Vauquer-né, leánynevén de Conflans, idős asszonyság, negyven éve tart fenn polgári penziót Párizsban, a diáknegyed és a Saint-Marceau negyed közt húzódó Neuve-Sainte-Geneviève utcában. A Vauquer-ház néven ismert penzió szállást ad férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek anélkül, hogy valaha is gáncs érte volna a tisztes intézmény erkölcseit. Igaz, hogy harminc év óta nem fordult meg falai közt ifjú nőszemély, legényember pedig csak olyan lakik benne, akit hazulról gyengén látnak el havipénzzel. Mégis, 1819-ben, amikor ez a dráma kezdődik, akadt a lakók közt egy szegény fiatal lány. Bármennyire is elcsépelte és lejáratta a dráma szót napjaink szívhasogató irodalma, amely kegyetlenül visszaélt vele, mégis ezt a szót kell itt használnunk. Nem mintha ez a történet a szó igaz értelmében dráma lenne; de a könyv végére érvén talán hullatnak egy-két könnyet az olvasók intra muros et extra.[1] Megértik-e vajon Párizson kívül? Jogos a kételkedés. E megfigyelésekkel és helyi színekkel zsúfolt jelenetnek a részleteit csak azok méltányolhatják igazán, akik a Montmartre buckái és a Montrouge magaslatai közt élnek, ebben a híres völgyben, ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz: valódi szenvedések és talmi örömök töltik be ezt a völgyet, s az izgatott sürgés-forgásban csak ami kirívó, kelthet ideig-óráig feltűnést. Elvétve azonban olyan fájdalmakkal is találkozunk itt, amelyeket a bűnök és erények összetorlódása naggyá és ünnepélyessé avat. Láttukra megtorpan és megenyhül az érdekhajhászó önzés; de a friss élményt gyorsan megemészti, akár a zamatos gyümölcsöt. A civilizáció szekere, amely a jaggernati bálványéhoz[2] hasonlatos, épp hogy kissé meglassítja vágtáját, ha a többinél kevésbé törékeny szív kerül útjába; majd gyorsan átgázol rajta, és diadalmasan robog tovább, így teszel te is, olvasóm, fehér kezedben tartva ezt a könyvet, puha karosszékedbe süppedsz, mondván: ez talán elszórakoztat. Miután elolvastad az öreg Goriot titkolt balsorsának történetét, jó étvággyal megebédelsz, érzéketlenségedet a szerző rovására írod, ráfogod, hogy túloz, megvádolod, hogy átkölti a valóságot. Tudd meg hát: ez a dráma nem a képzelet szüleménye, nem is regény. All is true[3] - annyira valóságos, hogy egyes elemeit bárki felismerheti a maga környezetében, esetleg saját szívében.
A ház, amelyben a családi penzió virul, Vauquer-né tulajdona. Ott áll a Neuve-Sainte-Geneviève utca alsó részén, ahol a kövezet oly meredeken lejt az Arbalète utca felé, hogy lovas kocsival bajos közlekedni rajta. Ezért olyan csendesek a Val-de-Grâce-templom és a Panthéon[4] közötti szűk utcák. Ez a két műemlék megváltoztatja a környék légkörét, sárga tónusokat vet belé, és homályossá teszi kupolájának komor árnyékával. Itt száraz a kövezet, a lefolyókban se sár, se víz, a falak mentén fű burjánzik. Aki erre jár, lenne bár a leggondtalanabb ember, kedvét veszti itt; egy kocsi robogása errefelé esemény, a házak mogorvák, a falak börtönre emlékeztetnek. Az erre vetődő párizsi csak polgári penziókat látna itt, vagy középületeket, nyomort vagy unalmat, haldokló öregséget, munkára kényszerülő, vidám ifjúságot. Nincs Párizsnak visszataszítóbb kerülete, de mondjuk ki, ismeretlenebb sincs. Kiváltképp a Neuve-Sainte-Geneviève utca olyan, mint egy bronzkeret, az egyetlen, amely ehhez a történethez illik, s amelynek felidézéséhez semmilyen szín sem lehet túl komor, semmilyen gondolat túl sötét, ugyanúgy, miként lépésről lépésre halványabb lesz a napvilág, és tompább a vezető kántálása, ahogy az utas lejjebb és lejjebb halad a katakombákba. A hasonlat helyénvaló! Ki dönti el, mi borzalmasabb: szikkadt szíveket vagy üres koponyákat nézni?
A penzió homlokzata kis kertre néz, úgyhogy a ház egyenest rászögellik a Neuve-Sainte-Geneviève utcára, ahonnét hosszában látszik az épület. A homlokzat mentén, a ház és a kertecske közt ölnyi széles, vályúszerű, kavicsos sáv húzódik, előtte pedig homokkal felhintett út, amelyet nagy kék és fehér fajanszvázákba ültetett muskátlik, leanderbokrok és gránátalmafácskák szegélyeznek. Az útra nyíló kiskapu fölött cégtábla látható az alábbi felírással: VAUQUER-HÁZ. És alatta: Polgári penzió mindkét nem és egyebek számára. Nappal a lármás csengővel fölszerelt rácskapun át a kis, köves járda végén, az utcával szemközti kőfalon festett zöld márvány oszlopsor látszik, egy kerületbeli piktor műve. A festmény hamis távlatú mélységében Ámort ábrázoló szobor. A felületét borító pikkelyes máz a szimbólumok kedvelőinek talán titkokat regélne a párizsi szerelemről, amelyet néhány lépéssel odább gyógykezelnek. A talapzat alján a félig elmosódott felirat, azzal a lelkesedéssel, amelyet a Párizsba 1777-ben visszatért Voltaire[5] iránt tanúsít, elárulja a díszítmény keletkezésének idejét:
Akárki légy, ő az urad,
Az volt mindig, az is marad.
Sötétedéskor a rácskapu mögött a tömör deszkakaput is bezárják. A homlokzat hosszával egyenlő nagyságú kertecske beszorul az utcai fal és a szomszéd házak tűzfala közé. Ezt véges-végig palástként takarja el a ráhajló vadborostyán, úgyhogy Párizsban szokatlan festői hatással vonja magára a sétálók figyelmét. A falakat lécrácsok borítják, s a rájuk futtatott venyigék hitvány, poros szőlőtermését Vauquer-né minden évben féltő gonddal szemléli, és nem győz róla lakóival tárgyalni. A falak hosszában keskeny ösvény vezet a hársfák lombsátrához. Ezt a szót Vauquer-né, hiába "született de Conflans", makacsul hálsfánakejti, nem törődve lakóinak nyelvtani megjegyzéseivel. A két oldalsó ösvény közt négyszögletes articsókaágy, akörül orsó formára nyesett gyümölcsfák; az ágyas sóskával, salátával és petrezselyemmel van körülpalántálva. A hársfák alatt zöldre festett, kerek asztal, körülötte székek. Kánikula idején, amikor a nagy hőségben magától kikelne a tojásból a csirke, itt szürcsölik a feketekávét a vendégek, már akinek futja rá az erszényéből. A háromemeletes, fönt manzárdban folytatódó homlokzat terméskőből épült, és azzal a sárga színnel van bemázolva, amely Párizs legtöbb házát elcsúfítja. Mindegyik emeleten öt-öt négyzet alakú, apró ablak, mindegyiken zsalugáter, s mindegyik másképpen fölhúzva, vonalaik emiatt hadilábon állnak egymással. A ház oldalán két-két ablak fér el, a földszintieket vasrács díszíti. Az épület mögött, mintegy húsz láb széles udvaron, jó egyetértésben élnek malacok, tyúkok, házinyulak. Az udvar végében áll a fáskamra. Ez utóbbi és a konyhaablak közt van az éléstár, alatta csurog ki a konyhai kiöntő zsíros moslékja. Az udvarból keskeny ajtó nyílik a Neuve-Sainte-Geneviève utcára, azon át szórja ki a szakácsnő a szemetet, s a szennyhalmot bőségesen meglocsolja vízzel, nehogy járványt terjesszen.
A földszint kiválóan megfelel a polgári penziók céljának: első nagy szobáját a két utcai ablak világítja meg, üvegezett ajtó a bejárása. Ebből a szalonból nyílik az ebédlő, ezt lépcsőház választja el a konyhától, a lépcsőfokok beeresztett fáját fölkefélik. Nincs szomorúbb látvány, mint ez a szalon, ülőbútorain fakó és fényes csíkozású a lószőrvászon huzat. Közepén kerek asztal, Szent Anna-márványból faragott fedőlapján kopott aranycirádás, fehér porcelán készlet díszlik, amilyent manapság mindenfelé látni. A meglehetősen rosszul padlózott szobában mellmagasságig ér a faburkolat. A falak felső részét borító papírkárpit a Télémaque[6]főjeleneteit ábrázolja, a mű klasszikus szereplőinek színes figuráival. A rácsos ablakok közét kitöltő festmény azt a jelenetet tárja a penzió lakói elé, amikor Kalüpszó nimfa dúsan megvendégeli Odüsszeusz fiát. Negyven éve ingerli élcelődésre ez a kép a fiatal kosztosokat, akik azt hiszik, fölébe kerekednek helyzetüknek, ha tréfára veszik a sovány ebédet, amelyre szegénységükben fanyalodnak. A kőkandalló mindig tiszta tűzhelye tanúsítja, hogy csak kivételes alkalmakkor raknak benne tüzet. Párkányán két cserép ócska művirág raboskodik egy roppantul ízléstelen, kék színű márvány ingaóra szomszédságában. Ebben az első szobában olyan illat terjeng, amelyre nincs szó a köznyelvben; penzióillatnak kellene nevezni. A doh, a penész, az avasság érzik benne; fázol tőle, nedves lesz az orrod, átjárja a ruháidat is; olyan helyiségre emlékeztet, ahol most végeztek az ebéddel: tálalás, éléskamra, menhelykonyha szagától bűzlik. Akkor lehetne talán leírni ezt a szagot, ha valaki kitalálná, hogy kell elemezni ezt a sok gyomorkavaró undokságot, amit minden egyes penziólakó, akár öreg, akár fiatal, sui generis[7] hurutos kipárolgása vegyít belé. No de akármilyen ronda és utálatos ez a szalon, a szomszédos ebédlőhöz képest még mindig elegánsnak és illatosnak mondható, akár egy budoár. Ezt a fával burkolt termet egykor befestették valamilyen, ma már felismerhetetlen színre, afölé rétegekben rakódott és furcsa ákombákomokat rajzolt a piszok. A falak mentén körös-körül szutykos pohárszékeken kicsorbult, fénye vesztett kancsók, kerek bádogtálak, oszlopba rakott, tournai-i gyártmányú, kék szélű, vastag porcelán tányérok láthatók. Az egyik sarokban kis szekrény áll, számozott rekeszeiben tartják a kosztosok zsírpecsétes vagy borfoltos asztalkendőit. Csupa elpusztíthatatlan bútordarab, amelyek már sehol sem kellenek, de itt még helyet kapnak, akárcsak a civilizáció selejtje a gyógyíthatatlanok menhelyén. Látsz itt barométert, amelyből kijön a kapucinus barát, ha esik az eső, látsz aranyszegélyű, fényezett fakeretekben förtelmes metszeteket, amelyek láttára elmegy az étvágyad; rézberakásos gyöngyház faliórát; zöld cserépkályhát, Argand-lámpákat, melyekben az olaj porral keveredik, hosszú asztalt, melynek viaszosvászon terítője eléggé zsíros ahhoz, hogy egy mókázó külső kosztos ráfirkantsa a nevét, mutatóujját használva íróvesszőnek; látsz elnyomorodott székeket, vedlett kis lábtörlőket, melyeknek gyékényfonata folyton feslik, de azért úgy-ahogy egészben marad, azután hitvány lábmelegítőket csupa horpadt lyukkal és rozzant sarokvassal, elszenesedő fakerettel. Hogy milyen ócska, töredezett, korhadt, rozoga, csámpás, nyomorék, csonka, rokkant, haldokló ez a bútorzat, annak érzékeltetéséhez részletes leírásra lenne szükség, de ez túlságosan lassítaná történetünk érdekfeszítő menetét, és csöppet sem lenne ínyére a sietős olvasóknak. A vörös kőpadozat gidres-gödrös a sok sikálástól vagy mázolástól. Egyszóval a prózai nyomor uralkodik itt, a fukar, sűrített, elnyűtt nyomorúság. Még nem merő kosz minden, de már meglehetősen mocskos; még nem csupa rongy, de maholnap szétrohad.
A szoba teljes fényében ragyog, amikor reggel hétkor besompolyog Vauquer-né macskája, megelőzve úrnőjét; felugrál a pohárszékekre, szaglássza a tejet a tányérral lefödött csuprokban, és reggeli dorombolásba kezd.
Csakhamar megjelenik az özvegy, cifra tüll főkötője alól kifityeg kajlán felrakott vendéghajának egy tincse; csoszogva lépked fancsali papucsaiban. Vénecske, kövérkés arca, a belőle kinyúló papagájcsőrrel, zsírpárnás keze, templomjáró nénikékre emlékeztető, tömzsi alakja, túlságosan telt, rengő keble összhangban van ezzel a teremmel, ahol csak úgy bűzlik a balsors, ahol megbúvik a spekuláció, s amelynek áporodott levegőjét Vauquer-né utálkozás nélkül leheli be. Arca, mely oly üde, mint az első őszi fagy, ráncok közül pislákoló szemének kifejezése, mely a táncosnő hivatásszerű mosolyából az uzsorás rideg szemöldökráncolásába megy át, egyszóval egész személye kifejezi a penziót, mint ahogy a penziót el sem lehetne képzelni személye nélkül. Fegyház nincs porkoláb nélkül, a kettő egymás nélkül el sem képzelhető. A kis termetű asszonyság ólmos vaskossága ebből az életből következik, mint ahogy a tífusz a kórház kipárolgásából ered. Kötött gyapjú alsószoknyája, amely hosszabb a régi ruhából szabott felső szoknyánál, s melynek vattabélése kikandikál a foszladozó kelme fesléseiből, mintegy jelképezi a szalont, az ebédlőt, a kertecskét; jelzi a konyhát, és megjósolja a penzió lakóit. Ha ő jelen van, akkor teljes a kép. Az ötven év körüli Vauquer-né hasonlít minden sorsüldözött asszonyra. Üveges szemével oly ártatlanul néz, mint egy kerítőnő, aki szigorúnak tetteti magát, hogy jobb árat érjen el, egyébként kész mindenre, s hogy javítson a sorsán, kész volna kiszolgáltatni Georges-ot és Pichegrut[8], ha Georges és Pichegru még nem lenne kiszolgáltatva. Mindamellett voltaképpen jó asszony, mondják a lakói, akik vagyontalannak hiszik, mert ugyanúgy nyögdécsel és köhécsel, mint ők. Mi volt Vauquer úr? Az özvegy sohasem nyilatkozott a megboldogultról. Hogyan vesztette el a vagyonát? A balsors csapásai alatt, hangzott a válasz. Ővele rosszul bánt, nem hagyott rá mást, mint a két szemét, hogy sírjon, ezt a házat, hogy megéljen belőle, és azt a jogot, hogy senki balsorsán ne kelljen szánakoznia, mert ő maga, úgymond, annyit szenvedett, amennyit ember csak szenvedhet. Úrnője tipegését hallva Sylvie, a kövér szakácsnő, buzgón hozzálátott, hogy a bennlakóknak felszolgálja a reggelit. A külső kosztosok általában csak ebédre fizettek elő, havi harminc frankot. Történetünk kezdetén heten voltak bennlakók. Az első emeleten volt a ház két legszebb szobája. Vauquer-né foglalta el a kisebbet, a másikban Couture-né, francia köztársasági hadbiztos özvegye lakott. Egy ifjú hajadon élt vele, Victorine Taillefer, akinek anyja helyett anyja volt. A két hölgy évi ezernyolcszáz frankot fizetett a teljes ellátásért. A második emelet két szobája közül az egyiket egy Poiret nevű öregember lakta. A másikat egy negyven év körüli férfi, aki fekete parókát viselt, pofaszakállát festette, volt nagykereskedőnek mondta magát, és Vautrin néven mutatkozott be. A harmadik emelet négy szobából állt, közülük kettő volt kiadva, az egyik egy vénlánynak, akit Michonneau kisasszonynak hívtak. A másikat egy volt metélttészta-, makaróni- és keményítőgyáros bérelte, aki Goriot apónak szólíttatta magát. További két szoba afféle vándormadaraknak volt fenntartva, éhenkórász diákoknak, akik, akárcsak Goriot apó és Michonneau kisasszony, lakásért és ellátásért havi negyvenöt franknál többet nem tudtak fizetni; de az ilyen lakókat Vauquer-né nem szívesen látta, és csak jobb híján fogadta be, mert túl sok kenyeret zabáltak. Pillanatnyilag e két szoba közül az egyikben egy fiatalember lakott. Angoulême környékéről jött Párizsba jogot hallgatni, és népes családja a legsúlyosabb nélkülözéseket vállalta, hogy évi ezerkétszáz frankot küldhessen neki. Eugène de Rastignac - ez volt a neve - az a fajta ifjú volt, akit a balsors munkára szoktat, aki serdülőkorától kezdve tisztában van vele, minő reményeket fűznek hozzá szülei, és szép jövőjét azzal alapozza meg, hogy máris kiszámítja, mire viheti tanulással, tanulmányait pedig eleve hozzászabja előre látható társadalmi mozgalmakhoz, hogy az elsők közt aknázhassa ki a lehetőségeket. Az ő érdekes megfigyelései és a párizsi szalonokban való ügyes helyezkedése nélkül történetünk híjával volna a valóság színeinek, hiszen e színeket kétségkívül a fiatalember mozgékony szellemének köszönhette, és vágyának, hogy behatoljon egy szörnyű helyzet rejtélyeibe, amelyet okozói éppoly gondosan titkoltak, mint szenvedő alanya.
A harmadik emelet fölött ruhaszárító padlás volt, és két manzárdszoba, ezekben lakott Christophe, a kifutóinas, és Sylvie, a kövér szakácsnő. A hét bennlakón kívül Vauquer-né évente átlagban nyolc jogászt és medikust kosztolt, meg két-három, a kerületben lakó törzsvendéget, akik mind csak ebédre fizettek elő. Ebédidőben tizennyolcan ülték körül az asztalt, de húsznak is lehetett volna teríteni. Reggelenként azonban csupán a hét bennlakó gyűlt össze, úgyhogy a villásreggeli egész családiasán folyt le. Ki-ki papucsban jött le a szobájából, bizalmas megjegyzéseket engedett meg magának a bejáró vendégek öltözködéséről vagy viselkedéséről, a tegnapi étkezés eseményeiről, senki sem tett lakatot a szájára. Ezek a bennlakók voltak Vauquer-né kényeztetett gyermekei; csillagászati pontossággal mérte ki nekik gondoskodását és figyelmességét, aszerint, hogy ki mennyit fizetett az ellátásért. Ugyanez a szempont vezette ezeket a véletlenül összeverődött embereket. A két második emeleti lakó csupán hetvenkét frankot fizetett havonta. Ez az olcsóság, amely csak a Saint-Marcel kerületben, a Bourbe és a Salpêtrière[9] közt lelhető fel, s amely alól Couture-né volt az egyedüli kivétel, mutatja, hogy a penziólakók többé-kevésbé nyilvánvaló balsors terhe alatt sínylődtek, így aztán a ház belsejének csüggesztő látványa visszatükröződött vendégeinek ágrólszakadt külsején. A férfiak színehagyott kabátot viseltek, olyan cipőt, amilyent előkelő városrészekben szemétbe dobnak, foszladt fehérneműt, ruházatukba úgyszólván már csak hálni járt a lélek. A nők divatjamúlt, újrafestett, elfakult ruhákban jártak, kijavított régi csipkékben, sok használattól fényes kesztyűkben, mindig rozsdafoltos gallérokban, foszladozó vállkendőkben. De, bár ily rosszul öltözködtek, erőteljes testalkatú volt szinte mindegyik, szervezetük bírta az élet viharait. Hideg, kemény arcvonásaik elmosódtak, mint a forgalomból kivont rézgarasok. A fonnyadt ajkak közül mohó fogak villantak elő. Ezek a penziólakók lezajlott vagy még zajló drámákat éreztettek; nem rivaldafényben, festett vásznak közt játszódó drámákat, hanem élő és néma drámákat, fagyos drámákat, amelyek forrón megdobogtatják a szívet, és sohasem múlnak el egészen.
Az öreg Michonneau kisasszony fáradt szeme fölött a sárgaréz drót foglalatú, zöld tafotából készült ellenző olyan mocskos volt, hogy az irgalmasság angyala is visszariadt volna tőle. Vékony szálú, siralmas rojtokkal szegélyezett vállkendője mintha csontvázat takart volna, oly szögletesek voltak alatta az idomok. Miféle sav marta el erről a teremtésről a női formákat? Valamikor csinos és jó alakú lehetett - a bűn tette így tönkre, a bánat vagy a kapzsiság? Talán sokat szeretkezett valaha, netán a mások testével üzérkedett, vagy csak a magáéval? Talán zabolátlan fiatalságának diadalaiért vezekelt most örömtelen öregségével, amely elriasztotta a járókelőket? Fénytelen tekintete dermesztő volt, elcsenevészedett arca félelmetes. Hangocskája vékonyán ciripelt, mint a tél közeledtekor a bokorban megbúvó tücsök. Azt beszélte, hogy régebben egy hólyaghurutban szenvedő öregurat ápolt, akit gyermekei magára hagytak, mert vagyontalannak hitték. Ez az aggastyán ezer frank évjáradékot hagyott rá, amit időnként perrel támadtak meg a törvényes örökösök, és persze kígyót-békát kiáltottak rá. Noha a kicsapongások elrútították az arcát, még volt rajta némi nyoma a bőr fehérségének és finom szövetének, ami arra vallott, hogy teste megőrzött valamit egykori szépségéből.
Poiret úr afféle rozzant gépezet volt. Ahogy ott lézengett, mint valami szürke árnyék, a Füvészkert valamelyik fasorában, fején horpadt, ócska satyakkal, bizonytalanul markolva sárgult elefántcsont fogantyús sétabotját, gyűrött szárnyú császárkabátban, amely csak félig takarta el csaknem üresen lötyögő térdnadrágját és részegesen összeverődő, kék harisnyás lábszárát, s látni engedte piszkosfehér mellényét és durva, gyűrött muszlin ingmellét, amely rosszul illett a pulykanyaka köré tekert kravátlihoz - aki így látta, azt kérdezte magában, vajon ez a kínai árnyjátékfigura nem az Olaszok körútján őgyelgő, elszánt Jáfet-ivadékok[10] fajtájából való-e. Miféle munkában töpörödött így össze? Minő szenvedély festette barnára bibircsókos arcát, amely torzképnek rajzolva is valószínűtlenül hatott volna? Mi lehetett azelőtt? Talán bizony igazságügy-minisztériumi hivatalnok abban az irodában, ahová az ítéletvégrehajtók küldözgetik költségszámláikat az apagyilkosok fekete szemfedőiről, a kosárba való korpáról, a nyaktiló bárdjához szükséges zsinegekről. Talán vágóhídi kapuellenőr volt, vagy köztisztasági felügyelőhelyettes. Szóval ez az ember alighanem közönséges szamár volt társadalmunk nagy taposómalmában, amolyan párizsi Raton[11], aki még nem talált rá Bertrand-jára, egyszerű kis tengely, amely körül a közélet szerencsétlen vagy szennyes ügyei forognak, vagyis az a fajta ember, akire azt mondjuk: ilyenekre is szükség van. Az úri Párizs nem vesz tudomást ezekről a testi vagy lelki szenvedésektől halotthalvány ábrázatokról. De hiszen Párizs valóságos óceán. Beledobhatod a mérőónt, mélységét soha nem ismered meg. Keresztül-kasul járod, hogy leírd; de akármennyi gondot fordítsz is a bejárására, leírására, akármily számosak és buzgók is e tenger kutatói, mindig akad még ott szűz terület, ismeretlen barlang, egy-egy virág, igazgyöngy, szörnyeteg vagy más meglepő lelet, ami elkerülte az irodalmi búvárok figyelmét. A Vauquer-ház egyike ezeknek az érdekes furcsaságoknak.
Két alak élesen elütött a penzió lakóinak és törzsvendégeinek zömétől. Jóllehet Victorine Taillefer kisasszony, mint afféle sápkóros hajadon, betegesen halvány volt, és részese az általános szenvedésnek, amely ezen a társaságon a szomorúság megszokása, a kényszeredett magatartás, a szegényes és satnya körülmények folytán úrrá lett, arca mégsem látszott öregesen fonnyadtnak, mozgása élénk volt, hangja csengő. Olyan volt ez a boldogtalan ifjú hajadon, mint egy sárgult lombú cserje, amelyet nemrég ültettek kedvezőtlen talajba. Rózsafoltos, fehér arca, hamvasszőke haja, légiesen karcsú termete azt a bájt sugározta, amelyet a modern költők a középkori szobrokon fedeztek fel. Sötétes szürke szeme keresztényi szelídséget és lemondást tükrözött. Egyszerű, olcsó ruhája alatt fiatalos idomok domborodtak. Csinos volt, már amennyire csinos lehetett. Ha történetesen boldog, akkor elragadó lett volna: a nőknek a boldogság a költészetük, ahogy a szép ruha a díszük. Ha egy bál vidámsága rózsállott volna ezen a halvány arcon, ha az elegáns élet örömei telítették és csinosították volna kissé már beesett orcáit, ha a szerelem vidította volna szomorú szemét, Victorine a legszebb lányokkal is megállta volna a versenyt. Az hiányzott neki, amitől egy nő újjászületik: a cifrálkodás meg a szerelmes levelek. Története kész regény. Apja úgy hitte, oka van rá, hogy ne ismerje el gyermekének, nem volt hajlandó őt magánál tartani, mindössze évi hatszáz frankot juttatott neki, kitúrta vagyonrészéből, hogy az egész vagyont fia kezére játszhassa. Couture-né távoli rokona volt Victorine anyjának, aki kétségbeesésében hozzá menekült meghalni. Gondjaiba vette az árvát mint saját gyermekét. Sajnos, az özvegy hadbiztosnénak az özvegyi ellátáson és nyugdíjon kívül semmije sem volt. Bármikor itthagyhatta a szegény, tapasztalatlan, vagyontalan lányt a világ prédájául. A jó asszony minden vasárnap misére, kéthetenként gyónni vitte Victorine-t, hogy minden eshetőségre istenfélővé nevelje. Jól tette. A vallásos érzések reménysugarat jelentettek a kitagadott gyermeknek, aki szerette apját, és évente felkereste, hogy elvigye neki anyja bocsánatát, de minden alkalommal az atyai ház könyörtelenül bezárt ajtajába ütközött. Fivére, az egyetlen, aki közbenjárója lehetett volna, négy év alatt egyszer sem látogatta meg, és semmivel sem segélyezte. Victorine Istenhez fohászkodott, nyissa fel atyja szemét, lágyítsa meg fivére szívét, imádkozott értük, és nem vádolta őket. Couture-né és Vauquer-né nem találtak elég erős szavakat az apa barbár viselkedésének megbélyegzésére. Mikor a gonosz milliomosra átkokat szórtak, Victorine szelíd szavakat hallatott, mint a sebzett galamb, melynek fájdalomsikolyában is szeretet búg.
Eugène de Rastignac igazi délvidéki volt, fehér bőr, fekete haj, kék szemek. Megjelenése, modora, viselkedése elárulta, hogy nemesi család sarja, akit már gyermekkorában a hagyományos jó ízlésre neveltek. Keveset költött öltözködésre, hétköznapokon tavalyi ruháit hordta el, mégis, ha társaságba ment, úgy ki tudta csípni magát, mint előkelő fiatalemberhez illik. Rendszerint ócska kabátban, hitvány mellényben járt, nyeszlett fekete nyakravalóját diákosan laza bogra kötötte, és mindehhez hasonlóan rossz minőségű pantallót, talpalt cipőket viselt.
E két személy és a többiek közt a festett pofaszakállas, negyvenéves Vautrin képviselte az átmenetet. Az a fajta ember volt, akire azt mondja a nép: ez aztán szép szál legény! Széles vállak, domború mellkas, duzzadó izmok, vaskos, szögletes kezek, az ujjperceken erősen feltűnő, sűrű, lángvörös szőrcsomók. Korai redőkkel szántott arcán a rideg vonások meghazudtolták sima és hajlékony modorát. Mély hangja ormótlan vidámságával nem volt visszataszító. Előzékeny volt és mosolygós. Ha a házban elromlott egy zár, egykettőre leszerelte, megreparálta, beolajozta, fényesre csiszolta, helyére tette, mondván: ismerjük mi egymást. Egyébként értett mindenféléhez, ismerte a hajókat, a tengert, Franciaországot, külföldet, az üzleti életet, az embereket, a világ folyását, a törvényeket, a szállodákat és a börtönöket. Ha valaki túl sokat panaszkodott, tüstént felajánlotta szolgálatait. Többször adott kölcsönt Vauquer-nénak és egyik-másik lakótársának; de akiket így lekötelezett, inkább meghaltak volna, semhogy ne adják meg tartozásukat, mert minden nyájassága ellenére félelmet gerjesztett egy bizonyos átható és elszánt pillantásával. Már azzal a móddal is, ahogy néha köpött egyet, rendíthetetlen hidegvérnek adta tanújelét, mint aki bűnténytől sem riad vissza, hogy kievickéljen szorult helyzetéből. Szeme szigorú bíróként hatolt a kérdések, a lelkiismeret, az érzelmek mélyére. Rendes szokása volt, hogy villásreggeli után elment hazulról egészen ebédig, estéit házon kívül töltötte, és éjféltájban tért haza a Vauquer-nétől kapott külön kapukulccsal. Egyedül ő élvezte ezt a kiváltságot. De jóba is volt az özveggyel, mamának hívta, olykor megölelgette - eléggé érthetetlen hízelkedés! A jó asszony azt hitte, hogy még nem is oly nehéz átkarolni a derekát, holott csak Vautrinnak voltak olyan hosszú karjai, hogy körül tudott érni ilyen tisztes idomokat.
Jellemző volt Vautrinra, hogy nem sajnálta a havi tizenöt frankot a kávélikőrért, amit ebéd végén szokott fogyasztani. Kevésbé felületes szemlélők, mint ezek a fiatalok, akiket elkapott a párizsi élet forgataga, vagy ezek az öregek, akik közönyösek voltak minden iránt, ami őket közelről nem érintette, bizonyára gondolkodóba estek volna azon a kétes benyomáson, amit rájuk Vautrin gyakorol. Ez az ember tudta vagy gyanította a környezetében élők ügyeit, viszont az ő gondolataiba és foglalatosságaiba senki be nem láthatott. Noha látszólagos vidámságát, állandó szíveskedését és nyájasságát válaszfalként állította önmaga és a többiek közé, mégis nemegyszer elárulta, hogy jellemének félelmetes mélységei vannak. Gyakran tett Juvenalishoz[12] méltó epés megjegyzéseket, szívesen gúnyolta a törvényeket, ostorozta az úri társaságot, azzal vádolta, hogy önmagának ellentmond. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy haragban van a társadalommal, s hogy élete mélyén gondosan eltemetett titok lappang.
Taillefer kisasszony, talán mert tudtán kívül vonzotta a negyvenéves férfi ereje és a fiatal diák szépsége, megosztotta kettejük közt titkos pillantásait és rejtett gondolatait. De úgy látszott, ővele egyik sem törődik. Pedig hát a véletlen máról holnapra megváltoztathatja helyzetét, és jó partit csinálhat belőle. Egyébiránt ezek az emberek nem tartották érdemesnek, hogy meggyőződjenek, valódi vagy álbalsorsot panaszol-e valamelyikük. Azt a bizalmatlansággal vegyes közönyt tanúsították egymás iránt, amely kinek-kinek egyéni helyzetéből eredt. Tudták, hogy képtelenek könnyíteni bajaikon, és azzal, hogy elmondták egymásnak, már ki is ürítették a részvét kelyhét. Úgy voltak ezzel, mint az öreg házastársak: nem volt már egymásnak mondanivalójuk, így hát nem maradt köztük más kapcsolat, mint a gépies élet, az olajozatlan szerkezet működése. Bizonyára részvétlenül mentek el a vak utcai koldus mellett, megindultság nélkül hallgatták végig egy balsors történetét, s a nyomor problémájának megoldását a halálban látták, úgyhogy a legszörnyűbb végvonaglás iránt is érzéketlenné dermedtek. E csüggedt lelkek közt Vauquer-né, a vendéglátóház fejedelemnője volt talán a legboldogabb. Csak ő látta derűs csalitnak a kis kertet, melyet a csend és a hideg, a szárazság és a nedvesség kietlenné tett. Csak az ő szemében volt gyönyörű ez a ridegsárga ház, amelyben a csapszék rézrozsdaszaga terjengett. Az övéi voltak ezek a zárkák. Ő táplálta ezeket az örökös rabságra ítélt fegyenceket, akik fölött elismert tekintélyt gyakorolt. Hol kaptak volna Párizsban ezek a szegény emberek olyan áron, mint nála, tápláló, elégséges kosztot és hozzá lakást, ahol módjukban állt, ha nem is elegánsan és kényelmesen, de legalább tisztán és egészségesen berendezkedni? Ha Vauquer-né égbekiáltó igazságtalanságra vetemedik, áldozata azt is zokszó nélkül eltűrte volna.
Egy ilyen közösségen belül kicsiben az egész társadalom elemei föllelhetők. A tizennyolc asztaltárs közt, akárcsak a kollégiumokban és a nagyvilágban, akadt egy szegény, megvetett, üldözött istenteremtése, akire csak úgy záporoztak a rovására faragott élcek. A második év elején erre az alakra figyelt föl leginkább Eugène de Rastignac azok közül, akikkel még kétesztendei együttélésre volt kárhoztatva. Az egykori tésztagyáros volt ez az áldozati bárány, az öreg Goriot, akinek fejére egy festő - akárcsak az elbeszélő - a csoportkép minden fényét rávetítené. Mi lehetett az oka, hogy az a már-már gyűlölködő megvetés, ez a szánalommal vegyes üldözés, balsorsának ez a semmibevevése sújtotta a penzió legrégibb lakóját? Talán komikus vagy különc szokásaival szolgált rá, olyasmivel, amit az emberek nehezebben bocsátanak meg, mint a bűnt? Ezek a kérdések sok társadalmi igazságtalanságot érintenek. Úgy látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy közönyből. Avagy nem szeretjük-e mindnyájan kipróbálni erőnket valakinek vagy valaminek kárára? A leggyöngébb is, a gyerkőc, sorra becsönget a kapukon télvíz idején, vagy fölkapaszkodik egy vadonatúj műemlékre, hogy odafirkantsa a nevét.
Goriot apó úgy hatvankilenc éves lehet mostanában; 1813-ban hagyott föl az üzlettel, és költözött be Vauquer-néhoz. Eleinte Couture-né későbbi lakosztályát bérelte, és ezerkétszáz frankot fizetett az ellátásért, mint akinek öt arany ide vagy oda meg se kottyan. Vauquer-né akkor újra berendezte a lakás három szobáját abból az előre lefizetett összegből, amelyből, úgymond, futotta valami hitvány bútorzatra, sárga kalikó függönyökre, utrechti bársonnyal bevont, fényezett fakeretes fotelekre, néhány mázolmányra és olyan tapétára, amelyet külvárosi kocsmákban sem tűrtek volna meg. Talán Goriot apó vagy - ahogy akkoriban tisztelték - Goriot úr hanyag bőkezűsége, amivel hagyta, hogy becsapják, talán ez vitte rá az özvegyet, hogy az öreget hülyének nézze, aki nem is konyít az üzlethez. Goriot gazdag ruhatárat és szép fehérneműt hozott magával, mint afféle nagykereskedő, aki semmit sem tagad meg magától, mikor visszavonul az üzlettől. Vauquer-né megcsodálta a félhollandi vászonból való tizennyolc inget, amelyek finomságát még szembetűnőbbé tette, hogy a volt tésztagyáros a keményített ingmellen két láncocskával összefűzött melltűt viselt, egy-egy jókora gyémánttal. Rendszerint búzavirágkék öltönyben járt, mindennap fehér pikémellényt vett föl körte alakú, rengő pocakja fölé, melyen fityegőkkel teleaggatott, nehéz aranylánc himbálózott. Aranyból volt a tubákszelencéje is, a beleillesztett medalion pedig, tele hajszálakkal, azt a látszatot keltette, mintha Goriot-nak sikerei lettek volna a nők körül. Amikor a háziasszony szoknyavadásznak titulálta, vígan mosolygott a bajsza alatt, mint mikor a nyárspolgár örül annak, hogy a vesszőparipáját dicsérik. Almáriumai(így szokta népiesen emlegetni a szekrényeit) megteltek a háztartásából maradt tömérdek ezüstneművel. Az özvegy szeme fölcsillant, amikor előzékenyen segített neki, hogy kirakja és elrendezze a levesmerő kanalakat, az evőeszközöket, az olaj- és mártástartó csészéket, több tálat, az aranyozott ezüst reggelizőkészletet. Ezeket a többé-kevésbé szép és jó nehéz ajándéktárgyakat Goriot bácsi egy világért oda nem adta volna. Családi életének ünnepi alkalmaira emlékeztették.
- Ez itt - mutatott Vauquer-nénak egy tálcát meg egy kis csészét, melynek födele csókolózó gerlepárt ábrázolt - feleségem első ajándéka volt házasságunk első évfordulójára. Szegény drágám! Lánykorában megtakarított pénzecskéjéből vette. Látja, asszonyom! Inkább a tíz körmömmel vájnám a földet, semhogy ettől megváljak. Hála az égnek, ebből a csészéből ihatom a reggeli kávémat hátralevő napjaimban. Nem panaszkodom, sokáig, sokáig lesz mit aprítanom a tejbe.
Végül Vauquer-né szarkaszemével megpillantott néhány örökjáradék-kötvényt, s a számadatok hozzávetőleges összeadásából kiderült, hogy az öreg Goriot-nak nyolc-tízezer frank jövedelme lehet. Attól fogva Vauquer-né, leánynevén de Conflans, aki akkor ténylegesen negyvennyolc éves volt, de csak harminckilencet vallott be, holmi gondolatokat kezdett forgatni a fejében. Attól eltekintve, hogy Goriot szemhéja kifordult, megduzzadt és lefittyedt, úgy, hogy elég gyakran kellett törülgetnie, az özvegy kellemes, jó külsejű embernek tartotta. Egyébként az özvegy jámbor lakójának alkalmasint olyan erkölcsi tulajdonságaira is számított, amelyeket húsos, kidomborodó lábikrája és hosszú tömpe végű orra sejtetett, gyermekesen együgyű holdvilágképe pedig megerősített. Jól megtermett öregember, képes ez rá, hogy józan eszét érzelmekre fecsérelje. Kétfelé fésült hajzata, melyet a Műszaki Főiskola fodrásza naponta rizsporozott, öt csücsökben nyúlt le alacsony homlokára, és tetszetősen keretezte ábrázatát. Kissé otromba alak volt, de oly rendesen öltözködött, oly sűrűn csippentett és szippantott a tubákjából, mint aki biztos lehet benne, hogy szelencéjéből sosem fogy ki a finom makubadohány - így hát aznap, mikor Goriot beköltözött hozzá, Vauquer-né este úgy forgolódott az ágyában, mint fogoly a nyárson, annyira föltüzelte a vágy, hogy búcsút mondjon Vauquer szemfedőjének, és mint Goriot-né szülessen újjá. Férjhez menni, eladni a penziót, karját nyújtani a polgári rend e díszpéldányának, tekintélyes dámává emelkedni a kerületben, adományokat gyűjteni az ínségesek javára, vasárnap ki-kirándulni Choisyba, Soissyba, Gentillybe, színházi páholyban ülni, amikorkedve tartja, nem várni júliusig, amikor valamelyik penziólakótól szabadjegyet kap: megálmodta a párizsi kis háztartás egész eldorádóját. Senkinek sem vallotta be, hogy fogához vert garasokból negyvenezer frankja gyűlt össze. Vagyoni tekintetben mindenesetre tűrhető partinak vélte magát. "Ami a többit illeti, érek annyit, mint az a jóember!" - mondogatta forgolódás közben, mintha meg akarna bizonyosodni bájairól, melyeket a kövér Sylvie minden reggel viszontlátott az ágyban, homorú lenyomatban. Ettől a naptól kezdve, mintegy három hónapon át, Vauquer-né igénybe vette Goriot úr fodrászát, ruházkodásra is költött valamit, azzal indokolva ezt, hogy némi dekórumot kell adnia házának, tekintettel a benne megforduló előkelőségekre. Sokat mesterkedett, hogy megrostálja lakóit, nagyban hangoztatta, hogy ezentúl csakis minden tekintetben kifogástalan egyéneket fogad be. Ha valaki idegen jelentkezett, eldicsekedett, hogy Goriot úr, Párizs egyik legjobb nevű, legbecsültebb nagyiparosa az ő penzióját részesítette előnyben. Prospektust osztogatott ezzel a címmel: VAUQUER-HÁZ. "A városrész egyik legrégibb és legkedveltebb polgári penziója - így szólt a szöveg. - Gyönyörű kilátás a Gobelins-völgyre a (harmadik emeletről oda lehetett látni), a szép kert végén hársfasor húzódik." A jó levegőt és a kellemes magányt is fölemlítette a prospektus. Ez vonzotta a házba l’ Ambermesnil grófnét.
A harminchat éves úrinő nagyban várta, hogy rendezzék és folyósítsák a nyugdíjat, amely a harctereken elesett tábornok özvegyének járt neki. Vauquer-né fél esztendőn át élelmezte, fűtötte számára a szalont, és annyira beváltotta, amit prospektusa ígért, hogy tisztára ráfizetett. A grófné kilátásba helyezte - kedves barátnőjének szólítva Vauquer-nét -, hogy megszerzi neki két barátnőjét, Vaumerland bárónőt és gróf Picquoiseau ezredes özvegyét, akiknek a Maraisban[13], a Vauquer-háznál jóval drágább penzióban lejáróban van a bérletük. Ezeknek a hölgyeknek egyébként igen jó soruk lesz, mihelyt a hadügyminisztérium hivatalai befejezik munkájukat. "Csakhogy - mondta - a hivatalok soha semmit el nem intéznek."
A két özvegy ebéd után bevonult Vauquer-né szobájába egy kis tereferére. Közben ribiszkelikőrt hörpöltek, és a háziasszony saját külön nyalánkságaiból csemegéztek. L’ Ambermesnilné élénken helyeselte vendéglátójának Goriot úrra vonatkozó szándékait, egyébként ő ezeket a kitűnő szándékokat már első nap kitalálta. Goriot urat tökéletes férfinak tartotta.
- Ó, drága asszonyom - lelkesedett az özvegy -, makkegészséges ember az, remekül konzerválja magát, még jól el tud szórakoztatni egy nőt.
A grófné finoman megjegyezte: Vauquer-né öltözködése nincs kellő összhangban a törekvéseivel. "A háborúra föl kell készülni" - mondta.
Hosszas számolgatás után elmentek a Palais-Royalba, a deszkaárkádok alatt tollas kalapot és főkötőt vásároltak. A grófné a Kis Jeannette áruházba is elcipelte kedves barátnőjét, ott kiválasztottak egy ruhát és egy selyemsálat. Mikor magára szedte a fölszerelést, és ott állt teljes fegyverzetben, az özvegy veszedelmesen hasonlított a Divatos Ökör cégérére. Ő azonban úgy látta, hogy előnyére változott meg, ezért lekötelezve érezte magát a grófnénak, s bár nem volt valami adakozó természetű, megkérte, fogadjon el tőle egy húszfrankos kalapot. Voltaképpen számított a szívességére, hogy kifürkészi Goriot urat, és őt kedvező színben tünteti fel előtte. L’ Ambermesnilné készséggel vállalkozott a fortélyos feladatra, meg is környékezte az öreg tésztagyárost, és sikerült őt meghitt beszélgetésbe vonnia. Miután azonban Goriot szégyenlősen, hogy ne mondjuk, elutasítóan tért ki a grófné próbálkozása elől, amelyekkel a maga számlájára akarta levenni a lábáról, őméltósága, ekkora udvariatlanságtól fölháborodva, faképnél hagyta kiszemelt áldozatát.
- Angyalom - mondta kedves barátnőjének -, ebből az emberből ugyan soha semmit ki nem húz! Nevetségesen gyanakvó, garasoskodó fráter, ostoba fajankó, csak bosszúságot fog okozni kegyednek.
A közöttük történtek után l’ Ambermesnilné színét sem akarta látni Goriot-nak. Másnap meglépett, de elfelejtette kifizetni hathavi penzióját, és öt frankot érő kacatot hagyott hátra. Vauquer-né mohón utánavetette magát, de egész Párizsban nem akadt nyomára egy l’ Ambermesnil nevű grófnénak. Gyakran emlegette ezt a kínos esetet, szidta magát a hiszékenységéért, pedig különben gyanakvóbb volt a macskánál is. De úgy járt, mint igen sokan, akik nem bíznak a hozzájuk közelállókban, viszont az első jöttmentnek lépre mennek. Különös, de igaz erkölcsi tény ez, gyökerét könnyű megtalálni az emberi szívben. Némelyek talán már mit sem nyerhetnek azok szemében, akikkel együtt élnek, s miután kimutatták nekik szívük ürességét, megérdemeltnek érzik a róluk alkotott szigorú ítéletet. De vagy mert leküzdhetetlenül vágyódnak a nélkülözött hízelgésekre, vagy mert olyan jó tulajdonságokkal akarnak kérkedni, amelyek nincsenek meg bennük, remélik, hogy meghódítják idegenek becsülését és szívét, még ha idővel el is kell veszíteniük. Vannak született haszonlesők, akik nem jók barátaikhoz és rokonaikhoz, éppen mert úgy dukálna, hogy jók legyenek; viszont azzal, hogy idegeneknek szívességeket tesznek, a hiúságukat legyezgetik: mennél szűkebb a kör, annál komiszabbak, mennél tágabb, annál szolgálatkészebbek iránta. Vauquer-né kicsinyességével, képmutatásával és utálatosságával ezek közé tartozott.
- Ha én itt lettem volna - mondta neki Vautrin -, nem érte volna önt kellemetlenség. Gyönyörűen lelepleztem volna azt a semmiházi némbert. Pofáról megismerem a fajtáját.
Mint minden korlátolt szellem, Vauquer-né rendszerint szűk távlatból nézte az eseményeket, okaikat nem mérlegelte. Szívesen tett másvalakit felelőssé saját hibáiért. Mikor az a bizonyos veszteség érte, a derék tésztagyárosban látta szerencsétlenségének kútforrását, és akkor kezdett belőle, így mondta, kiábrándulni. Amikor rájött, hogy fickándozásai és reprezentációs kiadásai kárba vesztek, hamarosan kiderítette kudarca okát. Észrevette, hogy lakójának - mint mondotta - van valami a füle mögött. Vagyis hát most már bizonyos volt, hogy dédelgetve ápolt reménysége ködös ábrándkép, s hogy ebből az emberből soha semmit nem fog kihúzni, ahogy a grófné a maga erélyes módján megjegyezte, pedig az nyilván értette a csíziót. Ellenszenvében most szükségképpen messzebbre ment, mint azelőtt barátságában. Gyűlölete nem szerelmével, hanem meghiúsult reményeivel volt arányban. Az emberi szív a szenvedélyes vonzalom csúcsai felé haladtában olykor pihenőt tart, de ritkán áll meg, amikor a gyűlölködő érzések lejtőjén zuhan lefelé. Ámde az özvegy, minthogy Goriot apó a lakója volt, kénytelenségből elfojtotta sértett hiúságának kitöréseit, eltemette csalódás okozta sóhajait, lenyelte bosszúvágyát, mint a szerzetes, akit perjele[14] sanyargat. Kicsinyes lelkek szüntelen kicsinyességekkel adnak tápot jó vagy rossz indulataiknak. Az özvegy a maga női kajánságával apró tűszúrásokat eszelt ki áldozata bosszantására. Azon kezdte, hogy megszüntetett minden fölösleges ínyencséget, amit a penzióban bevezetett. "Nincs többé uborka, nincs többé szardella, ezek hiábavalóságok!" - jelentette ki Sylvie-nek aznap reggel, amikor elhatározta, hogy visszatér a régi rendhez. Goriot azonban mértékletes volt, szokássá fajult nála a takarékosság, ami nélkül nem boldogulhatnak, akik a maguk erejéből szerzik vagyonukat. Leves, főtt hús, főzelék volt és maradt kedvenc vacsorája. Így hát Vauquer-nénak nehéz volt kihozni sodrából lakóját, semmivel sem tudta elvenni az étvágyát. Elkeseredésében, hogy ily megtámadhatatlan ellenfélre talált, nem átallotta a háta mögött becsmérelni, így Goriot iránti ellenszenvét átplántálta többi lakójába is, akik csupa mulatságból kezére jártak bosszúterveiben. Az első év vége felé az özvegy odáig jutott a gyanakvásban, hogy azon töprengett, vajon ez a gazdag üzletember, akinek hét-nyolcezer frank járadéka van, pompás ezüstneműje és olyan ékszerei, mint egy kurtizánnak, miért lakik nála, vagyonához képest igen szerény ellátási díjért.
Ennek az első évnek a nagy részében Goriot gyakran étkezett házon kívül kétszer-háromszor hetenként; később lassanként megváltoztatta szokását, úgyhogy havonta csak kétszer vacsorázott a városban. Goriot uraság kiruccanásai sokkal inkább egyeztek Vauquer-né érdekeivel, semhogy ne bosszantotta volna, hogy lakója egyre rendszeresebben nála étkezik. Ezt a változást részint annak tulajdonította, hogy Goriot hovatovább elszegényedett, részint annak, hogy borsot akar törni szállásadónője orra alá. Az ilyen liliputi szellemeknek egyik undok szokásuk, hogy másokról feltételezik saját kicsinyességüket. Sajnos, a második év végén Goriot úr igazolta a róla terjesztett pletykákat, mert azzal a kívánsággal állt elő, hogy Vauquer-né költöztesse fel a második emeletre, és ellátási díját szállítsa le kilencszáz frankra. Oly szigorú takarékosságra szorult, hogy egész télen nem fűtötte a szobáját. Az özvegy előre követelte a fizetséget. Ebbe bele is egyezett Goriot úr, akit a penziósné ettől fogva Goriot apónak hívott. Lehetett találgatni, mi az oka ennek a hanyatlásnak. Nehéz volt a válasz! Ahogy az álgrófné megmondta, Goriot apó alattomos, titkolózó ember volt. Az üresfejűek logikája szerint - akik mind azért közlékenyek, mert csak semmiségekre jár rá a nyelvük -, aki nem beszél a dolgairól, annak rosszul áll a szénája. Így lett a tekintélyes üzletemberből csaló, a nagy szoknyavadászból vén trotty. Vautrin szerint, aki akkortájt költözött a Vauquer-házba, Goriot apó tőzsdére járt, s a pénzemberek eléggé nyers szavával élve, éppen csak tengődött az értékpapírokból, miután tönkrement rajtuk. Meglehet, hogy afféle kis hazárdjátékos, aki minden este megkockáztat és nyer tíz frankot. Esetleg a titkosrendőrség besúgója; de Vautrin úgy vélte, ahhoz nem eléggé agyafúrt. Ráfogták még Goriot apóra, hogy uzsorás, aki kosztpénzre ad kölcsön, vagy talán megrögzött lutrijátékos. Rákentek mindenféle titkos dolgot, ami bűnből, gyalázatból, tehetetlenségből származhat. Ám akármily aljas és bűnös volt is az élete, az ellenszenv, amit keltett, nem ment odáig, hogy kiüldözzék, hiszen fizetett az ellátásért. Meg aztán hasznát is vették, mindenki rajta töltötte ki jó- vagy rosszkedvét csúfolódással vagy gorombáskodással. A legvalószínűbbnek látszó véleményt, amelyet általánosan elfogadtak, Vauquer-né mondta ki. Szerinte ez a jól konzervált, makkegészséges ember, aki még el tud szórakoztatni egy nőt, közönséges kéjenc, méghozzá furcsa hajlamai is vannak. Nézzük, miféle tényekre alapozta özvegy Vauquer-né a rágalmait. Néhány hónappal a bajkeverő grófné eltűnése után, aki fél esztendeig a nyakán élősködött, egy reggel, mielőtt felkelt volna, selyemruha suhogását hallotta a lépcsőházban, és egy karcsú, lenge fiatal nő lépteit, amint besurrant az öreg Goriot ajtaján, mely a kellő pillanatban kinyílt. A kövér Sylvie rögtön jelentette úrnőjének, hogy egy leány, sokkal csinosabb, semhogy tisztességes lehetne, isteni öltözékben s könnyű szövettopánban, amelyen egy szemernyi sár sem volt, mint egy angolna, besiklott az utcáról a konyhájába, és azt kérdezte tőle, melyik Goriot úr szobája. Vauquer-né és a szakácsnője hallgatózott. Gyöngéd szavak ütötték meg a fülüket a látogatás alatt, amely eltartott egy darabig.
Amikor Goriot úr kikísérte hölgyét, a kövér Sylvie tüstént fogta a kosarát, és úgy tett, mintha a piacra menne, hogy nyomon kövesse a szerelmespárt.
- Nagyságos asszony - mondta úrnőjének, miután visszajött -, Goriot úrnak mégiscsak fenemód gazdagnak kell lennie, hogy ilyen nagy lábon tartja a nőit. Képzelje csak, az Estrapade utca sarkán pompás fogat várta őt, abba szállt be.
Ebéd közben Vauquer-né összébb húzott egy ablakfüggönyt, hogy Goriot urat ne zavarja a szemébe tűző napsugár.
- Látszik, Goriot úr, hogy önt kedvelik a szép nők - mondta az iménti látogatásra célozva -, még a nap is szívesen süti. Ejha! Nincs rossz ízlése, a hölgy nagyon csinos.
- A lányom - hangzott a válasz némi büszkeséggel, amit a lakók a látszatot megőrizni igyekvő aggastyán hiúskodásának fogtak fel.
Egy hónap múlva Goriot úrnak ismét látogatója volt. Leánya, aki első ízben délelőtti ruhában jelent meg, most ebéd után jött, és úgy volt öltözve, mint aki társaságba készül. A lakók, akik a szalonban beszélgettek, karcsú, kecses, nagyon csinos szőke nőt pillantottak meg. Túlságosan előkelő jelenség volt ahhoz, hogy Goriot lánya lehetett volna.
- Ez már a második! - mondta a kövér Sylvie, aki nem ismert rá.
Pár nap múlva magas, szép termetű, barna bőrű, fekete hajú, csillogó szemű lány kereste Goriot urat.
- Ez már a harmadik! - mondta Sylvie.
Ez a második lány, aki első alkalommal ugyancsak délelőtt látogatta meg az apját, pár nap múlva este jött hozzá báli ruhában, kocsin.
- Ez már a negyedik! - mondta Vauquer-né és a kövér Sylvie, mert ebben a nagyvilági dámában nyomát sem fedezték fel a múltkoriban reggel, első ízben ott járó, egyszerűen öltözött lánynak.
Goriot akkor még ezerkétszáz frankot fizetett a penzióért. Vauquer-né egészen természetesnek vette, hogy egy dúsgazdag embernek négy-öt szeretője legyen, sőt nagyon ügyes fogásnak találta, hogy mint leányait szerepelteti őket. Csöppet sem ütközött meg azon, hogy a Vauquer-házba járatja a szeretőit. De mivel ezek a látogatások megmagyarázták, miért tanúsít iránta teljes közönyt a lakója, a második év elején nem habozott őt vén kandúrnak nevezni. Végül mikor Goriot leszállt kilencszáz frankig, az egyik hölgy távozása után szemtelenül megkérdezte tőle, minek nézi a házát. Az öreg azt felelte, hogy a hölgy az idősebbik lánya.
- Úgy, hát harminchat lánya van? - kérdezte csípősen Vauquer-né.
- Csak ketten vannak - válaszolta Goriot a tönkrement ember szelídségével, akit a nyomor engedékennyé tett.
A harmadik év végén Goriot apó még jobban csökkentette a kiadásait, felköltözött a harmadik emeletre, és havonta már csak negyvenöt frankot fizetett. Abbahagyta a tubákolást, fodrászát elbocsátotta, és többé nem rizsporozta a haját. Amikor először jelent meg rizsporozatlan fejjel, a penziósné felkiáltott meglepetésében, ahogy meglátta csúf, zöldesszürke haját. Goriot arckifejezése a titkos bútól napról napra bánatosabb lett, ő látszott a legcsüggedtebbnek az egész asztaltársaságban. Ekkor már nem lehetett kétség. Goriot apó vén kéjenc, akinek szemét csak egy ügyes orvos mentette meg a betegségei miatt szükségessé vált orvosságok kártékony hatásától. Hajának förtelmes színét kicsapongásai okozták, és az izgatószerek, amelyeket azért szedett, hogy folytathassa feslett életét. A jó ember testi-lelki állapota igazolta ezeket a szóbeszédeket. Amikor elnyűtte a holmiját, kalikót vásárolt, rőfjét háromnegyed frankért, szép fehérneműjének pótlására. Gyémántjai, aranyszelencéje, ékszerei egymás után eltűntek. Megvált mutatós búzavirágkék öltönyétől, kimenőruhája télen-nyáron durva barna posztó kabátból, kecskeszőr mellényből és szürke gyapjúpantallóból állt. Fokról fokra soványodott. Lábikrái lefogytak, polgári jólétben felpuffadt arca mértéktelenül megráncosodott, homloka csupa redő lett, állkapcsa csupa éles szöglet. Mikor negyedik éve lakott a Neuve-Sainte-Geneviève utcában, már csak árnyéka volt önmagának. A tésztagyáros, aki hatvankét éves korában negyvennek sem látszott, a köpcös, hájas polgár, aki üde volt az ostobaságtól, akinek kackiás öltözékén mulattak a járókelők, akinek mosolyában azelőtt volt valami fiatalos, most tétován, fakósárga arccal vánszorgott, mint egy hetvenesztendős aggastyán. Élénk fényű, kék szeme vasszürkére fakult, megtört, már nem könnyezett, vörös pereme vérezni látszott. Voltak, akik megijedtek tőle, mások meg sajnálták. Fiatal orvostanhallgatók, ha látták lefittyedt alsó ajkát, és szemrevételezték arcszögének nyílását, megállapították, hogy elhülyült - miután sokáig faggatták, anélkül hogy egy szót is ki tudtak volna szedni belőle. Egy este, vacsora után, Vauquer-né gúnyosan megkérdezte:
- No, mi az, már nem jönnek látogatóba a lányai? - éreztetve, hogy nem hisz az apaságában. Goriot apó összerezzent, mintha a háziasszony hegyes vassal ért volna hozzá.
- Jönnek néha - válaszolta megindult hangon.
- Lám, lám! Még találkozik velük olykor-olykor! - kiáltották a diákok. - Bravó, Goriot apó!
Az öreg azonban meg sem hallotta a válaszával kiváltott csúfondáros szavakat, visszaesett töprengésébe, amit azok, akik őt fölületesen figyelték, aggkori tompultságnak vagy észbeli fogyatkozásnak véltek. Ha jobban ismerték volna, talán élénken érdekelte volna őket a testi és szellemi állapotával összefüggő talány: de ez szerfölött nehéz kérdés volt. Könnyű lett volna ugyan megtudni, vajon Goriot csakugyan tésztagyáros volt-e, s hogy mekkora összegre rúgott a vagyona, de az idős emberek, akiknek kíváncsiságát fölkeltette, nem mozdultak ki a kerületből, úgy éltek a penzióban, mint osztrigák a sziklán. A többieket viszont, mihelyt kitették a lábukat a Neuve-Sainte-Geneviève utcából, úgy elragadta a párizsi élet különleges vonzása, hogy megfeledkeztek a szegény vénségről, akin gúnyolódni szoktak. A korlátolt kispolgárok, valamint a nemtörődöm fiatalok Goriot apó szikkadt nyomorával és bamba viselkedésével nem tudták összeegyeztetni, hogy vagyona vagy bárminemű tehetsége lenne. A nőket illetően, akiket leányainak mondott, valamennyien egyetértettek Vauquer-néval, aki az esti terefere közben, mindenkit megszóló vénasszonyok hideg logikájával, kijelentette: - Ha Goriot apónak csakugyan olyan gazdag lányai volnának, aminőknek a hozzá járó hölgyek látszanak, akkor nem lakna a házamban a harmadik emeleten havi negyvenöt frankért, és nem járna toprongyosan. - Ezt az okoskodást semmivel sem lehetett megcáfolni. Így hát 1819. november végén, a drámai események kirobbanása idején, a penzió minden egyes lakójának megvolt a maga kialakult nézete a szegény aggastyánról. Sohasem volt annak se felesége, se lánya; a túlhajtott élvezetek tették csigabigává, asapkaviselők osztályába sorolandó emberszabású puhánnyá, mondotta róla egy múzeumi tisztviselő, a penzió egyik törzsvendége. Poiret szárnyaló sas, valóságos gentleman volt Goriot-hoz képest. Poiret beszélt, okoskodott, válaszolt; igaz, hogy beszédével, okoskodásával, válaszaival semmit sem mondott, mert rendszerint csak más szavakkal ismételte, amit mások mondtak. De mégis részt vett a társalgásban, eleven volt, fogékonynak mutatkozott, míg Goriot apó, ugyancsak a múzeumi tisztviselő megjegyzése szerint, állandóan Réaumur-zérusfokon volt.
Eugène de Rastignac olyan lelkiállapotban tért vissza, amelyet bizonyára jól ismernek a nagy tehetségű ifjak vagy azok, akiket valamely nehéz élet ideig-óráig kiváló férfiak vonásaival ruház fel. Párizsban való tartózkodásának első évében az a kevés munka, amit az egyetem az alsó fokozatok hallgatóitól követelt, eléggé szabadjára engedte, így megtapasztalhatta Párizs kézzelfogható gyönyöreit. Egy diáknak nincs túl sok ideje, ha arra törekszik, hogy megismerje valamennyi színház játékrendjét, kifürkéssze a párizsi labirintus rejtekútjait, kitapasztalja a főváros szokásait, megtanulja nyelvét, megszokja különleges örömeit; ha meg akar fordulni jó és rossz helyeken, részt akar venni őt érdeklő tanfolyamokon, szemügyre akarja venni a múzeumok kincseit. A diák ilyenkor nagyszerűnek vélt jelentéktelenségekért lelkesedik. Megvan a maga nagy embere, a Collège de France valamelyik professzora, akit azért fizetnek, hogy hallgatósága színvonalán maradjon. Megigazítja nyakkendőjét, és illegeti magát a Vígopera első emeleti páholysorának hölgyei előtt. Fejlődése során fokról fokra leveti gubóját, kitágítja szemhatárát, és lassanként megérti az emberek társadalmi rétegződését. Eleinte csak csodálta szép időben a Champs-Élysées korzózó hintóit, később meg is irigyelte őket. Eugène tudtán kívül túlesett ezen a kezdő korszakon, mikor zsebében a bölcsészeti és jogi bakkalaureátussal[15], szünidőre hazautazott. Addigra eltűntek gyermeki illúziói, vidékies nézetei. Megváltozott észjárása, nekilendült becsvágya felnyitotta szemét az apai udvarház, a családi kör helyes megítélésére. Apja, anyja, két öccse, két húga élt a Rastignacok kis földjén, meg a nagynénje, akinek minden vagyona a nyugdíja volt. A mintegy háromezer frankot jövedelmező birtok ki volt szolgáltatva annak a bizonytalanságnak, amely együtt jár a tisztára ipari jellegű szőlőműveléssel, mégis elő kellett teremteni belőle az ő számára ezerkétszáz frankot évenként. Látta az állandó szűkölködést, hiába rejtegették előtte nagylelkűen, akaratlanul összehasonlította húgait, akiket gyermekfővel olyan szépeknek látott, a párizsi nőkkel, akik a megálmodott szépségeszményt testesítették meg a szemében; érezte, hogy vállán nyugszik a népes család bizonytalan jövője, figyelte, mily fukar gondossággal őriznek meg otthon minden szem termést, hogy a szőlőprés seprőjéből szűrt lőre az italuk. Mindez és még egy sereg körülmény, amit fölösleges itt felsorolni, megsokszorozta érvényesülési vágyát, mohó törekvését, hogy kitűnjön az átlagból. Mint általában a nagyra hivatott lelkek, mindent a maga erejéből akart kiküzdeni. De hamisítatlan délvidéki szellem volt: úgyhogy amikor tettre került a sor, erőt vett rajta a tétovázás, mint mikor a fiatal hajós nyílt tengerre kerül, és nem tudja, merrefelé kormányozza, milyen szögben duzzassza meg vitorláit. Kezdetben fejest akart ugrani a munkába, de csakhamar eltérítette az a tudat, hogy összeköttetéseket kell szereznie. Észrevette, mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre, és egyszerre társaságban akart forgolódni, hogy ott női pártfogókra tegyen szert: miért is ne sikerülhetne ez egy tüzes és szellemes ifjúnak, akinek szellemességét, tüzét csak fokozza az elegáns megjelenés és az a fajta ideges szépség, amelynek szívesen esnek rabul a nők? Séta közben rohanták meg ezek a gondolatok, húgai társaságában, a mezőn. Azelőtt vígan sétálgatott velük, de most a lányok úgy látták, megváltozott.
Nagynénje, Marcillacné, akit valamikor bemutattak az udvarnál, megismerkedett az arisztokrácia színe-javával. Az ifjú törtető, akit nagynénje gyakran andalított el visszaemlékezéseivel, egyszerre fölfedezte, milyen tényezőkből adódik számos társasági siker, s hogy ezek a tényezők legalább annyira fontosak, mint a jogi ismeretek, amelyeket az egyetemen szerezhet. Kifaggatta nénjét azokról a rokonsági kapcsolatokról, amelyeket még föl lehetne újítani. Az idős dáma, miután megrázta a nemzetségfa ágait, úgy vélekedett, hogy a gazdag atyafiak közül, akik unokaöccsének segítségére lehetnek, az egész önző népségből Beauséant vikomtné[16] a legkevésbé megközelíthetetlen. A maga ósdi stílusában írt a fiatalasszonynak, s a levelet azzal adta oda Eugène-nek, hogy ha a vikomtnénál szerencsével jár, az ő révén eljuthat többi rokonához is. Pár nappal azután, hogy visszaérkezett Párizsba, Rastignac elküldte a néni levelét Beauséant-nénak. A vikomtné másnapra szóló báli meghívóval válaszolt.
Ez volt a helyzet a polgári penzióban 1819. november végén. Néhány nap múlva Eugène éjfél után kettőkor került haza Beauséant vikomtné báljáról. Hogy pótolja az elveszett időt, az erős akaratú diák tánc közben föltette magában, hogy reggelig dolgozni fog. Első ízben virrasztja majd át az éjszakát a csendes kvártély magányában, mert a társasági tündöklés láttára valami hamis erő varázsának engedte át magát. Nem vacsorázott Vauquer-né asztalánál. Lakótársai így azt hihették, hogy csak másnap hajnalban jön meg, ahogy néhanap a Prado tivornyáiról vagy az Odéonban rendezett bálokról tért haza, bepiszkolt selyemharisnyában, félretaposott lakkcipőben. Christophe, mielőtt bereteszelte volna a kaput, kinyitotta, hogy az utcára pillantson. Rastignac épp akkor jött meg, és nesztelenül felsurranhatott a szobájába, annál nagyobb zajt ütött a nyomában baktató Christophe. Eugène levetkőzött, papucsba bújt, rossz kabátot vett fel, aprófával tüzet gyújtott, és szaporán munkához látott. Christophe durva bakancsainak kopogása elnyomta az ifjú halk készülődését. Eugène kis ideig eltűnődött, mielőtt jogi könyveibe temetkezett volna. Beauséant vikomtnéban Párizs egyik divatkirálynőjét ismerte meg, akinek palotáját a Saint-Germain negyed egyik legkellemesebb házának emlegették. A vikomtné egyébként mind származása, mind vagyona révén a főrangú társaság csúcsán tündökölt. A szegény diák, nagynénjére, Marcillacnéra való tekintettel, szíves fogadtatásra talált; a palotában fel sem fogta, mekkora kegyben részesült ezzel. Ezekbe az aranyos szalonokba bebocsáttatást nyerni, fölért egy főnemesi pátenssel. Azzal, hogy ebben a minden másnál zártabb társaságban mutatkozott, Eugène jogot szerzett, hogy bárhová beléphessen. Elkáprázva a ragyogó gyülekezettől, alig pár szót váltott a vikomtnéval. Beérte azzal, hogy az estély sokadalmában nyüzsgő párizsi istennők közül kiszemelt egyet, olyan nőt, akit egy fiatalembernek azonmód imádnia kell. A magas, délceg Anastasie de Restaud grófnét Párizs egyik legszebb termetű hölgyének tartották. Képzeljék el: nagy, fekete szempár, gyönyörű kéz, formás láb, tüzes mozdulatok - olyan nő, akit Ronquerolles márkitelivér paripának mondott. Ez az ideges finomság éppenséggel nem vált hátrányára. Telt, gömbölyded idomai voltak, de nem hajlott hízásra. Telivér paripa, jófajta nő, ezek a jelzők kezdték kiszorítani a használatból az égi angyalokat és az ossziáni szóképeket, az egész régi szerelmi mitológiát, amelyet a dandyzmus elvetett. Rastignac szemében Restaud-né a vágyak asszonya volt. Két fordulót biztosított magának azon a listán, amelyet a hölgy legyezőjére írtak a gavallérok, és az első négyes alatt beszélhetett vele.
- Hol láthatom ismét, asszonyom? - kérdezte hirtelen, a szenvedélynek azzal az erejével, amely tetszik a nőknek.
- Hát - mondta az asszony -, a Bois-ban, a Bouffons-ban, nálam, mindenütt.
És a kalandorvérű délvidéki igyekezett szoros kapcsolatba kerülni a szépséges grófnéval, már amennyire a négyes és keringő alatt lehetséges. Mikor megmondta, hogy unokatestvére Beauséant-nénak, a grófné, akiben ő a nagyvilági dámát látta, rögtön meghívta, így szabad bejárása lett hozzá. A mosoly, amelyet a hölgy utoljára rávillantott, Rastignacban azt a hitet keltette, hogy a látogatás kötelező.
Jó szerencséje összehozta egy emberrel, aki nem nevette ki tudatlanságáért, ami halálos bűnnek számított a kor híres krakélerei[17], a Maulincourt-, Ronquerolles-, Maxime de Trailles-, Marsay gróf-, Ajuda-Pinto-, Vandenesse-félék közt, akik csak önhittségük fényében hivalkodtak itt, és a legelegánsabb hölgyek, Lady Brandon, Lageais hercegasszony, Kergarouë t grófné, Sérisy úrnő, Carigliano hercegasszony, Ferraud grófné, Lantyné úrnő, d’ Aiglemont márkiné, Firmianiné, Listomère és d’ Espard márkinék, Maufrigneuse hercegasszony és a Grandlieu dámák körül legyeskedtek. Nos hát, a naiv diák, szerencséjére, Montriveau márkiba, Langeais hercegné kedvesébe botlott. A gyermekesen együgyű tábornoktól megtudta, hogy Restaud grófné a Helder utcában lakik. Nagy dolog, ha valaki fiatal, szomjazza a világot, megáhít egy asszonyt, s egyszerre két palota tárul ki előtte! Beteheti lábát a Saint-Germain negyedben lakó Beauséant vikomtnéhoz, és térdet hajthat Restaud grófné előtt annak Chaussée-d’ Antin-i palotájában! Egy pillantással végigláthat Párizs szalonjain, s eléggé csinos fiúnak tartja magát, hogy segítségre és pártfogásra leljen egy asszonyi szívben! Elegendő becsvágyat érzett magában, hogy pompás szökelléssel ott teremjen a kifeszített kötélen, amelyen a le nem zuhanó akrobata biztonságával kell járni, s egy bájos nő személyében meg kell találni a legjobb egyensúlyozó rudat!
Ilyen gondolatokkal eltelve, s e nő előtt, aki fölségesen jelent meg a gyújtós tüzénél, a törvénykönyv és a nyomor közt ki nem fürkészte volna, Eugène-hez hasonlóan, a jövőt, ki ne bútorozta volna be azt a siker ábrándjaival? Csapongó képzelete oly élénken színezte ki a majdani gyönyöröket, hogy már Restaud-nénál hitte magát. Ekkor hangos nyögés törte meg az éj csendjét, és szíven ütötte az ifjút, mint valami halálhörgés. Halkan kinyitotta az ajtót, s ahogy kiért a folyosóra, fénysávot vett észre Goriot apó ajtaja alatt. Megijedt, hogy szomszédja talán rosszul van. A kulcslyukhoz hajolt, benézett a szobába, és olyan foglalatosság közben látta az öreget, amely sokkal bűnösebbnek tűnt föl előtte, semhogy ne hitte volna, hogy szolgálatot tesz a társadalomnak, ha pontosan kikémleli, mivel bíbelődik éjnek idején az állítólagos tésztagyáros.
Tisztán látta, hogy Goriot apó egy tálcát meg egy aranyozott ezüst levesestálfélét erősített a felfordított asztal keresztrúdjára, aztán valami sodronnyal körültekerve, rettentő erővel leszorította és összelapította a két díszesen ötvözött tárgyat, hogy formátlan tömeggé változtassa.
Tyűha, micsoda ember ez! - hökkent meg Rastignac, látva az aggastyán izmos karjait, amint a sodrony segítségével úgy gyúrta nesztelenül az ezüstöt, mint a tésztát. - Tolvaj vagy talán orgazda, aki koldussorban él itt, és bárgyúságot, tehetetlenséget színlel, hogy biztonságosabban űzhesse mesterségét? - kérdezte magában Eugène, s egy pillanatra kiegyenesedett. Aztán megint a kulcslyukhoz illesztette szemét. Goriot apó, miután letekerte a sodronyt, fogta az ezüsttömböt, rátette az asztalra, amelyet takarójával terített le, és rúddá hengergette a fémet. Bámulatos könnyen végezte ezt a műveletet.
Olyan erős lenne, mint Ágost lengyel király?[18] - tűnődött Eugène; mikor a rúd majdnem elkészült, Goriot apó szomorúan nézte művét, szeméből könnyek peregtek, elfújta a tolvajmécsest, melynek világánál az imént összelapította az ezüstöt, és Eugène hallotta, amint nagyot sóhajtva lehevert.
Ez bolond - gondolta a diák.
- Szegény gyermekem! - mondta fennhangon Goriot apó.
Ezt a szót hallva, Rastignac jobbnak látta, ha senkinek nem szól az esetről, s nem ítéli el meggondolatlanul a szomszédját. Éppen vissza akart osonni, amikor egyszerre eléggé különös zajt hallott, amely a lépcsőn posztócipőben felfelé igyekvő emberektől származhatott. Eugène hegyezte a fülét, és csakugyan két férfi váltakozó lélegzését különböztette meg. Ajtónyikorgást vagy lépteket nem hallott, de egyszerre halvány világosságot pillantott meg a második emeleten, Vautrin úrnál.
- Ejha, de sok rejtélyes dolog akad egy polgári penzióban! - dörmögte.
Lefelé ment néhány lépcsőfokot, hallgatózott, és aranycsengés ütötte meg a fülét. Mindjárt aztán kialudt a fény, megint hallatszott a kettős lélegzés, anélkül hogy az ajtó megnyikordult volna. Azután, ahogy a két ember lefelé ment, lassanként elcsitult a zaj.
- Ki jár itt? - kiáltott Vauquer-né, kinyitva szobája ablakát.
- Én jöttem haza, Vauquer mama - szólt vastag hangján Vautrin.
Furcsa! Hiszen Christophe elreteszelte a kaput - mondta magában Eugène, mikor visszament a szobájába. - Virrasztanunk kell ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik körülöttünk Párizsban.
Miután ezek az apró események kizökkentették nagyra törő, szerelmes ábrándjaiból, munkához látott. De figyelmét elvonta Goriot apó körül támadt gyanakvása, még inkább Restaud-né alakja, amely percről percre a ragyogó jövő hírnökeként jelent meg előtte, így hát lefeküdt, és csakhamar aludt, mint a tej. Tíz éjszaka közül, amit egy ifjú tanulásra szán, hetet átaluszik. Idősebbnek kell lennünk húszévesnél ahhoz, hogy virrasztani tudjunk.
Másnap sűrű köd ereszkedett Párizsra. Ilyenkor oly sötét páratömeg borítja el a várost, hogy a legpontosabb emberek is elvesztik időérzéküket. Üzletfelek elmulasztják a megbeszélt találkozókat. Amikor delet üt, mindenki azt hiszi, hogy még csak nyolc az óra. Fél tízkor Vauquer-né még nem mozdult ki az ágyból. Christophe és a kövér Sylvie is későn kelt. Nyugodtan itták a kávéjukat, amely a penziólakóknak szánt tej színéből készült, és Sylvie soká forralta a tejet, nehogy Vauquer-né rájöjjön a turpisságra.
- Sylvie - újságolta Christophe, első szelet pirítós kenyerét mártogatva -, Vautrin úrnál, aki mégiscsak derék ember, ma éjjel megint ketten jártak. Ha Vauquer-né nyugtalankodna, nem kell szólni neki.
- Adott neked valamit Vautrin?
- Úgy adta ide a rendes havi öt frankját, mintha azt mondaná: "Hallgass!"
- Ő és Couture-né nem szűkmarkúak, de a többiek visszavennék a bal kezükkel, amit újévkor a jobb kezükkel adtak - jegyezte meg Sylvie.
- Na és mit adnak? - legyintett Christophe. - Egy hitvány ötfrankost. Az is pénz? Goriot bácsi két éve maga pucolja a cipőjét. Az a fösvény Poiret megvan cipőkrém nélkül, inkább lenyelné, semhogy a csámpás cipőire kenje. Attól a cingár diáktól két frankot kapok. Két frank még a keféim kopásáért se elég, s a tetejébe eladja a viseltes ruháit. Micsoda koldusfészek!
- Hadd csak! - mondta Sylvie, a kávéját kortyolgatva. - A mi helyünk még a legjobbak közül való a kerületben, egészen jól élünk itt. De mondd csak, Christophe, hallottál valamit a kövér Vautrin papáról?
- Igen, néhány napja megszólított az utcán egy úr, azt kérdezte: "Ugye, lakik nálatok egy kövér úr, aki festi a pofaszakállát?" Én azt feleltem: "Nem, uram, nem festi. Olyan jókedvű ember, mint az, rá sem ér ilyesmire." Elmondtam ezt Vautrin úrnak, mire így válaszolt: "Jól tetted, fiacskám! Felelj csak mindig így. Nincs kellemetlenebb, mint ha mások tudomást szereznek a fogyatékosságainkról. Rontja a házassági kilátásainkat."
- Az ám, engem is be akartak fonni a piacon: mondjam meg, szoktam-e látni, amikor inget vált. Butaság! De hallgasd csak - mondta Sylvie, félbeszakítva magát -, háromnegyed tízet üt a Val-de-Grâce órája, és senki sem mozdul a házban.
- Hát persze, senki sincs itthon. Couture-né a fiatal lányrokonával nyolc óra óta ájtatoskodik a Saint-Étienne-templomban. Goriot bácsi csomaggal ment el. A diák csak az órái után jön haza, tízkor. Láttam őket elmenni, mikor a lépcsőházat söpörtem. Goriot bácsi még meg is lökött azzal, amit cipelt, valami kemény vasdarab lehetett. Ugyan miben sántikál az öreg? A többiek felhúzzák, mint egy búgócsigát, pedig derék ember, többet ér mindnyájuknál. Nem mondhatnám, hogy valami bőkezű, de a hölgyek, akikhez néha elküld, mesés borravalókat adnak, és nagyon szemrevaló fehérnépek.
- Azok, akiket a leányainak mond? Van belőlük vagy egy tucat.
- Én csak kettőhöz járok, azokhoz, akik ide szoktak jönni.
- Na, a nagysága már mocorog. Megyek, mert mindjárt patáliát csap. Vigyázz a tejre, Christophe, nehogy a macska kárt tegyen benne.
Sylvie felment úrnőjéhez.
- Mi van veled, Sylvie? Háromnegyed tíz, és te hagyod, hogy aludjak, mint a mormota! Ilyesmi még nem esett meg velem.
- A köd miatt van, olyan sűrű, hogy vágni lehetne.
- Mi van a reggelivel?
- Ugyan, no! Az ördög bújt a lakóinkba, pitymallatkor elinaltak.
- Beszélj rendesen, Sylvie - szólt rá Vauquer-né -, úgy mondják, hogy: virradatkor.
- Jó, majd mondom úgy, ahogy a nagysága akarja. Miért ne lehetne tíz órakor reggelizni? A Michonneau meg a Poiret még nem bújtak ki. Csak ők vannak idehaza, alusznak, mint a bunda.
- Ugyan már, Sylvie, egy kalap alá veszed őket, mintha...
- Hogyhogy mintha? - feleselt Sylvie, ostobán nagyot kacagva. - Két bolond egy pár.
- Valamit nem értek, Sylvie: hogy jött haza ma éjjel Vautrin úr azután, hogy Christophe elreteszelte a kaput?
- Épp ellenkezőleg, Christophe hallotta jönni Vautrin urat, hát lement, hogy kaput nyisson neki. A nagysága meg azt hitte...
- Add ide a pongyolámat, és siess, nézz utána a reggelinek. Készítsd el a maradék ürühúst burgonyával, és tálalj hozzá aszalt körtét, abból, aminek két garas darabja.
Pár perc múlva Vauquer-né lement, épp akkor lökte le a macska a tányért egy csupor tejről, és sebtiben lefetyelt.
- Sicc, te! - kiáltott rá. A macska megugrott, de mindjárt visszajött, és a lábához dörgölőzött.
- Úgy, úgy, hízelkedjél, sunyi dög! - szidta Vauquer-né. - Sylvie! Sylvie!
- Mi tetszik?
- Nézd csak, a macska kiitta a tejet.
- Az a szamár Christophe az oka, megmondtam neki, hogy födje be a csuprot. Hova lett? Sebaj, nagysága, abból a tejből lesz Goriot apó kávéja. Majd öntök hozzá vizet, észre se fogja venni. Semmire sem ügyel, arra sem, amit eszik.
- Hová ment az az alak? - kérdezte Vauquer-né a tányérokat rakosgatva.
- Tudom is én, ki az ördöggel trafikál.
- Soká aludtam.
- De üdének is tetszik lenni, akár a nyíló rózsa...
Megszólalt a csengő, Vautrin lépett a szobába. Ezt dalolta vastag hangján:
Hetedhét országot bejártam,
Ismertek engem mindenütt...
- Szép jó reggelt, Vauquer mama! - szólt, ahogy meglátta a háziasszonyt, és dévajul átfogta a derekát.
- Nyughasson már, hallja.
- Mondja azt, hogy: szemtelen! - vágott vissza Vautrin. - Mondja csak bátran. Ha úgy jobban esik. Tudja mit? Segítek a terítésnél. Ugye, kedves vagyok?
Szőkékkel, barnákkal cicáztam,
El is csavartam a fejük.
- Érdekes dolgot láttam.
- Mit? - kérdezte az özvegy.
- Goriot apó fél kilenckor a Dauphine utcában volt, annál az ékszerésznél, aki régi evőkészleteket és aranypaszományokat vesz. Eladott neki jó áron valami aranyozott ezüstből való edényfélét. Eléggé jól összelapította, ahhoz képest, hogy nem szakmabeli.
- Igazán?
- Úgy bizony. Mielőtt hazajöttem, elkísértem egy barátomat, aki a királyi szállítóvállalat útján hurcolkodik külföldre. Meglestem Goriot apót, mulatságos volt. Visszajött ebbe a kerületbe, a Grès utcába, egy Gobseck nevű hírhedt uzsoráshoz tért be. Nagy gazember az, képes lenne az édesapja csontjaival dominózni: zsidó, arab, görög, cigány egy személyben, bajosan lehetne kirabolni, bankba rakja a pénzét.
- Mi a csodát keres nála az öreg Goriot?
- Nem keres az semmit, csak veszít. Amilyen szamár, tönkre fogja tenni magát, annyira szereti azokat a lányokat, akik...
- Itt van! - jelezte Sylvie.
- Christophe - szólította a fiút Goriot -, gyere velem.
Christophe fölkísérte Goriot apót, de hamar lejött.
- Hová mégy? - kérdezte Vauquer-né.
- Elintézni, amit Goriot úr rám bízott.
- Mutasd - szólt Vautrin, és egy levelet rántott ki Christophe kezéből. Elolvasta a címzést: Anastasie de Restaud grófné őméltóságának. - Hová viszed? - kérdezte, és visszaadta a levelet.
- A Helder utcába. Az a parancs, hogy csak a grófnénak adhatom át.
- Mi van benne? - szólt Vautrin, a világosság felé tartva a levelet. - Bankjegy? Nem. - Félig kinyitotta a borítékot. - Kiegyenlített váltó! - kiáltott fel meglepetten. - A rézangyalát, nagy gavallér a vén kecske. No, menj csak, öreg kópé - mondta, és széles tenyerével megperdítette a fiút, mint egy játékkockát. - Jó borravalót fogsz kapni.
Megterítettek. Sylvie fölforralta a tejet. Vauquer-né begyújtott a kályhába, Vautrin segített neki, közben egyre dudorászott:
Hetedhét országot bejártam,
Ismertek engem mindenütt...
Mikorra minden készen lett, megjött Couture-né és Taillefer kisasszony is.
- Honnan ilyen korán, szép hölgyeim? - kérdezte Vauquer-né.
- A Saint-Étienne-du-Mont-templomban voltunk reggeli ájtatosságon, ma el kell mennünk Taillefer úrhoz. Szegény kislány reszket, mint a nyárfalevél - mondta Couture-né. Leült, és a kályhaajtóhoz tartotta nedves cipőit, melyek gőzölögni kezdtek a melegben.
- Melegedjék maga is, Victorine - szólt oda Vauquer-né a fiatal lánynak.
- Jól teszi, kisasszony, ha imádkozik a jóistenhez, hogy lágyítsa meg édesapja szívét - mondta Vautrin, és széket tolt oda az árvának. - De az nem elég az üdvösséghez. Szüksége lenne egy jó barátra, aki beszéljen annak a csúf vadembernek a fejével. Hallom, hárommilliója van, de kegyednek nem ad hozományt. Pedig manapság szép lánynak is szüksége van hozományra.
- Szegényke - szólt Vauquer-né. - Bizony, tubicám, a maga gonosz papája készakarva zúdítja önmagára a szerencsétlenséget.
Ezek a szavak könnyet csaltak Victorine szemébe. Couture-né intésére az özvegy elhallgatott.
- Ha legalább a közelébe juthatnánk, ha beszélhetnék vele, és átadhatnám neki felesége utolsó levelét - szólalt meg az özvegy hadbiztosné. - Sohasem mertem postára adni. Ismeri az írásomat.
- Ó, szerencsétlen nők, ártatlan üldözöttek! - vágott szavába Vautrin. - Hát itt tartanak? Maholnap kezembe veszem az ügyüket, és mindent rendbe hozok.
- Ó, uram - szólt Victorine, nedvesen tüzelő szemmel pillantva Vautrinra, akit azonban ez nem hatott meg -, ha módját tudná ejteni, hogy eljusson apámhoz, mondja meg neki, hogy az ő szeretete és anyám becsülete a világ minden kincsénél drágább nekem. Ha elérné, hogy enyhüljön a szigora, imáimba foglalnám önt. Számíthat a hálámra...
- Hetedhét országot bejártam - dúdolta gúnyosan Vautrin.
Ebben a percben lejött az emeletről Goriot, Michonneau kisasszony és Poiret. Talán a mártás vonzotta őket, amivel Sylvie a maradék ürühúst elkészítette. Tíz óra volt, amikor a hét lakó, egymásnak jó napot kívánva, asztalhoz ült, az utcáról meg a diák léptei hallatszottak.
- Nohát akkor, Eugène úr - fogadta Sylvie -, ma együtt eszik a többivel.
A diák köszönt a lakóknak, és leült Goriot apó mellé.
- Különös kalandom volt - mondta. Jócskán szedett magának az ürühúsból, és szelt egy karéjt a kenyérből, amit Vauquer-né folyton szemmel tartott.
- Kalandja? - szólalt meg Poiret.
- Mit csodálkozik, öreg csont? - szólt Vautrin. - Az ifiúr van olyan legény, hogy kalandjai legyenek.
Taillefer kisasszony félénken pillantott a diákra.
- Beszélje el nekünk a kalandját - kérte Vauquer-né.
- Tegnap este házi bálon voltam unokanővéremnél, Beauséant vikomtnénál. Gyönyörű palotája van, minden szobája selyemtapétás. Remek estélyt adott, úgy mulattam, mint egy kiskirály...
- ...madár - szólt közbe kurtán Vautrin.
- Mit akar ezzel mondani, uram? - kérdezte élénken Eugène.
- Azt mondtam: madár, mert a kismadarak jobban mulatnak, mint a kiskirályok.
- Az már igaz; jobb szeretnék gondtalan madár lenni, mint király, mert hát... - jegyezte meg Poiret, az örök visszhang.
- Elég az hozzá - folytatta szavába vágva a diák -, a bál egyik legszebb hölgyével táncoltam, egy elbűvölő grófnéval, soha életemben nem láttam gyönyörűbb teremtést. Hajában barackvirág, oldalán pompás csokor, csupa élő virágból; de látniuk kellett volna őt, nem lehet leírni, milyen egy nő a tánc lendületében. Nos hát, ma reggel kilenc óra tájt láttam az isteni grófnét, gyalog sietett a Grès utcán. Megdobbant a szívem, azt képzeltem...
- ...hogy idejön - szólt Vautrin, átható pillantást vetve a diákra. - Semmi kétség, egy uzsoráshoz ment, Gobseck papához. Ha valaha kifürkészi a párizsi nők szívét, előbb megtalálja ott az uzsorást, mint a szeretőt. Az ön grófnéja nem más, mint Anastasie de Restaud, aki a Helder utcában lakik.
E név hallatára a diák merőn nézett Vautrinra. Goriot apó fölkapta a fejét, tüzes, nyugtalan tekintete, amelyet a két beszélgetőre szegzett, meglepte a többi lakót.
- Christophe későn érkezett, így hát ő mégis elment oda! - kiáltott fel fájdalmasan Goriot.
- Kitaláltam - súgta Vauquer-né fülébe Vautrin.
Goriot gépiesen evett, azt se tudta, mit eszik. Még sohasem látszott olyan bambának és szórakozottnak, mint ebben a pillanatban.
- Honnan a pokolból tudja a nevét, Vautrin úr? - álmélkodott Eugène.
- Hahaha! - kacagott Vautrin. - Goriot apó tudta! Miért ne tudhatnám én is?
- Goriot úr - szólt elképedve a diák.
- Mondja, kérem - kérdezte a szegény öreg -, nagyon szép volt tegnap?
- Kicsoda?
- Restaud-né.
- Nézze csak a vén fösvényt - szólt Vauquer-né Vautrinhoz -, hogy csillog a szeme.
- Igaz lenne, hogy az öreg tartja ki? - kérdezte halkan a diáktól Michonneau kisasszony.
- Ó, igen, észbontóan szép volt - válaszolta Eugène, mialatt Goriot apó majdhogy föl nem falta a szemével. - Ha Beauséant-né nem lett volna ott, az én isteni grófném lett volna a bálkirálynő. A fiatalemberek mind csak őt nézték, tizenkettedik voltam a táncrendjén, mindegyik négyest végigtáncolta. A többi nőt ette a méreg. Ha valaki, akkor ő boldog volt tegnap. Nemhiába mondják, hogy nincs szebb a vitorlázó hajónál, a vágtató paripánál, a táncoló nőnél.
- Tegnap fönn az uborkafán - mondta Vautrin - egy hercegnő palotájában; ma a létra legalján, egy zugbankárnál; így élnek a párizsi delnők. Ha férjük nem győzi pénzzel eszeveszett fényűzésüket, eladják magukat. Ha nem tudják eladni, az édesanyjuk bőre alól is kiszedik a tündöklés költségeit. Minden hájjal meg vannak kenve. Ismerjük őket.
Goriot apó, akinek arca, mialatt a diák szavait hallgatta, földerült, mintha nyári napsütés érte volna, Vautrin kegyetlen megjegyzéseire hirtelen elkomorodott.
- De hát mi van a kalandjával? - kérdezte Vauquer-né. - Beszélt vele?... Megkérdezte-e tőle, van-e a lánynak kedve jogot tanulni?
- Nem látott - mondta Eugène. - De nem különös, hogy az ember reggel kilenckor a Grès utcában találkozik Párizs egyik legszebb asszonyával, aki hajnali kettőkor mehetett haza a bálból? Csak Párizsban történnek ilyen furcsa kalandok.
- Eh, történnek még furcsábbak is! - kiáltotta Vautrin.
Taillefer kisasszony alig hallgatott oda, annyira lekötötte gondolatait a merész lépés, amire készült. Couture-né intett neki, hogy álljon fel, menjen öltözködni. Amikor a két hölgy távozott, az öreg Goriot utánuk ment.
- Látták az öreget? - fordult Vauquer-né Vautrinhoz és a többi lakójához. - Napnál világosabb, hogy ezekért a nőkért tette tönkre magát.
- Soha senki el nem hiteti velem - kiáltott fel a diák -, hogy a szép Restaud grófné Goriot apó kitartottja!
- Dehogyis akarjuk önnel elhitetni! - forrázta le Vautrin. - Ön még nagyon fiatal ahhoz, hogy ismerje Párizst. Később majd megtudja, hogy élnek itt olyanok, akiket mi a szenvedély embereinek mondtunk... - E szavaknál Michonneau kisasszony megértőén nézett Vautrinra. Olyan volt, mint a huszárló, ha trombitaszót hall. - Haha! - kacagott Vautrin, jelentősen pillantva a kisasszonyra. - Nekünk talán nem voltak holmi kis szenvedélyeink? - A vénlány lesütötte szemét, mint egy apáca, ha szobrokat lát. - Hát igen, ezek az emberek belegabalyodnak egy gondolatba, és nem tudnak tőle szabadulni. Csak egy bizonyos kút vizére szomjaznak, még ha poshadt is; hogy ihassanak belőle, eladnák a feleségüket, a gyermekeiket, a lelkűket is eladnák az ördögnek. Egyiknek a játék ez a kút; a tőzsde, a kép- vagy bogárgyűjtés, a zene; másiknak egy nő, aki szája íze szerint tud főzni. Az ilyennek fölkínálhatod a világ minden nőjét, fütyül rájuk, csak azt az egyet áhítja, aki kielégíti szenvedélyét. Az a nő esetleg nem is szereti, komiszul bánik vele, méregdrágán adja el neki a kielégülés morzsáit; mindegy! az én jó bolondom nem un rá, képes zálogba csapni egyetlen takaróját, hogy utolsó tallérját a nőnek adja. Goriot apó ezek közül való. Mivel hallgatag ember, a grófné kifosztja, és éli világát! Szegény jámbornak minden gondolata ez a nő. Láthatja, a szenvedélyén kívül minden más iránt bárgyú ökör. De mihelyt arról esik szó,gyémántfény csillan meg a szemében. Könnyű kitalálni a titkát. Ma reggel ezüstöt vitt beolvasztani, és én láttam, ahogy a Grès utcán bement Gobseck papához. Figyeljen csak! Hazajött, és elküldte Restaud grófnéhoz Christophe-ot. A mafla megmutatta nekünk a kifizetett váltót tartalmazó levél címzését. Világos, ha a grófné személyesen fölkereste az öreg uzsorást, a dolog sürgős volt. Goriot apó gavallérosan fizetett a hölgy helyett. Nem kell hozzá sok fejtörés, hogy tisztán lássunk. Kész bizonyság az ön számára, fiatal barátom, hogy az ön grófnéját, mialatt kacagott, táncolt, affektált, barackvirágos fürtjeit himbálta, és közben fölcsippentette szoknyáját, ahogy mondani szokás: szorította a cipő, ha saját vagy kedvese megóvatolt váltóira gondolt.
- Veszett kedvem támadt megtudni az igazat! - kiáltott fel Eugène. - Holnap elmegyek Restaud-néhoz.
- Úgy van - mondta Poiret -, holnap el kell mennie Restaud-néhoz.
- Talán ott találja majd Goriot apót, aki épp be akarja hajtani gavallériájának ellenértékét.
- Nahát, akkor a maguk Párizsa posvány - mondotta undorral Eugène.
- Fura egy posvány - vágott vissza Vautrin. - Aki kocsin jár benne, és úgy sározza be magát, az tisztességes ember, aki gyalog, az gazember. Ha valakit, szerencsétlenségére, rajtakapnak, hogy bármi csekélységet eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor az erény hőseként ünneplik a szalonokban. És harmincmilliónkba kerül a csendőrség és az igazságszolgáltatás, hogy érvényben tartsuk ezt az erkölcsöt. Nem gyönyörű?
- Hogyan - kiáltott fel Vauquer-né -, Goriot apó beolvasztotta az ezüst reggelizőkészletét?
- Azt, amelyiknek két gerlice volt a tetején? - kérdezte Eugène.
- Arról beszélek.
- Ahhoz nagyon ragaszkodott; sírt, amikor összelapította a csészét meg a tálat. Véletlenül láttam - szólt Eugène.
- Úgy ragaszkodott hozzá, akár az életéhez - jegyezte meg az özvegy.
- No látja, milyen szenvedélyes az öreg - mondta Vautrin. - Az a nő mindent kicirógat belőle.
A diák fölment a szobájába. Vautrin elment hazulról. Kis idő múlva Couture-né kocsit hozatott Sylvie-vel, és Victorine-nal együtt beült. Poiret karját nyújtotta Michonneau kisasszonynak, és kettesben elindultak a Füvészkertbe, hogy egyet sétáljanak a szép délelőtti órákban.
- No, ezek már félig-meddig házasok - mondta a kövér Sylvie. - Ma először mennek el együtt hazulról. Olyan szikkadtak, hogy ha véletlenül összeütődnek, szikrát vetnek, mint a kova.
- Jaj, a Michonneau sálja - nevetett Vauquer-né - tüzet fogna, akár a tapló.
Négy órakor hazajött Goriot apó, és két füstölő lámpa fényében ott látta Victorine-t vörösre sírt szemekkel. Vauquer-né javában hallgatta a két nő elbeszélését, hogyan folyt le eredménytelen délelőtti látogatásuk Taillefer úrnál. Ez már beleunt, hogy folyton elhárítsa zaklatásukat, maga elé engedte hát lányát és az öregasszonyt, hogy szót értsen velük.
- Képzelje, drágám - mesélte Couture-né a penziósnénak -, le sem ültette Victorine-t, hagyta állni egész idő alatt. Nem gerjedt haragra, egész hidegen azt mondta nekem, hogy kíméljük meg magunkat a hozzá való járás fáradságától; a kisasszony (nem nevezte leányának!) csak árt magának az alkalmatlankodásával (egyszer egy évben keresi fel a szörnyeteget!); Victorine anyja hozomány nélkül ment hozzá, így hát nincs rajta követelnivalója. Egyszóval oly kegyetlenül beszélt, hogy szegény leánykának csupa könny lett a szeme. Végül leborult apja elé, és bátran megmondta, hogy csak édesanyja miatt esdekel meghallgatásért, egyébként zúgolódás nélkül aláveti magát apja akaratának; csak arra kéri, olvassa el a drága megboldogult végrendeletét. Azzal elővette a levelet, és odaadta neki, a legszebb és legmélyebben átérzett szavakkal; nem is tudom, honnan szedte, a jóisten sugallatára beszélt a szegény gyermek, oly ihletetten, hogy én a szavai hallatára sírtam, mint a záporeső. És tudja, mit csinált ezalatt az a rettenetes ember? A körmét vagdosta. Aztán fogta a levelet, amelyet a szerencsétlen Tailleferné a könnyeivel áztatott, a kandallóra dobta, s csak ennyit mondott: "Jól van!" Föl akarta emelni a lányát, ez megfogta a kezét, hogy megcsókolja, de a férfi elrántotta. Hát nem gazság? Akkor lépett be a nagy mamlasz fia, de még csak nem is köszönt a húgának.
- Micsoda szörnyetegek! - szólt Goriot apó.
- Azután - folytatta Couture-né, ügyet se vetve az öreg felkiáltására - az apa és fia elköszönt tőlem. Ne haragudjak, de sürgős dolguk van. Azzal elmentek. Így folyt le a látogatásunk. Legalább látta a leányát. Nem értem, hogy tagadhatja meg, hiszen úgy hasonlít hozzá, mint egyik tojás a másikhoz.
Egymás után érkeztek a bennlakók és a külső kosztosok. Köszöntek egymásnak, és elkezdték azt a semmitmondó társalgást, amely bizonyos párizsi körökben elmésségnek számít. Alapjellege az ostobaság, értéke pedig leginkább a mozdulatokban és a kiejtésben van. Ez a tolvajnyelvféle folyton változik. A tréfa, amelyből táplálkozik, sohasem él tovább egy hónapnál. Egy politikai esemény, egy esküdtszéki per, egy utcai nóta, egy színész mókázása, effélék lendítik ezt a könnyű szellemi tornát, amely úgy bánik a gondolatokkal és szavakkal, ahogy a labdát röpítik ütőről ütőre a játékosok. A dioráma, az új találmány, amely a panorámánál magasabb fokra emeli az optikai csalódást, néhány festőműteremben divatba hozta a tréfás ráma-nyelvet. Ezt a szótorzítást az egyik törzsvendég, egy fiatal festő, a Vauquer-penzióban is meghonosította.
- Mondja, kedves Poiret urrram - kérdezte a múzeumi tisztviselő -, hogy van a becses gyomorrámája? - Aztán, nem várva meg a választ, Couture-néhoz és Victorine-hoz fordult: - Hölgyeim, önök szomorúak.
- Vacsorázunk? - kiáltotta Horace Bianchon orvostanhallgató, Rastignac barátja. - A gyomrocskám leszállt usque ad talones[19].
- Komisz fatyoráma van! - szólt Vautrin. - Adna egy kis helyet, Goriot bácsi? Nézze meg az ember! A lába elfoglalja a kályha egész nyílását.
- Tisztelt Vautrin uram! - okvetetlenkedett Bianchon -, miért mond fatyorámát? Ez helytelen, fagyorámat kell mondani.
- Dehogyis - mondta a múzeumi ember -, fatyoráma a szabályos, úgy mint lefaty a lábam.
- Juj!
- Itt van Rastignac márki úr őkegyelmessége, a jogcsavarás doktora! - kiáltott Bianchon, és megszorongatta Eugène torkát, majdhogy bele nem fojtotta a szuszt. - Hahó! Gyertek, hahó!
Csendesen belépett Michonneau kisasszony, szó nélkül üdvözölte a társaságot, és leült a három nő mellé.
- Mindig didergek, ha ezt az öreg denevért látom - súgta Bianchon Vautrinnak, Michonneau kisasszonyra célozva. - Nemhiába tanulmányozom Gall[20]rendszerét, Júdás-dudorokat látok rajta.
- Ismerte őt régebben, uram? - kérdezte Vautrin.
- Ki ne találkozott volna vele? - válaszolt Bianchon. - Becsületszavamra, ez a sápadt vénlány úgy hat rám, mint azok a hosszú pondrók, amelyek végül szétmállasztják a gerendát.
- Látja, fiatalember, ez az - mondta a negyvenéves férfi, pofaszakállát fésülve.
Ő rózsa volt, s miként a többi rózsák,
Egy reggel elvirult.
- Tyűha! Itt a pompás levesráma - szólalt meg Poiret, meglátva Christophe-ot, amint ünnepélyesen behozta a levesestálat.
- Megbocsát, uram - mondta Vauquer-né -, ez káposztaleves.
A fiatalemberek felkacagtak.
- Poiret felsült!
- Poiret megkapta!
- Vauquer mama két ponttal vezet - szögezte le Vautrin.
- Megfigyelte valaki a ma reggeli ködöt? - kérdezte a múzeumi ember.
- Rémes, példátlan köd volt - szólt Bianchon -, gyászos, búskomor, zöld, fojtó, goriot-i köd.
- Gorioráma - mondta a festő -, mert az orrunk hegyéig sem láttunk.
- Hello, milord Gaoriot, önreöl uan szaó.
Goriot apó, aki az asztal végén ült, közel az ajtóhoz, melyen át felszolgáltak, felemelte a fejét és a régi kereskedői szokásból, amely időnként visszatért nála, megszagolta az asztalkendője alól kivett darab kenyeret.
- Ejha - szólt rá Vauquer-né, éles hangjával túlsüvöltve a kanálcsörgést, a tányérzörgést és a beszélgetés zaját -, talán nem találja jónak a kenyeret?
- Dehogynem, asszonyom - válaszolt az öreg -, elsőrendű étampes-i lisztből készült.
- Honnét tudja? - kérdezte Eugène.
- A fehérségéről, az ízéről.
- Talán az illatáról, hiszen szagolgatja - mondta Vauquer-né. - Már olyan takarékos, hogy maholnap kitalálja, hogyan lehet a konyha szagával jóllakni.
- Kérjen rá szabadalmat - kiáltott a múzeumi tisztviselő -, vagyont kereshet vele!
- Ugyan hagyják, csak el akarja hitetni velünk, hogy tésztagyáros volt - mondta a festő.
- Hisz akkor az ön orra valóságos göreb! - szólt megint a múzeumi ember.
- Görcs eb? - kérdezte Bianchon.
- Görbe eb.
- Görögebb.
- Görög eb.
- Göndör eb.
- Gödrösebb.
- Görcsösebb.
- Görvélyes eb.
- Görkutya.
Ez a nyolc válasz futótűzsebességgel röpködött a terem minden részéből, és annál nevettetőbb volt, mivel szegény Goriot apó együgyű képpel nézett asztaltársaira, mint aki valami idegen nyelvet igyekszik megérteni.
- Görbe? - kérdezte Vautrintól, aki mellette ült.
- Görbedjen csak, édes öregem! - felelte Vautrin, s akkorát csapott Goriot apó fejére, hogy a sapkája benyomódott, és a szeméig csúszott le.
Szegény öreg, elhűlve a hirtelen támadástól, egy pillanatig mozdulatlan maradt. Christophe elvitte a tányérját, abban a hiszemben, hogy már végzett a levesével, úgyhogy mikor Goriot feltolta a sapkáját, és tovább akart enni, kanala az asztalt érte. Az asztaltársakból kipukkant a nevetés.
- Uram - mondta az aggastyán -, ez rossz tréfa volt, s ha még egyszer ilyesmit merészkedik tenni...
- Mi lesz akkor, papa? - vágta el a szavát Vautrin.
- Valamikor csúnyán meglakolhat érte...
- A pokolban, ugye? - kérdezte a festő. - Abban a sötét kuckóban, ahová a rossz gyerekeket dugják.
- Ejnye, kisasszony - szólította meg Vautrin Victorine-t -, ön semmit sem eszik. Talán bizony nem boldogult a kedves papával?
- Szörnyű ember az - szólt Couture-né.
- Észre kell téríteni - mondta Vautrin.
- A kisasszony - szólt Rastignac, aki elég közel ült Bianchonhoz - pert indíthatna tartásdíjért, hiszen nem táplálkozik. Nini, nézzék csak, hogy bámulja Goriot apó Victorine kisasszonyt.
Az öreg az evésről is megfeledkezett, le nem vette szemét a szegény lánykáról, akinek arcvonásai igazi bánatot tükröztek, a félreismert, atyját szerető gyermek bánatát.
- Barátom - mondta halkan Eugène -, tévedtünk. Az öreg Goriot nem hülye, és nem is gyenge. Alkalmazd rá a Gall-féle módszert, és mondd meg, mit tartasz róla. Ma éjjel láttam, hogy egy ezüsttálat úgy összegyúrt, mintha viaszból lett volna, és ugyanakkor az arckifejezése rendkívüli érzelmeket árult el. Élete sokkal rejtelmesebbnek látszik, semhogy ne lenne érdemes tanulmányozni. Úgy van, Bianchon, hiába nevetsz, nem tréfálok.
- Egyetértek veled abban, hogy ez az ember orvostudományi eset. Ha akarod, felboncolom.
- Azt nem, csak tapintsd meg a fejét.
- Attól tartok, a butasága ragadós.
Másnap Rastignac nagyon elegánsan kiöltözködött, és délután három óra tájt elment Restaud-néhoz. Útközben átengedte magát a bolondul csapongó reményeknek, amelyek oly izgalmasan megszépítik a fiatalok életét: olyankor nem törődnek akadályokkal és veszélyekkel, mindenben a sikert látják, játszi képzeletükkel költőivé színezik prózai létüket, és maguk idézik fejükre a boldogtalanságot vagy szomorúságot olyan terveik meghiúsításával, amelyek még csak féktelen vágyaikban éltek. Ha nem volnának tudatlanok és félénkek, fölborítanák a társadalmat. Eugène nagyon vigyázva lépkedett, nehogy besározza magát, de folyton arra gondolt, mit mond majd Restaud-nénak, elméjében elraktározta egy képzeletbeli társalgás előre kieszelt fordulatait, szellemességekre, talleyrand-i mondásokra készült, feltételezve, hogy holmi kis körülmények kedveznek majd jövőjét megalapozó vallomásának. Közben jó sáros lett, úgyhogy kénytelen volt a Palais-Royalnál kikeféltetni a cipőjét meg a nadrágszárát.
Lennék csak gazdag - mondta magában, mikor fölváltotta az ötfrankost, amelyet baj esetére vett magához -, akkor kocsin jöhettem volna, és zavartalanul átgondolhattam volna mindent.
Végre ott volt a Helder utcában, és Restaud grófné után kérdezősködött. Mint aki biztos majdani diadalában, hideg dühvel állta az emberek fitymáló pillantását, akik látták, hogy gyalog jött át az udvaron, és nem hallották, hogy kocsi állt volna meg a kapu előtt. Annál érzékenyebben érintette ez a pillantás, mert már akkor érezte alsóbbrendűségét, amikor az udvarba lépett, és pompás lovat pillantott meg egy elegáns, kétkerekű bricska előtt. Pazar életmód fényűzését fitogtatja az ilyen fogat, amely Párizsban a nagyúri jólét természetes velejárója. Egyszeriben elment a kedve mindentől. Mintha bezárultak volna agyának rekeszei, melyekről azt hitte, tele vannak elmésséggel. Úgy érezte, elbutult. Egy inas bejelentette a grófnénak a látogatót. Eugène, mialatt a válaszra várt az előszobában az egyik ablak előtt, fél lábra nehezedve a párkányra könyökölt, és gépiesen nézett ki az udvarra. Sokallotta az eltelt időt, és el is ment volna, ha nincs meg benne a délvidéki szívósság, amely csodákra képes, mikor egyenest halad a célja felé.
- Uram - mondta a komornyik -, a grófné budoárjában tartózkodik. Úgy el van foglalva, hogy nem is felelt nekem. De ha uraságod volna olyan szíves a szalonba fáradni, ott már van valaki.
Rastignac megcsodálta ama ijesztő képességét ezeknek az embereknek, akik egyetlen szóval megvádolják vagy elítélik uraikat.
Az ajtót, amelyen át a komornyik távozott, elszántan kinyitotta, nyilván el akarta hitetni a szemtelen lakájokkal, hogy ismerős a házban; de nagy szelesen olyan helyiségbe tévedt, amelyben lámpák, pohárszékek, fürdőlepedők melegítésére való készülékek voltak, s amely egyfelől sötét folyosóra, másfelől melléklépcsőre nyílt. Az előszobából elfojtott nevetgélést hallott, ez betetőzte zavarát.
- Uram, a szalon erre van - mondta a komornyik színlelt tisztelettel, amely megint csak gúnynak hatott.
Eugène oly hirtelen fordult vissza, hogy megbotlott egy fürdőkádban, de szerencsére még idejében elkapta a kalapját, nehogy a vízbe pottyanjon. Ebben a pillanatban a kis lámpával megvilágított hosszú folyosó végében kinyílt egy ajtó, Eugène Restaud-né és Goriot apó hangját hallotta, és egy csók cuppanását. Belépett az ebédlőbe, keresztülhaladt rajta, a komornyikot nyomon követve az első szalonba ért, s az ablakhoz állt, mert észrevette, hogy onnét az udvarra láthat. Kíváncsi volt, vajon ez a Goriot apó csakugyan az ő Goriot apója-e. Furcsán vert a szíve, eszébe jutottak Vautrin rémes megjegyzései. A komornyik az ajtónál várta Eugène-t, de hirtelen egy elegáns fiatalember lépett ki a szalonból, és türelmetlenül mondta:
- Elmegyek, Maurice. Mondja meg a grófnénak, hogy több mint félóra hosszat vártam.
A szemtelen ficsúr, akinek nyilván joga volt a szemtelenséghez, valami olasz áriát dúdolt, és az ablakhoz lépett, amelynél Eugène állt. Látni akarta a diák arcát, de meg ki is akart nézni az ablakon.
- Jobban tenné a gróf úr, ha várna még egy kicsit, a grófné éppen végzett - szólt a komornyik, és visszament az előszobába.
Ebben a pillanatban ért az öreg Goriot a kis lépcsőházon át a kapuhoz. Ki akarta nyitni az esernyőjét, és nem vette észre, hogy a nagy kapu sarkig tárva van, és könnyű kis hintón egy rendjeles fiatalember hajt be az udvarra. Goriot-nak csak annyi ideje volt, hogy hátralépjen, nehogy elgázolják. Az esernyő selymétől kissé megbokrosodva, a ló könnyű vágtában a feljáró felé szökellt. A fiatalember dühösen nézett Goriot apóra, s mielőtt ez kilépett a kapun, olyan kényszeredett udvariassággal köszönt Goriot-nak, ahogy az uzsorásnak köszön valaki, ha éppen szüksége van rá, vagy ahogy egy lecsúszott embernek is megadja a köteles tiszteletet, de utólag restelkedik. Goriot apó nyájas, barátságos fejbiccentéssel köszönt vissza. Minden villámgyorsan játszódott le. Eugène figyelmét annyira lekötötte a jelenet, hogy észre sem vette: nincs egyedül, de hirtelen a grófné hangját hallotta.
- Ej, Maxime, hát elmegy? - kérdezte a hang kissé haragos szemrehányással.
A grófné ügyet sem vetett a kis hintó érkezésére. Rastignac hirtelen megfordult, és ott látta az asszonyt fehér kasmírból varrt, rózsaszín szalagcsokrokkal díszített, kacér pongyolában. Hanyagul fésülködött meg, ahogy délelőtt a párizsi nők szoktak, jó illatot árasztott, biztosan az imént fürdött, amitől szépsége még frissebbnek, még kéjesebbnek hatott. Szeme nedvesen csillogott. Egy ifjú szeme mindent meglát: szelleme úgy egyesül a nő tündöklésével, ahogyan a növény azokat az anyagokat szívja be a levegőből, amelyekre szüksége van. Eugène-nek sem kellett megérintenie a hölgy kezét, anélkül is érezte, mily virulóan üde. A kasmíron keresztül látta a mellek rózsaszínét, a kissé szétnyílt pongyola alól kivillant egy-egy kis meztelen hely, amin szemét legeltethette. A grófné nem szorult fűzőre, csak az öv jelezte hajlékony derekát, nyaka szerelemre csábított, lábai formásak voltak a papucsban. Mikor Maxime megfogta a kezét, hogy megcsókolja, akkor vette észre Eugène Maxime-ot és a grófné Eugène-t.
- Á, ön az, Rastignac úr! Örülök, hogy látom - mondta a grófné olyan arckifejezéssel, amelyből ért az okos ember.
Maxime hol Eugène-re, hol a grófnéra nézett, tekintete érthetően kifejezte, hogy el akarja távolítani a betolakodót. "Remélem, drágám, kitiltod a házadból ezt a legénykét!" Ezt jelentette világosan és érthetően az orcátlanul fennhéjazó fiatalember pillantása, akit Anastasie grófné Maxime-nak szólított, s akinek arcát azzal az odaadó figyelemmel vizsgálta, amely egy nő minden gondolatát elárulja, anélkül hogy ő maga sejtené. Rastignac heves gyűlöletet érzett a fiatalember iránt. Először is Maxime szépen fésült, szőke haja ráeszméltette, mily szörnyen rendetlen az övé. Aztán meg Maxime cipői finomak és tiszták voltak, míg az övéi, bármily óvatosan járt is az utcán, kissé besározódtak. Végül Maxime a derekához simuló császárkabátban elegáns volt, mint egy szépasszony, míg Eugène most, fél háromkor, fekete frakkot viselt. A Charente vidéki ifjú elég okos volt ahhoz, hogy megértse, milyen felsőbbséget ad a ruházat a magas, karcsú, kék szemű, halvány arcú dandynek, jóllehet az a fajta ember, aki képes lenne az árvák pénzét is elsikkasztani. Restaud-né nem várta meg Eugène válaszát, hanem sebbel-lobbal beszökött a másik szalonba. Hol szétnyíló, hol összezáródó pongyolája úgy libegett utána, hogy a pillangó röptére emlékeztetett. Maxime nyomon követte. Eugène dühösen csatlakozott hozzájuk. Együtt voltak hát hárman a nagy szalonban, a kandalló mellett. Eugène tudta, hogy terhére van az utálatos Maxime-nak, de szántszándékkal terhére akart lenni, még ha magára vonja is a grófné rosszallását. Hirtelen eszébe jutott, hogy látta ezt a fiatalembert Beauséant-né bálján, sejtette, milyen kapcsolat fűzi Restaud grófnéhoz, és azzal a fiatalos merészséggel, amely baklövésekre és nagy sikerekre vezet, így szólt magában: "Ez hát a vetélytársam, le fogom győzni."
Az oktalan! Nem tudta, hogy Maxime de Trailles gróf ki szokta provokálni a sértést, azután elsőnek lő, és megöli az emberét. Eugène ügyes vadász volt, de céllövésben még nem vitte odáig, hogy húsz bábut eltaláljon huszonkettő közül. Az ifjú gróf a kandalló sarkában álló karosszékbe vetette magát, fogta a piszkavasat, s oly heves, morcos képpel kotorta a tüzet, hogy Anastasie arca hirtelen elborult. A fiatalasszony Eugène-hez fordult, és hidegen kérdő pillantást vetett rá, mintha mondaná: "Miért nem megy már?", amire egy jól nevelt ember rögtön megtalálja azokat a szavakat, amelyeket a távozás szavainak nevezhetnénk. Eugène finomkodva mondta:
- Asszonyom, siettem önnél tiszteletemet tenni, hogy...
Lenyelte a folytatást. Nyílt az ajtó, és belépett az az úr, aki az imént a kis hintót hajtotta. Kalap nélkül volt, nem köszönt a grófnénak, aggodalmas pillantást vetett Eugène-re, kezet nyújtott Maxime-nak, s testvéries hangsúlya, ahogy jó napot kívánt neki, nagyon meglepte Eugène-t. A vidéki fiatalemberek nem tudják, milyen kellemes az élet hármasban.
- Restaud gróf - szólt a grófné a diákhoz, férjére mutatva.
Eugène mélyen meghajolt.
- Ez az úr - folytatta a grófné, most Eugène-t mutatva be férjének - Rastignac báró úr, Marcillacék révén Beauséant vikomtné rokona, a vikomtné bálján volt szerencsém vele megismerkedni.
Marcillacék révén Beauséant vikomtné rokona! Csaknem ünnepélyesen mondta ezt a grófné, háziasszonyi büszkeséggel hangsúlyozva, hogy nála csak előkelő emberek fordulnak meg. Szavainak varázsereje volt. A gróf szertartásos hidegsége feloldódott. Barátságosan üdvözölte a diákot.
- Örvendek a szerencsének, uram - mondta.
Maga Maxime de Trailles gróf is meglepődve pillantott Eugène-re, és tüstént levetette a kihívó modorát. Ez a varázsütés, amelyet egy név említése idézett elő, egyszerre harminc rekeszt nyitott fel a délvidéki ifjú agyában, és visszaadta elmésségét, amelyre felkészült. Világosság gyúlt ki benne, kezdett tisztán látni a párizsi társaságnak a számára eddig homályos légkörében, s ekkor már távol esett gondolataitól a Vauquer-ház és Goriot apó.
- Azt hittem, a Marcillac család kihalt - jegyezte meg Restaud gróf.
- Úgy van, gróf úr - felelte Eugène. - Dédnagybátyám, Rastignac lovag, elvette a Marcillac család örökösnőjét. Egyetlen leánya feleségül ment Clarimbault marsallhoz, Beauséant-né anyai dédapjához. Mi vagyunk a fiatalabbik ág, amely annál is szegényebb, minthogy egyik dédnagybátyám, az ellentengernagy, mindenét elvesztette a király szolgálatában. A forradalmi kormány, amikor feloszlatta az Indiai Társaságot, nem ismerte el családunk igényeit.
- Nemde, az ön tisztelt dédnagybátyja 1789 előtt a Bosszúálló parancsnoka volt?
- Igen.
- Akkor ismerte dédapámat, a Warwick parancsnokát.
Maxime vállat vont, és tekintete, ahogy Restaud-néra nézett, ezt mondta: "Ha ezek most tengerészetről kezdenek beszélni, végünk van." Anastasie megértette a pillantást. A nők csodálatos színlelőképességével elmosolyodott, és így szólt:
- Jöjjön csak, Maxime, szeretnék valamit kérni magától. Uraim, önök csak hajózzanak nyugodtan a Warwick és a Bosszúálló fedélzetén.
Fölállt, és gúnyos alattomossággal intett Maxime-nak, aki indult vele a budoár felé.
A morganatikus pár - ennek a csinos német kifejezésnek nincs megfelelője a franciában - még az ajtóig sem ért, amikor a gróf félbeszakította Eugène-nel megkezdett társalgását.
- Anastasie! Kérem, maradjon itt - kiáltott ingerülten -, hiszen tudja, hogy...
- Jövök, jövök - vágott szavába az asszony -, csak egy perc, amíg elmondom Maxime-nak, amivel meg akarom bízni...
Mindjárt visszajött. Mint minden asszony, aki kénytelen figyelni férje jellemét, hogy úgy viselkedhessen, ahogy kedve tartja, s pontosan tudja, meddig mehet el anélkül, hogy elveszítené a férj értékes bizalmát, és sohasem ellenkezik vele az élet apró dolgaiban: Restaud-né a gróf hangjának színéből megértette, hogy nem lenne nyugta, ha a budoárban marad. Ezt a váratlan kellemetlenséget Eugène okozta. Ezért a grófné haragos arccal és mozdulattal mutatott a diákra, mire Maxime csípősen így szólt a társasághoz:
- Úgy látom, el vannak foglalva. Nem akarok alkalmatlankodni. Ajánlom magam. - És már ment is.
- Maradjon, Maxime! - szólt utána a gróf.
- Várom ebédre - mondta a grófné. Megint magukra hagyta a grófot és Eugène-t, és kiment Maxime után az első szalonba. Ott elég soká maradtak együtt, azt hitték, közben Restaud gróf módját ejti, hogy útnak eressze Eugène-t.
Rastignac hallotta, amint hol nevetnek, hol csevegnek, majd elhallgatnak. De a furfangos diák szellemeskedett Restaud úrral, hízelgett neki, vagy vitákba bonyolította, pusztán azért, hogy még láthassa a grófnét, és kiszimatolhassa, miféle összeköttetésben áll Goriot apóval. Rejtély volt előtte ez az asszony, aki nyilván szerelmes Maxime-ba, ujja körül forgatja férjét, s ráadásul titkos kapcsolatot tart az öreg tésztagyárossal. Be akart hatolni ebbe a rejtélybe, mert azt remélte, ily módon korlátlanul uralkodhat e fölött az ízig-vérig párizsi asszony fölött.
- Anastasie! - szólította a gróf ismét a feleségét.
- Sajnos, Maxime - mondta az asszony a fiatalembernek -, bele kell törődnünk. Ma este...
- Remélem, Nasie - súgta fülébe Maxime -, kiteszi a szűrét ennek a fickónak. Csak úgy parázslott a szeme, mikor magán szétnyílt a pongyola. Vallomásokkal ostromolná, hírbe keverné magát, és én kénytelen lennék megölni őt.
- Elment az esze, Maxime? - mondta a grófné. - Hiszen egy ilyen diákocska a legjobb villámhárító! Éppen arra akarom felhasználni, hogy ellene uszítsam a férjemet.
Maxime elnevette magát és távozott. A grófné az ablakból nézte, ahogy kocsijába szállt, és ostorával suhintva elindította lovát. Csak akkor ment vissza a szalonba, amikor a nagy kapu bezárult.
- Hallja csak, kedvesem - újságolta a gróf, amikor felesége belépett -, Rastignac úr családja nem messze lakik Verteuil-től, a Charente partján. Az ő nagybátyja és az én nagyapám ismerték egymást.
- Nagyon örülök, hogy ismerősök kerültek össze - mondta szórakozottan a grófné.
- Nem is képzeli, mennyire - mondta halkan Eugène.
- Hogyhogy? - kérdezte élénken a grófné.
- Úgy - válaszolta a diák -, hogy az imént láttam elmenni innen egy urat, Goriot papát, aki közvetlen szomszédom a penzióban, ahol lakom.
A papa szó hallatára a gróf, aki a tüzet piszkálta, a kandallóra dobra a piszkavasat, mintha megégette volna a kezét, és felállt.
- Uram, mondhatta volna úgy, hogy Goriot úr.
Férje ingerültségét látva, a grófné előbb elsápadt, majd elpirult, szemmel láthatóan zavarban volt. Igyekezett természetes hangot megütni, és erőltetett könnyedséggel mondta:
- Nincs senki, akit jobban szeretnénk nála...
Félbeszakította magát, zongorájára nézett, s mintha valami szeszélyes ötlete támadt volna, így szólt:
- Szereti a zenét, uram?
- Nagyon - felelt Eugène. Elpirult, úgy érezte, súlyos ostobaságot követett el.
- Énekel? - kérdezte a grófné, és a zongorájához ült, a mély c-től a magas f-ig végigfuttatva kezét a billentyűkön, glissando.
- Nem asszonyom.
Restaud gróf fel-alá járt a szobában.
- Kár, megfosztja magát a siker hatalmas eszközétől. Ca-a-ro, ca-a-ro, non du-bi-ta-re[21] - énekelt a grófné.
Azzal, hogy kiejtette Goriot apó nevét, újból varázspálcát suhogtatott meg Eugène, de éppen ellenkező hatást ért el vele, mint a "Beauséant-né rokona" szavakkal. Olyan helyzetbe került, mint akit szívességből elvisznek egy régiséggyűjtőhöz, s véletlenségből úgy meglök egy szobrocskákkal megrakott polcot, hogy három-négy rosszul odaerősített fej legurul. A föld alá szeretett volna süllyedni. Restaud-né rideg és fagyos lett, közönyössé vált szeme kerülte a mafla diák tekintetét.
- Asszonyom - hajolt meg Eugène -, önnek beszélnivalója van a férjével. Fogadja mély hódolatomat, és engedelmével...
- Valahányszor eljön - mondta gyorsan a grófné, egy kézmozdulattal félbeszakította Eugène-t -, legyen meggyőződve, örömet okoz nekem és Restaud grófnak.
Eugène mély meghajlással búcsúzott a házaspártól. Szabadkozása ellenére Restaud gróf kikísérte az előszobáig.
- Valahányszor ez az úr jelentkezne - mondta aztán Maurice inasnak -, sem a grófné, sem én nem vagyunk itthon.
Amikor Eugène a kijárathoz ért, látta, hogy esik.
Na - gondolta magában -, itt ma olyan ügyetlenséget követtem el, aminek sem az okát, sem a horderejét nem ismerem. Ráadásul tönkreteszem a ruhám meg a kalapom. Jobban teszem, ha otthon kuksolok, magolom a jogot, s csak arra gondolok, hogy jóravaló hivatalnok váljon belőlem. Hogy járjak társaságba, hogy lépjek fel ott illendően? Hiszen ahhoz nélkülözhetetlen kellékekre kéne szert tennem: hintóra, lakkcipőre, aranyláncra, már kora reggel is viselendő hófehér szarvasbőr kesztyűre, aminek párja hat frank. Este pedig mindig sárga kesztyűt kell viselni! Hej, öreg Goriot!
Ahogy kiért az utcai kapu elé, egy bérkocsis, aki alkalmasint új házasokat vitt, és szívesen csinált volna néhány feketefuvart gazdája rovására, intett Eugène-nek, látva, hogy fekete ruhában, fehér mellényben, sárga kesztyűben, lábán fényezett cipővel, esernyő nélkül gyalogol. A diákon erőt vett az a siket düh, amelynek hatására egy fiatalember egyre lejjebb ereszkedik abban a szakadékban, amelybe betévedt, remélve, hogy végül rátalál a kivezető útra. Eugène a kocsis szótlan kérdésére beleegyező fejbólintással felelt, noha nem volt több a zsebében négy franknál. Beült a kocsiba, ahol néhány narancsvirágszirom és néhány darabka aranyfonal arra vallott, hogy csakugyan új házasokat vitt az előbb.
- Hová tetszik? - kérdezte a kocsis, akinek kezén már nem volt fehér kesztyű.
No, ha már benne vagyok - gondolta Eugène -, legalább legyen valami hasznom a dologból.
- A Beauséant-palotához - mondta hangosan.
- Melyikhez?
A fölényes kérdés zavarba hozta a diákot. Az újdonsült világfi nem tudta, hogy két Beauséant-palota létezik, nem tudta, mennyire bővelkedik rokonokban, akik nem törődnek vele.
- Beauséant vikomthoz, lakik...
- A Grenelle utcában - bólintott a kocsis. - Van ám Beauséant grófnak és Beauséant márkinak is palotája a Saint-Dominique utcában - jegyezte meg felhúzva a hágcsót.
- Tudom - válaszolt szárazon Eugène. "Ma mindenki gúnyolódik rajtam! - mondta magában, és az elülső párnás ülésre dobta kalapját. - Ez a kiruccanás jó csomó pénzembe fog kerülni. De legalább igazán főúri módon látogatom meg úgynevezett unokanővéremet. Goriot apó máris legalább tíz frankomba kerül, a vén gazfickó! Szavamra, elmondom a kalandomat Beauséant-nénak, hátha megnevettetem vele. Ő bizonyára ismeri a farkatlan öreg patkány és a szépasszony bűnös viszonyának titkát. Jobb, ha az unokanővérem tetszését vívom ki, mint ha belebotlom ebbe a ledér asszonyba, aki, úgy érzem, igen nagy igényű. Ha a szép vikomtné neve oly hatalmas, mekkora súlya lehet a személyének? Törjünk magasra. Ha meg akarjuk vívni az eget, az Úristent kell célba vennünk."
Ez a néhány szó rövid foglalata annak az ezernyi gondolatnak, amelyek közt hányódott. Látta, hogy esik, ez valamennyire visszaadta nyugalmát és biztonságérzetét. Gondolta, ha el is herdál kettőt a néhány becses ötfrankosa közül, megéri, mert ruháját, cipőjét és kalapját óvja meg vele. Jókedvre derült, amikor meghallotta a kocsis kiáltását: - Kérem a kaput! - Vörös-arany libériába öltözött portás tárta ki a palota kapuját, és Eugène jóleső elégtétellel érezte, hogy kocsija a kapubolton át begördül az udvarra, ott megfordul, és megáll az oszlopos tornác védőteteje alatt. A vörös szegélyes kék lebernyeget viselő kocsis leeresztette a kocsi hágcsóját. Eugène, ahogy kiszállt, elfojtott nevetést halott a tornác felől. Négy-öt inas élcelődött a lakodalmas kocsi otrombaságán. Nevetésük okát tisztán látta a diák, amikor ezt a kocsit összehasonlította Párizs egyik legelegánsabb hintójával. Két tüzes ló volt eléje fogva, fülük mellett rózsák díszlettek, zablájukat harapdálták, és meg is ugrottak volna, ha a hajporos, nyakravalós kocsis féken nem tartja őket. A Chaussée-d’ Antinen, Restaud grófné udvarán, egy huszonhat éves fiatalember könnyű bricskája állott. Itt, a Saint-Germain negyedben nagyúri fényűzésre vallott ez a pompás hintó, amelyet harmincezer frankért sem lehetett volna megvásárolni.
Ki lehet itt? - tűnődött Eugène. Kissé elkésve látta be, hogy Párizsban bajosan akadhat nő, aki ne lenne lefoglalva, s hogy e királynők meghódításához ifjonti vére egymagában kevés. - Ördögadta! Alighanem az unokanővéremnek is megvan a maga Maxime-ja.
Gyötrődve ment föl a tornácra. Láttára az inasok kitárták az üvegezett ajtót, és komolyan álltak, mint a szamár, ha a hátát vakarják. Az estély, amelyen részt vett, a Beauséant-palota földszinti nagy fogadótermeiben zajlott. Mivel nem ért rá, hogy a meghívás és a bál közti időben tiszteletét tegye unokanővérénél, még nem járt Beauséant-né otthonában, így hát most első ízben látta az előkelő hölgy lelkéről és szokásairól tanúskodó egyéni elegancia csodáit. Fokozta a tanulmány érdekességét, hogy összehasonlításul kínálkozott Restaud-né szalonja. A vikomtné csak fél ötkor mutatkozott. Öt perccel előbb bizonyára nem fogadta volna fiatal rokonát, Eugène-t, aki mit sem tudott a párizsi etikett szabályairól, és akit a virágdíszes, aranyozott korlátos, piros szőnyeges fehér márványlépcsőn vezettek föl Beauséant-néhoz. A fiatalember nem ismerte a vikomtné közszájon forgó történetét, pedig azokhoz a mendemondákhoz tartozott, amelyeknek különféle változatait estéről estére suttogva adják tovább Párizs szalonjaiban.
A vikomtnét három éve mély vonzalom fűzte egy híres és dúsgazdag portugál főnemeshez, Ajuda-Pinto márkihoz. Ártatlan viszony volt. Az ilyen vonzalmak annyira betöltik az érdekelt feleket, hogy nem tűrnek meg harmadik személyt. Beauséant vikomt maga adott példát a közönségnek azzal, hogy akarva, nem akarva szemet hunyt a morganatikus viszony előtt. Akik a barátság első napjaiban két órakor látogatták meg a vikomtnét, ott találták Ajudo-Pinto márkit. Beauséant-né nem zárhatta el ajtaját, ez súlyos illetlenség lett volna. De oly hidegen fogadta a látogatókat, és oly buzgó érdeklődéssel vizsgálta szobája mennyezetét, hogy mindenki megértette, mennyire zavaró az ottléte. Mikor Párizsban híre ment, hogy Beauséant vikomtnénak terhére van az, aki kettő és négy közt látogatja meg, többé senki sem zavarta magányában. A vikomtné férje és hódolója társaságában járt színházba vagy operába, de Beauséant volt annyira tapintatos, hogy magára hagyta feleségét a portugállal, miután elkísérte őket.
Ajuda házasodni készült. Egy Rochefide kisasszonnyal járt jegyben. A tervezett házasságról az egész előkelő társaságban csak egyvalaki nem tudott, ez a valaki Beauséant-né volt. Egyik-másik barátnője ugyan célozgatott rá, de ő csak nevetett, abban a hiszemben, hogy barátnői meg akarják bolygatni irigyelt boldogságát. Közben már közeledett a kihirdetés ideje.
A szép portugál azért jött, hogy a vikomtnénak bejelentse házasságát, de eddig egy árva szót sem mert szólni róla. Vajon miért? Semmi kétség, nincs nehezebb, mint ilyen ultimátumot terjeszteni egy nő elé. Némely ember jobban érzi magát a vívóporondon ellenfele előtt, aki tőrt szegez szívének, mint szemtől szemben egy asszonnyal, aki két óra hosszat panaszkodik, aztán ájuldozik, úgy, hogy élesztgetni kell. E pillanatban tehát Ajudo-Pinto tűkön ült, és távozni akart, azzal biztatva magát, hogy Beauséant-né úgyis megtudja az újságot; majd ír neki, elvégre kényelmesebb levelezés útján elintézni ezt a gáláns hóhérmunkát, mint élőszóval.
Mikor a vikomtné komornyikja bejelentette Eugène de Rastignac urat, Ajudo-Pinto megremegett örömében. Tudni való, hogy a szerelmes nő találékonyabb, ha gyanakvásra keres okot, mint amilyen élelmes a gyönyörök hajszolásában. Mikor ott tart, hogy el akarják hagyni, gyorsabban felfogja egy mozdulat értelmét, mint ahogy Vergilius paripája megszimatolja a távoli hímport, amely a nászt ígéri neki. Természetes hát, hogy Beauséant-né is észrevette ezt az önkéntelen, könnyed, de naiv őszinteségével ijesztő mozdulatot. Eugène nem tudta, hogy Párizsban senkihez sem szabad beállítani anélkül, hogy az ember a ház barátaival el ne mondassa magának a férj, a feleség, a gyermekek történetét, ha nem akar elkövetni olyan hatalmas baklövést, amelyekről Lengyelországban képletesen azt szokás mondani: "Fogj hat ökröt a szekered elé!" - nyilván azért, hogy kihúzhasd magad a kátyúból, amelyben megfeneklettél. Hogy Franciaországban még nincs nevük az ilyen társalgási baleseteknek, bizonyára azért van, mert szinte elő sem fordulhatnak, oly óriási nálunk az emberek megszólásának nyilvánossága. Minthogy már egyszer kátyúba került Restaud-nénál, aki annyi időt sem adott neki, hogy befogja a maga hat ökrét, csak Eugène volt rá képes, hogy most, amikor Beauséant-nénál vizitelt, újrakezdje az ökörhajtást. Míg azonban Restaud-nénak és Trailles úrnak szörnyen terhére volt, most Ajuda urat szerencsésen kihúzta kínos zavarából.
Amidőn ugyanis Eugène belépett a szürke és rózsaszín tapétás, kacér szalonba, ahol a pompa igazi eleganciának hatott, a portugál hirtelen elköszönt a háziasszonytól, és az ajtó felé sietett.
- Mi lesz ma este? - kérdezte Beauséant-né, hátrafordulva a márki felé. - Nem megyünk a Bouffons-ba?
- Én nem mehetek - mondta a férfi, s keze már a kilincsen volt.
Beauséant-né felállt, és visszahívta a márkit, ügyet sem vetve Eugène-re, aki a csodás gazdagságtól káprázó szemmel állt ott, azt hitte, az Ezeregyéj meséit látja megvalósulva, s nem tudta, hova bújjék e hölgy jelenlétében, aki nem vett róla tudomást. A vikomtné felemelte jobb keze mutatóujját, és kecses mozdulattal helyet mutatott a márkinak. Oly parancsoló erő volt ebben a mozdulatban, hogy a márki elengedte az ajtókilincset, és odament hozzá. Eugène nem csekély irigységgel nézte.
Lám - mondta magában -, a hintó gazdája! Hát tüzes lovak kellenek, lakájsereg és tömérdek arany, hogy magunkra vonjuk egy párizsi szépasszony figyelmét?
Szíven ütötte a fényűzés démona, megszállta a nyereség láza, torkát kiszárította az aranyszomj. Negyedévre háromszáz frankja volt. Apja, anyja, testvérei, nagynénje összesen kétszáz frankot sem költöttek havonta. Jelenlegi helyzetére és elérendő céljára gondolt, s az összehasonlítás végképp elkábította.
- Miért nem jöhet színházba? - kérdezte nevető arccal a vikomtné a portugáltól.
- Fontos dolgom van! Az angol nagykövetnél vacsorázom.
- Hagyja ott.
Ha egy férfi csal, kénytelen összevissza hazudozni.
- Ez az óhaja? - kérdezte nevetve.
- Persze.
- Csak ezt akartam hallani - felelte a márki, és gyöngéd pillantása minden más nőt megnyugtatott volna. Kezet csókolt és távozott.
Eugène végigsimított a haján, és mélyen hajbókolt, gondolva, hogy Beauséant-né most már majd törődik vele. De az asszony hirtelen felugrik, kisiet a folyosóra, az ablakhoz szalad, nézi, ahogy Ajuda a kocsijába száll; hallgatózik, és hallja a parancsot, amelyet az inas továbbad a kocsisnak:
- Rochefide úrhoz.
Ez a két szó, és a mód, ahogy Ajuda a kocsijába vetette magát, villámlás és mennydörgés erejével érte az asszonyt. Halálos felindultsággal ment vissza a szalonba. Ilyenek az előkelő világban a legszörnyűbb katasztrófák. A vikomtné a hálószobájába vonult, asztalhoz ült, és csinos levélpapírt vett elő. Ezt írta:
Mivelhogy nem az angol nagykövetségen, hanem Rochefide-éknél vacsorázik, magyarázattal tartozik nekem. Várom.
Keze remegésétől néhány betű olvashatatlanná vált. Kijavította, aztán C betűt írt a sorok alá, ami Claire de Bourgogne-t jelentett. Csengetett.
- Jacques - mondta a belépő komornyiknak -, fél nyolckor elmegy Rochefide úrhoz, Ajuda márkit keresi. Ha a márki úr ott van, átadja neki ezt a levelet, választ nem kér. Ha nincs ott, akkor hazajön, és visszahozza a levelet.
- Méltóságos asszony, valaki van a szalonban.
- Csakugyan! - szólt a hölgy, és benyitott a szalonba.
Eugène kezdte rosszul érezni magát. Végre meglátta a vikomtnét, és szíve elfacsarodott az asszony izgalomtól remegő hangjától.
- Bocsásson meg, uram, néhány sort kellett írnom, de most már az öné vagyok.
Nem is tudta, mint mond, mert közben ezt gondolta: "Úgy, el akarja venni Rochefide kisasszonyt. Mintha nem lenne lekötve! Ezt a házasságot még ma este felborítom, vagy... De nem, holnapra tárgytalan az egész."
- Kedves rokon... - szólalt meg Eugène.
- Tessék? - nézett rá a vikomtné dermesztően kihívó pillantással.
Eugène megértette. Három óra óta annyi mindent tanult, hogy most résen állt.
- Asszonyom - hebegte elpirulva. Kis habozás után folytatta: - Bocsásson meg, de annyira szükségem van pártfogására, hogy nem ártott volna egy kis atyafiságos kapcsolat.
Beauséant-né szomorkásán mosolygott: már érezte maga körül a balsors viharszelét.
- Ha ismerné családom helyzetét - folytatta Rastignac -, örömest játszaná a mesebeli tündér szerepét, aki kedvét leli abban, hogy elhárítsa az akadályokat védencei útjából.
- Hát jó, kedves rokon - nevetett az asszony -, miben lehetek segítségére?
- Nem is tudom. Már az is, hogy szegről-végről rokonságban vagyok önnel, kincset ér. Zavarba hozott, azt se tudom, mit akartam mondani. Ön az egyetlen ismerősöm Párizsban. Ó, önhöz akartam fordulni, meg akartam kérni, vállaljon el mint szegény gyereket, aki szívesen a szoknyájához varrná magát, és meg tudna halni önért.
- Megölne valakit értem?
- Akár kettőt is.
- Gyerek! Igen, maga gyerek - mondta a vikomtné, visszatartva könnyeit -, maga őszintén tudna szeretni!
- Ó! - sóhajtott Eugène, és bólintott.
A merész válasz élénk érdeklődést keltett a vikomtnéban a diák iránt. A délvidéki ifjú most először számítgatta eshetőségeit. Restaud-né kék budoárja és Beauséant-né rózsaszín szalonja közt három évre valót tanult abból a párizsi jogból, amelyről sosem esik szó az egyetemen, pedig ez a magasrendű jogtudomány, és aki jól megtanulja és helyesen alkalmazza, mindent elérhet.
- Tudom már, mit akartam mondani - mondta Eugène.
- Az ön bálján megismerkedtem Restaud grófnéval, és ma délelőtt nála voltam.
- Bizonyosan rosszkor ment - szólt mosolyogva Beauséant-né.
- Hát igen, tájékozatlan vagyok, és mindenkit magamra haragítok, ha ön nem segít rajtam. Azt hiszem, nagyon nehéz Párizsban olyan nőt találni, aki fiatal, szép, gazdag, elegáns, és nincs lefoglalva. Nekem pedig szükségem van egyre, aki megtanít arra, aminek maguk, nők, oly tudós magyarázói: az életre. Csakhogy mindenütt találok egy Trailles grófot. Eljöttem hát ide, hogy megtudjam egy rejtvény kulcsszavát, s megkérjem önt, mondja meg, milyen ostobaságot követtem el. Említettem egy öreg...
- Langeais hercegasszony őkegyelmessége - jelentette Jacques, félbeszakítva a diákot, aki erre bosszús mozdulatot tett.
- Ha érvényesülni akar - mondta halkan a vikomtné -, első az, hogy ne mutassa ki ily nyíltan az indulatait.
- Hozta isten, kedvesem - fogadta vendégét. Fölállt, a hercegné elé ment, és mindkét kezét megszorította, oly túláradó gyöngédséggel, mintha édesnővére lett volna. A hercegasszony a legelbűvölőbb kedveskedéssel viszonozta.
Ezek ketten igazi jó barátnők - mondta magában Rastignac. - Mindjárt két pártfogóm lesz; ennek a két asszonynak azonos hajlamai lehetnek, és a hercegné is bizonyára kitüntet majd az érdeklődésével.
- Minek köszönhetem a szerencsét, drága Antoinette? - kérdezte Beauséant-né.
- Láttam, hogy Ajudo-Pinto úr Rochefide-ékhez ment, gondoltam, egyedül találom magát.
Beauséant-né nem harapott az ajkába, nem pirult el, tekintete nem változott meg, sőt mintha felderült volna a homloka, mialatt a hercegné ezeket a végzetes szavakat mondta.
- Ha tudtam volna, hogy vendége van... - tette hozzá a hercegné, Eugène felé fordulva.
- Eugène de Rastignac úr, az unokatestvérem - mondta a vikomtné. - Nem tudja, mi van Montriveau tábornokkal? - kérdezte. - Sérisytől hallottam tegnap, hogy sehol sem látni. Volt ma magánál?
A hercegnét szíven találta a kérdés. Őrülten szerelmes volt a tábornokba, aki a hír szerint elhagyta. Elpirulva felelte:
- Tegnap az Élysée-ben volt.
- Persze, szolgálatilag - jegyezte meg Beauséant-né.
- Clara, bizonyára tudja - folytatta a hercegné kárörömtől sugárzó arccal -, holnap hirdetik ki Ajuda-Pinto és Rochefide kisasszony egybekelését.
Túl kemény vágás volt. A vikomtné elsápadt, de nevetve válaszolt.
- Üres pletyka, ostobák szórakozása. Ugyan miért kapcsolná össze Ajuda a Rochefide névvel Portugália egyik legelőkelőbb nevét? Rochefide-ék újdonsült nemesek.
- De amint mondják, Berthe kétszázezer frank járadékot fog kapni hozományul.
- Ajuda sokkal gazdagabb, semhogy ilyesmire számítson.
- Csakhogy, kedvesem, Rochefide kisasszony nagyon bájos teremtés.
- Úgy!
- Szóval ma ott vacsorázik, a feltételekben már megállapodtak. Nagyon meglep, hogy kegyed ily hiányosan van értesülve.
- Hát mondja, uram, miféle balfogást csinált tegnap? - kérdezte Eugène-t Beauséant-né. - Tudja, kedves Antoinette, ez a szegény fiú most csöppent ebbe a világba, egy szót sem ért abból, amit mi ketten beszélünk. Legyünk rá tekintettel, halasszuk holnapra a témát. Hiszen holnap úgyis mindent hivatalosan megtudunk, úgyhogy kegyed minden bizonnyal még csak kötelességtudásból hozta híreit.
A hercegné tetőtől talpig végigmérte Eugène-t, azzal az arcátlan pillantással, amely agyonlapítja és fagypontig hűti le a férfit.
- Asszonyom, tudtomon kívül tőrt döftem Restaud-né szívébe. Tudtomon kívül, ez a hibám - mondta a diák, akinek volt annyi esze, hogy megértse a két nő édeskedő szavai mögött a lappangó, gyilkos célzásokat. - Önök továbbra is érintkeznek azokkal, akik tudatosan megbántják önöket, s talán félnek is tőlük, míg arról, aki úgy sért meg valakit, hogy nem sejti, milyen mély sebet üt, azt tartják, hogy ostoba tökfilkó, és megvetést érdemel, mert nem tud semmit a maga hasznára fordítani.
Beauséant-né olvadó pillantást vetett a diákra, ahogyan csak a nagy lelkek tudják egyszerre kifejezni hálájukat és méltóságérzetüket. Ez a pillantás mint valami balzsam enyhítette a sebet, amelyet a hercegné felmérő tekintete ütött a diák szívén.
- Képzelje csak - folytatta Eugène -, el akartam nyerni Restaud gróf jóindulatát. Mert - mondta alázatos és gunyoros képpel fordulva a hercegnéhez -, meg kell mondanom, egyelőre bizony csak szegény diák vagyok, nagyon elhagyatott, nagyon szegény.
- Ne mondja ezt, Rastignac úr. Mi nők, sohasem akarjuk azt, aki senkinek sem kell.
- Eh! - vetette oda Eugène. - Még csak huszonkét éves vagyok, el kell viselnem a korommal járó bajokat. Egyébként most gyónok; és nem térdelhetnék szebb gyóntatószékben; itt követjük el azokat a bűnöket, amelyekkel a másikban megvádoljuk magunkat.
A hercegné hideg arccal fogadta ezt az istentelen beszédet, amely sértette ízlését.
- Rastignac úr, úgy látszik, kezdő...
Beauséant-né jóízűen elnevette magát unokafivére és a hercegné rovására.
- Úgy van, drágám, kezdő még, és tanítónőt keres, aki jó ízlésre oktatná.
- Kegyelmes asszonyom - mondta Eugène -, nem természetes-e, hogy beavatást szeretnék nyerni annak titkaiba, aki elbájol? (Pfuj - korholta magát -, borbély szájába illő frázisokkal traktálom őket.)
- De hiszen Restaud-né, úgy tudom, Trailles úr tanítványa - jegyezte meg a hercegné.
- Ez az, amit nem tudtam - válaszolt a diák. - Ezért tolakodtam hebehurgyán közéjük. Mondom, a férjjel elég jól megértettük egymást, az asszony is megtűrt egy darabig, akkor azonban azt találtam mondani nekik, hogy ismerem azt a férfit, akit egy melléklépcsőn távozni láttam, s aki egy folyosó mélyén megcsókolta a grófnét.
- Ki az? - kérdezte a két hölgy.
- Egy aggastyán, aki havi negyven frankból él a Saint-Marceau negyed legmélyén, akárcsak én, a szegény diák. Mindenki kigúnyolja a szerencsétlen flótást, akit Goriot apónak hívnak.
- Jaj, maga gyerek - kiáltott a vikomtné -, hiszen Restaud-né Goriot lány!
- Tésztagyáros lánya - tette hozzá a hercegné. - Az asszonyka egy cukrász lányával egy napon mutatkozott be az udvarnál. Emlékszik rá, Clara? A király elnevette magát, és latinul mondott valamit a lisztről. Mind a ketten, hogy is csak? mind a ketten...
- Eiusdem farinae[22] - szólt Eugène.
- Ez az - mondta a hercegné.
- Úgy, hát ő az apja? - döbbent meg a diák.
- Úgy bizony. A jó embernek két lánya van. Bolondulásig szereti őket, noha egyik is, másik is úgyszólván megtagadta őt.
- Ugye, a fiatalabbnak valami német nevű bankár a férje, Nucingen báró, ha jól emlékszem? - kérdezte a vikomtné Langeais hercegnére pillantva. - Delphine a neve, nem? Ő az a szőke nő, akinek oldalpáholya van az Operában, de jár a Bouffons-ba is, és igen hangosan szokott nevetni, hogy észrevegyék?
A hercegasszony elmosolyodott.
- Nem értem magát, kedvesem - mondta -, minek foglalkozik annyit ezekkel az emberekkel? Ahhoz, hogy valaki belisztezze magát Anastasie kisasszonnyal, olyan szerelmesnek kell lennie, amilyen Restaud volt. Ó, nem csinált vele jó vásárt. Az asszony Trailles úr kezében van, az pedig vesztét okozza majd.
- Megtagadták az apjukat! - ismételte Eugène.
- Az ám, az apjukat, az apát - hagyta helyben a vikomtné -, egy jó apát, aki, úgy hírlik, öt- vagy hatszázezer frankot adott egyiknek is, másiknak is, hogy jól kiházasítsa és boldoggá tegye őket, s magának csak nyolc-tízezer frank évjáradékot tartott meg, abban a hiszemben, hogy leányai az övéi maradnak, hogy két otthont teremt náluk, két hajlékot, ahol imádni, becézni fogják. Két év sem telt el, s a vői úgy kitúrták a társaságukból, mint valami nyomorúságos tolakodót...
Eugène szemében könny csillant meg. Még táplálták lelkét a tiszta és szent családi érzelmek, még ifjúi hitének varázsa tartotta fogva, s csak első napját élte a párizsi civilizáció harci porondján.
Az igazi érzések lélekről lélekre szállnak, és egy pillanatig mindhárman szótlanul néztek egymásra.
- Hát bizony - szólalt meg Langeais-né -, ez borzasztónak látszik, pedig naponta tapasztaljuk. De nincs-e ennek világos oka? Mondja, kedvesem, sohasem gondolt még arra, mi is tulajdonképpen egy vő? Idegen férfi, és mi, maga vagy én, fölnevelünk számára egy édes kis teremtést, akihez ezer szál fűz bennünket, aki tizenhét éven át a család szeme fénye, vagy ahogy Lamartine mondaná, fehér lelke a családnak, s azután keserű gyötrelemmé válik. Amikor az az ember elveszi tőlünk, szerelmével, mint valami fejszével kezdi széthasogatni az angyal lelkében azokat az érzéseket, amelyek családjához kapcsolták. Tegnap még a leányunk volt, mindenünk, és mi is a mindene voltunk neki, holnapra pedig ellenségünkké lesz. Nem látunk-e naponta ilyen tragédiákat? Emitt a meny a legszemtelenebbül viselkedik apósával, aki fiáért mindent feláldozott. Amott a vő egyszerűen kidobja a házból anyósát. "Hol a drámaiság a mai irodalomban?" - szokták kérdezni. De hisz a vő drámája hátborzongató, nem is szólva házasságainkról, amelyek szörnyű ostobasággá fajultak. Teljesen tisztán áll előttem, ami ezzel az öreg tésztagyárossal történt. Ha jól emlékszem, ez a Foriot...
- Goriot, asszonyom.
- Igen, ez a Moriot a forradalomban választókörzetének elnöke volt. Belelátott a hírhedt kenyérínség titkába, és azzal kezdett vagyonoskodni, hogy abban az időben tízszer annyiért adott el lisztet, mint amennyibe neki került. Lisztje volt, amennyit akart. Nagyanyám intézőjétől hatalmas összegekért vásárolt. Semmi kétség, ez a Goriot, ahogy a magafajta emberek általában, osztozott a hasznon a Jóléti Bizottsággal. Emlékszem, az intéző azt mondta nagyanyámnak, maradhat nyugodtan Grandvilliers-ben, mert a búzájánál nem kell kitűnőbb polgári igazolvány. Nos, ennek a Loriot-nak, aki búzát adott el a lenyakazóknak, azt mondják, egyetlen szenvedélye volt: imádta a leányait. Az idősebbiket a Restaud-házba csempészte be, a másikat rásózta Nucingen báróra, a dúsgazdag bankárra, aki adja a nagy királypártit. Érthető, hogy a két vő a császárság alatt nem nagyon bánta, hogy az öreg kilencvenhármas[23] velük van: Bonaparte idejében még csak ment a dolog. De már a Bourbonok visszatértekor a jóember kezdett terhére lenni Restaud-nak, még inkább a bankárnak. A lányok, akik talán még mindig szerették apjukat, meg akarták tartani a kecskét is, a káposztát is, vagyis apjukat is, férjüket is. Olyankor fogadták Goriot-t, amikor senki sem volt náluk, különféle gyöngéd ürügyeket eszeltek ki. "Jöjjön el, papa, ekkor meg ekkor, jobb lesz úgy, egyedül leszünk!" - és így tovább. Én, kedvesem, azt hiszem, az igazi érzés látóvá és értővé teszi az embert: hogy vérezhetett a szíve annak a szegény kilencvenhármasnak! Látta, hogy a lányai szégyellik; szeretik a férjüket, ő meg csak árthat a vőinek, fel kell hát áldoznia magát. És feláldozta magát, mert apa volt: önként vállalta a száműzetést. Látva leányai elégedettségét, tudta, hogy jól cselekedett. Az apa és gyermekei összejátszottak. Ezt látjuk lépten-nyomon. Hiszen Goriot bácsi szemet szúrt volna leányai szalonjában. Másokat feszélyezett, ő meg unatkozott volna. Ami ezt az apát érte, azt a legszebb nő is megkaphatja attól a férfitól, akit a legjobban szeret: ha untatja szerelmével barátját, az faképnél hagyja, és hitványságokra vetemedik, csak hogy megszabaduljon tőle. Így van ez minden érzéssel. Kincseskamra az emberi szív, de aki egyszerre kiüríti, tönkrejut. Éppoly kevéssé bocsátjuk meg egy érzésnek, hogy teljesen kitárulkozik, mint egy embernek, hogy egy garasa sincs. Ez az apa mindenét odaadta. Húsz éven át adta szíve vérét, szeretetét, aztán egy nap alatt odaadta a vagyonát. Mikor a citrom jól ki volt facsarva, leányai az utcasarkon hagyták a citromhéjat.
- Gyalázatos a világ - mondta a vikomtné. Sálját simogatta, és nem emelte fel a szemét, mert elevenébe találtak a szavak, amelyeket Langeais hercegné elbeszélés közben neki szánt.
- Gyalázatos? - kérdezte a hercegné. - Nem, csak megy a maga útján, ennyi az egész. Azért beszélek így róla, mert meg akarom mutatni, hogy nem ülök fel a világnak. Úgy gondolkodom, mint maga - mondta megszorítva a vikomtné kezét. - A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon.
Felállt, homlokon csókolta Beauséant-nét.
- Milyen szép most, kedvesem - mondta neki. - Szebb arcszínt, mint a magáé, sohasem láttam.
Megbiccentette fejét az unokafivér felé, aztán elment.
- Goriot apó nagyszerű ember! - mondta Eugène. Eszébe jutott az éjszaka látott jelenet, amikor az öreg az ezüstöt összelapította.
Beauséant-né nem hallotta, eltűnődött. Csend volt néhány pillanatig, és a szegény diák valami szégyenfélétől megdermedve, sem távozni, sem maradni, sem beszélni nem mert.
- A világ gyalázatos és gonosz - szólalt meg végül a vikomtné. - Ha baj ér bennünket, rögtön akad egy barát, aki kész megmártani szívünkben a tőrt, s még azt kívánja, hogy csodáljuk meg a markolatát. Máris röpködnek a gúnyos megjegyzések! De én védekezni fogok!
Fölszegte fejét, mint igazi nagyúri hölgy, büszke szeme villámokat szórt.
- Ó - mondta, megpillantva Eugène-t -, maga itt van!
- Még itt vagyok - felelte gyámoltalanul a diák.
- Nos, Rastignac úr, bánjék úgy a világgal, ahogy megérdemli. Érvényesülni akar? Hozzásegítem. Fölmérheti majd a nők feneketlen romlottságát, a nyomorult, határtalan férfihiúságot. Sokat olvastam ennek a világnak a könyvéből, de voltak még számomra ismeretlen lapjai. Most már tudok mindent. Mennél hidegebben számít, annál előbbre jut. Vágjon oda kíméletlenül, akkor félni fognak öntől. Ne tekintse másnak a férfiakat és nőket közönséges postalovaknál, amelyeket otthagy az állomáson, hogy utolsót rúgjanak, s így majd eléri vágyai végcélját. Higgye el, semmire sem viszi, ha nem akad egy nőre, aki érdeklődik ön iránt. Egy nőre, aki fiatal, gazdag és elegáns. De ha igazi érzése támad, rejtse el, mint valami kincset, nehogy megsejtsék, mert akkor el van veszve. Akkormár nem hóhér lesz, hanem áldozat. Ha valakibe beleszeret, őrizze jól titkát! Ne szolgáltassa ki, amíg nem tudja, kinek tárja fel szívét. Ha jó előre meg akarja óvni még meg sem született szerelmét, tanulja meg: nem szabad bízni a világban. Hallgasson rám, Miguel... (Naivul eltévesztette a nevét, anélkül hogy észrevette volna.) Van valami, ami borzasztóbb, mint ha két lány elhagyja az apját, és halálát kívánja. Ez a valami: a két nővér vetélkedése. Restaud született arisztokrata, feleségét befogadták, be is mutatták az udvarnál; dúsgazdag nővére azonban, a szép Delphine de Nucingen, a pénzember felesége, majd meghal bánatában, irigység mardossa, mert száz mérföldnyire van a nővérétől. Már nem is érzi nővérének. Ezek ketten ugyanúgy megtagadják egymást, mint az apjukat. Nucingenné bezzeg felnyalná a sarat a Saint-Lazare utca és a Grenelle utca közt, hogy bejuthasson a szalonomba. Rabja lett Marsay-nak, mert azt hitte, az ő révén célt ér, gyötri emiatt Marsay-t. De ez vajmi keveset törődik vele. Ha maga bemutatja nekem, ő Benjáminjának[24] fogadja, imádni fogja magát. Szeresse aztán, ha tudja. Ha nem, akkor használja fel. Meghívom majd Delphine-t egyszer-kétszer nagy estélyekre, amikor úgyis nagy csődület lesz nálam; de délelőtt sohasem fogadom. Köszönni fogok neki, érje be ezzel. Maga becsapta maga mögött a grófné ajtaját azzal, hogy kiejtette Goriot papa nevét. Igen, kedvesem, ha hússzor elmegy Restaud-néhoz, hússzor nem fogja otthon találni. Ki van rekesztve a házból. Nos, vezettesse be magát Goriot papával Nucingennéhoz. A szép Delphine lesz a címerpajzsa. Legyen maga az a férfi, akit kitüntet, és a nők bolondulni fognak magáért. Delphine vetélytársai, barátnői, a legjobb barátnői is mind azon lesznek majd, hogy leüssék magát a kezéről. Vannak nők, akik a másik nő kiválasztott lovagját szeretik, ahogy némely szegény polgárasszony azt reméli, elsajátíthatja modorunkat, ha a kalapjainkat viseli. Önnek sikerei lesznek. Párizsban a siker minden, a hatalom kulcsa. Ha a nők elmésnek, tehetségesnek találják, a férfiak el fogják hinni, hogy az, hacsak maga ki nem ábrándítja őket. Akkor aztán mindent akarhat, mindenütt megvetheti a lábát. Akkor majd megtudja, hogy a világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók közössége. Ne keveredjék se ezek, se amazok közé! Nevemet Ariadné-fonálként[25] adom, hogy elindulhasson ebben az útvesztőben. Ne hurcolja meg ezt a nevet - mondta, hátraszegve fejét, és királynői pillantást vetve a diákra -, adja vissza fehéren. Most hagyjon magamra. Nekünk, nőknek is vannak megvívni való harcaink.
- Ha szüksége volna valakire, aki akár egy aknát is felgyújt önért, ha kell...
- Nos?
A diák szívére ütött, mosollyal viszonozta unokanővére mosolyát, és távozott. Öt óra volt. Eugène megéhezett, félt, hogy késve érkezik az ebédhez. Ez a félelem ráeszméltette a kellemes érzésre, hogy szinte röptében végighordozzák Párizson. Ez a tisztára gépies örömérzés egyáltalán nem oszlatta el agyába toluló gondolatait. Az ő korabeli fiatalember, ha megvetés éri, felindul, öklével fenyegeti az egész társadalmat, bosszút forral, de önmagában is kételkedik. Rastignacra e pillanatban ezek a szavak nehezedtek: Becsapta maga mögött a grófné ajtaját. Odamegyek! - fogadkozott magában -, és ha Beauséant-nénak igaza van, ha kitiltottak... én... Restaud-né találkozni fog velem minden szalonban, ahová jár. Megtanulok vívni, pisztollyal lőni, megölöm az ő Maxime-ját! És a pénz? - figyelmeztette egy belső hang. - Honnan veszed a pénzt?
Hirtelen feltündökölt előtte a Restaud grófnénál kitáruló gazdagság. Látta a pompát, ami egy Goriot lányt megszédíthetett, látta az aranycsillogást, a közszemlére tett drágaságokat, az úrhatnámság értelmetlen fényűzését, a kitartott nő tékozlását. Ezt a hiú káprázatot rögtön elhomályosította a nagyszerű Beauséant-palota. Képzelete, ahogy felszárnyalt a párizsi társaság felső régióiba, ezer rossz gondolatot sugallt neki, de ki is tágította eszét és öntudatát. Olyannak látta a világot, amilyen: törvénynek és erkölcsnek nincsen hatalma a gazdagokon, s a vagyonban rejlik az ultima ratio mundi[26] "Igaza van Vautrinnak - dörmögte -, aki gazdag, erényes!"
A kocsi megállt a Neuve-Sainte-Geneviève utcában. Eugène fölsietett a szobájába, visszament, és tíz frankot adott a kocsisnak. Aztán belépett az undorító ebédlőbe. Ott ültek tizennyolcan a kosztosok, mint barmok a jászol előtt, javában abrakoltak. Irtózat fogta el a sok nyomorúság és a szoba láttára. Sokkal gyorsabb volt az átmenet, sokkal kirívóbb az ellentét, semhogy föl ne tüzelte volna benne a mértéktelen becsvágyat. Egyfelől a legelőkelőbb társadalom üde és bájos képei, fiatal, eleven alakok művészi és fényűző keretben, költőien szenvedélyes fejek; másfelől sárkeretbe foglalt komor képek, olyan arcok, melyeken csak a szenvedélyek gépezetének váza maradt meg. Eszébe jutottak a cserbenhagyott Beauséant-né harag sugallta tanításai, kettős értelmű javaslatai: ezeket magyarázattal kísérte a nyomor. Eltökélte, hogy két párhuzamos ösvényen indul a vagyonszerzés felé, a tudományt és a szerelmet veszi támaszul, jogtudós lesz és világfi. Gyerekes gondolkodás! Ez a két mértani vonal a térben sohasem találkozik.
- Levertnek látszik, márki úr - szólt hozzá Vautrin, s vesékbe látó pillantással nézett rá.
- Nem vagyok hajlandó többé eltűrni, hogy valaki gúnyból márkinak címezzen - fortyant fel a diák. - Hogy itt valaki márki legyen, ahhoz százezer frank jövedelem kell, és aki a Vauquer-házban él, az éppenséggel nem a szerencse kegyeltje.
Vautrin apáskodó fitymálással mérte végig, mintha azt mondaná: "Kölyök! Egy falásra megehetnélek!" Aztán így felelt:
- Harapós kedve van, mert nem volt sikere a szép Restaud grófnénál, igaz?
- Kitessékelt, mert elmondtam neki, hogy az apja asztaltársunk - tört ki Rastignac.
A vendégek összenéztek. Goriot lehunyta pilláit, elfordult, és szemét törülgette. - Dohányt szórt a szemembe - mondta a szomszédjának.
- Aki Goriot apót bosszantja, velem gyűlik meg a baja - figyelmeztette Eugène a volt tésztagyáros szomszédját. - Többet ér ő mindnyájunknál. A hölgyekről nem beszélek - hajolt meg Taillefer kisasszony felé.
Ez a mondat tiszta levegőt teremtett, Eugène határozottsága elhallgattatta a jelenlevőket. Csak Vautrin szólt hozzá ingerkedve:
- Ha Goriot ügyét magáévá teszi, és felcsap gondviselőjének, akkor értsen a kardforgatáshoz, és tudjon bánni a pisztollyal.
- Meglesz - mondta Eugène.
- Eszerint ma megkezdi a harcot?
- Talán - hangzott a válasz. - De senkinek sem tartozom számadással személyes ügyeimről, ahogy én sem firtatom, mit művelnek mások éjnek idején.
Vautrin sandán pillantott Rastignacra.
- Fiacskám, ha tudni akarja a bábjáték fortélyait, egészen be kell mennie a bódéba, nem elég, ha csak a kortina lyukain át kukucskál. Elég a fecsegésből - tette hozzá, látva, hogy Eugène-ből kitörni készül az indulat. - De lesz majd egy-két szavunk egymáshoz, amikor ön akarja.
Az ebédlőre hideg komorság nehezedett. Az öreg Goriot, elmerülve fájdalmában, melyet a diák korábbi mondata okozott neki, nem érezte, hogy a hangulat megváltozott irányában, s hogy egy fiatalember, aki véget tudott vetni üldöztetésének, védelmébe vette.
- Goriot úr eszerint - kérdezte halkan Vauquer-né - csakugyan egy grófné apja.
- Meg egy bárónéé - felelte Rastignac.
- Egyébre se való - mondta Bianchon Rastignac-nak. - Megtapogattam a fejét: csak egy dudor van rajta, apasági dudor. Ő az örök Atya.
Eugène sokkal komolyabb volt, mintsem nevetni tudott volna Bianchon tréfáján. Hasznosítani akarta Beauséant-né tanácsait, törte a fejét, honnan szerezhetne pénzt. Gondolkodóba esett; egyszerre kopárnak is, dúsnak is látta a világ termőtalaját. Ebéd végeztével egyenként elszállingóztak mellőle asztaltársai. Csak Goriot apó maradt a teremben.
- Hát látta a leányomat? - kérdezte meghatottan a fiatalembertől.
Mélázásából felriadva, Eugène megfogta az öreg kezét, és kissé elérzékenyülten nézett a szemébe.
- Ön derék, becsületes ember - mondta. - Majd később beszélünk a leányáról. - Felállt, mert nem akart most szóba ereszkedni Goriot apóval. Elvonult a szobájába, s ott a következő levelet írta anyjának:
Drága anyám, nézz utána, nincs-e egy harmadik emlőd, melyből táplálhatnál. Olyan helyzetben vagyok, hogy rövidesen megcsinálhatom a szerencsémet. De szükségem van ezerkétszáz frankra, ezt okvetlenül meg kell kapnom. Apának ne szólj a kérésemről, mert ellenezné, márpedig ha nem kapnám meg a pénzt, kétségbeesésemben kénytelen volnék főbe lőni magam. Mindent megmagyarázok, mihelyt találkozunk, mert köteteket kellene összeírnom, hogy megmagyarázhassam, milyen helyzetben vagyok. Nem játszottam, anyám, senkinek adósa nem vagyok. De ha meg akarod tartani az életet, amelyet adtál nekem, meg kell szerezned ezt az összeget. Röviden: eljárok Beauséant vikomtnéhoz, aki pártfogásába vett. Társaságban kell forognom, és nincs egy garasom, hogy tiszta kesztyűt húzhassak. Megélnék vízen és száraz kenyéren, koplalni is tudnék, de nem lehetek meg a szükséges szerszámok nélkül, amelyekkel ezen a földön a szőlőt művelik. Arról van szó, hogy vagy sokra viszem, vagy megrekedek a sárban. Tudom, mily reményeket helyeztetek belém, és minél előbb be akarom váltani azokat. Jó anyám, adj el néhány régi ékszert, nemsokára kárpótollak értük. Eléggé ismerem családunk helyzetét, hogy méltányolni tudjam az ilyen áldozatot, hidd el, nemhiába kérlek rá, hiszen különben szörnyeteg volnék. Kérésemet vedd úgy, mint a parancsoló szükség kiáltását. Egész jövőnk függ ettől a segélytől, amellyel meg kell indítanom a hadjáratot; mert itt Párizsban örökös harc az élet. Ha az összeg kiegészítésére nem volna más mód, minthogy nagynéném eladja a csipkéit, mondd meg neki, hogy sokkal szebbeket küldök majd neki helyettük... És így tovább.
Írt külön-külön két húgának is, elkérte megtakarított pénzüket, s hogy kiszedje belőlük anélkül, hogy családi körben említést tegyenek ez áldozatról, amelyet bizonyára boldogan hoznak meg, tapintatukra hivatkozott. Megérintette a becsület húrjait, amelyek oly erősen ki vannak feszítve, s oly zengően szólalnak meg a fiatal szívekben. A levelek megírása után mégis akaratlanul elszorult a szíve; megtorpant, megremegett. Az ifjú törtető ismerte e magányban eltemetett lelkek szeplőtlen nemességét, tudta, hogy húgainak fájdalmat fog okozni, de egyúttal örömet is. Mily boldogan beszélgetnek majd négyszemközt a szőlőskert mélyén szeretett testvérbátyjukról! Lelki szemeivel látta őket, ahogy titokban számolgatják vagyonkájukat, és inkognitó küldik el neki a pénzt a huncutok, ezzel az első lányos csalafintasággal mutatva meg nagylelkűségüket. "A testvéri szív színtiszta gyémánt, gyöngédsége határtalan!" - mondta magában. Restellte, hogy írt nekik. Mily hatalmasan, mily tisztán tör majd ég felé fohászuk! Van-e áldozat, amit kéjjel meg ne hoznának érte? Hogy fájna anyjának, ha nem küldhetné el a teljes összeget! Ezek a szép érzelmek, ezek a rettentő áldozatok adják alá a létrát, hogy elérhesse Delphine de Nucingent. Néhány könnyet ejtett, az utolsó tömjénszemeket a család szent oltárára. Kétségbeesett izgalommal járt föl-alá. Goriot apó meglátta a félig nyitva maradt ajtón át, belépett és megkérdezte :
- Mi baja, uram?
- Kedves szomszéd, még fiú és testvér vagyok, úgy, ahogy ön apa. Igaza van, ha reszket a lányáért. Az a Maxime de Trailles tönkre fogja tenni Anastasie grófnét.
Az öreg Goriot néhány értelmetlen szót motyogva visszavonult. Másnap Rastignac a postára ment, hogy föladja leveleit. Az utolsó pillanatig habozott, de végre ezekkel a szavakkal dobta be őket a levélszekrénybe: "Nyerni fogok!" Játékos vagy nagy hadvezér mondása, több embernek okozza vesztét, mint amennyit megment.
Néhány nap múlva Eugène elment Restaud grófnéhoz, de nem fogadták. Háromszor is visszatért, mindannyiszor zárt ajtóra talált, noha olyan időben jelentkezett, amikor Maxime de Trailles nem volt ott. A vikomtnénak igaza volt. A diák már nem tanult. Eljárt az órákra, hogy ott legyen a névsorolvasáson, de miután igazolta jelenlétét, odébbállt. Úgy okoskodott, mint a legtöbb diák. A tanulást vizsgaidőre halasztotta, elhatározta, hogy összesűríti a második ésharmadik tanév anyagát, és az utolsó pillanatban majd komolyan nekilát, és egy szuszra megtanulja a jogot, így tizenöt hónapja maradt, hogy szabadon hajókázzon Párizs óceánján, s vagy a nők uszályába szegődjön, vagy kihalássza a szerencséjét. Ezen a héten kétszer volt Beauséant-nénál, de csak akkor ment fel hozzá, amikor Ajuda márki már elhajtatott a hintáján. Ez a kiváló asszony, a Saint-German negyed legköltőibb alakja, egy ideig még győzött a vetélkedésben, meg tudta gátolni Rochefide kisasszony és Ajuda-Pinto márki egybekelését. Az utolsó napok azonban, amelyek a boldogság elvesztésétől való rettegés miatt Beauséant-né részére minden eddiginél forróbbakká váltak, siettették a katasztrófát. Ajuda márki, Rochefide-ékkel egyetértésben, kedvező körülménynek tekintette az összeveszést és a kibékülést: azt remélték, hogy Beauséant-né megszokja a házasság gondolatát, és végül is feláldozza pásztoróráit a férfiak életében előre látható fordulat kedvéért. Naponta megismételt szent fogadkozások ellenére tehát Ajuda tovább színészkedett, és a vikomtné örömest hitt az ámításnak. "Ahelyett, hogy nemes elszántsággal kiugrott volna az ablakon, a lépcsőn guríttatta le magát" - mondta utóbb legjobb barátnője, Langeais hercegné. Ez az utolsó verőfény mégis elég soká tartott, hogy a vikomtné Párizsban maradjon, és szolgálatára álljon ifjú rokonának, akihez valamiféle babonás vonzalom fűzte. Eugène megértő odaadást mutatott iránta olyan időben, amikor a nők senki szemében nem találnak őszinte részvétet, valódi vigaszt. Ha egy férfi ilyenkor gyengéd szavakat mond nekik, rendszerint számításból teszi.
Rastignac tökéletesen ismerni óhajtotta a terepet, mielőtt a Nucingen-ház közelébe merészkedett volna. Ezért tájékozódni akart Goriot apó múltja felől, biztos értesüléseket gyűjtött, amelyek a következők voltak:
Jean-Joachim Goriot a forradalom előtt egyszerű tésztagyári munkás volt. Ügyesen dolgozott, takarékosan élt, s volt benne elég vállalkozó szellem, hogy megvásárolja a gazdája üzletét, miután az véletlenül áldozatul esett az 1789-es első felkelésnek. A Jussienne utcában, a gabonacsarnok közelében telepedett le, és okos számítással elfogadta körzetének elnökségét, hogy ebben a veszélyes időszakban a legbefolyásosabb személyek védelme alá helyezze üzletét. Ennek a bölcs előrelátásnak köszönhette vagyonát, amely az igazi vagy mesterséges éhínség idején kezdett gyűlni, amikor a kenyérmagvak ára hatalmasan felszökött Párizsban. Az emberek egymást ölték a pékboltok ajtaja előtt, mialatt egyesek tülekedés nélkül vásárolták a fűszeresnél az olasz tésztaféléket. Goriot polgártárs sok pénzt zsebelt be ebben az esztendőben, s a bőséges forgótőke birtokában később ura lett a piacnak. Az történt vele, ami minden, bár csak viszonylagos képességű emberrel is megeshet, a középszerűség húzta ki a csávából. S mert vagyoni helyzete csak akkor vált ismeretessé, amikor a gazdagság már nem járt veszedelemmel, senkiben sem támasztott irigységet. Úgy látszott, egész értelmi képessége kimerült a gabonakereskedésben. Ha gabonáról, lisztről, korpáról volt szó, ha az áru minőségét és eredetét kellett felismerni, gondoskodni a tárolásról, előre látni az árfolyamokat, megjósolni, bő vagy szűkös lesz-e az aratás, jutányosán beszerezni a gabonát, felhajtani a készleteket Szicíliában vagy Ukrajnában, Goriot apó párját ritkítóan élelmes volt. Aki látta, ahogy ügyeit intézi, a gabona kivitelének és behozatalának törvényeit magyarázza, tanulmányozza azok szellemét, és fölismeri hibáikat, miniszteri szék betöltésére is alkalmasnak hitte volna. Szívós, tevékeny, erélyes, kitartó, gyors volt a vállalkozásaiban, sasszemmel figyelt, mindent megelőzött, mindent előre látott, mindent tudott, mindent eltitkolt. Diplomata volt a dolgok megértésében, hadvezér a cselekvésben. De mihelyt eltávolodott szakmájától, s egyszerű, sötét boltjából kilépve, annak küszöbén tétlen óráiban az ajtófélfát támasztotta, megint az a korlátolt és faragatlan munkás lett, aki képtelen egy okoskodás megértésére, érzéketlen minden szellemi élvezet iránt, olyan ember, aki elalszik a színházban, afféle párizsi Doliban[27], akinek csak a butasága rendíthetetlen. Az ilyen természetű emberek majdnem mind hasonlítanak egymáshoz. Majdnem mindnek a szívében lakozik egy magasztos érzés. Két kizárólagos érzés töltötte el a tésztagyárost, s kiszikkasztotta a szívét, ahogyan értelmét teljesen lekötötte a gabonakereskedelem. Feleségét, aki egy brie-i gazdag bérlő leánya volt, vallásos rajongással, határtalanul szerette. Csodálta gyöngéd, de szilárd, érzékeny és bájos lényét, amely oly ellentétes volt az övével. Ha van emberi szívben vele született érzés, kétségtelenül ez a pártfogolás gőgje egy gyengéd lény iránt! Vegyük hozzá a szerelmet, az őszinte lelkek mély hálaérzését gyönyöreik kútforrása iránt, s akkor egy sereg lelki különcséget meg fogunk érteni. Hétesztendei felhőtlen boldogság után Goriot-t súlyos csapás érte, elvesztette feleségét. Az asszony az érzelmek körén túl is kezdett fölötte uralkodni. Talán kiművelte volna ezt a nehézkes embert, talán fölkeltette volna benne a fogékonyságot a világ és az élet iránt. Ebben a helyzetben viszont az esztelenségig kifejlődött Goriot-ban az apai érzés. A halál által kijátszott érzelmeit átvitte két leányára, akiknél eleinte teljes viszonzásra talált. Kereskedők, földbirtokosok vetélkedtek, hogy hozzáadják leányukat, de hiába kapott fényes ajánlatokat, ő özvegyen akart maradni. Apósa, az egyetlen ember, akihez vonzódott, határozottan állította, hogy Goriot megesküdött, nem lesz hűtlen halott feleségéhez. A gabonacsarnok üzérei, képtelenek lévén megérteni ezt a magasztos őrületet, kigúnyolták őt, és valami fura csúfnevet aggattak rá. Mikor egyikük vásári áldomás közben elsőnek merte kiejteni ezt a nevet, a tésztagyárostól akkora ütést kapott a vállára, hogy fejjel esett neki az Oblin utca egyik sarokkövének. Hogy mennyire közismert volt Goriot feltétlen odaadása, féltő, gyöngéd szeretete leányai iránt, mutatja az alábbi eset. Egy ízben egyik konkurrense el akarta távolítani a piacról, hogy egyedül irányíthassa az árfolyamokat, ezért azt mondta neki, hogy Delphine-t elütötte egy hintó. A tésztagyáros halálsápadtan rohant el a csarnokból. Napokig beteg volt, úgy megrázták az ellentétes érzelmek, amelyeket ez az álhír váltott ki benne. Ezúttal nem sújtotta vállon hatalmas öklével az illetőt, hanem kiűzte a csarnokból, oly módon, hogy válságos helyzetben bukásba hajszolta. Leányait persze oktalanul nevelte. Több mint hatvanezer frank jövedelméből Goriot papa magára alig ezerkétszázat költött, abban lelte hát örömét, hogy kielégítse két lánya szeszélyeit. A legkiválóbb tanítókat bízta meg, hogy ismertessék meg lányait a jólneveltség elemeivel. Társalkodónőt fogadott melléjük, aki szerencséjükre okos, jó ízlésű nő volt. Hátaslovuk, hintójuk volt, úgy éltek, mint valami dúsgazdag öregúr szeretői. Csak egy szavukba került, apjuk azonnal teljesítette legköltségesebb kívánságaikat is; mindazért, amit adott nekik, csak kedvességet kívánt cserébe. Goriot az angyalok közé, így szükségképpen önmaga fölé emelte leányait. Szegény feje még azt a bánatot is szerette, amit okoztak neki. Amikor eladósorba kerültek, ízlésük szerint választhattak maguknak férjet: mindegyikükre apjuk vagyonának fele esett hozományul. Anastasie-nak Restaud gróf udvarolt. A feltűnően szép lányt arisztokratikus hajlamai arra bírták, hogy az apai házból a magas társadalmi szférákba emelkedjék. Delphine a pénzt szerette. Hozzáment hát Nucingenhez, a német származású bankárhoz, akiből szentbirodalmi báró lett. Goriot megmaradt tésztagyárosnak. Leányai és vői csakhamar megütköztek azon, hogy tovább is kereskedik. Élete volt ez a foglalkozás. Öt éven át állta unszolásukat, míg végül rászánta magát, hogy üzletének eladási árával és az utolsó évek hozamával visszavonuljon. Ebből a tőkéből Vauquer-né becslése szerint, akihez beköltözött, nyolc-tízezer frank évi jövedelme volt. Kétségbeesésében vetődött ebbe a penzióba, amikor látta, hogy a vejei nemcsak attól tiltják el lányait, hogy őt magukhoz vegyék, hanem azt sem engedik, hogy mások jelenlétében fogadják.
Ennyit tudott Goriot-ról az a bizonyos Muret úr, aki az üzletét megvásárolta. Ezek az adatok megerősítették a kósza föltevéseket, amelyekről Langeais hercegnőtől hallott Rastignac. Itt végződik ennek a homályos, de megrendítő párizsi tragédiának az expozíciója.
December első hetének vége felé Rastignac két levelet kapott, az egyiket anyjától, a másikat idősebb húgától. Megörült, de meg is rémült az ismerős írások láttára. Ez a két vékony papírlap dönt reményeinek életéről vagy haláláról. Míg egyfelől némi szorongás fogta el, ahogy eszébe jutott szüleinek szűkös helyzete, másfelől sokkal jobban ismerte iránta való szeretetüket, semhogy ne félt volna attól, hogy utolsó csepp vérüket is képesek neki adni. Anyja levele így szólt:
Édes fiam, itt küldöm a pénzt, amit kértél tőlem. Használd fel jól, mert ha az életed megmentéséről lenne szó, akkor sem tehetnék szert még egyszer ily tekintélyes összegre úgy, hogy apád ne tudjon róla, márpedig ez megzavarná családi életünk összhangját. Hogy megszerezhessük, kénytelenek lennénk biztosítékul lekötni a birtokunkat. Nem ítélhetem meg olyan tervek értékét, amelyeket nem ismerek, de miféle tervek azok, amelyekbe engem nem mersz beavatni? Nem kellett volna kötetekre menő magyarázat, elég lett volna egy szó is, egy bizalmas szó anyádhoz, ez megkímélt volna engem a bizonytalanság aggodalmaitól. Nem titkolhatom előtted, hogy leveled fájdalmas hatást tett rám. Édes fiam, minő érzés kényszerít rá, hogy ilyen rémületet olts a szívembe? Nagyon szenvedhettél írás közben, mert én nagyon szenvedtem, mialatt soraidat olvastam. Miféle útnak vágsz neki? Hogy olyannak lássanak, amilyen nem vagy, vagy olyan társaságban forogj, ahol a kötelező költekezést nem győzöd pénzzel, s ahol elvesztegeted a tanulmányaidhoz szükséges drága időt? Jó fiam, hallgass anyádra, hidd el, a tekervényes utak nem vezetnek jóra. A te helyzetedben levő fiatalembernek erénye a türelem és lemondás. Nem korhollak, nem szeretném, ha keserű szájízzel fogadnád küldeményünket. Szavaim a bízó, de előrelátó anya szavai: te tudod, mik a kötelezettségeid, én viszont tudom, mily tiszta a szíved, s mily kitűnőek a célkitűzéseid. Félelem nélkül mondom hát: menj, szeretett fiam, járd az utadat! Reszketek érted, mert anya vagyok, de jókívánságaink és áldásaink kísérik minden léptedet. Légy megfontolt, mert férfi vagy, és öt embernek, akit szeretsz, rajtad áll sorsa. Igen, tőled függ a szerencsénk, ahogy a te boldogságod a miénk is. Mindannyian kérjük a jóistent, segítsen meg vállalkozásaidban. Marcillac nénéd páratlan jóságról tett tanúságot ez alkalommal: még azt is helyben hagyta, amit a kesztyűidről írtál nekem. Nem tehet róla, gyengéje ez az elsőszülött, mondta vidáman. Eugène, szeresd a nénédet, majd csak akkor mondom el, mit tett érted, ha már révbe értél; máskülönben égetné ujjaidat a pénze. Ti, gyermekek, nem tudjátok, mit jelent föláldozni emléktárgyainkat. De mi az, amit érted fel nem áldoznánk? Azt izeni általam, hogy csókolja a homlokodat, s ezzel a csókkal erőt akar adni neked, hogy légy nagyon boldog. A derék, kitűnő asszony maga is megírta volna ezt, ha kezét nem gyötörné a csúz. Apád jól van. Az 1819-es szüret jobb, mint reméltük. Isten veled, édes fiam, húgocskáidról nem mondok semmit, Laure ír neked. Neki engedem át az örömet, hogy apróbb családi eseményekről pletykáljon. Adja ég, hogy sikered legyen! Igen, legyen sikered, Eugène, a fájdalom, amiben részeltettél, sokkal metszőbb, semhogy még egyszer el tudnám viselni. Megtudtam, mi az, ha az ember szegény, amikor azért kívántam magamnak vagyont, hogy gyermekemnek adhassam. Isten veled hát. Ne hagyj bennünket hír nélkül, és vedd a csókot, melyet szívből küld neked
anyád
Eugène sírva fakadt, amikor végére ért a levélnek. Eszébe jutott Goriot papa, hogy összetörte az ezüstjét, és eladta, hogy kifizethesse leánya váltóját. "Anyád összetörte az ékszereit - mondta magában -, nagynénéd bizonyára sírt, amikor eladta néhány kedves ereklyéjét! Mi jogon kárhoztatnád Anastasie-t? Te a jövőd érdekében teszed ugyanazt, amit ő a szeretőjéért tett! Melyiktek különb a másiknál?" A diák úgy érezte, mintha tűrhetetlen forróság mardosná bensőjét. Le akart mondani a világról, nem akarta elvinni ezt a pénzt. Azt a nemes és szép lelkifurdalást érezte, amelyet ritkán méltányolnak érdeme szerint az emberek, amikor megítélik felebarátaikat, de amelyért az ég angyalai feloldoznak nem egy bűnöst, akit a földi bírák elítélnek. Rastignac most húga levelét nyitotta fel. Szívét felüdítették az ártatlanul bájos mondatok.
Leveled kapóra jött, drága bátyám. Agathe és én oly sok különféle módon akartuk felhasználni pénzünket, hogy nem tudtuk eldönteni, mit vásároljunk. Úgy csináltál, mint a spanyol király inasa, amikor feldöntötte felséges gazdája óráit: egyetértést teremtettél köztünk. Mondom, folyton azon veszekedtünk, hogy melyik kívánságunk előbbre való, és képzeld, kedves Eugène, nem jutott eszünkbe a pénznek az a felhasználása, amely minden óhajunkat magába foglalná. Agathe táncolt örömében. Egész nap olyanok voltunk, mint a bolondok, olyannyira (mondaná a néni), hogy anyánk komolyan ránk szólt: "Mi lelte a kisasszonyokat?" Ha picikét összeszid, azt hiszem, még jobban örültünk volna. Milyen öröme lehet egy nőnek abban, ha szenvedhet azért, akit szeret! Csak én estem gondolkodóba, és szomorodtam el nagy örömem közepette. Bizonyára rossz feleség lesz belőlem. Túlságosan költekező vagyok. Két övet vettem nemrég, meg egy csinos kis szerszámot, amellyel a fűzőimet lyukasztgatom, csupa haszontalanságot, úgyhogy kevesebb pénzem volt, mint annak a dundi Agathe-nak, aki takarékos, és egymásra rakja a tallérjait, mint a szarka. Kétszáz frankja volt. Nekem, szegénykém, nincs csak százötven. Úgy kell nekem, juj, szeretném kútba dobni az övemet, mindig kínszenvedés lesz hordanom. Téged loptalak meg vele. Agathe édes volt. Azt mondta nekem: "Tudod mit? Küldjük el kettőnk nevében a háromszázötven frankot?" De nem állhatom meg, hogy el ne meséljem, hogyan estek a dolgok. Tudod, mit csináltunk, hogy megtartsuk a parancsaidat? Magunkhoz vettük dicső pénzünket, sétálni mentünk, s ahogy kiértünk az országútra, egyenesen Ruffecbe siettünk; ott se szó, se beszéd, átadtuk az összeget Grimbert királyi postamesternek! Hazamenet könnyűek voltunk, mint a fecskék. "Talán a boldogság tesz könnyűvé?" - kérdezte Agathe. Száz- meg százfélét beszéltünk még, de nem akarom elismételni, mert túl sok szó esett önről, párizsi uraság. Ó, kedves bátyám, nagyon szeretünk, ezzel megmondtam mindent. Ami a titkot illeti, nagynéném szerint olyan jó kis firmák, mint mi vagyunk, mindenre képesek, még arra is, hogy hallgassanak. Anyám a nénivel nagy titokzatosan Angoulèmebe utazott, és mindketten hallgatásba burkolták útjuk politikai célját. Indulásukat hosszas tanácskozások előzték meg, amelyekből azonban mi ki voltunk zárva, úgyszintén a báró úr is. Nagy tervezgetések foglalkoztatják Rastignac állam szellemi kiválóságait. Az áttört muszlinruha, amelyet az infánsnők hímeznek ki virágokkal a királynő őfelsége számára, a legnagyobb titokban készül. Már csak kétarasznyi van hátra. Határozatba ment, hogy Verteuil felé nem építenek kőkerítést, csak élő sövény lesz ott. Igaz, hogy a népesség így kárt szenved majd gyümölcsben, szőlőben, de legalább a vendégek szép kilátásban gyönyörködhetnek. Ha a trónörökösnek szüksége lenne zsebkendőkre, tudatjuk vele, hogy Marcillacné nagyasszony Pompeji és Herculanum néven ismeretes kincsesládáiban és lomtáraiban kutatva fölfedezett egy vég szép hollandi vásznat, amelyről nem tudott. Agathe és Laure hercegkisasszonyok rendelkezésére bocsátják cérnájukat, tűjüket, és kissé mindig vörös kezüket. A két hercegúrfinak, don Henriknek és don Gabrielnek még megvan az a gyászos szokásuk, hogy teleeszik magukat szőlőlekvárral, bosszantják nővéreiket, tanulni nem akarnak, leszedik a madárfészkeket, örökké zajonganak, és bár tiltják az állam törvényei, fűzfavesszőket nyesnek sétapálcának. A pápai nuncius, vagy ahogy közönségesen mondják, a plébános úr, kiközösítéssel fenyegeti őket, ha a nyelvtan szent szabályait továbbra is elhanyagolják a bodzapuska kedvéért. Isten veled, kedves bátyám, még soha levél nem vitt annyi őszinte, szívből fakadó jókívánságot, mint ez. Lesz sok mesélnivalód, ha hazajössz! Mindent nekem mondj el ám, én vagyok az idősebb. Nagynéném sejtette velünk, hogy sikereid vannak a társaságban:
"Egy hölgyről van szó, csitt a többiről!" A csitt persze nekünk szól. Nézd, Eugène, mi nélkülözhetnénk a zsebkendőket, ahelyett inkább ingeket varrnánk neked. Erre gyorsan válaszolj. Ha sürgős szükséged lenne jól megvarrott, szép ingekre, rögtön neki kellene látnunk, és ha Párizsban most olyan szabás a divat, amelyeket nem ismerünk, küldhetnél mintát, különösen a kézelőkhöz. Pá, pá! Csókolom a bal homlokodat, amely kizárólag az enyém. A másik lapot Agathe-nak hagyom, aki megígérte, hogy nem olvassa el, amit írtam, de hogy biztos legyek benne, mellette maradok, mialatt ír. Szerető húgod
Laure de Rastignac
Igen, igen - mondta magában Eugène -, gazdagságot mindenáron! Kincsekkel sem lehetne meghálálni ezt az odaadást. Szeretném őket elhalmozni minden boldogsággal. Ezerötszáz frank! - mondta kis szünet után. - Minden franknak fiadzania kell. Laure-nak igaza van, bizony csak durva vászonból való ingeim vannak. Adta csitrije! Másnak a boldogságáért tud ravasz lenni, mint egy tolvaj. Ő maga igénytelen, de ha rólam van szó, mindennel törődik. Olyan, mint az ég angyala, aki látatlanban megbocsátja a földi halandók vétkeit.
Övé volt a világ! Már elhívta, kikérdezte, lerohanta a szabóját; Trailles úr láttára ráeszmélt, mennyire befolyásolják a szabók a fiatalemberek életét. A szabó vagy halálos ellenség, vagy jó barát a számla révén, a két véglet közt, sajnos, nincs középút. Eugène a magáéban olyan emberre talált, aki apai szerepnek fogta fel a mesterségét, mintegy összekötő kapocsnak tekintette magát a fiatalember jelene és jövője között. Rastignac később hálából megalapította ennek az embernek a szerencséjét híressé vált jó mondásai egyikével. "Két nála készült nadrágot ismerek - mondta - melyekben évi húszezer frankos házasságot kötöttek."
Ezerötszáz frankja van, kedvére ruházkodhat! A szegény délvidéki fiú már biztosnak látta a jövőt. A reggelihez már azzal a meghatározatlan arckifejezéssel ment le, melyet olyankor öltenek fel a fiatalemberek, ha van valamicske pénzük. Egy diák, mihelyt pénz üti a markát, képzeletbeli oszlopot emel magának, arra támaszkodik, biztosabban jár, mint azelőtt, szilárd talajt érez a lába alatt, tekintete nyílt, egyenes, mozdulatai fürgék, tegnap még alázatos, félénk volt, el is verhették volna, ma már ő verne el akár egy miniszterelnököt is. Tüneményes változások mennek végbe benne: mindent akar, mindenre képes, vágyai összevissza csapongnak, víg, nagylelkű, közlékeny. A szárnyaszegett madár szárnyra kapott. A pénztelen diák úgy kap egy szemernyi gyönyör után, ahogy a kutya ezer veszély közt futtában elcsen egy csontot, szétrágja, kiszívja belőle a velőt; míg a fiatalember, ha néhány röpke arany csörög a zsebében, apránként élvezi örömeit, elgyönyörködik bennük, mintha a felhők közt lebegne, feledi, mit jelent ez a szó: nyomor. Egész Párizs az övé. Tündöklő életkor ez, csupa láng és csillogás, a ficánkoló erő kora, amikor az ifjú, akár férfi, akár nő, nem a hasznot lesi! Adósságokat csinál, és ha van mitől féljen, csak azért is kétszeresen élvezi az életet. Aki nem ismerős a Szajna bal partján, a Saint-Jacques és a Saints-Pères utcák közt, annak sejtelme sincs az emberi életről. Ó, ha Párizs női tudnák ezt! - mondta magában Rastignac, miközben a kétfilléres aszalt körtéket falta Vauquer-né asztalánál. - Idejönnének szerelmeskedni.
Megszólalt a rácsos kapu csengője, s a következő percben belépett az ebédlőbe a királyi posta levélhordója, Eugène de Rastignac urat kereste, átadott neki két zakót, és aláíratta vele a kézbesítőkönyvet. Vautrin átható pillantása úgy sújtotta Rastignacot, mint valami ostorcsapás.
- Lesz miből fizetnie a vívóleckéket és a céllövészeti gyakorlatokat - sziszegte Vautrin.
- Pénz állt a házhoz - jegyezte meg Vauquer-né, a zacskóra pillantva.
Michonneau kisasszony nem mert odanézni, félt, hogy arcán meglátszik a pénzsóvárság.
- Jó anyja van kegyednek - szólt Couture-né.
- Rastignac úrnak jó anyja van - visszhangozta Poiret.
- Igen, a mama eret vágott saját magán - mondta Vautrin. - Most aztán a fiacskája űzheti kis játékait, járhat társaságba, hozományra vadászhat, táncolhat grófnékkal, akik barackvirággal díszítik a hajukat. De hallgasson rám, fiatalember, gyakorolja magát a céllövésben.
Vautrin olyan mozdulatot tett, mint mikor valaki célba veszi ellenfelét. Rastignac borravalót akart adni a postásnak, de nem talált pénzt a zsebében. Vautrin kivett a magáéból egy frankot, és odadobta az embernek.
- Van hitele - hunyorított a diákra.
Rastignac kénytelen volt megköszönni, pedig attól a naptól fogva, amikor Beauséant-nétól hazajövet összeszólalkoztak, ki nem állhatta ezt az embert. Azóta, teljes egy hete, szót sem váltottak, de figyelték egymást. A diák hasztalan kutatta ennek okát. Az eszmék kétségkívül olyan erővel lövellnek ki, amilyennel keletkeznek, s ott csapnak le, ahová az elme küldi őket, olyasféle matematikai törvény szerint, mint amely a mozsárágyúból kilőtt golyóbist irányítja. De az eszmék különféleképpen hatnak. Ha gyengéd természetekbe fészkelik be magukat, ott dúlnak, pusztítanak. Viszont vannak erősen vértezett természetek, ércfalú koponyák, amelyeken szétlapul az idegen akarat, és lehull, mint a golyó a kőbástyáról. Vannak aztán petyhüdt, vattaszerű természetek, amelyekbe elvesznek mások eszméi, ahogyan a golyók belesüppednek a vársánc puha talajába. Rastignacnak afféle puskaporos feje volt, amely a legkisebb ütésre robban. Fiatalsága sokkal elevenebb volt, semhogy ne lett volna fogékony a kívülről támadó eszmék iránt, s ne kapta volna el az érzelmek ragályát, amelynek oly sok furcsa tünete lep meg tudtunkon kívül. Erkölcsi tekintetben is hiúzszeme volt. Megvolt az a képessége, amelyet felsőbbrendű embereknél csodálunk, ügyes bajvívóknál, akik a vértezet minden hézagát meglátják: hatodik érzékével távoli dolgokat is megsejtett, és volt ebben valami titokzatos, eleven kölcsönhatás. Egy hónap óta egyébként ugyanannyi jó tulajdonság fejlődött ki Eugène-ben, mint hiba. Hibáit a társasági élet és növekvő igényeinek kielégülése okozta. Jó tulajdonságai közé tartozott az a mozgékonyság, amellyel a délvidék szülöttje egyenest nekivág a megoldandó nehézségeknek, s amely a Loire-on túli embernek nem enged semminemű tétovázást. Ezt a tulajdonságot hibának mondják az északiak; szerintük ebből származott ugyan Murat szerencséje, de ez okozta halálát is. Amiből az következnék, hogy a délvidéki akkor lesz talpig ember, és akkor marad nyeregben, ha egyesíteni tudja magában az északiak agyafúrtságát a Loire-on túliak merészségével.
Így hát Rastignac nem állta sokáig Vautrin ütegeinek tüzet, nem tudván, barátja-e ez az ember vagy ellensége. Időnként azt érezte, mintha ez a különös lény belelátna szenvedélyeibe, és olvasna a szívében. Vautrin viszont mindent oly mélységesen magába zárt, mint a mozdulatlan szfinx, amely mindent tud, mindent lát, és semmit nem árul el. Eugène most, hogy teli erszényt érzett a zsebében, fellázadt.
- Legyen szíves várni egy kicsit - mondta Vautrinnak, aki távozni készült, miután kiitta kávéját.
- Miért? - kérdezte a negyvenéves férfi, fejébe nyomva széles peremű kalapját, és megmarkolva vasbotját, amelyet gyakran megpörgetett az ujjai közt, mint aki mutatni akarja, hogy négy rabló támadásától sem ijedne meg.
- Megadom a tartozásomat - felelte Rastignac. Gyorsan kibontotta az egyik zacskót, és leolvasott száznegyven frankot Vauquer-nénak. - Kiegyenlített számla a jó barátság alapja - mondta az özvegynek. - Szilveszterig kvittek vagyunk. Váltsa fel, kérem, ezt az ötfrankost.
- A jó barátság alapja a kiegyenlített számla - motyogta Poiret Vautrinra sandítva.
- Tessék a frankja - fordult Rastignac a parókás szfinxhez.
- Úgy látom, nem mer adósom maradni! - kiáltott Vautrin, s a fiatalember lelke mélyéig hatoló pillantását azzal a kihívó diogenészi mosollyal kísérte, amely már számtalanszor kis híján felbőszítette Eugène-t.
- Hát... igen - válaszolta a diák. Fogta a két zacskót, és felállt, hogy a szobájába menjen.
Vautrin a szalonba nyíló ajtón át ment ki, míg a diák a lépcsőház felé tartott.
- Hallja-e, Rastignacoráma márki úr, amit nekem mondott, az nem volt valami udvarias - mondta Vautrin. Bevágta maga mögött a szalonajtót, és a diákhoz ment, aki hidegen nézett rá.
Rastignac betette az ebédlő ajtaját, és a lépcső aljához, az ebédlőt a konyhától elválasztó térségre vitte magával Vautrint. Itt a kertre nyíló deszkaajtó volt, fölötte hosszúkás, négyszögű nyílás, vasráccsal. Sylvie füle hallatára, aki éppen kijött a konyhából, így szólt:
- Vautrin úr, én nem vagyok márki, és a nevem nem Rastignacoráma.
- Párbajozni fognak - mondta közönyös arccal Michonneau kisasszony.
- Párbajozni! - ismételte Poiret.
- Dehogyis - válaszolta Vauquer-né, oszlopba rakott tallérjait simogatva.
- De ott vannak, mennek a hársfák alá! - kiáltott Victorine kisasszony, aki felállt, és kinézett a kertbe. - Pedig annak a szegény fiúnak igaza van.
- Menjünk fel, kicsikém - szólt Couture-né -, ezek a dolgok nem tartoznak ránk.
Mikor Couture-né és Victorine az ajtóhoz értek, elállta útjukat a kövér Sylvie.
- Mik nem történnek! - mondta. - Azt mondja Vautrin úr Eugène úrnak: "Vigyük az ügyet lovagias útra?" Aztán karon fogta, és most itt sétálnak az articsókáink közt.
Ebben a pillanatban megjelent Vautrin.
- Ne ijedjen meg, Vauquer mama - szólt mosolyogva -, csak kipróbálom a pisztolyaimat a hársak alatt.
- Ó, uram - mondta Victorine, összekulcsolva kezét -, miért akarja megölni Eugène urat?
Vautrin két lépést hátrált, és ránézett Victorine-ra.
- Ez már egészen más! - kiáltott fel ingerkedve, úgy, hogy a szegény lány belepirult. - Tetszik magának az a fiatalember? Adott egy ötletet, szép kislány. Boldoggá teszem mindkettőjüket.
Couture-né karon fogta gyámoltját, és magával vonszolva, a fülébe sugdosta közben: "Érthetetlenül viselkedsz ma, Victorine."
- Énnálam ugyan ne lövöldözzenek - tiltakozott Vauquer-né. - Még csak az kellene, hogy föllármázzák a szomszédságot, és a nyakamra hozzák a rendőrséget, nézze meg az ember!
- Csak nyugalom, Vauquer mama - csitította Vautrin. - Majd elmegyünk a lövöldébe.
Eugène-hez lépett, és bizalmasan karon fogta.
- Ha bebizonyítanám, hogy harmincöt lépésről ötször egymás után eltalálok egy pikk ászt - mondta neki -, önnek az sem venné el a bátorságát. Úgy látom, kissé hirtelen haragú, s képes lenne ostobán lelövetni magát.
- Meg akar hátrálni?
- Ne forralja az epémet - vágott vissza Vautrin. - Ma nincs hideg, üljünk le - mutatott a zöldre festett székekre. - Ott nem hall bennünket senki. Beszédem van önnel. Ön jóravaló fiatalember, én csak a javát akarom. Szeretem önt. Úgy igaz, ahogy Vasf... (ezer mennykő), ahogy Vautrin a nevem. Majd elmondom, miért szeretem. Egyelőre úgy ismerem, mintha a tulajdon apja volnék, ezt be is fogom bizonyítani. Tegye le ide a zacskókat.
Rastignac letette a pénzét a kerek asztalra, és leült. Kíváncsiságát a végsőkig csigázta, hogy ez az ember, aki az imént meg akarta ölni, most hirtelen változással pártfogójának csapott fel.
- Ugye, szeretné tudni, ki vagyok, mit csináltam, vagy mit csinálok? - folytatta Vautrin. - Túlságosan kíváncsi, fiacskám. Legyen nyugodt, még különbeket is fog hallani! Bajokon estem át. Hallgasson meg előbb, aztán válaszoljon. Íme, az életem néhány szóban. Hogy ki vagyok? Vautrin. Mit csinálok? Ami jólesik. Hagyjuk. Érdekli a jellemem? Jó vagyok azokhoz, akik jók hozzám, vagy akiknek szíve a szívemhez szól. Az ilyennek mindent szabad, bokán rúghat, és még csak azt se mondom: "Vigyázz!" De a keservit! Ördögien gonosz vagyok azokhoz, akik terhemre vannak, vagy nem kedvemre valók. És jó, ha tudomásul veszi, hogy nekem egy embert megölni annyi, mint ez itt! - és köpött egyet. - Csak éppen igyekszem szépszerével ölni, ha okvetlenül muszáj. Az vagyok, akire azt szokás mondani, művész. Olvastam Benvenuto Cellini[28] emlékiratait, mégpedig olasz eredetiben! Ettől a fenelegénytől megtanultam utánozni a gondviselést, amely halomra öldös minket, és megtanultam szeretni a szépet, akárhol található. És vajon nem szép szerep-e, ha egyedül állunk szemben mindenkivel, és mégis minket biztat a siker? Sokat gondolkoztam a társadalmi egyenlőtlenség mostani szerkezetén. Fiacskám, a párbaj gyerekes játék, ostobaság. Amikor két élő közül az egyiknek el kell tűnnie az élők sorából, hülyeség a vakvéletlenre bízni a dolgot. A párbaj? Fej vagy írás, semmi egyéb! Én ötször egymás után keresztüllövök egy pikk ászt úgy, hogy ugyanazon a helyen éri mind az öt golyó, mégpedig harmincöt lépés távolságból! Akinek megvan ez a kis képessége, azt hihetné, biztosan leteríti ellenfelét. És bizony megesett velem, hogy húsz lépésről céloztam valakire, és elvétettem. Az ipsének soha életében nem volt pisztoly a kezében. Nézze! - mondta a rendkívüli ember, azzal kigombolta a mellényét, és megmutatta a mellét, mely szőrös volt, mint a medve háta, de a rőt szőrzet undok volt rajta, s egyben ijesztő is. - Az a tejfölösszájú megpörkölte a bőrömet - tette hozzá, Rastignac ujját a mellén levő forradáshoz illesztve. - De gyerek voltam, huszonegy éves, mint ön most. Még hittem valamiben, egy nő szerelmében, egy csomó szamárságban, aminőkbe ön majd ezután fog belegabalyodni. Majdnem hogy párbajoztunk, nemde? Ön meg is ölhetett volna. Mondjuk, hogy én a föld alatt vagyok, hol volna akkor ön? Kénytelen lenne kereket oldani, elutazni Svájcba. Fölenné a papa pénzét, pedig neki sincs. Majd fölvilágosítom a helyzetéről, mégpedig az olyan ember fölényével, aki miután alaposan megvizsgálta a világ dolgait, belátta, hogy csak kétféle állásfoglalás lehetséges: a buta engedelmesség vagy a lázadás. Én semminek sem engedelmeskedem, ez csak világos, nem? Tudja-e, mire van szüksége önnek abban az iramban, amelybe belelendült? Egymillióra, mégpedig sürgősen. Mert anélkül megeshet, fiacskám, hogy a saint-cloud-i hálókban[29] lebegve töröd majd a fejecskédet azon, vajon létezik-e egy legfelsőbb lény. Ezt a milliót én megadom önnek.
Elhallgatott, és Eugène-re nézett.
- Hahaha, erre a szóra mindjárt jobb szemmel nézi Vautrin papuskát. Olyan, mint az esti légyottra készülő lányka, amikor cicomázkodik, és nyalja a szája szélét, akár a tejet ivó cica. Hát jó, gyerünk! Lássuk a mérlegét, fiatal barátom. Otthon a papa, a mama, a nagynéni, a két húg (tizennyolc és tizenhét évesek), a két öccse (tizenöt és tízévesek), ez a teljes létszám. A nagynéni neveli a lányokat. A fiúkat a plébános úr tanítja latinra. A család több főtt gesztenyét eszik, mint fehér kenyeret, a papa kíméli a nadrágjait, a mama alig engedélyez magának egy téli és egy nyári ruhát, a lányok úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Mindent tudok, hisz jártam én a délvidéken. Így állnak a dolgok odahaza, ha önnek ezerkétszáz frankot küldenek évente, holott a földecske mindössze háromezret jövedelmez. Szakácsnő és inas van a háznál, meg kell óvni a külszínt, mert a papa báró. A család diák fia viszont nagyravágyó fiatalember. Rokoni kapcsolatok fűzik Beauséant-ékhoz, de gyalog jár, meg akar gazdagodni, de nincs egy garasa sem, Vauquer mama kotyvalékait eszi, pedig szereti a Saint-Germain negyed pompás lakomáit, priccsen alszik, és palotába vágyik! Nem kárhoztatom a törekvéseit. Nem mindenkinek adatott meg, szívecském, hogy becsvágyó legyen. Kérdezze meg a nőket, nem a becsvágyó férfiakhoz vonzódnak-e leginkább. A becsvágyók válla erősebb, vérük dúsabb vastartalmú, szívük forróbb, mint más férfiaké. És a nő, amikor erős, boldognak és szépnek érzi magát, ilyenkor minden férfi közül az erőben tobzódót kívánja magának, vállalva azt a veszélyt is, hogy összeroppan a karjai közt. Sorra veszem a vágyait, hogy föltegyem a nagy kérdést. A kérdés így hangzik: farkasétvágyunk van, szemfogaink élesek, miként lássunk hozzá, hogy megteljen a bendő? Falhatjuk mindenekelőtt a törvénykönyvet, de az se nem mulatságos, se nem tanulságos, csak éppen szükséges. Mondjuk. Ügyvédnek készülünk, hogy elnöke lehessünk az esküdtszéknek, amely gályarabságra ítéli azokat a szegény ördögöket, akik a vállukra sütött bélyeggel is különbek, mint mi, meg kell ugyanis győzni a gazdagokat: alhatnak békén. Nem kellemes dolog, amellett soká tart. Először is két évig kell rostokolni Párizsban, nézni a sokféle nyalánkságot, mert hozzányúlnunk nem szabad, pedig nagyon ráéheztünk. Fárasztó mindig csak kívánni, és soha ki nem elégülni. Ha sápadt volna és puhány természetű, semmitől sem kellene félnie: ám önben az oroszlán tüzes vére pezseg, és olyan étvágya van, hogy egy nap húsz ostobaságot is elkövet. Ez a sors vár hát önre, a legszörnyűbb bűnhődés, amelyet a jóisten poklában valaha tapasztaltunk. Feltéve, hogy jól viseli magát, tejet iszik, és elégiákat költ; akármily nemesek is a törekvései, tömérdek kínlódás és nélkülözés után, amitől egy kutya is megveszne, azzal kell kezdenie, hogy beáll helyettesnek egy hólyag mellé valamilyen eldugott városban, ahol a kormány úgy lök oda önnek ezer frank fizetést, ahogy a moslékot löttyentik a mészároskutya elé! Ugasd meg a tolvajokat, szónokolj a gazdagok védelmében, üttesd le a bátrak fejét. Nesze neked! Ha nincs protekciója, megpenészedhet azon a vidéki törvényszéken. Harmincéves kora körül kinevezik bírónak ezerkétszáz frank fizetéssel, ha ugyan még nem dobta szemétre a talárt. Mire eléri a negyvenedik évét, elveszi egy molnár leányát, aki körülbelül évi hatezer frank jövedelmet hoz a házhoz. Köszönöm! Ha protekciója van, harmincéves korára királyi ügyész lesz háromezer frank fizetéssel, és feleségül veszi a polgármester lányát. Ha elkövet valamilyen kis politikai aljasságot, például a szavazócéduláról Villèle nevét olvassa fel Manuelé[30] helyett, s mellesleg megnyugtatja a lelkiismeretét azzal, hogy a két név rímel, akkor negyvenéves fővel főügyész lesz, és még képviselő is lehet. Jegyezze meg, fiacskám, hogy addigra jócskán beszennyezi a lelkiismeretét, húsz éven át sok mérget nyel le, sok titkos gyötrelmen esik át, s a húgai pártában maradnak. Bátorkodom továbbá arra fölhívni a figyelmét, hogy Franciaországban mindössze húsz főügyész van, és húszezren pályáznak erre az állásra, köztük olyan csirkefogók, akik eladnák egész családjukat, hogy egy rangosztállyal előbbre jussanak. Ha ez a mesterség nincs ínyére, nézzünk más után. Talán gyakorló ügyvéd akar lenni, Rastignac báró? Nem rossz. Tíz évig kell kínlódni, kiadni havonta ezer frankot, könyvtárral, irodával rendelkezni, társaságba járni, csókolgatni az ügyészek talárját, nyelvével feltörölni a törvényszéket, hogy perekhez jusson. Egy szót se szólnék, ha ez a mesterség jóra vezetne. De tud nekem mutatni Párizsban öt olyan ügyvédet, aki ötvenéves korában évente ötvenezer franknál többet keres? Eh! Inkább lennék kalóz, semhogy így összezsugorítsam a lelkemet. Különben is, honnét venné a tallérokat? Keserves dolgok ezek. Maradna még segélyforrásnak egy jó zsíros hozomány. Meg akar nősülni? Akárcsak követ kötne a nyakára. Meg aztán, ha pénzért nősül, mi lesz a becsületérzéssel, a fennkölt gondolkodással? Akár ma elkezdhetne lázadozni az emberi konvenciók ellen. Hagyján, hogy kígyó módjára fetrengene egy nő előtt, hízelegne az anyósnak, és olyan aljasságokra vetemedne, pfuj! melyektől egy disznó is megundorodna - ha ezen az áron legalább megtalálná a boldogságát. De megette a fene házastársi boldogságát azzal a nővel, akit így vett el feleségül. Akkor még jobb férfiakkal csatározni, mint hogy a saját feleségével viaskodjon az ember. Íme, ez az élet keresztútja, fiatalember, válasszon. Ön már választott: elment rokonaihoz, Beauséant-ékhoz, és belekóstolt a fényűzésbe. Elment Restaud-néhoz, Goriot papa leányához, és beszippantotta a párizsi dáma illatát. Aznap, amikor onnan hazajött, ez a szó volt homlokára írva, tisztán leolvastam: Célt érni! Célt érni mindenáron. "Bravó! - mondtam magamban. - Ez kedvemre való fickó." Pénzre volt szüksége. Honnan vegye? Megvágta a húgait. Többé-kevésbé ezt teszi a legtöbb fivér: kizsebeli a leánytestvéreit. Az ezerötszáz frankja, amit a jó ég tudja, hogy kapartak össze olyan vidéken, ahol több a gesztenye, mint az ötfrankos, egykettőre szét fog széledni, mint a fosztogató katonák. Aztán mihez kezd majd? Dolgozni fog? A munka, olyan értelemben, ahogy ön most fölfogja, öreg napjaira Vauquer mamánál juttat lakást a Poiret-szabású legényeknek. A gyors meggazdagodás problémáját e pillanatban ötvenezer fiatalember igyekszik megoldani, akik valamennyien az ön helyzetében vannak. Ön csak egy pont a nagy tömegben. Mérje föl, mekkora erőfeszítést kell tennie, s mily elkeseredett a küzdelem. Fel kell falniuk egymást, mint az egy fazékba zárt pókoknak, tekintve, hogy nincs ötvenezer jó állás. Tudja, hogyan lehet itt utat törni? A lángész erejével vagy a korrupció ügyességével. Csapjon bele az embertömegbe, mint az ágyúgolyó, vagy lopakodjék közé, mint a dögvész. Tisztességgel semmire sem megy. Az emberek meghajolnak a lángész hatalma előtt, gyűlölik, iparkodnak megrágalmazni, mert osztozkodás nélkül harácsol, de ha kitart, meghajolnak előtte. Szóval térden állva imádják, ha nem ránthatták sárba. A korrupció burjánzik, a lángész gyéren virul. Így hát a korrupció a túlsúlyban levő középszerűség fegyvere, amely mindenütt elevenbe vág. Láthat asszonyokat, a férjüknek mindössze hatezer frank a jövedelme, s ők mégis több mint tízezer frankot költenek öltözködésre. Láthat tisztviselőket ezerkétszáz frank fizetéssel, akik birtokot vásárolnak. Láthatja, hogy a nők prostituálják magukat, csak azért, hogy egy francia főrend fiának kocsijába ülhessenek, mert az a középső úton roboghat Longchamps-ban. Látta, hogy az a szegény, bárgyú Goriot papa kénytelen volt kifizetni leánya váltóját, pedig a vejének ötvenezer frank évjáradéka van. Nem tehet két lépést Párizsban, hogy ne bukkanna pokoli mesterkedésekre. A fejemet teszem egy fej saláta ellenében, hogy darázsfészekbe fog nyúlni az első nőnél, aki megtetszik önnek, lehet akármily gazdag, szép és fiatal az illető. A törvény kordában tartja őket, de mindenben hadilábon állnak a férjükkel. Vége-hossza nem lenne, ha fel akarnám tárni, miféle üzelmek folynak szeretőkért, cifra rongyokért, gyermekekért, háztartásért vagy hiúságért, de higgye el, legtöbbször nem az erény útján. Ezért van, hogy a becsületes ember a közös ellenség. De mit gondol, ki a becsületes ember? Párizsban az a becsületes ember, aki hallgat, és nem kíván osztozkodni. Nem beszélek a nyomorult helótákról[31], akik folyton robotolnak, és sohasem nyerik el a munkájuk jutalmát, s akikre én a jóisten papucshőseinek céhe nevet akasztanám. Ott van erény, hogyne lenne, butaságának teljes virágjában. De ott a nyomor is. Szinte látom ezeknek az embereknek keserves fintorát, ha az Úristen azt a rossz tréfát űzné velünk, hogy távol maradna a végítélet napján. Ha tehát gyorsan meg akar gazdagodni, máris gazdagnak kell lennie, vagy annak kell látszania. A vagyonszerzéshez nagy téteket kell kockáztatnia, mert különben babra megy a játék, akkor pedig alászolgája! Ha ma tíz ember akad, aki boldogul azokban a foglalkozásokban, amelyeket űzni lehet, a közönség rájuk fogja, hogy tolvajok. Mindebből következtethet. Ez az élet, ilyen a valóságban. Nem szebb, mint a konyha, ugyanolyan büdös, és aki főzni akar benne, bizony bepiszkítja a kezét, az a fontos, hogy utána meg tudjon mosakodni: ez korunk erkölcse. Jogom van, hogy így beszéljek a világról, mert ismerem. Azt hiszi, ócsárlom? Szó sincs róla. Ilyen volt mindenkor. A moralisták sohasem fogják megváltoztatni. Az ember tökéletlen lény. Néha többé-kevésbé képmutató, s az együgyűek ilyenkor azt mondják, hogy erkölcsös vagy erkölcstelen. Nem vádolom a gazdagokat a szegények kedvéért: az ember ugyanaz fönt, lent, középen. E magasrendű állatok közt milliónként akad tíz kemény legény, aki fölébe helyezkedik mindennek, a törvénynek is; én közéjük tartozom. Ön, ha felsőbbrendű ember, menjen egyenest és emelt fővel előre. De meg kell majd küzdenie az irigységgel, a rágalommal, a középszerűséggel, az egész világgal. Napóleon annak idején szembekerült valami Aubry nevű hadügyminiszterrel, aki majdnem hogy elküldte a gyarmatokra. Tapogassa meg magát! Vajon képes lesz-e minden reggel erősebb akarattal fölkelni, mint előző nap? Ha úgy érzi, igen, akkor teszek önnek egy ajánlatot, amelyet senki sem utasítana vissza. Figyeljen jól. Van egy tervem. Azt tervezem, hogy patriarkális életet fogok élni egy nagy, mondjuk, százezer holdas birtokon az Egyesült Államok délvidékén. Fölcsapok ültetvényesnek, rabszolgákat tartok, összeszedek néhány milliócskát ökreim, dohányom, fám eladásából, közben kényem-kedvem szerint élek, akár egy fejedelem, olyan életem lesz, amilyenről senkinek sejtelme sincs itt, ahol kietlen odúkban húzódnak meg az emberek. Nagy költő vagyok. Költeményeimet nem írom le, azok tettekből és érzésekből állnak. Jelenleg ötvenezer frankom van, amiből jó, ha negyven négerre futná. Kétszázezer frankra van szükségem, mert kétszáz négert akarok vásárolni, hogy kielégíthessem a patriarkális életre való hajlamomat. A négerek, látja, olyan senki fiai. Azt csináljuk velük, amit akarunk, anélkül hogy egy kotnyeles államügyésznek eszébe jutna számon kérni. Ezzel a fekete tőkével tíz év alatt három- vagy négymillióm lesz. Ha sikerül, senki sem kérdi majd tőlem: "Ki vagy?" Mister Négymillió leszek, az Egyesült Államok polgára. Ötvenéves koromra még nem penészedem meg, a magam módján fogok szórakozni. Hogy rövid legyek: ha milliós hozományt szerzek önnek, ad-e nekem kétszázezer frankot? Talán bizony sokallja a húsz százalék jutalékot? Meg fogja szerettetni magát kis feleségével. Ha már a férje lesz, két héten át nyugtalanságot, lelkifurdalást színlel, úgy tesz, mintha szomorkodna. Ilyen alakoskodások után egy éjjel, két csók közt, bevallja neki: "Szerelmem! Kétszázezer frank adósságom van." Ezt a komédiát nap nap után eljátsszák a legjobb házból való fiatalemberek. Egy fiatalasszony sohasem tagadja meg erszényét attól, aki a szívét meghódította. Fél, hogy rajtaveszt? Ne higgye. Lesz rá módja, hogy egy üzlettel visszaszerezze a kétszázezer frankját. Az ön pénzével, az ön eszével olyan tekintélyes vagyont harácsol majd össze, amilyent csak akar. Ergo fél esztendő leforgása alatt boldoggá teszi önmagát, imádandó hitvesét és Vautrin papát, nem is szólva becses családjáról, melynek tagjai télen, tűzifa híján, a körmüket fújják. Ne lepődjék meg ajánlatomon, sem azon, amit öntől kérek! Hatvan jó házasság közül, amit Párizsban kötnek, negyvenhét ad alkalmat ehhez hasonló tárgyalásokra. A közjegyzői kamara arra kötelezte uraságodat...
- Mi a teendőm? - kérdezte mohón Rastignac, félbeszakítva Vautrint.
- Majdnem semmi - mondta emez. Olyanféle mozdulatot tett, mint mikor a halász megörül, mert érzi, hogy a hal bekapta a horgot. - Hallgasson ide! Egy szegény, szerencsétlen, nyomorult lány szíve az a spongya, amely a legmohóbban telik meg a szerelemmel, száraz spongya, rögtön megdagad, mihelyt az érzés egy csöppje hull reá. Udvarolni egy fiatal nőnek, aki az elhagyatottság, a kétségbeesés, a szegénység állapotában leledzik, és nem sejti leendő gazdagságát, annyi, mint kézben tartani az összes adut, ismerni a lutriszámokat, vagy biztos értesülések birtokában játszani a tőzsdén. Sziklaszilárd házasságot építhet ezekre a cölöpökre. Ha ennek a lánykának ölébe hullnak a milliók, úgy dobja majd azokat az ön lába elé, mint holmi kavicsokat. "Nesze, kedvesem! Nesze, Adolphe! Nesze, Alfred! Nesze, Eugène!", mondja majd, aszerint, hogy Adolphe-nak, Alfrednak vagy Eugène-nek volt-e elég esze ahhoz, hogy feláldozza magát. Áldozaton azt értem, hogy elad egy régi ruhát, hogy elmehessen a lánnyal a Kék Órába gombás pástétomot enni, majd utána az Ambigu színházba, vagy zálogba csapja az óráját, hogy egy sálat vehessen neki ajándékba. Nem beszélek a szerelmi irkafirkákról meg azokról a szamárságokról, amelyekkel oly nagyra vannak a nők, mint például az, hogy vízcseppeket hullat könny gyanánt a levélpapirosra a távol levő udvarló. Úgy látom, ön tökéletesen ismeri a szerelem tolvajnyelvét. Tudja, Párizs olyan, mint az Újvilág őserdeje, ahol az illinoisok, a huronok törzse meg még húszféle vad törzs tanyázik, vadászterületük a társadalom, s különféle zsákmányból élnek. Ön milliókra vadászik, és csapdákat, kelepcéket, lépvesszőket használ kézrekerítésükre. Sokféle vadászat van. Némelyek hozományra vadásznak, mások csődtömegekre. Van, aki lelkiismereteket hálóz be, van, aki gúzsba kötve adja el az előfizetőit. Aki tömött tarisznyával tér haza, azt üdvözlik, ünneplik, befogadják az előkelő társaságba. Meg kell adni, vendégszerető föld ez, a világ legelőzékenyebb városa. Míg Európa többi fővárosának gőgös arisztokratái a világért be nem fogadnának maguk közé holmi hitvány milliomost, addig Párizs feléje tárja karjait, tódul az estélyeire, étkezik az asztalánál, vígan koccintgat Őhitványságával.
- De hol találok arra való lányt? - kérdezte Eugène.
- Az öné itt van az orra előtt!
- Victorine kisasszony?
- Ő hát!
- Hogy gondolja?
- Máris szerelmes önbe a leendő kis Rastignac bárónő.
- Egy garasa sincs! - álmélkodott Eugène.
- Helyben vagyunk! - kapott a szón Vautrin. - Néhány szóval tisztázok mindent. Taillefer papa vén gazember, köztudomás szerint megölte egy barátját a forradalom alatt. Az én emberem ő, olyan fickó, akinek független nézetei vannak. Egyébként bankár, a Taillefer és Társa cég főnöke. Van egy fia, arra akarja hagyni a vagyonát, kisemmizve Victorine-t. Én ellenzem az ilyen igazságtalanságokat. Akárcsak Don Quijote, szeretem megvédeni a gyengéket az erősekkel szemben. Ha Taillefer az Úristen akaratából fiát elveszítené, visszafogadná leányát, mert mindenáron örököst akar, bárki legyen az, természetében rejlik ez az ostobaság. És gyermekei már nem lehetnek, tudom biztosan. Victorine, amilyen szelíd és kedves, hamarosan behálózza majd az apját, és úgy megforgatja az érzelem ostorával, mint egy nürnbergi búgócsigát! Sokkal fogékonyabb az ön szerelme iránt, semhogy el tudná feledni. A felesége lesz. Vállalom a Gondviselés szerepét, irányítani fogom az úristen akaratát. Van egy barátom, akit különféle szolgálatokkal leköteleztem. A Loire-hadsereg ezredese volt, most a királyi testőrség tisztje. Hallgat a szómra, szélsőséges királypárti lett. Nem tartozik a hülyék közé, akik mereven kitartanak nézeteik mellett. Magának is csak azt tanácsolhatom, lelkem, hogy ne ragaszkodjék erősebben a nézeteihez, mint a szavaihoz. Adja el meggyőződését, ha akad rá vevő. Aki azzal dicsekszik, hogy sohasem változtatja meg a véleményét, az úgy tesz, mintha arra vállalkozna, hogy mindig nyílegyenes vonalban fog haladni. Együgyű az ilyen, hisz a csalhatatlanságban. Márpedig nincsenek elvek, csak események vannak; nincsenek törvények, csak körülmények vannak. A felsőbbrendű ember elfogadja az eseményeket és helyzeteket, hogy irányíthassa őket. Ha volnának szilárd elvek és törvények, a népek nem váltogatnák azokat úgy, ahogy mi inget váltunk. Az egyén nem köteles bölcsebb lenni egy egész nemzetnél. Azt a férfit, aki a legrosszabbul szolgálja Franciaországot, fétisként tisztelik, mert mindent vérbe borult szemmel látott, holott legfeljebb arra jó, hogy múzeumba tegyék, a gépek közé, La Fayette[32] címkével; míg azt a herceget[33], aki eléggé megveti az emberiséget, mert annyi esküt köpött az arcába, amennyit csak kívánt, mindenki kővel dobálja meg, holott a bécsi kongresszuson megakadályozta Franciaország felosztását; ezért koszorú illetné meg, és ahelyett sárral hajigálják. Ó, én ismerem a dürgést, sok ember titkába belelátok! Elég. Akkor lesz megingathatatlan véleményem, amikor találok három embert, akik egyetértenek egy elv alkalmazásában, de erre aztán várhatok! Nem akad a törvényszéken három bíró, aki valamely törvénycikkről egyféleképpen vélekedne. Visszatérek az emberemre. Jézus Krisztust keresztre feszítené, ha én mondanám neki. Vautrin papa egy szavára beleköt abba a fickóba, aki szegény húgának öt frankot sem küld, és... - Vautrin felállt, vívóállásba dobbant, és olyan mozdulatot tett, mint mikor a vívó támad. - És volt, nincs! - tette hozzá.
- Iszonyú! - szólt Eugène. - Tréfál, Vautrin úr?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!