbuzgó vezért nevelt.
Pázmány kezdetben (1597) a nevelő-intézet tanulmányi felügyelőjének (studiorum praefectus) tisztét viselte. Teendői abban állottak, hogy az iskola falain – kívül, a növendékek erkölcseire, magaviseletére és tanulmányaira felügyelt, köztök a fegyelmet fönntartotta.[44] Már egy esztendő eltelte után, fontosabb állást foglalt el. Az egyetemen a bölcsészettudomány tanszéke bízatott rá.[45]
A bölcsészet tanításában a jezsuiták nem hoztak be lényeges újítást. Átvették a középkori scholastika örökségét: Aquinói szent Tamásnak Aristoteles írataira támaszkodó rendszerét. Mindamellett a tanár előtt széles tér nyílt a tudomány fejlesztésére. A nagy görög bölcselőt méltán a világirodalom azon kitűnőségeihez számítják, kiknek munkái századok folyamán, mindig új meg új eredményekre vezethetik magyarázóikat.
8. GRÁCZ A XVII. SZÁZADBAN.
Pázmánynak sokkal önállóbb volt szelleme, hogysem valamelyik elődjének tankönyvét vette volna magyarázatai alapjáúl. A tananyagot maga dolgozta föl, saját tanulmányai nyomán írta meg az előadásaiban használt és tanítványainak kezeibe adott vezér-könyveket.
Három éven keresztűl a gondolkodástan, a természettan és az erkölcstan képezte előadásai tárgyát. Két rész fönmaradt munkáiból, melyekben a scholasztika fényoldalait: a szabatos definitiókat, éles megkülönböztetéseket, alapos érveléseket föltűntetve, árnyoldalait: a meddő vitatkozást és gyermekes szőrszálhasogatást kerülni tudta.
PÁZMÁNY PÉTER PHSYSICÁJÁNAK ELSŐ LAPJA.
(Pázmány saját kézirásáról, mely az egyetemi könyvtár tulajdona.)
9. A GRÁCZI EGYETEM A XVII. SZÁZADBAN.
És ezen dolgozatok önálló értékét az is bizonyítja, hogy szerzőjök négy évtized multával, fényes irodalmi pályája alkonyán, sajtó utján készült azokat közzétenni; kétségkívül oly czélból, hogy az általa alapított egyetemen tankönyvek gyanánt használtassanak.[46]
Előjáróinak hivatalos jelentései szerint, Pázmányban megvoltak mindazon tulajdonságok, melyek a tanári hivatás sikeres betöltésének föltételei.[47] De benső hajlamai és a viszonyok igényei más munkakörbe hívták: azon küzdtérre, melyen hazájában, szerencse által kisért zászlók alatt, hódításokhoz szokva, tömör sorokban állottak egyházának ellenségei.
A Jézus-társaság körében kezdettől fogva azt a bölcs gyakorlatot követték, hogy a rendtagok képességeit és hajlamait megfigyelve, azokkal öszhangzó föladatokat tűztek ki részökre. Így történt Pázmánynyal is. Ha egész életét a tanszéken tölti, jelentékeny helyet biztosított volna magának a tudomány történetében, Ha pogány népek között kell vala hirdetnie a keresztény vallást, lelkesedéssel áldozta volna föl életét. De olyan korszakot-alkotó szolgálatokra, milyeneket szülőföldjén tett egyházának, sehol másutt nem lett volna képesitve. Itt az apostoli szellem buzgósága a hazafiúi érzés melegségében új és folytonos táplálékot talált.
Pázmány az 1601-ik esztendőben Magyarországba küldetett a selyei rendházba, mely a jezsuitáknak, mióta Erdélyből az 1589-ik évi országgyűlés végzésével száműzettek, a magyar korona területén főszékhelyök vala.
A Vág folyó partján elterűlő, nyitramegyei helységben[48] iskolát és papnevelő-intézetet nyitottak meg; mintegy tábort alkottak, melyből az ország minden részébe szétküldötték, előörsök gyanánt, a missionariusokat, hogy a lelkészek nélkül tengő híveket hitökben megerősítsék, a protestáns lelkészek hatását ellensúlyozzák, és ezek követőit egyházuk kebelébe visszavezetni igyekezzenek.
A kath. egyház Magyarországon a XVII. század hajnalán válságos helyzetben volt. A mohácsi vészt követő időben, a polgárháború és a török hódítás nyomaiban, a püspökségek, káptalanok és monostorok legnagyobb része enyészetnek indúlt; míg a reformátió tanai folytonosan terjedtek, előbb a városok német polgárai, majd a magyar nemesség körében is tért foglalva. A kath. egyház intézményeinek és azokkal iskoláinak pusztulása következtében a lelkészek száma tetemesen megfogyott, tudományos műveltségök színvonala és vallásos buzgalmuk foka alászállott. Ellenben a protestáns ifjak tömegesen keresték föl a külföldi egyetemeket, és rendesen kiváló képzettséggel tértek vissza hazájokba, hol felekezetök egyházi és iskolai szolgálatába lépve, népszerű és szenvedélyes szónoklataikkal a népet, erőteljes magyar nyelven írt könyveikkel a művélt osztályokat hódították meg. A XVI. század utolsó hetven esztendejében 275 vallási vonatkozású könyv jelent meg Magyarországon; ezen számból 244 származik protestáns és csak 31 katholikus írótól.
A katholicizmus még mindíg az uralkodóház és az állam vallása volt. A protestáns vallás gyakorlatának szabadságát országos törvény nem ismerte el; sőt a lutheránusok elégetését rendelő törvény sem volt eltörölve. De a hatalom pártfogása és a törvény betűje az ősi egyháztól nem háríthatta el a szellemek elidegenedésének veszélyét.
A főpapok – első sorban Oláh és Verancsics esztergami érsekek – példás buzgalommal teljesítették kötelességeiket, nem hanyagolták el a papok nevelésének és erkölcseik javításának ügyét. Azonban igyekezeteiket nem jutalmazta a várt siker; mert a helyzet titka nem tárult föl előttök. Őket a renaissance fogva tartotta arany bilincseiben. A latin műveltség, mely a középkor folyamán fölényt és uralkodást biztosíthatott , elveszté hatalmát, amint az új kor szelleme a tömegek uralmát kezdé előkészíteni. Mindinkább előtérbe lép a nemzeti nyelv; most már csak annak közvetítésével lehet a meggyőződés erejét felkölteni, a szenvedélyeket táplálni, s a népeket tettekre ragadni.
Világos volt, hogy a protestantismus előhaladását föltartóztatni nem lehetett másként, mint úgy, ha a katholikus templomokban lelkes, művelt szónokok hirdetik Isten igéjét, és kath. írók, elárasztják a közönséget oly munkákkal, melyek a magyar nyelv ereje, az előadás élénksége, és a tartalom érdekessége által a figyelmet lekötik.
Pázmányt képességei és tanúlmányai kíválóan alkalmassá tették arra, hogy az ellenreformátiónak, a szó és toll kettős fegyverével megindítandó küzdelmeiben a vezérletet kezébe ragadja.
Első sikereit Kassán vívta ki, hol ékesszólásával és a hitviták terén kitűntetett nagy ügyességével csakhamar a protestáns lelkészek előtt félelmetessé tette nevét.[49] Egyszersmind magára vonta az ország legjelesebb főpapjának figyelmét. Ez FORGÁCH FERENCZ nyitrai püspök volt. A hős Forgách Simon fia, protestáns családja kötelékeiből korán kibontakozva, a jezsuiták intézeteiben neveltetett papi pályára. Alighogy befejezte tanulmányait, a veszprémi püspökségre emeltetett; mindazáltal mély vallásos áhitata a Jézus-társaságba vonzotta. Ismételve vonúlt el a gráczi collegium magányába, és kérte fölvételét a rendbe; de ennek főnökei azt kivánták, hogy magas egyházi állásában folytassa működését. Néhány év múlva a nyitrai püspökségre helyeztetve át, a jezsuiták sellyei intézetét pártfogása alá vette, egyházmegyéje számára papokat neveltetett ott. Egyszersmind legnagyobb hévvel kezdette meg püspöksége és családja birtokain a protestáns lelkészek üldözését, hogy ezek eltávolítása után jobbágyait a kath. egyházba visszavezesse. A mint Pázmány Sellyén megjelent, munkatársul és szövetségesűl szemelte ki őt. Nemes barátság jött köztök létre, melyet az életczélok azonossága és a szellemi irány rokonsága szorosra fűzött és a sírig állandóan föntartott.
FORGÁCH FERENCZ BIBORNOK.
(Rugendas metszvénye után, Péterffy «Sacra Conciliá»-jából.)
10. VÁG-SELLYEI KASTÉLY.
Forgách volt az, ki Pázmányt első irodalmi munkájának megírására ösztönözte és közrebocsátásában segítette.
Ugyanis épen ez időben (1602) Magyari István sárvári lutheranus prédikátortól magyar nyelven írt könyv jelent meg; mely czíménél és tartalmánál fogva általánosabb érdeklődést támasztott, mint a szorosan vett vita íratok. «Az országokban való sok romlásoknak okairól és azokból való megszabadulásnak jó módjáról» szól.[50]
Az országokra nehezedő csapások okát a bűnben találja, melyet Isten ostoroz; a bűnök között pedig a legnagyobb: a hamis vallás követése. Már pedig – így folytatja okoskodását – a katholika vallás a hamis tanítás minden jellemző tulajdonságát magán viseli: új, mert hitágazatai és intézményei a pápák találmányai; bálványimádást űz, mert a szenteket és a pápát bálványozza; papjai kárhozatos életmódot folytatnak. Mindezekből azt a zárkövetkeztetést vonja le, hogy az országokat ezentúl még súlyosabban fogja Isten sújtani, mint ekkorig cselekedte.
Forgách, a főpap és államférfiú éles látásával fölismerte a támadás jelentőségét, visszautasításának szükségességét. Nyitramegye felső részében fekvő radosnyai nyári lakába hívta meg Pázmányt, hogy ott zavartalan nyugalomban szentelhesse magát a czáfoló könyv megírásának, és talán útmutatásaival is támogassa.[51]
Pázmány rövid idő alatt készűlt el, és néhány hónappal Magyari könyvének közzététele után, 1602 őszén, megjelent már a «Felelet az Magyari István az ország romlása okairól írt könyvére». [52] Mindenekelőtt bonczkése alá veszi a protestáns polemia azon sarkalatos tételét: hogy a kath. egyház rég elszakadt krisztus valódi tanításától, melyhez csak Luther vezette ismét vissza a kereszténységet, az evangélium és a szent-atyák, az első pápák és zsinatok nyomdokaiba lépve. Gazdag történeti adat-készlettel bizonyítja, hogy azon hitágazatok és intézmények, melyeket Magyari és más protestáns írók a pápák találmányai gyanánt tűntetnek föl, az evangelium lapjain és az ős-egyház hagyományaiban bírják alapjokat. Továbbá elismeri, hogy Luther tanítása és az egyház első századainak emlékei között az összhangzás több pontban kimutatható; de csak oly hitágazatokra nézve, melyeket a kath. egyház is. vall. Már pedig ezt az összhangzást olyan hitágazatokra nézve kellene igazolni, melyek a protestantismust a kath. egyháztól elválasztják.
MAGYARI «AZ ORSZÁGOK ROMLÁSÁ»-NAK CZÍMLAPJA. (A keszthelyi könyvtárban levő példányról.)
Magyari a kath. papságban az erkölcstelen életet, a gazdagságot és a protestánsok üldözését kárhoztatván, Pázmány kifejti, hogy egyfelől a pápák és papok ellen emelt vádak nagy része alaptalan; másfelől Kalvin és Béza emlékét erkölcsi tekintetben homály borítja, és Luther ismételve kikel saját követőinek feslettsége ellen. Fejtegetését ezen észrevétellel zárja be: «Ha valaki – úgymond – el akar a régi hittől szakadni az okon, hogy némelye az ő tanítói közűl latrok; kérem addig el ne szakadjon, míg olyan tudományt nem talál, melyben mindnyájan ártatlanok és szentek legyenek».
Az egyház világi hatalma és gazdagsága nem áll ellentétben a szentírással. A fejedelmek, legrégibb időktől kezdve, tűntették ki az egyházat adományokkal és kiváltságokkal, példájukat követte szent István király. Hasonlag legrégibb időktől kezdve mindíg üldözték az eretnekeket. Krisztus mondását, hogy a konkolyt hagyják a búzával együtt növekedni, ép oly kevéssé lehet úgy értelmezni, hogy az az eretnekek iránt kiméletet parancsol, a mint abból nem vonható érv a gonosztevők kivégzése ellen. «Noha pedig – így szól Magyarihoz – megbűntethetnék efféle tévelygő tanítókat, mint te vagy, halállal is a fejedelmek, mindazáltal kérlek mondd meg, hány embert öltek meg Magyarországban avagy Németországban a ti hitetekért? Bizonynyal nem oly kegyetlen a mi evangéliumunk mint a tietek!» Hivatkozik ugyanis azon erőszakos – tényekre, melyeket Angliában és Francziaországban protestánsok követtek el katholikusokon. A bálványozás vádja ellen akként oltalmazza meg a katholika egyházat, hogy a bálványozás fogalmát megállapítja, és bebizonyítja, hogy a katholikusok teremtményt isteni tiszteletben nem részesítenek.
A könyv végén Pázmány támadásba megy át, és Magyari fegyverét visszafordítja ellene. Azt a tételt állítja föl, hogy Luther tanításának terjedése idézi föl Isten haragját a magyar nemzet ellen, mely előbb erkölcsös és vallásos volt, erős bástyáúl szolgált a török: ellen; mióta az új tanítás tért foglal, erkölcsei romlanak, ereje gyengül. A magyarok régi időkben is nem egyszer vereséget szenvedtek; de mindannyiszor «úgy eltérítette Isten az ellenségnek erejét és eszét, hogy az országba bele nem kaphatott». Most másként van; az ország nagy része pogány kézre jutott. «Az országban való veszedelmeknek (tehát) nem mi vagyunk okai, hanem a lutheristák!»
Pázmány ezen első munkáján, ha azt a későbbiekkel összevetjük, fölismerhetők az első kisérlet nehézségeinek és a sietésnek nyomai. Vannak gyenge oldalai, olyan argumentatiói, melyeket nem épen erős alapra épit. De helyenként fényesen ragyog dialektikájának ügyessége, és nyelvének ereje teljes kifejlettségében áll előttünk. E mellett távol tudja magától tartani a polemiák legnagyobb veszélyét: a nehézkességet és túlterheltséget. Ébren tartja az olvasó érdeklődését. Komoly fejtegetéseit és az idézetek nélkülözhetetlen apparatusát a gúny és tréfa élénkségével deríti föl. Tárgyilagosságot, a kifejezések óvatos mérlegelését ezen kor polemikus irataiban nem szabad keresnünk. Pázmány is olykor kiméletlen személyeskedő: Ezzel csak a visszatorlás jogát veszi igénybe. És a mérsékletet bizonyára úgy saját mint az ellenfél táborában gyengeség jelének magyarázták volna.
A jezsuiták sorában Pázmány volt az első, ki könyvet magyar nyelven bocsátott közre. Főnökei természetesen méltányolni tudták azon előnyöket; melyek a Jézustársaság által fölkarolt érdekekre Pázmány irodalmi munkásságából származhatnak. Ennek könnyítése, elősegítése; nem pedig, megakasztása lehetett czéljok, mikor kevéssel a Magyari ellen írt könyv megjelenése után; az 1603-ik év őszén, Pázmányt Gráczba visszahívták, és ott a főiskolán az úgy nevezett scholasztikai hittudomány tanszékét bízták rá.
A hittudomány rendszeres tanítása alkalmat nyújtott néki még mélyebben beavatni magát azon tudományos ismeretek körébe, melyek a vallási polemia fegyvertárát képezték. E mellett nyugodtabban szentelhette magát a tudományos és irodalmi foglalkozásnak, mint ha a missionarius mozgalmas életét folytatja. Végre a főiskola gazdag könyvtárában rendelkezésére állottak mindazon segédeszközök, melyeket hazájában nélkülöznie kellett.
Hogy állásának mindezen előnyeit kellően értékesíteni tudta, bizonyítja azon harmadfélezer lapra terjedő kézírati munkája, mely négy esztendő alatt tartott iskolai előadásait tartalmazza[53] s melyekben a hittudományi irodalom legkiválóbb forrás-munkáit és legújabb termékeit is gondosan fölhasználja; mint például 1607-diki előadásaiban olyan könyveket is idéz, mélyek ugyanazon esztendőben láttak napvilágot.
A Jézus-társaság tanulmányi rendje szerint; Aquinói szent Tamás rendszerét követte. Tantárgya négy részre oszlott, melyek Istenről és a teremtésről, az ember végczéljáról, az erények és bűnökről, a megváltásról és a szentségekről értekeztek. Egyenlő súlyt fektet a szentírás, a szent-atyák és az egyháztörténelem emlékeinek tanúlmányozására, hogy így a kath. vallás hitágazatait, a protestantismus támadásaival szemben, a kinyilatkoztatás , és hagyomány kettős védfalával vegye körül.
Az iskolai foglalkozás és a theologiai tanulmányok mellett, Pázmány irodalmi munkásságának folytatására is talált időt. Minden évre egy könyv megjelenése esik.
Legelsőben lefordította Kempis Tamásnak «Krisztus követéséről» írt könyvecskéjét, mely a szent-írás után a legelterjedettebb nyomtatvány; négy század óta minden keresztény népnél közkézen forog, a nélkül, hogy érdekessége elévült, hatása csökkent volna. Az emberi lélek bajainak és gyógyszereinek alapos ismeretével, gyakorlati életbölcseséget és minden túlzástól ment humánus szellemet egyesít.
Pázmány üdvös munkát végezett, mikor a magyar közönségre nézve megnyitotta a keresztény tökéletesbülés ezen üde forrását, melyből hazánkban is – a számos kiadás tanusága szerint – bőven merítettek a hivők.[54] Ezt jó részben a fordítás jelességének kell tulajdonítanunk. Pázmány nagy gonddal végezte azt. «Igyekeztem azon – írja ő maga – hogy a deák betűnek értelmét híven magyaráznám, a szólásnak módját pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyna mintha először magyar embertől magyarul íratott volna.»
A jó fordításnak ezen szabatosan formulázott elvét nem volt könnyű alkalmazni Kempis Tamás könyvénél, melynek rövid, tömör mondatai gazdag eszme-tartalommal és mély értelemmel bővelkednek. Mindazonáltal föladatát oly szerencsésen oldotta meg, hogy a legújabb időkig a kiadók Pázmány szövegéhez ragaszkodtak.
Még sürgetőbb közszükséget elégített ki Pázmány: magyar imádságos könyv szerkesztésével és kiadásával; mert a magyarországi kath. hívek addig a nemzet nyelvén nyomtatott ájtatossági könyvet nélkülöztek. Pázmány, midőn ezen hiány pótlására irányozta figyelmét, azon volt, hogy könyvével egyéb igényeknek is megfeleljen. Az imádságok elé terjedelmes értekezéseket állított, melyekben a hitélet és az isteni tisztelet fontosabb mozzanatait magyarázza. Imádságokat pedig dús választékosságban tartalmaz könyve. Az egyházi évkör különböző alkalmai, a lélek sokféle szükségei közől egy sem kerűli el figyelmét. Legnagyobb részben maga készítette azokat. Meleg hang érzelgősség nélkül, magas szárnyalás az üres páthosz kerülésével: jellemvonásuk. Rendszerint abból indúl ki, hogy az ember gyarlóságát Isten fönnségével állítja szembe; a vétkesség tudatával az önmegalázást, az isteni irgalom dicsőítésével a mennyei segélyben való bizalmat kelti föl. A félelem és remény együttes érzelmeiben találja föl a javulás föltételeit.
Énekeket nem vett föl a könyvbe. Mindazáltal a Mária-antiphonákat és az úgynevezett poenitentiális zsoltárokat versbe foglalva adja.
Pázmány maga írja, hogy a könyv «minden rendektől nagy kedven fogadtaték». Négy év lefolyása alatt a példányok mind elfogytak; a miért új kiadást bocsátott közre, melyet legújabb időkig a kiadások hosszú sora követett.[55]
Azon ténynél, hogy a katholikus híveknél kedvező fogadtatásban részesült, Pázmány nem kisebb megtiszteltetésnek tarthatta azt, hogy az eperjesi prédikátor, saját neve alatt, felekezete használatára, az imádságos könyv nagy részét kiadta.[56]
11. NYITRA A XII SZÁZAD ELEJÉN.
Míg ekként Pázmány, a világ zajától távol; a gráczi collegium falai között élte napjait, Magyarország válságos mozgalmak színhelye lett. A protestáns rendek fegyvert ragadtak, vallásuk szabad gyakorlatának kiküzdésére. Vezérök. Bocskay István Magyarország és Erdély fejedelmévé kiáltatott ki. Diadalmas hadai elárasztották az ország nagy részét. A jezsuitákat elűzték kolostoraikból, Forgách Ferencz püspököt nyitrai várában ostrom alá vették. Úgy látszik, hogy a magyarországi kath. egyházat végső veszedelem fenyegeti.
Ez események hírére Pázmány szívét a fájdalom és boszú érzete tölték el; s tollának hatalmas fegyverével vesz elégtételt az egyházán és szerzetén ejtett sérelmekért. «Az mostani tudományok hamisságának tíz nyilván való bizonysága», czím alatt könyvet bocsát közre, melyben összefoglalja mindazon érveket, melyeket a kath. polemia nyolcz évtized folyamán, a hitújítás létjogának, alapítói tekintélyének és tanítása igazságának megtámadására fölhasznált. Merészen, az élethalál-harcz kiméletet nem ismerő hevességével intéz a protestantismus legerősebb bástyái ellen támadást.[57]
Ellenben egészen nyugodt hangulat, helyenként bizonyos derült humor jellemzi egy későbbi polemikus munkáját, melyet a szentek tiszteletéről szóló katholikus tanítás védelmére, gráczi tartózkodásának utolsó hónapjaiban, bocsátott közre.[58]
Az 1607-ik év nyarán; mikor Pázmány a hittudományi tanfolyam negyedik esztendejét bevégezte, már lecsendesült a zivatar, melyet Bocskay fölkelése támasztott. A bécsi békekötés, a protestáns felekezetek igényeit kielégítve és a politikai sérelmeket orvosolva, helyreállította az ország nyugalmát.
Rudolf király mindazáltal csak a helyzet kényszerüségének hatása alatt szánta el magát az engedményekre. Azok között, kik őt az ellenállásban kitartásra buzditották, kiváló helyet foglal el Forgách Ferencz, kit állhatatos hűsége jutalmául, esztergomi érsekké s királyi hely tartóvá nevezett ki.
Az új primás nagy föladatokat tűzve maga elé, és előre látva a reá várakozó küzdelmeket, sietett biztosítni magának azon támogatást, melyet Pázmány lángeszétől s lelkesedésétől remélhetett. Más főpapok példájára, kik tudós jezsuitákat bírtak környezetökben, bizalmas tanácsosok és munkatársak gyanánt, már kevéssel kineveztetése után, a Jézus-társaság főnökeinél kieszközölte azt a kedvezést, hogy Pázmányt oldala mellé az érseki udvarba rendelték.[59]
Forgách egyház-politikai irányát a bécsi békekötés által létrehozott nagy átalakúlás nem módosította. A hajthatatlanság képezi jellemének fővonását. A győzőkkel nem tudott békét kötni, még fegyverszünetre sem szánhatta el magát; mert egy pillanatra sem hagyott föl a törekvéssel, hogy őket kivívott előnyeiktől megfoszsza. Az elvesztett tér visszahódításának vágya töltötte be lelkét. Úgy szólván magára hagyatva fáradozott azon, hogy Mátyás főherczegnek a magyar trón elnyerésére czélzó actióját meghiusítsa, mivel attól tartott, hogy a koronát újabb vallási és politikai engedmények árán fogja csak megszerezni. Nem látta be, hogy a katholika egyház és a Habsburgház uralmát Magyarországon egyedűl a népszerű főherczeg trónrajutása mentheti meg, míg Rudolf gyűlölt kormánya mindakettőt veszélyezteti. Mikor Mátyás, bátyjának hozzájárulásával, királylyá megválasztatott, Forgách meghódolt néki és fejére tette a szent koronát; de folytatta az elkeseredett küzdelmet a bécsi békekötés vallásügyi végzései ellen, melyeknek érvényességét soha sem ismerte el.
II. RUDOLF RÓMAI CSÁSZÁR S MAGYAR KIRÁLY.
(Egykorú metszet után, mely Lanfranconi Enea tulajdona.)
Pázmány ellenben, rendje tanításai és hagyományaiból elsajátította volt a simulékonyság és a transactiora való készség szellemét, melyet a közpályán soha sem tagadott még. Ő is lelkesedett eszményi czélokért, állhatatosan ragaszkodott az elvekhez; de eszélytelen eljárásnak tartotta: kivihetetlenért küzdve föláldozni a kivihetőt. A bevégzett tények előtt nem hódolt meg, de jól tudta, hogy ignorálva azokat, csak a saját ügyének sikerét veszélyezteti. A hitegység helyreállítása, ezen kor egyik általános aspirátiója, az ő szemeiben is oly czél volt, melynek elérésére törekedni a kötelességek legelsejét képezi. De tisztában volt azzal, hogy szemben a protestantismus megszilárdult állásával, politikai és culturai hatalmával, valamint tekintettel, a törökök részéről fenyegető veszélyekre, a katholikus államférfiúnak nem kevésbbé van szüksége mérsékletre, mint bátorságra.
Mindjárt első politikai föllépésénél bebizonyította, hogy ezen tulajdonságok egyikét sem nélkülözi.
Pázmányra ugyanis az 1608-iki országgyűlésen nehéz föladat megoldását bízták rendjének főnökei.
A prépostokat és apátokat, régi gyakorlat szerint, az alsó táblánál ülés és szavazat illette meg. A magyarországi jezsuiták, mint a turóczi prépostság birtokosai igénybe vették ezen jogot, és Pázmány által képviseltették magokat: De az alsótábla vonakodott őt körébe fogadni; a bécsi békekötésre hivatkozott, mely a jezsuitákat ingatlan javak bírásától eltiltván, ezzel a turóczi prépostságtól is megfosztotta.[60]
12. MÁTYÁS FŐHERCZEG.
Pázmány ekkor rendje érdekében, az országgyűléshez emlékiratot intézett, melyben a bécsi békekötés illető pontjának érvénytelenítését kérte. Óvatosan került mindent, a mi az ország rendeit kellemetlenül érinthette volna. Nem gondolt arra, hogy a bécsi békekötés vallásügyi végzéseinek jogerejét megtámadja; sőt épen a bécsi békekötésből meríti legerősebb érveit. Az első czikk a rendeknek vallásuk szabadgyakorlatát biztosítja. A protestánsok – úgy mond – bizonyára a vallásszabadság ellen intézett merényletet látnának abban, ha idegen származású lelkészeiket és tanítóikat a király száműzné. Ebből következik, hogy a katholikusokra nézve is jogsérelem volna az, ha a gyermekeik nevelésével buzgón foglalkozó jezsuiták számüzetnének. Egy másik czikk szerint a katholikusoknak visszaadandók a zavarok idejében tőlök elvett templomok; ebből következik, hogy a jezsuitáknak is vissza kell adni a tőlök elvett túróczi és selyei templomokat. A hatodik czikk rendeli, hogy a prépostságokat és apátságokat a fölkelés előtti állapotba vissza kell helyezni; ezért a túróczi prépostságot a jezsuitáknak, kik a fölkelés előtt bírták, kell átszolgáltatni.
Fejtegetései további folyamán az ország alaptörvényeinek oltalma alá helyezkedik. Azok szerint csak azt lehet elitélni, kire bűntényt bizonyítanak rá; de a jezsuitákat semmiféle bűntényben sem marasztalták el. És ha közülök néhányan bűntényeikért a számüzetést meg is érdemelnék, a büntetést ép oly kevéssé szabadna az egész rendre kiterjeszteni, a mint néhány száz nemes vagy polgár bűneért nem lehet az egész nemességet vagy egy várost sújtani. És bizalmat mutatva a rendek igazságérzete iránt, így zárja be iratát: «Súlyos sértést követnék el mindnyájatokon, ha rábeszélés és könyörgéssel akarnám elérni, hogy azt amit az igazság és méltányosság, az isteni és emberi jog követel, megtegyétek: az igazságérzetet és részrehajlatlanságot látszanám tőletek megtagadni.»[61]
Mindazáltal; habár a katholikus főrendek a jezsuiták ügyét buzgón fölkarolták, a protestáns rendek, kik az országgyűlésen túlnyomó többségben voltak, keresztül vitték a jezsuitákra vonatkozó végzés fönntartását.
A bécsi békekötés végzéseinek elismerése Pázmány részéről nem volt ügyvédi fogás. Az új helyzet következményeivel számol akkor is, mikor az országgyűlés alatt, mint a Pozsonyban levő hittudósok legkiválóbbika, a király által fölhivatott, hogy véleményét adja elő aziránt vajjon a vallás szabad gyakorlatának törvény útján való szentesítése a keresztény fejedelem kötelességeivel megegyeztethető-e?
Pázmány a kérdést mindkét oldalról megvilágította. Nem hallgatja el azon meggyőződését, hogy a hamis vallás elterjedése a legnagyobb csapás, mely egy nemzetet érhet; nagyobb a török rabságnál, mert ebből mindig remélhető a szabadulás; míg a pokolból, hová a hamis vallás vezet, nincs menekülés. Ezért a fejedelem köteles alattvalóit az igaz vallás követésére vezetni, és megakadályozni őket, hogy Krisztustól elpártolva, az ördöghöz szegődjenek, vagyis az igaz vallástól a hamishoz pártoljanak. A fejedelem tehát, ki vallásszabadságot enged, mindazok elkárhozásáért felelős, kik az engedmény következtében a hamis valláshoz csatlakoznak.
De ezekkel szemben fölveti azt a kérdést: hogy a szentírás talán csak a keletkező tévtanok kiírtását parancsolja, és így azon fejedelem, ki az elődei alatt megerősödött hamis vallásnak biztosít szabad gyakorlatot, nem követ el bűnös cselekményt. Egyébkint – folytatja – nemcsak azt kell tekintetbe venni, hogy mi jogos? de azt is mi tanácsos? Már pedig, a tapasztalás tanúsága szerint, nagy zavarok közepett, czélszerűbb engedményeket tenni, hogy az elvesztett előnyök visszaszerzésére időt nyerjünk; mint az engedményeket megtagadva, mindent örökre elveszteni. V. Károly császárnak hatalmában állott volna Luther felekezetét kiirtani; és ő mégis a vallás szabad gyakorlatát biztosította protestáns alattvalói részére; mivel belátta, hogy erőszakos eszközök alkalmazásával nagyobb bajokat idéz elő, mint a melyeket azokkal el akar hárítani. A csehországkirályok megtürték a hussziták felekezetét, és Spanyolország hatalmas uralkodója vallásszabadságot engedett a németalföldi protestánsoknak.
Végül kiemeli Magyarország különleges viszonyait. A protestáns rendek készebbek török vagy tatár uralom alá adni magokat, mint lemondani vallásuk szabad gyakorlatáról. Ilyen körülmények között az a kérdés, hogy mit lehet kivinni? nem pedig az, hogy mi van megengedve? Egyszersmind azon reményét fejezi ki, hogy a protestánsok szabad vallásgyakorlatának szentesítése a kath. rendekre jótékonyan fog hatni: föléleszti hitbuzgalmukat, és egyházuk megoltalmazása és vallásuk terjesztése érdekében nagyobb tevékenységre ösztönzi őket.[62]
Az érdekek és körülmények nyugodt megítéléséből folyó mérsékletet és önmegtagadást, mely Pázmány első politikai tényeit jellemzi, és őt későbbi pályáján; válságos viszonyok között sem hagyva el, hazája és egyháza javára áldásos eredményekben termékenynek bizonyúlt, hiába keresnők irodalmi munkásságában.
Ezt a látszólagos ellenmondást a politikus és az író álláspontjának különbsége teljesen megmagyarázza. Az államférfiú mindig csak kivihető czélokat tűz ki magának; számol helyi és idő-viszonyokkal, a rendelkezésére álló eszközök- és a leküzdendő nehézségekkel, melyek eljárását irányozzák és folyton módosíthatják. Az írónak ellenben főkötelessége az igazságot keresni és hirdetni, legjobb meggyőződésének útmutatása szerint, tekintet nélkül a hatásra, melyet barátai és ellenségei körében előidézhet; le kell vonnia az igazságból a végső következményeket, nem gondolva azzal, vajjon megfelelnek-e vagy nem az időszerinti helyzet követeléseinek.
Egyébkint a mikor Pázmány az engesztelhetetlen indulat fegyvereit használta az egyházától elpártolt felekezetek ellen, melyek, meggyőződése szerint, követőiket örök kárhozatra vezetik és a haza romlását idézik elő: eljárása taktikai szempontból is czélravezetőnek látszhatott, mert az engedékenység és a transactió csak annak biztosíthat előnyöket, kit az önbizalom érzete hat át, ki tudja hatalmát az ellenféllel éreztetni, s magát félelmetessé is tenni.
E tekintetben, a katholikusok szunnyadó önbizalmának fölébresztése, ellenállási képességök érvényesítése körül Forgách Ferencz primás nagy sikereket ért ugyan el, de megbecsülhetetlen volt rá nézve Pázmány közreműködése is.
Az 1608-ik évi országgyűlésen tűnik föl a magyarországi katholikus rendek legnagyobb gyengesége. Nem képesek megakadályozni a protestánsok által fegyverrel kivívott előnyök törvényes biztosítását. Nem képesek kivinni a jezsuiták ellen alkotott végzés eltörlését. Meg kell nyugodniok abban, hogy az ország első méltóságát, a nádori széket, protestáns főúr foglalja el.
És Pázmány harczvágya, támadásainak merészsége épen ekkor éri el tetőpontját. Lázas tevékenységet fejt ki. Gyorsan következnek egymásra polemikus munkái, melyeknek száma nyolcz esztendő (1609-1616) alatt tizenkettőre megy; mindjárt az első esztendőben három lát napvilágot. Terjedelem és modor tekintetében a legnagyobb változatosságot mutatják. Apró fűzetek és vaskos kötetek, mintegy a csatározó vitéz kardcsapásait és a faltörő ágyú-óriás rázkodtató dörgését képviselik.
Első munkájával a protestáns felekezetek egyik legkiválóbb férfiának vetette oda a kesztyűt, ALVINCZI PÉTER kassai lelkésznek, ki szenvedélyes szónoklataival és személyes befolyásával a Bocskay-fölkelés előkészítésében és sikerében jelentékeny tényező vala. Azóta is nem szünt meg az egyházi szószéken kíméletlen támadásokat intézni a katholikus egyház tanítása, szertartásai és főpapjai ellen; előszeretettel hangoztatva a hitszegés és bálványimádás vádját.
A modor, amint őt Pázmány a mérkőzésre provocálta, eredeti és elmés volt. «Egy keresztyén prédikátortul a kassai nevezetes tanítóhoz Alvinczi Péter uramhoz iratott öt szép levél» czimű munkájában[63] középszerű tehetségű protestáns prédikátort szólaltat meg, ki katholikus urakkal találkozva, őket a szokásos ellenvetésekkel ostromolja; de azok teljes tudományos készlettél czáfolják, sőt ellene fordítják fegyveröket; a prédikátor nem képes magát kellően védelmezni, belátja elégtelenségét, többször beismeri tévedését; majd Alvinczihez fordúl levélben, közli vele a vita lefolyását, előterjeszti saját kételyeit, fölvilágosítást és tájékozást kér tőle.
Az első találkozás alkalmával a prédikátor bálványozásnak nevezi a kath. vallást. Mire a kath. úr megállapítja a bálványozás fogalmát, kifejti az egyház tanítását a képek és szentek tiszteletéről, bebizonyítja, hogy az nem bálványimádás. Más alkalommal, a prédikátor azzal áll elő, hogy a kath. vallás megengedi a hitszegést; hivatkozik a constanzi zsinatra, mely Hussz Jánost a menedéklevél daczára máglyán végeztette ki; fölemlíti IV. Eugen pápát; ki oka volt annak, hogy Ulászló magyar király a törökkel kötött békét megszegte, és így a várnai csatavesztést előidézte. A kath. úr tüzetesen magyarázza ezen két esetet, igazolja a zsinat és a pápa eljárását; sőt azt bizonyitja, hogy az új tanok szabadítanak föl hitszegésre, mert megalapítóik hitszegők voltak, és azt hirdetik, hogy hivő embernek Isten nem rója föl vétkül a fogyatkozásokat. További vitatkozások tárgyát képezik: a papok nőtlensége és a házasság szentsége stb.
A forma, melyet Pázmány választott, szokatlan élénkségét kölcsönöz munkájának, melyben a gúnynak is nagy szerepe van. Ugyanis a protestáns prédikátor tollába dicsőítő kifejezéseket ad, melyekkel Alvinczit elhalmozza, őt például «az Úrmezejének és Krisztus csürinek vigyázó kerplőjének», «a megnyomorult magyar nemzetnek égő szövétnekének» czímezi, és előtte földig borúl.
A könyv hatását Alvinczi haragjából ítélhetjük meg. Boszuságában újabb fegyveres támadásra készteti jóakaróit. «Ha valaha kivánatos – írja Magócsi Ferencz főkapitánynak – az Isten tisztessége mellett fölkelni és az ő dicsőségét oltalmazni, mostan egyszer egész országgal méltó volna megindulni, az Isten ellen keresztyén vallásunkat káromló gonosz ember ellen!»[64]
Haladék nélkül közzétette feleletét,[65] melyben egyelőre csak az első két levél tartalmával foglalkozik. Pázmány személye ellen kiméletlen támadásokat intéz. Azt mondja róla hogy «ördögi irigységgel és ördögtől tanult mesterséggel, van rakva», hogy «mint az vak eb az árkot, mint az Gál ebe az medvét, úgy kerüli az igazságot». És az állatvilág számos más képviselőjével hasonlítja össze.
Pázmány sietett még azon évben megírni és közrebocsátani válaszát, ily czímmel: «Alvinczi Péternek sok tétovázó keringésekkel és czégéres gyalázatokkal fölhámozott feleletinek rövid és keresztyén szelidséggel való megrostálása.» Különös súlyt fektet az Alvinczi által föntartott vádak közöl arra, mely szerint a kath. egyház a hitszegést megengedi, és a szegedi békekötés esetéből vont érvre. Alvinczi úgy okoskodott, hogy a magyaroknak joguk volt a szultánnal békét kötni; a pápa, a görög császár és Velencze megkérdezése nélkül, mert «azoknak semmi közük nem volt Magyarországhoz»; következőleg az ő reclamatiójukra nem volt megengedve a szultánnal kötött békességfölbontása.
Pázmány tagadja, hogy a hatalmaknak «nem volt közük Magyarországhoz»; köztök szövetség állott fönn, melyet a magyarok a török békekötés áltál egyoldalúlag fölbontottak, mire följogosítva nem voltak.
Alvinczi továbbá vitatta, hogy habár a keresztény hatalmakkal kötött szövetség megelőzte a török békekötést, ez utóbbi «nagyobb volt, mert esküvéssel ment véghez, és az két gonosz között az kisebbet kell választani, tehát jobb volt az puszta conspirátiónak füstbe menni, hogy sem az esküvést megszegni». Pázmány azonban Bonfin elbeszéléséből bizonyítja, hogy a keresztény hatalmak irányában is esküvel volt Ulászló lekötve. Egyébkint eskü hiányában, az egyszerű fogadástól sem állhatott el. «Szinte – úgymond – mintha valaki önkinnyén vagy kénszeríttetvén megesküdnék az koronás király ellen való pártolásra: sem arra nem tartozik, hogy ezt az istentelen esküvést megállja, sem azzal magát nem mentheti, hogy ő az királynak meg nem esküdt.» Azon jogi elv pedig, hogy az utolsó végezés fölbontja az előbbit» csak az emberek szabad akaratától függő végzésekre alkalmazható; mert különben – úgymond – az következnék, hogy «ha ki az első feleségét megunván, máshoz kötné utólban magát, azzal az másodikkal kellene élni».
Alvinczi a várnai csatavesztést úgy állította elő, mint Isten büntetését, mely az esküszegésért sújtotta a magyarokat. «Az Istennek még titok-tanácsa nem voltál – feleli néki Pázmány – és okát nem tudod az ő szentséges rendelésének». Ő Bonfin nyomán, a csatavesztést természetes okokból: a törökök túlnyomó erejéből és Hunyady János utasitásainak még nem tartásából magyarázza.
Ezen polemiával egyidejűleg, egy másik támadást is intézett a református felekezet ellen. «Az nagy Calvanus János Hiszekegyistene» czímű könyvében[66] azt a föladatot tűzi ki magának, hogy Kalvin – tanítása és az apostoli hitvallás ágazatai között az ellentétet kitűntesse. Például az első ágazatra vonatkozólag (Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, égnek és földnek teremtőjében) így argumentál: Kalvin szerint Isten a bűnnek szerzője, már pedig Isten, mint a legtökéletesebb lény, nem lehet a bűnnek szerzője, de az ördög az; így tehát Kalvin istene az ördög; a miért is felekezete híveinek az apostoli hitvallás első ágazatát igy kellene formulázniok: «Hiszek az pokolbeli, ördögben, minden ocsmány vétkeknek alkotójában, kegyetlen mostoha atyában, erőtlen nem istenben».
Ezzel bizonyára túllépett a loyalis polemia határain; és Pázmány barátai szükségesnek látták azt terjeszteni, hogy a könyvet tudta nélkül nyomatták ki.[67] De mentséget talál azon körülményben is, hogy nehány évvel azelőtt egy hollandiai protestáns hittudós ugyanolyan módon ki akarta mutatni, hogy a katholika vallás az apostoli hitvallás ágazataival ellenkezik.[68]
A fölháborodás, melyet Pázmány ezen könyvének kiadásával a protestáns rendek körében fölidézett, az 1609-ik év végén tartott országgyűlésen veszélyes támadásokat vont rá.
Ezen országgyűlés az Illésházy István halála által megüresedett nádori méltóság betöltése végett hívatott össze. Forgách Ferencz bíbornok, Pázmány által támogatva, nagy erőfeszítéssel igyekezett ez állást a katholikus jelöltek egyikének biztosítani. De gróf Thurzó Györgynek, a lutheránus felekezet világi vezérének sikerűlt az összes protestáns rendek mellett, a katholikusok közől is többeket megnyerni; és így száznál több szavazat esett rá, míg a katholikus jelöltek csak ötvenhatot kaptak.[69]
Ezen diadal által fölbátorítva, a protestáns követek az alsó táblánál, újra sürgetni kezdették a jezsuiták száműzését. Ez alkalommal többen, súlyos sérelem gyanánt panaszolták, hogy «egy istentelen jezsuita, Pázmány Péter, istenkáromló könyvet szerkesztett a kálvinisták ellen»; és követelték, hogy a vallásháborítás tényeért felelősségre vonatván, méltó büntetés érje. A jelenlevő káptalani követeket, kik Pázmány védelmére keltek, fenyegető közbekiáltásokkal, hogy «a teremből kidobják őket» némították el. Majd fölkerekedve, tömegesen a nádorhoz vonultak, és fölszólították őt, hogy Pázmány megbüntetése iránt intézkedjék.
Thurzó válasza úgy hangzott, hogy «kihallgatás nélkűl tetten ért gonosztevőt sem lehet elitélni; a méltányosság követeli, hogy Pázmány kihallgattassék; harmad-napra az országgyűlés színe elé idézi; ha vétkesnek bizonyúl, akkor azután a megállapítandó büntetést nem fogja elkerülni».[70]
Thurzó szerette volna az ügyet elsimítani; érdekében állott az udvart és a katholikusokat megnyugtatni az iránt, hogy új állásának hatalmát nem szándékozik a katholikus egyház hátrányára használni föl. Csak újabb sürgetés következtében szánta el magát arra, hogy Pázmányt az országgyűlés színe elé megidézze.[71]
Pázmány, bizonyára Forgách és a kath. főurak tanácsát is meghallgatva, abban állapodott meg, hogy nem fog megjelenni; nem mintha a félelem tartotta volna vissza, – ámbár sokan azt hitték, hogy a felingerült protestáns követek között élete is veszélyben forogna[72] – de elvi szempontból. Ép oly tiszteletteljes, mint határozott hangon szóló válaszíratban közlé a nádorral, hogy «a vallás ügyében – fölmerülő viták és tévedések az egyházi törvényszék, nem pedig világi birák hatásköréhez tartoznak; ezért ő csak főpásztora vagy a pápa követe előtt igazolhatja eljárását».[73]
Attól lehetett tartani, hagy ezen nyilatkozat még inkább el fogja mérgesíteni az ügyet. De Thurzó a protestánsok vezérférfiait rábírta, hogy követelésökkel hagyjanak föl. Bizalmasan közlé velök, hogy Pázmány késznek nyilatkozott Kalvin irataiból vett idézetekkel bebizonyítani állításai alaposságát; a miért is legjobban cselekesznek, ha a vitatkozást vele kikerűlik.[74] És csakugyan az ügy többé az országgyűlés elé nem kerűlt.
De valamint a protestáns rendek fenyegető magatartása, szintúgy a nádor békéltető eljárása is Forgáchra és Pázmányra hatástalan maradt. Sőt actiójok most épen Thurzó ellen irányult.
Néhány héttel az országgyűlés eloszlása után (1610. márczius) Thurzó a dunán-inneni megyék lutheránusaival Zsolnán zsinatot tartott, melyen egyházuk külső szervezetét megállapították, első ízben superintendenseket választottak, ezek hatáskörét és jövedelmeit megszabták, egyszersmind az iránt is rendelkeztek, hogy az összes lelkészek az augsburgi hitvallás tanait hirdessék.
Forgách Ferencz, a bécsi békekötés és az 1608-ik évi országgyűlés vallásügyi végzései ellen tiltakozván, az azokból kifolyó intézkedések jogosúltságát sem volt hajlandó elismerni. Óvást bocsátott közre, melyben a zsolnai zsinat végzéseit érvényteleneknek nyilvánítja, a superintendenseket a rájok ruházott püspöki hatóság gyakorlásától és a főespereseket illető jövedelmek elfogadásától, a lelkészeket téves és keresztényellenes tanaik hirdetésétől eltiltja.
A mikor pedig az imént megválasztott superintendensek a zsinati végzések apologiáját bocsátották közre, Pázmány lépett ellenök síkra. Abból indúlt ki, hogy csak azokat lehet az egyház Isten által rendelt szolgáinak tekinteni, kik a püspöki szentelés és küldetés által az apostolokkal szakadatlan összeköttetésben állanak; de ezzel a superintendensek és az általok rendelt lelkészek nem dicsekedhetnek. Az sem hihető, hogy Luther Istentől közvetlenül kapta küldetését, ennek ugyanis a szent-írásban nincs nyoma; már pedig protestáns fölfogás szerint csak azt szabad hinni, a mi a szent-irásban meg van irva. Mikor Münzer Tamás, a keresztség-ismétlők apostola, Isten küldötte gyanánt lépett föl, Luther fölszólította, hogy küldetésének valamely nyilvános bizonyságát mutassa elő. Ilyen fölhivásnak Luther sem lett volna képes megfelelni.
Fejtegetései további folyamán utal az országos törvényekre, melyekkel a zsolnai zsinat összeütközésbe jött, a mikor a főesperesi jövedelmet és a szent-székek hatásköréhez tartozó ügyeket a superintendensekre ruházta.
Pázmány Jemicius János senkviczi plébános álneve alatt adta ki könyvét. Latinúl írta és pedig sajátságos királylyal, melyet az elavult szavak és kifejezések összetorlódása szándékosan nehézkessé és homályossá tett.[75]
Czélját, hogy azzal a lutheránus lelkészeknek imponáljon; elérte. Egyikök sem érezett magában bátorságot, hogy arra feleljen. Thurzó egy szászországi prédikátorhoz kényszerűlt fordulni. Ettől két év múlva jelent meg a czáfolat, melyre Pázmány sietett válaszolni.[76]
Gyakorlati eredménye Forgách és Pázmány ezen föllépésének nem volt. Mátyás király óvakodott attól, hogy álláspontjukra helyezkedve, új bonyodalmakat támaszszon az alig megbékült országban. A lutheránusok tehát egyházi szervezkedésök művét akadály nélkül vitték keresztűl.
Az apró csatározások, melyekben Pázmány majd maga kereste föl az ellenséget, majd a támadások ellen egyházát oltalmazta, figyelmét és erejét nem merítették ki. Az alkalmi munkák, melyeknek amint pillanatnyi szükség adott létet, úgy tartós hatást sem igérhetett, ki nem elégítették őt. Folytonosan szemei előtt lebegett azon nagy szolgálat, melyet Bellarmin tett munkájával az egyháznak. Ő is olyan könyv megírását tűzte ki magának czélul, mely a kath. vallás főbb ágazatait összefüggően, rendszeresen és kimerítően tárgyalja; melyhez az egyház szolgái és hívei fordulhassanak, valahányszor tájékozást keresnek a saját megnyugtatásokra, vagy fegyvert a külső támadások viszszaverésére.
Kiváló tehetségei, theologiai ismeretei és latin irályának mesteri tökéletessége képessé tették arra, hogy az egyetemes egyháznak szolgálatába lépve, Bellarmin, oldala mellé helyezkedjék, vele mintegy versenyre keljen. Azonban mióta előjárói Magyarországot jelölték ki néki működési tér gyanánt, hazafiúi és szerzetei kötelességérzete arra késztette, hogy egészen nemzetének szentelje magát; a Gondviselés által kitűzött hivatását ismerte föl abban, hogy a magyarországi kath. egyház fölvirágzására fordítsa minden erejét és egész tevékenységét.
Ezért magyar nyelven, a magyar közönség szükségletéihez alkalmazkodva, írta meg főmunkáját, mely sok évi előkészület után, 1613-ban jelent meg: az «Isteni igazságra vezérlő Kalauz»-t.[77]
Bellarmin munkája szembetűnő hatást gyakorolt rá. Az újabbkori egyházi tudományosság ezen gazdag kincstárát nem mellőzhette; helyenként átkölcsönzé belőle az anyagot, az eszméket és az érveket. De mikor protestáns ellenfelei szemére vetették, hogy több fejezetet kiírt Bellarmin könyvéből, jogosan visszautasíthatta a vádat.[78] És csakugyan a két könyv között a czél, a rendszer, az előadási modor és a tárgyalt kérdések megválasztása tekintetében nagy a különbség. Bellarmin hittudósok, Pázmány a művelt nagy közönség számára ír; ezért a tudományos módszer és a népszerű tárgyalás előnyeit egyesíti. Bellarmin csak azon hitágazatokkal foglalkozik, melyek az interconfessionalis controversia tárgyát képezik; Pázmány kiterjeszkedik olyanokra is, melyek az összes kereszténység közös birtokai: példáúl Isten létének bebizonyítására.
Pázmány munkájának ugyanis egyik fényoldala, melylyel talán még nagyobb mértékben dicsekedhetik, mint Bellarmin, hogy szerves egészet képez, melyen a tárgyalt kérdések nagy számát és különféleségét egy gondolat fonala köti össze. Ezt világosan tárja föl önmaga.
«Mikor – úgymond – magamban sokat hánytam vetettem volna, mint kell az eláradott hamis vélekedések folyását meggátolni, juta eszembe szent Ágoston mondása: Az okossággal nem tusakodik, a ki józan; sem a szentírással, a ki keresztyén; sem az Anyaszentegyházzal, a ki békeszerető. Azért én is e három rendbeli bizonyságokra vetém szemeimet; ezeknek erősségét az új tudományok rontására fordítám és írásomat e könyvben három részre osztám. Első részben a természetbe oltatott okosság vezérléséből megmutatom, hogy a világnak egy teremtő Istene vagyon, kit igaz hittel és religióval tartozunk tisztelni: ezen igaz hit pedig a keresztyénségen kívül nem találtatik. De mivel a keresztyénség zászlója alatt sok ellenkező szakadások pártolkodnak; azt is világosan megbizonyítom, hogy az emberi okosság, vagy maga vezérléséből, vagy azokból a szent-írás fundamentomiból, melyet jóváhagynak valakik keresztyén nevet viselnek, világosan kijelenti, hogy a római gyűlekezettől elszakadott vallások, igazak és Isten előtt kedvesek nem lehetnek. Második részében megmagyarázom: elsőben a keresztyének között való egyenetlenségek gyökerét; annakutánna bizonyos módot mutatok azoknak leszállításában. És az Ecclesiának méltóságát kifejezvén, megbizonyítom, hogy egyedül a római gyülekezet az igaz Ecclesia, melynek tanítása ellen senkinek nem szabad tusakodni; a római pápának méltóságát is derék bizonyságokkal állítom. Harmadik részében egynehány nevezetes dolgokban, melyekről főképen versengések támadtak, megmutatom: hogy semmit az ujítóknak nem kedvez a szentírás, sőt ha ezt okosan egybehordjuk és nem facsarjuk tétova agyarkodásunk szerint, hanem egyenes folyásában és elejétől fogva meggyökeredzett értelmében hagyjuk, mindenekben a mi tanításunkat erősíti.»
Pázmány ezen gondolat keresztülvitelében nem elégszik meg azzal, hogy – mint egyéb polemikus munkáiban teszi – bizonyítson, czáfoljon és fölvilágosítson; a szívre is igyekezett hatni, vallásos érzelmeket ébresztvén fel.
Így például azon érvekkel, melyek Isten létezését bizonyítják, az ő szeretetére lelkesíti olvasóit. «Nem illik – úgymond – hogy hasonlók legyünk amaz oktalan állatokhoz, melyeknek midőn a pásztor makkot vagy galagonyát ver a fáról, mohón zabállanak, egymást orrukkal taszigálják, de szemüket föl nem emelik, hogy megköszönjék pásztoruk jótéteményét. A gyermekekhez se hasonlítsuk magunkat, kiknek ha szép arany betűkkel irt könyvet adnak, gyönyörködnek ugyan a betűk tettetes ékességében, de nem értik – mi fekszik azok alatt, és a benne való mélységes tudományra nem igyekeznek…» «Midőn sokféle virágokat látunk, melyek napkelettel kinyilnak, napnyugottal egybemennek; vagy a napra fordítván virágjuk kinyilt kebelét, vele együtt forognak, mintha ismernék legeltető és alkotó mesterüket és szolgálni akarnának neki tehetségük szerint: mi is azon legyünk, hogy szemeinket Istentől el ne vegyük, hanem őt mint javaink kutfejét kövessük és hálaadó szolgálattal kedveskedjünk neki.» És Isten mindenhatóságáról szóló fejtegetéseihez a következő reflexiót csatolja: «Mily nagy szemtelen vakságban vagyon a bűnös ember, midőn azt boszantja, a kinek kezétől függ mind élete, s mind örök veszedelme? Bizony ha egy magas torony tetejéről egy kötélen kieresztene valaki engem és úgy tartana csüggőben; meggondolván, hogy ha elereszt, szörnyű halállal kell vesznem, nemcsak nem haragítanám, boszantanám és rágalmaznám, a kinek kezétől függ életem, de sőt alázatos kéréssel, sok kedves igéretekkel és minden tehetséggel engesztelném. Ha azért a gyarló embert, kinek kezében vagyon életem és halálom, haragra nem merném indítani, micsoda baromság és magafeledett bolondság, ha az ellen törekedem és bűneimmel azt boszantom, a kinek segítsége nélkül lélekzetet sem vehetek.» A Kalauz e szerint kézikönyv, vallási olvasmány akart lenni.
Pázmány ezen munkájába fölvette korábban megjelent könyveinek egy részét; de átdolgozva; oly módon, hogy a személyi és alkalmi momentumokat elhagyta. Magasabb álláspontra helyezkedik; mintha előre látta volna, hogy könyvét olvasni és tanulmányozni fogják még akkor is, mikor rég feledésbe mentek azoknak munkái, kikkel szembe kellett szállania. De habár tárgyilagosságra igyekezett, nem szűnt meg éles, kiméletlen és sújtó lenni. És nem elégszik meg azokkal a fegyverekkel, melyeket tudománya és dialektikája tárháza szolgáltat, a gúny sebző nyílait is kölcsönveszi.
Bód Péter, a múlt századbeli magyar reformatus írók egyik legkiválóbbika, joggal mondhatja a Kalauzról, hogy Pázmány abban «minden ékesszólásnak és elmés találmányinak vastag folyamatját kiöntötte az ellenkező vallásúak ellen».
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!