Edgar Allan Poe - A holló (Franyó Zoltán fordítása)

A holló

(Franyó Zoltán fordítása)

Egyszer éjféltájt a rejtett únt magányban elfelejtett,
Furcsa könyv mélyébe révült elborongva bús eszem, -
S míg fejem lelankad, orvul koppan ajtóm, zára zordul
Roppan és halk zaj csikordul, padló koppan, azt hiszem;
"Éji vendég - mormogom - ki most betoppan, azt hiszem,
Az lehet, más semmisem."

Emlékszem: december éjjel volt s a húnyt szén torz szeszéllyel
Rémek árnyát szórta széjjel padlóm alján véresen.
Lestem, míg a hajnalóra int s a könyv varázsa jóra
Fordít minden gyászt, Lenóra érted, elhalt kedvesem -
Angyal-néven ő Lenóra, fénylő, égi kedvesem,
S itt nem él már híre sem.

Selymes bíbor-függöny alja borzongó neszét sugallja
S ez beszúr, befúr belém mint át-nem-élt uj félelem;
S míg szívem remegve dobban, ajkamon megint kicsobban:
"Éji vendég jön titokban, az nyit itt be csendesen, -
Késett vándor kér titokban éji szállást, csendesen:
Az lehet, más senkisem."

Nem haboztam már, merészen szóltam én ki, bármi lészen:
"Jó uram vagy drága hölgyem, megbocsásson, azt hiszem,
Szundikáltam egyre jobban, s Ön be halkan jön, titokban
Lépve, lopva, nesz se koppan, hogy betoppan sebtiben,
Szinte el se hittem..." - Ajtóm jól kitárom sebtiben:
Mély sötét, más semmisem.

Hosszan, ámulón kinézek még az éjbe, mint ki részeg
Álmot álmodik, milyet nem álmodott még földi szem;
Meg nem tört a csönd, sok óra száll, de jelt nem ad, s e szóra
Melynek párja nincs, "Lenóra!" sírom bánatterhesen,
Ezt nyögöm s a visszhang adja vissza bánatterhesen -
Az susog, más semmisem.

S hogy szobámba visszatérek, láng mar, átkos lelki méreg,
Mert a hang ropogva koppan, hangosabban, rémesen.
"Persze - mondtam már hörögve - mintha ablakrács zörögne;
Ej, hát nem megy így örökre: ezt a titkot meglesem -
Csitt szivem rövidke percre, míg e titkot meglesem.
Szél zsibong, más semmisem."

Ablakom kitárva, rajta szent-korú, nagy, ősi-fajta
Holló száll be, lomha szárnnyal csapkodón, nehézkesen.
Rám se biccent, száll az éjen át és úgy néz rám le mélyen,
Lord- vagy ladyként kevélyen s már az ajtón ül lesen, -
Fönt a Pallas-szobron, ajtóm ormán ül le, mint lesen,
Ül csak - és más semmisem.

S lám, a gyötrő gyászt az ében rém mosolyra váltja szépen,
Míg ott gubbaszt bús mezében, furcsa gőggel, peckesen;
"Bár a bóbitád lenyesték - szólok - lényed oly nemes még,
Zord kisértet, átkos esték kóbor árnya, kedvesem -
Valld be, Plútó éji partján, hogy neveztek, kedvesem?"
S ő lekárog: "Sohasem."

Nézem ámulón e szörnyet, mit felelget, bár a görnyedt
Háttal elgajdolt szavakban szinte nincs is értelem;
Ily csodát se látni már a földön: egy efféle pára
Épp az ember ajtajára ül le szépen, rendesen, -
Egy madár vagy rém a szobron ül le szépen, rendesen,
S úgy hivják, hogy "Sohasem".

Ám a Holló ott ül árván, ezt a bamba szót darálván,
Ezt az egy szót, mintha lelke benne volna teljesen.
Mást nem is beszél a dőre, meg se rezdül tolla, csőre -
Én nyögöm csak: "Jóelőre sejtem, elhagysz édesem -
Mint barátok és remények, holnap elhagysz édesem."
Ő csak károg: "Sohasem".

Szívriasztó csöndbe váj az erre illő furcsa válasz:
"Persze - mondom - ezt az egy szót tudja nyögni kétesen,
Tán elleste mesterének bús jaját, kit átkos évek
Vertek, űztek, míg ily ének sírt belőle véresen -
Míg a holt remény dalában sajgó gyásza véresen
Nyögte: Soha - sohasem..."

És a Hollót nézve, bágyadt gúnymosolyba fúl a bánat,
Párnás zsőlyém épp a Pallas-fejjel szembe görgetem;
Bársonyára dőlve, részeg képet kép után idézek
S hosszan eltünődve nézek: mit nyög ily rejtelmesen -
Fönt e torz, mogorva, borzas, orv kisértet érdesen
Mért kerepli "sohasem?"

Szörnyű titkot sejtek ebben... Tépelődöm... hang se rebben,
S most a démon tűz-szemével, jaj, szivendöf élesen;
Bár e rejtélyt már kitárnám! Lámpafénnyel festve vár rám
Bársonyos-lilán a párnám, mig aléltan ráesem
Párnám bársonyára, melynek lágy ölén a kedvesem
Nem pihen már - sohasem!

Ekkor úgy tünt, sűrű ködben füstölőkből ámbra röppen,
Angyal-tánc kering, csilingel szőnyegemről fényesen.
"Égről szállsz nagy ünnepen te - mondom -, Isten éjjelente
Küld vigaszt, hogy mint nepenthe kortyát idd ki kéjesen,
Holt Lenórád elfeledni idd e mákonyt kéjesen",
S szól a Holló: "Sohasem."

"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög,
Sátán küldött tán vagy orkán vert e partra vétkesen,
Mégis büszkén jössz, vitézül, zord lakomba, hol ma vész ül
S rémek őrült tánca készül - mondd ki hát fölényesen:
Lesz-e balzsam Gileádban? mondd, no mondd fölényesen!"
S szól a Holló: "Sohasem."

"Jós, felelj hát - így könyörgök - bármi légy, madár vagy ördög,
Mondd a szent Egekre, kettőnk Istenére mondd nekem:
Fönt egy Éden-kerti óra üdvén égi kézfogóra
Vár-e még reám Lenóra, fénylő, szent szerelmesem -
Angyal-néven szent Lenóra, tündöklő szerelmesem?"
S szól a Holló: "Sohasem."

"Pusztulj ezzel mindörökre! - ordítok reá hörögve -
Vessz a vad viharba, Plútó éji partján, vészesen!
Tűnj el, itt ne hadd egyetlen tollad, emlékül kegyetlen
Ál-igédre; adj helyet lenn bús-magamnak könnyesen!
Húzd ki csőrödet szivemből, hagyj magamra könnyesen!"
S szól a Holló: "Sohasem".

És a Holló meg se retten, ül meredten, ül meredten,
Fönt a sápadt Pallas-szobron, ajtóm ormán szélesen;
Rút szemén kikandikál ma dermedőn egy démon álma,
Árnyat árny fölé dobálva pislog árva mécsesem;
S lelkem már a padlón elnyult árny öléből ékesen
Fel nem szállhat - sohasem!