Báró Eötvös József - A karthauzi (részlet a MEK publikálásából)

XXXII.

Három nehéz napot tölténk az öreg ágyánál; a rendkívüli felindulás, mellyel szólt, lelkének erejét fölemésztette; s mint az elalvó tűz, mely felfúva még egyszer lángot vet, de csak hogy hamarabb aludjék el: így fogyott e pillanattól kedve ereje. Az orvos megszűnt reményleni, a cselédek sírva vagy munka nélkül tévelyegtek körül, majd urok állapotjáról beszélve egymás között, majd kérdésekkel fogva körül a komornyikot vagy mást, ki éppen a beteg szobájából jött ki; minden szomorú alakot vőn magára, az egész házat csak egy gondolat tölté el: a halál.

Csak egy boldog vala a házban: én. A boldogság nem örömeinktől függ, sőt néha közelebb áll a fájdalomhoz; miként a föld soha több virágot nem hajt, mint miután sokáig téli álmában kopáran álla, miként a nap legszebb pillanatja az, mely éppen az éjre következik: így szívünk akkor telik el a legszebb érzeményekkel, akkor sugározik legtisztább fényben, mikor soká kopáron, soká sötéten állt; mintha az örömnek is könnyek kellenének, mint a napnak eső, hogy sugáraival felépíthesse szivárványát a tér fölött. Ha visszagondolok egész életemre, nem emlékezem napokra, melyekben oly boldog valék, mint ezekben, miket Juliával atyja betegágyánál tölték. Ne gondold azért, hogy szenvedései szívemet érzéktelenül hagyák. Ifjabb valék még, hogysem önszerencsém az idegen szenvedéseket velem elfeledtetheté, s azonfelül házában töltve majdnem egész időmet, igaz vonzalommal ragaszkodám a nyájas öreghez. Korának jó tulajdonait úgy bírva, mint hibáit, valamint az országos életben nála embertelenebb elvű férfit nem ismertem, úgy házi körében nyájasabb, udvariasabb nem lehetett senki; s maga Armand, minden elvbeli ellenkezése mellett, nem állhata ellent e jó tulajdonoknak, s többször megvallá, hogy iránta, kit gyűlölnie kellene, inkább hajlandóságot érez. De nálam e jó tulajdonokra szükség nem is vala; legnagyobb jóltevőmet látám a grófban, s szívemből keseregtem betegségén; s lám, mégis boldognak érzém magamat ágya mellett; nemcsak mert ápolhatám s mert az önösség mindenikünknek annyira természetében fekszik, hogy még a legjobbik is, midőn másnak fájdalmait enyhítheté vagy baját vigasztalja, a megelégedés közben, melyet, ha máson jót tesz, érez, az idegen szenvedésről szinte megfeledkezik, hanem boldognak szerelmem által is, boldognak Juliám körében, kinek birtoka egy világ kínjait elfelejtette volna velem. Nem voltam-e Juliámmal? nem oszthattam-e vele a szeretet nehéz gondjait? nem éreztem, nem sírtam-e, mint ő? Beszínlelve magamat lelke szentségébe, nem vettem-e magamra keserve felét, hogy könnyebben hordhassa? Oh s ha még láttad volna őt, amint ott ült könnytelt szemekkel, atyja halvány arcain kémlelve érzeteit, a hallgatónak minden kívánságát sejdítve; ha láttad volna, midőn a betegnek vizet nyujtott vagy orvosságot vagy párnáját igazította; hallottad volna, mint vigasztalta beteg atyját, s ha az agg elszunnyadott, önmagát; ha hallottad volna, midőn velem az ablakhoz jött, és atyjáról beszélt, s a boldog napokról, melyekben még egészséges vala, s azután megint az ágyhoz ült, órákig minden lélegzésére figyelve: imádtad volna. S ha végre éj lett, s az álom rajta is hatalmat vőn; ha fáradt szemei hosszú küzködés után behúnyódtak, s atyja vánkosára támasztva fejét, az angyal pihenve feküdt előttem, körülöttem a homályos szoba, s az éj véghetlen csendje s a nagy álom fátyolként átvonva minden élet s szenvedés fölött; ébren csak én magam, csak én egyedül érezve boldogságomat, csak én, ki kedvesemre nézve érezhetém, hogy van egy való a földön, mi szebb legbájlóbb álmainknál!

Ki asszonyt háza belsejében nem látott: nem ismeri bájait. Ez azon kör, melyet az asszony önmagának teremt, melyet ő maga éleszt gyöngéd érintésével s melyben mindig nemesül. Bármi mélyen süllyedett az asszony, adj házi kört neki, csodálkozni fogsz, mivé lett; a féreg, mely elébb földön csúszva az átmenő lábaitól tapodtaték, befonta magát érzeményeinek száz fonalaiba, s ha később, mint színes lepke emelkedik az ég felé. Szép szándékok s önzéssugallta tettek közt foly a férfi élete, míg a szerényebb asszony háztüzét oltárrá változtatja, melyet naponkint fölszentel áldozatával. Ki önmegtagadást keres: tekintsen egy asszonyszívbe, s többet fog találni, mint Hellas s Róma héroszai közt. - Ha így előtte ülve egész éjeken át, hallgató boldogságban képén pihentethetém szemeimet; ha néha álmai közt pirulni látám vagy ajkain gyenge mosolygás játszék, s én gondolhatám, hogy rólam álmodik; ha látva ennyi szépséget, emlékezve ennyi tökélyre, eszembe juta, hogy mindez enyém lesz, hogy mindezt bírni fogom, boldogítani! s ha végre az éj elmult, az ég fokonkint világosabban kékült be ablakunkon, a tölgy levelei, a friss korányfuvalom által mintegy felébresztve, rostélyunk előtt suttogni kezdének, míg az első napsugárok, átfutva szobánkon, a falakon fényt, Julia képén korány-színt terjesztének el, s kedvesem fölserkene álmából, mint a virág, melynek kelyhéből a harmatcsepp lehullt, megrázkódva emelkedik álmából s körülinog egy pillanatig, s ismét atyjához fordult, s mihelyt életéről biztosítva vala, halkan jó reggelt kívánva hozzám fordult, - oh mi véghetlen boldogság tölté ilyenkor lelkemet! - Nem hiszi senki, mennyi öröm mosolyg előnkbe csak egy arcról is, ha magunkat szeretve gondoljuk.

De mit ér visszaidéznem e boldog pillanatokat? mit ér e szép órák kísértetét felhíni lelkem mélyéből? Nem volt-e elég egyszer vesztenem ennyi boldogságot, s új bájló álmokba kell-e szenderítenem lelkemet, hogy ismét keseregjen az álmok után is? Mit ér a puszta vándorának, hogy fáradtan lepihenve virányokról álmodott s gazdag lakomákról s kedvese öleléséről; végre ébrednie kell, s látnia a sivatagot maga körül, s éreznie szomját s elhagyatottságát és sírni ismét, mint mikor a zöld határ először eltűnt szemei előtt. - S előttem örökre eltűnt életemnek zöld határa, körülöttem véghetlen sivatag nyúlik. Bájló álmak! mit bántjátok lelkemet? nem elég keserű-e a gyümölcs, melyet keblemben hordok? miért emlékezzem még arra is, mily szépek valának a virágok, melyekből fejlődött! - Oh adj nyugalmat Istenem! nyugalmat e szívnek, mely szenvedései közt hozzád fordula. Hisz e messze világon nincs hely, hol megpihenhetnék, csak oltárod; ne engedd, hogy a világ elragadja ismét szolgádat. Hab vagyok én, melyet a vész felkapott; oh csillapítsd Istenem a szenvedelem fergetegét, mely bensőmet feldúlá, hogy lelkemben eged képe tükrödzzék ismét, hogy ragyogva álljanak fenséges sugáridban, s áldva nézzek feléd.

Hisz kegyes vagy s irgalommal nézesz emberi gyarlóságainkra. Mikor fenségedben a tenger fölött járva, híved, ki oly bátran szálla ki a habok közé, kételkedni kezde, s elmerült, szelíd hangon így szólál: kishitű ember, miért kételkedtél? De e rövid szemrehányás után kiterjesztéd kezedet feléje s biztosan a parthoz vezetéd gyarló követődet. S ím, én is kételkedtem, én is elmerültem a habok közé, honnan menekvés nincsen: s engem nem emelnél ki magadhoz? Oh kishitű ember, miért kételkednél? így hangzik keblemben egy szó, s én érzem, hogy a te szavad vala. El kell elébb tűnni a csillagoknak, melyek éjjelünkön ragyognak, mielőtt hajnal jöhet s el kell veszni a fénypontoknak, melyek ez élet éjjelét derítik, mielőtt a hit ragyogó világa fölemelkedhetik határain; de egykor feljő; egykor a szív megfosztva kis vagyonaitól, ez egy nagy boldogsággal telik el, - s már is érzem közelegni e pillanatot. A gyűlölés megszűnt, gyermekségem tiszta emlékivel visszajöttek könnyeim, s e szív napról-napra nyugodtabban dobog. Társaimnak buzgó imája, s a szent ének, mely templomunkban felhangzik, nem tölté el lelkemet még örömmel, mint azokét, kiket igaz hit lelkesít; de szívemben boldogító sejdítés ébred, hogy egykor ajkaim is fel fognak szólalni a nagy karban, mely teremtőjéhez emelkedik; s ha a forró vágy, mely lelkemet a hit után eltölti, még nem teljesedett is, legalább nem kínos többé, sőt néha édes, mint a remény. Légy nyugodt, lelkem, talán nemsokára a végcseppig kiüríted keserű kelyhedet; hisz aranynak látszék, midőn ajkaidhoz emeléd, talán fenekén felcsillog ismét a fény.



XXXIII.

Három nap után az orvos végre Julia atyjának életét minden veszélyen kívülinek nyilatkoztatá; képzelheted boldogságunkat. Julia magánkívül vala örömében; s én rég megszűntem mást érzeni, mint ő. De e tiszta öröm rövid ideig tartott. Julia napról napra szomorúbbnak látszék; s ha néha szemein könnyek nyomát látám, s bánata okáról kérdezősködve, mindig csak azt nyerém feleletül, hogy nem sírt, szívemet nehéz aggodalom tölté el. Igaz, hogy az öreg sokszor rossz kedve által kötelességünket nehezíté, de én Juliát ismerém, s miután oly békességesen látám tűrni atyjának minden szeszélyeit, míg egészséges vala, nem gondolhatám, hogy most az üdülőtől rossz néven vehetné ok nélküli felgerjedését. S azonfelül nem volt-e az öreg sokszor nyájas? nem szólt-e órákig jövő boldogságunkról, s miként minden kívánata beteljesedett egyesítésünk által? - Talán nem szeret - így gondoltam néha magamban - s csak atyja kedveért lép velem az oltárhoz. De hát nem gondolám-e szeretve magamat már Avignonban, hol atyját nem ismerém? És ha - tűnődtem tovább, s lelkem előtt ismét Dufey képe támada fel - s ha őt szeretné, s én csalatva volnék? Balgatagság! s miért csalna engem? mi oka lehetne? De atyja! - így aggódám tovább - nem lehet, ez nem történhetik, hisz a lehetőségnek megvannak határai, s az ég, mely e szívet úgy alkotá, hogy Julia nélkül ne élhessen, nem teremtheté őt csalfának. S így tűnődtem napról napra inkább. Mint az, ki nehéz álomba merülve küzködik szomorú képei ellen, s százszor vigasztalva magát, hogy csak álmodik, mégsem űzheti el azokat magától: így küzködém e gondolattal, míg végre magam is, s talán Juliánál inkább, elszomorodtam. Boldog csak az öreg vala köztünk. Nem mintha leánya szerencséjének örült volna, s mert ismerve jellememet, annak jövőjére nézve, mit e földön legkedvesebbet bírt, megnyugodott; szívét megelégedéssel főkép az tölté, hogy leánya egy nagy, hozzá illő név örökösével egyesül, a többi mind mellékes dolog vala. - Ha egyszer majd a törvényes király visszajő, s jönnie kell nemsokára, - így szóla sokszor - megkérem, hogy neveimet s címeimet rád ruházza át, s így az tovább fog élni, felmagasztalva még a tiéd által, melyhez csatoltatott, mintegy kettőztetve korát; gyermekeitek nemessége két ezred fényét hordja magával, gazdag, tisztelt, az első Franciaországban. S tudod-e, mi az, az első család Franciaországban, melynek nemessége régibb, mint Európának országai? És senki sem fog ellentmondhatni ez állításnak; én egy connétablet számolok őseim között, te kettőt, s hány maréchal s országnagy lép ki ivadékunkból; családi történetünk a nemzet krónikája. Lám, nem az, hogy magam sírboltba szállok, sőt még az sem, hogy tőletek válnom kell, hanem csak az, hogy családomnak utolsója szállok le a sírba, s leányom nem vezérelve senkitől, miután a pajzs felfordítva felfüggesztett sírboltunk fölébe, talán egy pórnak nyujtja kezét, olyannal osztja birtokunkat, ki vele nem egyszületésű; az fájt halálos ágyamon. - Volna fiam, nyugodtan halnék még ma.

Nem találva más okokat, végre e kifakadásoknak tulajdonítám Julia szomorúságát; mert hogy ez Juliának fájt, azt természetesnek látám. Míg ő haldokló atyjának ágyánál állva, életét adta volna, csakhogy végső pillanatait egy örömsugár hassa át; míg ő nem látott, nem hallott semmit, nem gondolt semmiről, nem emlékezék a világról, s hogy rajta éldelni neki is jog adatott, addig atyja számítva feküdt ágyában; addig családja fennmaradásán tűnődék; addig nem érezve fájdalmat, hogy ily leánytól kell megválnia, azért vádolá végzetét, hogy fiút nem ada neki. - Mit ér e leány neki? mit ér hű ragaszkodása? mit érnek a meleg szerelemcseppek, melyek homlokát áztatják? - hisz leány, s ez nem viheti tovább nevét; ez nem tarthatja fel családját; mit bánja ő, hogy általa sirattatni fog; a világ legrosszabb gyermeke kedvesebb neki e leánynál, csak fiú legyen. Közönséges emberek szeretik gyermekeiket jó tulajdonaikért: ő fentebb áll, nála a család fennmaradása a cél; mit bánja, ha gyermekei szívtelenek, mint önmaga, a név mégis fennmarad, s ha a nagy család még egy századig fennállva, végre mint az aloe egy virágot hajt, a világ, mely a rózsákat megveti, nagyobb zajt fog ütni bámulatában, mint száz tavasz virágzásán. Nem mérjük, hanem számoljuk az ivadékokat, s habár a fa véghajtása, mely csúcsán áll, oly gyenge, hogy ha a földön állna, egy gyermek által porba tapodtatnék: ki meri mondani, hogy nem magasan áll?

Hogy e tapasztalás Juliának keserves vala, bizonyos; sőt magam is elidegenítve érezém magamat akkor azon férfitól, ki halála ágyán ily hidegen tudta számítani, s céljának elérésére érzeményeket színelni e végső pillanatban is, melyek lelkét nem melegíték. De végre, ha mindent meggondolunk, ki nem áldozza fel előítéleteinek az igazságot? s ki merné a grófra fölemelni kövét, s mondani, hogy előítéletei nincsenek? - Idegen előítéleteket nem értünk, s kárhoztatjuk vagy nevetjük, s mégis magok az okok, melyekkel ellenök fellépünk, sokszor, sőt közönségesen nem egyebek, mint ismét előítéletek. Nem kellene oly büszkéknek lennünk.



XXXIV.

Valmontné most többször jött házunkhoz. Én nem nagy vonzalmat érzék hozzá, s többnyire kerülém társaságát; részint, mert az egészen világi örömökben elmerült asszonyon kedvet nem találék, részint s talán inkább, mert Julia több ízben félig tréfából, az öreg gróf pedig minden komolysággal mondá, hogy szeret, s vigyázzak magamra, nehogy szép szemei lekössenek. Megvallom, maga a gondolat, habár tréfából, kimondva, hogy Juliánál mást szerethetek, bántá lelkemet.

Egyszer éppen a kertből jövén, Juliámhoz sieték, s nem léphetve vissza illetlenség nélkül, noha a marquise is ott volt, bementem. Jöttöm váratlan s a két asszony zavarodott vala; Julia egy nyitott levelet rejte keblébe, s arcain könnyek peregtek le, melyeket sietve letörölt; a marquise kényszerített mosolygással viszonzá köszöntésemet, s miután a beszélgetés még egy ideig a legnagyobb feszességgel tovább folyt, a marquise eltávozott.

Julia hallgatva ült munkaasztalához, én az ablaknál virágait nézém; nem írhatom le, mi fájdalmas érzeményekkel tölté el e látszólag közönyös történet szívemet. Végre nem tűrhetve tovább e hallgatást, Juliához menék, s nem tudva mit mondani, hosszú habozás után végre így szólék: - Julia, ön valamit titkol előttem.

Ő elpirult s tovább dolgozott.

- S nem volna-e jogom - szólék remegve tovább - e szív titkaihoz?

Fölemelé fejét, arcai lángoltak, midőn rám tekintve így szólt: - Ön jókor kezd szólani jogairól.

Valami oly hidegen megvető vala e tekintetben s annyi keserűség e szavakban, mi egész belsőmet megrázá. Meg valék semmisítve, magamon kívül járék fel s alá a szobában, s lelkemben száz gondolat, száz ellenkező feltétel küzködött. Végre elhatározám magamat, s Juliához lépve ismét, így szólék: - Julia, ha ön más jogokat ért, mint melyeket a szerelem önkényt ad, csalatkozik; én szívétől kívántam bizodalmat, nem mert esküvel köté le életét az enyémhez, de mert szeretve gondolám magamat. Engedelmet e tévedésért.

Julia csodálkozva néze rám; szemeim könnyekkel teltek el, midőn így folytatám: - Oh Julia, engedelmet, hogy szeretve mertem gondolni magamat; én, az érdemetlen, kinek jogot nem adhata semmi, mint hű ragaszkodása s azon érzemény, hogy habár keveset bír, nem bír semmi olyast, mit feláldozni kész nem volna, szeretve öntől, ki e föld legszebb, legbájlóbb asszonya; de ki tehet róla, a csalódás szebb volt, minthogy ellentállhaték, s eléggé büntetve vagyok, hogy azt el kelle vesztenem.

- Gusztáv, - szóla Julia látszólag meghatva szavaimtól - mi bántja szívét?

- S ön kérdi ezt? - szólék elragadva fájdalmamtól, - oh kérdje e földet, miért sötét, ha napja leszáll; kérdje a gyermeket, miért könnyezik, ha anyja sírja fölött kesereg; kérdje a fát, miért fonnyadt el, ha gyökerétől levágatott. S mi ez az én keservemhez képest? Csak az én veszteségem pótolhatatlan, csak az enyém előre nem látható, csak az enyém egy hosszú véghetlen szenvedés. S ön kérdi, miért kesergek? s nem tudja-e, mi a szerelem? E szív oly tiszta, oly angyali, nem érzé-e soha egész lényét elmerülve egymásban, nem álla-e elkülönözve a világtól, nem látva, nem hallva, nem érezve semmit, mint kedvesét; boldog, ha mosolyogni, pokol kínjait tűrve, ha keseregni látá; Istennek gondolva magát, ha jöttével könnyű pirosságot teremthete kedvese arcain; ez egy érzeményben gyökerezve minden erővel, s mégis oly erősen, oly reménydúsan az élet vészei közt, mint a fa, melyet a szél megrázhat, s mely megvetve ingatja ágait csapásai alatt. S ön nem érezte ezt soha?

- Nem értem önt, - mondá Julia, szinte ijedten tekintve rám.

- Jól van, - folytatám - lám, így szerettem önt én; vagy nem így: mint én szerettem, azt szó nem mondhatja ki, elme nem foghatja meg; s ha tekintetem nem mondá ki, s remegő szívem nem érezteté szívével, nem fog érteni soha. S tudja-e, mi az, ezt egyszerre elveszteni, mindent egyszerre; egy világot teli örömökkel, egy multat, melyről évekig álmodoztunk s mely most mint csalódás áll előttünk; jövőt, melyben édent képzelénk, s mely egyszerre egy határtalan pusztaságként terül el előttünk.

- Gusztáv, mi jut eszébe? - szóla remegő hangon Julia.

- Semmi! - szólék elkeseredve - semmi, csak az juta eszembe, hogy az élet szép dolog, s hogy jól teszi, ki hozzá ragaszkodik, de csak míg tőle valamit várhat; mert ha végre az, mit aranynak gondolt, sárga földdé válik kezei között, az balgatag, ki e terhet el nem veti s tovább fárad vele. Eszembe jutott, mi kedves vala ez élet nekem csak egy pár héttel, egy pár órával ezelőtt; hogy megaláztam volna magamat, csak hogy tovább bírhassam; hogy térden csúszva rimánkodtam volna egy pár óráért, hogy áldottam volna a zsarnok kezet, mely láncokat adva lehelni hágy; s hogy most nincs dolog oly alávaló e földön, melyért ez életet oda nem vetném.

- Gusztáv, ön ma szörnyű, - mondá Julia halaványan - de én nem értem fájdalmainak okát.

- Jól van, - szólék elkeseredve - beszéljünk hát nyíltan. Hogy önt szerettem, s miként szerettem, azt ön maga tudja; e szív nem tud hazudni s nem tud titkolni, s ön bizonyára sohasem kételkedett érzeményeimben; hogy boldog valék, midőn atyja ágyánál hűséget esküdött; hogy száz fellegvárakat építék azóta, melyekben mindenütt boldogságom lakott, nem szükség mondanom; hogy ön nem szeret, azt szíve érzi, s úgy tartom, nem szükség elbeszélni történetemet.

- S ki mondta azt önnek? - kérdé Julia elpirulva.

- Ki? - szólék fájdalom-elfojtott hangon. - Oh a szívnek nem sok kell, hogy megértse sorsát. Körüljártam a viruló téreken, hol a tavasz ezer ibolyát teremte, s megkérdék minden virágot, s a nagy virágozás felelt: Julia szeret; s fölnézék a csillagokhoz s ragyogó sorukból olvastam: ő szeret; s a csalogányok éneke, s az erdő zúgása, s a nap s az éj, amerre csak fordulék, minden egy hangon kiáltá előmbe: légy boldog, ő szeret; szeretlek, ezt ismétlék gyenge hangon önnek ajkai is, s szívem már nem bírá gyönyöre terhét; - az egész világ hazudott: hallgatása most megmondá a valót.

- S mert egy gyerekes kíváncsiságnak megfelelni nem akarék, - viszonzá komoly hangon Julia - mert hallgaték, hol szavaim csak szívét bánthatták vagy legalább oly dologról tudósították volna önt, mihez köze nincs, s melyen nem segíthet: ön azt hiszi, hogy adott szavamról megfeledkeztem, s atyám előtt letett eskümet megszegem? Ön nem ismer.

- Ígérete, esküje - szólék szomorúan - egy adott szó. S ön hiszi, ha ez ígéretet teljesíti, ha esküdt szavának megfelel: akkor megelégedhetem? Ha ön az oltárhoz lép s igent mond; ha atyja kedveért talán elfojtja még könnyeit is; magát gyermeki kötelességérzetből vagy talán könyörületességből feláldozza s nőm lesz, nemde, mi mást kívánhatok még? Nem fogok-e a világ előtt oldalán járhatni? s ha majd bájait mindenki magasztalja, büszkén mondhatni: ez asszony, kit ti bámultok, az enyém, mert haldokló atyja egy esküre kényszeríté, s én elfogadtam áldozatát; az enyém, mint az ázsiai zsarnoké a rableány, lekötve ezer láncokkal; ez asszonynak kötelessége engem szeretni vagy legalább szeretetet színlelni, vétkeznék Isten s emberek ellen, ha nem hazudná ez érzeményt; nem fogom-e átfoghatni szabadon karjaimmal? s ha szíve nem fog sebesebben dobogni öleléseim alatt, szerencsés lehetni a gondolatban, hogy e szív, melyet az ég boldogságra alkotott, boldog nem lesz, mert mást szeretni nem fog; s ha ajkaim hideg ajkaihoz szorulnak s lángoló csókomra csók viszonoztatik, nem fogom-e boldogan érezni: mi híven teljesíté nőm kötelességét? s ha halvány arcait látom s reggelenkint könnyek nyomát, nem fog-e vigasztalni az öntudat, hogy ez arcok miattam halaványultak, e könnyek mind általam facsartattak? Oh én véghetlen boldog leszek, nemde? S mit kívánhatnék még ezen felül? Oh Julia, szerelmet, szerelmet kíván e szív. Mióta legelőször látám, mióta a szív először emelkedett szenvedélyében, csak ezért kérém a végzetet; a gondolat, hogy valaha enyémnek nevezhetem, szebb vala, mint hogy reményleni mertem volna, s én boldog leheték a nélkül is; ha szeretve tudám magamat, mit bántam a többit én. Ha a napot fellegek borítják, a föld mégis világos marad, míg egén áll, ha ragyogni nem látjuk is; s én boldog leheték távol Juliámtól, csak tudva azt, hogy lelke felém sugározik, s csak idegen akadályok tartják távol tőlem. De szerelmet kívántam, lángoló szerelmet, minő e szívet tölti, véghetlent, öröklőt. Lelkemet adám szerelmemnek s lelket kérék; mit ér a test nekem? nem éldelni, szerettetni akartam; mit ér birtoka? önnek több, minthogy egész boldogsága feldúlása nélkül adhatná, nekem nem elég.

Julia hallgatott, de meghatva néze rám s szemei könnyekkel teltek.

- Oh Julia! - folytatám elragadtatva - miért nem vala bizodalma hozzám? mikor atyja előtt gyermeki szeretettől kényszerítve örök hűséget esküdött, miért nem mondta akkor, mindjárt, mihelyt magunk valánk, hogy az ígéret kényszerített vala? Fájt volna, de akkor szívem még nem szokta meg a gyönyört, s tűrhetém. A föld legboldogabb embere egy pillanatig, miután ez eltűnt, legalább azon öntudat vigasztalhatá lelkemet, hogy Juliám bízott bennem s hogy nekem köszönheti boldogságát. Atyjához mentem s mondtam volna, hogy nem szeretem vagy hogy szavam már lekötve levén, nem teljesíthetem ígéretemet; atyja megvetett, a világ talán rágalmazott, de Julia becsült volna, s én megelégedhetém. De most, oh hogy most kelle erre jutnom; hogy miután már hozzászoktam a boldogsághoz, midőn egész jövőmet ez egy reménnyel összekötém; hogy most, miután, mint a holdkóros, a gyönyör legmagasb fokára érék, kiáltja fel nevemet, hogy ébredve ily magasról lezuhanjak s elvesszek; hogy most, miután az édes ital végcseppjéig kiürítém, mondja, hogy méreg vala s hogy vesznem kell; oh Julia, az kegyetlen.

- Gusztáv, - szóla Julia mindig inkább meghatva - mi hasztalan kínozza önmagát.

- Ne szóljon így hozzám, - viszonzám elfojtva fájdalmamtól - ne legyen oly nyájas az iránt, kinek esztelen szerelme szívének bizonyára csak fájdalmat okozott; e szelíd hang újra felveri szívemet, s nekem nyugalom kell. - Mit használ? mi szükséges, annak később vagy előbb úgyis történni kell; minek ez új meghatás? Atyjához fogok menni s meg fogom mondani, hogy szavamat nem teljesíthetem, s azután ne féljen, jelenlétem nem fogja többé bántani nyugalmát; az öreg rám fogja halmozni egész megvetését, átkát talán; de ön atyjának kedves fog maradni, önt szeretni, csodálni fogja az egész világ, mint eddig, s ez elég nekem.

Könnyeim záporként törtek ki, Julia megszorítá kezemet. - S ön, - mondá lágy hangon - ön, ki engem úgy szeret, ki nélkülem nem élhet?

- Én - szólék - s ki szól rólam? Mi vagyok én, hogy boldogságom számbavétethetnék, ha Julia nyugalmáról van szó? Isten vagyok-e, hogy áldozatokat kívánhatnék, vagy ha nyujtanak, elfogadhatnám a nélkül, hogy önmagamat meg ne kellene vetnem? Oh Julia! legyen boldog, bárhogy s bárki által, én megelégszem. Áldani fogom végzetemet, s büszke lenni, valahányszor arcain öröm ragyog fel. Csak boldog legyen, hogy e szív soha meg ne bánja tettét, s legalább azt érezhesse vigasztalásul, hogy nem hasztalan vérezett. - Julia sírt. - Ne sírjon, angyal, ne sírjon értem! hisz egyszer mégis boldog valék, habár csak képzetemben, de boldog, mint senki más e földön nem volt, s e csalódás emléke édesebb leend, mint másoknak egy egész élet teli éldeletekkel. Hisz ön nem fog egészen elfelejteni, nemde?

- Gusztáv, - szóla Julia remegő hangon - szeretlek.

- Szeretsz! - kiálték föl szinte elijedve a véghetlen gyönyör érzetétől, mely keblemet eltölté, - Julia, szeretsz? az istenért, ne tréfálj velem!

- Szeretlek - szóla nyugodt hangon. Magamon kívül valék, keze ujjaim közt remegett, lángoló arcain záporként patakzottak könnyei. - Istenem! - kiálték fel - add egy angyal szívét nekem, hogy ennyi boldogságot elbírhassak! Karjaim közé szorítám kedvesemet. Oh a szív erősebb, mint gondolnók, hogy ennyi gyönyört érezve, egyszerre meg nem szakad boldogságában.

Később Julia elbeszélé, hogy Valmontné szeret, s hogy e vallomás, melyet neki ma reggel tett, s mely szívének annyira fájt - vala az, mit tőlem el akara titkolni. S én hittem; mit ne hittem volna Juliámnak? Még az estve egy levelet adott által, melyet Valmontnénak saját kezéhez kelle adnom. Másnap menyegzőnk egy hónappal közelebbre vala határozva.



XXXV.

A menyegző napja közelgett, képzelheted boldogságomat. Mint az, ki egy tetőre hág, s a kilátásnak, mely reá fenn vár, örülve, alig várhatja az éldelet pillanatát, s mégis, ha körültekint, oly bájló tájakat lát maga körül, hogy alig folytathatja útját, annyira megelégszik azzal, mit már élvez: ilyen valék én; megelégedett, sőt boldog, s mégis teli reményekkel. Oh barátom! Vannak órák e sötét élet közepett, melyekben átlátjuk, hogy a rege a paradicsomról való lehet még e világon is.

Majdnem mindig magunk valánk. Valmontné, mióta Julia levelét átadtam, nem jöve házunkhoz, s így a végső kellemetlen érzemény, mely keblemet főkép az utolsó időben, midőn magamat általa szeretve gondolám, ez asszony jelenlétében tölté, eltűnt, s egészen boldog leheték. - Férfinak - vagy legalább annak, ki még hiúság által egészen meg nem romlott - kellemetlenebb nem lehet semmi, mintha magát oly asszonytól szeretve látja, ki iránt vagy nem érzett vagy nem érez többé hasonló érzeményeket; szinte elszégyenülünk hidegségünkön ily pillanatokban.

Sok szükség arra, hogy boldogok legyünk, mert a szív soha nem kevésbé elég önmagának, mint örömei közt. Hogy boldognak érezzük magunkat, szükség, hogy minden egyhangban legyen körülöttünk, hogy sehol fájdalom ne lépjen előnkbe, sehol még csak érzéketlenség se, mert miként a rózsa, úgy a szív is, mennyivel inkább nyílik virágozás közt, annyival könnyebben veszti leveleit a legkisebb érintésnél. - Körömben mindez megvala, a merre csak fordultam, öröm sugárzott előmbe. Az öreg, ki már egészen felüdült, majd egy régi billikomot vagy drágaságot ada leányának, s egy családi történetet beszélve el, mosolyogva megjegyzé, hogy banquier uraimék, minden gazdagságuk mellett, oly valamit, min ennyi emlék függne, mégsem adhatnak leányaiknak; majd velem jára fel s alá kertjében, vagyonbeli viszonyainkról szóla, s mily gazdagok leszünk e házasság által; s egész valója szinte megifjodott örömében. A cselédek víg arcokkal jártak körülöttünk, mert Juliát szereték; maga a természet örülni látszék, nyarának egész pompáját kitárva; maga az ég fellegtelenül boltozott fölöttünk. E napok szebbek valának, mintsem leírhatnám.

Armandot ritkán látám, az öreg e napokban nem folytatá munkáját, s nem mehetvén még Párizsba önmaga, Armandra bízá a menyegzőhöz szükséges minden előkészületeket. Mikor utolszor nálunk volt, 20,000 frankot ada neki előttünk, gyöngyök kifizetésére, melyeket Julia számára vett; azóta nem láttuk őt.

Történt, hogy még némely foglalatosságaim lévén ügyvédemmel, Párizsba menék; az ügyvéd nem vala otthon, Armandot nem találtam s rosszkedvűen járék ide s tova a városban, várva az estét, mikorra inasa hazajövetelét ígéré, s így értem a Palais Royalba. - Én nem szerettem a helyet soha; tudod, mennyire utálom a politikát, s mi kevés érdeket gerjesztének bennem kis csatái s győzedelmei, melyekben annyi vita után mégis oly kevés vívatott ki. Talán atyám hideg okoskodásai okozák ezt, talán maga természetem, mely mindennek csak költői oldalát akarta megragadni; de annyi bizonyos, hogy főkép mióta Juliát szeretém, a politikában nálam közömbösebb ember nem lehetett, s hogy ez talán egyik fő oka későbbi szerencsétlenségemnek. - Ez életben, hol annyiszor csalódunk, nem jó hajónkat egy horgonyra bíznunk; nem jó egész boldogságunkat egy, bármi fenséges tárgyba vagy személybe helyeznünk. Mint a dús nem egy helyre teszi pénzét, sőt külországba küldi vagyonának egy részét, hogy egy helyen vesztve, legalább mindig valamije maradjon, mi tovább kamatozik: ilyen legyen az ember; mennyivel több kártyára teszi szíve kincsét, annyival biztosabb, hogy mindenét elveszteni nem fogja. Napoleon fia képénél vigasztalá magát egy világ veszte után; s hány embernek nyujta ismét enyhet a világi zaj egy kedves lény veszténél? Én, fájdalom! nem ezek közé tartozom, s elvesztve azon egy tárgyat, mi által boldog valék s miért magamat feláldozni kész lettem volna, szükségkép szerencsétlenné, s mi rosszabb, önössé váltam. De hagyjuk ezt. A politika, mint mondám, gyűlöletes vala előttem, s mégis nem lépheték soha e roppant palota oszlopai alá a nélkül, hogy az egész forradalom s vele száz szomorú kép ne emelkednék lelkem előtt.

Ha e ház kőfalai előtt állok, melyek e nagy emberi mozgalomra oly hidegen, oly mozdulatlanul néztek le; ha az ösvényeken járok, melyeken egykor az elvadult nép tolonga körül, s melyek ismét símán s ékesen állnak, mint a forradalom előtt: akkor e nagy kor eleven képe áll előttem s elszomorodom. - Nem mintha azt szánnám, mi általa elveszett s mi szívemnek éppen oly érdektelennek látszik, mint a jelen állapot, de mert eszembe jut, mi gyöngék s alávalók vagyunk még történeteink legfelségesb pillanatjaiban is; hogy mennyit kell felejtenünk és mily távol állunk a legcsodáltabb korszakoktól, hogy az egyesek undokságát felejtve, a nagy egésznek örülhessünk. - Ily gondolatok töltének el ez nap is, midőn a Palais Royalban fel s alá sétálék. A hosszú oszlopfolyosókon a nap árasztá el sugárait; száz bolt előtt minden, mit a luxus csak kigondolhat, kitárva állt s a fasorok alatt ezerek tolongtak vegyes tömegekben, örömfáradva, gondtalanul. - Így állt e hely ötven év előtt is; akkor, mint most, tolongva vegyült a mulató sereg a világos téren, vígan, míg a szegény chiffonier vagy a rongyos napszámos a nyomorúság kínjait hordva szívében, ballaga e vegyes csoport között, bosszús gondolatokkal enyhítve éhségét. - Három év elmult, Desmoulins Camill elmondta beszédét a hárs alatt, s a nép megfosztá lombjától a fát, hogy magának kokárdákat készítsen, s minden megváltozott. - Szomorúan, levert szívvel ballaga az egykor vigadó a hosszú folyosókon körül, s a napszámos fölemelt fejjel álla a szónok előtt, ki az udvaron a Bastille ostromáról beszéle s a népet multjára intve tettekre buzdítá. Három év s egy új világ! s hát mi fog történni azon háromban, mely most következik? - Így gondolkozám magamban, s elborzadék a gondolattól. A forradalom Franciaországban bevégezve nincs; elég egy évet tölteni e hazában azon meggyőződésre, hogy a pártok inkább fáradtan, mint leverve pihennek; s mit hoz a jövő? Oly nép, mely mint ez, annyi ideig foglalatoskodott politikával, mely minden kormányformát megpróbála s mindenikért vérét ontá, hihetőkép egy puszta ténynél, minő a júliusi forradalom, megállani nem fog, ha maga a kormány fennállása nem intené is naponkint a forradalomra; s mi fog történni, ha e nép még egyszer fegyvert ragad?

Sokáig jártam körül az udvaron; végre esni kezde s nem tudva, mit csináljak, egy játszóházba menék. - Minden hibák s emberi tévedések közt nincs egy, melyet annyira gyűlölnék, mint a játékot; nem szörnyű következéseiért - mert hisz emberi sorsunk lakolni minden élvezetért, s minden szenvedély, mennyivel több gyönyört nyujt, annyival több veszélyekkel fenyeget - de mert a játék lelkünket elrontja, s mert nincs semmi, mi rossz tulajdonainkat inkább kifejtené. - Mert mi a játék? Vannak emberek s voltak az újabb korban nagy írók, kik e hibát, felruházva a költészet szép köntösével, mentegetni akarák. Szép a sorssal szembeszállni, így szólnak, szép egész jövőnket egy pillanat alatt eseményétől felfüggeszteni, s ki tudja, mi más pompás mondatokat hozva fel állításuk mentegetésére. De vajjon e szenvedély, mely oly költőinek hirdettetik, mi más, mint fösvénység; alávaló aranyszomj, csak abban különböző attól, mely a vén fukart lelkesíti, hogy meggondolatlanul választá útjait. - De a való játékos, így szólnak ők, nem pénzért játszik, neki csak az izgalom kell, mely eltompult érzékeit felrázza ismét. S vajjon hát az, ki érezni nem tud, kit e világ szépsége meg nem indít, kinek keblét szerelem föl nem melegíti, kit a haza vagy hit nem lelkesít, s ki egy halom arany előtt érzékeit fellázadni, keblét lángolni, fejét szédelgeni érzi, nem fukar-e? ő, ki előtt az egész világ nem ér fel egy pár arannyal, ki családját elhagyja, kedvesét visszataszítja, sőt az öröm poharát undorodva ellöki magától, csak hogy, miután egy hosszú éjen át a zöld asztalnál fáradott, telt zsebekkel térjen haza s ismét ne éldelje nyereségét, hanem eltegye új játékra, aranyhalma dagály- s apályain függve szemével, s nem ismerve más örömöt ezen kívül - ő nem volna fukar?

Ha fiatalembereket arra intünk, hogy ne játsszanak, közönségesen rossz utat szoktunk választani. A játék következéseiről szólunk, s hogy növendékünket elijesszük, egy szerencsétlen játékos képét állítjuk elébe; megmutatjuk: hogy haladott fokról fokra mindig tovább, míg végre inség s a legszörnyebb vétek vala első hibájának következése. E mód, mint nevelésünkben majdnem minden, véleményem szerint hibás. Veszélyek eszméje fiatalembereknél inkább csábító, mint elrettentő; mert a szív ifjú korunkban annyira megszokta a reményt, hogy jövőt festve magának, a valószínűség ellen is mindig csak a szebb oldalt látja képzetében; s ha végre néha eszébe jutna is, hogy reményei csalhatnak, erősebbnek gondolja magát, minthogy a baj gondolata előtt elrettenne. - A fiatalembernek egy szerencsés játékost kellene festenünk. Meg kellene mutatnunk a nyomorultat pénzhalmai mögött; halványan ül ott, annyi álmatlan éj után nyer. De a sors kereke ellene fordulhat s arcain a félelem bélyege áll; évekig remegett így, s nyert mindig, s mindig remegett, mint a gonosztevő, pillanatról pillanatra várva elhalasztott büntetését. S most a kocka ismét hangzott, nézd csak, hogy' mosolyog; e kocka egy család boldogságát temette el, talán egy emberélet függ síma felszínén, s ő mosolyog; mit bánja ő? hisz nyert; hisz aranyhalma ismét növekedett; ha ezeren szenvednek, ha minden frankon vér függ, ő örülni fog mégis, hisz ő is veszthetett volna, s ez elég nyomorult lelkiismeretének. - Oh ha fiatalembereknek ezt mutatnók, ha megmutatnók, mi önössé válik a legjobbik is játék által, mint tanulunk végre barátaink szerencsétlenségén örülni, felejteni mindent egy pár arany fölött: talán nem ülnének játszóasztalhoz soha életökben.

Az első szoba, hol én álltam, tömve vala játékosokkal, s miután egy ideig a kétségbeesett vagy szilaj örömsugárzó képeket látám s a rouge et noir, pair impair egyhangú zaját megunám, elmenék a másodikba. Itt csak kevesen ültek; s a nézők feszült figyelemmel látszának várni a játék kimenetelére. Le jeu est fait, szóla végre rekedt hangon a croupier, a kerék peregve körülfutott, halotti csend volt a szobában, végre a golyó megállt. Rouge perd, hangozék ismét, s egy halvány ifjú kelt fel az asztaltól, s míg kalapját vevé s a kétségbeesés nyugodt kifejezésével az ajtón kimene, a kerék tovább forgott. - Armand vala. - Szegény ifjú! - szóla egy tisztességesen kinéző öregember, kit hihetőkép, mint engem, csak az eső hozott ide. - Sokat vesztett-e? - kérdezém remegve. - Legalább 10,000 frankot, mióta itt vagyok, s ki tudja, talán életét. - Eliszonyodtam s futottam utána, de hasztalan; míg kalapom kiadatott, melyet beléptemkor, szokás szerint, letettem s a lépcsőkön leértem, már nem vala a kertben. Lakására mentem s nem vala ott, utcáról utcára futottam - hasztalan: végre fáradtan s megázva, mert szüntelen esett, a Palais Royalba tértem vissza, s még egyszer a játszószobába, vélve, hogy talán visszatért; nem vala itt sem.

Ismerni akarám szerencsétlenségét egész kiterjedésében, s elmenék a drágaságárushoz, kinél Julia gyöngyei vásároltattak. - Áruk nem vala lefizetve még. Csak most látám az örvényt, melybe barátom merült, egész mélységében. A rábízott pénz el vala vesztve, s mi mást is tehete még. Feltevém magamban, hogy ez adósságot holnap kifizetem, s vele szólni fogok, s ha kell, egész vagyonomat megmentésére áldozom. De mi történhetik holnapig, mit tehet a kétségbeesett egy hosszú éj alatt, s hol találjam őt? Ily gondolatokba merülve járék fel s alá a fasorban; végre egy asztalhoz ülve szomjam enyhítésére fagylaltot adaték magamnak, be akarám várni az éjt, hogy még egyszer fölkeressem lakásában, mert el valék tökélve, hogy Párizst el nem hagyom, mielőtt vele szóltam. - Már besötétedett; a folyosókon hosszú sorban égtek a gázlángok, s a kert, hol csak most gyujtattak fel a lámpák, kétes világban terjede körülöttem, annyival homályosabbnak látszva, mennyivel nagyobb fény környezé. Az eső megszűnt s a tisztuló égen már egyes csillagok terjeszték fényöket. - Én felnézék tiszta fényökre, s nyugodtabban dobogó szívemben Julia képe támada fel ismét. - Ábrándjaimból beszélgetés ébreszte fel; Armand szava vala, hátam mögött ült egy asztalnál, de a tárgy, melyről szóltak, olyan vala, hogy első pillanatban kíváncsiságom, később szemérmemtől visszatartva meg nem fordulék, s így először életemben, bármi kínosan s belső szégyennel, hallgatóztam.

- Én ma ismét vesztettem, sokat vesztettem - szóla Armand.

- Sajnálom, igen sajnálom, - felele a másik - de a szerencse kereke meg fog fordulni ismét.

- Ha van mivel forgatni, - szóla rosszkedvűen Armand, de, - egyszóval, Salamon uram, nekem ismét pénz kell.

- Kinek nem kellene az itt Párizsban? - felele a másik közönyösséggel - ha a Szajna ma tallérokat forgat víz helyett, a szegény rouen-iaknak nem jut belőle egy csepp sem.

- Hagyjuk el az enyelgéseket, - viszonzá Armand, látszólag vesztve türelmét - nekem pénz kell, s öntől, s mindjárt.

- Uram, édes örömest, - szóla közbe a másik az uzsorásnak minden kellemetlen nyájasságával - de ki tehet róla, ha nincs.

- Nincs, - szakasztá félbe Armand - önnek nincs s hát kinek volna, ha nem önnek, ki az egész ifjúságot kezeiben tartja s maholnap minden jámbor párizsi atyának örököse leend. Nekem szükségkép pénz kell, kérjen százat egy hónapra, ha tetszik, de szerezze meg nekem még ma.

- Hisz ön tudja, - felele a pénz embere - mi szívesen szolgálok, főkép önnek, kit annyira tisztelek, de - -

- S ismét de - szóla közbe haragosan Armand.

- De hát - folytatá a másik nyugodtan - természetesen egy hónapi fizetés, s száztól száz, s hát mennyi kell?

- 10,000 frank, - szóla Armand kis habozás után, s halkabban, mintha maga szégyenlene ennyit kérni.

- 10,000 frank - sóhajta fel a másik - de tudja-e ön, mennyi ez: 10,000 frank? Ez a provinciában nagy örökség; ha lányomnak kiházasításul adom, száz vőlegényt talál egy nap alatt, s ön azt oly könnyen, oly röviden mondja ki.

- Egyszóval - szakítá félbe Armand - nekem 10,000 frank kell, s kérdem, meg fogja-e szerezni?

- Lehetetlen, uram, egyáltalában lehetetlen - viszonzá a másik; mit gondol ön, honnan vennék ennyi pénzt?

- De Salamon uram, édes Salamon uram, - szóla Armand elfojtott hangon - ez összeg becsületem megmentésére szükséges; lássa, nyíltan szólok, ön mindig barátságos volt irántam, szerezze meg e pénzt s míg élek, hálaadója leszek.

- Lássa ön, - szóla a másik, kávéskanalával findzsáját pengetve, - ily embernek, mint mi, nem kellene játszani, az nagy, gazdag uraknak való; lássa ön, nekünk még szereznünk kell.

- Tanácsa jó, igen jó, - viszonzá Armand s hangja remegett, mintha belső megindulás szorongatná keblét - de most későn jő; csak most segítsen ki s követni fogom, higgye el, követni fogom bizonyosan.

- S honnan fizetné pénzemet? - kérdé a másik emeltebb hangon - mert 20,000 frank, mivé kölcsönöm egy hónap alatt nőne, nem oly summa, melyet a játékasztalnál könnyedén nyerni lehetne.

- Lássa, Salamon, - szóla Armand - önnek megmondhatom: e napokban követségi titoknok leszek, kivenezésem annyi, mint bizonyos, már azt mondják, hogy alá is íratott, és aztán - -

- Majd gratulálunk, - szóla közbe a másik - szívünkből gratulálunk.

- De édes jó Salamon uram, - szóla Armand rimánkodva - ne enyelegjen, hanem segítsen. Ha szíve van, ha egy ember életét kockára tenni nem akarja, szerezze meg e pénzt s jótevőmnek fogom tartani, második atyámnak.

- Ez mind szép és jó, - szóla amaz - s öntől, ki velem mindig oly megvetőleg bánt, kétszerte örvendetesebb; de ily szegény embernek biztosság kell, s hacsak valami kezest nem tud találni, nem segíthetek. Nincsenek-e baráti?

- Barátaim, - szóla közbe Armand keserűen - oh te jámbor, mintha bizony barátaink volnának, ha szükségünk van reájok.

- Például, - folytatá a másik nyugodtan - az a fiatal gróf, kivel lakik.

- Gróf, - szóla Armand hidegen - s én tőle koldulni nem fogok.

- Vagy Dufey?

- Dufey annyit tett értem már, hogy többet kívánni szerénytelenség volna; - viszonzá Armand - azonkívül a summa oly nagy.

- Éppen itt jő - szóla a másik, nem hallgatva Armand szavára; oda hívá s az egész ügyet elébe terjeszté. Dufey egy pillanatig gondolkozott, végre megígérte a kezességet, elküldé a zsidót pénzeért, ki még egy pár frázist mormogva a nemeslelkűségről, elment.

- Nekem is egy kérésem volna hozzád - szóla Dufey végre halkabb hangon.

- Kérd éltemet - rebegé Armand.

- S megígéred? -

- Esküszöm!

Ők elmentek. Én mély gondolatokba merülve hajtaték ki a városból.

Máskor jókor reggel Párizsba menék s bankáromnál pénzt véve, a drágaságárushoz sieték, hogy őt Juliám gyöngyeiért kielégítsem. Az árjegyzék már ki vala fizetve még tegnap, úgy beszélé a kalmár, késő estve jött oda Armand, s elhozá a pénzt. - Meggondolám, mennyi áldozatokba kerülhetett barátomnak ily tetemes summa megszerzése, s mily kevés bizalma vala hozzám, s elkedvetlenítve tértem haza.

Előtermünkben Armanddal jövék össze, hidegen, sőt látszó zavarral fogadá köszöntésemet, s elsietett. Juliámhoz menék; ő rosszul érzé magát. Reggel még jól vala, sőt Armanddal, mint komornája mondá, kétszer beszélt is, de azóta feje megfájdult. Rosszkedvűen járék ide s tova a házban, majd Juliám hogylétéről tudakozódva, majd atyjával beszélgetve, majd ismét a kertben andalogva. Sehol sem vala nyugtom. Julia oly szükségessé vált szívemnek, hogy egy órát nem tudék eltölteni nélküle, s lelkemet mintegy bús előérzet háborgatá szokatlan magányában. Ebédre nem jöve asztalunkhoz. Végre ebéd után magához hivatott.

Halványabb vala, mint közönségesen, látszólag nyugtalan s felgerjedett, mit én csak betegségének tulajdoníték. Kérdezősködtem hogylétéről, s mondá, hogy magát ugyan jobban, de a migréntől elgyengülve érzi. S végre levelet ada, kérve, hogy Valmontnéhez vigyem s magam várjak a feleletre. - Kezét csókolám, ő remegett, s mikor ismét kérdezém: mint érzi magát, kért, hogy küldjem be komornáját, mert le kell feküdnie. Noha Juliát többször láttam hasonló állapotban, sohasem így fölgerjedve; s midőn aggodalomteljesen Párizsnak vevém utamat, eltökélém, hogy orvosát magammal hozom.

A marquise-nál Dufeyt találtam; éppen egy levelet olvasa előtte, s midőn belépék, átada nékie, hogy maga menjen végig rajta. Arcain öröm sugárzott, s mikor levelemet átadva én is, Valmontné is a mellékszobába ment, mint mondá, némely rendelések tételére, s én Dufeyvel magam maradtam, szinte meglepett vígsága. Így ez embert nem láttam soha, s noha féltékenységem egy idő óta megszűnt s most, midőn Julia betegségéről beszélék s közömbösségét látám, mellyel tréfáit folytatá, magamat még nyugodtabbnak érzém, nem írhatom le, mi kellemetlen érzeményt gerjeszte e beszélgetés. Legyen, hogy az ember is, mint az állatok, természetétől bizonyos ösztönnel bír, mely által ellenének jelenlétét megérzi; legyen, hogy a szív azt, kit egyszer, habár igazságtalanul, gyűlölt, később átlátva hibáját, gyűlölni meg nem szűnik; elég, Dufey jelenléte nekem kellemetlen vala, s szinte könnyülve érzém keblemet, midőn Valmontné a terembe visszatért, s még egy szót suttogva Dufeynek, az utóbbi elment.

Tudod, mily viszonyban állék Valmontnéhoz, s ha meggondolod, hogy azon asszonynál valék, kitől szeretve gondolám magamat s ki iránt inkább elidegenítést éreztem, s hogy mint egy másnak jegyese valék ott, képzelheted állapotomat, melyben órát óra után folyni láttam.

Már gyertyák gyujtattak, Valmontné maga is nyugtalan vala, a komornyiké még nem tért meg a kívánt holmival, s Julia kérte volt, hogy ne eresszen haza azok nélkül; ilyek által tartóztatva még maradnom kelle, s otthon Julia betegen! - Hosszabbnak idő még nem látszott soha. Beszélgettünk s Valmontné eszes asszony vala; de végre a tárgyak kifogytak. Csak szívünk azon kimeríthetetlen forrás, melyből beszélgetésünk unalom nélkül foly; ha ez hallgat, az egész világ nem elég csak egy óra kellemes eltöltésére sem.

Már kilenc mult, s nem tűrhetve tovább a várakozást, mondám, hogy orvost kell kivinnem, hogy Juliának azon holmira ma szüksége úgysem lehet, s hogy majd holnap jókor reggel jövök, s mindent a marquise cselédjeitől átvéve, kiviszem, még mielőtt mátkám felébredett.

Valmontné látszó zavarba jött, tartóztatott, de hasztalan; végre rámvetve szemeit, kérdezte: - Valóban olyannyira szeretem-e Juliát?

Valami különös vala e kérdésben, s viszonyaimban valami olyan, mi zavarba hozott. Annyit hallám, hogy ez asszonytól szerettetem, míg végre magam is elhívém, s szavakat keresve, melyek érzeményeit kevesebbé sértsék, hallgaték.

Ismétlé kérdését, s még inkább meglepetve, végre kérdezém: hogy' kételkedhetik?

- Semmiben sem csaljuk meg minmagunkat annyira, mint érzeményünkben - szóla Valmontné - s természetesnek fogja látni, hogy Juliának leghívebb barátnéja e pillanatban, midőn egész jövője forog fenn, e kérdésre jogosítva van.

Felszabadulva aggodalmamtól s szinte szégyenelve elhittségemet, mely miatt Valmontné kérdését más kútfőből magyarázám, szabad utat engedék szívemnek. Megmondám, miként szeretem Juliát; hogy életemnek legszebb reménye teljesül, midőn őt magaménak nevezhetem; hogy nem élhetnék nélküle s jövőmet csak neki szentelve, boldogítni fogom; szóval elmondék mindent, mit csak szenvedelem sugallhat szavainknak s mit csak akkor mondhatunk, midőn szerelmünk elég való, hogy túlságainkat magunkkal is elhiteti.

Valmontné hallgatott, lesüté szemeit s egész valójában annyi elfogultság, oly leírhatatlan vegyülete a bánat- s zavarodásnak látszott, mely lelkemet nyugtalansággal tölté el. Kérdezém okait; ő elkerülve felelt előbb; végre, midőn meggyőződém, hogy valamit titkol előttem, s kérém, hogy mondja meg s mentegetéseire mindig nagyobb nyugtalansággal ismét kérém, még egyszer kérdeze: bizonyos vagyok-e Julia szerelméről?

Mióta Julia maga mondta, oly meggyőződve valék boldogságomról, hogy többé nem is kételkedtem; de e kérdés, s Julia levele s Dufey, ki csak elébb hagyá el a szobát, egyszerre egész féltékenységemet fölverék.

Valami történt, gondolám magamban; Valmontnénak valamit tudni kell, s szenvedelmesen ismét kérdezém, s ő ismét hallgatott. Végre, a kétségbeesésig felindulva bizonytalanságom által, lábaihoz borultam s kértem mindenre, a mi szent s neki kedves e földön, hogy ne titkolózzék előttem. Mondtam: ha Juliától tudná, hogy nem szeret, most mondja meg, mikor reá még idő van; hogy keblemben elég erőt érzek lemondani, de nem e kétely elbírására; elbeszéltem, mit Dufeyről gyaníték, s hogy örökre hálaadó leszek, ha a valót, bármi szörnyű volna, általa megtudom, s így megmenekszem attól, mi e földön leginkább fájna szívemnek: azon érzeménytől, hogy Juliát boldogtalanná tevém. Egész keblem úgy fel van dúlva új kételyeim által, hogy a legszörnyebb bizonyság szinte boldogságnak látszék ez állapot után.

Valmontné könnytelt szemekkel néze rám. - Ön Juliát inkább szereti, mint gondoltam volna - szóla végre: - szánom önt.

- Az Istenért! - kiálték magamon kívül - legyen irgalmas, ne gyötörjön tovább; mondja meg, amit tud, s ha az volna bár, hogy Julia nem szeret, sőt ha az volna, hogy mást szeret, áldani fogom e hírért, csak e bizonytalanságtól mentsen meg!

- S ígéri ön, hogy semmit sem fog tenni, - szóla a marquise remegő hangon - hogy bármi legyen, mit hall, nyugodt leend?

- Ígérem - szólék szorult szívvel.

- Becsületére?

- Becsületemre.

A marquise a mellékszobába ment. Egész testemen remegtem, soha nagyobb felgerjedésben szívem nem dobogott. Egy pár perc után kijött ismét. - Mit ön sejdített, - szóla habozva - ön férfi, s amit becsületére ígért, meg fogja tartani.

- Mit ön sejdített, - folytatá Valmontné - való, Julia Dufeyt szereti.

Megsemmisítve valék.

- Olvassa ön e sorokat - szóla tovább, a levelet adva kezembe, melyet magam hozék - s győződjék meg szavaim valóságáról.

A levél körülbelül így szólt:

Beteg vagyok, annyira fölgerjedett szívem. Én Dufeyt szeretem; tudod, meddig küzködém ez érzemény ellen, de hasztalan, a szív legyőzé akaratomat, nincs többé erőm ellentállani. - Midőn minap általad levelére feleltem, s te barátságodra ígéréd, hogy többé levelet tőle elfogadni nem fogsz, akkor el valék határozva. Gusztáv oly nemes lélek, s annyira szeret, s én meg valék győződve, hogy ha nem is boldog, legalább megelégedett fogok lehetni karjai között, hogy, gyermeki kötelességemet teljesítve, szívem el fogja felejteni régi érzeményeit. Hasztalan! A levél, melyet Dufey ma Armand által küldött, fölvere képzelt nyugalmamból, keblemben mindenhatóan emelkedék a szerelem, nem választhatok többé. Mennyit szenvedek e pillanatban, mennyit fogok szenvedni ezentúl, ha visszanézve multamra, talán egy atya átka, egy jó ember szerencsétlensége áll előttem, az ég tudja! én csak azt mondom, hogy mást nem tehetek. Ha vétkezem, irgalmazzon az ég, miért teremte ily érzeményt e szívbe. Legalább ő szeret, ő boldog lesz karjaim között! mit bánom én a többit! Oh barátném! legyek elátkozott örökre, tegyem boldogtalanná atyámat, az egész világot, csak ő szeressen, s nem fogsz panaszt hallani ajkaimról. Nem írhatok tovább, fejem oly zavart, hogy alig maradnak gondolataim, szívem remeg e szótól, s mégis le nem írható boldogsággal telik el, ha arra gondolok, hogy övé leszek. Ma estve, ha besötétedik s atyám nyugodni ment, ő eljő. Armand által tudtára adtam; tartsd addig Gusztávot magadnál, akármi módon. A postalovak várnak s még éjfél előtt elmegyünk. Dufey egy távol követségre küldetett s magával visz. Az ég áldjon meg szerelmedért. Oh! hogy így kell elhagynom beteg atyámat! Istenem, Istenem! mi lesz belőlem!

Mit érezék, midőn e szerencsétlen sorokat végig olvasám, azt le nem írhatom; ha keblembe nézhetnél s látnád a fájdalmat, mely azt még e pillanatban, midőn közte s közöttem annyi szenvedésteli év áll, csak emlékénél is eltölti: sejdíted. Hallgaték.

Valmontné vigasztalni kezde: lelkemet szörnyű nyugalom tölté el, milyen a kétségbeesésé. - Sok még rejtélyes vala a levélben, Julia előbbi viszonya Dufeyhez, s főkép Armand befolyása. A marquise szinte örülve látszó nyugalmamon, mindent elbeszéle. Dufey már régen szereté Juliát; atyja nemesi büszkeségből nem engedé meg házasságukat, s ők csak titkon láthaták egymást. Egyszer az öreg - nem tudni, ki által - tudósíttatott viszonyukról; de Julia, ki egy régi házibarát által, kivel a gróf bosszúja tervét közlé, megintetett, Valmontnénak írt s az Dufeyt vigyázatra intvén, az egész tovább is titokban marada. Magam vivém a levelet Valmontnéhoz, magam valék segédeszköze csalattatásomnak. - Később Julia mindinkább meggyőződve atyja rendíthetetlen akaratjáról s szerelmemről, nem győzhetve le félelmét, melyet atyja iránt mindig érzett, s nem határozhatván el magát azon vallomásra, mely által boldogságomat elrontaná, föltéve magában, hogy Dufeytől megválik. S miután Dufey s ő közötte némi viszongások is történtek, s főkép atyja előtt esküvel megígéré, hogy enyém lesz, föltétele határozattá erősbült. Dufey többször írt, kért, de hasztalan; Julia visszakíváná elébbi leveleit, s Valmontnét, ki közbenjáró vala köztük, barátságára kéré, hogy többé levelet tőle el ne fogadjon. - Armand által küldé hát Dufey végsorait. - Armandnak sorsa tőle függött, pénzzavarjaiból ő menté meg, szolgája vala, s megtevé akaratját. Mily hatása volt a levélnek, Julia soraiból látám; nem vala több titok előttem. - Elbámultam. A marquise egy rakás levelet mutatott, még nála valának, valamint azon utolsó is, melynek olvasását jöttömmel félbeszakasztám. Néztem az írást, a dátumokat; Julia nevét s a felírást; olvastam egyes sorokat s nevettem kínomban. Mikor magamat leginkább szeretve gondoltam, mikor legboldogabbnak érzém magamat: ő egy másnak írt! talán neveté érzeményeimet, talán kigúnyolá szenvedelmes ragaszkodásomat, s én hittem. S Armand! ő, kinek barátja valék, mint senkinek e világon nem; kiért éltemet adtam volna, s ki megcsalt; egy kis hivatalért, egy pár ezer frankért eladott, s most talán velök nevetett hiszékenységemen. Keblemet egy nem ismert érzemény tölté el, vágy, melyet még nem éreztem soha, de melyről gyanítám, hogy bosszú. - Fölvevém a levelet s kalapomat, s el akarék menni. Valmontné előmbe állt. - Hová megy ön? - szóla nyugtalanul. - Mátkámhoz - felelék keserűen.

- Az Istenért, Gusztáv! - kiálta kezemnél fogva - gondolja meg, mit tesz; legyen férfi!

- Férfi! nemde férfi? - szólék nevetve - elég sokáig valék gyermek; elég sokáig hittem, a nevetségig hittem; de ne féljen, most férfi leszek s legalább kacagtatni nem fogok többé.

- Gusztáv! - szóla Valmontné - emlékezzék ígéretére, becsületszavára, s ne hagyja megbánnom, hogy kívánatát teljesítém.

- Oh ne féljen, - szólék remegve - én nyugodt leszek, nyájas, jó modorú, én nem fogok bántani senkit, csak elejébe akarok lépni leveleivel, s kérdezni: miért csalt? kérdezni, miért rontá meg éltemet? miért esküdött hűséget, ha mást szeretett? miért kacagá érzeményemet más karjai között? Kérdezni - - mit tudom én! de látnom kell, ki kell mondani átkomat vagy veszni az érzemény feszítő súlya alatt. Oh ne féljen, barátnéja biztos előttem, ő élhet, ő boldog lehet; mi közöm asszonyokhoz, nekem vér kell! De az, kiért szívemet porba tiporta, kiért szerelmemet megveti: élni nem fog, ő nem fog győzedelmeskedni fölöttem; ő nem fogja álszánakozással kimondhatni nevemet, s hogy kár értem, mert jó ember valék s tudja az ég, mi mást; ő nem fog mosolyogni kétségbeesésemen; s nem Armand. Esküszöm, holnap hármunk közül eggyel kevesebb él.

- Ön szörnyű haragjában; de bízom szavában, - mondá Valmontné - ön a becsület embere.

- Becsület embere? - szólék elragadtatva fájdalmamtól - szavam? - S tudja-e ön, mit érzek, hogy e szavakra emlékeztet? vegye el egy anyától gyermekét s mondja, hogy nem illik sírnia; hogy mielőtt hírül adák, megígérte, hogy sírni nem fog; esküdött, hogy nem fog könnyezni; s azt hiszi, hogy megtartja ígéretét? S ő nem többet vesztett, mint én, s neki nem szükségesebbek könnyei, mint nekem a vér. Ígéret, eskü! - s nem ígért-e hűséget Julia nekem is? nem esküdött-e szerelmet ő is? s most - - - őt szerelme ragadta magával, engem gyűlölés, s ki tudja, nem erősebb-e ez?

Valmontné még mindig visszatartóztatott, én szabadkoztam; végre elfelejtkezve mindenről, félretaszítám s elmenék.

Mikorra kiértem, nyugodtabb valék. A hallgató éj, a csillagok keblem vészét kevéssé lecsillapították s szenvedélyeim helyett mindinkább le nem írható fájdalom vőn hatalmat lelkemen. Kocsimat a kertkapunál hagyva, gyalog menék a házhoz. Minden hallgatott, csak Julia ablaka állott még világosan. Felsieték a lépcsőn, lábaim remegtek, alig haladhattam e folyosón, hol, valahányszor Julia szobájához menék, lelkemet máskor boldogság tölté el; e küszöb, mely mint éden kapuja, csak boldognak nyílt mindig, most - - -

A falhoz támaszkodám, hogy lélegzetet vegyek, oly feszült vala szívem. Végre bemenék. A komorna éppen egy málha berakásával foglalatoskodott. Felijedve előmbe állt. - A grófné alszik - szóla remegő hangon. - Én magamtól eltaszítva benyitám Julia ajtaját. - A komorna elfutott. - Előttem Julia s Dufey állott. Julia halványan, szoborként állt ott, az asztalra támasztva kezét, minden tagja remegett; Dufey nyugodtan, arcán szilárd elszánás mutatkozott; halvány vala ő is, de a lángoló tekintet, melyet rám vete, mutatá, hogy nem félelemből. Hallgatánk. - Lelkemben bosszú s fájdalom küzködött, s ha tőr lett volna kezemben, nem tudom, őt vagy magamat döföm-e át vele; ekkor megnyílt az ajtó s a remegő komornától követve, hálóköntösében az öreg gróf lépe a szobába. A cseléd, ki félve bosszúmtól, Julia atyját felkölté, elküldetett s magunk valánk.

A gróf hallgatott; komor tekintetet járatva körül, állt ott; soha alakja tiszteletreméltóbbnak nem látszott, mint e néma fájdalom súlya alatt. Végre Dufeyhez fordulva, méltósággal így szólt: - Hogy önt itt látom s ez órában, csak azon megvetést igazolja, melyet ön iránt mindig érezék. Mivel tartozik bántott becsületemnek, habár tegnap óta nemesedve, talán tudni fogja; s ha más helyzetben inasom unokájával szembe állani gyalázatnak tartanám is: ön bizonyos lehet, hogy ezúttal meg nem feledkezem róla, hogy egy semmirevalót megbüntessek.

Dufey arcai égtek, egész valójában düh mutatkozott; de mérsékelve magát, elfojtott hangon csak azt felelé, hogy készen fogja találni.

S a gróf leányához fordult. - Julia, - szóla, s hangja remegett s arcának szilárd kifejezése helyébe véghetlen fájdalom lépe, - te életem legszebb reményét rontád el. - Azok után, amik történtek, Gusztáv szabad s én visszaadott szavával agg napjaimnak végörömét vetem el magamtól; szerettelek, s te végnapjaimat véghetlen keservvel töltéd el; érted éltem s te tőrt döfsz szívembe; évekig nem vala más gondolatom, mint hogy boldogan lássalak, s te gyalázatot hozál agg fejemre. Elátkozhatnálak, - szóla elfojtott hangon, s szeme villogott - elátkozhatnálak! de nem: mondj le e férfiről!

Julia remegve állt előbbi helyén, földre sütve szemeit; hallgatott.

- Mikor születtél, - folytatá az agg lágyabb hangon - áldám Istenemet, fölemeltelek az éghez s örömkönnyezve imádkozám: tartsd meg, Istenem! Szemednek tiszta sugára s gyermekajkaidnak mosolygása mennyei boldogságot áraszta el lelkemen, s számkivetve bár idegen földön, szegény s elhagyott, e pillanatban megfeledkeztem mindenről, oly gazdagnak érezém magamat birtokodban. Ó, ne kényszeríts arra, hogy e pillanatot átkozzam: mondj le e férfiről.

Julia hallgatott.

- Gondolj anyádra, - szóla az agg ismét - de hisz nem ismeréd; gondolj hát egy lényre, ki csak tebenned élt; ki végleheletéig csak rajtad függe egész szívével; ki kínokkal szült, könnyek között ápolt, remegve őrzé napjaidat. Mikor meghalt, áldást monda fölötted, s rám nézve, így szóla hozzám: Szeresd Juliádat, ő helyettem fogja jutalmazni szeretetedet; ne végy nőt magadnak; ez egy gyermek több örömet fog nyujtani s hálaadóbb lesz, mintha fiaid lennének; szeresd őt egész szívedből. S én megtevém végkívánatát; s most, midőn megőszültem, midőn síromhoz közelgek, gyermek nélkül álljak e világon, hogy átkozzam anyádat s végkívánatát? Julia, gondold meg, mit teszesz: mondj le e férfiről.

- Dufey eskümet bírja, - szóla elfojtott hangon Julia - nem vehetem vissza szavamat.

- S nekem nem esküvél ellenkezőt, - szóla közbe az öreg indulatosan - vagy talán az eskü, melyet atyádnak mondál, nem köti le lelkiismeretedet? De - folytatá nyugodtabban - jól van; nem gondolám, hogy végnapjaimban arra jutok, hogy ez embertől valamit kérjek, de legyen. Az úr Juliámat szereti, nemde szereti? - szóla Dufeyhez fordulva - legalább mondá, bizonyosan esküvé, hogy szereti; mutassa meg s mondjon le róla. - Dufey hallgatott. Az öreg folytatá: Nézzen reá, s vajjon azt hiszi-e még, hogy boldogítja? atyjától elátkozva s megvetve ismerőseitől, az egész világtól, veti magát ön karjai közé, nem mert önt még szereti, nem mert boldogságot remél, de mert esküje köti, mert feláldozza magát: vajjon ön elfogadja-e az áldozatot?

- Julia azon korban van, - viszonzá nyugodtan Dufey - midőn szabadon határozhat önmagáról, s a törvények e jogát védeni fogják még atyja ellen is; ha ő magát szabadnak gondolja s csakugyan nem szeret, visszalépek, máskép nem.

- Jól van hát, - szóla az agg ismét - most ismered őt, most láthatád egész alávalóságát. Egy atya, kit ő megbántott, s ki egész családjának jóltevője, leányáért könyörög előtte, s ő hidegen a törvényről szól, ő nyugodtan elmondja, hogy gyermeke teljeskorú, s hogy mert jobban szerette, mert sírjához közelebb áll, az atyának nincs joga már többé gyermekére. Mondd neki hát, hogy megveted, hogy róla lemondasz, hogy még leányom vagy, s az fogsz maradni.

- Atyám - szóla Julia, s szavában oly valami volt, mi szívemet mélyéig felrázá - ha tudná, ha csak sejthetné a kínokat, melyeket szavai e szívnek okoznak: nem szólott volna így. De az ég látja lelkemet, én nem teljesíthetem parancsait.

- Nem? - szóla közbe az öreg, s arcai égtek - gondold meg jól, mit teszesz, e pillanattól függ jövendőd, s ne felejtsd, mennyivel tartozol atyádnak?

- S gondolod, hogy ezt elfelejthetném? - szóla közbe Julia s arcain egy keserű mosolygás lejte át - hogy elfelejthetném, miképpen ez éltet neked köszönhetem, s a kínokat, melyeket tűrök, s az elnyomatást, mely alatt szenvedtem, mindent neked. E szívben nincs egy fájdalom, szememből alig folyt egy könny, mely nem intene rád. - Julia, elragadtatva fájdalmában, mondá e szavakat, arcai lángoltak; az öreg hallgatott. - Azt mondod, hogy szeretél, - folytatá Julia elkeseredve - oh ha hiszed, hogy az, mit irántam érezél, szeretet vala, szánlak: mert nem ismeréd az érzeményt. - Mikor még gyermek valék, szelíd Máriám gondviselése alatt élve kevés boldog éveimet, naponkint vagy hetenkint egyszer jövél leányodhoz. Arcod mindig komoly s szigorú vala hozzám; nyájas szavak helyett ajándékokat adál, s én remegve csókolám kezedet. Akiket körülötted láttam, mind oly mély tisztelettel szóltak felőled, hogy magasabb lénynek gondolálak; s ha Máriát szobádból visszatérve annyiszor sírni láttam, s ha láttam, mint félnek cselédeid, hacsak közelítél: mi csoda, hogy én is csak félelmet érezék jelenlétedben. Mária meghalt s kolostorba küldél. Évekig alig láttalak néhányszor s akkor is csak pillanatokra; mikor tizenöt esztendős koromban házadhoz visszatértem, s ismét tisztelőkkel körülfogva, ismét komoly fenségedben láttalak, gyermeki félelmem nagyobb vala, mint annakelőtte. Gyöngyöket adál, fényes termekbe vezetél, mulatságról mulatságra hurcolál, mindent, amit mások kívánhatnak, bő mértékben éldeltem, de mindezt, mert parancsolád, mindezt engedelmességből, melynél egyebet leányodtól nem kívántál, s melyhez végre úgy hozzászoktam, hogy szinte elfelejtém, miként akarnom is lehetne. - Ekkor jött első férjem házunkhoz, majdnem egykorú veled, hiú, gyalázatos ember, kit első pillanattól gyűlölni kezdék; de dúsgazdag s nagy családból való. Kevés hetek mulva tudtomra adád, hogy férjem lesz. Nem ismerém még a szerencsétlenséget, melyre elítéltél, egész mértékében; de borzadtam a gondolattól, hogy életemet ezen emberrel kell töltenem. Borzadtam, de hallgaték; hisz te nem kérdezéd: szeretem-e, akarok-e nője lenni? ő gazdag volt s nagy családból; s szigorú tekinteted világosan mondá, hogy előtted hasztalan esdekleném. Hallgatva megtevém akaratodat.

Mennyit szenvedtem e szörnyeteg karjai között, magad tudod; végre az ég kegyesebb vala, mint te s megszabadíta. - Huszonkét éves valék, nem vala asszonyi keserv, melyet nem ismertem volna; s nem tudám, mi az öröm. Ekkor láttam Caesart; soha ember ő előtte nem közelíte hozzám szeretve; komoly parancsolataidat hallám, s úgynevezett barátnéim könnyelmű csevegését, de nem ismerém még a szót, mely a szív mélyéből jöve, szívünkhöz szól, s melyet tőle hallék először; szerettem őt. Lett volna bárki, keblem oly boldogtalannak érezé magát elhagyatottságában, oly lángolón vágyódám érzemények után, hogy talán mást is egyformán szerettem volna. Boldog valék egy pillanatig. De észrevevéd, s lányodnak nem kelle boldognak lenni. Dufeynek nagyatyja szolgánk volt, szólál hidegen, s nem szabad szeretned őt. Mit bánád te lányod könnyeit? mit bánád, hogy szívének végörömét elvevéd? Nevednek képzelt fensége fenn fog maradni, s őseid nem fogják szemedre hányhatni, hogy lányodat boldogítád. Engedelmeskedtem ismét, ismertem vasakaratodat s ellenmondás nélkül menék Avignonba. Ha szíved van, gondolhatod, mit szenvedtem; de mondd magad, hallottál-e tőlem egy ellenmondást, csak egy panaszt ajkaimról? Caesar utánam jött, én nem hallgaték rá; önelhatározásomnak tulajdonítva azt, mit parancsodra tevék, lemondék arról is, mi e földön egyetlen reményem vala, hogy tőle legalább becsültetni fogok. Adott szavamra, hitemre emlékeztetett, s én önmagamat mondám hitszegőnek. Meg fog vetni, gondolám magamban, s le fog mondani rólad, kirántja képedet még emlékéből is: boldogtalan léssz, de atyád parancsolatjainak eleget tettél.

Caesar, - folytatá Julia kis hallgatás után - jobban ismeré e szívet, minthogy bár önvallomása után, hitszegőnek gondolhatá. Ismeré nézeteidet s hatalmat, melyet fölöttem gyakorolsz, s nem szünt szerelmére emlékeztetni leveleiben. Ekkor ütött ki a júliusi forradalom. Ha előbb még néha remélheték, most mindennek vége vala; ismerém nézeteidet s tudám, hogy azok után, miket Caesar e napokban tett, soha megegyezésedet nem nyerhetem el, s hogy nincs hátra egyéb, mint lemondanom.

De Caesar levelei szenvedélyéről szóltak, s Valmontné tudtomra adá, hogy mindjárt a forradalom után egy neki ajánlott követséget csak azért nem fogada el, mert Párizst, hol láthatott, elhagyni nem akará. Rég megszűntem önszerencsémben bízni, kívánataim mind kedvesem boldogságáról szóltak, s mert, habár ennyi hűség örömmel tölté lelkemet, a gondolat tűrhetetlen vala, hogy az, kit a végzet talán nagy jövőre szánt, hivattatását miattam tévesztené el; le kelle rontani végreményeimet. Elhatároztam magamat. Ön, Gusztáv, szeretett, ismerém nemes lelkét, s ha nem is szeretetet, legalább való barátságot érzék ön iránt. Megírám Valmontnénak szándékomat s ön szerettetve gondolá magát.

Bocsánat, barátom, e csalásért! eleget szenvedék érte; de mit lehete tennem? Látám hív szerelmét, meg valék győződve, hogy, habár színlelt szerelem által, boldogíthatom; néném, kit annyira szeretek, élte legszebb kívánságát látja teljesülve egyesülésünk által; atyám örülni fog s Dufey szabadon fog haladhatni pályáján - mennyi boldogság függ tőlem, s miként állhaték ellent! Ti férfiak, kik szabadságtok érzetében magasabbat nem ismertek önmagatoknál, s kik egy világot feláldoznátok, csakhogy önmagatok előtt le ne alacsonyuljatok, nem tudjátok, hogy az asszony inkább szeret, mint ti, s hogy vannak pillanatok, melyekben mindent feláldozhat; vannak emberek, kikért évekig színlelni kész; ti nem tudjátok, mi az: remegni egy ember előtt s nem merni a valót kimondani; ti nem hazudtatok, mert nem szerettetek, nem féltetek soha; a mi sorsunk más.

Miért nem maradtam hű föltételemhez? miért fogadám el Caesar leveleit, miután eltökélém, hogy másé leszek? miért nem álltam ellent, mikor végre Párizsba visszatérve őt hűnek találtam s szenvedélyeinek nem állíthaték mást elejébe, mint feltételemet, melynek szívem az első pillanattól ellenmondott? - mit tudom én! Ki szerelmében csak eszét követi, ki mielőtt kedvesét megöleli, még számíthat, s multat s jövőt el nem felejt fellázadt érzeményei közt: az nem szeretett soha; s ha ellentállni nem volnék gyenge, nem engedelmeskedtem volna atyám parancsának s boldog lehetnék.

Mikor ön, Gusztáv, Párizsba jött, feltételem meg vala változtatva; naponkint láttam Caesart, egy távol városrészben találkozánk, s csak Valmontné, kinél kocsimat váratám, tudá titkunkat. Képzelheti az érzeményeket, melyekkel önt látám; képzelheti a kínt, mellyel szerelmének annyi bizonyítványai szívemet eltölték. Mikor ön Párizsban először házunkhoz jött, atyám egyik jó barátja tudtomra adá, hogy atyám titkunkat ismeri s másnap Caesart rejtett lakásunkban megvárja. Ismerem atyámat s Caesart, s remegtem a találkozás következésétől; de miután ön által e veszélytől megmentettem, szívem nem vala könnyebb, mert most gyanítám először szerelmének egész szenvedélyességét; s habár elébb eltökélém, hogy nyíltan szólandok önnel: ezután nem vala arra bátorságom többé. Véghetlen nyugtalanságban éltem. Egyrészről Dufey, kihez szent eskü kötött; másrészről ön, kinek szenvedelmét egykor önmagam növeltem, s kit most el kelle hagynom: itt kedvesem, ott atyám, s bármit tegyek, az egyik mindig sértve általam.

Sokszor elhatároztam, hogy önnek mindent fölfedezek; de ha végre eljött s szerelmét látám, s érzém, mennyi fájdalmakat okozand vallomásom: ismét hallgaték, s végre mindent a sorsra bíztam. Ekkor történt atyám szerencsétlen betegsége. A végzet útmutatásának vevém atyám kívánatát s feltevém magamban, hogy az esküt, mellyel önnek örök hűséget ígérek, megfogom tartani. Caesar írt, én leveleit visszaküldém, s végre Valmontnét kértem, hogy soha többé felőle ne is szóljon. Ekkor jött Armand hozzám Caesar levelével. Előbb nem akarám feltörni. De Armand kérése, az ismert vonások, azon meggyőződés, hogy Caesarnak, ki soha meg nem bántott, legalább végbúcsúszavait nem taszíthatom el magamtól, szóval egész valóm ellentmonda föltételemnek. Feltörém a levelet. A többit tudja ön. Én Caesart szeretem. Ön érteni fogja tettemet.

Meghatva rebegék egy pár szót; az öreg gróf hideg tekintetet vete leányára. - S hát elhatározott szándékod - szóla végre remegő hangon - elhagyni házamat?

- Oh atyám - sóhajta Julia - s elűzné leányát színe elől?

- Dufey neje házamban helyt nem talál, - viszonzá az agg komolyan - választanod kell.

- Atyám! - szóla közbe Julia - ne legyen irgalmatlan irántam; lám, most ismeri szenvedéseimet, tudja, mennyit küzködtem, mennyi ideig mondék le éltem legfőbb reményeiről; oh ne taszítson el magától! Nem ismeri Caesart, nem tudja, mily jó ő s miként szeret; ő le fog mondani politikai pályájáról, mint egy atyát fogja szeretni!

- Mint atyát? - szóla közbe haraggal az öreg - engem, mint atyát, ő, az inas fia. Elég! kértelek s te megtagadtad kérésemet; tenmagad vetéd el a kockát, s ha egykor eljönnek a megbánás napjai, tenmagadnak hányhatod szemedre sorsodat. - Ekkor az öreg az asztalhoz ment s csengetett. - Itt van-e még a notár, kit a városból hivaték? - szóla a belépő komornához, s midőn az igenezve felelt, folytatá: - Félóra mulva jöjjön szobámba s rendeltessék oda akkorra a plébános is, és az öreg Lajos. Ön - szóla Dufeyhez fordulva - Juliával, s te, kedves Gusztávom, maradjatok itt, hivatni foglak.

Az öreg kiment, egy tekintetre sem méltatva leányát. Julia Dufeyre támaszkodva zokogott, én az ablakhoz menék, s kinézve a hallgató kertre, melyben annyi boldog órát töltöttem, lelkem leírhatatlan fájdalommal küzködött. Végre az öreg grófhoz hivattatánk. A magas, aggszerű szobát egy pár gyertya világítá; az asztalnál, melyen egy csomó iromány feküdt, fejét kezére támasztva ült a gróf; arcai halaványak voltak, kezei remegtek; a szoba egyik sötétebb szegletében a plébános és notár suttogtak egymással.

Az öreg Lajos, a grófnak rég nyugalmazott szolgája, urával szemközt állva, szokott figyelemmel követé minden mozdulatát, mintha parancsait várná. Mikor beléptünk, a gróf leülni intett. Ismét hosszú hallgatás következék; végre a gróf mintegy erőt véve magán, így szólt:

- Egy nagy titkot hordok szívemben. Síromba vittem volna magammal, de az ég nem akará, hogy családomnak végivadéka egy hazugsággal szálljon sírjába, s az idő eljött, melyben fel fogom fedezni. Tudja mindenki, hogy a forradalom napjaiban atyám emigrált, Németországban éltünk, egy gazdag gróf házánál, ki egykor Franciaországban lévén, atyámmal megbarátkozott s az idegeneket szívesen fogadá. Két év mulva egyetlen leánya nőm lett. Jámbor, de beteges asszony, kit soha nem szerettem s kit csak atyám kedveért vevék nőül. Atyámnak fájt, hogy szegénységünk miatt nevünkhöz illőleg nem élheténk, s én elvevém a gazdag leányt, noha a világ kényelmeit éldelve, naponkint inkább érezém, hogy boldogságát feláldozám. Szívem rég másé volt. Egy szegény polgárleány, kivel véletlenül megismerkedtem, bírta szerelmemet; s habár nőm, amennyire hideg kedélye engedé, szeretve ragaszkodék hozzám: a régiebb indulat erősebb vala, minthogy legyőzhetém. Így mult év év után, az öreg gróf meghalt, nőm mindig betegesebb lőn, s habár leányunk, kit ő ötéves házasságunk után szült, ismét melegebbé tevé viszonyunkat, maga e gyermek oly nyomorult volt, s Máriámnak is majdnem egykorú leánya oly deli s mosolygó, hogy még itt is, mintha a sors akarta volna, az atya, mint a férj, csak házán kívül érezé boldognak magát. Visszahivatánk Franciaországba. Beteg nőm gyermekével Németországban maradott. Mikor félesztendei távollét után visszatérék, leányomat sírjában, nőmet halálos ágyán találtam, s csak hogy betegségét végnapjaiban ápolva, eleget tegyek azon fájdalmakért, melyeket hidegségem által okoztam s hogy a jámbort sírjához kövessem. Azalatt atyám is meghalt, szabad valék; s Mária, ki míg ő élt, megelégedék szerelmemmel, most többet kívánt. Mialatt elhagyta szülőit, csak szerelmemben bízva követett eddig, s most jogosítva gondolá magát, hogy nőmmé váljék. De ő polgárleány volt, s végre kérésére csak azt tehetém, hogy törvényes gyermekem halálát elhallgatva, helyébe leányát, kit véghetlenül szerettem s ki a megholttal csaknem egykorú vala, törvényes gyermekemnek fogadám. E leány vagy te, Julia. Mária, ki haláláig házamnál felnövelt, anyád. Lajos, ki akkor mint inas velem volt, tud minden környülállást s ez írások bizonyságot teendnek felőle, ha éppen szükség volna, a törvényszék előtt is. Itt a bizonyítvány törvényes leányomnak haláláról - szóla a notárhoz fordulva s az irományokat átadva egyenkint. - Itt Julia keresztelőlevele; itt számtalan levél, melyekben anyja e viszonyokról szól, s ha még több kell, a városban, hol mint emigráns éltem, elég ember fog találkozni, ki minderről bizonyságot tehet. S most - szóla Juliához fordulva - szabad vagy, anyádnak neve Müller volt, s ezzel lépsz ki házamból. Önnek, - folytatá Dufeyhez fordulva - holnap 50,000 frank fog fizettetni, leányomnak egyetlen vagyona; a notár itt van, a házassági szerződést feltehetjük azonnal.

A gróf hallgatott, égő arcain véghetlen bánat s elkeseredés küzködött, s mikor az irományokat még egyszer átnézve s összekötve a notárnak adá, egy nehéz sóhajtás emelé mellét. Mi többiek meglepetve állánk körülötte, s az öreg Lajos száraz kezével törülé szemeit. Julia nyugodtan állt, arcai halaványabbak voltak, mint közönségesen, de semmi sem mutata felgerjedést vagy megindulást, midőn a grófhoz fordulva, erős hangon így szólt: - Hogy ön, - megálla egy pillanatig, később mintegy erőt véve önmagán, folytatá - hogy a gróf úr születésemnek titkát csak ma közli velem; hogy mint törvényes leányát nagy névvel s dús birtok éldeletei közt felnövelve szívemben reményeket gerjeszte, melyeknek egykor nem kelle teljesülniök; hogy a város közbeszédének tárgyává tett; hogy míg egy szerény polgári körben boldog leheték, ha soromat követhetém, ifjúságom előítéleteknek, szívem legszebb érzeményei egy névnek áldoztattak fel, mely nem vala az én nevem - talán jogot adna panaszokra: de ne féljen a gróf úr, én nem fogok panaszkodni; inkább ismerem a kört, melyben eddig éltem, s inkább útálom régóta hideg alávalóságát, minthogy belőle kilépni szerencsétlenségnek tartanám, vagy midőn azoktól, kik közt annyi évek alatt rokonszívet nem találtam, megválok, mást kívánhatnék, mint azt, hogy velök soha meg nem ismerkedve, szívem ne tanult volna kételkedni az embereken. De hogy anyámat csak most ismerteti meg velem, hogy midőn első gyermekéveimben szeretve simulék ápolómhoz, nem mondá soha, hogy anyám keblén pihent szívem; hogy miután a jámbor szív törötten halt meg, sohasem vezete sírjához s nem mondta: itt anyád fekszik, anyád, ki évekig ápolva nem nevezhete egyszer gyermekének; ki nőni látott, s mosolygani, ki kis karjaidnak öleléseit, gyermekszívednek vonzalmát érezve nem hallhatá egyszer az édes szót: anyám, ajkaidról; nem éldelheté azon gyönyörteli büszkeséget, mellyel az anya gyermekére mutat; nem nézhete máskép, mint remegve a jövőbe, mely őt gyermekétől meg fogja fosztani, s e viszonyt örökre elszakítja, mely a dajkát s ápolót egykor növendékéhez köté, - hogy nem hinthettem virágokat s könnyeket dombjára; hogy nem nevezhettem őt imádságaim közt, nem folyamodhattam emlékéhez keserveim között, nem vágyódhattam utána, mikor örültem, hogy boldogságomat megosszam - ezt bocsássa meg az ég; én csak sírhatok.

A gróf zavarodva látszék, s egy pár szót rebege, hogy mindezt anyja kérésére tevé, s azért, hogy leánya boldogságát eszközölje.

Julia ajkai keserűen mosolyogtak. - Boldogságomat? - szóla fájdalom-elfojtott hangon - az én boldogságomat? Mintha boldogságról szó lehetne, ha a szívet szeretetétől fosztod meg; mintha volna valami e földön, mivel egy anya ölelését kipótolhatnád? Boldogságot! oh menj a körbe, melybe anyám karjai közül kiragadva felvevél s kérdezd az asszonyokat, boldogok-e ők? Nézd őket fényes termeikben, szüntelen mulatságaik közt, s kérdezd őket, hódolóiktól körülfogva, megelégszenek-e? Nem érzik-e, hogy az asszonyi szív más valamire teremtetett, minthogy hiúságának kielégítésén örüljön? Kérdezd, nem vágyódtak-e soha más örömök után, mint melyeket körükben találtak? s miután e vágy megszűnt, nem érzék-e üresen, sérülve szíveiket, nem ismerik-e azon életúntságot, mely a szívet, felébredve néha az érzékek mámorából, eltölté? midőn végre láták, hogy csak éldeletet keresve, e világon éldelhetni megszűntek, hogy mindig színlelve, végre érzeni nem tudnak többé? Oh de te azt tudtad; s mikor anyám, a polgárleány, e színpadot csak távolról nézve, benn egy fényes ragyogó világot láta, te jól tudád, hogy festett rongyokból áll s hogy az örömszín a színészek arcain festék, mely alatt arcaik csak inkább elhalaványulnak, s ellentállhattál volna e kérésnek, mint szegény anyám könnyeinek ellentálltál. De neked egy gyermek kelle, kire nevedet s örökségedet hagyhassad; kit büszkeséged kielégítésére eszközként használhass; s engem vevél magadhoz, mert éppen legközelebb álltam; szeretet nélkül, mint most, midőn terveidnek szolgálni megszűntem, magadtól elhajtasz. Jó, hogy e bizonyítványokat megőrzéd, - szóla az írásokra mutatva - mert talán kételkedhetném, hogy atyám vagy.

Dufey, ki az egész jelenet alatt hallgatott, látszó zavarodásban majd az irományokra, majd a notárra nézve, végre bizonytalan hangon és sok szóval kifejezé, miképpen nem gyaníthatá soha, hogy szerelme Juliát ily boldogtalanná teendi; s inkább, semhogy egy egész család szerencséjét feldúlja, kész lemondani.

- Lemondani? - kiálta fel Julia elhalványulva - lemondani? oh ember! ne taníts kételkedni végre rajtad is. Lemondani, s hát nem az enyim vagy-e te, mint én a tiéd? nem esküdtél-e örök szerelmet, s hogy nem élhetsz nélkülem? s tudod-e, hogy amit te esküvél, azt én érzém s hogy elválni tőled: halál!

Dufey hallgatott, ha lehete, még nagyobb zavarodásban, mint elébb; szánhattam volna, oly nyomorultnak látszék e pillanatban.

- Miért állsz oly némán itt? - szóla remegve Julia, sötét szemeit Dufeyre függesztve - nem mondtad-e számtalanszor, hogy magadat boldognak érzenéd, ha szegény volnék, név s remények nélkül, nem bírva semmit, mint szerelmemet, hogy egészen csak neked köszönhessem boldogságomat. Ím, kívánatod beteljesedett; mint egy koldus lépek házadba, vagyon, név, barátok nélkül; nincs semmim, mint szerelmed; nem reménylek, nem kívánok semmit, mint szerelmedet; a porból emelhetsz fel magadhoz! mondd nekik hát, hogy örülsz, hogy szeretsz, s szeretni fogsz így is!

- Miként kételkedhetik - rebegé Dufey.

- Oh én, - folytatá Julia - én nem kételkedem; de ők, kik nem szeretnek, nem szerettek soha, ők nem hisznek. Nézd, mily gúnyoló mosollyal, mi kegyetlen szánakozással néznek rám; lám, mert nem ismerik szívedet; mondd nekik csak egyszer, mint nékem annyiszor mondád, s hinni fogják; valami oly meggyőző vala e szavakban mindig, minek ellentállni nem lehet.

- Minek ismételjem ezek előtt, - szóla erőltetve Dufey - mit annyiszor elmondék? én szeretlek szívemből, s habár -

- Nem volt-e igazam, - szóla atyjához fordulva Julia - ha mondám, hogy szeret; ön azt hivé, hogy birtokom vagy nevemért ragaszkodik hozzám, de ím nincs semmim többé a világon s ő szeret, s én boldogabb vagyok, mióta mindezt elvesztém; legalább nem fogja többé mondhatni senki, hogy Caesarom nem szeret.

- Talán el fog jönni az idő, mikor magadat boldogtalannak érzended - szóla közbe a gróf.

- S ön örülni fog boldogtalanságomon, nemde? - viszonzá keserűen Julia; - ön áldani fogja igazságos Istenét, ki az engedetlen gyermeket megbünteté? Oh én ismerem ez atyai érzeményeket. Ha a gyermek, ki a világra helyeztetve, önvétke nélkül csak kínokat éreze; kihez soha szeretően nem közelíte senki, ki fájdalom s lemondás közt tölté éveit, s mind ezt, mert elnyomója, ki zsarnokságát a szent atyai név alatt űzé, úgy kíváná, végre széttöri láncait; ha a félelemmel az egyetlen érzeményt, melyet ura benne ébreszteni iparkodék, elvetve magától, élni akar, szabadon éldelve önalkotta világát; ha a szerencsétlen, kinek szíve, remegve bár, mint a mágnestű, de szüntelen minden küzködés ellen egy pontra mutat, nem állhata ellent, s végre azt teszi, mire természete kényszeríté: oh akkor egy nagy átok hangzik el fölötte, a világ irtózva fordul el a szörnyetegtől, szenvedéseit a jámbor maga elfelejti s mindenki az ég büntetését hívja árva fejére, hogy szörnyű példa legyen azoknak, kik a láncok terhét érezve, talán szét akarnák törni, mint ő. De az atya! Oh annak minden szabad; ha szeretet helyett csak hatalmát érezteté gyermekével; ha másokra bízva nevelését, végre hosszú távollét után csak azért vevé ismét házához, hogy évekig lassú kínok között egy hiú tervnek áldozza fel; ha hideg önös számolásai között leánya szerencséje egy nulla volt, melynek értéke nincs; ha végre, mert leánya többé eszköz lenni nem akart, a haszontalan szolgát nyugodtan elűzé házától: mindez jó s rendjén van. A világ tiszteli az ősz hajakat s az ég maga leküldi villámait szent hatalmának megtartására. Nemde úgy van? A könnyek, melyeket anyám sírt, a hosszú kín, melyet én szenvedék, el van felejtve, csak haragod száll fel az éghez, csak ha bosszúért kér, hallgatja meg Isten az imádságot. Oh de én mást hiszek; az ég látja lelkemet, tudja, mennyit szenvedek s nem fog elhagyni keserveim közt.

A gróf hallgatott; lángoló arcokkal ült ott, bosszús tekinteteket vetve leányára, ki elragadva fájdalmától, fölemelt fejjel állt előtte, mintha kihívná bosszúját. A termet remegő hallgatás tölté el s minden szív szorulva várá a vész kitörését; csak a plébános lépe engesztelve a felindultak közé; majd a grófot türelmességre intve, majd Juliát nyugalomra; de hasztalan: könnyebb a természet vészeinek parancsolni, mint azoknak, melyek szívünkben dúlnak.

- Mit bánom én, - szóla elragadtatva fájdalmától Julia - történjék bármi, én boldogtalanabb nem lehetek többé; a kehely csordultig telt, s a csepp, mely kifolyni készti, csak könnyíti terhét. Nem tudom-e, hogy anyám boldogtalan volt, hogy atyám nem szeret, nem szeretett soha; nem hajtattam-e el házától? s mi történhetik még? Az áldozatnak legalább véreznie kell a halálos csapás után s az embernek nem volna szabad szólni, ha szívén nehezebb seb ejtetett, hogy kínzója lássa művét? Oh hadd mondjam el neki: hogy boldogtalan valék általa, a naptól, melyben érzeni kezdék, mostanig; boldogtalan, mint szegény anyám, mint azok, kik hozzá szeretve ragaszkodtak; hadd mondjam el, hogy e házból kilépve nem viszek mást magammal, mint a bánatot, hogy küszöbén valaha átléptem; hadd mondjam, hogy szerencsémet elrontá, s maga Caesárom szerelme sem fogja elfelejtetni velem azt, hogy egy atya koldusként űzé el gyermekét, s nem sírt egy könnyet, midőn tőle örökre megvált. Oh ezen emlék elég örökségül, mert gazdagnak, nemesnek, nagynak fogom érezhetni magamat polgári körömben, valahányszor eszembe jut, hogy azok közül léptem ki, kiknek nemessége ily tettek által tartatik fel.

- Vígy még egyet örökségül! - kiálta fel az agg, reszkető kezét az ég felé emelve - átkomat! - s arcai elhalványultak s magánkívül rogyott a plébános karjai közé.

Julia elhalványult, szemeit atyjára meresztve, görcsösen összekulcsolt kezekkel állt ott. - Ő elátkozott - szóla halkan s alig érthetőleg, mintha akaratlanul szóvá lett volna a gondolat. - Ő elátkozott! - kiálta fel szívszakasztó hangon, s atyja lábaihoz borulva, szenvedélyesen ajkaihoz szorítá kezét. Szemei könnyekkel teltek el; szívrehatóbbat nem láttam soha, mint ez asszonyt fájdalmában. Mint a hegyfolyam, mely kilépe keskeny partjaiból, ellenállhatlanul zúg le a bérceken, szétdúlva mindent, mi futását akadályozza, de ha árjai leapadtak, az egykor viruló partot elpusztulva, az elébb síma ágyat teli sziklákkal hagyja, ilyen vala Julia szenvedélyében. A vész, mely lelkét feldúlá, megszűnt s előtte csak atyjának halvány arcai álltak, szívében csak a bűnnek érzete. - Oh ő elátkozott - zokoga magánkívül -, s nem veheti többé vissza szavát; én magam öltem meg atyámat!

- Menjen hamar valaki Párizsba az orvosért, - kiáltott a jegyző - itt rögtöni segély szükséges. - Én, ki nem tűrhetém tovább e kínos jelenetet, sietve elhagyám a szobát. Kevés perc után lovam nyergelve volt s Párizs felé vágtaték. Az éj csendes vala, a tájt lekaszált rétek illatja tölté el, s fenn az égen ragyogva álltak a csillagok. - S e virágzó térek közepett, e tiszta ég, e milliónyi fénypontok alatt, mennyi széttörött remény s vérző kebel, mely soha nem gyógyuland ki sebeiből! Oh szegény ember, ki míg boldog valál, oly fenségesnek, ki lobogós hajódon evezve, a természet urának képzelted magad, mert a szél véletlenül éppen kívánatod szerint fújt és sajkádat az óhajtott part felé hajtá: várd meg a vészt, s ha sajkád szétrontott töredékekben lebeg előtted, s te magad meztelenül, kitéve inségnek s nem remélhetve mást a halálnál, egy szegény hajótörött állsz magányos szikládon: nézd, mi nyugodtan emelkedik a nap inséged fölött s tanuld meg, mi kevés vagy a világon; s ha alig bírhatva keserved terhét, éltednek egész reményét egy pillanatban vesztéd el, s körültekintve az életben, nem is kereshetsz már egyebet rokonérzetnél, nézd az embereket: mily nyugodtan folytatja mindenik szokott munkáit vagy örömeit, miként nem változott semmi a társaságban, mióta boldogtalanná lettél, s tanuld, mi kevés vagy az emberek között. Egy porszem, mely a nap sugaraiban feltűnt, s mikor sötét lőn fölötte, elveszett. S minek hát e magas vágy, mely lelkünket eltölti? minek annyi fenséges remény, s e lélek, mely ereje csalfa érzetében akarni mer? Ha a vakeset szolgáinak születtünk, miért kelle szabadságról álmodoznunk annyit? Oh nagy rejtély az emberi lét, s csak ki a földön túl meri keresni magyarázatát, az élhet a nélkül, hogy kétségbeessék s a sorsot elátkozza, mely őt e világra hívá, hol minden virág ezernyi elfonnyadott virágok rothadásán, minden remény ezernyi elveszett remények töredékei fölött áll, s hol a szép föld alatt nem áshatunk s nem gondolhatunk vissza a multra a nélkül, hogy itt, mint ott, sötét hideg enyészetet ne találnánk.

Mikor az orvossal visszajövék, már az egész ház kínos feszültséggel várt reánk. A gróf rövidre, miután elmenék, magához jött s új átkokkal elűzve szerencsétlen leányát, végakaratját iratá a notár által, melyet aláírván, ismét ájuláshoz hasonló érzéketlenségbe esett, csak néha ébrede pillanatokra. Az orvos, miután üterét tapogatá, csak kevés órát ígére a betegnek. Minden hallgatott. Nem írhatom le, mi fájdalmasan hatott az egész jelenet reám. Itt feküdt ő, életének küszöbén, egy hosszú élet után végsőt pihenve e földön; és ím! miután hatvan éven túl remélt, küzködött sorsával, s kívánatainak létesítésére terveket alkotott s annyi áldozatot hozott: mi más maradt a haldoklónak végpillanatjaiban, mint azon érzés, hogy hasztalan fáradott. S ha a lélek még talán ébren vala, s a szem, mely néha fáradtan körültekinte, még láthatott: azon szomorú tapasztalás, hogy halálos ágyánál nincs egy szem, melyeket veszte könnyekkel töltene, nincs egy szív, mely tőle megválva szegényebbnek érezheté magát. S mégis e kínos magányra nem a sors ítélé őt. Kevés léptekre tőle leánya várt zokogva, ki egész életében híven ragaszkodott hozzá, kit boldogtalanná tett, s ki őt szereté mégis. Egy szó s gyermeke mellette állhatott; egy áldás s a szerencsétlen boldognak érezte volna magát, s ő hallgatott. Oh szomorú látni az embert, ki sorsával küzködik; látni, mennyi erő, mennyi nemes érzemény vész a hosszú vitában; látni az ifjú reményeit, a férfi szilárd akaratát, az agg türelmét, mind széttörve az érzéketlen világ tompa ereje által; szomorú látni mindezt. Oh de látni, miként küzködik az ember önboldogsága ellen; látni, miként taszítja el önkezeivel a szeretetet, melyet a sors neki, mint mindenkinek, éltében legalább egyszer nyujtott; látni, mint ragaszkodik mindenhez az életben, csak az egyhez nem, mi őt megmentheti; látni, mint veti el magától legfőbb kincsét, hogy mint a szerencsétlen, kit rémülése elámított, éppen a legbecstelenebb holmit mentse meg a lángokból: oh ez szomorúabb, ezerte szomorúabb! S mégis nem látjuk-e ezt naponkint? s ha pokol a világ, nem vagyunk-e benne többnyire önmagunk legkegyetlenebb kínzó ördögeink?

Juliáról kérdezősködtem; ő szobájában vala. Dufey a városba orvosért ment. Vannak pillanatok az emberi életben, midőn a szív boldogtalansága érzetében fájdalmakat kíván. Mint a beteg kínjai között szinte örül a sebész késének, mely feldagadt tagját átmetszve megvérezteti: úgy néha önmaga keres alkalmat az ember, melyekben lelke bánatát kettőztetett erővel érezhesse. Nem építünk-e sírokat? az elhúnyt kedvesnek képét nem állítjuk-e szemeink elébe? nem ragaszkodunk-e mindenhez, mi kínos emlékeket gerjeszthet szíveinkben? S ha válni kell, nem keresünk-e alkalmat önmagunk, hogy a búcsú fájdalmát érezhessünk? Keblünkhöz szorítjuk barátunkat, még egyszer akarjuk hallani szavát, látni nyájas arcvonásait s a könnyeket, melyeket értünk sír; még egyszer mindent, amit bíránk, s vesztenünk kell, hogy keserveink kelyhében egy csepp ne maradjon, melyet ki nem üríténk. Talán mert egy neme a vigasztalásnak e bánattelt világon az is, hogy legnagyobb kínjait már elszenvedők; talán mert a szerelem gyönyörei után más éldelet nincs, mint a szerelem keserve. - Juliához menék. - Maga volt. - Mély gondolatokba merülve állt a nyitott ablaknál, kinézve a hallgató kertre, hol a szürkület első világa terült el. Minden hallgatott. A gyertyák majdnem leégtek, s a korányszellőtől ingatva, bizonytalan világot terjesztének el az egész szobán. Szívemet véghetlen fájdalom tölté el. Eszembe jutott egész boldogságom, melyet bírtam, s miként vesztettem el mindent, még megbántásom érzetét is, mely lelkemnek első nehéz pillanataiban erőt adott. Sírtam. - Julia visszafordult. - Atyám meghalt, - szóla nyugodtan reám függesztve sötét szemeit - ne titkoljon semmit előlem, én el vagyok készülve mindenre.

Mondám, hogy még él.

- De remény nélkül, nemde? - folytatá ő - oh! ön boldog, - szóla egy nehéz sóhajtással - ön sírhat érte, nekem nincsenek könnyeim.

- Én nem azért könnyezek, - szólék elragadtatva fájdalmamtól - az idő megszünt, mikor a halál képe fájdalommal tölté szívemet; láttam, mennyit szenvedhetünk kevés óra alatt e világon, s nem vagyok eléggé önös, hogy barátaimnak éveket akarnék kívánni. Oh, de hogy annyit kelle szenvednem, ennyit vesztenem s hogy önt boldogtalannak kell látnom mégis, hogy szebb napjaimra vissza nem tekinthetek a nélkül, hogy eszembe nem jutna, miképpen szerelmem önnek csak kínokat adott, ez több, mint hogy szívem nyugodtan elbírhatná.

Julia meghatva nyujtá jobbját. - Ne legyen igazságtalan önmaga iránt, - szóla lágy hangon - ha van egy emlék a multban, mely szívemet tiszta örömmel tölti; ha van egy vigasztalás, mely e pillanat keserveit enyhítheti: önnek szeretete, önnek nemes barátsága az. - De vannak emberek, kiket a sors szenvedni teremtett. Miként bizonyos növényeknél a langy nyári eső s a nap meleg sugára csak a betegséget növeli, mely már bennök rejtődzik: úgy vannak keblek, melyekhez még az is, mi másokat boldogítana, csak azért közelget, hogy szenvedéseinket növelje. - Ám legyen, e szív jókor tanult szenvedni, s kitől a sors az erőt, mellyel ellentállhatna, megtagadta, annak erőt adand talán, hogy elbírhassa keservét. Csak egyet kérek az égtől: önnek bocsánatát.

- Oh Julia! - szólék dobogó szívvel.

- Oh ne tagadja meg tőlem, - viszonzá lágy hangon ő - lám, én elég szerencsétlen vagyok. Hadd legyen e szomorú életben, melynek küszöbén állok, legalább azon egy vigasztalásom, hogy az, ki minden emberek között legnemesebben viselé magát irántam, nem fogja átkozni emlékemet.

- Átkozni emlékét? - szólék feszült kebellel. - S mi volna hát életemben, mire puszta napjaimban visszatekinthetnék, mint ezen egy emlék? Kinek öröme nincs, annak legalább valami kell, mit sirathasson: a hontalannak honvágy, az aggnak gyermeksége emlékei, nekem képed. Százszor könnyebben foszthatod meg a boldogot örömeitől, mint a szerencsétlent bánatától, mely egyetlen tulajdona, s melyhez, mint a hajótörött hajója darabjaihoz, kétségbeesett állhatatossággal ragaszkodik, mert érzi, hogy más nincs, mi által fennúszhatnék.

- Oh de te, mit gondolsz emlékemmel; te boldog lész - folytatám keserűen, mert szívemben Dufey emléke emelkedék - kedvesed karjai között éldelve minden boldogságot, mivel a szív, ha magát szeretve látja s szeretni érzi, eltelik; mi leszek én neked? egy könnyű felleg talán, mely éltednek korányát elborítá s melyet napodnak erősebb sugárai lenyomtak. - Ám legyen, boldogságodra szükséges, hogy elfeledj, s én nem akarom elrontani boldogságodat.

- Boldogságomat? - viszonzá felsóhajtva Julia - mintha ezek után, mik történtek, boldogságról még szó lehetne! Nem fekszik-e atyám átka éltemen? Vagy azt hiszi ön, hogy mit az ember szenvedelemből elragadva egy pillanatban tett, azt, ha nyugalmába visszatért, el fogja felejthetni? Én nem csalódom így. Bármily hatalmat szerezzen az ember magának ez életben, bármi szabadon válassza útját, egy van, mi hatalmunkon túl fekszik: a mult; s a zsarnok, ki nemzeteknek parancsol, s az egyes, ki legyőzve minden akadályt, már céljánál látá magát, nem némíthatja el szavát. Egy világot alkothatunk magunknak, de nem törülhetünk ki egy emléket lelkünkből, s vajjon lehetek-e boldog ily emlékek után? - Ha magamat Caesarom karjai között boldognak érzeném is, ha körültekintve házamban, vidám nyugalom s megelégedés lépne szemeim elébe, s öröm s szeretet minden felől: nem fog-e eszembe jutni, hogy mind e szerencse atyámnak sírján alapszik, melyet én ástam; hogy önnek boldogsága, hozzám ragaszkodó szívének egész kincse az ár, melyért ez örömöket megvásároltam. S ha végre egyike azon nehéz óráknak jövend, melyek a legboldogabb életben is ütnek néha, s melyekben csak önérzetünk vigasztalhatja bánatunkat: ha Caesárom szerelme kihűlne, nem fogna-e atyám átka jutni eszembe? - Oh mik e föld szenvedései ehhez képest, mi minden kín azon érzeménnyel összehasonlítva, hogy büntetésül szenvedjünk.

Némely vigasztaló szót rebegék.

- Oh ne vigasztaljon ön, - folytatá ő - ismerem jövőmnek egész szörnyűségét; de míg Caesárom szeret, míg e szív bánata között magát egy lény boldogságára szükségesnek érezheti; míg valaki marad e világon, kiért élni s áldozni szabad: addig erőt érzek magamban elbírására. Küzködni fogok bánatommal, hogy szenvedésem ne rontsa a kedves örömeit; mosolygani, ha őt vígan látom, örömöket színlelni talán, ha komor redők vonulnak össze homlokán. Oh de boldog lenni - soha többé. Ki azt, miért egész életén át küzködött, eléré, még nem boldog azért; ki tudja, mennyi változhatott a küzködés között? s nem nyeri-e végre csak vágyainak töredékeit harca után? ki tudja, nem mélyebb sebet hoz-e magával, midőn céljához ér, minthogy diadalán még örülhetne? Oh habár sokszor ismeri szívünk azt, mi nélkül boldognak lennie nem lehet, ki a kezes, hogy ha elérte, azzá leend, s hogy nem fog, mint én, vágyódva visszatekinteni azon napokra, melyekben még legalább egy kívánata vala!

Hallgatánk. A kerten mindig több világosság terjede; a világ, mely a gróf ablakából árada el, fokonként elhalványodott; Julia fürteit a hűs korányszellő lebegteté. - A nap közelg, - szóla végre Julia - az utolsó, melyet e házban felkelni látok, búcsúznunk kell; Caesar kevés perc mulva itt lesz s én elmegyek. Ki tudja, talán utolszor látjuk egymást.

- Utolszor - rebegék elfojtott hangon.

- Utolszor talán e világon, - folytatá Julia erőltetett nyugalommal - nyujtsa jobbját s mondja, hogy megbocsátott.

Nem felelheték; ajkaimhoz szorítva remegő kezét, záporként hulltak könnyeim.

- Oh sírjon! sírjon, szerencsétlen barátom - szóla meghatva Julia - s bár e könnyek, melyeket én facsartam, annyi enyhet nyujtsanak szívének, mennyi bánattal töltik az enyimet. Mi boldog lehete ön! Fiatal, megajándékozva mindennel, mi az életben kívánatos, bízva az emberekben, lelkének egész erejével ragaszkodva mindenhez, mit szíve szép s nemesnek képzele; mily jövő ígérkezék napjainak. Szerelem, dicsőség, öröm; mit a képzelet teremte, mit a kívánat csak megfoghata, minden egy nagy reménnyé egyesülve; s most - - - Oh hogy nekem kelle feldúlni mindezt! Sírjon, sírjon barátom, én egész szerencséjétől fosztám meg! mert mi az élet szerelem nélkül? S e szív, mely magát csalódva látta, nem fog többé szerethetni. A nehéz seb, mely keblét fájdalommal tölti most, gyógyulni fog; idők fognak jönni, melyekben a keserv eltompulva talán csak egy sötét emléket hagy maga után: de ha a szív fölgerjedve nyugalmából, még egyszer érezni akar; majd ha egy lényt lát maga mellett, melynek közelítésénél megindul; ha látva az érzeményt, mely arcait lángokkal borítja, hallva a szót, melyet szerelem remegtet, már engedni kezd a szép álomnak, emlékem fog emelkedni lelkében, egy szó fogja fülébe súgni: Julia megcsalt! míg az ébredő érzemény elvész e gondolat súlya alatt s a szív magányban keresi szomorú biztosságát. Oh én jól tudom, hogy így lesz; s ha végre átlátta, hogy igazságtalan vala kételyeiben, s hogy az, kit tapasztalásai nélkül szeretett volna, érzelmét megérdemlé; ha érezve elhagyatottságát, eszébe jut, hogy mindennek oka én vagyok, kinek emléke egy átokként áll életében: vajjon nem fogja-e átkozni a szerencsétlent, ki egész életét méreggel tölté? Oh Gusztáv, ne tegye! lám én nem tehetek róla.

- Én önt boldogítani akartam, - tevé hozzá rövid szünet után - vétkem csak az, hogy gyenge valék. - Szegény egy teremtés az asszony! Mennyit kíván tőle a társaság, s mi kevés erőt ada szívének a természet! Mily véghetetlenül szerencsétlen, ha útjából csak egyszer is eltért, s mégis mennyi csáb áll körülötte s önmagában, mely őt eltéveszti! Az ember szabad, így szólnak filozófjaink: oh, de kérdezze azt, ki szeretett, s mosolygani fog e büszke mondáson. Kinek szíve hideg önségben magába vonul, ki állati éldelet között vagy a tudományok terméketlen munkáival tölté napjait, az talán szabadnak képzelheti magát: mint a szunnyadó rab nem látja börtönének magas falát, s szabadságról álmodozhatik. De ébredjen csak egyszer a szerelem ellentállhatatlan hatalma szívében s kérdezze: szabadnak érzi-e magát? Kérdezze őt, tud-e parancsolni a világnak, hogy megváltoztatva gépi forgását, érzeményeit ne sértse? Kérdezze, tud-e parancsolni önszívének, hogy az az egyetlen harccal felhagyva, e világ rendszabályainak alája vesse önérzeményeit. Van egy Scyllája s Charibdise életünknek: a világ ez, s önérzetünk s egész szabadságunk abban áll, hogy választhatunk, e sziklák melyikén akarunk hajótörést szenvedni. Boldog még, kinek lelkébe elég erőt teremte Isten, hogy ezt tehesse, s csak e sziklák egyikébe ütközve, szerencséjének legalább felét menthesse meg; én bizonytalan lebegék a kettő között s mindenemet vesztém el.

Julia hallgatott; nyugodt lemondás, mélyen érzett reménytelen fájdalom vala kimondva egész valójában. Vigasztalni akarám; mondám, hogy az idő, mely örömeinket feldúlja, elviszi folyásában fájdalmainkat is s más ily banális frázisokat. Mert ki tudna újat mondani a keservről, mit annyi bánatok közt nem mondtak volna már ezerszer az emberek. De Julia szomorúan rázá fejét. - A fájdalom enyhül idővel, - szóla komoran - de nem bűnérzetünk. Boldog, kit sorsa oly egyszerű helyzetekbe állíta, hogy mikor tőle áldozat kívántatik, önmagát feláldozva eleget tehet. De vannak nehezebb állapotok, hol kedveseink között kell választani áldozatunkat, hol egyet sem boldogíthatunk a nélkül, hogy egy mást ne sértenénk; kit a sors ily állapotra ítéle, annak mi más vigasztalása maradhat, mint az, hogy kedvese, kit sértett, megbocsát akaratlan tettének?

- Oh ha az szívének nyugalmat szerez, - szólék megindulva - vegye eskümet, hogy e szívben nem marad keserű csepp emléke fölött. S bármennyit szenvedék is eddig, bármily kínok várnak reám a jövőben; átkozni fogom a világot, átkozni önmagamat, de soha nem azt, kinek éltem legszebb napjait köszönhetem.

Julia meghatva nyujtá kezét, s midőn remegő ujjait ajkaimhoz szorítva szelíd arcait látám; midőn tekintetem szemeinek sötét mélyébe merülve, a könnyeket látá, melyek benne remegtek; s midőn érzém, hogy szavaim a mély keservet, mely keblében dúla, egy pillanatra enyhíték: ekkor először érzém, hogy a fájdalomnak is vannak keserűen édes gyökerei.

Ekkor lépett be a komornyik a szobába, kérve Juliát s engem, hogy jöjjünk át.

- Atyám hivat? - kérdé Julia s arcán örömsugár futa át.

Hallgatott. - Hát meghalt, - szóla Julia remegve - nemde? - Végpillanatjaiban van - viszonzá a komornyik; s mi sietve menénk át.

Már világosodott. A kert fái között a korány pirult s az égve hagyott gyertyák világtalan álltak az asztalon. A szobában minden hallgatott. Közepében az ablak felé fordulva - amint egyik szabadabb pillanatában maga kíváná - ült a gróf. Arcai halaványak voltak s nyugodtak, mint egy halotté; a szenvedelem, mely baját okozá, nem hagya nyomot vonásain; fájdalmai a halál érzéketlenségében megszüntek, s ha mellének gyenge lélegzetét nem halljuk, s az orvos, ki üterét tartá, nem érezte volna vérének vég lassú dobbanásait, nem gondolhatá senki élőnek. - Szemei húnyva voltak, mintha szunnyadoznék. - Oh különös látvány egy haldokló! Íme még él, arcai halványak, de ugyanazok, melyeket mindig láttunk s talán szerettünk; szíve dobog még, melle lélegzik, lelke talán gondol még. Végakaratát íratja, rendeleteket tesz, szóval egyike körünknek. Egy óra s mivé lett! Rokonai elosztják birtokát, szolgái tisztelet nélkül ide s tova hurcolják testét, s a dög, melytől mindenki irtózva elfordul, kivitetik a nagy rothadás terére, vagy talán rokonabb por közé, hogy feledve hamvadjon. S ez volna azon cél, mely után annyit fáradunk? annyi szenvedés, annyi áldozat után semmisedés? Ez az egyetlen jutalom, mely pályánk végén reánk vár, hogy mint az alávaló szolgának, urunk végre leoldja bilincseinket s elűzve házából, mondja: szabad vagy?!

Oh ha valami nagyot tettél vagy jót, mi utánad fennmaradt; ha éltednek végpillanatjaiban még legalább egy barátot láthatsz ágyad mellett, ki általad boldogabb lett; házat, melyet építettél; hacsak egy fa nyúl be virágozva szobád ablakán, melyet te ültettél, s mely földi utadnak emléke marad; de halni így, minden haszon nélkül kimúlni a világból, vagy talán élted egész iparkodását semmisítve látni még végpillanatidban - ez kínosabb, mint leírhatnók. Ily gondolatokba merülve álltam ott, majd a haldoklóra, majd Juliára nézve, s szívem mélyen érezé létünk egész nyomorúságát, melyben annyinak csak keservek és semmisedés között lehet választani. Végre az agg még egyszer felnyitá szemeit, egy fáradt tekintetet vetve maga körül. - Nyissátok fel az ablakot, szóla gyenge hangon. Megtevők. Julia kétségbeesett tekintetet vete atyjára. - Oh áldjon meg - rebege elfojtott hangon. Az agg szomorúan néze maga körül, mintha még egyszer akarná végigtekinteni elődei hosszú sorát. Végre felsóhajtva leereszté fejét s hallgatott. - Csak egy áldó szót! - sóhajtá Julia; az agg nem felelt, keze meredten esett le széktámaszáról; nem vala többé.

A nap első sugárait árasztá el a szobán, minden hallgatott, csak a nagy tölgy ágaiban suttoga a korányfuvalom.

Mélyen meghatva állánk a halott körül; Julia imádkozott. Ekkor lépe egy inas a szobába, levelet ada Juliának. Julia megnézé a felírást s elhalványult. Sietve feltöré a pecsétet, s míg szemei a sorokon végigfutának, egész teste remegett. - Az Istenért, - szólék végre - mi történt? Ő nem felelt, szemeit a papírra meresztve s mintegy magánkívül állt. - Kitől van e levél? - szólék ismét; Julia reám néze s szíve elfagyott e hideg kétségbeesés tekintete alatt. Hallgatva odanyujtá a levelet. - Én el vagyok átkozva! - kiálta fel, s magánkívül esett karjaim közé.

Szobájába vivők. Én asszonyai gondjára bízva őt, a levelet olvasám. Dufeytől vala, körülbelül ezen szavakkal: Kedves Juliám! Ha ön valaha szeretett, min kételkednem nem szabad, képzelje önmaga a fájdalmat, mely e pillanatban lelkemet tölti; s ha már átkom vala, hogy közeledésem által szívének csak keservet hozhaték, legyen legalább bizonyos, hogy magamat büntetve érzem. Nyugalmát rontám el, feldúltam a boldog házi kört, melyben napjai folytak; sőt hogy ne maradjon semmi, minek elrablását szememre hánynom nem kellene, még nevétől s fényes állásától is én fosztám meg. De ne gondolja, hogy e szív, mely önt szeretni merte s mely viszontszerelme érzetében boldog volt, egészen el tudná felejteni kötelességét; ne gondolja, hogy a férfi, kit annyi bizalomra méltatott, érdemetlen vala. Én ismerem kötelességemet, s bármi nehéz legyen, teljesíteni fogom; vérezzék bár szívem örökre, én lemondok szerelméről, az esküről, mely szívét az enyémhez köté, s melyet soha el nem fogadtam volna, ha képzelhetém, hogy önnek annyi fájdalmakat okozhatna. Még idő van; menjen atyjához, kérje bocsánatát, mondjon le rólam, s nyujtsa kezét más boldogabbnak, s minden helyre fog jönni ismét. Atyja vissza fogja venni átkát, a kevesek előtt fölfedezett titok titokban marad s Juliám ismét boldog leend. Boldog! oh nem, nem úgy, mint én reménylém szebb napokban; mert ki fogja őt úgy szerethetni, mint én? de szerencsés legalább, legalább irígylett, s ez több, mint mit én neki nyujthatok. Azok után, mik történtek, mindennek vége van, s jobban ismerem atyját s inkább érezém, mi szörnyű egy atyának átka, semhogy boldogságunkat most csak reményleni merném is. Vegye hát végbúcsúmat, melyet feldúlt kebellel mondok. Fél óra mulva úton leszek, s ha súlyos hivatalom terhei közt néha egy fohász száll hazám felé, legyen bizonyos, hogy az annak boldogságáért leend, kit e földön leginkább, kit egyedül szeretek.

Caesár.

Elbámultam. Vannak dolgok a világon, melyeket minden tapasztalásunk mellett mindaddig lehetetleneknek gondolunk, míg meg nem történtek: s ilyen vala ez. Mindennek vannak határai e földön, csak az emberi keservnek nem, s nem az alávalóságnak; s miként a kínpadon szenvedő, míg él, nem mondhatja, hogy a kínok tetőpontjára ért s hogy kínzói nem fognak többé semmit találni, mi által fájdalmát nagyíthatnák: úgy a legrosszabb mindig találhat még valamit, kire tekintve, magát jobbnak érezheti.

E pillanatban lépe Armand a szobába, ki a gróf betegségéről hírt véve, Párizsból kijött. Ha valaha barátod volt; ha valaha ifjú szíved egész erejével egymáshoz ragaszkodott, ki neki kedvesebb vala önmagánál; ha szívednek minden érzeményét, örömeidet s a keserveket csak vele érezéd; ha titkod nem vala, melyet rá nem bíztál, ha kételyed nem volt, melyre nem tőle vártál volna feleletet; szóval lényednek kiegészítő felét láttad benne, s most egyszerre csalva, egész boldogságodtól megfosztva látod magadat, vagy ha csak képzelheted, hogy ez való lehet a világon: gondolhatod állapotomat. Szívemben ezer átok zúgott, s némán álltam; bosszút, vért szomjaztam, s egész testem remegett. Ő nyugodtnak látszott s jobbját nyujtá. Ekkor tört ki egész haragom. Eltaszítám magamtól kezét. Elmondék mindent, mi szívemet szorítá, a multat s jelent, rendíthetetlen barátságomat s alávaló csalását. - S most el e házból! - kiálték magamon kívül; - el szemeim elől, gazember!

Armand nyugodt maradt, csak a gyenge remegés ajkai körül, s a könnyű pirosság, mely halvány arcát egy pillanatra elborítá, mutaták megindulását. - Értelek, - szóla végre, megvető tekintetet vetve rám - holnap reggel hatkor a boulogne-i erdőben felelni fogok rá. - Elmegyek, - szólék, szinte örülve a kihívásnak - te vagy én; kettőnknek nincs többé helye e világon.

- Igazad van, - szóla komolyan Armand - de hogy oly büszkén ne emelkedjél fölöttem, hogy a becsületes ember álarca alatt ne takard szégyenedet, tudd meg, hogy ismerve vagy. Én tudtam, hogy Julia nem szeret, tudtam, hogy gyermekes makacsságodban tenmagadat csalva, reményeidről önként lemondani nem fogsz, s magadat s Juliát boldogtalanná teended, s Dufeynek levelét elvivém, mely által házasságodat gátoltam, de nem szerencsédet, melyet a kényszerített karjai között úgysem találhattál. Én meg valék győződve, hogy amit teszek, habár neked, kit a sors örömök között elkényeztetett, egy pillanatig fájdalmas leend, jövődet egy nagy keservtől őrzi meg; meg valék győződve, hogy Dufeyt, kinek éltemnél többet köszönök, boldoggá tehetem. S mit tettél te addig? - Párizsban valál, házról házra körüljárva, gyáva kémként kérdezősködve, nem csalt-e meg barátod? Nem kérdezősködtél-e a drágaságárusnál, ki vannak-e fizetve mátkád gyöngyei? Tagadd, hogy a nagy veszedelem egy egész éjszakáig nem hagya aludni, hogy másnap ismét eljövél, ismét kérdezősködve? Pirulsz, nemde? Ez nagy barátságnak jele. Oh ti gazdagok, ti fenségesek, kik az élet magasabb polcain álltok, elég elmések valátok csak azon hibákat becsteleneknek bélyegezni, melyektől helyzetetek megőrze. Hűtlenség, hazugság, zsarnokság nektek szabad. A nagy korhely, ki milliókért csal, nektek egy szerencsétlen. A szegény, ki éhezve egy darab kenyeret ott vett fel, ahol éppen találta, alávaló tolvaj. Oh de ne felejtsétek el, hogy alattatok a nép áll, hogy ismeri tetteteket, s más mérleggel mér, mint ti. Hogy ismeri, mit nyomtok, kik rajta tapodni mertek, s hogy bármi mélyen álljon, elég nagynak érezi magát, hogy megvessen benneteket.

Armand elment. Én kevés idő mulva követém. - Szavai mély fájdalommal tölték lelkemet. Amit barátságból tevék, azt ő legalábbvaló szándéknak tulajdonítá; köszönetét érdemlém - s megvetett. Ilyen az ember, nincs egy tett, melynek következéseit kiszámíthatná, még ha boldogítani akar is; tetteinek nagyobb része a véletlentől függ.

Este, miután mindent elrendeltem, még egyszer menék ki a gróf jószágára. Julia nem vala többé ott. Néhány órával utánam ő is elment, s nem tudá senki hollétét. A ház régi lakosaiból csak a grófot találtam még ott. Nyugodtan feküdt magas ravatalán, s gyertyái szomorú fényt terjesztének az elődök sötét képeire, mintegy búsongva néztek le rámáikból végivadékukra, s ez megfordított címere fölött várá a pillanatot, melyben koporsója a régi sírbolt utolsó helyét beltöltendi. Utolszor valék e házban.