Az orr
1
Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott. Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij Proszpekten lakik (a családneve elkallódott, s még a cégéren sem szerepel, amelyen egy beszappanozott arcú úr ábrázatja meg ez a felírás áll: "Eret is vágnak!"), szóval Ivan Jakovlevics borbély eléggé korán ébredt, és friss kenyér illata csapta meg az orrát. Kissé felkönyökölt ágyában, és látta, hogy neje - egy eléggé tisztes hölgy, aki nagyon szeretett kávét inni - éppen szedi ki a kemencéből a forró kenyeret.
- Praszkovja Oszipovna, ma nem iszom kávét - mondotta Ivan Jakovlevics. - Helyette inkább friss kenyeret ennék hagymával. (Azazhogy Ivan Jakovlevics kívánta az egyiket is, a másikat is, de tudta, hogy teljes lehetetlenség volna egyszerre két dolgot követelnie, mert Praszkovja Oszipovna sehogy se szívelte az ilyen szeszélyeket.)
"Hadd egyék kenyeret a bolond - gondolta magában az asszony -, nekem annál jobb: marad még egy porció kávé." És egy cipót dobott az asztalra.
Ivan Jakovlevics az illendőség kedvéért frakkot húzott az inge fölé, az asztalhoz ült, megtisztított két fej hagymát, sót szórt rá, kést vett a kezébe, és fontoskodó arccal fogott hozzá, hogy megszegje a kenyeret. Miután kettészelte, a közepébe pillantott, és nagy ámulatára valami fehéret vett észre benne. Óvatosan megpiszkálta a késsel, és megtapogatta az ujjával: "Kemény! - dünnyögte magában. - Vajon mi lehet?"
Bedugta az ujját, és kihúzott - egy orrot! Ivan Jakovlevics egészen megrökönyödött, dörzsölgetni kezdte a szemét, és megtapogatta azt a valamit: orr, valóban orr! Méghozzá - úgy rémlett neki - valamelyik ismerősé. Ivan Jakovlevics arcán rémület tükröződött. De ez a rémület egészen eltörpült ahhoz a felháborodáshoz képest, amely úrrá lett a feleségén:
- Hol vágtad le ezt az orrot, te vadállat?! - ripakodott rá dühösen. - Te alávaló részeg disznó! Én magam jelentelek fel a rendőrségen! Te zsivány! Már három embertől is hallottam, hogy borotválás közben úgy motoszkálsz az orruk körül, hogy alig bírják türtőztetni magukat.
De Ivan Jakovlevics nem volt se eleven, se holt. Ráismert, hogy ez az orr senki másé, mint Kovaljov törvényszéki ülnöké, akit szerdánként és vasárnaponként szokott borotválni.
- Várj, Praszkovja Oszipovna! Rongyba göngyölöm, és leteszem a sarokba: hadd feküdjék ott egy kicsikét, azután majd kiviszem.
- Hallani se akarok róla! Hogy engedném én meg egy levágott orrnak, hogy itt feküdjék a szobámban? Te összetöpörödött kétszersült! Csak vacakolni tud azzal a borotvával a szíjon, de a munkáját nemsokára egyáltalán nem tudja elvégezni ez a semmirekellő, teddide-teddoda fráter! Hogy még én feleljek érted a rendőrségen?! Ó, te kontár, te fajankó, takarodj kifelé! Mars ki! Vidd, ahova akarod! A szagát se érezzem!
Ivan Jakovlevics úgy állt, mint akit kupán vágtak. Töprengett, tanakodott magában, de nem tudott kisütni semmit.
- Ördög tudja, hogy történt - mondta végül, és megvakarta a füle tövét. - Részegen jöttem én tegnap haza vagy józanon, bizony már nem tudom pontosan megmondani. Minden jel arra vall, hogy hihetetlen eset történt: mert a kenyér, az valami sült dolog, de az orr egyáltalán nem az. Sehogy se fér a fejembe! - Ivan Jakovlevics elhallgatott. Az a gondolat, hogy a rendőrök megtalálják nála az orrot, és majd perbe fogják, teljesen kihozta a sodrából. Már a szeme előtt lebegett az ezüsttel szépen kihímzett bíborvörös gallér meg a pallos... és egész testében remegni kezdett. Végül elővette alsóruháját és csizmáját, magára húzta gúnyáját, Praszkovja Oszipovna pokoli szidalmai közepette begöngyölte az orrot egy rongyba, és kiment az utcára.
Szerette volna becsempészni valahová: a kapuk kerékvető köve mögé, de az se lett volna rossz, ha mintegy véletlenül elejti, és aztán befordul a legközelebbi mellékutcába. De nagy bosszúságára valami ismerősével találkozott, aki nyomban faggatni kezdte: "Hová mégy?" - vagy "Kit készülsz ilyen korán megborotválni?" - úgyhogy Ivan Jakovlevics sehogy se tudta kilesni az alkalmas pillanatot. Egy alkalommal leejtette, de a rendőrőrszem már messziről mutatott rá az alabárdjával, és mondta is: "Vedd fel! Elejtettél valamit!" Ivan Jakovlevics kénytelen volt felemelni az orrot és zsebre dugni. Egyre jobban úrrá lett rajta a kétségbeesés, annál is inkább, mert mind több és több ember járt-kelt az utcán, ahogy a boltok és üzletek egymás után kezdtek kinyitni. Végül elhatározta, hogy elmegy az Izsák-hídhoz: talán ott sikerül majd valahogy a Névába hajítani...
De én egy kissé hibásnak érzem magam, hogy mind ez ideig semmit sem mondottam Ivan Jakovlevicsről, e sok tekintetben igen tiszteletreméltó férfiúról.
Ivan Jakovlevics, mint minden rendes orosz mesterember, ivott, akár a kefekötő. Bár mindennap borotválgatta a mások állát, a magáé örökké borostás volt. Ivan Jakovlevics frakkja (mert ő sohase járt kabátban) tarka volt; vagyis fekete lett volna, de számtalan almányi sárgásbarna és szürke pecsét tarkította; gallérja kifényesedett, a három gomb helyén pedig csak a cérnacsomócskák árválkodtak. Ivan Jakovlevics nagyon cinikus volt, és valahányszor Kovaljov törvényszéki ülnök borotválkozás közben megjegyezte: "Ivan Jakovlevics, neked örökké büdös a kezed!", Ivan Jakovlevics kérdéssel felelt vissza: "Mitől lenne büdös?" "Nem tudom, atyámfia, de büdös" - mondotta a törvényszéki ülnök. És Ivan Jakovlevics, miután jókorát szippantott a burnótból, beszappanozta az ülnök orcáját, az orra alját, a füle tövét, sőt még a szakálla alatt is, egyszóval mindenütt, ahol csak érte.
Ez a tiszteletre méltó polgár most éppen az Izsák-hídra ért. Mindenekelőtt körülnézett; azután áthajolt a korláton, mintha a híd alá akarna nézni: sok hal siklik-e tova - és alattomban a folyóba pottyantotta a rongyot az orral együtt. Úgy érezte, mintha malomkő esett volna le a szívéről: még el is nevette magát. Ahelyett, hogy ment volna hivatalnokok szakállát borotválni, egy olyan intézmény felé vette útját, amelyre ez volt kiírva: "Ételek és italok." Éppen egy pohár puncsot kért, mikor hirtelen észrevette, hogy a hídfőnél ott áll a tekintélyes külsejű, széles pofaszakállú körzeti rendőrfelügyelő, háromszögletű kalapban, karddal az oldalán. Ivan Jakovlevics majd sóbálvánnyá vált. A rendőrfelügyelő pedig az ujjával integetett neki, és úgy hívta: "Gyere csak ide, kedves barátom!"
Ivan Jakovlevics ismerte a dörgést, már jó messziről levette sapkáját, fürgén odaszaladt, és szépen köszönt:
- Jó egészséget, méltóságos uram!
- Nem, nem, barátocskám, nem vagyok méltóságos úr: mondd csak, mit csináltál, amikor a hídon álltál?
- Borotválni mentem, uram, biz' isten, csak azt néztem, sebesen folyik-e a víz.
- Hazudsz! Hazudsz! Ezzel ugyan nem úszod meg. Légy szíves, felelj őszintén.
- Én hajlandó vagyok kegyelmedet hetenként kétszer, sőt háromszor is megborotválni, minden ellenszolgáltatás nélkül - felelte Ivan Jakovlevics.
- Nem, barátocskám! Engem három borbély is borotvál, és még nagy megtiszteltetésnek is tartja mindegyik. De mondd meg csak, hogy mit csináltál ott?
Ivan Jakovlevics elsápadt... De ennél a pontnál köd lepi be az egész esetet, és egyáltalán nem lehet tudni, mi történt azután.
2
Kovaljov törvényszéki ülnök eléggé korán serkent fel, és így csinált a szájával: brrr... Mindig így csinált, amikor felébredt, bár maga sem tudta, mi okból. Nyújtózott egyet, és odavitte magához az asztalon álló kis tükröt. Meg akarta nézni azt a pattanást, amely tegnap este pörsent az orrán; de a legnagyobb ámulatára azt kellett látnia, hogy az orra helyén lapos folt éktelenkedik! Szörnyen megijedt, vizet kért, és megdörzsölte a szemét a törülközővel: úgy van, nincs orra! Csipkedni kezdte magát, hogy megtudja, nem álmodik-e, de úgy látszott, nem álmodik. Kovaljov törvényszéki ülnök kiugrott ágyából, és megborzongott: nincs orra! Azonnal odahozatta a ruháját, felöltözött, és repült - egyenest a rendőrfőnökhöz.
De közben mondanunk kell egyet-mást Kovaljovról, hogy az olvasó lássa, miféle szerzet volt ez a törvényszéki ülnök. Azokat a törvényszéki ülnököket, akik tanulmányi bizonyítványaik révén tesznek szert erre a címre, semmiképpen sem lehet összehasonlítani azokkal a törvényszéki ülnökökkel, akik a Kaukázusban lettek ülnökké. Ez két teljesen különböző fajta. Tanult törvényszéki ülnök... No de Oroszország olyan fura föld, hogyha az ember egy törvényszéki ülnökről beszél, akkor Rigától Kamcsatkáig valamennyi törvényszéki ülnök okvetlenül magára veszi. Értsd ugyanezt minden más címre és rangra vonatkozólag is! Kovaljov kaukázusi törvényszéki ülnök volt. Még csak két esztendeje viselte ezt a címet, s ezért egy pillanatra sem tudott megfeledkezni róla. És hogy még jobban öregbítse tekintélyét és méltóságát, sohasem törvényszéki ülnöknek, hanem mindig őrnagynak mondotta magát. "Ide hallgass, lelkem - szokta mondani, ha ingmelleket árusító asszonnyal találkozott az utcán -, gyere el hozzám, a lakásomra: a Szadovaja utcában van a lakásom; csak kérdezd meg, hogy itt lakik-e Kovaljov őrnagy, s mindenki megmutatja neked." Ha pedig valami takarosabb fehérnép került útjába, akkor a tetejébe még titkos utasítást is adott neki: "Kérdezd meg, tubicám, melyik a Kovaljov őrnagy lakása" - tette azután hozzá. Úgyhogy ezentúl mi is őrnagynak fogjuk nevezni ezt a törvényszéki ülnököt.
Kovaljov őrnagynak az volt a szokása, hogy mindennap sétált egyet a Nyevszkij Proszpekten. Keményített inggallérja mindig rendkívül tiszta volt. Olyan pofaszakállt viselt, amilyet kormányzósági, járási földmérőknél, építészeknél és ezredorvosoknál lehet látni mostanában, úgyszintén különféle rendőri tisztségeket betöltő egyéneknél és általában mindazon férfiaknál, akiknek pirospozsgás, pufók orcája van, és nagyon jól játsszák a bosztont:[12] az ilyen pofaszakáll az arc közepén halad végig, és egyenes vonalban elér az orrig is. Kovaljov őrnagy igen sok címeres karneol pecsétnyomót hordott; még olyanok is akadtak köztük, amelyekbe "szerda", "csütörtök", "hétfő" stb. volt bevésve. Kovaljov őrnagy fontos ügyben utazott Pétervárra, éspedig azért, hogy címének megfelelő állást keressen: alkormányzó szeretett volna lenni, ha sikerül, de ha nem, a gondnokság is megtette volna valamelyik előkelő ügyosztályon. Kovaljov nem idegenkedett a nősülés gondolatától sem. Persze csak abban az esetben, ha a menyasszonynak - egészen véletlenül - lenne vagy kétszázezer rubel készpénze. Így aztán elgondolhatja az olvasó, milyen helyzetbe került ez az őrnagy, amikor eléggé szabályos és csinos orra helyén egy fölöttébb buta, lapos és sima foltot pillantott meg.
Szerencsétlenségére egyetlen kocsis sem mutatkozott az utcán, kénytelen volt gyalogszerrel nekivágni, miután jól beburkolódzott köpenyébe, és zsebkendővel eltakarta az orrát, azt a látszatot keltve, mintha megeredt volna az orra vére. "De talán mégiscsak képzelődöm: hisz az nem lehet, hogy elvesszen az orrom, csak úgy." Bement egy cukrászdába, csakis azért, hogy megnézze magát a tükörben. Szerencsére senki sem volt a cukrászdában. Az inasok a szobákat seperték, és a székeket tologatták; egyik-másik álmos szemmel hordta ki tálcákon a friss süteményeket. "No, hál' istennek, itt senki sincs - mondta Kovaljov -, most meg lehet nézni." Félénken odament a tükörhöz, és beletekintett. "Az ördög tudja, micsoda hülyeség ez! - dörmögte, és köpött egyet. - Legalább volna valami az orrom helyén, de nincs semmi!"
Ajkába harapott, és bosszúsan kiment a cukrászdából. Elhatározta, hogy - szokásától eltérően - senkire se tekint, és senkire se mosolyog rá. Egyszer csak megáll egy ház ajtaja előtt, mintha gyökeret vert volna a lába. Megmagyarázhatatlan jelenet játszódott le a szeme előtt: a kapu előtt egy kocsi állt meg, kinyílt az ajtaja, kissé meghajolva egy egyenruhás úr ugrott ki belőle, és felszaladt a lépcsőn. Mennyire megrökönyödött és elámult Kovaljov, amikor észrevette, hogy ez a tulajdon orra volt! E szokatlan tünemény láttán, úgy rémlett, forogni kezd vele a világ: érezte, alig bír megállni a lábán, de eltökélte, hogy bármi történjék is, megvárja, amíg az orr visszatér a kocsihoz. Egész teste remegett, mintha a hideg rázta volna. Két perc múlva valóban kijött az orr. Arannyal kivarrt nagy állógalléros egyenruhát viselt; szarvasbőr nadrág volt rajta, oldalán kard fityegett. Tollforgós kalapjáról arra lehetett következtetni, hogy államtanácsosi rangban éli világát. Mindenén látszott, hogy látogatóba készül valahová. Szétnézett jobbra is, balra is, aztán odakiáltott a kocsisnak: gyerünk! Azzal felült, és elhajtatott.
Szegény Kovaljov majdhogynem megháborodott. Maga se tudta, mit gondoljon e furcsa eset felől. De csakugyan, hogy is fordulhat elő, hogy egy orr, amely tegnap még ott volt az arcán, nem tudott se járni, se kocsikázni, most egyenruhát visel! A kocsi után szaladt, amely szerencsére nem ment messzire, és megállt a Kazany-székesegyház előtt.
Besietett a székesegyházba, keresztülfurakodott a vén koldusasszonyok seregén, akik annyira bebugyolálták az arcukat, hogy csak két nyílás maradt a szemüknek, s akiket azelőtt úgy kinevetett. Belépett a templomba. Nem sokan imádkoztak odabenn, mindenki csak ott állt meg hátul, a bejárat mellett. Kovaljov olyan lelkiállapotban volt, hogy semmiképpen sem tudott imádkozni, folyton azt a bizonyos urat kereste minden sarokban. Végül megpillantotta: ott állott oldalt. Az orr teljesen nagy állógallérjába rejtette az arcát, is a legnagyobb buzgósággal ájtatoskodott.
"Hogy menjek oda hozzá? - töprengett Kovaljov. - Egyenruháján, sapkáján, mindenén látszik, hogy államtanácsos. Ördög tudja, hogyan kéne ezt csinálni!"
Elkezdett köhécselni mellette, de az orr egy pillanatra sem hagyta abba az ájtatoskodást, és a földig hajlongott.
- Nagyságos uram - szólította meg Kovaljov, és erőnek erejével iparkodott megemberelni magát.
- Mit óhajt? - kérdezte az orr hátrafordulva.
- Furcsállom, tisztelt uram... Szerintem... Önnek tudnia kellene, hol a helye. És lám, hol találom önt, egy templomban! Lássa be, hogy...
- Bocsásson meg, de halvány fogalmam sincs, miről beszél... Magyarázza meg!
"Hogyan magyarázzam meg neki?" - gondolta magában Kovaljov, és miután kissé összeszedte magát, megint rákezdte:
- Persze én... egyébként őrnagy vagyok. Lássa be, hogy egyáltalán nem illő orr nélkül járkálnom a világban. Holmi kofa, aki hámozott narancsot árul a Voszkreszenszkij-hídon, talán megteheti, hogy orrtalanul üljön ott, de olyan személy, aki kormányzói állás várományosa... azonkívül sok úrihölgy házába bejáratos: például Csehtarjova államtanácsomé házába és több máséba... Maga is belátja... Én nem tudom, tisztelt uram... (ezt mondva Kovaljov őrnagy vállat vont)... bocsásson meg... de ha az ügyet a kötelesség és a becsület szabályainak szempontjából szemléljük... maga is megértheti.
- Egy mukkot sem értek - felelte az orr. - Magyarázza meg kielégítőbben.
- Nagyságos uram... - mondotta Kovaljov saját méltóságának teljes tudatában - nem tudom, hogyan értsem az ön szavait... Hisz itt az egész dolog olyan világos, mint a nap... Vagy önnek az a szándéka?... Hisz maga az én tulajdon orrom!
Az orr ránézett az őrnagyra, és kissé összevonta a szemöldökét. - Ön téved, tisztelt uram. Én - én vagyok. Közöttünk nem lehet semmilyen szorosabb kapcsolat. Egyenruhájának gombjáról ítélve ön minden bizonnyal a szenátusban vagy legfeljebb az igazságügyi osztálynál teljesít szolgálatot, én pedig tudományos területen dolgozom. - Azzal az orr elfordult, és tovább imádkozott.
Kovaljov teljesen elveszítette a fejét, és nem tudta, mit csináljon, sőt azt se, hogy mit gondoljon. E pillanatban női ruha kellemes suhogása ütötte meg a fülét. Egy tetőtől talpig csipkedíszbe öltözött, idősebb nő közeledett egy karcsú hölgy kíséretében, aki szalmasárga kalapot és sudár termetén bűbájosan festő fehér ruhát viselt, amely könnyű volt, mint a rétestészta.
Mögöttük egy dús pofaszakállú úr állt meg - egész tucat gallér a nyakán -, és felnyitotta burnótszelencéjét.
Kovaljov közelebb lépett hozzá, kihúzta batiszt inggallérját, megigazította az aranyláncon fityegő pecsétnyomókat, és jobbra-balra nyájasan mosolyogva, minden figyelmét a pehelykönnyű hölgyre fordította, aki, mint a tavaszi virág, picikét meghajolt, és homlokához emelte szinte átlátszó ujjú, hófehér kacsóit. Kovaljov még szélesebb mosolyra húzta a száját, amikor a kalap széle alatt megpillantotta a hölgy kerek, hattyúfehér állacskáját és az első tavaszi rózsa színében pompázó orcájának egy részét. De azonnal arrább ugrott, mintha megégette volna magát. Eszébe jutott, hogy az orra helyén nincs semmi, és könnybe lábadt a szeme. Megfordult, hogy kereken a szeme közé vágja az egyenruhás úrnak: csak játssza az államtanácsost, aljas gazfickó, és nem egyéb, mint az ő tulajdon orra... De az orrnak már híre-hamva se volt, sikerült megugrania, minden bizonnyal látogatóba ment valakihez.
Ez a körülmény kétségbe ejtette Kovaljovot. Elindult visszafelé, és egy percre megállt az oszlopcsarnokban, fürkészve pillantgatott mindenfelé, nem bukkan-e fel valahol az orr. Arra nagyon jól emlékezett, hogy az orr tollforgós kalapot és arannyal kivarrt egyenruhát viselt, de se a kabátja, se a kocsija, se a lovai színét nem jegyezte meg, sőt még azt sem, állt-e mögötte valamilyen inas, és milyen libériában. Közben olyan temérdek kocsi száguldozott összevissza, mégpedig olyan sebesen, hogy nehezen lehetett volna az övét észrevenni; de ha felfedezte volna is a sok kocsi között, akkor se állt volna módjában megállítani.
Gyönyörű, verőfényes nap volt. A Nyevszkij Proszpekten valósággal nyüzsgött a nép. A Policejszkij-hídtól az Anyicskin-hídig a hölgyek valóságos virágözöne hullámzott az egész járdán. Lám, itt jön szembe egy ismerős udvari tanácsos, akit ő rendszerint alezredesnek nevezett, ha idegenek előtt ejtett szót róla. Ahol jön ni, Jarizskin, szenátusi irodafőnök, igen jó barátja, aki örökké vesztett a bosztonon, valahányszor nyolcast hívott. Amott egy másik őrnagy, aki ülnökséget kapott a Kaukázusban, és most integet neki, hogy menjen oda hozzá...
- Vigye el az ördög! - dünnyögte Kovaljov. - Hé, kocsis, hajts azonnal a rendőrfőnökhöz.
Kovaljov beült a bérkocsiba, és csak annyit kiáltott a kocsisnak: "Hajts, de lóhalálában!"
- Itthon van a rendőrfőnök? - kérdezte, amikor belépett az előszobába.
- Nincs - felelte a kapus -, az imént hajtott el.
- No, még csak ez hiányzott!
- Igenis - tódította a kapus -, nem olyan régen, de elment. Ha egy fél perccel hamarabb jön, még itthon találja.
Kovaljov egy pillanatra se vette le arcáról a zsebkendőt; megint kocsiba vágta magát, és kétségbeesett hangon kiáltotta a kocsisnak: "Gyerünk!"
- Hová? - kérdezte a kocsis.
- Hajts egyenest!
- Hogyhogy egyenest? Itt kanyar van: jobbra vagy balra?
Ez a kérdés meghökkentette Kovaljovot, és szeget ütött a fejébe. Az ő helyzetében mindenekelőtt a főkapitányságra kellett volna robogni, nem azért, mintha ez az ügy közvetlenül reá tartozott volna, hanem azért, mert a főkapitányság intézkedései esetleg sokkal gyorsabbak és hatékonyabbak lettek volna, mint más hivatalokéi. Olyan hivatalos fórum főnökségénél keresni elégtételt, ahol az orr tisztviselőnek adta ki magát, ostobaság lett volna, hiszen az orr feleleteiből világos volt, hogy ez előtt az egyén előtt semmi sem szent, és nyilván ebben az esetben is ugyanúgy hazudott volna, mint amikor azt erősítgette, hogy sohase találkozott vele. Így aztán Kovaljov már-már odaszólt a kocsisnak, hogy hajtson a főkapitányságra, amikor megint eszébe ötlött, hogy ez az alávaló gazfickó, aki mindjárt az első találkozáskor olyan arcátlanul viselkedett vele szemben, élve az alkalommal, megint elszelelt a városból valahová, és akkor úgyis hiábavaló lenne mindenféle nyomozás, vagy esetleg - amitől isten ments - egy álló hónapig is elhúzódhat. Végül, mintha csak maga az ég világosította volna meg az elméjét, úgy határozott, hogy egyenest egy lap kiadóhivatalába robog, és még idejében közzétesz egy hirdetést az orr valamennyi ismertetőjelének tüzetes leírásával, hogy bárki, aki találkozik vele, tüstént hazaszármaztassa, vagy legalábbis értesítést küldjön, hol tartózkodik az a fickó. Így hát miután eltökélte magát, utasította a kocsist, hogy hajtson a kiadóhivatalba. Egész úton folyton bökdöste a kocsis hátát, és szüntelenül noszogatta: "Gyorsabban, te gazember, gyorsabban, te alávaló!" "Ejnye, uram!" - kiáltotta ilyenkor a kocsis a fejét csóválva, és a gyeplővel megcsapkodta lovát, amelynek olyan hosszú szőre volt, mint egy pincsikutyának. Végre megállt a bérkocsi, és Kovaljov zihálva befutott a kis fogadószobába, ahol egy ócska frakkos, szemüveges, ősz hivatalnok tollát foga közé véve ült az asztalánál, és rézpénzt számolt, amit az imént tettek elébe.
- Ki vesz itt fel hirdetéseket? - kiáltotta Kovaljov. - Á, jó napot!
- Alászolgája - köszönt vissza a hivatalnok, és egy pillanatra felemelte a szemét, azután megint lepillantott a pénzoszlopokra.
- Szeretnék közzétenni...
- Bocsásson meg! Kérem, tessék egy kissé türelemmel tenni - mondotta a hivatalnok, miközben jobbjával számokat írt a papirosra, baljának ujjaival pedig két golyót tolt át a számvetőn.
Egy paszományos inas, akinek egész külseje arra vallott, hogy előkelő főúri háznál szolgál, kezében cédulát fogva állt az asztal előtt, és helyesnek tartotta, hogy tanújelét adja közvetlenségének:
- Higgye el, uram, az a kiskutya nem éri meg a nyolc hatost, vagyis hát én nem adnék érte nyolc garast sem, de a grófnő úgy szereti - biz' isten szereti -, hogy száz rubel jutalmat ígér annak, aki előkeríti. Tisztesség ne essék szólván, hogy is állunk ezzel? Az emberek ízlése nagyon elüt egymásétól: ha valaki vadász, ám tartson magának vizslát vagy uszkárt; ne sajnáljon rászánni ötszázat, adjon ezret érte, de aztán jó legyen az a kutya!
A tiszteletre méltó hivatalnok fontoskodó arccal hallgatta, de ugyanakkor bonyolult számolással foglalatoskodott: megszámlálta, hány betű van azon a cédulán, amelyet most toltak eléje. Kétoldalt egész sereg vénasszony, kereskedősegéd és háziszolga tolongott cédulákkal a kezében. Az egyiken az állt, hogy józan életű parádés kocsis elszegődnék; a másik cédula alig használt hintót hirdetett, amelyet 1814-ben hozattak Párizsból; a harmadik cédulán tizenkilenc esztendős, fehérneműmosásban nagy gyakorlattal rendelkező, de egyéb munkára is alkalmas cselédlány ajánlkozik; eladó tartós kocsi, egy rugó híjával, továbbá fiatal, tüzes, almásderes paripa, mindössze tizenhét esztendős; kapható Londonból érkezett friss répa - és retekmag; összkomfortos villa kétrekeszes lóistállóval és olyan telekkel, ahol elsőrendű nyírfaligetet vagy fenyvesparkot lehet ültetni; volt ott egy felhívás azokhoz is, akik ócska csizmatalpat óhajtanak vásárolni - értekezni lehet mindennap reggel nyolc órától három óráig. Az a szoba, ahol ez az egész társaság összezsúfolódott, igen kicsiny, a levegő pedig rendkívül fülledt volt: de Kovaljov törvényszéki ülnök nem érezhette a bűzt, mert teljesen eltakarta arcát zsebkendőjével, és mert maga az orra is a jó ég tudja hol, merre csavargott.
- Kedves uram, szabad kérnem... Nagyon sürgős - szólalt meg végül türelmetlenül.
- Rögtön, rögtön! Két rubel negyvenhárom kopejka! Ebben a pillanatban! Egy rubel hatvannégy kopejka - mormolta a deres hajú úr, s a vénasszonyok meg a házmesterek felé röpítette a cédulákat. - Ön mit óhajt? - kérdezte végre Kovaljovhoz fordulva.
- Kérem - mondta Kovaljov -, nagy gazság és disznóság történt; még most sem tudom, hányadán áll a dolog. Csak annyit szíveskedjék közzétenni, hogy az, aki előkeríti nekem ezt a gazfickót; illő jutalomban fog részesülni.
- Szabad kérdeznem, mi a családneve?
- Nem, nem, minek ide családnév? Nem mondhatom meg. Nekem igen sok ismerősöm van: Csehtarjova államtanácsosné, Pelageja Grigorjevna Podtocsina törzstisztné meg... Isten ments, hogy megtudják! Csak írja egyszerűen: törvényszéki ülnök, vagy még jobb lesz így: őrnagyi rangot viselő személy.
- És a megszökött egyén cselédje önnek?
- Mi, hogy cselédem-e? Akkor még nem lenne ilyen nagy gazság a részéről. Éntőlem az orr szökött meg...
- Hm! Furcsa vezetéknév! És tetemes összeget lopott öntől az az Orr úr?
- Hogyhogy Orr úr? De hiszen ön félreérti a dolgot! Az orrom, a tulajdon orrom tűnt el nyomtalanul. Maga Belzebub akar csúfot űzni belőlem!
- De hát hogyan tűnt el? Valamit sehogy se bírok megérteni.
- Hát én nem tudom önnek megmondani, hogyan, de az a lényeges, hogy most a városban kocsikázik összevissza, és államtanácsosnak mondja magát. Éppen ezért kérem önt, közöljön egy hirdetést az újságban, hogy aki elcsípi, haladéktalanul hozza el hozzám. De igazán, gondoljon bele maga is - hogyan legyek én meg olyan feltűnő testrész nélkül? Ez nem olyan, mint valamelyik kisujj a lábon, amelyet csizmába dug az ember, és senki se látja, ha nincs is. Én csütörtökönként Csehtarjova államtanácsosnéhoz szoktam járni; Podtocsina Pelageja Grigorjevna, a törzstisztné meg a csinos kislánya szintén nagyon jó ismerőseim, és csak gondoljon bele maga is, milyen a helyzetem! Hisz így nem kerülhetek a szemük elé.
A hivatalnok elgondolkozott, amit erősen összeszorított szája is jelzett.
- Nem, nem tehetek ilyen hirdetést az újságba - mondta végül hosszas hallgatás után.
- Hogyhogy? És miért nem?
- Hát csak! Esetleg csorbát ütne a lap tekintélyén. Ha mindenki arról kezd firkálni, hogy megszökött az orra, akkor... Már úgyis azt beszélik, hogy sok képtelenség és hazug mendemonda jelenik meg az újságokban.
- De miért volna ez képtelenség? Ebben az esetben szó sincs ilyesmiről.
- Azt csak maga gondolja, hogy nincs. De a múlt héten is fordult elő hasonló eset. Beállított egy hivatalnok ugyanúgy, mint ahogy most ön idejött. Hozott egy cédulát, mikor kiszámítottam, két rubel hetvenhárom kopejka bevétel volt belőle, és az egész hirdetés abból állt, hogy elbitangolt egy fekete szőrű uszkár. Azt hinné az ember, hogy ebben nincs semmi különös. És mégis kiderült, hogy gúnyirat: az az uszkár egy intézmény pénztárosa volt, már nem emlékszem, melyiké.
- De hisz én nem holmi uszkárról, hanem a tulajdon orromról akarok hirdetést leadni, vagyis hát az majdnem annyi, mintha saját magamról volna szó.
- Nem, ilyen hirdetést semmiképpen sem tudok felvenni.
- De amikor nekem elveszett az orrom!
- Ha elveszett, akkor az az orvosra tartozik. Azt beszélik, hogy vannak emberek, akik olyan orrot tudnak ragasztani, amilyet csak akarnak. Egyébként most veszem észre, hogy ön minden bizonnyal igen vidám kedélyű ember, és szeret társaságban tréfálkozni.
- Esküszöm az élő Istenre! Különben tessék, ha már idáig fajult a dolog, hát megmutatom magának.
- Minek így idegeskedni? - folytatta a hivatalnok, és szippantott egy csipet burnótot. - Egyébként, ha nem kellemetlen önnek - tette hozzá, és kíváncsian közelebb hajolt -, igen kívánatos volna megtekinteni.
A törvényszéki ülnök levette arcáról a kendőt.
- Csakugyan rendkívül furcsa! - mondotta a hivatalnok. - Egészen lapos a helye, akár a frissen sült palacsinta. Igen... szinte hihetetlenül lapos.
- No, még most is fog vitatkozni? Magának is be kell látnia, hogy lehetetlen fel nem venni ezt a hirdetést. Én különösen hálás leszek, és nagyon örülök, hogy e história révén az a szerencse ért, hogy megismerkedhettem önnel... - az őrnagy, amint ebből is látható, rászánta magát, hogy ezúttal egy kissé hízelegni fog.
- Közzétenni, persze az még nem volna olyan nehéz dolog - mondotta a hivatalnok -, de én nem látom, mi haszna lenne önnek ebből. Ha akarja, bízza az ügyet olyanra, akinek művészi stílusa van, hogy írja le, mint ritka természeti tüneményt, és közöltesse le a cikkecskét a Szevernaja Pcselá-ban (még egyet szippantott a burnótból) az ifjúság épülésére (most megdörgölte az orrát), vagy pedig csak úgy, mindenki szórakoztatására.
A törvényszéki ülnök elvesztette az utolsó csepp reményét is. Lesütötte szemét, és az újság szélére pillantott, ahol egy előadásról szóló hirdetés állt; már-már mosolyra derült az arca, amikor megakadt a szeme egy nagyon csinos színésznőnek a nevén, és kezével önkéntelenül is zsebéhez kapott, hogy megnézze, van-e nála kékhasú bankó, mert a törzstiszteknek Kovaljov véleménye szerint okvetlen páholyban kell ülniük - de mihelyt eszébe jutott az orr, megsavanyodott a mosolya.
Nyilván a hivatalnokot is megindította Kovaljov súlyos helyzete. Némileg enyhíteni akart az őrnagy keserűségén, és illendőnek tartotta, hogy néhány szóban kifejezze részvétét.
- Igazán mondom, engem is bánt, hogy ilyen furcsa eset történt önnel. Nem tetszik egy kis burnótot szippantani? Ez megszünteti a fejfájást, elűzi a búbánatot; sőt még aranyér ellen is használ. - Azzal odanyújtotta Kovaljovnak a burnótszelencét, miközben eléggé ügyesen alája fordította a fedelét, amelyet egy kalapos hölgy arcképe ékesített.
Ez a jóhiszemű gesztus egészen kihozta Kovaljovot a béketűrésből.
- Nem értem, hogy van kedve ilyenkor viccelődni - mondotta mérgesen. - Nem látja, hogy nekem éppen az nincs, amivel szippanthatnék? Vigye el az ördög a maga dohányát! És most rá se tudok nézni, nemcsak az olyan vacak berezinaira, mint a magáé, hanem még ha Rapét kínálna, arra se.
Amikor megmondta a magáét, alaposan felpaprikázva eltávozott a lapkiadóból, és elindult a kerületi rendőrfelügyelőhöz. Ez a rendőrfelügyelő nagyon szerette a cukrot. Lakásának előszobája, de még az ebédlője is tömve volt cukorsüvegekkel, amelyeket a kereskedők hoztak neki - barátságból. A szakácsnő éppen most húzta le a rendőrfelügyelő lábáról a kincstári csízmát; kardja és egyéb hadfelszerelése már békésen függött a különböző sarkokban, félelmetes háromszögletű kalapját hároméves fiacskája kaparintotta kezébe, ő maga pedig a hadiélet fáradalmai után éppen azon volt, hogy megkóstolja a béke örömét.
Kovaljov épp akkor toppant be, amikor a felügyelő nagyot nyújtózkodott, elkrákogta magát, és kijelentette: "Most pedig szundítok két órácskát. Remek lesz!" Ebből már előre lehetett sejteni, hogy a törvényszéki ülnök a legeslegalkalmatlanabb időben állított be. De még ha néhány font teát vagy posztót vitt volna ajándékba, akkor is kétséges, hogy örömmel fogadják-e. A felügyelő nagy kedvelője volt a művészeteknek és az iparnak, de az állami bankjegyeket mindennél többre becsülte. "Ez jó kis dolog - szokta mondani -, nincs is ennél jobb a világon; enni nem kér, nem sok helyet foglal el, egy mellényzsebben is elfér, és ha leejted, nem törik szét."
A felügyelő eléggé szárazon fogadta Kovaljovot, és azt mondta, a délután nem arra való idő, hogy nyomozást folytasson az ember, és maga a természet rendelte úgy, hogy jóllakás után pihenni kell egy keveset (a törvényszéki ülnök ebből láthatta, hogy a rendőrfelügyelő kitűnően ismeri a régi bölcsek aranymondásait), és hogy rendes embernek nem tépik le az orrát. Hozzátette azt is, hogy sok mindenféle őrnagy van a világon, akinek még az alsóruhája sincs illő állapotban, és mégis mindenüvé betolakodik, ahol semmi keresnivalója sincs.
Vagyis nem sokat köntörfalazott, hanem kereken megmondta neki a magáét! Meg kell jegyezni, hogy Kovaljov rendkívül könnyen sértődő ember volt. Mindent meg tudott bocsátani, akármit is beszéltek őróla magáról, de nem ismert tréfát, ha rangját meg a címét kezdték ki. Véleménye szerint színdarabokban is minden megengedhető, ami közönséges tisztekre vonatkozik, de törzstiszteket semmiképpen sem szabad megtámadni. A felügyelő viselkedése annyira zavarba hozta, hogy megcsóválta a fejét, és a sértett méltóság öntudatával, széttárt karral mondotta: "Belátom, hogy az ön szájából elhangzott eme sértő megjegyzések után kár tovább a szót vesztegetnem..." - és eltávozott.
Mire hazaért, nem is érezte a lábát. Már alkonyodott. A hiábavaló lótás-futás után komornak és rendkívül undorítónak rémlett a lakása. Amikor belépett az előszobába, a piszkos bőrdíványon Ivant, az inasát pillantotta meg, aki hanyatt fekve köpködött a mennyezetre, és eléggé ügyesen találta el mindig ugyanazt a pontot. Ez a példátlan közömbösség feldühítette Kovaljovot. Kalapjával kupán vágta az inast, és ráripakodott: "Te disznó, te mindig a hülyeségekkel lopod a napot!"
Ivan egy szempillantás alatt felpattant a helyéről, és hanyatt-homlok rohant, hogy lesegítse gazdájáról a köpenyt.
Az őrnagy szobájába érkezve fáradtan és bűntudatosan vetette magát karosszékébe.
- Istenem, istenem! Miért szakadt rám ez a balszerencse? - sóhajtozta. - Ha a kezem vagy lábam hiányozna, még mindig jobb lenne. Ha fülem nem volna, az rossz lenne, de mégis elviselhetőbb; az orrtalan ember azonban tudja az ördög, micsoda: madár is, meg nem is, polgár is, meg nem is; jobb, ha fogja az ember, és kidobja az ablakon! Még ha háborúban vagy párbajban vágták le, vagy én magam volnék az oka; de csak úgy potyára, ingyen, haszontalanul veszett el! De nem, ez nem lehet - tette hozzá, miután elgondolkozott kissé a dolgon. - Nem valószínű, hogy az ember orra elvesszen, semmiképpen sem valószínű. Ez minden bizonnyal csak rossz álom vagy egyszerűen káprázat; lehet, hogy valahogy tévedésből víz helyett a szeszt ittam meg, amivel borotválkozás után szoktam bedörzsölni az államat. Az a hülye Ivan nem vette észre, és én derekasan benyakaltam belőle. - Meg akart győződni róla, hogy valóban részeg-e, és olyan fájdalmasan megcsípte magát, hogy feljajdult. Ez a fájdalom végképp meggyőzte arról, hogy ébren, teljesen józanul cselekszik és gondolkozik. Összehúzott szemmel, óvatosan közeledett a tükör felé, az a titkos gondolat motoszkált benne, hogy hátha ott lesz az orr a rendes helyén. De abban a pillanatban hátraugrott. "Tiszta karikatúra!" - kiáltott fel.
A dolog valóban érthetetlen volt. Még ha egy gomb vagy egy ezüstkanál, vagy valami hasonló veszett volna el! De hogy az orra vesszen el valakinek, mégpedig a saját lakásán?! Kovaljov őrnagy, miután minden körülményt fontolóra vett, alighanem akkor járt legközelebb az igazsághoz, amikor arra gyanakodott, hogy ennek nem lehet más az oka, mint Podtocsina törzstisztné, aki azt szerette volna, hogy Kovaljov vegye el a lányát. Ő maga is szeretett ugyan a lány körül legyeskedni, de kerülte a végleges nyilatkozást. Amikor pedig a törzstisztné nyíltan kijelentette, hogy hozzá akarja adni a lányát, ő lassan-lassan más vizekre kezdett evezni bókjaival, mentegetődzött, hogy ő még fiatal, szolgálnia kell még vagy öt esztendőt, hogy kereken negyvenkét éves legyen. Úgy látszik, a törzstisztné - nyilván bosszúból elhatározta, hogy csúffá teszi őt: evégett felbérelt valami javasasszonyt, mert semmiképpen sem lehetett feltételezni, hogy az orrát levágták volna, senki se jött be hozzá a szobájába; Ivan Jakovlevics, a borbély pedig még szerdán borotválta őt, és az egész szerdai nap folyamán, sőt csütörtökön is megvolt az orra épségben - ezt ő nagyon jól tudta, kitűnően emlékezett rá. Azonkívül fájdalmat is érzett volna, és a seb kétségtelenül nem hegedt volna be olyan hamar, s most nem lenne olyan lapos, mint a palacsinta. Terveket kezdett főzni a fejében. Hivatalos formában a törvény elé idéztesse-e a törzstisztnét, vagy maga menjen el hozzá, és úgy bizonyítsa rá a bűnét? Elmélkedését az ajtó valamennyi hasadékán beszűrődő fény szakította félbe, amely tudtára adta, hogy Ivan már gyertyát gyújtott az előszobában. Nemsokára megjelent Ivan is; maga előtt hozta a gyertyát, és élesen megvilágította vele az egész szobát. Kovaljov első mozdulata az volt, hogy felkapta a zsebkendőt, és eltakarta azt a helyet, ahol tegnap még az orra volt, mert még eltátja azt a málé száját ez a mafla, ha ilyen furcsaságot vesz észre a gazdáján.
Ivan még nem érkezett kimenni a maga egérlyukába, amikor az előszobából ismeretlen hang hallatszott:
- Itt lakik Kovaljov törvényszéki ülnök?
- Kerüljön beljebb! Kovaljov őrnagy itt van - szólt ki Kovaljov; sietve felugrott, és kinyitotta az ajtót.
Egy nem túlságosan szőke, de nem is barna pofaszakállú, csinos külsejű, eléggé pufók arcú rendőrtiszt lépett be, ugyanaz, aki az elbeszélés elején az Izsák-hídnál állt.
- El tetszett veszíteni az orrát?
- Igen, úgy van!
- Megvan! Megtaláltuk!
- Mit mond? - kiáltott fel Kovaljov őrnagy. De az öröm elvette a szavát. Mind a két szemét rámeresztette az előtte álló rendőrtisztviselőre, akinek pufók arcán és duzzadó ajkán ide-oda imbolygott a gyertya lobogó fénye.
- Hogyan?
- Furcsa véletlen folytán. Útközben csípték el. Már postakocsiban ült, és Rigába akart utazni. Útlevele is volt, amelyet jó régen állítottak ki egy hivatalnok nevére. Érdekes: eleinte magam is úriembernek néztem. De szerencsére nálam volt a pápaszemem, és így tüstént észrevettem, hogy - egy orr. Én ugyanis rövidlátó vagyok, és ha ön elém áll, én csak annyit látok, hogy önnek van arca, de se orrot, se szakállt, se semmit nem tudok megkülönböztetni rajta. Anyósom szintén egészen vaksi.
Kovaljov magánkívül volt.
- Hol van? Hol? Mindjárt szaladok.
- Ne törje magát. Tudtam, hogy szüksége van rá, és magammal hoztam. Az a különös, hogy ebben a dologban a Voznyeszenszkij utcai galád borbély a főbűnös, aki most az őrszobán csücsül. Már régóta iszákossággal és tolvajlással gyanúsítottam, és még tegnapelőtt is elcsent egy boltból egy tucat gombot. Az ön orra tökéletesen olyan, mint volt. - Ezzel a zsebébe nyúlt, és előhúzta a papírba csomagolt orrot.
- Úgy van, ez az! - kiáltott fel Kovaljov. - Pontosan ez az! Fogyasszon el ma velem egy csésze teát.
- Nagy élvezetnek tartanám, de sajnos, semmiképpen sem tehetem meg. Innen egy ideggyógyintézetbe kell hajtatnom... Nagyon felment az ára mindenféle élelmiszernek... Nálam lakik a napam, vagyis a feleségem anyja is, no meg ott vannak a gyerekek... Az idősebbik különösen nagy reményekre jogosít: roppant okos fiúcska, de egy fityingem sincs, hogy taníttassam...
Kovaljov megértette a célzást. Felvett az asztalról egy vörös hasú bankót, és a kezébe nyomta. A rendőrtiszt mélyen meghajolt, kilépett az ajtón, és Kovaljov szinte ugyanabban a percben már az utcáról hallotta a hangját; keményen megdorgált egy buta parasztot, aki a körútra merészkedett a taligájával.
A törvényszéki ülnök a rendőrtiszt távozása után néhány pillanatig valami bizonytalan állapotban maradt. Még pár perc múlva is alig tért magához, annyira kizökkentette a kerékvágásból a váratlan öröm. Elővigyázatosan megfogta a megtalált orrot, és még egyszer tüzetesen szemügyre vette.
- Úgy van, pontosan ez az! - mondotta Kovaljov őrnagy. - Még a pattanás is itt van, amelyik tegnap pörsent a bal oldalán. - Az őrnagy kis híján elkacagta magát örömében.
De semmi sem tart sokáig ezen a földön, ezért aztán az öröm sem olyan eleven a következő pillanatban, mint az első percben volt. A harmadik pillanatban még gyengébb lett, és végül észrevétlenül beleolvadt egy mindennapi hangulatba, mint ahogy a vízen a hullámkörök, amelyeket egy belepottyant kő vert fel, végül egybeolvadnak a sima felszínnel. Kovaljov töprengeni kezdett, és rájött, hogy a dolognak még koránt sincs vége: az orr megtaláltatott ugyan, de hát vissza kell illeszteni, fel kell ragasztani a helyére.
- De vajon visszaragad-e?
E kérdés hallatára, amelyet maga adott fel magának, egészen elsápadt.
Kimondhatatlan félelemérzettel rohant az asztalhoz, maga elé húzta a tükröt, nehogy esetleg görbén ültesse vissza az orrát. Keze remegett, óvatosan és körültekintően visszahelyezte az orrot előző helyére. Ó, borzalom! Az orr nem akart visszaragadni! A szájához emelte, kissé megmelegítette leheletével, és megint próbálta visszatenni arra a lapos helyre, amely a két orcája között éktelenkedett: de az orr semmiképpen sem akart ott maradni.
- No, mássz vissza, te hülye! - kiáltott rá. De az orr mintha fából lett volna. S olyan furcsa zörejjel esett az asztalra, akárcsak valami dugó. Az őrnagy arca görcsösen eltorzult. - Csakugyan nem lehet visszailleszteni? - kérdezte rémülten. De akárhányszor emelte oda a régi helyére, mindannyiszor kudarcba fulladt az igyekezete.
Behívta Ivant, és az orvosért küldte, akinek ugyanabban a házban gyönyörű lakása volt a félemeleten. Ez az orvos igen tekintélyes férfiú volt. Csudaszép szurokfekete pofaszakálla, üde, erős, egészséges felesége volt, reggelire friss almát evett, és rendkívül tisztán tartotta a száját. Minden istenadta reggelen majdnem háromnegyed órán át öblögette, és a fogait öt különféle kefével súrolgatta. A doktor abban a szempillantásban ott termett. Megkérdezte, mikor történt a baleset, aztán állánál fogva felemelte Kovaljov őrnagy fejét, hüvelykujjával megfricskázta azon a helyen, ahol azelőtt az orra volt: az őrnagy kénytelen volt hátrakapni a fejét, de olyan erővel, hogy a búbját alaposan belevágta a falba. Az orvos kijelentette, hogy az katonadolog, és miután azt tanácsolta, hogy kissé jöjjön errébb a faltól, először jobbra fordította a fejét, és megcsipkedte azt a helyet, ahol azelőtt az orra volt, és csak annyit mondott: "Hm!" Aztán balra fordíttatta a fejét, és megint csak azt mondta: "Hm!" Végül a hüvelykujjával megint megfricskázta, úgyhogy Kovaljov rántott egyet a fején, mint a ló, amelynek a fogát nézik. E próbatétel után az orvos megcsóválta a fejét, és kijelentette:
- Nem, nem lehet! Jobb, ha így marad, mert még csak rontanánk rajta. Persze oda lehet illeszteni; én talán mindjárt fel is ragasztanám magának, de biztosíthatom, hogy ez csak még rosszabb lenne önnek.
- Nagyszerű! És hogy legyek meg orr nélkül?! - kérdezte Kovaljov. - Rosszabb már nem lehet, mint most. Az ördög tudja, mi ez tulajdonképpen. Hogy merjek én ilyen fertelmes ábrázattal emberek közé menni? Ismerőseim köre nagy. Ma is két családhoz kellett volna mennem estélyre: Csehtarjova államtanácsosnéhoz, Podtocsina törzstisztnéhez... Habár azok után, amiket most elkövetett ellenem, nem állok többé szóba vele, legfeljebb a rendőrségen keresztül. Könyörüljön meg rajtam! - rimánkodott Kovaljov. - Valóban nincs rá valami mód? Csak ragassza vissza úgy-ahogy: nem baj, ha nem jó lesz is, csak megmaradjon; veszélyes helyzetekben egy picikét én is tarthatom a kezemmel. S azonkívül nem is táncolok, hogy bármiféle óvatlan mozdulattal is árthatnék neki. Ami pedig a vizitért való hálámat illeti, legyen nyugodt, amennyire csak zsebemből futja...
- Higgye el - vágott közbe az orvos se nem hangos, se nem halk, de rendkívül meggyőző és szuggesztív hangon -, hogy én sohasem önzésből gyógyítok. Ez nem férne össze elveimmel és mesterségemmel. Igaz ugyan, hogy pénzt fogadok el a vizitekért, de csakis azért, hogy ne sértsem meg a beteget szabódásommal. Persze, én helyére illeszteném az ön orrát, de becsületszavamra mondom - ha ugyan hisz ön az én szavamban -, hogy ez sokkal rosszabb lesz. Bízza inkább magára a jótékony természetre. Mosogassa minél gyakrabban hideg vízben, és biztosítom magát, hogy orr nélkül is éppolyan egészséges lesz, mint ha orra volna. Ami pedig az orrot illeti, azt tanácsolom, hogy tegye spirituszos üvegbe - vagy még jobb, ha két evőkanál pálinkát és langyos ecetet önt rá -, akkor takaros kis összeget kap érte. Még én is megveszem, ha ugyan nem csapja túl magasra az árát.
- Nem, nem! Semmi kincsért sem adom el! - kiáltotta kétségbeesetten Kovaljov őrnagy. - Inkább ott rohadjon!
- Bocsásson meg - mondotta az orvos, és meghajolt -, csak hasznára akartam lenni... Mit csináljunk? Mindenesetre látta, hogy elkövettem minden tőlem telhetőt. - Azzal a doktor méltóságos tartással kivonult a szobából. Kovaljov nem is vette észre az arcát, és rémes kábultságában csak hófehér ingének a fekete frakk ujjából előkandikáló kézelőjét látta.
Elhatározta, hogy mindjárt másnap, még mielőtt panaszt tenne, ír a törzstisztnének, hátha rááll, hogy harc nélkül visszaadja neki azt, ami neki jár. A levél így hangzott:
Nagyságos Pelageja Grigorjevna úrhölgy!
Nem tudom megérteni különös eljárását. Legyen nyugodt, hogy viselkedésével semmit se nyer, és semmiképpen sem fog rákényszeríteni arra, hogy feleségül vegyem a lányát. Higgye el, hogy az orommal kapcsolatos esetet töviről hegyire ismerem, úgyszintén azt is tudom, hogy ebben Ön a főbűnös és senki más. Orromnak a helyéről való váratlan eltávolítása, megszöktetése, hivatalnok képére való álcázása és végül eredeti alakjában való felbukkanása nem egyéb, mint Ön vagy azok által űzött boszorkányság, akik Önhöz hasonlóan ezt a tisztes foglalkozást gyakorolják. A magam részéről kötelességemnek tartom Önt előre értesíteni, hogyha az általam említett orr nem kerül vissza a helyére még a mai nap folyamán, akkor kénytelen leszek a törvény védelméhez és pártfogásához folyamodni.
Egyébként tejes tisztelettel vagyok
alázatos szolgája
Platon Kovaljov
Igen tisztelt uram, Platon Kuzmics!
Levele rendkívül meglepett. Őszintén bevallom, sohasem vártam volt ezt, főként ami az Ön részéről hangoztatott igazságtalan szemrehányásokat illeti. Tudatom Önnel, hogy azt a tisztviselőt, akit levelében említ, sohasem fogadtam otthonomban, sem álcázott, sem valódi formájában. Igaz, hogy Filipp Ivanovics Potancsikov szokott eljárni hozzám, és bár valóban szerette volna elnyerni leányom kezét, én - jóllehet józan életű és nagy tudású ember - soha a legcsekélyebb reményre sem jogosítottam őt. Ön említést tesz még az orráról is. Ha ezen azt érti, hogy én fricskát akartam adni az ön orrára, vagyis szabályszerűen ki akartam Önt kosarazni, akkor meglepő, hogy éppen Ön beszél ilyesmit, holott én - nagyon jól tudhatja maga is - éppen ellenkező véleményen voltam, és ha Ön akár tüstént megkéri a lányom kezét, úgy, ahogyan illik, én kész vagyok azonnal eleget tenni e kérésnek, mert ez mindig hő vágyam volt, aminek reményében maradok
szolgálatára mindenkor készséges híve
Pelageja Podtocsina
- Nem - mondta Kovaljov, amikor elolvasta a levelet. - Ő valóban nem hibás. Nem lehet az! Ez a levél úgy van megírva, hogy nem írhatta olyan ember, aki ludas valamilyen gaztettben! - A törvényszéki ülnök eléggé jártas volt ezen a téren, mert még annak idején, a Kaukázusban, több alkalommal küldték ki nyomozásra. - Hogy eshetett meg? Micsoda véletlen műve ez? Az ördög sem tud ebben eligazodni! - mondotta végül, és egészen elcsüggedt.
Közben városszerte különféle mendemondák terjedtek el erről a szokatlan esetről, éspedig nem minden tódítás nélkül - már ahogyan szokás nálunk. Akkoriban különösen fogékony volt mindenkinek az agya éppen az ilyen rendkívüli jelenségek iránt: csak nem régóta kezdték foglalkoztatni az egész várost a magnetizmus hatását puhatoló kísérletek. Ezenkívül a Konyusennaja utcában még elevenen élt a táncoló asztalok története, és ezért nem meglepő, hogy hamarosan suttogni kezdték: Kovaljov törvényszéki ülnök orra mindennap pontosan három órakor végig szokott sétálni a Nyevszkij Proszpekten. Mindennap töméntelen kíváncsi ember tódult a Nyevszkij Proszpektre. Valaki azt mondta, hogy az orr Junker üzletében van: a Junker-bolt környékén olyan tömeg verődött össze, és akkora tolongás keletkezett, hogy még a rendőrségnek is közbe kellett lépnie. Egy tisztes külsejű, pofaszakállas spekuláns, aki a színház bejáratánál különféle száraz cukrászsüteményt szokott árusítani, külön erre az alkalomra remek, erős fapadokat csináltatott, amelyekre fejenként nyolcvan kopejkáért engedte felállni a kíváncsi nézőket. Egy kiszolgált ezredes külön ennek a kedvéért jött el hazulról, és csak nagy üggyel-bajjal tudott keresztülfurakodni a tömegen; de nagy bosszúságára az üzlet kirakatában orr helyett közönséges gyapjúujjast és egy kőnyomású képet látott, amely egy harisnyát igazító leányt és egy fa mögül leskelődő, hajtókás mellényű, kicsiny szakállú piperkőcöt ábrázolt. Szóval egy olyan képet, amely már több mint tíz éve lóg folyton egy és ugyanazon a helyen. Távozóban bosszúsan jegyezte meg: "Hogy lehet ilyen ostoba és valószínűtlen pletykával bolondítani a népet?!" Aztán meg az a hír járta, hogy nem a Nyevszkij Proszpekten, hanem a Tauria-parkban sétálgat Kovaljov őrnagy orra, hogy állítólag már rég ott van, és amikor Hozrev Mirza ott időzött, őt is rendkívül ámulatba ejtette a természetnek ez a furcsa játéka. A Sebészeti Akadémia több diákja szintén odament. Egy előkelő, tiszteletre méltó hölgy külön levélben kérte a park felügyelőjét, hogy mutassa meg gyermekeinek ezt a ritka tüneményt, mégpedig ha egy mód van rá, az ifjúság épülését és oktatását szolgáló magyarázat kíséretében.
Mindezen kalandoknak rendkívül megörültek a nagyvilági ficsúrok, a különféle estélyek elmaradhatatlan látogatói, akik szerették megnevettetni a hölgyeket, és akiknek éppen akkor teljesen kifogyott az egész adomakészletük. A tisztességes és jóindulatú emberekből álló kisebbség rendkívül fel volt háborodva. Egy úr méltatlankodva megjegyezte: nem érti, hogyan terjedhetnek el ilyen sületlen koholmányok e felvilágosult században, és csodálkozik azon, hogy a kormány nem fordít figyelmet az ilyesmire. Ez az úr nyilván azok közé tartozott, akik mindenbe szerették volna belekeverni a kormányt, még a feleségükkel való mindennapos civakodásba is. Ezután... de ennél a pontnál megint köd lepi be az egész kalandot, és egyáltalán nem ismeretes, mi történt azután.
3
Micsoda képtelenségek történnek ezen a világon! Néha egyáltalán nem lehet felfedezni a valószínűségnek még az árnyékát sem: lám csak, ugyanaz az orr, amely államtanácsosi rangban kocsikázott összevissza, egyszer csak mintha semmi sem történt volna, megint a helyén találta magát, vagyis Kovaljov őrnagy két orcája között. Ez már április hetedikén történt. Amikor Kovaljov felébredt, és véletlenül a tükörbe tekintett, megpillantotta - az orrát! Odakap hozzá - úgy van, az orra! "Tyűha!" - rikkantotta Kovaljov, és örömében kis híján táncra perdült a szobában, csak úgy mezítláb, de a betoppanó Ivan megzavarta. Rögtön mosdóvizet hozatott, jól megmosakodott, és még egyszer a tükörbe nézett: megvan az orra!
- Nézd meg csak, Ivan, úgy érzem, mintha egy pattanás volna az orromon - mondta, és közben azt gondolta magában: "Az lesz csak a baj, ha Ivan majd azt mondja: nem, nemcsak pattanás nincs, de még orra sincs!"
De Ivan azt felelte:
- Nincsen itt semmiféle pattanás, nagyságos úr, teljesen tiszta az orra!
- Rendben van, az ördög vigye e! - dünnyögte magában az őrnagy, és pattintott egyet az ujjával. Ebben a pillanatban bekukucskált az ajtón Ivan Jakovlevics borbély: de olyan félénken, mint a macska, amelyet csak az imént páholtak el szalonnadézsmálás miatt.
- Mondd meg előre: tiszta a kezed? - kiáltott rá Kovaljov már messziről.
- Tiszta.
- Hazudsz!
- Bizony isten tiszta, uram!
- No de aztán vigyázz!
Kovaljov leült, Ivan Jakovlevics egy asztalkendőt dugott a nyakába, és pamacsával egy szempillantás alatt olyan sűrű habot vert az állán meg az arca jó részén, mint amilyet kupecek névnapján szoktak felszolgálni. "Ejha" - mondta magában Ivan Jakovlevics az őrnagy orrára pillantva, azután a másik oldalra hajtotta a fejét, és oldalt is rákacsintott: "Nini! Hát ezt meg hogyan értse az ember?!" - morfondírozott tovább, és sokáig szemlélte az orrot.
Végül könnyedén, finoman, olyan gyengédséggel, amilyet csak el lehet képzelni, felemelte két ujját, hogy megfogja az orr hegyét. Már ilyen volt az ő módszere.
- No, no, vigyázz, hé! - kiáltott rá Kovaljov. Ivan Jakovlevics megijedt, megdöbbent, és úgy zavarba jött, mint még soha. Végül óvatosan csiklandozni kezdte a borotvával az álla alját, és bár nagyon fonákul esett neki, és igen nehéz volt anélkül borotválnia, hogy megfogódzott volna e szaglószervben, valahogy - érdes hüvelykujját az őrnagy arcának és alsó ínyének feszítve - végül mégis legyűrt minden akadályt, és megborotválta.
Amikor minden kész volt, Kovaljov sietett azonnal felöltözni, bérkocsit fogadott, és egyenest a cukrászdába hajtatott. Mikor benyitott, már messziről kiáltotta az inasnak: "Egy csésze csokoládét!" Azután rögtön a tükörbe sandított: megvan az orra! Vidáman hátrafordult, és gúnyosan, szemét kissé összehunyorítva nézett arra a két katonára, akik közül az egyiknek mellénygombnál hajszállal sem nagyobb orra volt. Ezután annak az ügyosztálynak az irodájába hajtatott, ahol az alkormányzói vagy kudarc esetén gondnoki állásért könyökölt. Ahogy átment az előszobán, a tükörbe pillantott: megvan az orra! Aztán egy másik törvényszéki ülnökhöz vagy őrnagyhoz, egy nagy gúnyolódóhoz ment, akinek gyakran mondta, különféle kötekedő megjegyzéseire válaszolva: "Ismerlek én már téged, te horog, mindenkibe beleakadsz!" Útközben azt gondolta magában: "Ha ez az őrnagy meglát engem, és nem pukkad meg nevettében, akkor ez biztos jele lesz annak, hogy mindenem, amim csak van, a maga helyén ül." De az ülnök kolléga közömbös maradt. "Jó, jó, az ördög vigye el!" - gondolta magában Kovaljov. Útközben találkozott Podtocsina törzstisztnével meg a lányával, üdvözölte őket, azok pedig kitörő örömmel fogadták; így hát nincs semmi baj, nem csorba az arca! Nagyon sokáig elbeszélgetett velük, és szándékosan elővette a burnótszelencét, ott a hölgyek előtt nagyon hosszasan tömködte a burnótot mind a két orrlyukába, és közben azt dünnyögte magában: "Ej, ezek a vászoncselédek, hogy milyen ostoba libák ezek! Hát ezt a kislányt csak azért se veszem el. De ha csak egyszerű enyelgésről van szó, abban benne vagyok." És Kovaljov őrnagy attól kezdve úgy feszített, mintha semmi sem történt volna: a Nyevszkij Proszpekten is, színházban is - mindenütt. Az orra is úgy megült a maga helyén, mintha semmi sem történt volna, még csak hajlandóságot sem mutatott arra, hogy különváljék. És ezután Kovaljov őrnagyot örökké jó hangulatban látták, mosolygott, határozottan a sarkában volt minden csinos hölgynek, és egyszer megállt a vásárcsarnokban levő egyik kis bolt előtt, és valami érdemrendszalagot vett, nem tudni, mi okból, mert őkelme nem volt lovagja semmiféle rendnek.
Lám, milyen furcsa eset történt végtelen birodalmunk északi fővárosában! Csak most - amikor az egészet mérlegre tehetjük - lehet látni, milyen sok valószínűtlenség van ebben a históriában. Nem szólva arról, hogy valóban furcsa az orr természetfölötti különválása, és különböző helyeken, államtanácsos képében való felbukkanása - hogy nem jött rá ez a Kovaljov, hogy lapkiadó révén nem lehet hirdetést közzétenni egy orról? Most nem arról beszélek, hogy becslésem szerint sokat kellett volna fizetni azért a hirdetésért: ez badarság, és én egyáltalán nem tartozom a fösvény emberek közé! De ez illetlen, kellemetlen, nem szép dolog lett volna! S aztán megint: hogy került az orr a frissen sült kenyérbe, és hogyan áll a dolog magával Ivan Jakovleviccsel? Nem, ezt sehogy se értem, egyáltalán nem értem! De ami a legfurcsább, legérthetetlenebb, az az: hogyan választhatnak egyes szerzők ilyen témákat. Bevallom, ez már aztán teljességgel megfoghatatlan... Nem, nem, ez egyáltalán nem megy a fejembe. Először: a hazának határozottan semmi haszna sem származik belőle; másodszor... másodszor sincs belőle semmi haszon. Egyszerűen nem tudom, mi a csuda lehet ez...
De mindazonáltal - persze - feltételezhetjük ezt is, azt is, amazt is, sőt lehet, hogy... No de nem történnek olykor-olykor képtelenségek? De ha belegondol az ember, igazán mondom, mégis van benne valami. Akárki akármit mondjon, ilyen kalandok igenis megesnek néha a világon; ritkán, de megesnek.
(Fordította: Makai Imre)
Próbálj a villámba nézni, mikor a koromfekete felhőt kettéhasítva, szinte elviselhetetlen, remegő fényözönt zúdít rád - ilyen volt az albanói Annunziata pillantása. Minden porcikája az antik kort idézte eléd, amikor életre kelt a márvány a szobrászok villogó vésője alatt. Dús, sötét hajfonatai két súlyos gyűrűben koszorúzzák fejét, és négy hosszú hajfürt göndörödik a nyakára. Bármerre fordítja hamvas arcát, formája a szívedbe vésődik. Ha arcélét látod, csodálatos nemessége, gyönyörű vonala bűvöl el - soha még ecset ilyet nem alkotott. Ha feléd fordítja nyakszirtjét, fölfelé fésült gyönyörű haját, a ragyogó nyak és a vállak nem is földi szépségét - kész csoda az is. De a legnagyobb csoda, mikor szemedbe néz! Szíved elalél, és a vér meghűl ereidben. Telt hangja cseng, mint az érc. Nincs az a hajlékony párduc, melynek mozdulata olyan gyors, erős és büszke, mint az övé. Amit csak látsz rajta, a teremtés büszkesége, vállától antik formájú lába minden ujjáig. Bárhol jár, minden festőivé válik körülötte. Ha este a szökőkúthoz megy, a kovácsolt érckorsóval fején, csodálatos harmóniába olvad az egész táj, az albanói hegyek szépséges vonala könnyebben fut a messzeségbe, kékebb a római ég, a ciprus karcsúbban nyúlik a magasba, és a dél szépséges fája, a pinea, finomabban, tisztábban rajzolja az égre ernyő formájú koronáját, amely szinte úszik a levegőben. Még a szökőkút is, melynek márványlépcsőjén egymás fölé magasodva állnak az albanói nők, és amíg a víz gyémántos ívben ömlik a leállított rézkorsókba, ezüstös, erős hangon társalkodnak, mintha csak őérte volna; igen, a kút és az egész csoport és minden csak azért van, hogy az ő diadalmas szépsége még jobban kitűnjön, meglássék, hogy ő itt az első, mint a királyné udvarhölgyei között.
Albanóból sötét, árnyas út vezet Castelgandolfóba; ünnepnapokon díszesen kiöltözött nép lepi el az utat, a komor lombsátor alatt deli bársonyruhás polgárok lépkednek, derekukon színes övvel, puhakalapjukon aranyvirággal, és szamarak poroszkálnak vagy ügetnek hunyorogva, hátukon sudár, erős albanói meg frascati nők, festői viseletben, messzire villogó fehér fejkendőben; az egyik csacsi roskadozva, botladozva hordja a csöppet sem festői, hosszú, merev ángliust, aki borsószínű esőköpönyeget visel, és görcsösen hegyesszögbe hajlítja lába szárát, hogy a földbe ne ütközzék vele; egy másik csacsi Van Dyck-szakállú kékzubbonyos festőt visz, meg egy leszíjazott kellékesládát, a fény és árnyék futkos az egész meneten, és akkor is, ilyen ünnepnapokon is minden szebb, ha ő ott van! Tündökölve válik ki a mély folyosó sötétségéből, ruhájának bíborvörös szövete lángol, mint az izzó szén a napfényen, arca ünnepet sugároz a szembejövőre. Aki látja, megáll, mintha odacövekelték volna. A díszesen kiöltözött polgár virágos kalapjában önkéntelenül felkiált, de még a szürke köpenyes angol merev arcán is kérdőjel rajzolódik, a Van Dyck-szakállú művész pedig a többinél is tovább áll egy helyben, és az jár az eszében: "Micsoda modell! Ez kellene nekem Dianának, büszke Junónak, csábító Graziának! Különbet még nem vetett vásznára festő!" És vakmerően tovább fűzi gondolatát: "Milyen paradicsommá változnék szerény műhelyem, ha ez a csodás lény odajönne, és nálam maradna örökre..."
De ki az az ifjú, aki olyan állhatatosan kíséri szemével, aki figyeli minden szavát, lesi minden mozdulatát és a gondolatok tükröződését a nő arcán? Egy huszonöt éves ifjú római herceg az, olyan nemzetség sarja, amely a középkori századoknak dicsősége, büszkesége vagy gyalázata volt, és most hasztalanul emészti lángját a nagyszerű palotában, ahol Guerrcino és Caracci freskói díszítik a falakat. A képtárban sötétülnek a színek, az azúrkék asztalok körül fakul a bútorok brokátszövete, és az udvarmester ősz, mint a galamb. Róma utcái csak nemrég látták viszont az ifjú sötét szemét, amely szikrákat szór a vállára vetett köpönyege fölül, antik vonalú orrát, elefántcsontszínű homlokát és a homlokába hulló selymes hajfürtöt.
Tizenöt évi távollét után tért meg Rómába, mint büszke fiatal férfi, az egykori gyermek helyett.
Az olvasónak tudnia kell, hogyan történt mindez, fussunk hát végig fiatal, de erős benyomásokban máris dúsgazdag életén. Gyermekéveit Rómában töltötte; úgy nevelték, ahogy az alkonyukat élő nagyúri családokban akkor szokták. Tanítója, nevelője, gondozója - minden, ami csak tetszik - egy abbé volt, szigorúan klasszikus műveltségű úriember, aki nagyra becsülte Pietro Bembo leveleit, Giovanni della Casa munkáit és Dante öt-hat szonettjét. Valahányszor ezekből olvasott, fel- felkiáltott: - Dio, che cosa divina![13] - És néhány sor vagy strófa után ismét: - Diavolo, che divina cosa![14] - Ezzel körülbelül ki is merült minden méltánylása, kritikája, és áttért kedves témáira, a kelvirágra és articsókára. Kitűnően tudta, hogy ez év melyik szakában a legfinomabb a borjúpecsenye, mikor a kecskegödölye, és nagyrészt ilyesmikről csevegett barátjával, egy másik abbéval, ha az utcán találkoztak. Egyébként nagy hozzáértéssel húzta feszesre telt lábikráin a fekete selyemharisnyát, miután előbb már gyapjúból kötöttet vett alá. Rendszeresen, egyszer havonta, egy csésze kávéban bevett ricinusolajjal tisztította beleit, és napról napra, óráról órára gömbölyödött, mint az abbék általában.
Ilyen vezető mellett persze nem sokat tanult a fiatal herceg. Azt megtudta, hogy az olasz nyelv a latinnak gyermeke, és hogy három rendbeli monsignore van: fekete harisnyás, kék harisnyás, a harmadik rendű pedig már majdnem annyi, mint a bíboros. Megismerte Pietro Bembo több levelét a korabeli bíborosokhoz - nagyrészt üdvözlőleveleket, és megismerte a Corsót, ahol az abbéval sétálgatott, a Villa Borghesét, két- három boltot, ahol nevelője papirost meg tubákot vásárolt, és a patikát, ahol a ricinusolajat vették. Körülbelül ennyit foglalt magába a növendék látóköre. Más országokról, államokról is elejtett az abbé egy-két homályos, bizonytalan megjegyzést. Franciaország igen gazdag, az angolok jó kereskedők, és szeretnek utazni, a németek iszákosak, és valamerre északon terül el a barbár moszkovita birodalom, ahol olyan kegyetlen hideg van, hogy emberi agyvelő azt ki sem bírja.
Ennél tovább nem is igen vitte volna tudás dolgában a tanítvány akár huszonötödik évéig sem, ha az öreg hercegnek hirtelen eszébe nem jut változtatni a nevelés módszerén, és európai műveltséget adni a fiának. Ezt jórészt ama francia hölgy hatásának lehetett betudni, akire újabban lornyettjét szegezte a színházakban és sétatereken, miközben állát minduntalan zsabójába temette, és a parókán megigazított egy fekete fürtöt. A hercegúrfit Luccába küldték az egyetemre, ott tanult hat esztendeig, és eleven olasz természete, amely az abbé unalmas vezetése alatt csak szunnyadozott, most kibontotta erejét. Ekkor derült ki, hogy lelke mohón szomjazza a válogatott gyönyörűséget, és elméje éles.
Az olasz egyetemeken a tudomány kérges, skolasztikus formákban tengődött, és nem elégítette ki már az új fiatalságot, amelyhez hébe-hóba másféle tudományról való hírek hatoltak át az Alpeseken. Felső-Olaszországban észrevehetően erősödött a francia hatás; elhozta a divat, a bohózat, elhozták a zabolátlan francia múzsa feszültséggel teli, tüzes, szeszélyes, de néha igazi tehetségre valló alkotásai. A sajtó politikai mozgalmassága a júliusi forradalom óta Olaszországban is visszhangot vert. Álmodoztak a letűnt olasz dicsőség feltámadásáról, háborogva nézték az osztrák katona gyűlöletes fehér mundérját, de a békés életörömöket kedvelő olasz nem lázadt fel olyankor sem, amikor a francia már nem tétovázott volna fölzendülni. Az olasz csak a leküzdhetetlen vágyig jutott el, hogy bár ott lehetne az Alpeseken túli, az igazi Európában. Az örökös mozgás, villámlás csábítóan hívogatott a messzeségből. Odaát minden új, ellentétben az olasz ódonsággal; ott lüktet a XIX. század, az európai élet. A fiatal herceg egész lelkével odakívánkozott, kalandra, társaságra vágyott, és nehéz lett a szíve, ha arra gondolt, milyen lehetetlenség, hogy kívánsága teljesüljön. Jól ismerte atyjának zsarnoki hajthatatlanságát - azt ugyan hiába kérlelné... Ekkor váratlanul levetet kapott tőle, amelyben meghagyja, hogy menjen Párizsba, vessen véget a luccai tanulásnak, csak azt várja meg, amíg nagybátyja odaérkezik, és utazzon vele együtt. Nagyot ugrott örömében, összevissza csókolta barátait, megvendégelte őket a városszéli osteriában, és két hét múlva már útban is volt, készen arra, hogy repeső örömmel fogadjon mindent, amit az élet majd kínál neki.
Mikor átkeltek a Simplonon, boldogan állapította meg: most hát ideát van, Európában! A svájci hegyek vad formátlansága, távlatokat, szelíd kilátásokat elzáró tornyosulása rémítette az itáliai táj gyengéd szépségeihez szokott szemét. Annál jobban felderült, mikor meglátta az európai városokat, a pompás szállodákat, a nagy kényelmet, ami ott várja az utast, és otthonosságot teremt körülötte. Új volt neki a ragyogó tisztaság és elegancia. A német városokban megütközött az emberek különös testalkatán, hiányzott neki a harmonikus szépség, amit vele született érzékkel keres az olasz. A német szó hangzása is bántotta muzikális hallását. De már elérték a francia határt, és szíve felujjongott. Az Európa-szerte divatos nyelv hízelgőn cirógatta fülét. Titkolt gyönyörűséggel hallgatta megejtő csengését; már otthon is valahogy magasabb rendűnek érezte a francia kiejtést, nem kísérték görcsös szájmozdulatok, mint a féktelenebb déli fajták szenvedélyes beszédét. Még jobban hatott rá a sajátságos, könnyű, lebegő női típus. Megilletődve figyelte a röpke teremtések finom, légies alakját, gyengéden kirajzolódó formáikat, kicsi lábukat, szemük viszonzó csillanását, könnyed, szinte ki sem ejtett szavaikat. Türelmetlenül várta Párizst, képzeletében kénye-kedve szerint alakította, tornyokkal, palotákkal népesítette be, és remegő szívvel fogadta közeledésének jeleit: az óriás betűs plakátokat, a sűrűsödő kocsisort, az omnibuszokat. Végre feltűntek az elővárosok házai. Itt van hát, ez már Párizs - a bizarr kép körülfogja, megdöbbenti; micsoda nyüzsgés, milyen ragyogó utcák, összevissza futó háztetők, kéményerdő, építészeti rend nélkül halmozódó háztömbök. Bolt bolt hátán, sivár, csupasz oldalfalak, számtalan aranybetű a falakon, ablakokon, tetőkön, még a kéményeken is; a földszinten csupa tükörablak, fényes kirakatok... Íme, Párizs, ez az örökké háborgó kráter, a szökőkút, az új dolgok és a műveltség, a divat és a választékos ízlés szikraszórója meg az aprólékos, de erős törvényeké, amelyek hatása alól nem vonhatja ki magát még az sem, aki tagadja őket; a világ kirakata, ahol felhalmozódik minden, amit mesterség és művészet alkot, és napvilágra kerül a tehetség, amely eddig Európa valamelyik zugában rejtőzött; a húszéves ifjú remegtető álma, Európa váltóhelye és vására...
Bódultan, képtelenül arra, hogy rendezze gondolatait, kódorgott az utcákon, amelyeket ellepett a tarka tömeg, és keréknyomokkal rajzoltak teli az omnibuszok. Itt egy hallatlan fejedelmi pompában csillogó kávéház, ott egy érdekes fedett átjáró alatt tolong a nép - nagyrészt fiatalok -, süket morajlás támad az ezernyi lépés nyomán, és vakítóan ragyognak a boltok az üvegmennyezeten át az árkádsorokra hulló fényben. Megállt, mert milliónyi plakát tarkállott előtte, és harsogta feléje a naponta huszonnégy helyen is folyó színielőadásokat és a számtalan hangversenyt. Mikor aztán már végképp összezavarodott, este az egész bűvös tömkeleg a gázlámpák varázslatos fényébe öltözött, és a házak átlátszók lettek az alulról felfelé terjedő fényben. Az ablakok, boltok kirakatüvegei eltűntek, elvesztek, és minden, ami csak volt a helyiségekben, most mintha az utca közepén állna, óvatlanul, csillogva, a tükörben visszaverődve. - Ma quest' è una cosa divina! [15] - kiáltott fel újra meg újra a heves vérű olasz.
Élete lüktetett, mint annyi más párizsié és Párizsba került idegen fiatalé. Reggel kilenc óra tájban kiugrott az ágyból, és csakhamar egy pompás kávéházban ült. Üveggel takart modern freskók díszítették a falakat, és a mennyezet arannyal volt bevonva. Napilapok és folyóiratok garmadájából válogathatott, és az elegáns pincér remekművű kávéskannával a kezében lépdelt a vendégek között. Szibarita élvezettel szürcsölte a nagy csésze zsíros tejeskávét a ruganyos, kényelmes díványon, és persze eszébe jutottak az alacsony, sötét olasz kávéházak, a piszkos felszolgálók és mosatlan poharak. Aztán nekifeküdt a terjedelmes napilapoknak. Milyen vérszegény volt ezekhez képest az a pár olasz lapocska, a Diario di Roma, Il Pirato meg a többi, ártatlan politikai híreikkel és apró történeteikkel, amelyek majdnem Thermopüléig és Dareiosz perzsa királyig nyúltak vissza. Itt bezzeg élénken percegnek a tollak, egyik égető kérdés a másikat követi, hevesen vitáznak, cáfolnak, mintegy felborzolják tollazatukat, amennyire csak tudják, egyikük már közeli országos katasztrófát jósol. Minden kicsi megmozdulás a kormány és a két kamara berkeiben hatalmas lendületté nő a harcias pártok között, és dühödt kiáltozássá az újságok hasábjain. Valósággal megrémült néha olvasás közben, azt hitte, talán már holnap kirobban a forradalom. Bódultan lépett ki a hírlapszobából, és csak a párizsi utca volt képes egy perc alatt kiszellőztetni az agyát, és megszabadítani terhétől. Mindent elöntő ragyogása, tarka forgataga olyan volt a nyomasztó olvasmány után, mint a szakadék szélén futó virágszőnyeg. Egy szempillantás alatt egész lelke az utcáé lett, bámészkodott ő is, mint a többiek.
Megbámulta a vidám és graciózus, kora tavaszukat élő elárusítónőket, akikkel teli voltak a párizsi boltok, mintha a komorabb külsejű férfi nem is illenék oda, sötét foltként mozogna a tükörablakok mögött. Elnézte a lányokat, ahogy illatos szappanokkal mosott finom kezükkel csillogó papirosba csomagolják a bonbonokat, közben élénk, szíven ütő pillantásokat vetnek az arra menőkre. Máshol egy kis hölgy festeni való mozdulattal hajtja le szőke fejecskéjét, és pilláit lebocsátva olvassa a divatos regényt, észre se veszi, hogy egész csapat fiatal nézegeti már karcsú, hamvas nyakát; ő csak olvassa az izgalmas történetet, és minden hajszála követi keblének hullámzását.
Bámulva állt a könyvesbolt előtt is, ahol elefántcsont papíron fekete felírások sötétlettek, mint a pókok, sebtében odavetett lendületes betűk, valóságos hieroglifák, némelyiken el sem tudott igazodni. Másutt megbámulta a masinát, amely a tükörablak mögött csaknem az egész üzlethelyiséget betöltve zakatolt, és görgő hengerével porrá dörzsölte a csokoládét. Bámészkodott a kirakatablakok előtt, ahol zsebre dugott kézzel és tátott szájjal óraszám ácsorognak a párizsi éhenkórászok - óriási tengeri rák piroslik a zöldség közt, egy gombával töltött pulyka fölött a felírás lakonikusan hirdeti: "300 fr.", aranyos szárnyú és farkú piros meg sárga halak cikáznak üvegmedencéjükben... Elbámészkodott a széles közutakon, amelyek méltóságteljesen törnek keresztül Párizs zsúfolt háztömbjein: öt emelet magas fák szegélyezik őket a város közepén, és aszfaltburkolatú gyalogjáróikon hömpölyög az elegáns nép, köztük a házi tenyésztésű párizsi "arszlánok", akikről a regények nem mindig rajzolnak találó képet.
Mikor aztán megelégelte a bámészkodást, betért a vendéglőbe. A tükrös falak már régen fényárban úsztak, és visszaverték a kis asztalkák körül zajosan társalgó hölgyek és urak képét. Vacsora után színházba sietett. Nehéz volt választania, mert minden színháznak megvolt a maga nevezetessége, szerzője, művésze, és mindenütt új darab ment. Itt egy eleven zenés bohózat, szeleverdi, mint a francia maga, hárompercnyi szabad idejében alkotta a szerző, és elejétől kezdve kacagtat, mert a színész kifogyhatatlanul ontja vidám ötleteit; másutt szenvedélyes drámát adnak. Akaratlanul is összehasonlította, amit látott, a száraz, ösztövér olasz színpadokkal, ahol folyvást az öreg Goldonit játsszák, noha betéve tudja már mindenki, vagy olyan ártatlan, naiv, új vígjátékocskákat, hogy még a gyerekek is unnák. Összehasonlította a sovány hazai termést ezzel az eleven drámaözönnel. Itt mindenki addig üti a vasat, amíg meleg, s erőlködik, nehogy kihűljön újdonságának izgalma.
Nevetéstől vagy izgalomtól fáradtan, benyomásokkal telve tért haza, és leheveredett az ágyára. Párizsban, tudjuk, ez az egy bútordarab fontos csak a lakásban, hiszen dolgozni, étkezni, szórakozni nyilvános helyekre jár a francia. A herceg azonban változatos szórakozásai közben nem feledkezett meg elméje műveléséről sem; lelke türelmetlenül követelte ezt is. Beiratkozott minden híres professzorhoz, és meglepte ékesszólásuk, a lelkes előadás, a sok új szempont és váratlan fordulat. Úgy érezte, hogy szeméről hályog esik le, és egészen más, éles világításban lát sok mindent, amit ezelőtt észre sem vett. Sok olyat fedeztek fel az ismeretek tömkelegében, amit eddig mellőztek, semmire se használtak az emberek. Ők életre keltették, és most, hogy más szemmel nézte, egyszer s mindenkorra emlékezetébe vésődött neki is.
Nem mulasztotta el meghallgatni a neves hitszónokokat, publicistákat, képviselőket és szenátorokat, igyekezett mindent megismerni, amit Európában úgy emlegettek, mint Párizs nevezetességét. Bár sokszor nem győzte pénzzel, mert apja csak annyit küldött neki, hogy tanulhasson, nem pedig hogy hercegi módon élhessen, mégis sikerült valahogy eljutnia ide is, oda is, hozzáférni a híres emberekhez, akiknek nevét világgá kürtölték, egymástól vették át az európai lapok. Szemtől szemben látta a divatos írókat; sajátságos írásaik hatottak fiatal lelkére, és mint annyi más olvasójuk, ő is úgy érezte, hogy egészen új húrokat szólaltatnak meg, az emberi szenvedély eddig soha fel nem kutatott rejtélyeibe hatolnak.
Szóval gazdag és sokoldalú életet élt; a tevékeny európai szellem teljes fényében ragyogott körülötte. Gondtalan bámészkodás és serkentő izgalom, kényelmes szemlélődés és megfeszített agymunka, a színházban zenés bohózat, a templomban prédikáció, a sajtóban és a törvényhozói kamarákban tomboló politikai vihar, az egyetemeken a diákok felzúgó tapsai, a konzervatórium zenekarának megrendítő játéka, a balett légies tündöklése és az utcák robaja - micsoda nagyvonalú élet egy huszonöt éves fiatalembernek! Nincs jobb hely, mint Párizs! El nem cserélte volna semmiért a világon! Milyen szép, milyen jó itt Európa szívében, az embernek felszárnyal a lelke, érzi, hogy egy nagy világközösséghez tartozik... Már arra is gondolt, hogy haza sem tér Olaszországba, végleg Párizsban telepszik meg. Az olasz föld - úgy látta most - Európának sötét, penészes zuga, ahol poshadt az élet, és megszűnik minden mozgás.
Így telt el négy lángolással teli esztendő - nagy jelentőségű évek egy fiatal férfi életében -, de mire leperegtek, sok mindent egészen másként látott, mint eleinte. Sok mindenben csalódott. Más szemmel nézte most az idegeneket örökké vonzó Párizst és a párizsiak örökké lobogó szenvedélyét. Látta, hogy változatos tevékenységük nem hoz igazi eredményt, termékeny lerakódást a lelkekben. Hogy ez a szüntelenül pezsgő tevékenység voltaképpen sajátságos tétlenség, tettek helyett szavak félelmes uralma. Látta, hogy úgyszólván a legtöbb franciának csak a forró agya dolgozik, az újságlepedők olvasása szinte egész napját elnyeli, és nem marad elég ideje a cselekvő életre. Könyvekkel, nyomtatott betűkkel szított politikai viharok nevelik a francia embert, és mielőtt megismerné a társadalmi réteget, amelyhez tartozik, mielőtt a valóságban kitanulná jogait és kapcsolatait, már csatlakozik ehhez vagy ahhoz a párthoz, tűzzel, szenvedéllyel harcol annak céljaiért, és dühödten támadja ellenfeleit, holott még nem is vehette komolyan szemügyre sem a maga céljait, sem az ellenfeleiét. Így a fiatal olasz meggyűlölte a politikát, még a szó is gyűlöletessé vált előtte.
A kereskedelemben, a szellemi életben és mindenütt azt látta, hogy az újat hajszolják, vetélkednek, hogy mindenáron, ha csak egy perccel is, de megelőzzék a másikat. A kereskedő egész tőkéjét a bolt csinosítására fordítja, külső fénnyel, mázzal csalogatja magához a vevőket. A könyvek képekkel, fényűző kiállításukkal ébresztgetik a lankadó figyelmet; a regények, elbeszélések sose hallott szenvedélyek, az emberi természettől elütő torz kivételességek rajzával igyekeznek rabul ejteni az olvasót. Kéretlenül, arcátlanul, tolakodva kínálkozik itt minden, akár a hitvány utcai nő, versengve nyújtogatják kezüket, mint a nyűgös koldusok. Még lelkes tudományos előadásokon is, amelyek értékét el kellett ismernie, bántotta most a minduntalan kikandikáló feltűnési viszketeg és a hivalkodás. Csupa csillogó részlet az előadás, de egészéből hiányzik a gondolat fenséges szárnyalása; kiütközik a törekvés, hogy eddig észrevétlen mozzanatokat emeljen ki, és a harmonikus egész rovására túlozza jelentőségüket, csak azért, hogy a felfedezés érdemét növelje. Legjobban bántotta mégis a mindenfelé megnyilatkozó hetyke elbizakodás, tudatlanságuk alázatos elismerése helyett. Ez eszébe idézte az olasz Alfieri versét, aki maró gúnnyal szemére vetette a franciáknak, hogy:
Tutto fanno, nulla sanno,
Tutto sanno, nulla fanno:
Gira volta, son Francesi,
Piu gli pesi, men ti danno.[16]
Borongós hangulat lett úrrá rajta. Hiába próbált szórakozni, hiába kereste még azok társaságát is, akiket becsült, olasz természete sehogy sem egyezett a franciákéval. Könnyű volt barátságot kötni, de a francia már első nap megmutatta egész valóját, másnap már nem volt mit megismerni benne; minden kérdés elakadt egy bizonyos szinten, és hiába igyekezett ő mélyebbre hatolni, nem jutott tovább. Szenvedélyes olasz érzése hasztalan kereste a tökéletes visszhangot, nem találta meg a könnyű francia lélekben. Megdöbbentő ürességre bukkant még azokban is, akiket becsülnie kellett. Úgy látta most, hogy hiába minden ragyogó tulajdonság, nemes felbuzdulás, a nemzet a maga egészében mégis fakó, tökéletlen, olyanféle, mint a zenés vígjáték, amelyet teremtett. Nem fenséges eszmék hordozója - csak jelzi azokat, de nem gondolja végig; szenvedélyei félszenvedélyek, minden alkotása csak kezdet, odavetett vázlat, nem mesterkéz alkotta remekmű.
Akár a hirtelen rászakadt mélabú okozta, akár bensőséges, eleven olasz érzése, de ilyen színben látta most az egész francia életet. Párizs, minden ragyogásával és lármájával, egyszerre csak nyomasztó pusztasággá változott körülötte, önkéntelenül a város elhagyatott széleit kereste. Csak az olasz Operába járt még el. Ott fellélegzett, anyanyelvének erős, teli csengése új gyönyörűséggé nőtt benne. Az elfelejtett Itália mind gyakrabban életre kelt előtte, csábította a tündöklő messzeségben. Napról napra erősebben hallotta hívását, míg végül elhatározta, hogy ír atyjának, és megkéri, engedje hazatérni Rómába, mert nem látja semmi célját, hogy tovább is Párizsban maradjon.
Két hónapig nem kapott választ, sőt a régóta esedékes pénzutalványok sem érkeztek meg. Türelmesen várt egy darabig, mert ismerte apjának rigolyáit, de azután nyugtalankodni kezdett. Hetenként többször is érdeklődött a bankárjánál, de mindig ugyanazt a feleletet kapta: Rómából semmi hír. Már-már kétségbeesett. Minden jövedelemforrása bedugult, a bankártól felvett kölcsön is rég elfogyott. Hitelbe reggelizett és ebédelt, hiszen valahogy élnie kellett, de az emberek kezdtek görbén, gyanakvón nézni rá. Ha legalább valamelyik barátjától kapna hírt! Most érezte csak nagy magányosságát. Nyugtalanul várakozva taposta a halálosan megunt nagyváros utcáit. A nyár különösen elviselhetetlen volt. A külföldiek serege elszéledt, fürdőhelyekre, túrákra, Európa szállodáiba. Szinte kísérteties pusztaság vette körül. A párizsi házak, utcák, sikátorok senyvedtek a perzselő napon. Leverten álldogált a Szajna fölött, a súlyos terhek alatt roskadozó hidakon vagy a levegőtlen folyóparton. Hasztalanul próbált szemlélődni, gyönyörködni, mérhetetlen bánat emésztette, mint a féreg rágta a szívét. Végre megkönyörült rajta a sors: levelet talált a bankjánál. Nagybátyja írta, tudatta vele, hogy az öreg herceg nincs többé, jöjjön haza, és rendelkezzék az örökségéről. Jelenléte feltétlenül szükséges, mert a hagyaték erősen zilált állapotban van. Szerény bankjegyet is küldött a levélben, amely az útiköltségen kívül tartozásainak alig negyedrészét fedezte. Egy percet sem mulasztva haladékot kért a banktól, és helyet váltott a gyorskocsira. Mikor Párizs eltűnt a szeme elől, és megcsapta a szabad mezők levegője, úgy érezte, mázsás kő gördült le a melléről.
Két nap alatt elért Marseille-be; ott egy órát sem pihent, még ugyanaznap este hajóra szállt. A Földközi-tenger már rokon, hiszen hazájának partjait mossa: végtelen, rengő hullámainak puszta látása is megfrissítette a lelkét. Hát még milyen érzés fogta el, mikor feltűnt az első olasz város, a csodálatos Genua! Hajója besiklott a kikötőbe, és egyszerre körülfogták a tarka színekben pompázó harangtornyok, a fehér és fekete márványcsíkos templomok, a város egész soktornyú panorámája. Sohase látta még Genuát. A házak, templomok és paloták játékos tarkaságban rajzolódtak az átlátszó, káprázatosan kék égre. Páratlan látvány! Kilépett a partra, és már járta is a keskeny, sötét, kőlapokkal burkolt, különös utcákat, fölötte az ég vékony sávja. Meglepte a szűk tér a nagy, magas házak között; az utcák mint keskeny folyosók kanyarodtak egyik háromszögű terecskétől a másikig; csendjüket nem verték fel robogó hintók. Ezüst- és aranymíves boltok sorakoztak rajtuk. Az asszonyok biztosan léptek, és csengő, teli hangon beszéltek; festői csipkefejkendőjüket lengette a meleg sirokkó. A templomok nyitott kapuján tömjénfüst áradt, és régmúlt napok hangulatát hozta felé. Sok éve nem volt már templomban; hiszen Európa felvilágosodott tájain járt, ahol a templom rég elvesztette nemes, tiszta jelentőségét. Halkan ment be, némán térdelt a remekmívű márványoszlopok között, és sokáig imádkozott, maga se tudta, miért. Hálát adott, mert Itália visszafogadta, mert megszállta az imádság vágya, és mert ünnep volt a lelkében - leginkább ezért. Magával vitte Genuát, mint útjának gyönyörű állomását, hiszen itt köszöntötte első csókjával az olasz föld. Hasonló örömmel látta meg aztán Livornót, az elnéptelenedett Pisát és Firenzét - ezt is alig ismerte azelőtt. Büszkén tekintett rá a dóm fenséges kupolája és a sok fejedelmi művészettel épített palota, a nem is terjedelmes város szigorú fensége.
Ilyen szárnyaló hangulatban haladt át az Appennineken, és mikor hatnapi kocsikázás után a ragyogó messzeségben végre feltűnt a tiszta égen a csodásan gömbölyödő Péter-kupola - ó, milyen érzés volt az! Nem tudta, nem is akarta volna kimondani, mit érez. Megnézett minden hegykúpot és völgyhajlást. Itt van végre a Ponte Molle, itt a városkapu, a Piazza del Popolo gyönyörűsége; rátekintenek a Monte Pincio teraszai és lépcsői, szobrai és a tetején sétáló nép. Úristen, hogy dobogott a szíve! Már a Corsón viszi a könnyű kocsi, a Corsón, ahol annyiszor járt valamikor az abbéval. Akkor ártatlan, naiv volt a lelke, és egyebet sem tudott még, mint hogy az olasz nyelv a latin gyermeke.
Jönnek sorban a házak, amelyeket úgy ismer, mint a tenyerét: a Ruspoli-palota a nagy kávéházzal, a Colonna tér, a Sciarra- és Doria-paloták. Majd befordult a mellékutcákba, amelyeket annyit szidnak az idegenek, csendes utcácskák, ahol csak nagy ritkán akad borbély - ajtaja felett a hármas liliom; vagy egy kalaposműhely - gazdája kidugja a boltból a fejét, és azon a széles karimájú bíbornoki föveget -, no meg akad talán még egy harmadik bolt is, ahol nádfonatú székeket árulnak, ott is készítik a bolt előtt az utcán.
Aztán megáll a kocsi a Bramante-stílusú gyönyörű palota előtt, a takarítatlan előcsarnokban egy lélek se fogadja, csak a lépcsőn találkozik a megrokkant udvarmesterrel. A portás, szokása szerint, a kávéházban ül, ott tölti minden idejét. Az öreg sietve kinyitja az ablaktáblákat, és a méltóságos, ódon termek lassan megvilágosodnak. Elszomorodott; ki nem ismeri a bánatos érzést, mikor sokévi távollét után hazaérve, mindent olyan ósdinak, elhagyatottnak látunk, és panaszosan szól hozzánk minden tárgy, gyermekkorunk jó ismerősei; minél vidámabbak a hozzájuk fűződő emlékek, annál mélyebb bánat fogja el a szívünket. Végigment a termek hosszú során, benézett a dolgozószobába, majd a hálóba, ahol még nemrégen a palota öreg ura aludt a címeres, baldachinos, rojtos ágyon. Innen ment át reggelente papucsban, hálóköntösben a dolgozószobába, hogy megigya a pohár szamártejet - mert hízni akart -, aztán a kis öltözőbe, ahol egy kacér öregasszony ravasz igyekezetével szépítgette magát. Úgy indult aztán hintóján, inasaitól kísérve, a Villa Borghese kertjébe, és ott lornyettezett nagy kitartással egy angol nőt, aki ugyancsak sétálni kocsizott oda. Az öltözőasztalkán és a szekrényekben még ott voltak az ajakpirosítók, púderek és egyéb kendőzőszerek maradványai - ilyenekkel fiatalította magát az öregúr. Az udvarmester szerint két héttel a halála előtt szilárdan eltökélte, hogy újra megnősül, és külföldi orvosokat konzultált; az ő segítségükkel akarta biztosítani, hogy becsülettel teljesíthesse férji kötelességét - con onore i doveri di marito.[17] De egy nap aztán, miután meglátogatott két vagy három bíborost meg egy perjelt, fáradtan tért haza, karosszékébe roskadt, és meghalt az igazak halálával, bár - mondta az udvarmester - halála még üdvösebb lett volna, ha két perccel előbb jut eszébe elhívatni Benvenuto atyát, a gyóntatóját.
A fiatal herceg szórakozottan hallgatta. Esze egészen máshol járt. Mikor már kipihente az út fáradtságát és első különös, sajátságos benyomásait, ügyeinek szentelte figyelmét. Szörnyű rendetlenséget talált. Apró és nagy dolgokban egyaránt megdöbbentő volt a zűrzavar. Négy végeláthatatlan pör folyt romladozó ferrarai és nápolyi paloták és birtokok miatt. Három év jövedelme előre lekötve, csupa nagyszerűség közepette adósságok és koldusállapot - ez volt az elébe táruló kép. Zsugoriság és tékozlás bámulatos keveréke volt az öreg herceg. Nagyszámú cselédséget tartott, de a cselédek nem kaptak fizetést, csak libériát, és a képtárt látogató idegenek borravalóira szorultak. Volt egy sereg vadász, inas, lakáj, aki a hintót kísérte, és voltak mások, akik se őt nem kísérték, se egyebet nem csináltak, hanem napszámra hevertek, a kávéházban vagy a kocsmában lebzseltek, trécseltek. Ezt a népséget nyomban szélnek eresztette, nem tartott meg mást, mint az öreg udvarmestert. Feloszlatta csaknem az egész istállót, eladta a lovakat, amelyeket senki se használt, aztán elhívatta az ügyvédet, és a négy per közül kettőt rögtön megszüntetett, mert teljesen kilátástalannak ítélte őket. Elhatározta, hogy kiadásait a legszűkebbre szorítja, és szigorú ökonómiával fog élni. Ez nem esett nehezére, mert már régóta korlátozta igényeit. Még könnyebben lemondott a rangjabeliek társaságáról. Volt köztük két-három, alkonyát élő nagyúri család, amelynek tagjai a francia műveltség foszlányain nevelődtek, egy dúsgazdag bankár, aki külföldieket gyűjtött szalonjába, és több nehezen hozzáférhető bíboros - barátságtalan, zárkózott, megkérgesedett szívű emberek, akik magányosan éltek, és többnyire komornyikukkal vagy a borbélyukkal kártyáztak, "tresettet" játszottak, ami a durákhoz hasonlít.
Szóval teljesen magára maradt, és most már elindult megismerni Rómát. Úgy kezdte, mint az idegen, akit eleinte meghökkentenek az apró, éppen nem ragyogó külsőségek, az ütött-kopott, elfeketült házak, egyik mellékutcából a másikba fordult, és csodálkozva kérdi: hol van hát a nagy, a régi Róma? Csak később fedezi fel, mikor a szűk kis utcákból lassan kibontakozik a hajdani város: hol egy sötét diadalív, hol a házfalba beépített márványgerenda vagy megsötétedett porfíroszlop, egy homlokzat a bűzös halpiac közepén, vagy egész oszlopcsarnok az újabban épült templom előtt, és végül, messzebb, az élő város legszélén, ezredéves borostyánok, aloék és nyílt mezők közepette hatalmasan emelkedik az égnek a megmérhetetlen Colosseum, körös-körül diadalívek, császári paloták, fürdők és templomok beláthatatlan romjai és síremlékei szerteszéjjel a síkon. Akkor aztán már nem a mai szűk utcácskákat, sikátorokat látja az idegen, az óvilág körülfogja, képzeletében feltámadnak a hatalmas cézárok, hallja az egykori tömeg üdvkiáltását és tapsait.
De azért ő mégsem úgy nézte, mint az idegen, aki Titus Liviusához és Tacitusához ragaszkodva mohón csak a régit keresi, és pedáns felbuzdulásában akár betemetné az egész új várost. Őt egyformán érdekelte ez is, az is: a sötét gerendapárkány alól előbukkanó óvilág, a középkori művészóriások és bőkezű pápák hatalmas keze nyoma, de az is, amit végül az új századok szapora lakossága ragasztott hozzá. Gyönyörködött a sokfélének csodálatos összeforrásában; szép volt a népes főváros és a romhalmaz együtt; a paloták és oszlopok, a falakra felfutó vadcserje, a piaci nyüzsgés sötét és néma épületóriások tövében, a halárusok élénk kiáltozása az antik oszlopcsarnok előtt, a citromoskofa zölddel díszített, könnyű kis bódéja a Pantheon lábánál. Kedvére voltak az igénytelen, sötét, piszkos kis utcák, ahol nem akadt rikító színű ház, és váratlan idillként kecskenyáj pihent a városi kövezeten, gyerekhangok harsantak, derűs ünnepi nyugalom fogadta láthatatlan ölére. Új, váratlan dolgok lepték meg szakadatlanul. Mint a vadász, aki reggel prédára indul, vagy mint a hajdani kalandvágyó lovag - új csodákat várt mindennap, és önkéntelenül megtorpant, mikor a jelentéktelen utcácskában hirtelen egy régi palota magaslott fel előtte komor, szigorú fenségében. Nehéz, leronthatatlan falait sötét travertinkőből rakták, hatalmas, remekmívű párkányzat koronázza, kapuját is márványgerendák foglalják keretbe, ablakai büszkén néznek pompásan faragott díszeik közül. Másutt festői szökőkút tűnik fel hirtelen egy kicsi téren, önmagát és mohette gránitlépcsőit öntözi vizével. A sötét, piszkos utca egyszerre csak Bernini játékos dekorációihoz vagy egy magasba szökő obeliszkhez vezet, templom- vagy kolostorfal ragyog fel a napfényben, és vele együtt ciprusok rajzolódnak az azúrkék égre. És minél tovább hatol az utcák mélyébe, annál sűrűbben találkozik Bramante, Borromini, Sangallo, Dellaporte, Vignoli és Buonarroti alkotásaival, és akkor világosodik meg előtte, hogy csakis itt, olasz földön érzékelhető az építőművészet, csak itt érezzük át szigorú fenségét.
Még nagyobb szellemi gyönyörűsége telt a templomok és paloták belsejében. Boltívek, különböző márványokból faragott pillérek és oszlopok, bazalt- és porfírpárkányok, arany és antik drágakő harmonikus egységben szolgálták a teremtő gondolatot, felettük az ecset halhatatlan alkotásai. Magasrendű szépség sugárzott a termek átgondolt díszítéséből, az építészet minden fejedelmi pompája tisztelettel hajolt meg a festőművészet előtt abban a termékeny korban, amikor a művész építész és festő, de még szobrász is volt egy személyben.
A megfeketedett falakról komoran, utolérhetetlen, utánozhatatlan szépségben szóltak hozzá az ecset mesterművei. Minél jobban elmerült bennük, annál inkább érezte, mennyire fejlődik az ízlése, amelynek csíráit mindig a lelkében hordta. Most látta csak, hogy e fejedelmi pompával szemben milyen alacsonyrendű a XIX. századé, a könnyű, semmitmondó fényűzés, amely csak üzletek díszítésére jó, aranyozók, bútorasztalosok, kárpitosok és más mesteremberek tömegmunkájára ad alkalmat, de megfosztja a világot a Raffaellók, Tizianók, Michelangelók nagyságától, és mesterséggé alacsonyítja a művészetet. Mit ér az ilyen fényűzés? Egy percre megkapja a szemet, azután közömbössé válik. Menynyire más, fennkölt gondolat volt örök életű alkotásokkal díszíteni a falakat! A palota ura azt akarta, hogy a pihenés óráiban, mikor elvonul ügyeitől és az élet köznapi lármájától, szobája sarkából, antik kerevetéről némán szemlélhesse a nagy alkotást, és hitte: ha minden erejével igyekszik behatolni annak titkaiba, a szépséges gondolatok között észrevétlenül érlelődik majd a lelke. Mert magasra emeli a művészet az embert, nemessé, csodálatosan széppé varázsolhatja lelkének minden rezdülését. Ez a maradandó és termékeny pompa megindító és nevelő erejű tárgyakkal vette körül az embert. Milyen silányak és kicsinyesek hozzá képest a mai díszítések, amelyeket évről évre leront és kidob a nyugtalan divat, a XIX. század e megfoghatatlan szüleménye, amely összetör és elpusztít mindent, ami nagy, felséges és szent, és mégis fejet hajtanak előtte még a bölcsek is.
Így elmélkedett, és akaratlanul felvetette magában a kérdést: vajon nem ez, az örökké változó divat szüli-e a hűvös közömbösséget, az alantas, számító szellemet és az érzések eltompulását, még mielőtt kifejlődnének, megnyilatkoznának? A szentképeket kivitték a templomokból, és a templom nem templom többé, hanem denevérek és rossz szellemek tanyája.
Minél tovább szemlélődött, annál jobban meglepte a letűnt kor példátlan termékenysége, és önkéntelenül felkiáltott: mikor, hogyan tudtak ennyit alkotni?! Napról napra növekedett előtte ez a csodálatos Róma. Képtárak, egyik a másik után, se vége, se hossza, de ott, abban a templomban is van egy csodája az ecsetnek, és amott, a romladozó falban milyen elbűvölő az a freskó, amely hamarosan végképp eltűnik... Megint másutt régi pogány templomokból került márványoszlopok hordozzák a mennyezetet és azon a hervadhatatlan szép festményt. Csupa aranybánya rejtőzik a felszín alatt, de csak a bányász tudja a hozzájuk vezető utat. Itt is mindennap, mikor hazaért, tele volt a lelke, de mennyire más érzések fogták el itt, a körülötte lebegő ünnepi csendben, mint Párizsban, ahol fáradtan, elcsigázva tért meg otthonába, és csak nagy ritkán tudott valamelyes eredményt leszűrni zavaros benyomásaiból.
Most még inkább érezte, mennyire illik a rejtett kincsekhez Róma igénytelen, piszkos, sötét külseje, amelyet annyit szidnak az idegenek. Szinte bántó lenne ilyen felfedezések után divatos, csillogó üzletekkel teli utcákon, elegáns emberek és hintók között járni; elvonnák a figyelmét arról, amit látott, és ez valóságos szentségtörés volna. Jobban esett neki az utcák szerény csendje, a római lakosság sajátságos összetétele. A XVIII. század kísértett még itt; hol fekete csuhás papok bukkantak elő, fejükön a háromszögletű kalap, lábukon a jellegzetes fekete cipő és harisnya, hol egy lilavörös bíborosi hintó aranyozott kereke, tengelye és címere - mindez illett Róma méltóságához. A nép élénken, de sietség nélkül, köpenyét vagy kurta kabátját könnyedén a vállára vetve mozog a festői utcákon, az arcokon nincs az a nehéz gond, amely annyiszor feltűnt neki Párizs kék zubbonyos népén, de más lakóin is. Itt még a koldus is derűs, gondtalan, nem sír, nem kínlódik, vidám, festői mozdulattal tartja a markát. Fehér és fekete barátok csapata halad át az utcán, olyanok, mint valami megelevenedett kép; egy vörös hajú kapucinus nem éppen tiszta teveszőrszínű kámzsája csillan meg a napfényben. És mennyi művésznép a világ minden részéről! Levetették a kényelmetlen európai ruhadarabokat, festői öltözékben járnak, egyik-másik Leonardo da Vinci vagy Tiziano férfiképmásait utánzó méltóságos szakállt eresztett, a világért sem olyat, mint a franciák, akik havonta legalább ötször nyíratják csúf kis kecskeszakállukat. A művészember itt átérzi a hullámos, hosszú haj szépségét, és hagyja, hogy szabadon omoljon a vállára. Még a görbe lábú, idomtalan német is kifejezőbb ábrázattal jár itt, megnöveszti aranyszőke fürtjeit, és redős görög zubbonyt visel, vagy bársonyruhát, a "cinquecentót", amelyet a Rómában élő művészek mintegy kisajátítottak maguknak. Komoly, nyugalmas munka látszik az arcukon. A beszélgetés is más itt, az utcán, a kávéházakban, osteriákban elhangzó vélemények sem hasonlíthatók ahhoz, amit az európai városokban hallani. Itt nem a csökkenő tőzsdei árfolyamok, parlamenti viták, nem a spanyolországi események a beszéd témái; a legutóbb kiásott ókori szobor, a nagy mesterek művészete, egy-egy mai művész kiállítása vagy a népünnepélyek körül csatáznak a nézetek. De még bizalmas beszédre is sor kerül itt, megnyilatkozik az ember, aki Európa-szerte magába zárkózik, mert az unalmas társasági témák és politikai viták elűzték arcáról a lélek kifejezését.
Gyakran kiment a városból, és a környéken barangolt. Ott megint másféle csodák lepték meg. Gyönyörűek voltak a hallgatag, néptelen római mezők, leírhatatlan nyugalommal terültek el körös-körül, rajtuk elszórtan pogány templomok romjai, aranyos fejű, sárga virágtenger közepén vagy parázsló vörös vadmák között. Bármerre nézett, mindenütt más csoda fogadta. Egyik oldalon a föld éles vonalban metszi a látókört, a viaduktok boltívei mintegy a levegőben állnak, rátapadnak az ezüstösen fénylő égre. A másik oldalon hegyek csillognak, nem hirtelen, szakadozottan törnek fel a magasba, mint Tirolban vagy Svájcban, harmonikus vonalaik hajladozva, hullámosan húzódnak a csodálatosan átlátszó levegőben, mintha az égbe akarnának repülni. A hegyek lábánál továbbvonul a vízvezeték hosszú árkádsora, mint egy fundamentum, és a hegykúpok odafent betetőzik a nagyszerű építményt; felettük az ég már nem ezüstös, hanem az orgonavirág meghatározhatatlan kora tavaszi színében pompázik. A harmadik oldalon is hegyek koszorúzzák a tájat, de ezek már közelebb vannak és magasabbak, elülső soraik erősebben kidomborodnak, és szelíd lépcsőzetekben vonulnak tova. A ritka, égszínkék levegő mesés árnyalatokba öltözteti őket, és a könnyű kékségen áttetszenek Frascati házai és villái; egyiket a napsugár cirógatja, a másik belevész a messzeségben alig-alig látható berkek porosszürke ködébe. Ha aztán hátrafordul, megnyílik előtte a negyedik oldal: a mezőkön túl ott van Róma. A háztetők és házsarkok, gömbölyű kupolák és a Lateráni Szent János szobrai élesen, tisztán rajzolódnak ki, és minél messzebbről nézi őket, annál inkább kimagaslik a felséges Péter-kupola, míg végre egymaga áll a szemhatáron, az egész város elmerült alatta.
Még szívesebben nézte ezt a térséget napszálltakor, Frascati vagy Albano teraszáról. Mint beláthatatlan tenger terült el ilyenkor a terasz sötét korlátai alatt, vonalai, domborulatai elenyésztek a kápráztató fényben. Előbb zöldek voltak a mezők, és itt-ott még látszottak a síremlékek és diadalívek, azután elöntötte őket a sárgás, szivárványos fényözön ezer árnyalata, az ősi romok csaknem eltűntek, végül mind sötétebb bíborszínbe öltözött a táj, elveszett a mérhetetlen kupola is, és egyetlen bíborszínbe olvadt össze minden, csak a tenger messzire csillogó csíkja választotta el a térségtől a szemhatárt. Soha másutt nem látta, hogy föld is így tűzbe borulhat, akár az ég. Sokáig nézte kimondhatatlan elragadtatással, aztán lehiggadtan, de önfeledten állt még sokáig. A nap már leáldozott, a fény a szemhatáron is kihunyt, a mezők még hamarabb, pillanatok alatt elszürkültek, az est mindenfelé szétterítette sötét árnyait. A romok közül világító-legyek rajai szálltak fel, mint megannyi szökőkút; a nehézkes szarvasbogár, "az ördög" ember módra ágaskodva zúgott át a levegőn, majdhogy a szemébe nem repült az ostoba... Akkor vette csak észre, hogy a délszaki éj hideg áramlata egészen átjárta, és lesietett a városi utcákba, nehogy erőt vegyen rajta a délvidéki láz.
Így telt az élete, a természet, a művészet, az óvilág szemléletében. És most inkább, mint valaha, szükségét érezte, hogy mélyebben behatoljon Itália történetébe, hiszen eddig csak egyes részleteit, töredékeit ismerte meg. A múlt nélkül hézagosnak érezte a jelent, mohón nekilátott hát, kutatott a levéltárakban, tanulmányozta a krónikákat és emlékiratokat. Nem úgy olvasta hazája történetét, mint az otthon ülő olasz, aki testestül-lelkestül elmerül benne, és az események és személyek sokaságától nem tudja áttekinteni az egészet... Nyugodtan szemlélődött, mintha egy vatikáni ablakból nézne körül. Külföldi tartózkodása alatt, a jelent irányító népek és államok lármás mozgalmai közt megtanulta, hogy szigorúan ellenőrizze következtetéseit; sokoldalúságra és széles látókörre tett szert. Most még nagyobb megilletődéssel, de kevésbé elfogultan szemlélte Itália letűnt korszakainak fényét és nagyságát.
Elcsodálkozott, hogy milyen gyors és változatos volt az ember fejlődése ezen a keskeny földszalagon, milyen hatalmas lendülettel bontakozott ki ereje. Forrt itt az emberi élet, minden város a maga sajátos nyelvén beszélt, és kötetekre rúgó történelme van. Százféle államforma és kormányzat született szinte máról holnapra, voltak köztársaságok, erős, gerinces polgárok és köztük mindenható zsarnokok; fejedelmi kalmárok városa, amelyet a dózse látszólagos egyeduralma alatt titokzatos szálakkal hálóz be a kormányzat; behívott idegen hatalmak a hazafiak között, jelentéktelen városkákban dúló kemény harcok, rohamok és ellenrohamok, apró országok hercegeinek, fejedelmeinek mesébe illő pompája, mecénások, pártfogók és üldözők; nagy emberek hosszú sora egy rövid korszakon belül, lant és körző, kard és paletta; harc és forrongások között épült templomok, gyűlölködés, vérbosszú és nagylelkűség. Százféle regény szövődött a politikai forgatagban, csodálatosan összefűzve köz- és magánéletet. Az állami és egyéni lét minden lehetősége, az emberi lélek minden tulajdonsága feltárult e szűk térség pezsgő életében, míg másutt, nagy területeken elszórva is csak egy részük nyilatkozott meg. Aztán hirtelen eltűnt minden, megdermedt, mint a kihűlő láva... Európa még az emlékezetéből is kiveti: ócska, haszontalan limlomnak tekinti; sehol, még az újságokban sem bukkant fel szegény Itália. Lehullott fejéről a korona, nincs már politikai jelentősége, és így nincs befolyása sem a világra.
"Vajon sohase támad fel a dicsősége? - kérdezte magában. - Nincs mód visszahozni egykori fényét?" Visszagondolt luccai éveire, amikor az egyetemen álmodozott az olasz dicsőség megújulásáról. A fiatalság szívesen melengette ezt a reményt. Poharazás közben bizakodó, naiv lélekkel ábrándozott. Most már tudta, milyen rövidlátóak voltak a diákok, milyen rövidlátóak a politikusok is, amikor nemtörődömséggel, tunyasággal vádolják az olasz népet. Felindult lelke megsejtette a nagy ujj útmutatását, amely a magasból irányítja a világ eseményeit - előtte por és hamu az ember. Az hívta el egykor Itáliába üldözött fiát, a szegény génuait, aki maga okozta hazája vesztét, amikor megmutatta az embereknek az Újvilágot és az új tengeri utakat. Kitárult a földön a szemhatár, Európa hatalmas mozgásba lendült, hajói megkerülték a földet, nagy északi erők kerekedtek fel. A Földközi-tenger elnéptelenedett, a mellőzött Itália elhomokosodott, mint a kiszáradt folyómeder. Velence kihunyt szemű palotái ma is ott tükröződnek az Adriában, de még az idegennek is megszakadhat a szíve, mikor a gondoliere mélyen előrehajolva evez vele az elhagyatott falak, a néma márványerkélyek törött korlátai alatt. Hallgat Ferrara is, hercegi kastélya komoran, ijesztően mered a magasba. Elhagyatottan állnak Itália-szerte a ferde tornyok és más építészeti csodák, az élő nemzedék közömbösen halad el mellettük. A hajdan zsivajgó utcákon visszhangot ver a szó, a szegényes bérkocsi piszkos kocsma elé gördül, amely felséges palotában vert tanyát. Itália koldusgúnyába öltözött, porosan, rongyosan lógnak rajta egykori fejedelmi ruhájának darabjai.
Néha majdhogy el nem sírta magát, úgy megrohanta a bánat. De akaratlanul lelkébe szállt a nagy, vigasztaló gondolat; mintha valami felsőbb érzéke súgta volna, hogy nem halt meg Itália, világuralma leronthatatlan és örök; ma is fölötte lebeg a nagy géniusz, amely még az idők kezdetén eljegyezte az olasz lélekkel Európa sorsát. Hiszen az vitte a keresztet Európa sötét erdőségeibe és a polgárosodás fáklyáját a földrész szélein tanyázó vad népek közé; először az ő földjén teremtett pezsgő világkereskedelmet, agyafúrt államvezetést és százféle indítékú polgári létet; majd felszárnyalt ragyogó szelleme, és a poézis szent koszorúját fonta homlokára. Amikor pedig politikai befolyása már tünedezett, a művészet diadalmas csodáit bontotta ki az egész világ számára, és olyan gyönyörűséggel, olyan isteni érzésekkel ajándékozta meg az emberiséget, amelyek addig elrejtve lakoztak a lelkek mélyén. Aztán lepergett a képzőművészet százada is, a számításokba merült emberek közömbössé váltak alkotásaik iránt, de az olasz géniusz a zene hullámait árasztja széjjel a világ fölött, és a Szajna, Néva, Temze, Moszkva, a Földközi- és Fekete-tenger partjain, Algír falai között és még nemrég vadak lakta szigeteken felzúgó lelkes tapssal ünneplik a pompás hangú énekeseket. Végül pedig ódonságával, romjaival is fenyegetően uralkodik a világon: építőművészetének felséges alkotásai mint a kísértetek állnak ott, szemére vetve Európának kicsinyes, kínaias fényűzését, gondolatainak játékos szétforgácsolását. A letűnt világok csodálatos találkozása és szépséges egybeolvadásuk az örökké viruló természettel arra való, hogy mint ábrándkép jelenjen meg néha észak lakói előtt, kiragadja őket lelket dermesztő környezetükből, szívet elkérgesítő foglalkozásukból; hogy e déli tájról álmodva egyszerre csak meglássák a messzeségben a holdfényes Colosseumot, a szépségben haldokló Velencét, az itáliai ég semmihez sem fogható ragyogását, érezzék levegőjének lágy cirógatását, hogy legalább egyszer életükben átérezzék, mi az emberi szépség...
Az ünnepi hangulat ilyen perceiben megbékélten szemlélte hazája pusztulását, és lelkében sarjadtak az örök élet csírái, az örökszép jövendőé, amelyet örökkön-örökké formál a világ számára az Alkotó. Ilyen percekben sokszor elgondolkodott a római nép jelentőségéről. Érintetlen matériát látott benne, melynek Itália fényes korszakaiban eddig sose jutott szerep. Pápák és nagyúri nemzetségek nevei tündököltek a történelem lapjain, de a nép észrevétlen maradt. Őt nem ragadta magával az érdekharc, amelyet mások közte és körülötte vívtak. A műveltség sem ért el hozzá, és nem kavarta fel a benne szunnyadó erőket. Valami gyermeteg, nemes előkelőség van e népben. Büszke a római névre, és ezért nagy része sosem házasodik össze máshová valókkal, merthogy ő római, a régi quiritesek[18] ivadéka. Jóindulat és szenvedélyesség keveredik gazdag természetében. Nem felejti el sem a jót, sem a rosszat, és ő maga vagy jó vagy rossz, vagy költekező vagy zsugori - erény és bűn nem vegyülnek ebben az ősi népi talajban zagyva egyveleggé, mint a művelt emberben, akinek apró szenvedélyei felett az önérdek uralkodik.
A római nép féktelensége, erőpazarlása sokat mondott a fiatal hercegnek. Erős népek jellemvonása ez. Sehol másutt nem tapasztalt ilyen szívből fakadó, közvetlen jókedvet. Ahol csak járt Európában, azt tapasztalta, hogy igyekeznek szórakoztatni a népet. A római nép maga szórakozik, ő maga a szereplő, hiába is próbálnád visszatartani. Farsangkor másfél hét alatt habozás nélkül elszórja, amit egy év alatt megtakarított. Mennyit költ csak a jelmezére! Bohócnak, asszonynak, költőnek, doktornak, grófnak öltözködik, hetet-havat összehadar, szónokol, akár hallgatja valaki, akár nem. És ez a viharos jókedv fiatalt, öreget egyaránt elragad; az utolsó koldus, akinek jóformán ruhája sincs, kifordítja zekéjét, arcát korommal keni be, és elvegyül ő is a tarka tömegben. Természete szüli a jókedvet, nem az ital; kicsúfolja a részeget, ha az utcán találkozik vele.
És vérében van a művészi érzék, az ízlés. Tanúja volt, mikor az egyszerű asszony megmutatta a festőnek, hol a hiba a képen. Keresetlen ízlésre vall a festői ruha, a templomi díszítés. Genzanóban látta, hogy ékesíti a nép az utcákat. A virágszőnyegek ezerféle szirma árnyalatos színpompába olvad, változatos minták, bíborosi címerek, monogramok, pápák képmásai, madarak és vadállatok, arabeszkek díszítik a kövezetet. Húsvétvasárnap előtt az élelemárusok, a pizzicarolók kicifrázzák bódéjukat: sonkák, kolbászok, fehér hólyagok, citrom és lomb mozaikos mennyezetet alkotnak, parmezán- és egyéb sajtkarikák oszlopokká nőnek, viaszgyertyákból álló tarka függöny kárpitozza benn a falakat. Hófehér zsírból szobrokat, új- és ótestamentumi csoportozatokat öntenek - alabástromnak nézhetné az álmélkodó közönség. A bódé ragyogó kis templommá változik, aranycsillagai fénylenek, pálinkáspoharakban felakasztott mécsek világítanak, a tojásrakások végtelen sorba vesznek a tükörben. Mindehhez ízlés kell, és a pizzicarolo nem holmi nyereségért fáradozik annyit: gyönyörködtetni akar, és maga is gyönyörködik. És végül - méltóságtudat él ebben a népben. "Il popolo" ez: nép, nem csőcselék. Lelkében hordja az ősi quiritesek alaptulajdonságait. Nem ronthatta el még az idegenjárás sem, amely annyi passzív életű nép jellemét megmérgezi, és a szállodákban, az utcákon és az utakon egy alantas emberfajtát teremt. A külföldi aztán gyakran erről az emberfajtáról ítéli meg az egész népet. A számtalan ostoba rendelet, a különböző korszakok során százféle körülmény közt született törvények, amelyek a mai napig is mind érvényesek - még római edictum is van köztük -, mind nem irthatták ki a nép igazságérzetét. Elítéli a jogtiprót, még koporsójában is megcsúfolja, de lelkesen húzza a gyászkocsit, ha az szívének kedves halottat visz. Papjainak viselkedése, oly sokszor rosszra csábító példája, amely másutt megrontja a híveket, itt alig hat a népre. Élesen megkülönbözteti a vallást képmutató szolgáitól, és nem fogadja magába a hitetlenség fertőzetét. Még a tespedő országban óhatatlan ínség sem viszi gaztettekre; derűsen viseli sorsát, és csak a regényekben gyilkol.
Mindebből arra a meggyőződésre jutott, hogy népe alapjában erős és romlatlan, és egyszer még új küzdőtér nyílik majd meg előtte. Az európai felvilágosodás mintegy szántszándékkal nem érintette és nem plántálta belé a "tökéletesedés" hideg gondolatát. Az egyházállam, a letűnt századok e furcsa kísértete is azért maradt itt, hogy megóvja a népet az idegen hatásoktól, hogy becsvágyó szomszédai ne bánthassák egyéniségét, és büszke népisége elrejtőzzék addig, amíg majd eljön az ideje. Semmi sem árasztja Rómában a halál levegőjét. Romjai, méltóságos szegénysége közepette, senkiben sem támadhat az a leverő, szívfájdító érzés, amely elhaló népek műemlékei közt fogja el a szemlélődő idegent. Itt éppen az ellenkezőjét érzi: derűs, diadalmas nyugalom veszi körül. Mikor ezt így végiggondolta, és elrévedezett, gyanítani kezdte, mit is jelent az, hogy "örök Róma".
Igyekezett mindjobban megismerni a népet, figyelte az utcán és a kávéházakban. Ezek mindegyikének megvolt a maga külön közönsége: itt antikváriusok gyűltek össze, ott vadászok és lövészek, a harmadikban a bíborosok személyzete, a negyedikben művészek, az ötödikben a tősgyökeres római fiatalok és a piperkőcök. Be-benézett igazi római osteriákba, ahová nem lépnek idegenek, ahol a római nemes sokszor a polgár mellé ül, és meleg napokon az egész társaság leveti kabátját és nyakkendőjét. Ellátogatott a kis városszéli kocsmákba, ahova családostul, jó barátaikkal együtt mennek a rómaiak vacsorázni és vigadni - "far allegria". Odaült közéjük, velük vacsorázott, szívesen elegyedett beszélgetésükbe, és elbámult, hogy mennyi józan ész, mennyi eleven eredetiség nyilatkozik meg az egyszerű, írástudatlan emberek beszédében.
De a legeslegjobban ünnepeken, ünnepi szertartások alatt figyelhette meg őket. Ilyenkor megjelenik a színen Róma egész lakossága, közte egy sereg szépséges lány és asszony, akiket máskor sehol sem látni, és alig hitt a szemének, mert csak az antik domborművekről és régi költők verseiből ismert hozzájuk hasonlót. Lelkes pillantásuk, alabástrom válluk, hollófekete hajuk, amelyet aranytűkkel százféle festői formában tűznek a fejükre, vagy eresztenek le a hátukra, büszke járásuk, kezük és karjuk - mind a komoly, klasszikus szépséget formázza, nem a kecses nők tűnő bájait. Olyanok itt az asszonyok is, mint az épületek: vagy palota, vagy viskó; vagy gyönyörű, vagy rút; középszerű csinosság alig akad köztük. A herceg gyönyörködött bennük, mint egy csodálatos költemény legszebb soraiban, amelyek felüdítik, megremegtetik az ember szívét.
De nem sok időbe telt, és a gyönyörűségek sorában egy új érzés támadt, harcba szállt minden más érzésével, forró szenvedélyt csalt elő szíve mélyéből, és fellázadt a lélek felsőséges egyeduralma ellen: megpillantotta Annunziatát. És most végre viszontlátjuk azt a csodálatos jelenséget, aki történetünk kezdetét beragyogta.
Farsang idején volt.
- Ma nem megyek a Corsóra - mondta az udvarmesternek, mikor elindult hazulról. - Unom a farsangot, jobban szeretem a nyári ünnepeket.
- Hát farsang ez? - Az öreg legyintett. - Gyermekmulatság! Más farsangokat láttam én valaha! Akkor ugyan nem mehetett végig a Corsón egyetlen kocsi sem. Egész éjjel szólt a zene az utcákon. Festők, építészek, szobrászok gondolták ki a csoportozatokat, játékokat; és az egész nép ott volt - értse meg hercegséged -, az egész nép! Aranyművesek, képkeretgyártók, mozaikosok, szép lányok, asszonyok, az egész Signoria, a nemesurak, mind, mind... o quanta allegria! Az volt aztán a vigasság, uram! Az farsang volt, de ez... eh! - vállat vont, és kisvártatva hozzátette: - È una porcheria.[19]
Nagy felindulásában szokatlanul heves kézmozdulattal kísérte kifakadását, de mindjárt lecsillapodott, mert észrevette, hogy a hercegnek már nyoma sincs. Az nekivágott az utcának, és mivel a farsangi mulatságban nem akart részt venni, nem is vitt magával sem álarcot, sem arcrostélyt, gallérját a válla köré kanyarítva igyekezett át a Corsón, a város túlsó felére. De a tömeg nagyon is sűrű volt, alig furakodott át néhány ember között, liszt hullott a nyakába, és egy tarka ruhás Arlequino, aki éppen ott rohant el Colombinájával, vállára ütött a kereplővel. Konfetti és virágcsokor repült a szemébe, majd egyszerre kétfelől is a fülébe kiabáltak: jobbról egy "gróf" magyarázott neki valamit, balról egy "doktor" fejtegette hosszasan, hogy mi megy most végbe beleiben. És nem volt mód keresztültörni rajtuk, mert a tömeg egyre nőtt. A kocsisor elakadt, mozdulni se tudott.
Egy merész fickó gólyalábon sétált a házak mentén, kockáztatva, hogy bármely pillanatban leverik, és összetöri magát a kövezeten. Ezzel nyilván mit se gondolt: óriási figurát hordott a vállán, fél kézzel azt fogta, míg a másikban papírlapot lebegtetett; a papirosra egy szonett volt írva, és ugyancsak papírból való farkinca lógott rajta, olyan, mint a játéksárkányokon. A gólyalábú nagy hangon harsogta: Ecco il gran poeta morte! (Itt a nagy halott költő!) Ecco il sonetto colla coda! (Itt a szonett meg a farka.)[20] A merész fickó körül úgy megtorlódott a nép, hogy a herceg lélegzeni is alig tudott. Végül az egész tömeg a halott költő nyomába szegődött, és a kocsisor is megmozdult. Ennek megörült, bár a sodrásban leverték a kalapját; utánakapott, sikerült is felemelnie a földről, és amikor felnézett, majdhogy kővé nem meredt: a csodálatos albanói szépség állt előtte. Népének ragyogó viseletébe volt öltözve; két másik, ugyancsak igen szép teremtés kísérte, de mellette olyanok voltak, mint az éjszaka a nappalhoz képest. Valóban nagy csoda volt ez a lány. Tündöklő szépsége mellett elsápadt minden más fény. Aki ránézett, megértette, mért hasonlítják az olasz költők a szép nőt a naphoz. Nap volt ő, igen, a szépség teljessége. Benne egyesült mindaz, ami a világ szépeiben külön-külön gyönyörködtet. Nézd a nyakát és a keblét, akkor látod, milyen tökéletlen minden más női nyak és kebel: nézd a csillámló, tömött haját, és tudni fogod, hogy ritka és fakó minden más női haj. Keze olyan, hogy művésszé válik, aki látja... a herceg is a művész szemével nézte, lélegzetét visszafojtva, szívesen elnézte volna akár örökké. Lábához képest fadarab volt az angol, a német, a francia és minden más nép lányainak a lába, eszményi szépségét csak az antik szobrászok vésője valósíthatta meg. Tökéletes szépség volt, arra termett, hogy mindenkit elvakítson. Nem kellett ahhoz különösebb ízlés, hogy valaki ezt átérezze. Itt minden ízlésnek egyet kellett értenie, mindenkinek le kellett borulnia, hivőnek és hitetlennek térdre kellett omolnia előtte, mint az istenség váratlan megnyilatkozása előtt. És valóban, az egész nép, ott a herceg szeme láttára, csak bámult rá, az asszonyok, lányok önfeledten, ámulattal és gyönyörűséggel rebegték: "Ó, bella!" - valósággal művésszé változott mindenki körülötte, és csak őt nézte, senki mást. De ő csak a farsangot figyelte, arcán nem látszott semmi más érdeklődés. Nézte a nyüzsgő tömeget, az álarcosokat, és észre se vette a rászegezett szemeket. Talán azt se hallotta, amit a mögötte álló bársonyzekés férfiak - nyilván rokonai - beszéltek. A herceg kérdezősködött, szerette volna tudni, ki ez a páratlan teremtés, és honnan került ide, de csak vállvonogatás, elhárító kézmozdulat volt a válasz, legfeljebb annyit mondott egyik-másik: "Nem tudom. Bizonyosan nem idevalósi."
Meredten, elakadó lélegzettel nézte, falta a tekintetével. A szépség végre feléje fordította gyönyörű szemét, de nyomban zavartan el is kapta megint, és másfelé nézett. Hangos kiáltozás rezzentette fel a herceget révedezéséből: hatalmas kocsi állt meg előtte, rózsaszín zubbonyos álarcosokkal, akik nevén szólították, és elnyújtott hu-hu-hu üvöltéssel szórták rá a lisztet. A fehér por egy szempillantás alatt tetőtől talpig ellepte, szomszédai kacagva húzódtak el mellőle. Olyan lett, mint egy hóember, még a szempillája is megfehéredett. Hazasietett átöltözni.
Mire hazaért és ruhát váltott, már csak másfél óra maradt az Ave Mariáig. A Corsóról üresen jöttek a kocsik, utasaik az erkélyeken helyezkedtek el, hogy onnan nézzék a folyvást hullámzó tömeget, és várták a lóversenyt.
Mikor befordult a Corsóra, egy társzekér jött szembe vele, rajta egy sereg kurta kabátos férfi és ragyogó szemű nő, koszorúval a fejükön, dobokkal, timpanonokkal. A szekér vígan tartott hazafelé, oldalait virágfüzérekkel, rúdját és a kerekek küllőit zöld lombbal fonták körül. Szíve nagyot dobbant: a nők között ott a lány, akinek szépsége annyira meglepte; kacagott, nevetése beragyogta egész arcát. A társaság énekszóval robogott tovább.
Előbb utánuk akart rohanni, de egy hosszú muzsikusmenet elvágta tőlük.
Hatkerekű kocsin óriási hegedűt vittek; egy ember lovagolva ült a hegedűt tartó állványon, egy másik, mellette, hatalmas vonót húzogatott a húrokat jelentő négy drótkötélen. Mennyi munkába és költségbe kerülhetett ez a hegedű! Legelöl óriási dobot cipeltek, rengeteg nép, sok kicsi fickó tódult a kocsi után, és a pocakjáról városszerte ismert pizzicarolo zárta le a menetet, kezében akkora klistélycsővel, mint egy harangláb.
Mire elvonultak, és az utcán megint mozogni lehetett, a herceg belátta, hogy most már oktalanság volna a hölgye után futni, hiszen azt se tudja, melyik utcába kanyarodtak be, de mégse tudott lemondani arról, hogy megkeresse. Sugárzó nevetése és az ajkai közül kivillanó csodálatos fogsor folyvást a szeme előtt lebegett. "Villám ez, nem lány! - hajtogatta magában, és büszkén tette hozzá: - Római lány! Ilyen csak Rómában születhet! Látnom kell feltétlenül... nem azért, hogy szeressem - csak nézni akarom, a szemét, a kezét, az ujjait, tündöklő haját. Nem csókolni akarom, csak nézni... És mért ne láthatnám? Ennek meg kell lenni, ez a természet rendje. Nincs joga elrejteni a szépségét! A tökéletes szépség azért adatik a világnak, hogy mindenki lássa, és örökké szívében hordja a képét. Ha egyszerűen csak szép volna és nem ilyen felsőbbrendű lény, akkor joggal lehetne egy férfié, és az kivihetné akár a pusztába, elrejthetné a világ elől, de a tökéletes szépség legyen látható mindenkinek. Melyik építész dugja el szűk mellékutcába a felséges templomot? Nyílt tér közepére építi, hogy minden oldalról láthassák és csodálhassák. Arra való-e a gyertya, hogy véka alá rejtsék? - kérdezte az isteni tanítómester. Nem, az asztalra kell állítani, hogy mindenki lássa, és jöhessen, mehessen a világában. Látnom kell, igen!"
Így okoskodott sokáig, törte a fejét, sorra vette a módokat, lehetőségeket, míg végül nyilván megoldotta a kérdést, mert nem habozott tovább, hanem elindult az eldugott utcácskák egyikébe, amiből annyi van Rómában. Ott már nincs bíborosi palota, festett címerrel az ovális fapajzson; minden kicsi ház ajtaja vagy ablaka fölé más-más szám van írva, a kövezet girbegörbe, és az idegenek közül legfeljebb ha egy ravasz német piktor néz el oda, hordozható székével, festőállvánnyal, ládával. Különvált a tovasietők seregétől, mert ámulatba ejtette a különös kis utca, ilyet még sose látott. Csak úgy visszhangzik az élénk beszédtől, az asszonyok az ablakokból kiáltoznak egymásnak, hosszan eltrécselnek. Itt nincsen titok, az arra járó pontosan értesül a legbizalmasabb családi ügyekről. Még anya és leánya is így beszélik meg minden dolgukat; az ablakon kihajolva kiáltozzák át egymásnak. Férfit nem is igen látni. Alig virradt meg, kinyílik egy ablak, és siora Susanna hajol ki rajta, egy másik ablakban siora Grazia jelenik meg - a szoknyáját húzza fel éppen -, azután siora Nanna nyit ablakot. Siora Lucia fésülködik; siora Cecília kinyúl a fehérneműért, amely az ablak elé feszített kötélen lóg. Sokáig kell erőlködnie, hogy elérje, de ezért mindjárt meg is bünteti a ruhát, összegyűri, a földhöz csapja, meg is szidja: - Che bestia! [21]
Minden él és pezseg itt. Cipő repül ki az egyik ablakon, talán a pajkos kis fickót célozták meg vele, vagy a kecskét, amely az egyéves gyerek bölcsőkosarához lépett, körülszaglászta, és most fejét leszegve készül megmutatni, hogy mit tud a szarvával. Itt mindenki mindenről értesül; a signorák pontosan számon tartják, milyen ruhát vett fel siora Giudita, hol sütnek halat ebédre, Barbarucciának ki a szeretője, és melyik kapucinus barát tud szebben prédikálni. Férfi csak nagy ritkán hallatja hangját; többnyire kinn ácsorog az utcán, vagy a fal tövében könyököl, és kurta pipáját szívja, de mikor a kapucinusokra térül a szó, szükségét érzi, hogy odabökje: - Csirkefogók egytől egyig -, aztán tovább eregeti a füstöt az orra alá. Kocsi nem jár erre, legfeljebb a kétkerekű taliga, amit öszvér húz, lisztet hoz a péknek; vagy egy álmos csacsi cipeli nagy nehezen a hátán átvetett zsák kelvirágot, és hiába noszogatják a fiúk, hiába döfködik kővel csöppet sem érzékeny oldalát. Bolt nincs az utcácskában, mindössze egy, ahol kenyeret lehet kapni, meg bort szalmafonatú palackokban. No és van az utca legvégén egy kis kávéház, Aurora nevű, ahonnan a pincérfiú kicsi bádogcsészékben hozza ki a signoráknak a kecsketejes kávét vagy csokoládét.
A házaknak két-három, sőt néha négy tulajdonosuk is van. Egyiknek életfogytig birtoka a ház, a másiké csak egy emelet, ennek jövedelme őt illeti két évig, de azután a végrendelet értelmében Vicenzo atyáé lesz tíz éven át. Igaz, hogy valamelyik családtag, aki ez idő szerint Frascatiban lakik, el akarja pörölni tőle, máris előkészíti a pört. Van, akinek egy ablak a tulajdona az egyik házban, két ablak a másikban, és a fitestvérével osztozik az ablakok jövedelmén. Illetve csak osztozna, ha a javíthatatlan lakó megfizetné a bért. Szóval, van itt miért pereskedni, aratnak az ügyvédek és az egyházi jogtanácsosok, akiknek se szeri, se száma Rómában.
Az előbb említett hölgyek - akár az elsőrendűek, akiket teljes nevükön tisztelnek, akár a másodrendűek és ezért becenéven szereplők, vagyis a Tetták, Tutták és Nannák - nagyobbrészt semmivel se foglalkoznak, csak feleségek - ügyvédek, kishivatalnokok, szatócsok, hordárok, facchinók feleségei; de többnyire a férjnek sincs foglalkozása, viszont igen hatásosan tudja redőkbe szedni nem éppen időálló körgallérját. Sok signorát modellül alkalmaznak a festők; van itt mindenféle modell. Ha aztán pénz áll a házhoz, vidáman folyik az élet az osteriákban, elviszik férjüket és egész társaságukat. De ha nincs pénz, akkor sem unatkoznak - kinéznek az ablakon. Ma a szokottnál csendesebb az utca, mert sokan elmentek a Corso csődületébe. A herceg egy kis ház ócska ajtaja elé lépett, amelyen annyi volt a lyuk, hogy sötétben még a gazdája sem talált bele a kulcslyukba. Már éppen meg akarta húzni a csengő gyűrűjét, mikor hirtelen megszólították:
- Peppét keresi a herceg?
Felnézett. A harmadik emeletről, messzire kihajolva, siora Tutta nézett le rá.
- Nézd csak, hogy járatja a száját! - korholta a szemközti ablakból siora Susanna. - Talán egészen másért jött a herceg, és éppenséggel nem Peppe kell neki.
- Igenis, hogy Peppe! Igazam van, herceg? Ugye, hogy Peppét keresi? Csakis Peppét!
- Peppe! Ki az a Peppe? Minek az a Peppe? - kerepelt, mindkét kezével is érvelve siora Susanna. - Kisebb gondja is nagyobb most a hercegnek! Farsang van, hát bizonyosan kikocsikázik majd az unokahúgával, Montelli marchesával meg a barátaival: virágot szórnak, és bejárják a várost, úgy mulatoznak. Peppe! Kell is most Peppe...
A herceg elámult, hogy ilyen pontosan ismerik itt az ő szórakozási terveit. De kár volt ámuldoznia, siora Susanna csakugyan mindig mindent tudott.
- Nem, kedves hölgyeim - mondta végre -, igazán Peppével kell beszélnem.
Most aztán siora Grazia adta meg a felvilágosítást. Ő az emeleti ablakból hajolt ki már régen, és figyelte a beszélgetést. Halkan csettintett a nyelvével, és begörbítette az ujját - így szokták jelezni a római nők a tagadó feleletet. De aztán szóval is megmondta:
- Nincs itthon.
- És nem tudja, signora, hová ment?
- Hogy hová? - siora Grazia oldalt hajtotta a fejét. - Talán a kocsmába, talán a térre, a kúthoz. Vagy elhívták, valahová küldték, chi lo sa? [22]
- Ha üzenni akar neki valamit a herceg - ajánlkozott a túlsó oldalról Barbaruccia, miközben fülébe tette a karikát -, tessék, mondja csak meg nekem, szívesen átadom az üzenetet.
"Azt már nem!" - dünnyögte magában a herceg. Megköszönte szépen az ilyen szívességet.
De ekkor a keresztutca sarkán előbukkant egy hatalmas bibircsókos orr- akkora, mint egy fejsze-, a száj és az áll fölé hajló orr után apránként előtűnt az egész arc... Peppe volt!
- Peppe! Ott van, ni! - kiáltott siora Susanna.
- Jön már! Jön már a Peppe, herceg! - jelentette élénken a maga ablakából siora Grazia.
- Jön, jön! - harsogta siora Cecilia is az utca sarkáról.
- Herceg, herceg, itt van Peppe. Ecco Peppe! Már itt van! - süvöltötték a gyerekek is mindenfelől.
A herceg szinte belekábult a nagy lármába.
- Látom - csitította őket.
- Itt vagyok, eccelenza - jelentkezett maga Peppe, és levette sapkáját.
Nyilván kivette részét a farsangi mulatságból, és jól elbántak vele, mert féloldala meg a háta, de az arca is teljesen fehér volt, kalapját is összetörték. Hogy kivételes egyéniség, az már abból is kitetszett, hogy egész életében Peppe maradt, sose vitte a Giuseppe névig, holott már deresedett a haja. Jó családból származott, apja módos kereskedő volt, de utolsó házikóját is elpörölték. Az apát sior Giuseppének szólították ugyan, de ő sem volt igen másfajta, mint a fia: fölette maradék vagyonkáját. Így aztán Peppe is úgy éldegélt, mint annyian: ahogy éppen élhetett. Hol egy külföldihez szegődött el szolgának, hol ügyvédi irodában volt kifutó, vagy műtermet takarított, nyárilakot vagy szőlőskertet őrzött, és ehhez képest cserélgette jelmezét. Egyszer kerek kalapban, bő kabátban jelent meg az utcán, másszor szűk kaftánban, úgyhogy két hosszú karja mint két seprű lógott ki annak szűk ujjaiból; néha papi cipő és harisnya volt a lábán, néha pedig meg se lehetett mondani, hogy mi is van rajta, annál kevésbé, mert nem is úgy vette fel, ahogy való. Olykor azt hihette az ember, hogy nadrág helyett a kabátot húzta fel a lábára, és valahogy összeerősítette hátul. Nagy buzgalommal teljesített mindennemű megbízást, gyakran egészen önzetlenül. Eladta az ócska holmit, amit az utcájabeli hölgyek rábíztak, eladta a tönkrejutott abbé vagy antikvárius kutyabőrre nyomott könyveit és a megszorult festő kimustrált képét. Reggelenként összeszedett a papoktól egy csomó nadrágot, cipőt, és hazavitte kitisztítani, de megesett, hogy nem vitte vissza idejében, mivel közben újabb rendelője akadt, és azt igyekezett buzgón kiszolgálni. A tisztelendő urak aztán nadrág és cipő híján szobaáristomban tölthették azt a napot. Gyakran tekintélyes pénzmennyiségre tett szert, de azzal igazi római módra bánt, vagyis másnapra írmagja se maradt a pénznek. Nem mintha magára költötte, megette vagy elitta volna! Nem, minden pénzét a lottó vitte el, azért élt, halt. Alig volt olyan szám, amit ő már meg ne tett volna. A nap legapróbb eseményének is nagy jelentősége volt a szemében. Akármilyen ócska kacatot talált az utcán, nyomban megnézte az álmoskönyvben, hogy milyen szám felel meg annak, és nyomban megtette.
Azt álmodta egyszer, hogy a sátán - akiről egyébként isten tudja, miért, de kora tavasszal mindig álmodni szokott - orránál fogva vezette a háztetőkön, Szent Ignatius templomától végig az egész Corsón, aztán a Tre Ladroni - a Három lator - utcáján meg a Via della Stamperián - a Sajtó utcán-keresztül, míg végre a Szentháromság lépcsőjén állt meg vele, és így szólt: "Ezt azért kaptad, Peppe, mert Pancratiushoz imádkoztál! És azért nem nyernek a számaid." Ez az álom heves vitát keltett siora Cecilia meg siora Susanna között, no meg általában az egész utcában. Peppe a maga módján döntötte el a kérdést: azon nyomban elszaladt megnézni az álmoskönyvet, és megállapította, hogy az ördög száma 13, az orré 24, Szent Pancratiusé 30. Még aznap reggel megtette mind a három számot, aztán összeadta, akkor kijött 67, ezt is megtette. Hiába! - Ezúttal is felsült, mint rendesen.
Más alkalommal összezördült egy szőlősgazdával - sior Raffael Tomacellinek hívták ezt a kövér rómait. A jóisten tudja, hogy min kaptak össze, de nagyon ordítoztak, hevesen mutogatták egymásnak az öklüket, és végül mind a kettő elsápadt, ami rossz jel - olyankor az asszonyok ijedten hajolnak ki az ablakon, és a járókelők odább vonulnak, mert most már bicskára kerülhet a sor. És csakugyan, a kövér Tomacelli már a húsos lábikrájára feszülő bőrkamáslijához nyúlt, hogy előhúzza a kést, és azt rikkantotta: - "Megállj csak! Adok én neked, te borjúfejű!" - amikor Peppe tenyerével a homlokára csapva elfutott a csatatérről. Eszébe villant ugyanis, hogy a borjúfej számát még sohase tette meg a lutrin, sietett kikeresni a számot, és rohant a sorsjátékirodába, úgyhogy a véres jelenetre felkészült közönség csak ámult-bámult, és Raffael Tomacelli maga, bicskáját visszadugva, egy darabig tűnődött, hogy hát ő most mit csináljon, de végül is csak annyit mondott: - Che uomo curioso! [23]
Hogy a sorsjegyek ezúttal sem váltak be, és a pénz kárba veszett, az Peppét nem zavarta. Biztosra vette, hogy előbb-utóbb meggazdagszik, és ezért, amerre csak vitte az útja, majdnem mindig megtudakolta a boltokban, hogy mi mibe kerül. Egyszer egy nagy házat kínáltak vételre a városban, ő megtudta, és elment magához az eladóhoz. Mikor aztán az ismerősei kinevették, jámborul kérdezte: - Mit nevettek? Mi baj? Hiszen nem ebben a percben akarom én azt megvenni! Majd ha lesz rá pénzem! Mi van itt nevetnivaló? Mindenkinek vagyont kell szerezni, hogy a gyerekeire hagyhassa, meg az egyházra, meg a szegényekre és egyéb célokra. Chi lo sa!
A herceg már régóta ismerte Peppét. Elhunyt atyja egyszer szolgálatába is fogadta inasnak, de hamarosan kitette a szűrét, mert egy hónap alatt tönkretette a libériát, az öregúr szépítőszereit pedig kirepítette az ablakon - véletlenül meglökte könyökével az asztalkát.
- Hallod-e, Peppe! - kezdte a herceg.
- Mit parancsol, eccelenza? - Peppe fedetlen fejjel állt a nagyúr előtt. - Fenségednek csak annyit kell mondania: "Peppe!", és már itt is vagyok. És ha azt mondja: "Hallod-e, Peppe", akkor én: Itt vagyok, fenség!
- Egy szívességet akarok tőled, Peppe...
Körülnézett, és látta, hogy a siora Graziák, Susannák, Barbarucciák, Tetták és Tutták, ahányan csak vannak, mind kíváncsian hajolnak ki ablakukon, szegény siora Cecilia majdhogy ki nem esett az utcára.
"No, ez így nem jó lesz" - gondolta a herceg. - Gyerünk, Peppe, gyere velem! - mondotta és elindult. Peppe követte, és fejét lehajtva dünnyögte: - Eh, kíváncsiak, mert asszonyok; azért asszonyok, mert kíváncsiak...
Jó darabig mentek utcáról utcára, ki-ki a maga gondolataiba merülten. Peppe ezt forgatta magában:
"A herceg valami megbízást fog adni. Alighanem fontos megbízást, azért nem akarja, hogy mások is hallják. Akkor pedig lesz jutalom, lesz pénz bőven. De mit csináljon a pénzzel? Serviliónak, a kávésnak régen tartozik. Neki adja? Elsején követelni fogja a pénzt, az bizonyos, mert mindenét beleölte abba a hegedűbe. Három hónapig dolgozott rajta, csak azért, hogy farsangkor végigvihesse a városon... Szegény Servilio! Nyárson sült gödölye helyett most jó sokáig él majd vízben főtt kelvirágon, amíg a kávé vissza nem hozza a pénzt... Vagy mégse fizessen neki, hanem hívja meg inkább vacsorára a kocsmába? Servilio igazi római, ha megtiszteli, hajlandó lesz tovább is várni a pénzre, böjt második hetében pedig egészen biztosan lesz új sorsjáték. De hogy őrzi meg addig a pénzt? Mit csináljon, hogy se Giacomo ne tudjon róla, sem pedig Petruccio mester, az esztergályos? Mert azok bizonyosan kölcsönt kérnének tőle; hiszen Giacomo zálogba tette a ruháját a zsidóknál a gettóban, és Petruccio is zálogba adta a holmiját, az is a gettóban a zsidóknak, és asszonynak öltözött, a felesége szoknyáját, utolsó ruháját vette fel, össze is szaggatta. Hogy bújhatik ki a kölcsön alól?" Így tanakodott magában Peppe.
A herceg ezt gondolta:
"Peppe ki fogja nyomozni a szépségest, megtudja, hogy hívják, hol lakik, hova való, kicsoda. Hiszen ismeri az egész világot, tehát könnyen akad közös ismerősre, és azok aztán tudakozódhatnak. No meg feltűnés nélkül benézhet minden kávéházba, osteriába, szóba elegyedhet akárkivel. És noha nagy pletyka és szórakozott fráter, ha római becsületére fogadja, akkor nem árulja el a titkot."
Ezt gondolta, miközben az egyik utcából a másikba fordultak, és csak akkor állt meg, mikor látta, hogy már régen átmentek a hídon, a Teverén túli városrészben járnak, hegynek tartanak, és már nincsen messze a San Pietro in Montorio. Nem akart az úttesten megállni, hát kiment a kis térre, ahonnan kilátás nyílik egész Rómára, és ott Peppéhez fordult:
- Ide hallgass, Peppe! Egy szívességre kérlek.
- Parancsoljon hercegséged.
Ekkor azonban lenézett a herceg Rómára, és megtorpant. Előtte volt az örök város ragyogó panorámája, a házak, templomok, kupolák, nyolcszögletű tornyok, a nyugovóra hajló nap káprázatos fényében. Dómok és háztetők, szobrok, függőkertek és árkádok emelkedtek ki egyenként és csoportosan; a harangtornyok és kupolák finom csúcsainak egész erdeje tarkállott és villódzott előtte, lámpásaiknak szeszélyes csipkézete mint megannyi láng szökött fel az égre; itt egy palota sötétlik, ott a Pantheon lapos kupolája, Antonius oszlopa a faragott oszlopkővel és Pál apostol szobrával, jobbra onnan a Capitolium épületei és lovas szobrai, még jobbra a fényözönben álló házak és tetők csoportjai felett komor fenségben a Colosseum óriási, sötét tömbje, aztán ismét csillogó falak, teraszok és kupolák a vakító napfényben. És az egész káprázatos épülettömeg felett, a messzeségben, a Ludovisi- és Medici-villák tölgyeinek mély zöldje, még magasabban, a levegőégben a római pineák karcsú törzsön nyugvó kupolaszerű koronái. Távolabb, a kép teljes szélességében hegyek kéklenek, könnyűek, mint a levegő, szinte áttetszőek, és foszforeszkáló fényben úsznak. Se szóval, se ecsettel nem lehet leírni e kép síkjainak csodás harmóniáját. A levegő olyan tiszta és átlátszó, hogy a távoli épületek minden apró vonala élesen kirajzolódik, és közelinek, kézzelfoghatónak tetszik. Hihetetlenül tiszta és éles a legparányibb épületdísz és oromcsipkézet is.
Ekkor ágyúlövés és sokezernyi nép egybemosódó kiáltása jelezte, hogy elindultak a lovas nélkül futó paripák - ez volt az ünnep befejező eseménye. A nap mind lejjebb ereszkedett a föld felé, a háztenger mind vörösebben izzott; a város most még élőbb, még közelibb, a pineák sötétebbek, a hegyek kékebbek, az ég ünnepélyesebb, kihunyni kész. Úristen, micsoda látvány! A herceg csak állt ott, megbabonázva; elfeledkezett magáról, Annunziata szépségéről és népének rejtélyes sorsáról, mindenről ezen a világon...
(Fordította: Görög Imre)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!