Második András* Aranybullája
mely 1222. esztendőben költ
Virág Benedek
a szelíd tudományok
volt királyi tanítója
Pesten, MDCCCV.
Nagy reménységű ifjainknak
Nem vala szándékom eleinten közrebocsátani ezen kis munkát, mely deák nyelven a két magyar hazában közel hatszáz esztendőtől fogva ismeretes; sőt érdeme szerént tiszteletben is tartatik. De elgondolám: aminek írása nekem kedves volt, annak olvasása sokaknak talán nem leend unalmas, jelesben azért, mert anyai nyelven jelenik meg, mely édesebb szokott lenni minden idegen hangnál. Tanú erre Dárius*, a szerencse bús áldozatja, ki igen megörült azon, hogy végszempillantásában olyan emberre akadott, kivel a maga nyelvén beszélhetne. Ha a haldokló így érzett, mint nem kellene érzeniek az élőknek?
Előttem forgátok ti is, nagy reménységű ifjak! – méltók kiknek ezen magyar Aranybullát adnám. A jámborság és tudomány legyen vezértek az igaz dücsőséghez, ki csak a tántoríthatatlan szívűeket szokta magához ölelni!
Mely nagy örömünkre volna, ha azon jó hazafiak, kik annyi száz esztendők előtt nemcsak a magok, hanem a maradék boldogságáról is gondoskodván, ezen nevezetes királyi végezés kidolgozásában részesek valának, mind egyebeket, mind ezt a nemzetnek a nemzet nyelvén írták s adták volna ki, nem idegenen. Vajha eszekbe jutott volna helyesen magyarázni Szent Istvánnak eme szavait:
„Quis Graecus regeret latinos graecis moribus? Aut quis latinus graecos latinis regeret moribus?”* Mi azonban emlékezvén azon üdőre, melyben ők éltenek, köszönjük meg nekik a dücsőséges cselekedetre általok adatott szép példát. Késő is már visszasóhajtani, ami most csak arra való, hogy kijelentsük, mely nehezen esik ily sokáig rajtunk uralkodása annak a maga szülött földén – Latiumban* – félelemmel lappangó idegenségnek.
Ezen királyi rendelés cikkelyeiből hazánknak akkori állapotja kitetszik. Ugyanis aki olvasandja, felejtse el egy kis ideig mostani boldogabb sorsát, és magát azon üdőben élni képzelje; egyébként nem fogja érteni azt, amit azon jeles férjfiak érzettenek, kik a királyi méltóságnak és a hazai dücsőségnek szívek szerént barátjai lévén áldásban vannak. – De a hajdani szokásokra is, melyek lassanként megváltoztak vagy egészen eltűntek, a régiség böcsülője örömmel emlékezik. Bár találkoznék, ki magának ezen tárgyból különös hírt-nevet igyekeznék szerzeni! Tudniillik:
Szent dolog a Honynak törvényit s régi szokásit
A féledékenység ellen fenntartani s védni*.
Pesten, 7. Márciusban 1805.
Virág Benedek
A megoszolhatatlan Szentháromság egy Istennek nevében!
András, Isten kegyelméből Magyarországnak, Dalmáciának, Horvátországnak, Rámának, Szerviának, Galíciának és Lodomeriának királya, örök emlékezetre.
Mivel azon szabadság, melyet Szent István király szerzett volt országunkban mind a nemeseknek, mind egyebeknek, némely királyok hatalma által, kik néha magok haragjáról bosszút állának, néha hallgatának a gonosz embereknek hamis tanácsokra, vagy kik az ő tulajdon hasznokat keresék, igen sokban megkárosodott: a mi nemeseink Fölségünknek, és az előttünk való királyoknak sokszor könyörgöttek és esedeztek országunknak megjobbítása végett.
Mi tehát az ő kéréseknek mindenben eleget tenni akarván, amint tartozunk leginkább ezen alkalmatossággal, mert már gyakran minekünk ővelek nem kicsiny keserűségre jutott ügyünk, amit illik eltávoztatnunk, hogy a királyi méltóság fenntartassék (ez pedig senki által jobban nem eshetik meg mint őáltalok): mind őnekik, mind egyéb embereknek a mi országunkban a Szent Istvántól adatott szabadságot megengedjük.
És más egyéb dolgokat, melyek országunk jobb állapotjára tartoznak, hasznoson rendelünk ilyen módon:
I. CIKKELY
Rendeljük, hogy minden esztendőnként Szent István napját, hacsak valami nagyon nehéz foglalatosság vagy betegség meg nem tiltaná, Székesfejérváratt tartozzunk ülleni.
1 §. És ha mi jelen nem lehetünk, a nádorispány kétség nélkül ott leszen érettünk, és mi képünkben meghallgatja az ügyeket.
2 §. És minden nemesek, kik jelen akarnak lenni, szabadon odagyülekezzenek.
II. CIKKELY
Akarjuk ezt is, hogy se miáltalunk, se utánunk való királyok által, valami üdőben meg ne fogattassanak vagy nyomoríttassanak a nemesek valamely hatalmas kedvéért, hanem ha először elidéztetnek, és a törvény szertartásával bűnösöknek lenni találtatnak.
III. CIKKELY
Ismét; semmi adót nem veszünk a nemesek jószágáról, sem szabados pénzeket nem szedetünk.
1 §. Sem házaikban, sem faluikban meg nem szállunk, hanemha hivatalosok leszünk.
2 §. Az egyház népére sem vetünk teljességgel semmi adót.
IV. CIKKELY
Ha valamely nemesember fiú magzat nélkül meghalálozik, negyed részét birtokának az ő leánya nyerje el, a többivel azt mívelje, ami neki tetszik.
1 §. És ha testamentom nélkül történik halála, a közelebb való atyafiára szálljon jószága.
2 §. És ha teljességgel semmi nemzetsége nincsen, a királyra szálljon.
V. CIKKELY
A vármegye ispánja meg ne ítélje a nemesek jószágán lakókat, hanemha pénz és dézma dolgában.
1 §. A várnagyok csak az önnön megyéjekben való népeket ítéljék.
2 §. A lopókat és tolvajokat a királyi bírák ítéljék, de a vármegye ispánja jelenlétében.
VI. CIKKELY
Ismét; azoknak, kik egy valakire öszveesküdtek, ne legyen szabad – mint szoktak – lopókat nevezni.
VII. CIKKELY
Ha a király az országon kívül sereget akar vinni, a nemesek ne legyenek kötelesek vele menni, hanemha az ő pénzéért.
1 §. És a visszajövet után hadiítélet alá ne engedje őket vettetni.
2 §. Ellenben pedig ha ellenség jövend az ország ellen, a nemesek tartozzanak feltámadni, és mindnyájan hadba menni.
3 §. Ismét; ha az országon kívül akarunk hadakozni, és sereget vezetendünk: mindazok, kiknek ispányságok vagyon, pénzünkért tartozzanak velünk jönni.
VIII. CIKKELY
A nádorispány országunkban minden embert válogatás nélkül ítéljen.
1 §. De a nemesek pörét, mely fejek és jószágok veszedelmében jár, a király híre nélkül el ne végezhesse.
2 §. Több vicebírót pedig egynél ne tarthasson udvarában.
IX. CIKKELY
A mi udvarbírónk, míg az udvarunkban vagyon, mindeneket megítélhessen; és amely pört az udvarban elkezdett, azt mindenütt elvégezhesse.
1 §. De amikor a maga jószágában lakik, ne bocsáthasson ki idéző embert, se a pörösöket maga elejbe ne idéztethesse.
X. CIKKELY
Amely jobbágynak* tiszt létében halála történik a hadban, annak fia vagy testvére illendő tisztséggel ajándékoztassék meg.
1 §. Azonképpen ha nemesnek leend halála, annak fiát a király tetszése szerént ajándékozza meg.
XI. CIKKELY
Ha idegenek, tudniillik derék emberek jőnek az országba, ne tetessenek tisztségekbe az ország tanácsa nélkül.
XII. CIKKELY
Feleségeik azon nemeseknek, kik meghalnak, vagy törvény szerént megöletnek, vagy a bajviadalban és akármi módon elvesznek – meg ne fosztassanak az ő jegyruhájoktól.
XIII. CIKKELY
A jobbágyok* úgy járjanak a király udvarába, vagy akárhová mennek, hogy a szegényeket ne nyomorgassák, ne fosszák.
XIV. CIKKELY
Továbbá: ha valamely vár ispánja nem oly tisztességesen viseli magát, mint az ő megyéjéhez illik, vagy népét nyomorgatja: reá bizonyodván ez, az egész ország előtt szégyenére fosztassák meg méltóságától, és amit gonoszul elvonszott, adja vissza.
XV. CIKKELY
A király lovászi, pecéri*, kaszási ne merjenek szállani a nemesek faluira.
XVI. CIKKELY
Egész vármegyéket, vagy egyéb királyi tiszteket örökbe nem adunk.
XVII. CIKKELY
Ha valaki igaz szolgálatja által jószágot nyerend, attól soha meg ne fosztassék.
XVIII. CIKKELY
Továbbá: a nemesek engedelmet nyervén tőlünk, szabadon mehetnek fiankhoz, úgymint nagytól kicsinyhez*, és ezért jószágaikban meg ne károsíttassanak.
1 §. Azt, ki fiank előtt igaz törvény szerént vesztett, mi előnkbe nem bocsátjuk; sem azon pört, mely őelőtte kezdetik, míg ugyanott vége nem szakad; viszont a mi fiank is ezenképpen.
XIX. CIKKELY
A várok jobbágyi*, a Szent István királytól adott szabadság szerént éljenek.
I §. Hasonlóképpen az idegenek, akármi nemzetből valók, az eleitől fogva nekik engedtetett szabadság szerént éljenek.
XX. CIKKELY
A dézmák pénzzel ne váltassanak meg, hanem mint a föld terem, bor vagy gabona fizettessék.
1 §. És ha a püspökök ellenmondanak, nem segítünk nekik.
XXI. CIKKELY
A püspökök a mi lovainknak dézmát ne adjanak a nemesek jószágáról: se a király jószágába azonok emberei ne tartozzanak dézmát hordani.
XXII. CIKKELY
Ismét; a nemesek erdeire vagy réteire, ha ők azt ellenzik, a mi disznaink ne hajtassanak.
XXIII. CIKKELY
Ismét; a mi új pénzünk esztendeig tartson húsvéttól fogva húsvétig.
1 §. És a pénz olyan legyen, amilyen volt Béla király üdejében.
XXIV. CIKKELY
Pénzverő kamaraispányok, sótisztek, vámosok országunk nemesei legyenek.
1 §. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
XXV. CIKKELY
Ismét; só ne tartassék az ország közepében, hanem csak Szabolcson s Regécben és a Végekben.
XXVI. CIKKELY
Ismét; jószág az országon kívül valónak ne adassék.
1 §. Ha valami jószág már valakinek engedve volna vagy eladva, a hazafiaknak megváltásra visszaadassék.
XXVII. CIKKELY
A Mardurinák*, amint Kálmán király rendelte, úgy fizettessenek.
XXVIII. CIKKELY
Ha ki törvény szerént kárhoztatott meg, azt semmi hatalmas ne oltalmazhassa.
XXIX. CIKKELY
A vár ispánja az ő megyéje jövedelmével elégedjék meg; a többi jövedelmek, melyek a királyt illetik, úgymint csöbör pénz, vám, ökrök és a várok két része, a királyé legyenek.
XXX. CIKKELY
Ismét; ezen négy jobbágytól*, tudniillik a nádorispánytól, bántól, két ország-ispánytól, királyétól és királyné asszonyétól elválva, senki két tisztet ne viselhessen.
XXXI. CIKKELY
Végre, hogy ezen mi engedelmünk és szerzésünk mind a mi üdőnkben, mind az utánunk következők üdejében örökké hatható legyen s fennmaradjon, hét egymáshoz hasonló levélben írattuk, és arany pecsétünkkel megerősítettük: úgy, hogy egy küldessék Pápa úrnak, hogy ő is írassa bé krónikájába, másik az ispotályban*, harmadik a templomban, negyedik a Királynál, ötödik az Esztergomi Káptalanban, hatodik a Kalocsai Káptalanban legyen, a hetediket tartsa a nádorispány ki üdő szerént leend.
1 §. Úgyhogy ez írás mindenkor szemei előtt lévén, se maga ne tévelyegjen a feljebb megírottakban, se királyt, se nemeseket vagy egyebeket ne engedjen tévelygeni; hogy ők is gyönyörködjenek szabadságokban, és azért mihozzánk s utánunk élő királyaikhoz hívek legyenek, és a királyi koronának köteles engedelmességgel szolgáljanak.
2 §. Hogyha pedig mi* e mostani rendelésünk ellen cselekedendünk, vagy valaki a jövendő királyok közül valamikor ellene akarna járni, ezen levelünknek erejével, anélkül, hogy valami hitlenség gyalázatjában essenek, mind a püspökök, mind más jobbágyok* és az ország nemesei mindnyájan és egyenként is a mostaniak és jövendők és maradékok nekünk és utánunk való királyaiknak szabadon ellenünk állhassanak és ellenünk mondhassanak örökké.
3 §. Költ Cletus keze által, ki egri prépost, és a mi királyi udvarunknak kancelláriusa. A megtestesült Igének utána ezerkétszázhuszonkét esztendőben.
Tisztelendő esztergomi János érsek, kalocsai Ugren érsek, csanádi Desiderius püspök, veszprími Robertus püspök, egri Tamás püspök, zágrábiIstván püspök, váradi Alexander püspök, pécsi Bertalan püspök, győri Kozma püspök, váci Bereck püspök, nitrai Vincentius* püspök létekor. Királyságunknak tizenhetedik esztendejében.
Töredék II. András históriájából
III*. Béla királynak, ki a XII. század vége felé (1174–1196) uralkodék nálunk, fia volt András. A hadakozásra termett-e vagy oktattatott inkább, mint az országlásra, viselt dolgaiból alkalmasint kitetszik. Atyjától 1186-ban Galícia elfoglalására küldetett, de Kázmér* lengyel király nagyobb serege ellen nem védelmezhetvén magát, Lodomér hercegnek* hagyta oda a tartományt 1188. esztendőben.
Több várakat és jószágokat rendele neki atyja, melyekből méltóságához képest élhetne. Mert a királyságot öregbik fiának, Imrének adá, kinek szelíd erkölcsét amannak kemény természetétől féltette. A jó öreg király betegségbe esvén fogadás által lekötelezte magát a keresztes hadra, de vagy fogyatkozott ereje, vagy országos bajai miatt nem tehetett eleget ígéretének: szent kötelességét tehát Andrásra bízta, kinek azonvégre igen sok kincset is hagyott. Ezen vigasztaló gondolatok között nemsokára búcsút vett fiaitól, és elnyugodott.
András, atyjának halála után, sok ifjak szokása szerént; kelletinél fényesebb pompával kezde élni, úgyhogy a tékozló nevet megérdemlené. Nem feledkezék meg a Szentföldre való utazásról; de eleven és tüzes – ne hagyjuk ki: nagyravágyó – lévén, a más fejedelmek között nem mint királyfi, hanem mint koronás monárka* akart megjelenni. E büszke indulat őtet, hazánknak nagy kárával, Imre bátyja trónusa ellen ragadta, mely bűnös harc el is szegényítette.
A XIII. század elején (1205) királynak koronáztatott. Ezen nagy hivatalt sokáig viselte ugyan, de igen szerencsétlenül, mert nem volt reá készülve. Előbbeni férjfiúi keménységét nem tudom mi asszonyi lágyság váltotta fel. Gertrúd tehát, a királyné mind őrajta, mind a nemzeten kezde uralkodni, és csak az idegeneket gazdagítani s méltóságokra emelni tetszése szerént. Alkalmatosság vala ez a bosszúállásra, melynek dühe, midőn András Galícia birtokába viszi vala 1213-ban Kálmán fiát, kegyetlenül kiütött. Gertrúd gyilkosa, amin lehet csodálkozni, büntetetlen hagyatott.
Ilyen kétséges és szomorú környülállások között az országnak szüksége vala András jelenlétére s bölcsességére; de ő lelke félelméből-e, vagy más okból, ellenkezőt cselekedett. Gertrúd helyébe az Antiziodori gróf Napkeleti Péter* nevű császár leányát, Jolántát eljegyezvén magának, Palesztinába készült. Közölvén ezen szándékát a nemzettel, nagy számmal találkoztanak, kik imígy kiáltának el: „Mind ebben, mind más egyéb hadban örömest vitézkedünk a te kegyelmed reménységéért.” S feleségeik, gyermekeik, rokonaik, kedveseik karjaiktól elszakadván a messze országi hadakozásra adandó jelt várták.
Azon üdőben a latinusok hatalma Napkeleten hanyatlik vala. Kereszteshadakat parancsolának tehát Európában III. Innocentius*, III. Honorius*. A fejedelmek akartak is menni, nem is. Nagy nehezen a frankusok és venetusok* felkeltek, de nem Palesztinába, hanem Konstantinápolyba mentenek, és a görög birodalomnak ezen fényes székét 1204. esztendőben elfoglalván, sok szentségtörésekkel pogány módra (mert ami igaz, ki kell mondani) megförtöztettek, úgyhogy a görögök mai napig is gyűlölik a latinosokat.
Egy más kereszteshadat gyűjtöttek az olaszok és németek 1217-ben. Az egész seregnek fővezére lett András magyar király, kihez az ausztriaiLeopold*, bavariai Lajos* s mások kapcsolák magokat. A királyt Tamás egri s Péter győri püspökökön és sok főurakon kívül tízezer nemesek, mindnyájan a magok költségén, késérték el.
Győzedelmes népe, mint a csattogó jégeső, félelembe s remegésbe hozta Szíriát. Által kelvén a Jordán vizén, midőn Babilon* elfoglalására siet, a Tábor hegy váránál az egész keresztes vitézség hirtelen megakadott. Mondják, hogy Andrástól a többi fejedelmek azért állottak volna el, mivel dücsőségét irigylék, és mivel Ázsia zsákmányit félték a magyaroktól. Az igazbnak látszik, hogy a király veszedelmes betegségbe esett, melyből erőre kapván annál inkább siete haza, mennél több rossz híreket vett Magyarországból.
A napkeleti uraságra vágyakodó latinusoktól elválása Andrásnak igen tetszett a görögöknek, kik azokból vele szövetséget, barátságot, sógorságot kötni vetekedtenek. Leo örmény* király Isabella leányát harmadik fiának, Andrásnak ajánlotta és országát; Teodoros Lascaris*, ki Niceában a latinusok ellen napkeleti császárnak koronáztatott 1206-ban, Mária nevű leányát András király fiának, Bélának adta. Assanes*, bolgár király pedig magának feleségül kérte Mária nevű leányát Andrásnak, kit el sem eresztett, míg reá nem állana. Ezek történtek hazatértekor, 1218. esztendőben.
Minekelőtte a magyar határokig hozzam Andrást, feljegyzem: a ravasz és nyerekedő görögök és szírusok sok tátott szájú európaiakat, mivel gyakor tapasztalásból tudták, hogy a szent dolgokat mód nélkül keresik és irigylik, a Szentföld nem keresztény lakosinak, kétség nélkül nem egyszer csaltak meg eladván nekik nagy drágán az ismeretlen csontokat, cserép és vessző darabokat sat. A mi jó Andrásunk mit hozott légyen, megírta po. Turótzi* és Bonfinius*,két nevezetes historikusunk.
Már a magyar szélyeken megállott a hosszú úton megfáradott seregével, és íme! semmi örömjeleket nem lát; senki elejbe nem megyen örvendeni visszajöttén. A királyné kancelláriusa majd fenyegetés, majd könyörgés által két-három prelátust végre csakugyan arra bírt, hogy mennének köszöntésére a királynak. Minek jele az, midőn valamely nemzet királyának dücsőségén nem akar örülni? midőn az erőszak és a hízelkedés csalogatja s veri ki belőle az örömöt és tiszteletet fejedelme iránt?
Igen rosszul vala az egész ország. Távullétében a hatalmasbak az ifjú királyt, Bélát és a királynét semminek tarták, az erőtlenebb nemességet sanyarú szolgaságra veték, a király és ország jövedelmit magok között feloszták – és lehet-e ott valami jó, hol az igazságnak kiszolgáltatása megszűnt? – Nemcsak a világiak, hanem az egyház főpapjai is bűnösök valának. Elbámult András országának szörnyű állapotján.
Béla, az ifjú király, hallgatván az istentelen hízelkedőkre s tanácsosokra, a kormányt, melyet kezébe az atyai kegyelem csak üdeig engedett vala, nem adá vissza. Így egyszerre két király akarván uralkodni teljes hatalommal, egyik a másik ellen a nemzet veszedelmére munkálódott. A főurak is, amint kinek-kinek tulajdon haszna vagy kívánsága hozta, részrehajlának a közjó kimondhatatlan kárával.
András nagyon kezdette érteni szegénységét. Ez igen kártékony ellensége a királyságnak. Országa nyögésére nem volt siket, hanem tehetetlennek tudván magát, sokáig hallgatott. A közönséges nyomorúság orvoslásához rossz órában fogott. Tanácsosi kétségnélkül valának, de már valamint a bölcsesség gyümölcsei a királyi személynek, úgy a gyávaság kárai is szokás szerént annak tulajdoníttatnak. Minden pénz és sóbányákat, vámokat, korona jószágokat, szóval minden országjövedelmeket izmaelita* és zsidó kézbe adott. Ezek lettenek tehát főurak, nemesek, parancsolók. Ha keménységet, azaz igazságot akart mutatni a közjó tolvaji ellen, a gonoszok őtet elkerülvén fiához folyamodának, ki így is iparkodott magának tekintetet szerezni, melyet benne az öreg gyakran méltatlanul üldözött.
Midőn a rossz naponként nevekednék és a monárkia veszedelme közelítne, némely jobb lelkű férjfiak, a haza szeretetétől ingereltetvén kérék Andrást,hogy a közönséges nyomorúságokat közönséges tanácskozások által igyekeznék megorvosolni, hirdetne országgyűlést; hozná vissza a rendtartást, igazságot, békességet, szerezne magának is tekintetet.
Felüdült András, és 1222. esztendőben közönséges gyűlést hirdetett, mely alkalmatossággal az ő és Béla fia jelenlétében a régen s újon történt ínségek kútfejei megvizsgáltottak. Hosszas tanácskozás után a király és ország egyetértésével költ ama híres Végezés, melyben mind a népnek jussai világosban magyaráztatnak, mind a királyi fölségé meghatároztatnak. Ezen Végezés aranypöcséttel erősíttetett meg a királytól, Örömmel tértek haza a jámborok (mert azon XIII. században, minálunk is voltanak jámborok). Amit óhajtunk, azt hamar elhisszük. A reménység édes, de csalóka.
A Diétán hozatott Végzésnek ide s tova küldözgetésében inkább igyekezett András, hogysem az ország sebeinek az szerént való orvoslásában, újonnan kezde tehát minden felfordulni. Dienes palatinus*, alacsonlelkű és ravasz és maga javát egyedül kereső ember, amint történetíróinkban olvassuk, a két királyi udvart egymás ellen háborítván, ostora lőn a közjónak. A félénk és gyanós természetű öreget arra bírá, hogy fiát és menyét kimenni kénszerítné az országból; kiket nemsokára, tartván a belső zendeléstől, Ausztriából visszahívott, de gyűlölni meg nem szűnt.
Az Aranybulla* XXIV. cikkelyének csak úgy tőn eleget, hogy Samuel* nevű magyar urat kamara ispánynak választotta: ki minden királyi jövedelmeket zsidóknak és szarácenusoknak* árendába kiadott. Ezek, kétség nélkül sokat tudtak keresni a királynak, de magoknak még többet. A drágaság mindennap érezhetőbb és veszedelmesb lett. Az ügyefogyott keresztény atyák s anyák kisded fi s leány gyermekeiket néha kéntelenek valának a zsidóknak eladni. Rémítő dolog! A dús izmaeliták a nemesek leányaikban, azon okból válogatának. A környülmetéltek száma s hatalma kimondhatatlan volt.
Az egyházi s világi törvények felforgatását látván Robertus esztergomi érsek*, minden templomokat bézáratott, minden szentség szolgáltatást megtiltott. Egész országban irtóztató hallgatás lőn, mint valamely pusztában. Az eszére tért népnek nyögése és siralmas panasza Andrásban bámulást, keserűséget, szégyent okozott: „Pater sanctissime* (IX. Gergely* pápának írta) quam diro dolore percussus exstiterim, quum tam ego, quam regni mei incolae, ab uberibus mellifluis S. matris ecclesiae, tamquam filii degeneres, excludamur, et apud illos mundi principes quanti nominis ignominia dedecus incurram, explicare non valeo.” Ezeken a keményszívű teológus is, úgy vélem, megindulhat, annál inkább, ha eszébe juttat egy jámbor, ősz s öreg királyi fölséget, milyen András vala, midőn ezen szomorú sorokat írá.
Esküvéssel ígérte az ország állapotjának jobbítását Jakab római követ* jelenlétében. Ki is adott egy decretumot, mely amaz Aranybullához hasonlít, de kevés, vagy semmi foganattal. Azonban testi s lelki erejében megfogyatkozván Béla fiára hagyta az országot 1235. esztendőben. Nem kis bánottal és óhajtással késértetett sírjába. Emlékezete fennvagyon és fennmaradand az Aranybullában örökre. Jeruzsálemi Andrásnak mondatik. Tudniillik a Jeruzsálemi Szent Jánostól neveztetett keresztes barátoknak konfraterek* volt, mert Jeruzsálemet ő soha nem látta, noha védelmére kész vala harcolni. Így ítélnek némely tudósok.
1: Második András – II. András magyar király (uralkodott: 1205–1235); Virág Benedek még Andrásnak mondja Árpád-házi királyunkat, később a névhasználat azEndre mellett állapodott meg. II. András, azaz II. Endre első felesége Andechsi Gertrúd meráni hercegnő († 1213), második felesége Capet-Courtenay Jolán francia hercegnő († 1233), harmadik felesége Estei Beatrix, az anconai őrgróf lánya volt. Elsőszülött fia Béla (IV, Béla, uralkodott: 1235–1270; felesége Laszkarisz Mária niceai császárlány), másodszülött fia Kálmán (halicsi király, † 1241; felesége Salome krakkói hercegnő), harmadszülött fia Endre † 1234). Leányai: Erzsébet (Szent Erzsébet 1207–1231, férje Thüringiai Lajos őrgróf), Mária († 1237, férje II. Asen János bolgár cár), Jolán † 1251, férje I. Jakab aragóniai király). A harmadik házasságából született, II. Endre halála után édesanyjával külföldre menekült István herceg az utolsó Árpád-házi király (III. Endre, uralkodott: 1290–1301) apja volt.
II. Endre uralkodása kezdetén tudatos politikai megfontolással a királyi birtokok eladományozására alapozott uralkodói-politikai gyakorlatot alakított ki (nove institutiones = új berendezkedés). A királyi jövedelmek ebből következő csökkenését királyi adókkal, regálékkal kívánta ellensúlyozni. Nagyon leegyszerűsítve: a természeti gazdálkodásról az árutermelő gazdálkodásra akart áttérni gyorsított ütemben akkor, amikor erre az ország gazdasági és társadalmi feltételei még éretlenek voltak. Ez a politika kiélezte az országlakosság különböző rétegei és csoportjai közötti érdekellentéteket, kiélezte a király és a különböző érdekcsoportok közötti ellentéteket, szembeállította az egyház hatalmasait a királyi hatalommal, s a király és a trónörökös Béla herceg között is viszályt szított. Az Aranybulla elsősorban a szerviens réteg jogait rögzítette, a király és az egyház hatalmát nem egy vonatkozásban korlátozta, bizonyos nagybirtokos csoportok érdekeit szolgálta. De az Aranybulla rendelkezéseit már a királyi okirat kibocsátása pillanatában sem tartották be, egyházi és világi hatalmasságok egyaránt támadták, s a politikai harc eredményeképpen született meg az 1231-ben kibocsátott új okirat, amely számos ponton módosította az 1222-ben keletkezett szöveget. Az 1231-ben kibocsátott szöveg elsősorban az egyházi nagybirtokosság érdekeit szolgálta, s míg 1222-ben az Aranybulla az uralkodó osztály egyházi és világi előkelőinek egyaránt megadta az ellenállás jogát, 1231-ben ez csupán az esztergomi érsek joga lett: egyházi kiközösítéssel sújthatta a királyt.
2:Latium – közép-itáliai tartomány, a latinok őshazája.
jobbágy – az eredeti latin szövegben: jobagio, azaz előkelő, szabad főember: A várjobbágyság: a tízes rendszeren felépülő királyi várszervezet előkelőinek (tizedeseinek, századosainak) összefoglaló neve. Korlátozott szabadságot élveztek, nem azonosak tehát a jobbágyokkal (jobbágyurakkal).
7:jobbágy – az eredeti latin szövegben: jobagio, azaz előkelő, szabad főember: A várjobbágyság: a tízes rendszeren felépülő királyi várszervezet előkelőinek (tizedeseinek, századosainak) összefoglaló neve. Korlátozott szabadságot élveztek, nem azonosak tehát a jobbágyokkal (jobbágyurakkal).
10:Mardurinák – a nyestbőrök utáni adó. (lat.) Kálmán király (uralkodott: 1095-1116) idejében ez a drávántúli részekre vonatkozott, és házanként 12 dénárt jelentett. (Pauler Gyula i. m. II. 81.)
11:jobbágy – az eredeti latin szövegben: jobagio, azaz előkelő, szabad főember: A várjobbágyság: a tízes rendszeren felépülő királyi várszervezet előkelőinek (tizedeseinek, századosainak) összefoglaló neve. Korlátozott szabadságot élveztek, nem azonosak tehát a jobbágyokkal (jobbágyurakkal).
12:ispotály – a Johannita vagy Ispotályos Lovagrend 1120-ban keletkezett Jeruzsálemben; a Szent János-ispotályban a betegek ápolását vállaló, 1099-ben alakult szerzetesrendből alakultak át lovagrenddé. A johannitáknak, csakúgy mint a templáriusoknak, rendháza és birtokai voltak Magyarországon. Rendházuk hiteles hely volt, tehát joguk volt okleveleket írásba foglalni és őrizni.
13:2. paragrafus – az ún. ellenállási záradék, amelyet többször is „megszüntetett záradéknak” minősít a Corpus Juris; legutoljára az 1867. évi II. törvénycikkely 1. paragrafusa hangsúlyozta az ellenállási záradék hatályon kívül helyezését. Virág Benedek az alábbi megjegyzést fűzte e paragrafus szövegéhez: „Hajdan a koronázás előtt, most azután esküsznek királyink ez Aranybullára, kifogván a 31. cikkelyből a 2. paragrafust: Hogyha pedig stb. mely 1687. törletett el. Noha már 1231-ben a resistendi és contradicendi helyett vinculum excomunicationis tetetett. [Azaz az »ellenállás« és »ellenmondás« helyett: »legyen szabad az esztergomi érseknek minket, miután előre törvényesen megintett, az egyház kebeléből kizárni.«] Nem kellett volna Andrást úgy szorongatni s ijesztgetni, hanem vidámítni s bátorítni. A jó embernek szíve megesik ezen királyon.” (II. András Aranybullája. Pesten. MDCCCV. 34.)
14:jobbágy – az eredeti latin szövegben: jobagio, azaz előkelő, szabad főember: A várjobbágyság: a tízes rendszeren felépülő királyi várszervezet előkelőinek (tizedeseinek, századosainak) összefoglaló neve. Korlátozott szabadságot élveztek, nem azonosak tehát a jobbágyokkal (jobbágyurakkal).
Kázmér – lengyel király (uralkodott: 1178–1194); 1184-től a német-római birodalom hűbérese.
Lodomér – Virág Benedek innen-onnan összehordott regényes magyar történelme sokszor igen pontatlan. Fenti megállapításából is csupán annyi tény: 1188-ban III. Béla magyar király bevonult Halicsba (Galíciába), de uralmát nem tudta megerősíteni. (III. Béla emlékezete. Szerk. Kristó Gyula és Makk Ferenc. Bp. 1981. 71–73.)
17:III. Innocentius – III. Ince pápa (Lotario, Segni grófja), uralkodott: 1198. I. 8. –1216. VII. 16.
Leopold – Leopold osztrák herceg (1176–1230) elkíséri II. Endrét 1217-ben a Szentföldre, bár korábban nem mindig volt közöttük barátságos a viszony: I. Imre király (uralkodott: 1196–1204) halála után annak özvegye és a kiskorú király (III. László, uralkodott 1204–1205) Leopold herceghez menekült – II. Endre elől.
bavariai Lajos – Lajos bajor herceg (1174–1231) 1221-ben járt a Szentföldön. Leszúrták.
Babilon – Virág Benedek itt Carnot (Guillaume de Chartres, † 1219, a Templomos lovagrend nagymestere) szövegét idézi némiképp szabadon: II. Endre nem készült Bagdadba, azaz Babilonba; az eredeti forrás szerint a szultán maradt Babilonban, nem kockáztatva meg a harcot a kereszteshadakkal.
25:Leo – II. (Nagy) Leo, Örményország királya (uralkodott: 1198–1219); lányát, Isabellát nem András (Endre) herceg vette feleségül.
26:Assanes – II. Asen János bolgár cár (uralkodott: 1218–1241).
megírta po. Turótzi – Thuróczy János (kb. 1435–kb. 1490) ítélőmester, krónikás 1488-ban megjelent művében így írt: „Végre a királyi kincstárat kiürítve megszerzi különböző szentek ereklyéit, tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját. Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat vödör közül, amelyekben Krisztus a vizet borrá változtatta, meg még sok más dolgot, amit össze tudott akkor szedni.” (Thuróczy János: A magyarok krónikája. Fordította Horváth János. Bp. 1978. 209.)
Bonfinius – Antonio Bonfini (1434–1503) olasz humanista történetíró; Rerum Ungaricarum Decades című művének csak részletei olvashatóak magyarul. A II. Endre uralkodásáról a II. rész VII. könyvében ír. (Antonius de Bonfinis: Rerum Ungaricarum Decades. Lipsiae. MCMXXXVI. Tomus II. 150–162.)
izmaelita – az Árpád-házi királyok korában a Magyarországon élő mohamedán vallásúakat és bolgár mohamedánokat nevezték így, de általában is így hívták a mohamedánokat, sőt az arabokat is, akiket gyakran szaracenusoknak mondtak.
bulla – pecsét, függő pecsét; ólompecsétes okirat. (rég.) Az Aranybulla eredeti hét példányából egy sem ismeretes. 1231-ben II. Endre számos ponton módosította, megújította az Aranybullát, a XIV. században, 1318 táján mégsem az 1231-es, hanem az eredeti, 1222-ből származó szöveget nyújtották be a királynak, I. Károlynak megerősítésre. A király nem újította meg az Aranybullát, de megmaradt a négy pap ráfüggesztett pecsétjével megerősített, hitelesnek tekintett másolat. 1351-ben, I. Lajos uralkodása idején is készült egy hitelesnek tekintett másolat, s az Aranybulla modern kiadásai elsősorban e két XIV. századi másolaton alapulnak.
szarácenusok – mohamedánok; Virág Benedek e bekezdés szövegéhez az alábbi megjegyzést fűzte: „Mely nagy tűrödelem volt azon üdőkben Magyarországban azokhoz is, kik a teljes kereszténységnek ellenségei voltanak! Azután pedig három-négyszáz esztendővel mi dühösséggel ontotta a rokon kéz a rokon vért! Ez nagy oka, hogy legjobb királyink sem tehették boldoggá nemzetünket.” (II. András Aranybullája. Pesten. MDCCCV. 36.)
Pater Sanctissime... – [Ezek történvén] Szentséges atya! mely szörnyű fájdalom vert által, midőn mind én magam, mind országomnak lakosi az anyaszentegyháznak mézzel folyó emlőitől, mintha fajultak volnánk, eltiltatunk; e világnak más fejedelmei előtt mely nagy szégyenbe s gyalázatba esém, ki nem mondhatom... (Virág Benedek: Magyar Századok. Budán, 1816. 421.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!