MÓRA FERENC - ARANYKOPORSÓ

Forrás: MEK

IV.
RÓMA VAGY A VÉR KÖNYVE

XXXIV.

Az Anulinus-palota új része előtt olyan szoborrá merevedett a két őrszem, akár a kapuboltozatot tartó kariatidák. Az egyik mogorva római, sisakos, lándzsás praetorianus, a másik bőrsüveges, bőrzekés perzsa, övében harci késsel.

Alig csörömpölt be köztük Maxentius a kapun - aranyláncosan, fémtarajos sisakban, széles ibériai karddal, páncélmellvérttel -, a perzsa rákacsintott a rómaira.

- Ez is szép új férj!

- Kiféle ez?

- Nem ismered a gazdád fiát?

- Nem vagyok beismerkedve az idevaló nagykutyákkal. Numidiában szolgáltam én, onnan rendeltek haza a triumfusra mint oroszlánkísérőt.

- Az augustus fia ez. Most volt az esküvője az őszön, de már többet van a mi úrnőnkkel, mint a feleségével.

- Ha jobban ízlik neki az idegen jérce, mint a maga tyúkja - vigyorodott el a római.

- Dehogy idegen! - mutatott a perzsa vállal, kézzel, hogy ő milyen beavatott ember. - Megszokhatta az úton, elég soká tartott.

- Micsoda út?

- Hát hogy a világszépit hoztuk - intett hátra a fejével a palota belseje felé. - A gazdám lányát. Én is oroszlánt kísértem, de nőstényt.

- Megszelídítette ez a... minek is hívják?

- Maxentius.

- Leszedte a körmit, mi?

- Kérdezd meg Babeket.

Babek a perzsa királylány főeunuchja volt, fülönfüggős, kövér öregember. Szőnyeget csomózott az atrium keleti oldalán, és minduntalan a körmét fúvogatta. A március eleji nap ugyan elég barátságos sugarakat vetett oda, de már lemenőben, s a keleti herélt érzékeny bőre kicsit csípősnek találta a római tavaszt. Közben suttogva beszélgetett egy gallérköpönyeges, őszbe csavarodott emberrel, aki szőlővenyigéből való botot forgatott a kezében. Valaha a szőlővessző volt a századparancsnokok tiszti jelvénye. Most már csak régi divatú, öreg centuriók hordták magukkal.

- Nyújtsd a kezed, Veturio - dobta el a szőnyeget Babek, ahogy a princepset meglátta. - Fogadjuk hódolattal a világ jövendőbeli urát, akiről beszéltünk.

Csak a fölkelésben kellett segítség a tergyedt embernek: amint talpon volt, egész fürgén vágta hasra magát. De mielőtt üdvözletet szuszoghatott volna, Maxentius már megtaszította a vállát térdig érő, hasított oldalú tábori csizmája orrával.

- No, vén pohos, teli-e a has arannyal? - kérdezte kedélyeskedve. - Nem mondhatod, hogy nem tömögetjük eleget.

- Minden kövérségem téged hizlal, királyok királya - egyenesedett térdre az eunuch, és hízelegve futtatta végig párnás szemeit a princepsen. - Harcból jössz, uram?

- Hogyne. Öthónapos férjnek mindig harc az élete.

- A hétpettyes fravashik áldják meg fegyveredet, mint a győzhetetlen Dsemsidét! - forgatta szemét a herélt.

A princeps savanyú mosollyal indult tovább, de az eunuch visszaalázatoskodta. Arra kérte, hogy mindentlátó szemei fényét vesse legkisebb szolgájára, Veturióra.

A princeps csak most vette észre a kissé hátrább húzódott centuriót, akin nemigen látszott, hogy szolgának érezné magát. Csak egy pillanatra hajtotta meg a fejét, és olyan kíváncsisággal nézte a princepset, amiben nyoma sem volt alázatosságnak.

- Praetorianus vagy?

- A legöregebb tisztjük.

- Gyűlölöd a császárt? Mindnyájan gyűlölitek?

- Egyikünk se gyűlöli. - A válasz hideg volt, de gyors és határozott. - Csak nem szeretjük. Se a zsoldunkat nem emelte, se bakancspénzt nem osztogatott a triumfusán. Még csak annyira se becsült bennünket, mint a rendőröket. Egy hétig itt volt Rómában, és még a táborunkat se nézte meg.

A princeps fontoskodó képet vágott.

- Ha az apámtól nem tart, még rosszabbul jártok. Az a terve volt, hogy a castrumokat széthányatja, titeket pedig elküld fát vágni meg utat építeni Dalmatiába.

- A Styxre! Azt próbálja meg! - villant meg az öreg katona kardpenge-tekintete. - A római szabadság utolsó maradványához nyúlni!

A centurio felháborodása őszinte és jóhiszemű volt. Tisztelte a gárda tradícióit, és szemében azok a régi jó idők jelentették a római szabadságot, amikor a katonák minden héten leölhettek egy-egy császárt, és árverésen adhatták el a gazdátlan maradt bíbort. A princeps igyekezett megerősíteni ebben a hitében. Szégyennek és gyalázatnak mondta, hogy Róma dicső helyőrségét annyiba se veszik, mint a tűzoltókat. Ha az apja meg ő lehetnének egyszer itt az urak, mindjárt más világ lenne. Nem mondja, Galerius is a hadsereg embere, a keleti caesar, aki különben neki apósa, arra is lehet számítani, ha egyszer leszámolásra kerül a sor a nyugati caesarral. Ez a Constantius az oka mindennek, ő az ősi erkölcsök megrontója. Összeszűri a levet a katonák ellenségeivel, az elpuhult istentelenekkel, és félrevezeti a tehetetlen, öreg császárt addig is, míg az istentelenekre támaszkodva felforgathatja a birodalmat. De azért a praetorianusok ne tartsanak semmitől, mert ő meg az apja résen vannak, és igen, természetesen Galeriusban is meg lehet bízni addig, míg ők vigyáznak rá. A fő az, hogy a jó hazafiak fogjanak össze, s mindnyájan az ő táborukban legyenek, és készenlétben várják a jelt, amelyet kellő időben meg fognak kapni. Most nem akar arról beszélni, hogy a hűséges praetorianusokat mivel fogják megjutalmazni, mert még nem bizonyos, hogy a kivégzett szenátorok földjeit vagy palotáit osztogatják-e közöttük szét, addig is a Babeknak módjában lesz azoknak a zsoldját följavítani, akik tudnak hallgatni, és méltók a bizalomra. Egyet azonban elárulhat mint máris eldöntött dolgot: azt, hogy a praetorianusok praefectusának Veturiót jelölték ki.

- Remélem - nyújtott kezet búcsúzóba a princeps -, ilyen derék apának derék fia is van, aki méltó az ő szőlővesszejére.

Veturio köpönyege alatt kotorászott, s vértől összetapasztott, szőke hajcsomót húzott ki alóla.

- Derék fiam a gárda legfiatalabb centuriója volt, mint én a legöregebb. Ennyi maradt belőle.

Maxentius megcsörrentette a kardját, de ugyanekkor elérzékenyedve is sóhajtott.

- Ez a mi sorsunk, katonáké. Hol esett el?

- A vesztőhelyen. Kivégezték mint istentelent. Az amfiteatrumban akarták agyonnyilazni, de a nyilak nem ölték meg, és arra buzogányokkal verték agyon.

A princeps sajnálkozva csóválta meg a fejét.

- Ha nekem szóltál volna, megmentettem volna megtévesztett fiadat.

- Constantinus is meg akarta menteni - mondta szárazon a centurio.

- Kicsoda? - horkant fel Maxentius.

- Constantinus, a másik princeps. Az volt a legjobb barátja mostanában. A császárhoz akart menni érte, de én nem engedtem.

- Te?

- Én. Hiszen én jelentettem fel. Az anyját is fellázította az istenek ellen. Együtt hányták tűzre a házi istenek fa- és viaszszobrocskáit. Összetörték a szárnyas Victoriát is, amit akkor kaptam az apámtól - ő is centurio volt -, mikor engem ruháztak fel a szőlővesszővel.

- Akkor a Tartaroszra méltó gonosztevő volt! - Maxentius azt hitte, örömet szerez vele az apának, ha felháborodását a magáéval erősíti.

A centurio azonban a szavába vágott.

- Sebastianus a legtökéletesebb férfi és a legjobb fiú volt, csak az isteneknek ellensége. Azok megtorolták, amit ellenük vétett, s más nem lehet bírája, te se, nobilissimus.

Keményen és kevélyen mondta ezt, megcsókolta a véres hajfürtöt, és visszatette a köpönyege alá. A princeps vállat vont, és a herélthez fordult.

- Úrnőd?

- Ablakából lesi türelmetlenül a királyok királyát.

Maxentius fölpillantott az ablakra, de már csak egy tűzszínű fátyol ellebbenését látta. Mire fölért, Hormizda már tükre előtt ült, háttal az ajtónak.

- Titanilla! - tört ki a meglepetés kiáltása a princepsből.

Eddig csak nemzeti viseletében látta a királylányt, keleti kaftánban, selyembugyogóban és dús haján drágaköves turbánnal. Most a perzsa divatból csak a tűzszínű fátylat tartotta meg, s római ruhájában, a fehér nyakát szabadon hagyó, feltűzött hajjal hátulról csakugyan össze lehetett téveszteni Galerius lányával.

Hormizda bosszúsan vonta össze sűrű, fekete szemöldökét, és nem fordult meg a felkiáltásra. Homlokszalagját igazgatva még jobban belehajolt tükrébe, s nem véletlen mozdulattal megsegítette khitonát abban a szándékában, hogy lecsússzon válláról.

- Titanilla! - most már szinte magánkívül kiáltott a princeps, s ledobva sisakját, odarohant a lányhoz. Őrjöngve kapta magához csókolva vállát, nyakát, haját, száját. Hormizda félig vonakodva kínálta magát, s csak akkor szólalt meg, mikor újra visszaülhetett a tükre elé.

- Mind leszedted a festékemet - szedte elő pamacsait. - Örülök neki, caesar hogy ennyire szereted a feleségedet.

A princeps nem vette észre a gúnyolódást. Nevetve dobta magát végig a heverőn.

- És ez újság az én feleségemnek?

- Nem engem csókoltál. Titanilla nevét kiabáltad.

- Ne juttasd eszembe azt a sápadt lárvát! Hát azért menekülök ide hozzád, hogy te is vele gyötörj! Éppen te!

- De hiszen te süvöltözted a nevét, caesar!

Maxentius elvörösödött, s hogy zavarát palástolja, bosszúságot tettetett.

- Miért hívsz caesarnak, Hormizda? Nem tudod, hogy az a fejembe kerülhet, ha meghallja valaki?

- Itt, Rómában, ahol mindenki a mi emberünk? Babek úgy mondja. S nem te ígérted nekem a hajón, hogy esztendő múlva caesar lesz az uram, kettő múlva augustus?

- Úgy is lesz, Hormizda - ült fel a princeps, és az ölébe húzta a királylányt. - Galerius megnyerte a dunai légiókat. Bátyád megvásárolja ügynökeivel a keletieket. Apámért rajonganak a katonái. Én az elébb nyertem meg a praetorianusokat.

- Hallgattalak az ablakból - nevetett a lány, lábaujján forgatva lecsúsztatott bíborszandálját. - Ügyes ember vagy, caesar. De azért én is tudok ám a madárléppel bánni.

- El is várom a feleségemtől - ringatta ölében a princeps, és hol az egyik fülébe cuppantott bele, hol a másikba.

- Melyiktől? - vetette magát hátra Hormizda.

- Hát van nekem más feleségem, mint te? - Az ölelés szerelmes volt, de a hangban keserűség bujkált.

- Te, érdekes - bontakozott ki Hormizda -, Quintipor is azt mondja, hasonlítok a feleségedre.

- Quintipor?

- Igen, a lovag. Aki a palota másik szárnyát lakja.

- A rabszolga? - gyulladtak ki a vörös szeplők a princeps lóarcán. - Az merészel téged megnézni? És... és hasonlítani - valakihez?

- De caesarom, hát elfelejted, hogy Quintipor a császár kegyence? És hogy neki kell majd engem Nikomédiába kísérni az udvarhoz, ha megunom magam Rómában? Nagy kegyben lehet, mert külön is lelkemre kötötte a császár, mikor összeismertetett bennünket, hogy legyek vele barátságban, és akármi kívánságom van, csak vele közöljem.

- A császár már nem tudja, mit beszél - állt fel dühösen a princeps. - Azt hiszi, az egész világ az ő Antinousa körül forog. Hát nem természetesebb lett volna, ha énrám bíz, akivel idehozatott?

Hormizda megcsiklandozta a princeps tenyerét.

- Hol az eszed, caesarkám? Hát honnan tudhatná a császár, hogy te minden héten otthagyod a dominádat, és idelovagolsz Mediolanumból az igazi feleségedhez, megkérdezni tőle, hogy mit csinál az étvágya?

A királylány nevetett, de amaz elkomorodott. Erre aztán Hormizda is durcás képet vágott.

- Persze, ezt nem szereted hallani. Hát nem örülnöd kellene annak, hogy mire kikiáltanak caesarnak, akkorra már a gyermekedet is beletakargathatod a bíborba, és bemutathatod a légióknak?

Máskor is szóba került már ez, de akkor a princeps vagy szitkozódott egyet, vagy tréfával ütötte el a dolgot. Most leült Hormizda mellé, és nyugodtan elmagyarázta neki, hogy sok van a száj és kehely közt. Minden attól függ, mire szánta rá magát a császár, akinek az egészsége nagyon megromlott. Ahogy a triumfus után elhagyta Rómát, és hazaindult Nikomédiába, Ravennában megbetegedett, és most már harmadik hónapja ott nyavalyog. Nem ágyban fekvő beteg, de sok baja van a gyomrával, és nem tud aludni. Lehet, hogy hirtelen éri valami, az is lehet, hogy maga jószántából leteszi a bíbort, de legjobb volna az, ha adoptálná őt. Maximianus bízik benne, hogy rá tudja erre venni. Akkor kockázat nélkül kezükbe kerülne a hatalom. A Flaviusok az istentelenek kiirtásával elvesztették minden támaszukat, s valószínűleg hajlandók lesznek békés megegyezésre. Akkor aztán könnyű lesz elbánni Galeriusszal, akinek vissza fogja adni a lányát. Ő azt hitte, nőt vesz feleségül, nem kísértetet, akinek mindjárt meghidegszik a szája, mihelyst meg akarják csókolni. Az ilyen nő menjen el lamiának, vagy álljon be larvának, és szívja ki a vérét azoknak a szerencsétlen férfiaknak, akik elhagyatott és megátkozott helyeken dőlnek le aludni. Galeriusnak be kell látnia, hogy ő nem takargathat a bíborába egy halott élettársat, aki sohasem fog gyermeket ringatni az ölében.

Hormizda csak úgy nyelte a princeps szavát. Már rég ezt szerette volna hallani. Nyújtotta neki a száját, amely nem hidegszik meg a csóktól.

- Csakhogy a dolgot nem szabad elsietni - magyarázta aztán tovább Maxentius. - Nagy hiba volna Galeriust ellenséggé tenni addig, míg baráti szolgálatot tehet. A császár ad a szavára, s Maximianus azt reméli, hogy az adoptálás gondolatát ő olthatná bele legtöbb reménnyel, s Galerius nyilván hajlandó is lesz erre. Egyrészt azért, hogy a Flaviusokat, akiket halálosan gyűlöl, ezzel elzárja a hatalomtól, másrészt, mert abban a hitben ringathatja magát, hogy lánya révén mégis az ő vére fog uralkodni a római birodalom fölött.

- Érted most már, istennő, mért nem szabad azt senkinek tudni, hogy ki az én igazi feleségem?

- Értem, caesar - pittyesztette le Hormizda duzzadt ajkait. - Csak azt nem tudom, hogy ki lesz akkor a te gyermeked apja?

Maxentius néhányszor végigjárta a szobát, aztán elmosolyodott, s ami szelencét, vázát, tükröt, asszonyszépítő szerszámot talált az asztalon, azt kihordogatta a szobából. A lány elgondolkozva nézett maga elé, s csak akkor ocsúdott föl, amikor a princeps Apolló kis arany quadrigáját is megmozgatta a szoba közepén álló malachit oszlopon.

- Mit csinálsz, caesar?

- Életbiztonságomról gondoskodom. Elrakok mindent a kezed ügyéből, amit hozzám vághatnál. De ettől nem félek, mert ez nekem is nehéz.

- Miben töröd a fejed, caesarom?

- Te, istennő, tetszik neked ez a Quintipor?

A lány nem szólt, csak rámeresztette nagy, fekete szemét.

- Látod, arra gondoltam, amit az elébb mondtál. Hogy a császár szeretné, ha jó barátságban lennél vele. Hát nézd, én se bánnék egy kis jó barátságot. De csak egészen kicsit, tudod. Csak annyit, hogy ha valami baj lenne, és a szükség úgy kívánná, célzást tehess a lovagra. A császár nagyon szigorú ember az ilyenekben, világtól elmaradt, régi fajta öreg. De a kegyencének és a kegyence miatt mindent elnéz a császár, ha ugyan az lesz még akkor. Megértesz engem, istennő?

Hadarva beszélt, hogy minél előbb túlessen rajta, és el volt rá készülve, hogy a lány első dühében őrültnek fogja mondani. Nem is mert ránézni, és így nem vette észre, milyen pokol gyulladt ki a lány fekete szemében. Felelete váratlanul okos és hangja meglepően nyugodt volt.

- Zoroaszter se gondolhatott volna ki bölcsebbet, caesarom, s én mindenre kész vagyok teérted. Még arra is, hogy elcsábítsam a császár kegyencét.

- Azt nem kívánom - fortyant föl Maxentius. - Én csak azt gondoltam, hogy jó lenne, ha megfordulna körülötted, és látnák veled.

- Igen, caesarom. Te magad is mindjárt látni fogsz vele.

Mielőtt a princeps tiltakozhatott volna, tapsolt, és megparancsolta a besiető eunuchnak, hogy hívják át a palota másik szárnyából Quintipor lovagot.

- Elég csábító leszek így? - billentette egy kicsit balra a fejét, epedően nézve Maxentiusra, aki dühösen csatolta fel a kardját. - Hogy hasonlítok jobban Titanillához? Ha a hajamba tűzöm az ibolyát, vagy ha a mellemre illesztem? Persze, ehhez tű is kellene, s én barbár vagyok, nekem nincs római tűm. Kérlek, caesarom, ha legközelebb megtisztelsz, keresd elő valahol a feleséged bulláját, amit ő a házi oltárára tett, amikor a nászágyból kilépett. Babektől hallottam, hogy nálatok ez a szokás. Talán nem is kell ellopnod, Titanilla úgyis ide adja, ha az én nevemben kéred, neki már úgy sincs arra szüksége. Hiszen ő asszony, én meg lány vagyok, aki most készülök legényt csábítani. Parancsolatodra, caesarom.

A sértés olyan kíméletlen volt, hogy legalább a gúnyt ki kellett belőle éreznie Maxentiusnak.

- Bolond vagy, Hormizda - taszította odább a lányt. - Legalább most már engedj, hogy ne találjon itt az a fickó.

- De én meg azt akarom, hogy itt találjon - tárta ki karjait a lány. - Nem engedlek, caesarom, látnod kell a magad szemével, milyen szófogadó a te igazi feleséged!

Az ajtó felé hátrált, hogy elállja a princeps útját.

- Az asztal lábához kötlek az övemmel, ha meg akarsz szökni - fenyegetőzött hideg nevetéssel.

Az eunuch már akkor jelentette is a lovagot, és elhúzta előle az ajtó nehéz perzsa-függönyét.

A fiú a trabeát viselte, a bíborcsíkos köpenyt, és üdvözlésre emelt jobbján ott ragyogott a lovagi aranygyűrű. Megemberesedett, s ha sápadt volt is, annyira méltóságos és előkelő, hogy kezet nyújtott neki. Quintiport azonban még ez a meglepő leereszkedés se zavarta meg. Először a barátságosan mosolygó Hormizda előtt hajtotta meg a térdét, csak aztán adta meg a hódolat hideg jelét a princepsnek.

A lány borostyángyöngyöt morzsolgatva nézett rá, félreszegett fejjel és azzal az epedő tekintettel, amelyet már kipróbált Maxentiuson.

- Szeretném, lovag, ha elmondanád a nobilissimusnak, mi hasonlatosságot találsz köztem és a felesége, Titanilla nobilissima közt.

Maxentiusnak szánta a vágást, és Quintiport találta vele szíven. Mintha egyszerre az egész palota összedűlt volna, és a bajaei vércsék vijjognának a romjain.

- Ti-it! Ti-it! Ti-it!

Hiszen nem kellett őneki eszébe juttatni a kis Titet. A téli eső csepergésében, a barna Tiberis locsogásában csakúgy benne volt a neve, mint a forumok felett felszálló galambok suhogásában vagy a szűk utcákon futó öszvérfogatok csörgőiben. Ha a Vicus Tuscus fényes kirakataiban selymeket látott, azokba őt öltöztette, a Vicus Sandalarum legapróbb topánkáiba az ő lábacskáit képzelte. A Via Sacra drágaköveit az ő aranyfényében ragyogtatta, a Campus Martius árucsarnokaiban neki szemelte ki a bíbor takarós citromfaágyat, a murrhina-vázákat az ő lábához rakta, tele virágos gránátgallyakkal; és a lapos onix-csészékben is neki tarkálltak a piros-kék anagallisok, őt etette a görög szigetek osztrigáival, a Fekete-tenger pácolt halaival, az Alpesek sajtjaival, és őt itatta az édes chiosival. De más volt kis Titet csöndesen hordani a szívében, mint a legpuhább gyaloghintóban, az örök város lármás utcáin, és otthon kiszabadítani, elhancúrozni vele a palota csöndjében, kis sikolyait és kacagásait hallani a sarkokból, egy takaró alá bújni vele, fejének helyet csinálni a vánkoson, elaludni a szíve dobogásán, a kezét fogva és el nem eresztve még alvás közben sem - más volt, mint itt idegenekkel beszélni róla. Az ő kis Titje csak az övé volt, mint a vére, a szíve, az agya, még azoknál is másabb, hiszen rajta kívül arról senki se tudhatta, hogy van. Az ő kis Titjének érett szőlőszínű szeme volt, és olyan keble, mint Dianának, és ajkán az ég és a föld minden szépsége mosolygott - ez a kis Tit már nem volt a világon sehol, csak az ő szívében. Egyszer látta csak, mióta megmutatta neki a lelkét, a triumfuson, messziről, de az egy kis fehér árnyék volt, nem az ő aranyfényű kis Titje, egy asszony, akit ő azelőtt soha nem látott, és nem is kíván többet látni. Most melyikről beszélnek ezek az idegenek? Ez a nevető lány és ez a véres szemű férfi? Ez lenne az, akit most a kis Tit édes uramnak szólít, akinek a térdére ül, és akinek suaveolumot ad? De az nem kis Tit. Az egy idegen asszony, ott messze, Mediolanumban, a császári palotában, ahhoz őneki semmi köze. Kis Titet, az övét, az egyedülvalót ezek nem ismerik, nem is látták soha, arról nem beszélhetnek.

- Ti-it! Ti-it! Ti-it!

Csak egy pillanatig tartott, addig se, s már nem a bajaei vércsék vijjogtak, hanem Maxentius nyerített.

- Lehetetlent kívánsz a lovagtól, úrnőm. Hiszen ő se belőled, se a feleségemből nem láthatott annyit, hogy hiteles összehasonlítást tehetne köztetek.

Már akkor ment is, fölcsapva sisakját, és félrehúzott szájjal egyszerre intve búcsút mind a kettőjüknek. Hormizda nem állhatta meg, hogy legalább ezt utána ne kiáltsa:

- Sok boldogságot ifjú nődnek!

A princeps kívülről pöfögött vissza:

- Ne féltsd, lesz benne része! Ugyanazt kívánom neked is.

Quintipor előtt ökölnyi kék csillagok szikráztak fel, mintha kalapáccsal ütöttek volna a fejére. De azért mégis el kellett mosolyognia magát. Hormizda kiöltötte nyelvét a princeps után. Ő látta már egyszer ezt a jelenetet Antiochiában, a szent palota erkélyén, az első találkozáskor.

- Mégiscsak hasonlít hozzá - nézett ellágyuló tekintettel a lányra.

XXXV.

Pénzváltók csörgették piszkos asztalukon a rossz ezüstpénzeket; egy bőrkötős munkás hispaniai aranypléhet kalapált üllőjén az aranyműves-bolt ajtajában; iskolából kitóduló gyerekek körülviháncolták a barna bőrű, piros sapkás berber által vezetett kecskét, amelyen katonaruhába öltözött majom szalutált, másik szennyes kis tenyerével szezammagot és mogyorót koldulva; rongyos zsidósuhancok visítva kínálgatták a törött üveg ragasztására való kénkő-szalagot; egy indiai kígyóbűvölő fuvolát ríkatott; a süteményáruló pék igyekezett túlkiabálni a kolbászkereskedőt, aki fatálcára tett cserép-paterán vitte ronggyal letakart, gőzölgő áruját; a pajzsokat rázó, őrjöngő Bellona-papok ordítozása összekeveredett a lictorok parancsszavával, akik egy lefátyolozott Vesta-papnő útjából botozták félre a hivatásból jajgató koldusokat, a vakokat vezető kutyákat és a futtukban mankóikat elhagyó ál-sántákat; egy tarkaruhás mediai követség tevéinek rekedt bőgését elnyomta a zsebtolvajt kergető rendőrök kurjongatása; kappanhangú rabszolgák egy gyaloghintó számára törtek utat, s a félretaszigáltak egymás lábára taposva húsz nyelven kiabáltak mocskos szavakat a germán-parókás szenátornéra, aki gőgösen nézett ki a hintó hátsó ablakán, majd előrehajolva, elefántcsontnyelű s az újabb törvények értelmében legömbölyített végű nyárssal ösztökélte gyorsabb haladásra az óriás termetű lecticariusokat. A szűk és homályos utcákból, amelyeknek betorkollása sűrűn megszakította a márványpaloták sorát, szünet nélkül hangzott a műhelyek lármája, fejszék csattogása, fűrészek harsogása, kalapácsok kopogása, vésők nyiszegése, s a palotát állandó remegésben tartották a márványtömböket és óriás fatörzseket cipelő vasas-szekerek, amelyek nyikorgása és csörömpölése a bazaltkockákon már hajnalban kezdődött.

- Inkább az Aetnán Vulcanus Mulciber műhelye fölött, mint itt a Via Nomentanán - csukta be ablaka fatábláit a matematikus, és fényes nappal mécsest keresgélt a polcos asztalon. Türelmes ember volt, de most bosszúsan gondolt a császárra, akinek parancsa Rómához kötötte. Quintiporra kellett neki vigyázni, és hetenként jelentést küldeni a császárnak. Előbb Ravennába, most már Nikomédiába. Mintha a fiú iskolás gyerek volna, és ő kísérgető rabszolgája, a paedagogus.

Ahogy próbálgatta a kerek agyagmécseseket, melyikben van még olaj, megakadt a szeme egyiknek a domború fenékdíszítésén. Egy letakart clinét ábrázolt Venus játékát űző fiatalokkal, akiket a függöny mögül egy rabszolga lesett.

- Most én is ezt csinálom - dünnyögte Bion, közelebb vivén a mécsest a fatáblák résén beszabaduló világossághoz. - Lesem a szerelmeseket, hogy biztathassam őket, ha elrenyhülnek. A csöndnek Rómában nem tisztelt istenére mondom, hogy most már én is kezdem hinni, amit Lactantius mondogat. A Dominus elméje kezd nem úgy szolgálni, ahogy kellene. Vénségemre szerelmi kukucskálót csinálni belőlem! Mintha ehhez felügyelet is kellene! Az ezerszemű Argusra, ez az egyetlen játék, amelyhez a sima képű kezdők jobban értenek, mint a legvénebb mesterek.

Elmosolyodott, meggyújtotta a mécsest, és belefogott a levélbe. Arra kérte a császárt, vegye elő azt a horoscopiumot, amelyet a legutóbbi november nonáján itt Rómában átadott neki a huszadik évébe lépett fiúról. Azt fogja látni rajta, hogy az ascendens és az aspectusok változatlansága mellett a Szűz fáklyája határozottan a fiú életvonala felé fordult. Most már biztosra meri venni, hogy a legközelebbi csillagkonstellációban a két vonal teljesen egybefut. A maga részéről nem tartaná ildomosnak, hogy a legkisebb célzást is tegye a lovag serkentésére, de az nyilván felesleges is volna. A Szűz, aki Venus-övét a Gráciák kecsességével és Minerva okosságával viseli, ez irányban többet tehet, mint az emberiség minden filozófusai és matematikusai a miletoszi Thalésztől a pessinusi Bionig. Ami ez utóbbit illeti...

Nem fejezhette be a mondatot, mert Lactantius nyitott be hozzá, hóna alatt irattekercsekkel, soványabban és komolyabban, mint valaha. A rhetort sok csalódás érte a világ fővárosában. Gazdagsága, elevensége, művészeti csodáinak tömege elragadta az első napokban, és azt a kijelentést tétette vele, mily szép lehet a mennyei Jeruzsálem, ha egy földi város is ilyen szép lehet. Az ugyan némi nyugtalansággal töltötte el, hogy Rómának két lakossága van, a halandó embereken kívül a kőből és ércből való istenek tízezrei is lakták, a Sátán főparancsnoksága alatt álló démonok egész hadserege, akikkel külön meg kell küzdeniök Isten szentjeinek. Tudta, hogy ez nehéz harc lesz, de Alexandriában annyi példáját látta a keresztény hősiességnek, hogy egy pillanatnyi kétsége sem volt a győzelemben. Hamar rájött azonban arra, hogy a démonok itt nem a márványokban és bronzokban laknak, hanem az emberek húsában és vérében. Nem érsemmit Jupitert és Apollót meg Venust és Minervát összetörni kalapáccsal, ha az emberekben épen marad a hiúság, a kapzsiság, a bujaság, a kevélység, a testi örömeken való kapdosás. Mint rhetort senki se gyanúsíthatta meg az istentelenekhez való tartozással, a keresztények tudták róla, hogy az igaz Istent és hívei védelmét szolgálja a császár udvarában is, s így szabadon érintkezhetett mindenféle fajtájú emberrel. Tapasztalatai, akár a bálványimádók, akár a keresztények tömegében szerezte azokat, lesújtották. Az izzó temperamentumú déli ember, aki Egyiptom és a kelet forró ege alatt annyi fanatizmussal találkozott, közömbösnek és az üdvösség csűre számára éretlennek találta Róma népét. Egyszer előadást hirdetett Trajanus forumán, az igazi erényt szándékozott hirdetni a rómaiaknak, nem a keresztények nyelvén, de a kereszténység szellemében - tiszta magot szándékozott vetni az ocsún élők elé, azzal a reménnyel, hogy a varjak galambokká válnak tőle. Hírneve nagy sokaságot vonzott köré, hallgatták is mindaddig, míg Rufusnak, a vízművek praefectusának palotájából zenehangokat nem sodort oda a szél. Terpnosz és Diodorosz játszott ott, akiket mint híres kitharodoszokat Görögországból hívott meg néhány estére a Marcellus-színház. Néhány perc alatt minden hallgatója otthagyta a rhetort, csak három öregasszony jelezte sűrű fejbólogatással, hogy osztja az igazi erényről való felfogását, de ő elkeseredésében ezeket is azzal gyanúsította, hogy álmukban bólogatnak. Nem volt megelégedve a keresztényekkel sem, hidegeknek, túlságosan józanoknak és az élettel fölöttébb számotvetőknek találta őket. Magának Marcellinus pápának is kishitűséget lobbantott a szemére, holott az csak a bölcs mérsékletnek azt az elvét képviselte, amelyet Alexandriában a rajongók és szenvedélyesek közt maga a rhetor hirdetett az egyház érdekében állónak. Itt, a hűvösebb környezetben ő maga vált szenvedélyessé és rajongóvá. Lángolása sok langyosat fölhevített, és csüggedetlen hite sok ingadozót megerősített. Amikor azonban a Tiberis pirosodni kezdett a vértől, és a csatornákat eltorlaszolták a holttestek, akkor a rhetor boldog volt. A katakombák mélyén, ahol megvonta magát az élők városában kioltásra ítélt világosság, megköszönte Istennek, hogy megérte vetésének kalászba szökkenését, és megjósolta, hogy közel az aratás, mert fehéredik már a határ. Tüze most már önmagát kezdte pörkölni. A triumfus után kihallgatásra jelentkezett a császárnál, és kérte az udvari szolgálatból való elbocsátását. A császár meglepődött, és megkérdezte tőle, nem fejezné-e be előbb azt a munkát, amellyel megbízta? Azt felelte neki, hogy úgy érzi, nem fog meghalni tudni, míg meg nem írta a császár életrajzát, s maga se vette észre, Isten mennyi fenyegetést öntött ekkor az ő hangjába. A császár figyelmét is elkerülte a hang színének megváltozása, egész barátságosan kérdezősködött tovább, hol fog megtelepedni, és miből fog élni öreg napjaira. Nem tart-e attól, hogy megbánja ezt az elhamarkodott lépést? Ő azt felelte, elérkezettnek látja az időt arra, hogy kilépjen a világ sírboltjából, ahol annyi ideig feküdt a hiúságok szemfedője alatt. A császár elmosolyodott, vállat vont, és három erszény aranyat adatott neki. A rhetor ebből egy erszényt a szegények táplálására adott át a püspöknek, egyet a vértanúk holttestének megváltására fordított, és egyen új cubiculumokat ásatott a katakombákban, ahol a hívek nemcsak halottaik ünneplésére, hanem az élet igéinek hallgatására is összegyülekeztek. Magának nem tartott meg semmit, mert ő ettől fogva a gyülekezet szegényeinek kosztját ette, bár hetenként háromszor csak kenyéren és vízen élt, és mindig ugyanazt a ruhát nyüstölte. Minél kevesebb gondot fordított magára, és mentől jobban leromlott testileg, annál acélosabbakká váltak lelke szárnyai, és annál izzóbb lett fekete szemeinek komorsága. Akárhogy kérték a testvérek, nem vállalt semmiféle tisztséget a gyülekezetben, de az összejöveteleken gyakran megitatta szavaival a lelkek szomjú nyáját. Sokat fenyegette a bűnös várost, amely fejük fölött a Sátán imádatába van elmerülve, és - különösen mióta a triumfus alkalmával az ifjú Constantinus princepsszel összeismerkedett - mindig felcsillantotta a reményt, hogy el fog jönni az Erős Férfiú, aki leveti az Antikrisztust a poklok mélyébe, és berekeszti az Alpesek és a Kaukázus szikláival. A rettegés és remény közt hányódó lelkek a világ végére és az Úr dicsőséges eljövetelére gondoltak, és a pallosos angyalt látták a szikár férfiban, akinek arca földöntúli fényben égett, és szava mint a trombitaszó harsogott.

- Ó, hogy fogsz akkor sírni, megfosztva ragyogó mellcsatodtól és gyászba öltözve, gőgös királynő te, császárok Rómája, leánya a vén Latinusnak! Elesel, és amikor fölkelsz, már nem az leszel, aki voltál. Légióid aranyos sasainak oda a dicsőségük. Miben lesz a te erőd? Mely nép lesz szövetségesed azok között, amelyeket őrültségeid jármába hajtottál? Új Romulusnak kell jönni, aki széthulló köveidből égig magasodó falat rak, és nevedet a csillagokig elhíresíti!

Bár kárhozatra méltónak ítélte a tévelygés éveit, amelyeket a könyvek között töltött, és nagy bűnösnek magát, a vakot, aki filozófusoktól, tehát világtalanoktól kérte a világosságot, Krisztust valló beszédeinek sima oszlopára is felfutottak a régi rhetorika folyondárai. És bár a bálványimádókat kerülte is, mióta az udvart elhagyta, Biontól nem tudott elszakadni. A gyerekkori barátság kötelékeit nem tudta-e eltépni, vagy vitatkozó társ kellett neki, akinek senki se mert ellentmondani, vagy azt a titkos reményt táplálta, hogy őt is rátereli az igazság útjára, maga se tudta. De nem is kérdezte magától. Most is úgy ült Bionnal szemben az Anulinus-palota kis könyvtárszobájában, mint Antiochiában vagy Alexandriában, és sohase jutott eszébe, hogy Isten haragja ezért rájuk szakítja a tetőt, vagy megnyitja alattuk a földet.

- Megengeded, Lactantiusom, hogy befejezzem ezt a levelet? - bólintott neki baráti üdvözletet a matematikus. - Mindjárt jön érte a nikomédiai futár.

- A császárnak írsz? Megírhatod neki, hogy még most is emlegetik Rómában.

- Gondolod?

- A magad fülével meghallhatod, ha kimégy a tejpiacra. Én, tudod, ott lakom egy padlásszobában az ötödik emeleten, és minden reggel hallom, mikor eljövök hazulról. Azt mondják, Vespasianus óta nem volt ilyen császár.

Bion fölnézett az írásból, és elnevette magát.

- Mit nevetsz?

- Azt, hogy majd megfúltam, olyan nagyot nyeltem. Azt akartam mondani, "Zeuszra!", de lenyeltem. Inkább csak olyant mondok, amiben az istened is benne van. Deus Pantheusra! Hát miben hasonlít a tejeskofák szerint Diocletianus Vespasianusra?

- Amiben felül is múlja: a zsugoriságban. Azt mondják, még ilyen piszkos triumfust nem láttak, mint az övé volt. Az elefánt kevés is volt, sovány is, adóban foglalták le valami állatmutogatótól a Mars-mezőn. Azt is hiába várták tőle, hogy majd fölmegy az Arany-ház tetejére.

- Minek ment volna? A császár nem kéményseprő.

- Más császárok onnan szokták ilyenkor marékkal szórni az aranyat. Ő még csak egy réz ast se szánt másfél millió hódolójának. Mindössze húsz senyvedt bikát, két életunt oroszlánt és harminchárom keresztényt szúratott le a fölséges nép örömére. Írd meg neki, hogy a nép csak akkor békül meg, ha legalább háromezer keresztényt süttet meg a kedvéért. Nagy baj lesz belőle, ha nem siet vele. A lócsiszárok, tímárok, fazekasok, barom-orvosok, szegkovácsok mind forronganak, és visszakövetelik az ősi szabadságot. Azt mondják, hogy cirkuszt vagy népgyűlést!

- Jó kedved van, rhetor - bólintott a matematikus -, csak duruzsolj tovább, attól én írhatok.

És írta tovább, ott, ahol abbahagyta. Azt hiszi, Quintiport minden gyámkodás és fölügyelet alól föl lehet szabadítani. Mióta szabad ember lett, és a maga ura, másképp kell vele bánni, mert ő is más lett. Ha azelőtt szép volt, mint Antinous, most emellett bölcs is lett, mint Aegyptius. Azt hiszi, ő lesz az az uralkodó, aki valóban szerencsésebb lesz Augustusnál és boldogabb Trajanusnál. Ő már most is rá merné bízni e tökéletes fiatal férfira akár Róma város kormányzását is.

- Olvastál már ma Acta Diurnát? - fogta meg a kezét Lactantius.

- Nem - nézett föl Bion -, nem szoktam unatkozni. Te már annyira vagy? Mindig azt hittem, hivatalos lapot csak gyógyíthatatlan betegek olvasnak, akik halálukat így óhajtják siettetni.

- Hallgass ide - keresett elő a rhetor a magával hozott iratok közül egy papiruslapot. - Martius 31. Dies Mercurii. A latin ünnep megtartatott, a Mons Albanuson, az áldozat bemutattatott, s ez alkalommal húskiosztás is volt. - A Capitoliumon piros zászló lengett, s a konzulok a Mars-mezőn feleskették az újoncokat. - A Coeliolumon nagy tűz volt, teljesen leégett két nagy bérház, öt közönséges lakóház, a tűzbe veszett két ló, kilenc sertés és hét rabszolga. - Demophon kalózfőnök, akit P. Rusticus Nerva legatus elfogott, keresztre feszíttetett. - Egy bagoly repült végig a Via Nován, az augurok jelentése szerint nyugtalanságra semmi ok nincs. - Martius 1 óta egyetlen keresztény sem végeztetett ki.

Az utolsó mondatot a rhetor különös hangsúllyal olvasta, és aztán ránézett Bionra.

- Tudod, mit jelent ez?

Bion a császártól tudta, hogy a Plaviusok és a császárné arra akarták rávenni Alexandriában, adjon amnesztiát a keresztényeknek a római diadalmenet alkalmából. A császár a kérést ebben a formában elutasította. Neki, Bionnak és valószínűleg a császárnénak is meg is mondta, miért. Azt akarta, fia legyen az, aki a bíbor felvételekor az amnesztiával megadja a birodalom népeinek a teljes békét. A császár ezt annál természetesebbnek tartotta, mert hiszen az üldöző rendeleteket úgyis azért adta ki, hogy a fiú életét a jóslat beteljesedéséig se az összeesküvők orvszándéka, se a megbántott istenek haragja ne fenyegesse. Mire a jóslat beteljesedik, talán az istenek is összebékülnek egymással. Igaz, hogy addig még egy évnek kell letelni. S a császár azt hitte, módját találta annak, hogy ez az év ne legyen véres. Egyelőre Róma városára adott ki enyhítő edictumot, amellyel megszüntette a keresztények üldözését úgy hatósági kezdeményezésre, mint feladásra, s a halálos büntetést csak azokra tartotta érvényben, akik maguk jelentik fel magukat mint keresztények. A halál eszköze csak a pallos, kínzás nélkül. Ebben megnyugodtak, a császárné is, a Flaviusok is, különösen mikor a császár megígérte, hogy az eredményhez képest az egész birodalomra ki fogja terjeszteni a rendeletet. Bár nem mondta senkinek, maga is szívből kívánta, hogy foganatja legyen. Amit az üldözések rémségeiről hallott, és az aktákban olvasott, újra felébresztették benne azt az iszonyodást a vértől, amit Antiochiában érzett. Önmagának is alig merte bevallani, de mindjobban meggyőződött róla, hogy éjszakáit is az üldözések rémképei rontják meg.

Mindezek tudatában Bion azt felelte, hogy nagyon is tudja, mit jelent a hivatalos lap híre. A keresztényüldözések végét.

- Nem - jajdult föl a rhetor -, a kereszténység végét jelenti.

Nem minden kereszténnyel mert volna ilyen őszintén beszélni, mint Bionnal, aki hitetlen volt. Neki el merte mondani, hogy a nagy harcnak most kell eldőlni, mert csak most lehet győzelmet várni, amikor az üldözések hősökké tették Krisztus katonáit. A fegyverszünet azt jelentené, hogy a szentek drága vére hiába hullott. A kereszténység vissza fog hanyatlani abba az elernyesztő nyugalomba, amelyből az üldözések felrázták, és abba a puhaságba, amelyből Isten azért vesszőztette ki, hogy a szenvedések pörölyével keményre kalapálja. Most a Sátán újra ki fogja vetni hálóit és lépeit, hogy összefogdossa az Isten kalitkájából kiszökdöső lelkeket. Jön a pokol tintájával írt könyvek olvasása, ami megrendíti a hitet, az éleselméjűség fitogtatása, ami eretnekségre vezet, a presbiterek egymással való torzsalkodása, a fényért, rangért, hatalomért való tülekedés s püspökválasztások előtt a hízelgésnek és rágalmazásnak az az aljas komédiája, amely semmiben sem különbözik a konzulválasztó bálványimádók szokásaitól. Most majd következik megint a színes ruha, a buja zene, a fajtalan tánc, a festett arc és a kibodorított haj, a szemérmetlen szobor és festmény, a színház, kocsiverseny, az arany-ezüst edény, a fehér kenyér, a meleg fürdő és a tollas vánkos.

- Győzni nem lehet harc nélkül - fejezte be a lemondásnak olyan őszinte mondatával, amelyet se nem tanult, se nem tanított a rhetor-iskolában. - Az Antikrisztusnak az ördög sugallta azt a gondolatot, hogy a harc megszüntetésével lehetetlenné tegye győzelmünket.

Biont a dolog maga nem érdekelte annyira, mint barátja felizgulása, amelyet nem tudott egészen megérteni. Kételkedve húzta fel szemöldökét.

- És gondolod, hogy most már csakugyan megszűnt a harc?

A rhetor fölkapta és egy markolással összegyűrte a hivatalos lapot.

- Látod? Mióta csak az önként jelentkezőket végzik ki, egyetlen vértanúval se szaporodott a szentek serege.

Először görnyedve elhallgatott, szinte lélegzetet se vett, csak fekete szemeinek lobogásán látszott, mekkora tűz ég belül. Bion nem nézte, papirusára hajolva befejezte a levelet. Azzal, amit most hallott, meg volt róla győződve, hogy nagy örömet szerez a császárnak.

- A keresztényeknek egyik főemberével beszéltem ma arról a különös harcról, amelybe az istenek keveredtek egymással. Noha nincs meg benne az igazi filozófusok nyugalma, amely képessé tenné arra, hogy a hegyről lenéző ember módjára szemlélné az emberi dolgokat, értelmes és becsületes férfiú. Szavaiból azt vettem ki, hogy maga az Istenek Atyja se cselekedhetett volna bölcsebben, mint te, amikor a keresztények bírájává saját lelkiismeretüket tetted a hóhér helyett. Minél előbb terjeszted ki, világ ura, az enyhítő rendeletet az egész imperiumra, a napfény, az eső és a szél annál hamarabb szét fogják porlasztani a makacs és kemény sziklát, amely a víz alá rejtetten átfúrhatta és elsüllyeszthette volna a birodalom hajóját.

- Kész - hajtogatta össze a levelet, és rámosolygott a rhetorra.

Az azonban nem mosolygott vissza. Felállt, és keményen megszorította a matematikus kezét.

- Én is készen vagyok. Búcsúzom tőled, Bion. Ha ilyen nagy bűnös, mint én vagyok, Isten színe elé juthat, imádkozni fogok érted, és arra kérem, mielőbb világosítsa meg elmédet, és mellettem adjon neked helyet az ő asztalánál.

Hosszú idők óta most először játszott valami mosolyféle szigorúságra szokott szája körül. Régi élő mosolyok halott kísértete.

- Azon a helyen aztán nem lesz több vitánk egymással.

- De most lesz, az egész istenseregletre mondom! - ugrott fel a matematikus.

Quintipor lépett be. Bion köszöntést biccentett felé, és megragadta Lactantius mellén a ruhát.

- Mit akarsz tenni, rhetor?

A rhetor arca felragyogott.

- Feljelentem magam mint keresztényt. Eddig nem tettem, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó a vértanúk pálmaágára, s Isten tartogat még valamire. Most látom, hogy erre tartogatott. Engem választott ki eszközének a hamvadó tűz felszítására.

Heves vita kezdődött a két tudós közt, s ezúttal Bion volt az indulatosabb és harsányabb szavú. Ő támadott, s a rhetor csöndesen és nyugodtan védekezett, néha saját fegyvereit fordítván a matematikus ellen.

- Ha a test olyan nagy érték, Bion, amilyennek te mondod, akkor az a legalkalmasabb a lélek megváltására.

- Kinek a lelkét akarod te megváltani? A tiedet már megváltotta a Krisztusod.

- Azokét, akik nem tudnak a megváltásról. Krisztus mindenkit megváltott, de nem mindenki hisz neki. Vannak emberek, akikért nem elég az Istennek meghalni; akik súlyos, nehezen munkálható anyagból vannak, nagyon a földhöz tapadnak. Ezeket csak ember tudja megváltani, hozzájuk hasonló.

Bion hadonászva tiltakozott. Aki ővele együtt hallgatta Arnobiust és együtt tanulta a filozófusokat, az ne mondjon ilyent. Az embert se isten, se másik ember meg nem válthatja, senki, aki idegen. Ha van megváltás, mindenki csak maga válthatja meg magát.

- Nem, Bionom - ellenkezett szelíden, de szilárdan a rhetor - ezt te nem értheted meg, mert te is súlyos és nehezen munkálható anyag vagy. Te csak azt tudhatod, hogy az oktalan baromnak a bálványok oltárán elfolyó vére csak a ruhát mocskolhatja be, de nem tisztíthatja meg a lelket. Az ember halála más. Az ember megváltója embertársának, ha szeretetből adja érte vérét.

Az utcán kezdtek elhalni a nappal hangjai. Néha muzsikaszó foszlányai csapódtak az ablakhoz, máskor részegek kurjongatása dörömbölt rajta. Bion széthúzta a fatáblákat.

A Via Nomentana már teljesen sötét volt, s inkább csak sejteni, mint látni lehetett a nyüzsgő emberbogarakat. Fel-felcsillant köztük egy-egy fénybogár is, néha kettesével, hármasával. Gazdag polgárok és előkelő urak előtt a praelucens rabszolgák vittek ott bronzkeresztes, olajozott vászon-lámpásokat vagy szurkos fenyőfáklyákat.

- Hát eredj! - mutatott ki bosszankodva Bion a sötétbe. - Ha gondolod, hogy a praetorok a te kedvedért most összeülnek keresztényt égetni, eredj, Lactantius.

Aztán mosolyogva megölelte a rhetort.

- Mit szólnál hozzá, testvér, ha elcsalnánk magunkkal az amphitheatrumba? Legalább még egyszer mulasd ki magad, mielőtt példát adsz a híveidnek. No, ne nézz rám olyan baziliszkusz-szemmel, hiszen én csak javadat akarom. S mit tudhatod, hátha ott akar csodát tenni az istened?

A rhetor lehajtott fejjel, szó nélkül ellépegetett a szobából. Bion csak most fordult oda Quintiporhoz.

- Hát te, fiú - nézd, hogy rájár még a szám! - a csillagokra mondom, lovagot gondoltam!

- Hagyd el, Bion, bár fiú lehetnék még - mondta csöndesen Quintipor, s belekarolt öreg mesterébe. - Együtt megyünk? Hová indultál?

- Hát nem a Circus Maximusba kíséred a királylányt? Reggel még azt terveztétek, nem? A rabszolgáidtól hallottam, hogy ma nagy mulatság lesz. Itt az ablak alatt is ordította délután a kékek kikiáltója, hogy ma legalább tíz kocsist vernek olyan zöldre, mint a tunikájuk.

- Veled akarok menni - felelte Quintipor szórakozottan.

Azért szerelmesek, hogy összevesszenek - gondolta Bion. - Amit ma Venus Calda bajt csinált köztük, holnap jóváteszi Venus Conciliatrix.

Behívták a domesticust, és tőle kértek tanácsot, melyik színházba menjenek. A palotafelügyelő a circust ajánlotta. Ő is azzal, hogy ott ma nagy mulatság lesz, de mint zöld érzelmű férfiú, ő arra hívta bizonyságul az isteneket, hogy tíz circuskocsist fognak olyan kékre verni, mint a sapkájuk. Ő ezt biztosan tudja, mert nem dicsekvésképp mondja, az ő unokaöccse az a világhírű Crescentius, a factio prasinában, akinek szobra is van a zöldek istállói előtt. Még csak huszonkét éves, és már többet összenyert másfél millió sestertiusnál.

- Színházat kérdeztünk, nem circust - hallgattatta el Quintipor.

A domesticus, bár magában megbotránkozott rajta, hogy urai színházba mennek, mikor circusba mehetnének, egy kis tűnődés után a Pompejus-színházat ajánlotta. Ott zene is van, meztelen táncosnők is, és sokat lehet nevetni, mert Genesius is ott játszik.

- Genesius? - rezzent össze Quintipor.

- Igen, uram. Az a híres mímus, akit a szentséges augustus Róma városának ajándékozott. Azt mondják, ezzel újabb örömet szerzett Rómának, mint azzal, hogy a thermákat építtette. Azokban csak háromezerkétszáz ember fürödhet meg egyszerre, de a mímusnak minden este tizenkétezer ember nevet.

Hűvös szél fújt, dögletes szagot hozva az esquilinusi temetőről, amelynek szegény-fertályában a nyílt carnariumban egymásra dobálva rothadtak a rabszolgák, koldusok, fegyencek és elhullott állatok tetemei. Köpönyegüket szorosan maguk köré csavarva és sarkát szájuk elé tartva megindultak a fáklyavivő után.

A Via Nomentana második mérföldkövénél jártak, megködlött előttük valamelyik patríciuscsalád mauzóleumának márványkupolája, s a sötétben megnyikordult egy el-elfulladó, rekedt köhögésektől megszaggatott emberi hang.

- Olcsó Silvanus istent vegyenek! Csak két sestertius a valódi ólomlovon ülő Epona istennő, aki lovastul együtt nyakba akasztható, és biztos szerencsét hoz a hippodromban! Itt a pecsétföldből égetett Tiberis isten, aki arról issza a Tiberis vizét, azt nem leli ki tőle a harmadnapos hideg!

Quintipor kivette a fáklyát a rabszolga kezéből, és odavilágított vele a mauzóleum lépcsőire.

- Mit csinálsz itt, Benoni?

Az istenkereskedő gubbasztott a hideg köveken piszkos klepetusában.

- Elfáradtam, pihenek egy kicsit - köhécselte mellére szorított kézzel. - Megyek hazafelé.

- Jeruzsálembe?

- Ó, uram, hol vagyok én még attól! - nevetett fájdalmasan Benoni. - Tiberisen túlra megyek, a Candelaber Severus házába.

- Akkor hát igyekezz, Benoni, és kérd az isteneidet, hogy latrok kezére ne adjanak.

Valami pénzt dobott neki, és visszaadta a fáklyát a szolgának.

- Előre!

Pár lépést mentek, aztán gondolt egyet, és visszaküldte a fáklyást a zsidóhoz, kísérje el legalább a Tiberisig. Éjfél felé aztán legyen a színház előtt friss fáklyával.

- Most sötétben is odatalálunk, ugye, Bion?

A matematikus bólintott, és megkérdezte, miféle istennyomorultja volt ez?

- Régi barátom - felelte különös hangon Quintipor. Az jutott eszébe, vajon emlékszik még a zsidó kis Titre? Milyen furcsa, hogy eddig mindig olyankor találkozott vele, mikor kis Tit valahogy belenyúlt az életébe. Ezen a napon ez már második találkozása volt a görbelábúval. Reggel a forumon akart vele megvásároltatni egy fügét mutató Fortunát mint szemverés ellen való talizmánt. Mintha volna olyan szem a világon, amelynek a verése őrajta foghatna!

- Miféle nemzet? - kérdezte Bion. - Bi... Ba... Bu... hogy is szólítottad?

- Benoni.

- Tudtam, hogy valami szíriai idióma.

- Valami olyan. Zsidó. Benjámin az igazi neve. Az annyit tesz, hogy a "jobb kezem gyermeke". Benoninak, vagyis a "fájdalom gyermeké"-nek ő nevezte el magát, azt mondja, az is marad addig, míg haza nem megy Jeruzsálembe.

- Jeruzsálem, Jeruzsálem... Hát ez honnan is ismerős?

- Lactantius szokta emlegetni. Úgy, hogy "mennyei Jeruzsálem".

- Igaz, persze, tudom már. Az Judeának a fővárosa. Most Aeliának hívják, mióta a mi kolóniánk. De hát oda nem teheti be a lábát zsidó. Még annyit se tud ez a rongyházi?

- De tudja. Csakhogy azt mondja, pénzért mindent lehet.

- Itt vagyunk.

Hercules háromember-magasságú, aranyozott bronzszobrára mutatott, amely bal karján az oroszlánbőrt tartotta, jobbjával fatörzsvastag bunkójára támaszkodott. Száz évvel ezelőtt még jós-szobor volt valahol Hellászban. Bizonyára itt is tudott volna jövendőt mondani, de itt nem kért tőle jóslatot senki. Szállítás közben a szemfüles hajósok fölfedezték, hogy a tarkóján akkora kerek lyuk van, amelyen egy fölserdült fiú kényelmesen belefér, és ha az istenek tehetséget adtak neki, minden föladott kérdésből kiérti, milyen feleletet várnak rá.