Bessenyei György: VALLÁS

VALLÁS

Nagy Isten! Miképpen végeztél felőlünk?
Hogy kívánsz mindenkor tiszteltetni tőlünk?
Add ki akaratod teremtéseidnek,
Ne nézd tévelygésit ily sok népeidnek.
Egyik nyugotra fut, hogy majd ott talál fel,
Másik tanácskozik érted napkelettel.
Ez éjszakra kiált: amaz délre szalad,
Nagy világod érted széjjel ekként fárad.
Kedvedet keresné közöttünk minden nép,
A lélek mível így: ez az isteni kép.
E nagy élő világ, amiólta látszik,
Minden részeibül istene kitetszik.
Eztet tiszteli csak a föld kereksége,
Kinek mérhetetlen titkába mélysége
Mindenkor csak egy volt nagy természetibe,
Nem változik soha cselekedetibe.
Örök tetszésének magyarázója lett
A földön tévelygő nagy emberi nemzet.
Istenét a lélek látni jól akarta,
Mely miatt világunk magát annyit marta.
Kain áldozott volt először Ábellel,
Kik frigyet akartak kötni istenekkel,
Ez bárány vérivel kiált az egekre,
Más gyümölcsöt hány az oltári tüzekre.
A két testvér ezen egymás ellen kelvén,
Kain Ábel öccsét vérébe kevervén
Gyilkossá lesz önként az igaz istenért,
Kit áldozatjával engedelemre kért.
Így mondják ezt köztünk a nagy tönénetek,
Beszélhetünk véle a keresztyéneknek.
Eképpen a világ vérrel kezdette el
Azt érteni, kit még nem ismért lélekkel.
Az első emberek véres áldozatjok
Meghagyták utánok, szenyvedt is magzatjok.
Őket a nagyvilág továbbá követte,
Mely örök urát jól még meg sem érthette.
Az emberi nemzet magátul áldozván,
Fegyvert fog istenét sokként magyarázván.
Egyik: én értem csak, ugy mond, az egeket,
Kimagyarázhatom a végezéseket.
Másik ellent szökik, s eztet hazudtolja,
Áldozattételét mérgesen vádolja.
Ki-ki tüzesedik, a buzgóság hevül,
Fegyver, mely bizonyít, s vérünk a földön hül.
Pogány, mint keresztyén egymás közt csatázott,
Istenünk nevéért, ki ellen hibázott.
A francia haza többek közt magába,
Nagyon háborodott tévedvén dolgába.
Párizsra még ma is kicsoda nézhetne,
Hogy veszedelmére sírva ne könyvezne?
Mely benne régenten Istenünk nevébe,
Keresztyénségünket keverte vérébe?
Két ellenkező hit indult harcolásra,
A világ hű atyját hívta e vívásra.
Az erősb részekrül mindenfelé dúltak,
Férjfiak, asszonyok fegyverek közt fúltak.
Párizs utcáiba öldöklést, jajgatást,
Sok keserves nyögést, fuldokló kiáltást
Ide s tova futva hallott ki-ki széjjel,
Mely romlást okozott egy veszélyes éjjel.
Édesanyja előtt a gyermek vérébe
Általverettetvén, nyögött bölcsőjében.
Öszveölelkezve az asszony férjével,
Sok nemes ifiu kedves jegyesével
Rettegéssel fúltak kiomlott vérekbe,
Jajgatva pihegvén itt-ott fegyverekbe.
A felgyúlt dühösség emészteni nem szűnt,
Isten nevébe ölt, nem ismérhetett bűnt.
Mint égő tűz, széjjel olyan harsogással
Bolygott ordítozva, fegyvervillogással.
A vérpatakokat ekként árasztotta,
Keresztyénségünket ölvén pusztította.
A kisdedek testek kövekhez verettek,
Hol már atyjok, anyjok vérekbe hevertek.
Pusztulás, kiáltás iszonyú lármával,
Szaladás, kergetés a nép halálával
Töltötték Párizsnak temető utcáit,
Piros színre festvén szomorú falait,
Amely igaz Isten nevébe egyik rész
Öldöklött, a többi ugyanazért elvész.

Egyik úgy sóhajtoz: uram, érted halok.
Másik ismét kiált: Istenért bosszulok.
Az öldöklő fegyvert buzgóság vezette,
Mely a természetet ekkor felejtette.
Így vérezte magát, istene nevébe,
Az emberi nemzet sokszor fegyverébe.
Nagy károkat tehet a vakult buzgóság,
Hol jó cselekedet lehet sok gonoszság.
Ő pusztított régen az Újvilágban is,
Fegyverével vesztvén ennek sok népét is.
Mikor spanyol tűzzel Amerikát dúlta,
S az irgalmas Istent fel tűzbe mutatta.
Eképpen a világ buzogván, megtévedt,
Természetünk ellen erőszakokat tett,
Minekelőtte még meghatározhatja,
Hogy mi az Istennek titkos akaratja.
Fegyverrel áldozik annak, ki teremtett,
Nagy buzgóságába ekként tévelyedett.
Mindenütt majd más-más urat magyarázunk,
Noha mindnyájan egy Istenre vigyázunk.
Az egek titkain való vetélkedés,
Teremtőnk tetszésén tett sok kérdezkedés
Emberi nemünket véribe keverte,
A széles világot fegyverével verte.
Halandó sorsunkban széjjel tétovázván,
Tiszteljük Istenünk egymástól irtózván.
A testvér testvérjét utálatban vészi,
Az atya gyermekét veszélynek kitészi,
Isten nevéért a buzgóság felgyúl,
Mely annak szentsége ellen mindent feldúl.
Homályosult lelkünk a földnek porábul
Nem tudhat meg mindent isteni titkábul.
Irgalmas urunkat nevéért bosszuljuk,
Ember teremtésit prédába feldúljuk.
A természet, melynek józan érzései,
Igaz Istenünknek bölcs rendelései,
Maga ellen fordult egy oly Teremtőért,
Ki nem szenyvedheti az érte ontott vért.
Szerencsétlen ember, ki csak okoskodol,
S gondolataidba szüntelen hánkódol,
Tudjad, hogy az elme megtévelyedhetik,
S okoskodásoddal elhitettethetik.
Világunk mélyébe alásüllyed lelked,
Befed a természet, s elveszted Istened.
Mély okoskodásod több-több semmiségre
Vezeti életed, kétségeskedésre.
Légy józan erkölcsű, emberséggel érezz,
Élj jól, s mint a vadak, másokat ne vérezz.
Gondolkozzál léted belső törvényére,
Vigyázzál lelkednek igaz ösvényére.
Ezek felsőbb részek halandó sorsunkba,
Ezen túl háború minden világunkba.