Titus Maccius Plautus - A hetvenkedő katona

A hetvenkedő katona

Miles Gloriosus

Fordította: Devecseri Gábor

Személyek:

PYRGOPOLINICES, katona
ARTOTROGUS, Pyrgopolinices élősdije
PALAESTRIO, Pleusicles szolgája, most Pyrgopolinices szolgálatában
PERIPLECTOMENUS , ephesusi öreg
SCELEDRUS, Pyrgopolinices szolgája
PHILOCOMASIUM, athéni leány, Pleusiclest szereti
PLEUSICLES, athéni ifjú, Philocomasiumot szereti
LURCIO, Pyrgopolinices fiatal szolgája
ACROTELEUTIUM, örömlány
MILPHIDIPPA, Acroteleutium szolgálója
FIÚ, Periplectomenus szolgája
CARIO, Periplectomenus szakácsa

Szín: utca Ephesusban, Pyrgopolinices és Periplectomenus szomszédos házával

I. tartalom

Meretrixet rabol Athénból a katona.
Indul szerelmes urának, ki külföldre ment,
Legott szólni a szolga: elfogják a vizen,
Ennek a katonának adják őt is át.
Sietve hívja urát Athénból s a falat
Gonddal átfúrja a két szomszéd ház között:
Legyen a szeretőknek átjáró. Az őr
Ott a tetőről látja a két ölelkezőt;
Rászedik az őrt, mintha más volna a nő.
Igyekszik rávenni a katonát Palaestrio,
Otthonába küldje ágyasát, mert övé
Szeretne lenni az öreg szomszéd asszonya.
Unszolja a lányt: menjen; sok ajándékot ad
S az agg házában rajtakapva meglakol.

II. tartalom

Egy athéni ifjú szabad leányt szeretett
és az is őt. Az ifjú Naupactusba ment
követnek. A katona ugyanezt a lányt
Ephesusba viszi erőszakkal. A fiú
szolgája, hogy ezt hírülvigye, hajóra száll;
elfogják s őt is a katona kapja meg.
Urának ír, hogy Ephesusba jőjjön. Repül
az ifjú és a szomszédban talál lakást,
atyai barátjánál. A két ház között
falat fúr át a szolga titkon, hogy legyen
a szeretők számára átjárás. Iker-
nővért kohol a lánynak. Majd a ház ura
kiöltözteti kliensnőjét, hogy csábítsa el
a katonát. Ez meg beugrik, nászt remél,
elküldi a lányt, s őt, mint paráznát, elverik.

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENET

Pyrgopolinices, Artotrogus

PYRGOPOLINICES:
(kilép a házból és hátraszól)
Ügyeljetek, hogy pajzsom fényesebb legyen,
mint az izzasztó nyári nap sugarai:
hogy majd, ha közelharcra kerül a küzdelem,
az ellenség szemevilágát oltsa ki.
Mert meg akarom vigasztalni kardomat,
nehogy jajongjon és siránkozzék, amért
oly rég pihentetem, pedig szörnyen kiván
az ellenséges seregből kolbászt aprítani.
De hol van Artotrogus?

ARTOTROGUS:
Itt áll, a vitéz,
szerencsés és királyi férfi oldalán;
íly hősnek Mars sem meri mondani magát,
vitézségét a tiédhez mérni nem meri.

PYRGOPOLINICES:
Őt mentettem meg ugye a holahelyei harcmezőn,
hol Bátranbömbölő Vezérlőcsatafy,
Neptun nagy unokája volt a fővezér?

ARTOTROGUS:
Emlékszem: ugye a színaranyfegyverzetű
vezér volt, kinek seregét egy lehelleted
szétszórta, mint levelet, szalmát a szélvihar?

PYRGOPOLINICES:
Ez még mind semmi.

ARTOTROGUS:
Herkulesre, semmi, ha még
mást is elmondanék -
(félre)
mit nem tettél soha.
Ha valaki látott már ennél hazugabb
embert s olyat, ki jobban dicséri önmagát,
nyomban a rabszolgája legyek, vigyen el;
csak ne volna ennél átkozottul jó az ebéd.

PYRGOPOLINICES:
Hol vagy?

ARTOTROGUS:
Itt. És az indiai elefánt
lábát puszta ököllel hogyan törted el!

PYRGOPOLINICES:
Mit? A lábát?

ARTOTROGUS:
Combot akartam mondani.

PYRGOPOLINICES:
Pedig csak rálegyintettem.

ARTOTROGUS:
Polluxra, ha
erőddel éltél volna, bőrén, belein,
az elefánt pofáján átütötted volna karod.

PYRGOPOLINICES:
De hagyjuk ezt most.

ARTOTROGUS:
Nincs is rá szükség, hogy nekem
meséld el ezt, ki minden tettedet tudom.
(Félre)
Hasam miatt tűröm e csapást, füleim
fülelnetek kell, hogy ne száradjon ki szám;
helyeselnem kell, bármit is hazudozik.

PYRGOPOLINICES:
De mit is mondok...?

ARTOTROGUS:
Aha, tudom már, miről beszélsz.
Úgy volt, megtörtént, emlékszem.

PYRGOPOLINICES:
Mi?

ARTOTROGUS:
Bármi is.

PYRGOPOLINICES:
Van...?

ARTOTROGUS:
Írótáblát akarsz? Tessék. Van stílusom is.

PYRGOPOLINICES:
Ötletesen találod el szándékomat.

ARTOTROGUS:
Illik minden szokásod jól ismernem, és
lesnem, hogy mindig megorrontsam, mit akarsz.

PYRGOPOLINICES:
Hát emlékszel már?

ARTOTROGUS:
Emlékszem: százötvenet
Ciliciában, százat Seholsincsmezőn,
harminc szárdot, hatvan makedón katonát,
ilyen sok embert öltél meg egyetlen napon.

PYRGOPOLINICES:
No, mennyi volt ez összesen?

ARTOTROGUS:
Pont hétezer.

PYRGOPOLINICES:
Körülbelül. Jól végezted a számitást.

ARTOTROGUS:
Pedig le sem írtam, mégis jól emlékezem.

PYRGOPOLINICES:
Polluxra, legjobban.

ARTOTROGUS:
(félre)
A jó falat segít.

PYRGOPOLINICES:
Amíg ilyen léssz, mint eddig, folyvást ehetsz
és asztalomnál örökösen jelen lehetsz.

ARTOTROGUS:
Hát Cappadóciában az ötszáz katonát,
ha kardod nem tompa, egy csapással megölöd!

PYRGOPOLINICES:
Közlegénykék voltak, meghagytam életük.

ARTOTROGUS:
Minden halandó tudja, mondanom se kell,
hogy a földön egyetlen Pyrgopolinices
te vagy, legyőzhetetlen, hős és daliás.
A nők is mind imádnak és méltán teszik,
hisz gyönyörű vagy, tegnap is a köpenyem
hogy ráncigálták.

PYRGOPOLINICES:
Mit mondtak tegnap neked?

ARTOTROGUS:
Hát kérdezgették: "Mondd, ugye ez Achilles?"
"A testvére" - feleltem. A másik közbeszól:
"Castorom! Ó be gyönyörű," - mondja nekem, -
"s milyen nemes, nézd hajkoronáját, hogy ragyog.
Kik elhálhatnak véle, ó be boldogok!"

PYRGOPOLINICES:
Ezt mondta?

ARTOTROGUS:
Esdekeltek, hogy ma téged, miként
ünnepi menetet, mellettük elvezesselek.

PYRGOPOLINICES:
Mily terhes is, ha az ember túlgyönyörű.

ARTOTROGUS:
Bizony.
Terhemre vannak; kér, megkörnyékez mindegyik,
könyörög, hogy láthasson, hogy hozzáeresszelek,
s parancsod végzésére nem jut már időm.

PYRGOPOLINICES:
Ideje már fölkeresnem a forumot:
hogy akiket még tegnap összeírtam, a
gazfickóknak kifizethessem bérüket.
Mert nagyon szépen kért rá Seleucus király,
hogy toborozzak seregébe zsoldosokat.
Jó, ezt a napot a királynak szentelem.

ARTOTROGUS:
No rajta, menjünk.

PYRGOPOLINICES:
(az üres színpadon)
Kövessetek, csatlósaim!

MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ JELENET

PALAESTRIO:
Az előadás tárgyát közlöm készségesen,
ha hajlandók vagytok figyelni kedvesen;
aki nem akar meghallgatni, menjen el,
hogy leülhessen, aki figyelni kiván.
Most elbeszélem, hogy mi okból jöttetek
ez ünnepi helyre s a vígjátéknak, melyet itt
mindjárt eljátszunk, a nevét és lényegét.
E darabnak Alazón a görög neve,
Hetvenkedőnek neveztük el latinul.
Ez a város Ephesus; itt él uram, a katona,
ki a forumra ment, ez a szemérmetlen hencegő,
ez a ganaj esküszegő, ez a fajtalan,
ki azt beszéli, minden asszony üldözi:
amért bizony nevetnek rajta mindenütt.
A szajhák, ha látják, félrehúzzák szájukat,
ezért a legtöbbjüknek ajka ferde itt.
De nem oly rég szolgálok ennél, nem bizony;
épp ezt kivánom tudtotokra adni, hogy
mikép kerültem volt uramtól hozzá ide.
Figyeljetek, most kezdem a történetet.
Athénban egy kiváló ifju volt uram,
ki egy attikai athéni leányt szeretett
és az meg őt; ez a legjobbfajta szerelem.
Az ifju követségbe Naupactusba ment,
mivel az állam üdve így kívánta meg.
Ez a katona közben Athénba került
s elkezdett sündörögni a leány körül.
Anyjának is udvarolgatott untalan,
borral, függőkkel, jófalatokkal főzte meg,
a kerítőnő kegyeibe így került.
Mikor pedig eljött az első alkalom,
a kerítőnőn kifogott a katona,
uram szerelmének anyján, mivel a lányt
szép titokban hajóra rakta és noha
tiltakozott, ide Ephesusba hozta el.
Mikor hallottam, hogy elhurcolták, hamar
hajót szereztem és indultam iziben
Naupactusba, uramnak ezt jelenteni.
A nyílt vizen jártunk, mikor az istenek
akaratából kalózok fogták el hajónk:
így vesztem el, még föl se lelve uramat.
A rabló ajándékba adott ennek a
katonának. Hogy ez házába elhozott,
meglátom itt gazdám athéni kedvesét.
A lány is engem, ám szemével jelt adott,
nehogy szóljak hozzá; de később alkalom
adódott sorsát előttem siratnia:
Athénba szeretne visszaszökni, így beszélt,
Athénban élő volt gazdámat kedveli
és senkit inkább nem utál, mint a katonát.
Amint a lány érzelmeit megismerem,
levelet írok és le is pecsételem
s egy kalmárral titkon Athénba küldöm el
uramnak, aki ezt a leányt szereti,
hogy jőjjön ide. Az nem vetette meg szavam;
el is jött és a szomszédunkban ütött tanyát,
egy nyájas aggnál, ki apja jó barátja és
ki szerelmes vendégének kedvébe jár,
minket tanáccsal és tettel buzdít, segít.
Én pedig ott benn nagyszerü csellel értem el,
hogy találkozhassanak a szerelmesek.
Van egy szoba, mit barátnőjének adott
a katona, hová be sem lép senki más;
e hálószobában átfúrtam a falat,
hogy átsétálhasson a nő innen oda;
tud róla az öreg, az ő tanácsa volt.
Van itt egy szolgatársam, egy silány legény,
kit a lány őréül állitott a katona.
Finom furfanggal, csavart cselekkel hályogot
vetünk szemére és olyanná tesszük őt,
hogy amit lát a fickó, azt se lássa meg.
Ti meg ne tévedjetek: kettős szerepet
játszik a leány nemsokára itt meg ott,
de bizony ő lesz mindkettő, ha színlel is.
Így csőbehuzzuk cselszövéssel azt az őrt.
De csikorog a szomszéd öreg ajtaja.
Ő lép ki rajta; itt van, a jó öreg maga.

MÁSODIK JELENET

Periplectomenus, Palaestrio

PERIPLECTOMENUS:
(kilép a házból és hátraszól)
Ha ezentúl háztetőmön idegent láttok s lábait
nem töritek össze, oldalatok ostoromtól lesz sebes.
Úgy látszik, már életünknek minden szomszéd szemtanuja,
mind beleskel udvaromba. Hát csak annyit mondhatok
kit a katona háznépéből fedelünkön felfedeztek,
Palaestrio kivételével kergessétek az útra ki.
Még ha mondja is, hogy majmot, galambot, vagy tyúkot űz
s nem páholjátok halálra, nektek lesz csúf végetek.
S hogy szerencsejátékot ne űzzenek, hisz tiltva van,
szerencsétlenné tört bokával vigadjanak ezután.

PALAESTRIO:
Nem tudom, hogy az öregnek háznépünk mit véthetett:
szolgatársaim bokáját összetörni rendeli.
Hanem velem kivételt tett. Nem bánom, bármit művel is
a többivel. Hozzálépek.

PERIPLECTOMENUS:
Te jössz itt, Palaestrio?

PALAESTRIO:
Hogy vagy, Periplectomenus?

PERIPLECTOMENUS:
Nincs sok ember, akivel
találkozni jobban vágytam volna, mint veled.

PALAESTRIO:
Mi az?
Mit háborogsz házunk ellen?

PERIPLECTOMENUS:
Mindnyájunknak vége van.

PALAESTRIO:
Mi a baj?

PERIPLECTOMENUS:
Kiderült minden.

PALAESTRIO:
Mi derült ki?

PERIPLECTOMENUS:
Az előbb
háznépetekből valaki betekintett a tetőn
udvarunkba és meglátta csókolózni azt a lányt
vendégünkkel.

PALAESTRIO:
Ki látta meg?

PERIPLECTOMENUS:
Szolgatársad.

PALAESTRIO:
De melyik?

PERIPLECTOMENUS:
Nem tudom, mert visszahátrált hirtelen.

PALAESTRIO:
Már érzem is,
hogy végem van.

PERIPLECTOMENUS:
Rákiáltok: Mit sündörögsz a tetőn?
Távoztában válaszol, hogy nősténymajmát üldözi.

PALAESTRIO:
Én nyomorult, elpusztulok egy hitvány állat miatt!
De Philocomasium még bent van?

PERIPLECTOMENUS:
Bent volt az előbb.

PALAESTRIO:
Mondd: amíly sietve csak tud, menjen át, a szolganép
lássa otthon; hacsak azt nem óhajtja, hogy minket, a
szolgákat, szerelme miatt keresztfára vonjanak.

PERIPLECTOMENUS:
Már megmondtam; mást nem óhajtsz?

PALAESTRIO:
Dehogynem.
Közöld vele,
hogy semmikép meg ne tagadja asszonyi természetét:
gondja legyen cselre, csalásra, színlelésre is.

PERIPLECTOMENUS:
Hogyan?

PALAESTRIO:
Győzze meg azt, aki látta, hogy nem látta igazán.
És ha százszor is meglátták, akkor is tagadja ám!
Van neki szája, van neki nyelve, ravasz, merész szelleme,
csalárdsága, makacssága, cselszövő természete.
Evvel élhet, azt a szolgát esküvéssel győzze le.
Van neki otthon hazug lelke, csalfa, hitszegő szive,
cselvetésre, hízelgésre, álnokságra eszköze.
Mert az asszony nem könyörög kofákhoz, ha bajba van:
saját kertjében nő mindnek bármi rosszra fűszere.

PERIPLECTOMENUS:
Szólok neki, ha bent találom. De mi az, Palaestrio?
Mit fontolgatsz szíved mélyén?

PALAESTRIO:
Csöndbe légy, kicsit, kérlek,
míg lelkemben terveimet összekotrom s rájövök,
mit tegyek, hogyan csapom be kandi szolgatársamat,
ki a lányt itt csókolózni látta, hogy felejtse el.

PERIPLECTOMENUS:
Jól van: én meg félreállok addig. Nézd csak, mit csinál:
ráncolt homlokkal hogy áll ott, fontolgatja gondjait.
Mellén kopog ujjaival, tán a szívét hívja ki.
Balra néz most, balra fordul, csípőn tartja balkezét,
jobbkeze ujjain számolgat, most pedig combjára üt,
akkorát, hogy belesajdul, tervre nem könnyen talál.
Ujjal pattint, fészkelődik, sűrün váltja lábait.
Fejet csóvál, nem helyesli, íme, amit kitalált.
Bármi az, nem hagyja nyersen, jól kifőzve adja át.
Építkezik: karjából rak álla alá oszlopot.
Jaj, bizony, sehogyse tetszik nékem ez a művelet:
mert hallom, egy barbár költő álla ilyen oszlopos,
akit két katona őriz éjjel-nappal szűntelen.
Bravó! Herkulesre! Jól áll, mint szolga a színpadon.
Meg nem pihen ma, mielőtt el nem éri, amit keres.
Azt hiszem, meglelte. Rajta, ébredj, most ne szundikálj,
ha nem vágyol veréstől tarkán virrasztani ezután.
Vagy tán tegnap szeretkeztél? Hé, figyelj, Palaestrio!
Ébredj, mondom! Rajta, mondom! Hajnalodik, mondom!

PALAESTRIO:
Hallom.

PERIPLECTOMENUS:
Lám, az ellenség a házad ostromolja, jól ügyelj,
találj támaszt és tanácsot: ne légy lassu, sietni kell.
Előzd meg, egy völgyön vágj át, vezesd körül sereged.
Taszítsd tüstént támadásba, védelemre jól vigyázz;
az ellenség elől zárd el, de hozzád az élelem
s embereidhez biztos úton biztonságban érjen el,
nyiss utat, erre ügyelj leginkább, mert a helyzet sürget itt,
töprengj, tüstént tökéletes tervre találj, hogy amit
láttak, látatlanná váljék, meg nem történtté a tett.
(A nézőkhöz)
Nagy munkába fogott ez az ember, nagy falakat rak ma fel.
(Palaestrióhoz)
Mondd ki, hogy magadra vállalsz mindent s akkor úgy hiszem
elverhetjük ellenségünk.

PALAESTRIO:
Hiszen magamra vállalom.

PERIPLECTOMENUS:
S én azt mondom, el is éred minden célod.

PALAESTRIO:
Juppiter áldjon meg!

PERIPLECTOMENUS:
De közöld végre, mire gondolsz.

PALAESTRIO:
Csendbe légy,
míg cseleim birodalmába bevezetlek, hogy te is
velem együtt tudd a tervem.

PERIPLECTOMENUS:
Épen őrzöm meg neked.

PALAESTRIO:
Uramat nem saját bőre, elefántbőr burkolja be.
Semmivel sem bölcsebb, mint egy sziklaszál.

PERIPLECTOMENUS:
Ezt jól tudom.

PALAESTRIO:
Fondorlatom fontolgatom, furfangom így rendezem:
azt mondom, hogy a leánynak ikernővére érkezett
Athénból, ki úgy hasonlít hozzá, mint egy csepp tej a
másik csepphez, kedvesével érkezett meg és vele
házad vendége.

PERIPLECTOMENUS:
Nagyon jó! Dícsérem szép tervedet!

PALAESTRIO:
És ha majd a katonánál szolgatársam szót emel
a lány ellen, hogy egy idegennel csókolózni látta őt,
majd a szolga ellen szólok: - az idegennel a másikat
látta nálad csókolózni, ölelkezni.

PERIPLECTOMENUS:
Így helyes.
Én is ezt mondom, ha tőlem kérdi a katona.

PALAESTRIO:
De úgy ám,
hogy nagyon hasonlók s a lánnyal közölni kell, tudja jól:
ne ingadozzék, ha a katona kérdezgeti.

PERIPLECTOMENUS:
Nagyszerű!
De ha a kettőt a katona együtt akarja látni majd,
mit csináljunk?

PALAESTRIO:
Könnyüszerrel háromszáz kifogás akad:
"Nincs ma itthon, sétálni ment, fürdik, alszik, öltözik,
eszik, iszik, dolga támadt, most nem ér rá, nem szabad."
Úgy halasztod, ahogy kivánod, hogyha egyszer már a mi
hazugságunkat bevette és az elsőt elhiszi.

PERIPLECTOMENUS:
Tetszik a terved.

PALAESTRIO:
Otthonodba menj, s ha ott van, küldd haza
gyorsan a nőt és tanítsd meg mindenre, oktasd ki jól,
tanácsunkat tartsa észben s ahogy oktattuk reá:
tudjon ikernővéréről.

PERIPLECTOMENUS:
Tudósként adom át neked.
Mást is óhajtsz?

PALAESTRIO:
Menj be.

PERIPLECTOMENUS:
Jól van.
(Bemegy a házba)

PALAESTRIO:
Én is hazaballagok,
s megkeresem azt az embert, szándékom elrejtve jól,
aki ma a majmot űzte szolgatársaim közül.
Mert az úgysem állja meg, hogy a háznépből valakit
be ne avasson abba, hogy látta gazdánk ágyasát
a szomszédban csókolózni egy idegen ifjuval.
Ismerem a szokást: én magam sem tudok titkot tartani.
Ha ráakadok, ostromszereim őellene forditom.
Küzdelemre készen állok, bizonyos, hogy beveszem.
Ha nem találom, szimatolva, mint vadászkopó megyek
addig, míg nyomán haladva, a rókára nem lelek.
De csikorog ajtónk zárja. Halkulj hangom, mert hisz épp
a lány őre, szolgatársam az, ki rajta most kilép.

HARMADIK JELENET

Sceledrus, Palaestrio

SCELEDRUS:
Hacsak alva nem jártam ma a tetőkön, jól tudom,
Polluxra, hogy láttam itt a szomszédunkban az urunk
barátnőjét, Philocomasiumot, amint éppen vétkezett.

PALAESTRIO:
(félre)
Ez látta őt csókolózni, ahogy szavából kiveszem.

SCELEDRUS:
(meglátja Palaestriót)
Ki ez itt?

PALAESTRIO:
A szolgatársad. Hogy vagy, Sceledrus?

SCELEDRUS:
Örülök,
Palaestrio, hogy jössz.

PALAESTRIO:
Mi baj, mi történt? Mondd meg hamar.

SCELEDRUS:
Félek...

PALAESTRIO:
Mitől?

SCELEDRUS:
Nehogy még ma mindahányan itt vagyunk,
keservesen kapálózzunk a keresztfán.

PALAESTRIO:
Csak magad
kapálózz, én ezt a táncot s lovaglást elengedem.

SCELEDRUS:
Tán nem is tudod, milyen bűn történt nálunk épp előbb?

PALAESTRIO:
Milyen vétek?

SCELEDRUS:
Szemérmetlen.

PALAESTRIO:
Tartsd meg akkor egymagad;
ne mondd el, tudni sem kivánom.

SCELEDRUS:
Nem lehet, hogy meg ne tudd,
Nősténymajmunkat üldöztem ma a szomszéd háztetőn.

PALAESTRIO:
Polluxra: a silány ember kerget hitvány állatot.

SCELEDRUS:
Pusztítson el az ég!

PALAESTRIO:
Téged volna már jó - hallani.

SCELEDRUS:
Véletlenül a szomszédunk udvarába sanditok:
s Philocomasiumot pillantom meg csókolózni egy idegen
ismeretlen ifjuval.

PALAESTRIO:
Sceledrus, bűnösen beszélsz.

SCELEDRUS:
Biztosan láttam.

PALAESTRIO:
Te?

SCELEDRUS:
Én hát! Két szememmel, úgy bizony!

PALAESTRIO:
Menj! Ugyan! Nem valószínű, nem is láttad.

SCELEDRUS:
Azt hiszed,
csipás vagyok?

PALAESTRIO:
Orvosodat kérdd meg inkább. E mesét,
ha az istenek szeretnek, hebehurgyán nem mondod el:
csak saját fejed és lábad bánja balga bűnödet,
mert a veszted kétszeresen készen áll, ha folytatod
ferde fecsegésed.

SCELEDRUS:
Hogyhogy kétszeresen?

PALAESTRIO:
Jól figyelj:
Először, ha hamis váddal illeted a nőt, tönkremégy;
másodszor, ha igazad van: te vagy az őre, tönkremégy.

SCELEDRUS:
Nem tudom, mi lesz velem, de amit láttam, jól tudom.

PALAESTRIO:
Még folytatod, szerencsétlen?

SCELEDRUS:
Mit mondjak hát, ha nem azt,
amit láttam? Hisz még most is odaát van.

PALAESTRIO:
Mit? Nem otthon?

SCELEDRUS:
Menj be magad, nézd meg, többé nem kérem, hogy higyj nekem.

PALAESTRIO:
Meg is teszem. -

SCELEDRUS:
Itt várok rád.
(Palaestrio bemegy Pyrgopolinices házába)
Itt ravaszul meglesem,
miképp jön a legelőről hazafelé az üsző.
Mit tegyek most? Énrám bízta kedvesét a katona.
Ha feljelentem: elpusztultam; hasonlókép, ha hallgatok
és ez kiderül. Az asszonynál van-e gazabb, szemtelenebb?
Míg a tetőn tartózkodom, ő a szobából kiszökik;
vakmerő vétkes, Polluxra. Hej, ha a katona sejtené,
velem együtt egész házát keresztrefeszítené.
Herkulesre, jobb hallgatni, mint hitványan halni meg,
hisz ki önmagát eladja, arra nem vigyázhatok.

PALAESTRIO:
(kijön a házból)
Sceledrus, Sceledrus, van-e a földön nálad vakmerőbb alak,
kire az istenek dühösebbek, kit inkább gyűlölnek?

SCELEDRUS:
Miért?

PALAESTRIO:
Akarod, hogy szemed kiszúrják, mert azt láttad, ami nincs?

SCELEDRUS:
Mit? Ami nincs?

PALAESTRIO:
Életedért nem adnék egy lyukas diót.

SCELEDRUS:
Mi a baj?

PALAESTRIO:
Még kérded, mi baj?

SCELEDRUS:
Már miért ne kérdeném?

PALAESTRIO:
Nem akarod lenyesetni folyton fecsegő nyelvedet?

SCELEDRUS:
Mért akarnám?

PALAESTRIO:
Mert itthon van Philocomasium, akiről
azt mondtad, hogy a szomszédban idegent csókolt, ölelt.

SCELEDRUS:
Csodálom, hogy dudvát eszel, pedig olcsó a búza most.

PALAESTRIO:
Micsoda?

SCELEDRUS:
Bizony vaksi vagy.

PALAESTRIO:
Gazfickó, hiszen te nem
vaksi, hanem egészen vak vagy: otthon láttam a leányt.

SCELEDRUS:
Otthon?

PALAESTRIO:
Otthon, Herkulesre!

SCELEDRUS:
Menj, hiszen játszol velem.

PALAESTRIO:
Úgy hát mocskos lesz a markom.

SCELEDRUS:
Mért?

PALAESTRIO:
Mert sárral játszogat.

SCELEDRUS:
Jaj a fejednek!

PALAESTRIO:
A tiednek, Sceledrusom, biztosan,
hacsak szemed és beszéded másfelé nem fordítod.
Hanem épp zörren az ajtónk.

SCELEDRUS:
Én a másikat lesem,
mert nem érhet onnan ide, hacsak nem a kapun át.

PALAESTRIO:
De hisz itthon van. Sceledrus, csak vétkes lelked nyugtalanít.

SCELEDRUS:
Magam látok, magam okoskodom, magamnak a legjobban hiszek:
senki nem riaszt el: itt van ebben az épületben ő.
Itt lesem, hogy át ne szökjék erre észrevétlenül.

PALAESTRIO:
(félre)
Enyém a fickó, elzavarom sáncaiból nemsoká.
(Sceledrushoz)
Győzzelek meg, hogy beismerd: ostobán látsz?

SCELEDRUS:
Rajta, tedd.

PALAESTRIO:
Szíved buta és szemed is haszontalan?

SCELEDRUS:
Akarom.

PALAESTRIO:
Ugye állitod, hogy ott van urad ágyasa?

SCELEDRUS:
Azt is ám, hogy láttam bent csókolózni egy ismeretlen férfivel.

PALAESTRIO:
Tudod, hogy a két ház között nincs átjáró?

SCELEDRUS:
Jól tudom.

PALAESTRIO:
Semmi erkély, vagy hátsókert, csak belső udvar.

SCELEDRUS:
Tudom.

PALAESTRIO:
Nohát? Ha itt van s megmutatom, hogy tőlünk kilépni lásd,
rászolgáltál nagy verésre?

SCELEDRUS:
Rá, én!

PALAESTRIO:
Lesd hát a kaput,
rá ne szedjen, át ne lopja onnan erre önmagát.

SCELEDRUS:
Ez a szándékom.

PALAESTRIO:
No, mindjárt utadba kerítem őt.

SCELEDRUS:
Rajta, tedd meg;
(Palaestrio bemegy a katona házába)
tudni vágyom, amit láttam, láttam-e,
vagy pedig ez szavának áll s megmutatja itthon a lányt?
Megvan még a saját szemem, nem kérek kölcsön másikat.
Hanem ez a szolga hizeleg a lánynak, mindig körötte sompolyog,
ebédhez elsőnek hívják, övé az első jófalat;
bár három hónapja sincs még, hogy mihozzánk tartozik,
senkinek sincs a háznépből jobb dolga, mint épp neki.
De most azt kell tennem, amit teszek: a kaput lesem.
Itt megállok. Istenemre, föl nem ültet senkisem.

NEGYEDIK JELENET

Palaestrio, Philocomasium, Sceledrus

PALAESTRIO:
(Philocomasiummal kilép a katona házából)
Az oktatást eszedbe tartsd.

PHILOCOMASIUM:
Mért mondod újra folyton?

PALAESTRIO:
Félek, nem léssz elég ravasz.

PHILOCOMASIUM:
Ne félj, a rosszra még tíz
jámbor leányt kioktatok, ha kell, fölöslegemből.
De rajta, kezdd a cselvetést, én félreállok innen.

PALAESTRIO:
Mi van, Sceledrus?

SCELEDRUS:
Őrködöm, de fülem van, mondd, amit óhajtsz.

PALAESTRIO:
No, látom, épp ilyen leszel, ha a városkapun túl
kitárt karokkal függsz a fán és elpusztulsz.

SCELEDRUS:
Ugyan, mért?

PALAESTRIO:
Csak balra nézz, mondd: ki ez a nő?

SCELEDRUS:
A halhatatlanokra!
hisz ez a gazdánk ágyasa!

PALAESTRIO:
Biz annak látom én is,
szaladj tehát kedved szerint.

SCELEDRUS:
Hová?

PALAESTRIO:
Vesztedbe tüstént.

PHILOCOMASIUM:
Hol az a derék szolga, aki rám, ártatlanra fogta
a legnagyobb gyalázatot?

PALAESTRIO:
Ez mondta, amit meséltem.

PHILOCOMASIUM:
Te láttál csókolózni ott, te mondtad ezt, gazember?

PALAESTRIO:
Egy ismeretlen ifjuval.

SCELEDRUS:
Ezt mondtam, Herkulesre.

PHILOCOMASIUM:
Hogy engem?

SCELEDRUS:
Ezzel a két szememmel.

PHILOCOMASIUM:
Majd nem lesz szemed, ha
a láthatónál többet lát meg.

SCELEDRUS:
Vissza nem riasztasz,
mert amit láttam, láttam.

PHILOCOMASIUM:
Én bolond időfecsérlő,
fecsegek ezzel a féleszüvel, kit fejétől fosztok meg úgyis.

SCELEDRUS:
Kár fenyegetned: jól tudom, hogy a kereszt lesz a sírom.
Ott függött mind apám, nagyapám, szépapám, üköm, ősöm.
Ezzel a fenyegetéssel nem tudod szemem kiásni úgysem.
De hallgasd meg nehány szavam, Palaestrio, könyörgök.
Honnan jött?

PALAESTRIO:
Honnan, ha nem a házból?

SCELEDRUS:
A házból?

PALAESTRIO:
Látsz-e?

SCELEDRUS:
Látlak.
Csodálatos, hogyan tudott átjönni onnan erre,
hisz erkély nálunk nincs sehol, se hátsókert, sem ablak,
hacsak nem rácsos; már pedig tudom, hogy láttalak benn.

PALAESTRIO:
Te még tovább is vádolod, gazember?

PHILOCOMASIUM:
Castoromra,
tehát ma éjjel álmodott álmom valóra válik?

PALAESTRIO:
Mi volt az álom?

PHILOCOMASIUM:
Íme, ez: - de jól figyeljetek rám -
ikernővérem láttam én ma éjjel álmaimban,
hogy kedvesével érkezett Athénból Ephesusba
s úgy látszott: szomszédunkban itt szálltak meg mind a ketten.

PALAESTRIO:
(félre)
Palaestrio álmodta s ő meséli.
(Philocomasiumhoz)
Rajta folytasd.

PHILOCOMASIUM:
Örültem álmomban nagyon, hogy jött, de épp miatta,
úgy tűnt nekem, hogy szörnyü nagy gyanuba keveredtem.
Álmomba háznépünkből egy, miként te most, bevádolt,
hogy látta, amint egy idegen ifjúval csókolóztam,
mikor pedig ikertestvérem csókolta csak szerelmét.
Álmomban így ártatlanul ért rágalom, hamis vád.

PALAESTRIO:
Nem az történt-e meg tehát, mit álmaidba láttál?
Derék egy álom, Herkules! Menj hát be és imádkozz.
Szerintem ezt gazdánknak is el kell mesélni.

PHILOCOMASIUM:
El hát!
Nem is tűröm, hogy büntetlenül vádolhasson be bárki. -
(bemegy a katona házába)

SCELEDRUS:
Félek, bolondul jártam el, viszketni kezd a hátam.

PALAESTRIO:
Tudod, hogy véged?

SCELEDRUS:
Biztosan bent van; most kell kapunkat
szemmeltartani, bárhol is tartózkodik.

PALAESTRIO:
Sceledrus,
gondold meg ám, milyen csodás volt álma, míly hasonló,
még azt is látta benne, hogy te evvel vádolod meg.

SCELEDRUS:
Most már magamnak sem tudom, mit higyjek, láttam és most
már úgy tünik, hogy mégse láttam.

PALAESTRIO:
Herkulesre, ne későn
térj észre; szépen tönkremégy, ha ez urunk fülébe ér el.

SCELEDRUS:
Most már belátom: az imént homály borult szememre.

PALAESTRIO:
Világos ez rég, mert a lány végig bent volt a házban.

SCELEDRUS:
Nem beszélhetek biztosan: ha láttam őt, se láttam.

PALAESTRIO:
Bizony bennünket ostobán majdhogynem tönkretettél,
uradhoz hű akartál lenni s magad majdnem megölted.
De épp a szomszéd ajtaja csikordul; hallgatok hát.