AZ EZEREGYÉJSZAKA MESÉI / FORDÍTOTTA HONTI REZSŐ

Forrás: MEK

Sahriár király és öccse, Sáh-Zemán király története

Mesélik - csakhogy Alláh jobban tudja -, hogy elmúlt esztendőkben, réges-régi korban, messzetűnt időkben élt és uralkodott, mint senki dicsőbben, India és Kína szigetein egy Szasszán nemzetségéből[1] való király. Számát sem tudta hadainak, kísérőinek, szolgáinak. És volt két fia, az egyik már idősebb, a másik egészen fiatal. Derék lovas, vitéz harcos mindkettő, de különösen az idősebbik. Apja halála után ő gyakorolta a királyi hatalmat, ő kormányozta a birodalmat. Városainak és egész országának népe szerette. Neve Sahriár volt. Öccsét Sáh-Zemánnak hívták; ő a perzsiai Szamarkandban uralkodott. Mindegyikük a maga országában élt, ott vezette alattvalóit bölcsen és igazságosan, húsz éven át, vidám lélekkel és boldogan. Ez így ment addig, amíg egyszer az idősebbet elfogta a vágyódás öccse után, és megparancsolta vezírének,[2] utazzék el hozzá, és vele együtt térjen majd vissza. A vezír így szólt: "Hallom és engedelmeskedem."

Ment, ment, amíg szerencsésen meg nem érkezett; bement királya öccséhez, átadta az üdvözletet, és közölte Sáh-Zemánnal, hogy bátyja vágyódik utána, és kéri öccsét, látogassa meg. A király azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem", és már meg is tette az úti előkészületeket: kivonultatta sátrait, tevéit, öszvéreit, szolgáit és testőreit; vezírjét megbízta az ország kormányzásával, és elindult, hogy elmenjen bátyja országába.

Éjfélkor egyszerre eszébe jutott, hogy valami igen fontos dolgot a kastélyában felejtett. Visszafordult, bement a palotájába, és feleségét az ágyban egy fekete rabszolgával összeölelkezve találta. Erre a látványra szeme előtt elsötétedett a világ; azt mondta magában: "Ha ez megtörténhet, amikor én alig távolodtam még el a várostól, akkor mit művelne ez a züllött teremtés azalatt, amíg bátyámnál tartózkodom?" Ezzel kirántotta kardját, lecsapott rájuk, és ott az ágyban megölte őket. Majd tüstént visszatért, megparancsolta, hogy induljanak, és addig ment, amíg elérkezett bátyja városához. Mikor a város közelébe ért, előreküldte ajándékait fivérének. Ez kiment elébe, és végtelen örömmel üdvözölte. A várost feldíszíttette, és otthon öccsével leült, hogy beszélgessenek és vigadjanak. De Sáh-Zemán egyre csak arra gondolt, mi történt feleségével, és végtelen búbánat ülte meg lelkét; arca elsárgult, teste lesoványodott. Mikor bátyja látta állapotát, azt hitte, az fáj neki, hogy olyan messzire szakadt országától és birodalmától, és nem is akarta kérdéseivel zaklatni, békében hagyta őt.

Egy idő múlva azonban mégis szóvá tette: "Kedves öcsém, látom, hogyan senyved a tested, hogyan lesz színed egyre fakóbb." Öccse így felelt: "Ó, bátyám, sebet hordok bensőmben" - de nem mondta el, mi történt. "Gyere velem vadászni - mondta bátyja -, talán az felvidítja lelkedet." De őelhárította a meghívást, és bátyja egyedül ment el a vadászatra.

Voltak pedig Sahriár palotájának kertre nyíló ablakai. Az egyiken Sáh-Zemán kitekintett, és látta, hogy a palota kapuja megnyílik, húsz leány és húsz rabszolga jön a kertbe, és közöttük lépdel bátyjának csodás szépségű és bájos felesége. A medencéhez mentek, levetették ruháikat, és leültek egymás mellé. És a királyné odaszól az egyikhez: "Gyere, Maszud!" Erre egy fekete rabszolga odament hozzá és átölelte; átölelte a királyné is őt; aztán a fekete földre döntötte a királynét, ugyanúgy tett a többi rabszolga a leányokkal, és nem szűnt meg a csókolózás, ölelkezés és a többi, amíg a nap fel nem jött. És amikor a király ezt látta, így szólt: "Alláhra, így hát az én bajom kisebb, mint ez a szörnyűség." El is szállt szomorúsága, kétségbeesése. "Ez sokkal nagyobb csapás, mint ami engem ért" - szólt, és evett-ivott ismét.

Nemsokára megjött a bátyja a vadászatról, üdvözölték egymást, és amint Sahriár király öccsére, Sáh-Zemán királyra tekintett és látta, hogy orcájának színe-pirossága visszatért, hogy megint jó étvággyal eszik, holott azelőtt alig nyúlt az ételhez, igen elcsodálkozott, és meg is mondta neki: "Édes öcsém, a minap még azt láttam, hogy arcod sárga, most meg visszatért a színed. Mondd, mi történt veled?" Öccse így felelt: "Hogy miért vesztettem el arcom színét, azt elmondom neked, de ne kívánd tőlem, hogy azt is elmondjam, mitől nyertem vissza." - "Mindenekelőtt mondd el, miért veszítetted el arcod színét, és mitől soványodtál le. Hadd halljam." A másik így felelt: "Nos, bátyám, amikor értem küldted vezíredet, hogy jelennék meg színed előtt, felszereltem magam az útra, és kivonultam városomból. Ekkor eszembe jutott, hogy a neked ajándékul szánt drágakövet a palotámban felejtettem. Visszamentem és feleségemet egy fekete rabszolgával találtam ágyamban, alva. Erre megöltem őket, s hogy hozzád jöttem, folyton ennek a gondolata emésztett. Ez volt oka sápadt színemnek és bánatomnak. De hogy miként nyertem vissza a színemet, ne kívánd, hogy azt is elmondjam."

Mikor öccse szavait hallotta, így szólt a király: "Alláh szent esküjét olvasom a fejedre, hogy elmondd az okát: mitől tért vissza orcáid pirossága." Erre Sáh-Zemán mindent elmesélt, amit látott. Sahriár így szólt öccséhez: "A magam szemével akarom látni." Sáh-Zemán azt felelte: "Tégy úgy, mintha vadászni mennél, és rejtőzz el nálam, aztán tanúja lehetsz mindennek, és tulajdon szemeddel láthatod, mi történik."

A király közhírré tétette, hogy eltávozik: katonaságot és sátrakat küldött a város elé, és ő maga is kivonult palotájából. Bement sátrába, és az apródnak megparancsolta, hogy senkit be ne bocsásson. Akkor aztán álruhába öltözött, titokban visszaosont palotájába öccséhez, és elhelyezkedett a kertre nyíló ablaknál. Rövid ideig kellett csak várakoznia, és íme, megjelentek a leányok úrnőjükkel meg a rabszolgákkal. Elkezdődött a csókolózás, ölelkezés, úgy, ahogy Sáh-Zemán elmondta, és tartott alkonyatig.

Amikor Sahriár ezt látta, szinte eszét vesztette, és így szólt öccséhez, Sáh-Zemánhoz: "Gyere, menjünk világgá. Mit nekünk a királyság addig, amíg nem látjuk, hogy mások is jártak-e úgy, mint mi. Ha nem, jobb nekünk a halál, mint az élet." Sáh-Zemán mindenre igent mondott, mire egy titkos ajtón együtt elhagyták a kastélyt, és éjt nappá téve addig mentek, amíg el nem érkeztek egy fához, a sós tenger partján. A fa egy rét közepén állt, és mellette forrás csörgedezett; ittak a vizéből, és leültek pihenni. Mikor a nap már magasan volt, a tenger egyszerre háborogni kezdett, fekete füstoszlop szállt fel belőle, egészen az égig emelkedett, és egyre közeledett a rét felé. Rettegés szállta meg a két testvért. Félelmükben felmásztak a fára, és onnan, a magasból nézték: mi lesz most? Hát a füstoszlop egy dzsinn[3] volt, hatalmas termetű, lapos fejű, széles mellű óriás; fején egy ládát vitt. Kijött a partra, odament a fához, amelynek ágai közt a két király rejtőzött, leült alatta, kinyitotta a ládát, kivett belőle egy másik szekrényt; ezt is kinyitotta, és ebből egy gyönyörű leány lépett elő, szép, mint a nap, a habokból kelő. Olyan volt, mint - a költő szavai szerint:

Ha láng tör ében éjbe lobogva, mint a fáklya,
S a végtelen homályból sugárt hint szét a fákra,
Keringenek a Holdak, ragyognak ünnepelve,
S a rajzó Napkorong mind imára térdepel le,
Imára tárja karját az ájtatos Természet,
A feltámadt, új nappal kitárult köntösének.
S villám-tekintetétől halandók könnye árad,
Halandók könnye hódol az ő szent sugarának.[4]

A dzsinn a leányra tekintett és szólt: "Ó, nemes vérből sorjázott úrnőm, ó te, akit nászéjszakádon raboltalak el, aludni szeretnék egy kicsit." Erre a dzsinn a leány térdére hajtotta fejét és elaludt. Az pedig felvetette szemét a fára, és meglátta a két királyt, akik odafenn rejtőztek. Leemelte térdéről a dzsinn fejét, a földre tette, felállt, és jelekkel értésükre adta: "Szálljatok le a fáról, és ne féljetek ettől az ifrittől." De ezek azt mondták: "Alláhra kérünk, ne kívánd ezt tőlünk." A leány pedig felelte: "De Alláhra, szálljatok le onnan, másképp felébresztem az ifritet, és ő rút halállal vet véget életeteknek." Megijedtek a testvérek és lejöttek. "No, most pedig fel a kemény férfimunkára! - szólt a nő. - Máskülönben felkeltem és rátok szabadítom az ifritet." És félelemtől remegve szólt Sahriár az öccséhez, Sáh-Zemán királyhoz: "Ó, öcsém, tedd meg, amit kíván." Ez meg így beszélt: "Addig nem, amíg te meg nem teszed." És hunyorogva biztatták egymást: "No, fogj hozzá!" A leány rájuk szólt: "Mit látok? Micsoda hunyorgatás ez? Ha nem jöttök és teszitek, amint kívánom, rátok szabadítom az ifritet." Azok pedig úgy féltek a dzsinntől, hogy megtették, amit a nő parancsolt, és amikor elvégezték, a nő így szólt: "Valóban, kiválóan értitek a dolgotokat!" Ezzel előhúzott zsebéből egy zacskót, és kivett belőle egy ötszázhetven gyűrűből álló füzért. Megkérdezte tőlük: "Tudjátok, mi ez?" - "Nem tudjuk" - felelték azok. Erre a nő megmondta nekik: "E gyűrűk tulajdonosai mind kedvemet töltötték, anélkül hogy ez a mulya ifrit tudott volna róla; ti is adjátok ide gyűrűtöket mindketten, ti testvérek." Azok lehúzták ujjukról gyűrűjüket, és a nő így szólt: "Ez az ifrit engem nászéjszakámon rabolt el, azután betett egy nagy szelencébe, a szelencét elhelyezte egy ládában, a ládára hét lakatot erősített, és ragadva mélységes-mélybe, levitt a habzó tenger mélységes fenekére. Nem tudta, hogy ha mi, asszonyok, akarunk valamit, az ellen semmit se lehet tenni, mint ahogy a költő mondja:

Nőnek ne higgy sosem, kacagj igéretén,
A szíve hús csupán, ha érző, ha kemény.
Szerelmét szórja rád, ám lelke felemás:
Kívül nagy csillogás, belül csak árulás.
Hallgass Juszufra és Ádámot megfogadd,
Ki elveszíté üdvét az első nő miatt."

Mikor a fivérek ezeket a szavakat hallották, végtelenül elcsodálkoztak, és így szóltak egymáshoz: "Lám, ez itt ifrit, és mégis súlyosabb bántalom érte, mint bennünket; miért is ne vigasztalódhatnánk meg?" Tüstént felkerekedtek hát, visszatértek Sahriár király városába, haza, a királyi palotába. Sahriár lefejeztette feleségét, a lányokat és a rabszolgákat. Nagyon felgerjedt haragja az egész asszonynép ellen, és ettől fogva mindennap más-más szűzleányt vett feleségül, elvette szüzességét, és a nászéj után megölette. Így folytatta ezt három éven át. A nép jajveszékelt, menekült leányaival, úgyhogy a városban már nem maradt egy szűz sem, akin a király kedvét tölthette. Ekkor Sahriár megparancsolta a vezírének, hozzon neki leányt, mint rendesen. Elment a vezír, keresett-kutatott, de nem talált leányzót. Mérgesen, elkeseredetten és a király haragjától rettegve tért haza.

Volt a vezírnek két lánya, szép, bájos, ragyogó, mint a napsugár, termetük karcsú és sudár. Az idősebbik neve Sehrezád, a kisebbiké Dunjazád volt. Amaz sok könyvet, krónikát olvasott, régi királyok történetét, regéket letűnt idők népeiről; mondják, hogy ezernyi könyvet gyűjtött össze, régi nemzedékekről és hajdani királyokról szóló históriákat meg költők műveit.

"Miért látlak így magadból kikelve, édesapám - szólt Sehrezád apjához -, miért emészt a gond és a bánat? Hiszen a költő szerint is:

Búbamerültnek mondd: a bánat nem örök,
A gond is elrepül, akár az örömök."

Mikor a vezír leánya szavait hallotta, elmondta neki elejétől végig, ami vele és a királlyal történt. Erre a leány így szólt: "Alláhra kérlek, adj feleségül a királyhoz: vagy életben maradok, vagy áldozat leszek a muszlimok[5] lányaiért, és kimentem őket a király kezéből." - "Az istenért! - szólt apja. - Ne tedd kockára az életedet!" De a leány azt felelte: "Ennek meg kell történnie!" - "Nagyon félek - mondta az apja -, hogy te is úgy jársz, mint a szamár meg az ökör a gazdával." - "Ők hogy jártak, édesapám?" - kérdezte Sehrezád.

A vezír pedig mesélni kezdett:

A szamár, az ökör és a parasztgazda története

Tudd meg, édes leányom, hogy élt egyszer egy kereskedő; volt vagyona, marhája, felesége, gyereke, és Alláh - magasztaltassék az ő neve! - megáldotta azzal a képességgel, hogy az állatok és madarak nyelvét értette. Ez a kereskedő termékeny vidéken lakott, volt egy szamara meg egy ökre is.

A két állat együtt lakott az istállóban. Egy napon az ökör, amikor belépett az istállóba, látta, hogy az egész helyiséget felsöpörték, megöntözték. A szamár jászlában szitált árpa, megrostált szecska volt, a szamár pedig nyugodtan hevert; őt a gazda csak néha-néha nyergelte meg, ha valami dolga akadt, aztán megint visszavezette az istállóba. Egy nap a kereskedő hallotta, amint az ökör így szól a szamárhoz: "Jó étvágyat és jó emésztést! Én a fáradtságtól összeroskadok, te meg pihensz, s szitált árpát raknak eléd. Néhanapján felül rád a gazda, aztán visszahoz; én meg örökké csak szántok, és a malmot hajtom." A szamár pedig így felelt: "Ha ki akarnak vinni a szántóföldre, és nyakadba akarják tenni az igát, vesd magad a földre, és akárhogy is vernek, ne állj fel, vagy ha felkelsz, feküdj le megint. Hogyha aztán visszavezetnek az istállóba, és babhüvelyt tesznek eléd, ne egyél belőle, mintha beteg lennél. Ne egyél, ne igyál két vagy három napig. Így majd kipihened a sok fáradozást meg törődést."

A kereskedő az egész beszélgetést végighallgatta. Mikor pedig a béres az ökör elé tette a takarmányt, az csak keveset evett belőle. Reggel aztán a béres ki akarta hajtani az ökröt a szántóföldre, de betegen találta. Ekkor a kereskedő így szólt: "Fogd be a szamarat, és az ökör helyett vele szánts egész nap." Mikor este visszajött a szamár, az ökör megköszönte neki, hogy az ő jóvoltából kipihenhette fáradtságát. De a szamár nem felelt rá, mert rettentően bánta már a dolgot. Másnap a gazda megint kivezette a szamarat, és szántott vele estig, és a szamár feltört szüggyel, holtfáradtan jött vissza. Az ökör szánakozva nézte a szamarat, hálálkodott neki, és nem győzte dicsérni. De ez azt mondta magában: "Nyugodtan éltem, pihentem, és csak kotnyelességemmel okoztam vesztemet." Aztán így beszélt az ökörhöz: "Halld, amit mondok, én jóakarattal szólok neked: hallottam, amint a gazdánk azt mondta, hogy ha az ökör nem kel fel fektéből, odaadja a mészárosnak, vágja le, és csináljon bőréből natát. Nagyon féltelek téged, ezért figyelmeztetlek. Béke legyen veled." Mikor az ökör meghallotta a szamár beszédét, magában így szólt: "Holnap kimegyek velük." Aztán megette a szénáját az utolsó szálig, még a jászolt is kinyalta utána. A gazda hallotta beszélgetésüket, és másnap virradatkor a feleségével bement az istállóba. Leültek, aztán jött a béres, ki akarta vezetni az ökröt. Mikor az meglátta gazdáját, csapkodni kezdett farkával, gyanús hangokat hallatott, és akkorákat ugrott, mint a bakkecske. A kereskedő majd hanyatt dűlt nevettében. Megkérdezte a felesége: "Min nevetsz?" - "Valamit láttam és hallottam - felelte a kereskedő -, de nem mondhatom el, mert akkor meghalok." - "Meg kell mondanod - szólt az asszony -, hogy miért nevettél, még ha belehalsz is." - "Nem mondom meg, mert félek a haláltól" - vetette ellen a férfi. "Biztosan engem nevettél ki" - erősködött az asszony, és addig unszolta, nyaggatta férjét, amíg levette a lábáról. Az ember, akit az asszony beszéde egészen megzavart, szólította gyerekeit, elküldött a kádiért meg a tanúkért, hogy végrendelkezzék, és hogy elmondja feleségének a titkot, aztán meghaljon. Mert végtelenül szerette feleségét, aki néki unokahúga és gyermekeinek anyja volt, meg aztán ő maga már százhuszadik évét járta.

Így hát összehívta a családját és az egész szomszédságot, és elmesélte nekik: felesége azt kívánja tőle, hogy elmondja titkát, pedig ha ezt megteszi, meg kell halnia. Erre mindnyájan az asszonyhoz fordultak: "Alláh szerelmére, mondj le kívánságodról, hiszen különben a te férjed, gyerekeid apja meghal!" De az asszony konok maradt: "Nem állok el tőle, amíg el nem mondja, még ha meg is hal." Erre a többiek elhallgattak. A férj pedig felkelt, otthagyta őket, bement az istállóba, hogy elvégezze a szertartásos mosakodást, aztán visszamenjen, elmondja a titkot és meghaljon.

Volt azonban a kereskedőnek ötven tyúkja mellé egy kakasa, s volt egy kutyája. És hallotta, amint a kutya rászól a kakasra: "Ilyen jókedvű vagy, amikor a gazdánknak meg kell halnia?" - "Már miért kellene?" - kérdezte a kakas. Erre a kutya elmondta neki az egész históriát. "Alláhra - kiáltott erre a kakas -, kevés esze van a mi gazdánknak. Lám, nekem ötven feleségem van; ha tetszik, megörvendeztetem, ha tetszik, megharagítom őket. Neki egyetlenegy felesége van, és evvel az eggyel se tud boldogulni. Miért nem tör le egy szederfaágat, megy be az asszony szobájába, és veri vele addig, amíg vagy belehal, vagy megbánja adolgot, és soha többé nem lesz kíváncsi?"

Amikor a kereskedő végighallgatta, amit a kakas a kutyának mondott, megjött az esze, és elhatározta, hogy elveri feleségét.

Mikor idáig ért a történetben, a vezír így szólt leányához, Sehrezádhoz: "Talán én is úgy bánjak el veled, mint a kereskedő a feleségével?" - "Mit csinált vele?" - kérdezte Sehrezád.

A kereskedő előbb levágott néhány szederfaágat, elrejtette a szobájába, aztán bement feleségéhez, és azt mondta neki: "Gyere át hozzám, ott mondom el a titkot, hogy az emberek ne lássák, amikor meghalok." Az asszony átment férje szobájába, a gazda bereteszelte kettejük mögött az ajtót, aztán nekiesett a feleségének, és addig verte, amíg az félig elalélt, és azt nem mondta: "Megbántam, amit tettem." Aztán az asszony megcsókolta férje kezét és lábát, mert valóban megbánta viselkedését. Erre kimentek a szobából, és mindnyájan igen elégedettek voltak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A vezír leánya végighallgatta apja meséjét, azután csak ennyit mondott: "Nem tágítok, meg kell történnie!" Apja tehát szépen kiöltöztette, és elment Sahriár királyhoz, Sehrezád pedig lelkére kötötte húgának: "Ha a királynál leszek, érted küldök. Akkor te eljössz, és mikor a király betelt velem, így szólsz hozzám: »Édes néném, mesélj nekem egy érdekes történetet, hogy megrövidítsd a virrasztás óráit« - és én elmondok majd egy mesét, amely, ha Alláh úgy akarja, megszabadít bennünket."

Ekkor apja, a vezír, elvezette a leányát a királyhoz. Sahriár megörült a leány láttára, és megkérdezte a vezírt: "Elhoztad, amit kívántam?" - "Igen" - felelte a vezír. Mikor pedig a király Sehrezádot ágyába akarta vinni, az sírni kezdett. "Mi bajod?" - kérdezte a király. A lány így felelt: "Ó, királyom, van nekem egy húgom, akitől el szeretnék búcsúzni." A király érte küldött; ő eljött, megölelte nénjét, és az ágy lábához ült. Miután pedig a király megfosztotta Sehrezádot leányságától, pihentek egy darabig, beszélgettek, végül Dunjazád így szólt nénjéhez: "Alláhra, édes testvérem, mondj egy mesét, hogy megrövidítsd virrasztásunk óráit." - "Nagyon szívesen, ha a kegyelmes király megengedi" - felelte Sehrezád. Mikor a király ezt meghallotta, minthogy álmatlansággal küzdött, és szeretett mesét hallgatni, megadta az engedelmet.

Sehrezád pedig mesélni kezdett.

A teherhordó és a három leány története

Élt egyszer Bagdád városában egy teherhordó. Nőtlen volt, és amint egy nap a vásártéren állt kosarára támaszkodva, odajött hozzá egy hölgy; aranyhímzéses izárja^[6] mosszuli selyemből készült, és aranyzsinór szegélyezte. Amikor felemelte fátylát, hosszú szempillái alól elővillant éjsötét szeme, és kitárult a teherhordó elébe finom vonású szelíd képe. Édesen csengő hangon mondta: "Fogd a kosaradat, és gyere utánam!" A teherhordó alig akart hinni a nő szavainak: vette a kosarát és utána ment, amíg egy ház elé nem értek. A nő bekopogtatott, mire lejött egy keresztény ember, ennek egy dinárt adott, és kapott érte olajat és bort. Betette a kosarába, és odaszólt a teherhordónak: "Vidd és gyere utánam." A teherhordó felkiáltott: "Alláhra, ma jó napom van!" Felkapta a kosarat, és követte a nőt, aki most a gyümölcsárusnál állott meg, és tőle szíriai almát, török birsalmát, ománi őszibarackot, aleppói jázmint, damaszkuszi vízililiomot, nílusi uborkát, egyiptomi citromot, szultánnarancsot, illatos mirtust, hennaágat, anemonét és ibolyát vásárolt, mindezt betette a teherhordó kosarába, és azt mondta neki: "Vidd!" A teherhordó meg cipelte a kosarát a nő után, amíg a mészároshoz nem értek. Azt mondta a nő a mészárosnak: "Vágj le tíz font húst." A mészáros levágta, ő pedig becsavarta banánlevélbe, betette a kosárba, és így szólt: "Teherhordó, vidd!" Az vitte, ment a nő után, amíg egy zöldséges bódéjához nem értek, ott is összevásárolt mindenfélét, aztán megint odaszólt a teherhordónak: "Hozd utánam." Az vitte a kosarat utána, amíg az édességes bolthoz nem értek. Itt vett a nő egy tálca cukorkát és mósuszillatú, töltött süteményt, citromos kalácsot, kádi-kenyeret, és betette a kosárba. A teherhordó megszólalt: "Ha ezt előbb megmondod, öszvért hoztam volna, hogy ezt a sok holmit elvigyük." A nő mosolygott, ráütött a teherhordó vállára, és azt mondta: "Csak szedd a lábadat, és ne sokat beszélj; jutalomban, ha Alláh akarja, nem lesz hiány." Aztán megállt az illatszerárusnál, és vett tőle tízféle illatszert, rózsavizet, narancsvirágvizet és egyebeket, aztán cukrot, mósusszal illatosított rózsavíz-permetezőt, füstölő gyantát, ámbrát, végül pedig alexandriai gyertyát, mind betette a kosárba, és így szólt: "Vedd fel a kosarat, és gyere utánam." A teherhordó ment a nő után, amíg el nem értek egy magas oszlopokon nyugvó szép házhoz; előtte tágas kert; széles ébenfa kapuja színarany-veretes volt. A nő megállt a kapunál, félrevonta fátyolát, gyengéden kopogtatott, mire a kapu két szárnya kitárult. A teherhordó nézte, ki nyit kaput, és meglátott egy szépséggel teli, szépen ívelt keblű, karcsú leányt, növése deli. Homloka fényes, mint a felkelő telihold, gazella-szeme fölött szemöldöke, mint a holdsarló ramadánkor, olyan volt. Gyenge virágszirom volt az orcája, Salamon piros pecsétje apró szája. Keble halma, mint két gránátalma meredt előre; ruhája alól selymesen villant ki bőre.

A teherhordónak csaknem eszét vette a látvány, csaknem leejtette a kosarat és felkiáltott: "Soha életemben nem volt ilyen áldott napom, mint ez!" Erre a kapusleány így szólt a bevásárló leányhoz és a teherhordóhoz: "Légy üdvöz!" Bementek, amíg csak egy szép színekben pompázó faragványokkal, szökőkúttal, mindenféle padokkal, függönyös fülkékkel díszített tágas terembe nem jutottak. A terem végében nagy szemű gyöngyökkel és ékkövekkel kirakott kerevet állt, fölötte vörös selyem szúnyogháló, a kereveten egy leány feküdt, szeméből áradt a varázssugár, termete, mint cédrus, sudár; arca égi fényben ragyog, megszégyenítve a napot; lénye tündöklik, mint a legszebb bolygó tüze; azt mondod reá: ím, Arábiának fejedelmi szüze. Illik rá a költő szava:

Ki tested hajlékony ághoz hasonlítja,
Csak tévedést terjeszt s a rágalmat szítja,
Mert az ág mindig csak felöltözve tetszett,
De te mezítelen vagy a legeslegszebb.*^[7]

A harmadik leány felkelt, lassú, himbáló léptekkel a terem közepére ment a másik kettőhöz, és azt mondta nekik: "Mit álltok itt? Vegyétek le a terhet annak a szegény teherhordónak fejéről!" És az egyik leány elölről, a másik hátulról leemelte a kosarat, a harmadik segítségével. Aztán kiszedték, ami benne volt, mindent elraktak a helyére, a teherhordónak két aranydinárt adtak, és azt mondták neki: "Teherhordó, most mehetsz." De az csak bámulta a leányokat, ilyen csodálatos szépséggel, gyönyörű megjelenéssel soha még nem találkozott. Férfit sehol nem látott, pedig ott volt a sok ital, gyümölcs, illatos virág és más egyéb. A teherhordó mozdulni se tudott a nagy csodálkozástól. Az egyik leány rászólt: "Miért nem mész már? Keveset kaptál?" Ezzel nővéréhez fordult: "Adj neki még egy dinárt." A teherhordó így szólt: "Alláhra, úrnőm, nekem nem jár több, mint két féldirhem;^[8] nem kevesellem én, amit kaptam, de eszemet és szívemet a ti helyzetetek foglalkoztatja. Egyedül vagytok, nincs férfi a háznál, nincs, aki szórakoztasson. Hiszen tudjátok, hogy a minaret négy alapon emelkedik; hiányzik itt is a negyedik, és nem teljes a nő öröme férfi nélkül, mint a költő mondja:

Ha kedved féktelen s mulatni vágyna már,
Négy eszköz kell ahhoz: lant, hárfa, síp, gitár.
És kell, hogy közbe négy szellemkéz hintsen ott
Viola, szegfű, rózsa és mirtuszillatot.
S ha megvan mindahány, kell még e négy dolog:
Csengő arany, virág, madárdal s jó borok!

De ti csak hárman vagytok, és kellene mellétek egy okos, értelmes, ügyes ember, aki tud titkot tartani." Azt felelték a nők: "Mi lányok vagyunk, és nem merjük a titkunkat másra bízni, olyanra, aki nem őrizné meg, mert olvastuk egy könyvben, mit mondott olyan kitűnően Abu Nuvász:^[9]

Ki titkát másra bízza, és meg nem őrzi nyelve,
Az homlokára izzó pecsétet érdemelne!"

Mikor ezt a teherhordó meghallotta, így szólt: "Életetekre, én értelmes és megbízható ember vagyok, sok könyvet olvastam, tanulmányoztam a történelmet; kimondom, ami jó, és elhallgatom, ami rossz. Úgy teszek, ahogy a költő mondja:

Csak jó érzésű ember tud titkot tartani,
A legkülönb, aki sosem fog vallani.
Akár a régi ház: bezárja titkodat,
A kulcsa elveszett, az ajtaján lakat."

Amikor a lányok meghallották e szókat, a megszívlelni valókat, ezt mondták neki: "Tudd meg, hogy tekintélyes összegeket költöttünk erre a házra; van nálad annyi, hogy valamit megtéríts belőle? Mert ha éppen kedved van hozzá, csak így maradhatsz itt, lehetsz asztalnál, bornál vendégünk, és gyönyörködhetsz csinos, piros arcunkban." A ház úrnője hozzátette: "Barátságnak pénz nélkül egy gabonaszemnyi súlya sincs." A kapu őrzője meg ezt mondta: "Ha üres kézzel jöttél, állj üres kézzel odébb." De az a leány, aki a bevásárlást végezte, így szólt: "Testvéreim, tartsuk itt. Alláhra, épp eleget fáradozott ma miattunk; másnak nem lett volna velünk annyi türelme; az ő részét majd én magamra vállalom." A teherhordó erre azt mondta: "Alláhra, még ma nem kerestem egyéb pénzt, mint amit tőletek kaptam." - "Csak ülj le nyugodtan" - mondták neki. A ház asszonya pedig felkelt, megszorította övszíját, elment a palackokat rendezni, a bort deríteni, aztán a szökőkút mellett megterítette az asztalt, behozott mindent, ami kellett. Asztalra tette a bort is, és a leányok leültek, közéjük ült a teherhordó is, aki azt hitte, álmodik. Ekkor a háziasszony hozott egy kancsó bort, töltött egy pohárral, kiitta, aztán egy másodikkal, meg harmadikkal, és megkínálta nővéreit. Most megint töltött, és a teherhordónak nyújtotta oda, ezzel a verssel:

Hajtsd fel a serleget! Erőid visszatérnek,
Gyógyít a jó ital, frissíti lassú véred.

A kancsó körbejárt, a teherhordó meg mulatott velük, ölelkezett, csókolózott, élvezte a jó illatokat, az egyik beszélgetett vele, a másik csipkedte, a harmadik illatos virágokkal ütögette. Mikor aztán a bor játszadozni kezdett józan eszükkel, és átvette a hatalmat, a kapuőrző leány felkelt, meztelenre vetkőzött, belevetette magát a medencébe, és hancúrozott a vízben; vizet vett a szájába, és lefröcskölte a teherhordót, aztán megmosta tagjait, keblét, combjait kívülről-belülről, kijött a vízből, és beleugrott a teherhordó ölébe. Majd felkelt a második is, levetette ruháját, beugrott a medencébe, úgy tett, mint az első, aztán kijött, és a teherhordó ölébe vetette magát, aztán a harmadik is; mikor kijött, felöltözködött és úgy ült a teherhordó ölébe. Egy kis idő múlva a teherhordó kelt fel, beugrott a medencébe, úszott a vízben, megmosakodott, mint azok, majd kiszállt a vízből, bevetette magát az egyik úrnő ölébe, karját a másikéban, lábát a harmadikéban pihentette. Aztán visszatértek a borozáshoz, és addig ittak, amíg beállt az éjszaka. A nők így szóltak a teherhordóhoz: "Most indulj; a hátad közepét akarjuk látni." De a teherhordó így felelt: "A lelkemtől elszakadni könnyebb volna nékem, mint innen megválni; engedjétek hát meg, hogy ezt az éjszakát hozzáfűzzem a nappalhoz, akkor aztán mindegyikünk lásson a dolga után." Az a leány, aki a bevásárlást végezte, így szólt: "Lelkemre, engedjük, hogy itt maradjon éjszakára; legalább nevetünk rajta, olyan mulatságos kópé." Erre hát azt mondták neki. "Itt maradhatsz éjszakára két feltétellel: hogy engedelmeskedsz parancsainknak, és amit látsz, arról és annak okáról nem kérdezősködöl." - "Engedelmeskedem" - szólt a teherhordó. "Akkor gyere és olvasd el, mi van arra az ajtóra írva." Felkelt, odament az ajtóhoz, és ezt az írást látta, arany festékkel: Ne beszélj olyanról, amihez nincs közöd, ha nem akarsz olyat hallani, amiben nem lesz örömöd. A teherhordó azt felelte: "Ti legyetek majd tanúim, hogy nem szólok semmi olyanról, amihez nincs közöm."

A háziasszony most felkelt, ennivalót készített számukra, meggyújtották a gyertyákat, és aloé-fával füstölték a szobát. Aztán leültek enni-inni.

Egyszerre kintről kopogtatás hallatszott, de ők nem hagyták abba, amit megkezdték. Csak az egyik leány kelt fel, kiment kaput nyitni. Mikor visszajött, ezt mondta: "Ma éjjel mulatságunk teljes: három idegen van a kapuban, mindegyiknek nyírott az álla, és mindegyiknek hiányzik a bal szeme: milyen csodálatos véletlen. Messziről jöttek, Rum földjéről, mindhárom nevetséges figura, ha beengedjük őket, jól fogunk mulatni rajtuk." Addig unszolta nővéreit, amíg ráhagyták, csak hadd jöjjenek, de azzal a feltétellel, hogy nem beszélnek olyanról, ami nem tartozik rájuk, nehogy olyat halljanak, amit nem köszönnek meg. A leány megörült ennek, kiment és visszajött három félszemű, nyírott állú, gyér bajuszú koldussal. Köszöntek és rögtön hátrahúzódtak, de a leányok felkeltek, odamentek hozzájuk, és hellyel kínálták őket. Amikor a koldusok meglátták a részeg teherhordót, azt hitték, hogy olyan magukfajta, és azt mondták: "Ez is koldus, majd szórakoztatni fog minket." A teherhordó ennek hallatára felkelt, szemei forogtak, és rájuk szólt: "Maradjatok veszteg, és ne legyen semmi fölösleges beszéd. Nem olvastátok, mi van az ajtóra írva?" A leányok nevettek, és azt mondták egymásnak: "Ezek a koldusok a teherhordóval együtt majd jól megnevettetnek." Finom falatokat tettek a koldusok elé, ettek-ittak mindnyájan, a kaput őrző leány töltögetett nekik. Mikor már körbejárt a pohár, a teherhordó így szólt a koldusokhoz: "Van valami mesétek vagy mulatságos históriátok kéznél, hogy elszórakoztassatok?" A koldusoknak már befutott a bor, és hangszereket kértek. A kapuőrző leány hozott egy mosszuli tamburint, iraki lantot és perzsa hárfát, a koldusok felkeltek, egyik a tamburint, a másik a lantot, a harmadik a hárfát vette kezébe és rázendítettek; a lányok hangos énekléssel kísérték.

Egyszerre csak megint kopogtattak, és a kapusleány kiment megnézni, kik a jövevények.

Ennek a kopogtatásnak pedig a következő története volt:

Harún ar-Rasíd^[10] kalifa azon az éjjelen lement a városba, hogy lássa és hallja, mi történik odalenn. Vele volt vezírje, Dzsafár^[11] és bosszújának kardja. Maszrur.^[12] Szokása szerint kereskedőnek öltözött azon az éjjelen is, és amint a várost bejárta, kísérőivel elment a leányok háza előtt, meghallotta a zene hangjait, és így szólt Dzsafárhoz: "Szeretnék ide bemenni, hogy lássam, kik muzsikálnak odabenn." - "Ez valami részeg társaság - felelte Dzsafár -, félek, hogy nem jól járunk velük." De a kalifa azt mondta: "Mindenképp be akarok menni, és te eszelj ki valami cselfogást, hogyan juthatnánk be hozzájuk." - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt erre Dzsafár, a kapuhoz ment és bekopogott. Mikor a kapuslány odajött kaput nyitni, így szólt hozzá: "Úrnőm, mi kereskedők vagyunk, Tabarijéből^[13] jöttünk, tíz napja vagyunk Bagdádban árukkal. Egy kalmár-khánban szálltunk meg, de ma estére egy kereskedő meghívott magához, megvendégelt, ettünk és ittunk jó ideig, míg végre engedélyt kaptunk tőle a távozásra. Az éj sötétjében eltévesztettük utunkat a khánba, a szállásunkra, hisz idegenek vagyunk. Most bízunk irgalmatokban, hogy megengeditek, hogy nálatok töltsük ezt az éjszakát: Alláh megfizet érte."

A kapusleány végignézett rajtuk, látta, hogy tisztességes kereskedő külsejük van, bement, megtárgyalta a dolgot társnőivel, akik azt mondták: "Bocsásd be őket." A leány visszament, kinyitotta a kaput, a három férfi megkérdezte: "Bejöhetünk, engedelmeddel?" - "Jöjjetek" - felelte a leány. A kalifa belépett a házba Dzsafárral és Maszrurral. Mikor a lányok meglátták az új jövevényeket, felkeltek, mindennel megkínálták őket, és így szóltak: "Szívesen látott vendégeink vagytok, de egy feltétellel: ne beszéljetek olyasmiről, amihez nincs közötök, hogy ne kelljen olyat hallanotok, amiben nem lesz örömötök." Azt felelték: "Rendben van" - és leültek a bor mellé, a társasághoz. A kalifa ránézett a három koldusra, és észrevette, hogy mindegyik vak a bal szemére, ami nagyon meglepte. Aztán a leányokra nézett, és ámult-bámult szépségükön és bájosságukon. A társaság meg tovább iddogált, beszélgetett, a kalifát is megkínálták borral, de ő azt mondta, hogy ő hádzsi,^[14] és külön ült a társaságtól. A kapusleány most hímzett abroszt terített elébe, porcelán korsót hozott, fűzfavirág főzetet öntött, egy darab jeget tett belé, aztán megédesítette cukorral. A kalifa megköszönte, és azt mondta magában: "Holnap meg kell jutalmaznom jó cselekedetéért."

A társaság folytatta a mulatozást, és amikor a bor átvette a hatalmat, a ház úrnője felkelt, mindenkit még ellátott, aztán kézen fogta a gazdaság gondozóját, és így szólt: "Édes testvérem, kelj fel, hogy teljesítsük kötelességünket." - "Jövök" - felelte. Ekkor a kapuőrző leány is felkelt, a koldusokat félreállította az ajtó mögé, velük szemben, miután mindent elrakott a szoba közepéről. Aztán a leányok a teherhordóhoz fordultak ezekkel a szavakkal: "Milyen gyatra a te barátságod! Hisz nem vagy idegen, te is a házhoz tartozol." A teherhordó felkelt, megszorította a szíját és kérdezte: "Mit parancsoltok?" Azt felelték neki: "Maradj ott, ahol vagy." Aztán a háziasszony azt mondta: "Segíts nekem." És a teherhordó látta, hogy két fekete nősténykutyát vezet láncon. Átvette tőle a láncot, és a terem közepére vezette a kutyákat. Ekkor a ház úrnője felkelt, feltűrte ujját a csuklója felett, korbácsot vett elő, és odaszólt a teherhordónak: "Vezesd ide az egyiket." A teherhordó odavonszolta a láncon az egyik kutyát. A kutya vonított, és fejével intett a leány felé, de ő nekiesett a korbáccsal, és akárhogyan üvöltött a kutya, addig verte, míg belefáradt a keze, aztán eldobta a korbácsot. Keblére szorította a kutyát, letörölgette a könnyeit, megcsókolta a fejét, és azt mondta a teherhordónak: "Hozd ide a másikat." A hordár odavitte a másikat, és ezzel ugyanúgy bánt el a leány. Ennek láttára a kalifa szíve megtelt szánalommal, keble összeszorult, és odaszólt Dzsafárnak, kérdezze meg, mi ez; de ő intett neki: "Hallgass!"

A háziasszony most a kapu őrzőjéhez fordult, és azt mondta: "Kelj fel, és végezd a kötelességedet." - "Jövök" - felelte ez, mire a ház úrnője helyet foglalt egy arany- és ezüstberakású márványfekhelyen, és odaszólt a másik kettőhöz: "Mutassátok meg, mit tudtok."

A kapu őrzője melléje ült a díványra, a másik pedig előhozott az egyik mellékszobából egy zöld rojtos selyemzsákot, odaállt a ház úrnője elé, kirázott a zsákból egy lantot, felhangolta húrjait, és a következő verset énekelte:

Ó, jaj, szegény pilláim álma elveszett,
Add vissza véle együtt elillant eszemet!
Aki a szerelemnek kinyitja a kaput,
Annak bizony az álma a tárt kapun kifut.

Mikor a kapu őrzője meghallotta ezt a dalt, felkiáltott: "Alláh legyen kegyes hozzád" - ezzel megtépte ruháját, és aléltan zuhant a földre. Keble szabaddá lett, és a kalifa megdöbbenve látta, hogy tele van pálmavessző-csapások és korbácsütések nyomaival. A gazdaságot ellátó leány felkelt, vizet fröcskölt arcába, másik ruhát hozott neki és felöltöztette. A kalifa odaszólt Dzsafárnak: "Nem látod azt a nőt, és hogy micsoda korbácsnyomok vannak rajta? Én már nem hallgathatok tovább, és nem lesz nyugtom, amíg nem tudom meg az igazat ezeknek a leányoknak és a két nősténykutyának történetéről." De Dzsafár így felelt: "Ó, urunk, ők azt a feltételt szabták, hogy nem beszélünk olyasmit, amihez nincs közünk, nehogy olyat halljunk, amiben nem lesz köszönet." - Ekkor a háziasszony felkelt, vette a lantot, kebléhez támasztotta, ujja hegyével elkezdte pengetni a húrokat, és rákezdett erre a dalra:

Kesergő, bús, szerelmes panaszra mit feleljek?
Emésztő érzelemtől engem vajon mi ment meg?
Szerelmi kín hevéről magunk helyett, ha szól más,
Beszéde mit sem ér, hisz nem lát belénk a tolmács!
A kedves visszatértét szívem sorvadva várja,

De ó, a hosszú tűrés gyilkosság, lassú máglya,
Nem hagytál mást nekem, csak gyászt és tengernyi könnyet,
Hervasztják sárga arcom, csak jönnek, egyre jönnek,
S te, messzetűnt szerelmem, kit nem látok szememmel,
Hát elszakadt fonalunk többé már nem veszed fel?
Benned letűnt szerelmünk egy csöppje sem dereng,
Mely áthevítené köztünk a Végtelent?

Mikor a másik leány ezt a verset meghallotta, felsikoltott és azt mondta: "Alláh legyen kegyes hozzád." Aztán aléltan a földre zuhant. A háziasszony felkelt, vizet permetezett az ájultnak arcára, amíg csak fel nem ocsúdott. Ekkor a háziasszony így szólt nővéréhez: "Énekelj és segíts a kötelességem teljesítésében; már nem maradt több hátra, mint ez a dal." És a leány meghangolta a lantot és énekelt:

Meddig szakít a sors még tőled el?
Könnyem már elfogyott, kínom betelt.
Barátságunkat így kettétöröd?
Gyötörsz, ebben telik hát örömöd?

A harmadik leány ennek a dalnak hallatára felsikoltott, megszaggatta ruháját, és ájultan zuhant a földre. Csupasz teste előtárult, és azon is pálmavessző nyomai látszottak, mint nővérének a testén. Az egyik koldus így szólt: "Bár soha ebbe a házba ne léptünk volna! Inkább háltunk volna a dögtemetőben: itt olyan éjszakánk van, hogy a szívünk majd beléhasad!" A kalifa feléjük fordult és megkérdezte: "Miért mondjátok ezt?" - "Mert felkavarták lelkünket ezek a dolgok itt" - felelték. "Hát - kérdezte tovább - ti nem a házhoz tartoztok?" - "Nem - válaszolták -, mi azt hisszük, hogy a ház csak a melletted ülő férfié lehet." A teherhordó erre így szólt: "Alláhra, én ezt a helyet nem láttam soha ezelőtt, és bár én is inkább a dögtemetőben töltöttem volna az éjszakát, mint itt." Ekkor ezt mondták egymásnak: "Mi heten vagyunk férfiak, ők meg csak hárman vannak nők, nincs mellettük senki. Kérdezzük meg, mi ez itt velük, és ha nem felelnek önként, majd kényszerítjük őket." Mindnyájan megegyeztek ebben, kivéve Dzsafárt. Ő azt mondta: "Ez nem helyes elhatározás; hagyjátok őket békében. Vendégeik vagyunk, és tiszteletben kell tartanunk a feltételeiket. Különben is, az éjszakának nemsokára vége, és akkor mindegyikünk megy a maga útjára." Aztán intett a kalifának, és ezt mondta: "Reggelig már csak egy óra van hátra, holnap a színed elé idézzük, és kikérdezzük őket mindenről." De a kalifa nem engedett. Azt mondta: "Nincs türelmem oly soká várni, hogy megtudjam a történetüket." Így járt köztük a szó mindig hevesebben, végre felmerült a kérdés: melyikük szóljon a leányoknak. Valaki azt javasolta: a teherhordó.

Végül az egyik leány megkérdezte: "Miről vitáztok olyan hangosan?" A teherhordó most előállt, és így szólt: "Úrnőm, ez a társaság nagyon kívánja, hogy elmondd, mi van azzal a két kutyával, miért verted olyan kegyetlenül, és aztán miért sírtál és csókoltad össze őket, és mondjad el, miért van nővéred testén pálmavessző verésének a nyoma. Ezt akarjuk tudni, és béke legyen veletek." Ekkor a ház úrnője a társasághoz fordulva megkérdezte: "Igaz az, amit a teherhordó állít?" - "Igen" - felelték a vendégek, kivéve Dzsafárt, aki nem szólt semmit. Mikor a leány a választ meghallotta, így szólt: "Alláhra, ó, vendégeink, nagyon megbántottatok bennünket. Mi jó előre megmondtuk nektek feltételünket, hogy aki olyasmit beszél, amihez nincs köze, olyat hall, amiben nem lesz öröme. Nem elég nektek, hogy befogadtunk házunkba és megvendégeltünk? De ti nem is vagytok hibásak; bűnös az, aki benneteket bebocsátott." Ezzel csuklója fölé tűrte ruhája ujját, hármat dobbantott lábával, és ezt kiáltotta: "Ide gyorsan!" Egyszerre kinyílt egy szobának ajtaja, azon berontott hét fekete rabszolga, kivont karddal.

Az úrnő megparancsolta nekik: "Kössétek hátra a kezüket ezeknek, akik túlságosan sokat találtak beszélni; kötözzétek őket egymáshoz." A rabszolgák úgy tettek, ahogyan a parancs szólt, és azt mondták: "Nemes úrnőnk, engedd meg, hogy lecsapjuk fejüket." Az úrnő így felelt: "Adjatok nekik egy kis haladékot, hogy mielőtt levágjátok fejüket, megkérdezzem őket, kicsodák, micsodák."

A teherhordó most megszólalt: "Alláhra, ó, úrnőm, ne öless meg engem mások bűne miatt; mind hibáztak és vétkeztek, csak én nem. Alláhra, ez az éjszaka milyen szépen telt volna el, ha a sors megkímél bennünket ezektől a koldusoktól, akik még egy népes várost is pusztává tudnának változtatni." Aztán ezt a verset idézte:

Hatalmasok erénye: Türelem
Nem tölti bosszúját gyengébbeken.
Barátságunkra kérlek, legyen szived,
Bűnös miatt ártatlan vérét ne vedd.

A leány ezek hallatára mérgében is elnevette magát. Aztán odament a társasághoz, és így szólt hozzájuk: "Mondjátok el, kik-mik vagytok, mert csak egy órátok van hátra. Ha nem volnátok előkelő nagyurak és tekintélyes emberek, hamarabb megkapnátok a jutalmatokat." A kalifa ekkor odaszólt Dzsafárnak: "Jaj nekünk, Dzsafár! Mondd el, kik vagyunk, hisz még megölnek!" Dzsafár ezt felelte: "Ezt meg is érdemelnénk." - "A tréfálkozásnak nincs helye válságos percekben - szólt a kalifa -, mindennek megvan a maga ideje." Az úrnő odalépett a koldusokhoz, és megkérdezte őket: "Testvérek vagytok?" - "Nem - felelték -, Alláhra, mi vándorok vagyunk." Akkor egyiküktől azt kérdezte: "Félszeműnek születtél?" - "Alláhra, nem - volt a válasz -, fél szememet egy csodálatos esemény alkalmával veszítettem el. Olyan történet ez, hogy ha tűvel karcolnák az ember szeme fehérjébe, örökké intő például szolgálna annak, aki okulni szeret." A leány a másodikat és harmadikat is megkérdezte. Mindkettő úgy felelt, mint az első, és még hozzátették: "Mindegyikünk más városból való, történetünk csodás, sorsunk rendkívüli." A leány így szólt hozzájuk: "Mindegyiktek mondja el a történetét, mesélje el, miképp került a házunkba. Akkor aztán simítsa végig a fejét, és menjen útjára."

Elsőnek azonban a teherhordó lépett elő. Azt mondta: "Úrnőm, én teherhordó vagyok; a gazdaságotok vezetője hozott ide, és hogy mi történt velem azóta, azt tudjátok. Ez az én történetem, és béke veletek." - "No, simítsd végig a fejedet, és állj odébb" - szólt a ház úrnője. "Alláhra - felelte ez -, nem megyek el, amíg nem hallottam társaimnak történetét." Ekkor előlépett az első koldus, és így szólt: