Jókai Mór: Szegény gazdagok

Az, aki a Fatia Negrát felismeri

A mikalai csárdában történtek nagyon elronták Hátszegi kedélyét. Igen mogorván tért haza, s Henriette iránt szokatlanul kimélytelen volt. Valami heves jelenet fejlődött ki közöttük, melynek folyama alatt a báró olyasmit vetett nejének szemére, hogy őt megcsalta, s hogy az ő és testvére magaviselete okozá, miszerint a nagyapai örökségből ki vannak tagadva. Felfedezte, hogy mindent tud. Tudja jól, hogy Henriette egy naplopó fickót szeretett leány korában, s emiatt vonta magára nagyatyja gyűlöletét.

Henriette-nek nem volt bátorsága azt felelni vissza, hogy ha tudta ezt, miért vette őt nőül, miért nem hagyta azénak, aki mellett szegény lehetett volna, de boldog; száraz kenyeret evett volna, de meg nem panaszoltat; nem talált volna fényt, de szerelmet.

A félénk nő csak sírni tudott. Reszketett előtte, és utálta. Pedig mennyire rá volt szorulva!

Jól tudta már, hogy öccsét mivel vádolják, s egy percig sem kételkedett azon, hogy hát ő mit cselekedjék. Annak a hibáját az ő angyali önfeláldozásának kellett helyrehoznia. El kellend ismernie, hogy a hamisított aláírás az ő valódi kézírása.

De hát azután? Mi fog történni azután? Az aláírás elismerésének következményei vannak; mi fog azokból kifejlődni? Mi lesz azoknak a vége?

Azt láthatta, hogy férjétől nem kérhet semmit. Minden lépten vehette észre, hogy az keresve keresi a civakodást, s minden ürügyet megragad, nejét magától távol tartani. S hozzájárul még az a mikalai szerencsétlenség. Ez is, mintha híva jött volna. Mintha csak összebeszélt volna a Fatia Negrával, hogy őt az útban furfangosan rabolja ki, hogy még csak reménysége se lehessen nejének ezúttal azt várhatni, hogy férje kiszabadítsa e halálverejtékes szorongattatásból. Szinte jólesik neki minden beszéd végét odafordítani, hogy „hja, bizony, a Fatia Negra minden pénzétől megkönnyebbítette; nem tudja, mikor fogja ezt kiheverni”.

A szegény nő néha naphosszant eljárkált a hídvári kastély szobáiban, s a tekervényes angolkert utain; hideg gyöngyöket izzadva homlokán, és nem találva egy mentő gondolatot.

Ez olyan kétségbeejtő helyzet volt, amelyben még csak arra sem gondolhat az ember, hogy magát elölje, s megszabaduljon; mert hiszen éppen élnie és gondolkoznia kell, hogy egy másikat, akiért remeg, megszabadítson.

Henriette-nek nagy alkalma volt a hídvári kongó termeken s tekervényes sétányokon naphosszant háborítatlanul járkálni végig-végig, akár a késő holdvilág feljöttéig; mert férje nagyon ritkán volt odahaza.

Lénárd ezúttal éppen a csákói vadászokkal volt elfoglalva. Itt tudta meg, hogy gróf Kengyelesyné legújabb választottja Vámhidy Szilárd, s amint Aradra bevetődött, csakugyan vette észre, hogy a grófné a fiatalembert a társaságokban igen nyíltan kitünteti.

Ez kezdett rá nézve ingerlő lenni.

Ez a sápadt képű fickó azokkal a nagy villogó szemekkel felesége fejét is megzavarta már; s most ismét ilyen irigylésre méltó hódításokat tesz. Hátszeginek az a gondolatja támadt, hogy ezt a „diákot” másodszor is ki kellene ütni a nyeregből.

Eddig nem jutott eszébe feltűnőnek találni, hogy a grófné milyen szép asszony; de most egyszerre azt hitette el magával, hogy ő e hölgybe szerelmes.

Udvarolni kezdett neki – és szerencsés volt. Legalább mindenki azt hitte – ő maga is.

A grófné igen szívesen látta, s amint szaporodtak az ő látogatásai nála, akként gyérültek Szilárdéi. Néha találkoztak is egymással a grófnénál, olyankor Szilárd sietett odábbállni, ahogy szoktak vert vetélytársak a győzelmes ellenében. Lassankint Lénárd lett a mindennapos a grófnénál, míg Szilárd csak sporadice tűnt fel, akkor is jött, köszönt, leült, s mire rákerült volna a sor, hogy észrevegyék, már nem volt ott.

Ez nem volt senki előtt titok.

– Lássa, kedves barátom, ezt én önnek előre megmondtam – fecsegett aztán Kengyelesy, ha Vámhidyt előkaphatta –, én már ismerem ezt az asszonyt; szereti a fiatalemberekkel megjáratni a bolondját. No, de vigasztalja magát; ne féljen semmit, fél esztendő múlva majd Hátszegi is úgy jár, ahogy ön, s akkor majd az ő rovására nevetünk. Entre autres, én most szeretem, hogy ez így van, mert Lénárd ilyenformán nem ér rá kártyázni: átkozottul nyerne! No, mert tudja, kedves barátom, az én feleségem után bolondulni a lehető legnagyobb szerencsétlenség a szerelemben. Hanem tudja ön, hogy én mit tennék, ha az ön helyében volnék? Tudja ön? Nem találja ki? Én meg, ha önnek volnék, elkezdenék Hátszegi feleségének udvarolni. Az a szegény menyecske most úgyis magára van hagyva; aztán ön …

Csak Szilárd összevont szemöldei téríték eszére a grófot akaratlan fecsegéseiből; ekkor jutott eszébe, hogy hiszen az igen tragikus eset, ami Szilárdot és a bárónét egymásra emlékezteti; akkor aztán megbánta, amit mondott, és elkezdte a homlokát ütni a tenyerével, „auf gut deutsch” ilyenforma címeket adogatván magának: „O du grossmächtiger Esel! O du dalketes Rindvieh! Du!” – Így az embernek duplán jólesik a gorombaság.

A grófnénál pedig mindennapos kezdett lenni Hátszegi. Ezt ő előre tudta. Aki gazdag ember hírében áll, az háttal áll a napnak az asszonyi szívek ellen folytatott párharcban.

Egy napon az történt Hátszegivel, hogy mikor legélénkebben foly részéről az udvarlás a grófné termében, sans gêne belép Vámhidy, s erre a grófné hirtelen felugrik a causeuse-ről, engedelmet kér a bárótól, hogy egy percre eltávozhassék, s azzal bevezeti Vámhidyt magányszobájába, s ott marad vele két egész óranegyedig; mialatt Hátszegit majd a sárgaság lepte meg, nem tudván egyebet tenni, mint hogy az ott maradt francia társalkodónő kérdéseire „oui” és „non”-t felelgessen.

Mikor visszajött a szobából a grófnő, igen jókedvűnek látszott, egész a teremajtóig elkísérte Szilárdot, ott kezet szorított vele, s midőn az ajtóban elváltak, még akkor is egy sokat jelentő pillantást váltott vele, s mutatóujját ajkához érinté; ami tudvalevő igen bizodalmas pantomia.

És Hátszeginek mindezt látni kellett egy tükörből, mellyel éppen szemközt ült.

Amint a grófnő leült, a társalkodónő, mintegy jelszóra, felállt, és elment valahová. Ne keressük.

Alig maradtak egyedül, midőn a báró rosszkedvvel veté oda:

– Úgy látszik, nagysádtok között igen mély és bizodalmas viszony örvend magának.

– Óh, igen bizodalmas. Ez egy igen derék, becsületes ember.

– De, látom.

– Igazán mondom. Rám nézve megbecsülhetlen ember, és hozzám rendkívül ragaszkodik.

– Az igen szép tőle.

– Óh, kedves uraim, ne tessék olyan nagyon gúnyolódnotok: vannak emberek, akik azért, hogy szegények, gyakran sokkal készebbek az áldozatokra, mint azok a nagyralátó nábobok, akik körülöttünk büszkélkednek; de akik azután, ha valamelyikünket valami nagy baj ér, veszik a kalapjukat, s iparkodnak menekülni a házból. Ön is azok közé tartozik.

– Nem értem.

– Hátha például én önnek azt mondanám; kedves barátom, én egy igen ostoba bajba keveredtem; engem ma vagy holnap negyvenezer forintért fognak egzekválni.

A báró kacagott rá.

– De ne nevessen, mert úgy van. Hanem hát erre önnek semmi gondja. Kérem, ne mondja senkinek; különösen férjemnek ne. Képes volna a végletekre, ha megtudná.

– Ne tréfáljon a grófné; ugyan ki adott volna a grófnénak negyvenezer forintot kölcsön?

– Hát senki sem; és mégis tartozom vele. Tudja, egy időben, sok esztendő előtt, mikor Bécsben laktunk, igen belejöttem a kártyázásba. Ott igen nagyba ment. Egy este nemcsak hogy minden pénzemet elvesztettem, hanem ezer forinttal is adós maradtam. A kártyaadósság olyan, amit két napnál tovább fizetetlen hagyni nem lehet; nekem okvetlen elő kellett teremtenem az ezer forintot. Férjemtől nem akartam kérni; amit igen rosszul cselekedtem. Kaptam aztán valami átkozott uzsorástól, rettenetes nagy kamatra. Mikor a tőkét kamatostul együtt vissza kellett volna fizetnem, akkor még jobban restelltem a dolgot férjem előtt felfedezni, hanem új kötelezvényt adtam, s ilyenformán az évről évre szaporodván, mint a mesebeli özvegyasszony tojásaiból elébb csirke, aztán sertésnyáj, azután tehéncsorda, utoljára négylovas hintó, úgy az én eredeti ezer forint tartozásomból is mostanságig negyvenezer forint lett szépen, s az uzsorás most már sürget, és nem akar hitelezni többé, pedig én szívesen folytatnám azt a fináncminiszteri tréfát, amíg egynehány száz millióra felnőne. Hanem hát az éhes sárkánynál nincs kegyelem többé. Egyszer rossz kedvemben Szilárd előtt ki találtam ejteni ezt a titkot, s a derék fiú magára vállalta, hogy majd segít ő azon. Nem tudom én miféle formahibákat fedezett fel tartozásomban, meg hogy mi mindennel akarja megriogatni hitelezőmet; elég az hozzá, hogy biztosított, miszerint nem kell egyebet megtérítenem, mint az eredeti összeget, s annak törvényes kamatjait; erre pedig szerez nekem tisztességes kölcsönt, könnyű törlesztésre, ami rám nézve valóságos jótétemény. Most tehát már tudja ön, kedves barátom, hogy miért olyan szívesen látott vendégem énnekem Vámhidy, hogy még önt is itt hagyom a társalkodónéval, mikor ő jön! De láthatja ön, hogy rám nézve ő valóban igen kedves és szükséges ember, s én neki sokkal tartozom.

Hátszegi hosszan elgondolkozott. Ajkait harapdálta. A grófné a zongorához készült ülni, kedves könnyelműséggel, mintha tovább nem is tartoznék rá mindaz, amit elbeszélt.

– Csak most ne történt volna velem az a fátum, hogy kiraboltak – szólalt meg végre Hátszegi.

– Tudja mit, kedves barátom? – szólt a bárónő ujjait végigfuttatva a zongora elefántcsontjain. – Én azt az egész esetet hihetetlennek találom. Két lövés egy emberre olyan közelről, és mégis semmi eredmény; az egy kicsit mesésen hangzik.

– Azt hiszi tán, hogy a kocsmáros maga rabolt volna meg? A grófné egyet rántott gömbölyű vállacskáján, s tovább zongorázott.

– Az nem valószínű – felelt magának a báró –, mert én láttam magam azt az ütést, amit Makkabesku a fejére kapott a puskaaggyal, s mondhatom, hogy nincs az a négyezer arany, amelyikért odatartanám neki a fejemet.

A grófnő egy percre félbehagyta a trillákat.

– Ön látta? Hát még ki látta?

Hátszegit furcsául meglepte ez a kérdés.

– Mit gondol a grófné?

– Én gondolok valamit, kedves barátom; én azt gondolom, hogy önnek van valami oka a kárvallott embert játszani, s valahonnan a zsidó históriából olvasta az egész Makkabeusok történetét, amit most a világgal, mint új dolgot akar elhitetni.

– Kíméletlenül bánik velem a grófné; – de kérem hát, hagyjon békét annak a zongorának, úgyis nagyon el van hangolva. Szeretnék egy komoly szót szólani.

– A Makkabeusokról? – kérdé az nevetve.

– Nem. Magamról. Én komolyan mondom, hogy nagy veszteségek értek; nagysádnak nem szükség azokat tudni. Hanem én azért tudom, hogy mit kell tenni egy gavallér embernek, olyan bizalmas felfedezés után, amilyennel a grófné engem megtisztel; s amit én minden bizonnyal nagy megtiszteltetésnek veszek.

– Lehetetlen.

– Amit én mondok, az mindig lehetséges; hanem amivel az a „diák” ámítja nagyságodat, az a lehetetlen. Ő nem fog segíthetni a grófnén nagy éclat nélkül –; persze az ilyen prókátorfajta ember itt nem lát különbséget; nem érti azt, hogy vannak esetek, amidőn valaki inkább beleugrik a kútba, mint hogy a világ előtti állását kockáztassa azáltal, hogy igazságával törvényes útra kerüljön. Hanem én más indítványt teszek a grófnénak; én beváltom saját kötelezvényemmel a grófnéét, teljes értéke szerint; erre, úgy hiszem, szívesen rááll uzsorása, s a cserét elfogadja.

– Óh, köszönöm, köszönöm; hanem elébb én is szeretném tudni, hogy – hát ön mi kamatot kér tőlem? Mert uzsorát nem fizetek!

– Igen törvényes és keresztyéni kamatot. Csupán azt az egyet kérem, hogy ennek a fráternek ne legyen többet nyitva a grófné háza.

– Komolyan szólt a báró?

– A legkomolyabban.

– Nem fél, hogy szaván fogom?

– Csak óhajtásomat fogja vele teljesíteni. Lássa, grófné, én kegyed őszinte tisztelői közé tartozom, s engemet sért az, hogy köreinkben mendemondák keringnek, amik a grófné nevét Vámhidy ifjúúréval kapcsolatba hozzák.

– De az nem fogja önnek a nagyrabecsülését irányomban csökkenteni, ha Vámhidy nevét az önével cserélik fel ama mendemondák?

– Én nem kérek egyebet, mint egy ember kimaradását a háztól, s ha a grófné úgy akarja, vele együtt és is kimaradhatok.

A grófné sietett kezét nyújtani Hátszeginek, jeléül annak, hogy ezt nem kívánja.

– Én tehát, hogy bebizonyítsam önnek, miszerint Vámhidyval csupán üzleti ügyeim voltak, s egész ismeretségünk ebben határozódott, mihelyt e halálos aggodalmamból kiszabadulni más utat találok, félbeszakítok vele minden összeköttetést.

– Akkor e határozata nagysádnak ebben a percben lépjen érvénybe. – Szabad íróasztalát igénybe vennem? Találok itt másforma tintát is, mint pirosat, amilyennel nagysád leveleket szokott írni, de ami hivatalos iratoknál kissé szokatlan?

– Mindent, kérem; még pecsétviaszt is.

– Az nem szükséges váltókhoz. Szerencsére van nálam egy üres váltó.

A báró talált tárcájában egy blankettát, ami nélkül gavallér nem szokott járni, s betölté azt, annak rendi szerint. A grófné a szék karjára könyökölve nézte a báró vállán keresztül, hogy írja az alá nevét egy olyan drága okiratnak, s gondolta magában, hogy milyen különös az, mikor egy hatalmas, gazdag ember ércszívvel tudja megtagadni nejétől azt a segélyt, ami annak boldogságát, testvére becsületét adná vissza, s ugyanazt az összeget egy idegen nő szép szavára könnyű szívvel hajjítja ki az ablakon.

Amint az aláírással készen volt Lénárd, egy percig sem időzött tovább; kapta a kalapját, és elsietett, nehogy további ott időzéssel azt a gyanút nehezítse magára, mintha egy kis előlegezett foglalóra várna.

Az a kézszorítás, amivel a búcsúvételkor a grófné elvált tőle, biztosítá, hogy ez a hódítási manőver részéről tökéletesen sikerült.

Hanem amíg azután hazáig ért, mégis végigfutott agyában ilyenforma eszmélkedés:

„Ez a furfangos asszony engemet most egy kicsit berántott; igaz ugyan, hogy azt a fickót most miattam eltünteti, ahogy szokás a szoba falán egyik freskót a másikkal befesteni. Hanem hogy ezúttal én is be vagyok meszelve, az már világos.”

Óh, hogy ezek a szegény gazdagok sohasem jöhetnek arra az arany öntudatra, hogy valaki őket saját magukért szeretheti!

Mikor meg aztán otthon a pamlagon végigheveredve az első pipa dohányt kiszívá, már akkor egész bizonyosnak tartá, hogy a grófné előadása uzsorásokról s más affélékről egészen mese; de hogy Vámhidy valami olyan alkuszféle, aki pénzt kerít, azt már elhitte, s kezdett rá nem lenni olyan büszke, hogy őt kitúrhatta a grófné termeiből.

Pedig a meglepetés java még csak ezután várt reá.

Azt jól sejtette, hogy Kengyelesynének nem valami uzsorás kielégítésére kell az aláíratott váltó, hanem azt álmában sem képzelte volna, hogy …

… Kengyelesyné abban a percben, amidőn ő kiért az utcára, leült ugyanarra a székre, ahonnan a báró fölkelt, kezébe vette ugyazt a tollat, amelyben még a tinta meg sem száradt, s egy levélpapirost kiválasztva, gyors szarkaláb betűkkel hegyremászó sorokat írt báró Hátszeginének, tudatva vele igen barátságos módon, hogy sikerült neki Hátszegit rábeszélni, miszerint Kálmán gyanúsított váltóját sajátjával cserélje ki, s így nejét képessé tegye arra, hogy az aláírást magáénak vallva, majdani tartozását ezzel fedezhesse.

Mindez sokkal bővebben volt ott megírva, mint itt, hanem azért meg lehetett azt érteni; a levélhez odacsatolta az eredeti váltót, s azzal postára tevé. Másnap kellett azt megkapni Henriette-nek.

Ki volt tehát szebben meglepetve, mint Hátszegi, ki harmadnap türelmetlenül járt fel s alá szobájában, igen természetesnek találva, hogy a grófnétól mármost ideje lesz légyottot kapnia, hála és elismerés fejében, amidőn nagy robajjal nyílik az ajtaja s belép rajta – Henriette, s mielőtt bámulatától azon kérdéshez jöhetne, hogy mit keres most itt, a nő nyakába borul, s érzékenyen rebegve beszél összevissza érthetetlen dolgokat, háláról, gyöngédségről, kellemes meglepetésről, félreismert jő szívről, azután bocsánatot kér, ha valamivel megbántotta; ígéri, hogy oly híve leend e tett után, mint egy rabnő.

De miféle tett után?

Csak akkor hűlt el aztán, mikor a nő emlékébe hozá, hogy arról a negyvenezer forintos váltóról van szó, amit Kálmán kimentésére a grófné által neki küldeni szíves volt.

– Vagy úgy? Már el is felejtkeztem róla. Szót sem érdemel. Úgy tett, mintha csupa merő nagylelkűségből már el is fele tette volna az egész dolgot.

Óh, ha e percben látta volna őt a grófnő, hogy kacagott volna rajta.

Lénárdban minden csepp vérnek epévé kelle válni. Hogy ilyen nevetségesen rászedetett egy ravasz nő furfangja által, ennek a tudatát csak mérgesíté eme másik nő ártatlan és őszinte hálálkodása. Szerette volna összetépni mind a kettőt.

Milyen szép bolondot hagyott csinálni magából! Megvette negyvenezer forintért saját neje szeretetét. Már felszólítok minden józan értelmű embert, ha nem felettébb bosszantó-e ez?

A váltót pedig vissza nem veheti már nejétől; sem azt meg nem vallhatja neki, hogy annak eredése felől csalódásban van: ez olyan piszkosság volna, hogy a csákói vadászaton még a kopók is megugatnák érte. – Óh, hogy dühödött mind a két asszonyra!

S még jó képet kellett csinálnia hozzá, és elfogadnia azt a nemes lelkű atyai szerepet, amit ebben a drámában neje osztott ki neki, holott vagy az első szerelmest, vagy a kegyetlen vérengzőt szerette volna benne játszani.

– Jól van, Henriette – szólt nyugalmát összeszedve –, használja ön fel váltómat, ha akarja, én majd postára teszem, és elküldöm ügyvédének, Siposnak.

Vajon fordult-e meg a getleman eszébe olyanforma gondolat, hogy postára adott leveleknek a beléjük rekesztett váltóval együtt könnyű szer nem találni rendeltetésük helyére, azt állítani egész bizonyossággal nem lehet, hanem annyi bizonyos, hogy Hátszegi kegyetlenül fel volt ingerelve e rászedett nagylelkűség miatt.

Henriette azonban, anélkül, hogy ilyes gondolat távolról is vetette volna árnyékát gyanútlan lelkére, azt felelé az ajánlatra, hogy:

– Köszönöm, magam akarok vele Pestre elmenni, és Sipossal szegény öcsém felől bővebben szólani személyesen. Egy mellékindoka e határozatra az is volt, hogy nem akart oly városban időzni, ahol Vámhidyval okvetlenül találkoznia kellett. Ez alkalmat most jobban kerülte, mint valaha.

– Akkor várjon, Henriette, addig, míg az aradi lóversenynek vége; tudja, hogy nagyon érdekelve vagyok bennük; ha magam itt nem vagyok, könnyen megverik a lovaimat.

– Én nem kívánom tőled, kedves Lénárd, hogy miattam félbeszakíts akár dolgot, akár mulatságot; megjárom ez utat magam; de halasztani egy nappal sem akarom. Hiszen tudod, milyen nyugtalan vagyok szegény öcsém miatt.

– Csakhogy ez út most nagyon veszedelmes magányosan járó asszonyra nézve. Tudhatja, hogy én magam is hogy jártam a minap.

– Óh, én kigondoltam, hogy mit teszek. A legrosszabbra is el vagyok készülve. Ha rablók támadnak meg valahol, szépen egy szóra odaadom nekik, ami kevés pénzt viszek magammal; amit pedig legjobban féltek, a váltót, azt úgy el tudom rejteni, hogy arra senki rá nem akad.

– Kedvesem, azok az emberek nagyon leleményesek.

– Óh, ott nem fogják megtalálni. Vállfűzőmnek van egy acél lemeze, akörül fogom hajtogatni a váltót, s ismét a lemezzel együtt visszacsúsztatom helyére; ott ugyebár senki sem fogja sejteni?

– No, ez jó gondolat.

Hanem azért mégsem találta Hátszegi annyira jó gondolatnak neje ötletét, hogy Gerzsonnal a kaszinóban találkozva, annak el ne panaszolja, mennyire aggódik neje miatt, ki holnap útra akar indulni Pestre, s ő minthogy nem kísérheti el, nagyon szeretné, ha valaki lebeszélné e szándékáról.

Gerzson úr természetesen rögtön ajánlkozott rá, hogy hiszen majd lebeszéli ő. Ezt tudta Hátszegi előre. Elhívta magához teára a roncsolt termetű urat, aki alig csókolt kezet Henriette-nek, rögtön hozzáfogott az ostromhoz:

– Meddig lesz a bárónőhöz szerencsénk? Hogyan? Olyan hamar itt akar bennünket hagyni? Ah, az lehetetlen! A lóversenyeket be nem várni; mi is futtatni fogunk Lénárddal. Az ugrató verseny, az úri verseny! Ötven ló van beírva; a Cassandra, a Vezúv, a Missz Fanny; a gyönyörű társaságok; azt mind elmulasztani. Csak legalább az első napot, csak legalább az első versenyt bevárná nagysád.

Henriette mindenrre csak egy szomorú válasszal bírt:

– De hátha ez az egy nap szegény Kálmánra nézve egy öröklét?

– Úgy? Abban igaza van nagysádnak, ezt persze a nagy beszéd közben egészen elfelejtettem. Hanem az út most nagyon bátorságtalan. Nagysádnak könnyen baja történhetik; az az átkozott Fatia Negra most még jobban rémítgeti a környéket, mint valaha; a Tisza és a Maros között nem tanácsos fegyvertelenül járni.

– Én nem félek vele találkozni – monda Henriette.

Lénárd közbeszólt:

– Emlékezzék, kedves Henriette, a *bányai öreg papnéra, milyen reszketősek annak a kezei. Tudja, hogy még eddig, aki a Fatia Negrával rosszkedvében találkozott, annak mind reszketőssé lettek a kezei.

A szegény rémítgetett nő sírva fakadt.

– De hátha az én mulasztásom Kálmánra nézve helyrehozhatatlan veszély? Hátha azalatt elfogják, magát bevádolja? Hátha azalatt megöli magát?

Gerzson úr minden meglevő ízében becsületes ember volt. Kár azért az egynéhány elveszett ujjáért is, ami már hiányzik belőle, mert azokban is bizonyosan igen becsületes lélek lakott. Amint látta a szegény nő kétségbeesését, azt mondá neki:

– Jól van, báróné; én el fogom kísérni Pestig.

No, hiszen csak ez kellett még Hátszeginek!

– Ugyan, hova gondolsz? – szólt bosszúsan közbe.

– Kérlek, tán elég öreg és tisztességes embernek tartasz arra, hogy nődnek – atyja helyét pótoljam. Miattam bizonyosan senki sem szól meg egy delnőt, aki velem egyedül utazik.

Szegény, jó öregúr, olyan büszke volt arra, hogy arcára és termetére nem lehet ránézni.

– Hanem azért egy nőt megvédeni, azt hiszem, mindig elég vagyok, akár az ördög ellen is; előttem, azt mondom, hogy ne tűnjön fel a jámbor Fatia Negra, mert az én kacska kezem nem úgy lő, mint a Makkabeusé; s az én golyóimat nem kapkodja el, mint a legyeket; azt fogadom.

– Ön elmulasztá miattam a lóversenyt – szólt Henriette sajnálkozva.

– Nem érdekel olyan nagyon; láttam én már furcsább lóversenyeket a pesti meg a bécsi gyepen.

– Hát versenylovai?

– Futhatnak nálam nélkül bátran; nem sokat adok rájuk. Kettőért úgyis bánatpénzt akartam fizetni, a harmadikkal pedig csak becsületből futtatok; jobb, ha nem látom.

Ez ugyan mind nem volt igaz, de annál szebb volt az öregúrtól.

Hátszegi látta, hogy Gerzson urat igen rosszul választá neje lebeszélésére az utazásról.

– Úgy látszik, Gerzson, hogy te szerelmes vagy Henriette-be?

Gerzsonnak a nyelvén lebegett a válasz: „s úgy látszik, hogy te nem vagy, mert én lemondok érette mulatságomról, te pedig nem” – ehelyett azonban nagy jámborul azt felelte:

– Azt hiszem, ha én szerelmes vagyok valakibe, az senkire nézve sem nagy baj.

– Tehát csakugyan kísérni akarod nőmet Pestig?

– A legnagyobb örömmel.

– Jól van. Akkor hát legalább gondoskodom elébb az útikészületekről, hogy idején bevergődhessetek valami állomásra; merre szeretsz inkább járni? Csongrádnak vagy Szegednek?

– Csongrádnak.

– Arra rövidebb; hanem a mostani időjárással olyan kemény arra az út, mint az acél; érdemes lesz a lovaimat új patkókkal elláttatnom.

– Még most csak tíz óra. Éjfélig eljárhat benne a kocsisod. A báróné jól teszi, ha most lefekszik egy rövid álmot aludni. Én azalatt hazamegyek az útitáskámért és a fegyvereimért; éjfél után két órára itt leszek, s háromkor indulhatunk.

– Én ébren várlak, s köszönöm szívességedet.

Gerzson úr kiitta teáját, s hazasietett; Lénárd ajánlá Henriette-nek, hogy menjen aludni, ki valóban nagyon álmos volt, s ő maga ment az istállóba a lovak dolgát rendbe hozni.

Éjfél után volt, mire visszatért ismét a terembe, fáradtnak látszott, mint aki nagyon sokat szaladgált összevissza; egyedül volt a társalgási teremben; a kandallóban újra megrakta a tüzet, szivarra gyújtott, s várt csöndesen.

Fél kettőre éjfél után csöngetett a kapun Gerzson úr; – nagy robajjal jött be a terembe, mint aki azt akarja, hogy ne aludjanak már a háznál. Egy kis bőrönd volt ferde karjára akasztva; másik kezében egy kettős csövű puskát hozott, szíjra kötött tarsolyából két négyes csövű pisztoly agya kérkedett elő.

– A gutába! – kiáltá Hátszegi nevetve. – Te egy egész gerillaháborúra vagy felfegyverezve.

– Megérdemli a Fatia Negra! – felelt rá komoly nyomatékkal Gerzson. – Felöltözött-e már az asszonyod?

– Úgy gondolom, hogy vetkőzetlenül feküdt le.

– Csak gondolod? No hát jól van. Jó lesz, ha korán indulunk.

– Ajtónyitogatást hallok szobájában; bizonyosan a te csöngetésed ébreszté fel. Akkor mindjárt itt lesz, mert nagyon nyugtalan.

– Én azt természetesnek találom.

– Lássunk addig egy kis szíverősítőhöz. – Hátszegi egy palack szerémi szilvapálinkát vett elő, s töltött magának és vendégének belőle. – Te, ha a Fatia Negrát ma meg találod lőni, a fejére tett ezer arany felét nekem add, amiért ezt a szép alkalmat neked engedtem át.

Gerzson úr köhintett rá.

– Gondoskodtam számotokra egy kulacs jó hegyaljairól – szólt Lénárd egy szép csikóbőrös kulacsot emelve ki szekrényéből.

– Azt ugyan bölcsen tetted.

– Az egész Tiszán innen nem kaptok megiható vizet az útban, s Henriette-et mindjárt kileli a hideg a rossz víztől.

– Lesz rá gondom, hogy feldisputáljam rá a bort.

– Nagyon kérlek, hogy ügyelj rá, mert amellett, hogy olyan, mint a gyermek, rendesen sohasem szokott semmit kérni; úgy kell kitalálgatni, hogy mi kell neki. Én restellem az egész utazását, egy levél mindazt elvégezte volna; de ellenzeni semmit sem szoktam, amit egyszer fejébe vett.

– Vigyázni fogok rá, mint gyermekemre.

Gerzson úr atyai buzgalommal szorítá meg Lénárd kezét; a báró is úgy tett, mintha visszaszorítaná.

Egy negyed múlva megjelent Henriette a teremben, teljes útikészületben; az inas felhozta a reggelit; az urak is hozzáültek, hogy a delnő ne reggelizzék egyedül.

– Pompás időnk lesz, báróné – szólt Gerzson úr, feketekávéját kaláccsal mártogatva, ami elég furcsa szokás –, az ég egészen csillagos, kívánni sem lehet szebb utat.

– Az ég elég szép lesz hozzá, de a föld egy kicsit göröngyös – szólt bele Hátszegi. – Dombegyháza körül különösen jó feldűlni való utak vannak.

– Ne tarts tőle, én magam fogom hajtani a lovakat.

– Oh, azt nem engedem – szólt Henriette –, az nem mulatság többé, mikor rossz utakon óraszámra kell a gyeplűt tartani.

– Magam előnyeért teszem, nagysád; tudja, én pipázni szeretek, s benn a fedett hintóban azt nem tehetném.

Hátszegi nevetve mondá:

– Ürügyöt keres Gerzson barátunk, hogy melletted ne üljön; sok orcapirulásába kerülne, ha ezt itt-amott szemére vetnék.

Gerzson úr csak annyit mondott rá, hogy Lénárd nagy bolond.

Azután engedelmet kért, hogy lemehessen a kocsit és lovakat megnézni: műértő ember el nem indul semmi útra anélkül, hogy mindenről szemeivel meg ne győződjék. Odalenn összevizsgálta a hintó minden porcikáját, nincs-e bajuk a kerekeknek, rendben vannak e a tengelycsavarok, meg van-e kenve a tengelyforgó, el van-e téve a csavarkulcs, van-e a ládában balta, szögek és kisebb-nagyobb kötéldarabok? Hát a lószerszám rendben van-e, a pántok elég feszesre vannak-e csatolva, a zablákon nincs-e törés, a gyeplűk egyenlőre vannak e eresztve, tartanak-e a hevederek meg a kerékkötő szíj? Azután a lovakra került a sor; nem sántít, nem kehes-e valamelyik? Azt látta, hogy mindegyiken új patkó volt; a kocsis mondá, hogy maga a nagyságos úr beszélt a kováccsal. Végül a kocsissal egy kicsit veszekedett, már csak hagyományos szokásból, hogy lássa ez a paraszt, hogy az úr mindenhez ért, és nem néz el semmit; azzal fölment ismét Henriette-hez, jelentve, hogy a lovak be vannak fogva.

Hátszegi fölsegíté neje vállára az útiköpenyt, s egy hideg csókot nyomott homlokára. Henriette még egyszer forrón megköszönte neki, hogy ilyen jó volt hozzá, s Gerzson úr által le hagyta magát vezettetni a lépcsőkön.

Az öregúr csakugyan nem hagyta magát rábeszéltetni, hogy beüljön Henriette mellé a hintóba; neki okvetlenül kezébe kell lenni a gyeplűnek, mert ő odabenn mindjárt elalszik, s csak alkalmatlanságul szolgál.

Jól is illett kezébe a gyeplű meg az ostor; nincs az a kocsis széles alföldön, aki úgy ki tudja ereszteni az ostor sudarát, a gyeplűs ló hasát a legvégével megcsippenteni, azután kettőt-hármat pattantani hatalmasat a levegőben, s megint elkapni az ostor végét, sebesen a nyél körül tekergetni, s azalatt a bal kézzel ügyesen utána ereszteni a négy lónak a gyeplűt, gyorsítani futást, ahol jó az út, lassítani, ahol döcögős, s finomul kikerülgetni minden útba eső kátyút, zökkenőt.

Az öregúr elemében volt, amíg a korai csillagfénynél folyt az utazás; elég mulatsága volt a zökkenők kerülgetésével, az ostor kieresztése- és újra elfogásával, meg mikor néha a sudar beleakadt az istrángba, amíg azt kiráncigálhatta. Néha hátra is tekintett, ha nincs-e valami baj.

Lassankint múlni kezdett az éj; az elmaradozó bihari havasok mögött világosodni kezdett az ég; az apróbb csillagocskák seregestől múltak el a derűben; csak a fényesebbek ragyogtak még a hajnalon keresztül; nemsokára égő rózsaszín lepte el az eget, s hosszú, egyenes felhővonalak arany szalagjai úsztak a támadó nap előtt, melynek közelgő fényét a sötét hegyormok széles küllőkre osztották az égen. Az utazók előtt terült a végtelen alföldi róna, ahogy menyasszonyi ágyából fölkel, szerető urát, a napot üdvözölni. A harmattól nedves zöld vetések között a végigsietők árnyéka úgy tetszék, mintha ezüst dicsfény futna együtt velük; a kelő hajnalfény visszavert sugára az, billió harmatcsepptől visszaverve, s amilyen messze elveti az árnyékot a most fölkelő nap, olyan messzire elkíséri azt a dicsfény; aki ezt először látja, ihletve érzi magát tőle. Aki először látja napfelköltekor maga előtt az alföldi pusztát, amint a nyugot lilaszín ködei eltisztulnak róla a kelő napfény elől, amint e mérhetetlen, szemmel be nem látható távol az éggel egybeolvadni látszik, az maga is érez valami mérhetetlen, szóval ki nem mondható ábrándot, melyben a lélek az éggel egybeolvad …

Gerzson úrra azonban nem ez a hatása volt a pusztán felkelő napvilágnak; ő nem látta az arany felhőket, meg az árnyék körüli dicsfényt a harmatos mezőn, meg a lilaszín ködös távolt, hanem látott valami egyebet, ami tetszését éppen nem nyeré meg.

– Te, Jóska, az a gyeplűs ló sántít.

– Biz az sántít – felelt rá a kocsis.

– Szállj le, nézd meg, mi baja?

A kocsis leszállt, felemelte a ló lábát, letörülgeté patkója körül a port; s műértő arccal monda:

– E bizony meg van nyilalva.

– Hogy az ördög! … – tovább nem mondta Gerzson úr. Nem illik szitkozódni, ha asszony van a hintóban, bárha nem hallja is.

A kocsis megint felült mellé, s hajtottak tovább.

– No, mármost ezt a lovat nem lehet hajszolnom tovább – dörmögé Gerzson úr –, a többi három húzza a hintót; a gyeplűs majd csak elbaktat mellettük. Csongrádon mást veszünk helyette, s ezt ott hagyjuk. Azután sokáig folyt közte és a kocsis között az egyetértő vitatkozás afelett, hogy milyen ügyetlenek azok a kovácsok, mikor a vasaláskor a ló körmét kivágják, olyan könnyen belevágnak az eleven húsába, az pedig veszedelmes. (Tudniillik, hogy ezt nevezik műnyelven megnyilalásnak.)

Alig haladtak másfél óráig, midőn Gerzson úr megint gyanúsan kezd nézelődni a bakról.

– Te Jóska, nekem úgy tetszik, mintha az ostorhegyes is sántítana.

A kocsis leszállt, látleletet tőn, s kimondá, hogy bizony az ostorhegyes lába is meg van nyilalva.

– Hogy az ördög vigye el!… – kiálta fel Gerzson úr, de most sem adott felvilágosítást afelől az ördögnek, hogy kit vigyen el tulajdonképpen.

– No, mármost mehetünk szépen két lóval, ez a két első nem számít semmit.

Be is dugta maga alá az ostort igazi kocsisi tempóra, mint amire többé szüksége nem lesz, s ezúttal már nagyon zúgolódtak a kocsissal együtt a sok jött-ment kovács ellen.

– Mihelyt Orosházára beérünk, mindjárt veszek két új lovat, akárhol keríteni kell.

Azonban Orosházának a tornya még csak alig látszik, s már délre jár az idő, közben pedig nem esik állomás, ahol lovat lehetne váltani.

Fél óra múlva Gerzson úr a hintó kerekéhez vágta a makrapipáját, s esküdött, hogy itt süllyedjen el, ha valaha történt vele ilyen bolond. Most meg már a rudas ló is elkezd sántítani.

Persze, hogy az is meg volt nyilalva.

– Hogy az ördög vigyen el minden olyan gazember kovácsot, aki így vigyáz az állatra! Itt van, ni. Jó szerencse, ha éjszakára bevergődünk Orosházára. Tyhűj, lánchordta teringette. Ez már a nagyidai veszedelem párja! Soha az öregapám sem hajtott három sánta lovat egyszerre. Cammoghatunk most.

Valóban, most már csak cammogni lehetett. Az az orosházi torony nemhogy közelíteni látszott volna, de inkább úgy tett, mintha ő is utaznék, mégpedig sokkal jobb lovakon, s egyre távolabb menne.

– No, most még csak az az egy kellene, hogy a nyerges ló is beadja a kulcsot.

Ha csak ez az egy kívánsága volt Gerzson úrnak, azt ugyan hamar meghallgatta a sors; mire még egy negyedórát haladtak, mind a négy ló, ki jobb, ki bal, ki első, ki hátulsó lábára gyalázatosan sántított, hogy azt rettenetes volt nézni.

Gerzson úr leugrott a kocsiról, s mérgében ezer darabra tördelte a pipaszárát.

– Mi lelhette azt a kovácsot? – sápítozék a kocsis, fejét vakargatva. – Pedig a nagyságos úr maga is elment hozzá.

– Örrrdög vigye el a kovácsodat, meg a nagyságos uradat, meg tégedet is vele együtt, akkkasztófára való! – S jó, hogy a lovak túlsó felén állt a kocsis, mert aligha nem kapott volna abból az ostornyélből valamit.

Henriette, ki addig csendesen aludt a hintóban, e heves hangokra felébredt, s kitekintve az ablakon, kérdezé szelíd, engesztelő hangjával, hogy mi baj van. E szóra megszelídült Gerzson úr.

– Semmi sincs – szólt, széttört pipaszárát próbálva összeillesztgetni –, csak a pipámon ment keresztül a szekér.

– Hol vagyunk már? – kérdé Henriette, kíváncsian kitekintve a hintóból.

Erre a kérdésre mégiscsak meg kellett mondani az igazat.

– Három mérföldnyire az előttünk levő, s negyedfélre a mögöttünki állomástól, kilátás nélkül az odábbmehetésre. Mind a négy lovunk megsántult; tönkretették a vasaltatáskor.

– Micsoda torony az előttünk?

– Orosháza volna, de ezzel a négy sánta lóval nem hiszem, hogy éjfélig elérjük.

Henriette látva az öregúr zavarát, ki a bosszúság és aggodalom miatt nem tudta izzadó fején tűrni a kalapot, biztatólag szóla hozzá:

– Nem baj az, kedves Gerzson bácsi; itt nem messze kell esni az úttól Lénárd csárdájának, odáig mi Gerzson bácsival eljutunk lovainkkal, a kocsis pedig gyalog beballaghat Orosházára, s reggelre előfogattal visszajöhet értünk a csárdához; a mi lovainkat majd otthagyjuk.

Gerzson úr jelentékeny rándulatot tett a fejével.

– Édes báróné: én nem szeretem elijeszteni de az a csárda nagyon a szegénylegényjárásba esik.

– Óh, voltam én már egy éjjel ott; ismerem a csaplárosnét; nagyon jó asszony, egész éjjel mesélt az ágyam előtt, meg pörgő rokkán font. Még szeretni fogom, ha újra meglátom. Aztán a szegénylegények is ismernek már, mind kezet csókolt sorba, mikor ott voltam. Ha pedig valaki gorombáskodnék velem, hát hiszen itt van Gerzson bácsi; mellette nem félek én senkitől.

– Eszem a lelkit! – De drága jó szíve van. – No jó, hát maradjunk annál. Ha nagysád nem fél semmitől, én meg ugyan bizony még annyitól sem félek.

Azzal Gerzson úr a kocsisnak átadott tíz forintot, hogy azzal ballagjon be Orosházára, fogadjon előfogatot, s még az éjjel siessen vele ki a csárdához, hogy másnap délelőtt tovamehessenek. Ő maga pedig lekerült az országútról az ismert csárda felé, mely akármilyen ép lovakkal legfeljebb egy óra járásnyira lehetett, de amit a sánta lovakkal csak estefelé értek el; számtalanszor megpihenve az út közepén; amikor Gerzson úr mindig megkérdezte Henriette-től, ha nem fél-e, és nem akar-e valamit enni és inni, itt a kulacs és tarisznya.

Henriette azt felelte mindig, hogy ő nem éhes és nem szomjas. Akkor aztán Gerzson úr sem akart az lenni. Különben is azzal biztatá Henriette, hogy az a derék csárdásné igen jóízűen, magyarosan tud főzni; majd a jó vacsora kárpótolni fogja az elmulasztott ebédet. Hiszen nem messze járnak már: Henriette emlékezett itt-amott az út mellett elmaradozó tárgyakra, mik első idejövetelekor megragadtak emlékében; ott van már a gémeskút a hosszú itatóvályúval, s ami az akácfák mögött fehérlik, az a csárda.

Nagy sokára bevánszorogtak a csárda udvarára. Egész alkonyat telt bele. A csárda udvarán senki sem volt, s a pitvarból senki sem sietett eléjük.

– Jobb is, ha senki sem látja ezt a négy bicegő lovat; – dörmögé Gerzson úr, mialatt Henriette-et lesegíté a hintóból.

– Csodálom, hogy a csaplárné nem jön elém – szólt Henriette –, ő nagyon szeret engem, hogy fog örülni, ha meglát!

Azonban csak nem jött senki elő. Gerzson úr türelmetlen volt, a kocsit, lovakat nem hagyhatta ott magukban.

– Héj! Valaki! Ki van idehaza? Csaplárné! Szolgáló! Kukta!

Bújjatok elő az odúból.

Harsány szavára az ivószobából rekedt férfihang felelt vissza.

– Nó, ki az, nó? Hát jöjjön be, mit kiabál odakinn?

– Ejnye, szedtevette! Majd kijössz mindjárt te magad, s nem várod, hogy én menjek be!

E kategorikus intésre kilépett a belülről beszélő; Henriette ráismert, Gerzson úr is látta őt elégszer; a vén Ripa volt.

– Magam is vendég vagyok én itt; héj!

– „Hej” az apád lelke, te pimasz! Hol van a kocsmárosné?

– Kinn van a hüssön.

– Mit csinál ott?

– Őrzi a vakandokokat.

Ez ennyit tesz pusztai virágnyelven, hogy meghalt.

– Csak nem halt meg?

– Biz az azt cselekedte.

– Mikor?

– Csak tegnapelőtt.

– Mi baja volt?

– Sok vizet ivott.

– Hol?

– A csordakútban.

– Miért?

– Mert a lába nem érte a kút fenekét.

– Beleugrott?

– Bizony aligha bele nem ugrott.

– Miért tette azt?

– Sokat búsult a szeretője után.

– Tán elhagyta?

– El ám, elvette a köteles leányát. (Érté alatta, hogy felakasztották.)

Henriette zsibbatag kedéllyel hallgatá a vén betyár cinikus válaszait, s úgy elszomorodott rajtuk. Hogy a vidám, piros menyecske mégiscsak elölte magát szeretője után való bújában!

– Hát aztán mármost, hogy van a ház? – kérdezősködék tovább Gerzson úr.

– Hát a cselédek a temetés után mind elillantak, hogy tanúbizonyságul ne kelljen nekik felmenni. Tudja, uram, az ilyenfajta nép nemigen szereti, ha a vármegyére invitálják.

– Hát te mért maradtál itt magadban?

– Mert ha én is odábbálltam volna, bizonyosan azt mondta volna minden ember, hogy én öltem meg a csaplárosnét, s mindjárt kurrentáltak volna. Mármost megvárom itt, amíg értem jönnek.

– Igen, vén disznó, hogy azalatt a megmaradt kis borocskát megiszogasd.

– Úgy segéljen, uram, mind megecetesedett az, amint a csaplárné elölte magát. Úgy szokott már az.

– Ne magyarázz nekem bolondokat; hanem ide hallgass. Minthogy már itt vagy, hát nesze egy húszas, s felejtsd el érte, hogy vendég vagy; fogd ki a lovakat, s vezesd be az istállóba; adj nekik szénát, egy óra múlva itasd meg. El ne lopd őket, mert mind a négy sánta, elfognak rajta. Mi addig itt maradunk, míg a kocsisunk friss négy lóval utánunk érkezik. Ha valaki alkalmatlankodnék, mondd meg neki, hogy odabenn Hátszegi báró felesége van, s ajtaja előtt Satrakovics Gerzson áll strázsát; majd tudják aztán, hogy merre menjenek.

A vén Ripa kezet csókolt a nagyságos asszonynak, Gerzson úrnak pedig meg sem köszönte a húszast, kifogta a lovakat, behordott egyet-mást a hintóból, s azontúl igen csendesen volt.

Henriette ott állt ismét a csaplárné szobájában, s elmélázva tekintett ki a kisded ablakon.

Tehát az a nő, akinek gyermeteg örömére annyira számított, megölte magát. Olyan különös gondolat, egy öngyilkos szobájában időzni! Az ember mindig azt hiszi, hogy az elköltözött valami munkáját félben hagyta, valami nagy fogadása teljesítetlen maradt, s most azt végrehajtani feljár; de nem sikerül neki más, mint a bútorokat pattogtatni, s a mécs lángját lobogtatva körüljárni, nagy sóhajtozva.

A nagy rozmarinbokor földe egészen ki volt már száradva. Henriette talált egy kőkorsót, állott vízzel a kályha vállán, azt felvette, és megöntözé az elárvult virágot, hadd éljen még egy héttel tovább.

Gerzson úr felzavarta álmodozásaiból.

– Kedves nagyságos asszonyom, a sors mindenképp ellenünk esküdött mai nap. Az ember nem hinné, ha magával nem történt volna; elébb mind a négy lovunk fele úton megsántul, azután meg ahová be akarunk szállni, annak a háznak a gazdasszonya a kútba öli magát. Igazán a sors üldöz bennünket. De mi dacolunk vele, ugyebár? Ugye, hogy csatlatkozik a sors, amikor azt hiszi, hogy rajtunk kifog? Nem tudja, kivel van dolga. Azért is helyén marad a szívünk, s megmutatjuk, hogy nem vesztettük el a fejünket. Legnagyobb bajunk az, hogy az ígérgetett vacsora mármost igazán a porba esett előlünk. De azon sem esünk kétségbe. Hoztunk a tarisznyában, ősi szokás szerint, jó sonkát és marhapecsenyét meg fehér cipót, van egy kulacs finom borunk, nem ijedünk meg az éhségtől.

A jó öregúr azzal kiszedte az úti tarisznyából az elővigyázat szerint elrakott holmiket, s megteríté vele az asztalt; behozta a hintórul az úti lámpást, hogy világosság legyen a szobában, s szép nyájasan meghítta az egyszerű lakomához Henriette-et.

A fiatal nő mosolyogva foglalt helyet a padon. Dehogy mutatta volna arcán, hogy valami nem tetszik neki, vagy hogy talán fél, vagy hogy rosszul van; hozzá volt szokva nem alkalmatlankodni senkinek.

– Itt már igazán nem ihatunk vizet, kedves nagysád – szólt a kulaccsal kínálkozva Gerzson úr –, alkalmasint sohasem fog ennek a tanyának a kútjából senki vizet inni. Az olyan kutat be szokták temetni.

Henriette engedelmességből szájához érteté a kulacsot, s úgy tett, mintha innék belőle, hogy az öregúrnak kedvét ne szegje, de voltaképpen mégsem ivott; ő sohasem bírt egy csepp bort is lenyelni, s ami ajkaira ragadt, lopva azt is letörlé kendőjével. Irtózott minden szesztől. Nem is evett semmit, csak egy almát fogyaszta el, ez aztán elég volt neki éhség és szomjúság ellen.

Hanem bizony Gerzson úr hozzálátott becsülettel. Különben is jó étvágya volt, a nemebédelés, a sok méreg az úton meg a kocsirázás azt mégjobban felfokozta: olyan szeleteket kanyarított a kenyere mellé a jó piros sonkából, hogy gyönyörűség volt elnézni; mikor meg aztán a kotyogóst szájához emelte, olyan hosszasan tartott párbeszélgetésük. Henriette gyönyörködve nézte.

– Csak azt csodálom – szólt a hölgy –, hogy a csaplárné szobájában úgy megmaradt ágy és házi eszköz, ha cselédei szétfutottak holta után.

– Óh, azokra már a vén Ripa vigyáz; abból ő el nem enged tévedni egy szalmaszálat is; azt ő már nem engedi magára mondani, hogy egy halott hagyatékát ellopta.

– Ez csudálatos.

– Sok ilyen csudálatos vonás van a szegénylegények életében, s éppen ezzel emelik ki azt a nagy különbséget, ami köztük és a nagyvárosok házfeltörő, zsebmetsző bandái között létezik. Ennek a pusztai kalandoréletnek van valami csábító máza, ami a pusztai embert, aki egy kicsit hajlandó a regényesség után, hamar elcsábítja. Volt már rá eset, hogy csupa kiforratlan, kaland után vágyó kedvből igen tekintélyes gazdag család ivadéka híres nevet szerzett magának mint szegénylegény, s szomorú véget ért. Pedig semmi tekintetben sem volt erre az életmódra szorulva; hallhatta nagysád hírét Angyal Bandinak.

– Képzelem annak a családnak a kétségbeesését, melyhez tartozott.

– Nemigen estek biz azok rajta kétségbe; levették róla a kezüket, s veszni hagyták.

– Az rettenetes lehet, egy olyan bűnösnek rokona lenni. Én nem tudnám elfelejteni, eltaszítani, én védelmezném, én rejtegetném, és megőrülnék bele.

– Észem a drága jó szívét; de minden szavából kitűnik, hogy porcelánföldből teremtette az Isten, nem olyan komisz agyagból, mint más embert. – De nem iszom már többet, mert elálmosodom, s ma nem akarnék aludni. Éjfélre be kell érkezni a kocsisnak az előfogattal. Nagysád nem akar a mellékszobában kissé ledűlni?

Henriette tagadólag rázta fejét.

– Úgy? Igazsága van; hogy is maradhatna ott magában, egy öngyilkos szobájában? Maradjunk hát itt együtt, s mondjunk egymásnak meséket.

– Jó lesz; majd én mesélek Gerzson bácsinak.

– Elhallgatom reggelig, mintha angyalok énekelnének a fülembe.

Henriette elkezdett mesélgetni a meghalt kocsmárosnéról: annak régi szerelméről az elveszett rabló után, a rozmarinbokorról meg a szomorú nótáról.

Gerzson úr fejét fél tenyerébe fektetve hallgatott áhítatosan, s nagyokat ütött a szájára, mikor észrevette, hogy önkénytelenül meglepi az ásítás.

– Meg nem foghatom, hogy miért vagyok olyan álmos. Majd leragadnak a szemeim.

– Hát azért, hogy nem pipázik. Mért nem gyújt rá?

– Hogy én rágyújtsak? S nagysád megengedné? Eltűri a dohányfüstöt? Óh, be áldott jó teremtés. S nem fájdul meg tőle a feje?

– Sőt, inkább nagyon szeretem a dohányfüstöt.

Gerzson úr már félig kihúzta szivartárcáját; de megint csak visszadugta.

– Nem; mégsem szivarozom. Nem szabad visszaélnem a szerencsémmel. Így is jó lesz.

Henriette azután megint elkezdett neki mesélni a Fatia Negra erdélyi kaladjairól, a Lúcsiabarlangról, a pénzverők elfogatásáról, s azonközben vevé észre, hogy Gerzson úr szemei le-leragadnak, fejével nagyokat bólint.

– De ugyan gyújtson rá, Gerzson bácsi, mert így nem állja ki álom nélkül a fönnmaradást.

Gerzson úr a megszólításra ijedten kapta föl fejét, szemeit törülve kezével, mint akit mély álomból ébresztenek fel, s még nem tudja, hogy mi történik körülötte.

– Nem alszom, igazán nem alszom, csak egy kicsit elbólintottam.

– Gyújtson szivarra.

– Nem teszem; inkább kimegyek egy kicsit a szabad levegőre, ott majd kiszellőzik a fejem. Szétnézek odakinn egy kicsit.

Azzal letette a két karját az asztalra, ráfektette a fejét, s elaludt.

Henriette még mosolygott rajta. Szegény öregúr nagyon el van fáradva; aztán bizonyosan az a bor is igen erős. Hadd pihenjen. A múlt éjjel sem aludt. Elég, ha kettő közül egy ébren marad.

Azzal felvette a lámpást, kiment az előházba, s nagy megnyugtatására vette észre, hogy annak az ajtaján jól csukódó zár van. Azt bezárta. Félénk kíváncsisággal körülvilágított minden szögletbe, s nem talált semmi gyanúsat. Aztán ismét visszatért a vendégszobába, annak az ajtaját is bezárta, s a kocsilámpát az asztalra helyezé, ernyővel az alvó öregúr felé fordítva, hogy fényével föl ne ébressze, s azzal egyedül maradt virrasztva a pusztai csárdában, s várva nagy türelemmel, mint folynak le egy otthontalan éj semmi óraütéstől meg nem szaggatott percei.

Olyan türelmes volt, hogy még zsebóráját is csak egyetlen egyszer vette ki kebléből, megnézni rajta, hogy mennyi már az idő.

Éjfélen túl volt.

Számítgatni kezdé magában: mikorra érhetett a kocsis Orosházára, mennyi idő alatt érhet ide. Ha mindjárt kapott lovakat, már közel lehet.

Rövid idő múlva lódobogást hallott az udvaron. Ezek a mi lovaink lesznek, gondolá magában, s az udvarra nyíló ablakhoz sietett; a függöny szárnyát kissé félrevoná, s kitekintett rajta.

Annyira világos volt a külső éjszaka, miszerint kiveheté, hogy csakugyan négy ló érkezett az udvarra, csakhogy – mindegyik lovon ült egy ember.

– Ez nagyon különös – gondolá magában. – Hiszen két ember is elhozhatta volna az előfogatot.

A négy ember közül három leszállt a lóról; egy ötödik kijött az istállóból, s röviden értekezett velük; azzal e három a csárdaajtónak tartott, s azt nyitogatni próbálta.

Henriette valami gyanúsat talált e dologban, s jónak tartá Gerzson urat fölkelteni.

– Gerzson bácsi, kérem, négy ember érkezett ide.

Gerzson nem ébredt fel e szóra.

Henriette odament hozzá, feje fölé hajlott, s gyöngéden költögeté.

– Édes Gerzson bácsi, ébredjen fel egy pillanatra; valaki be akar jönni hozzánk.

Gerzson még arra sem ébredt fel.

Henriette hallá, hogy kívül a tornácajtó már recsegni kezd. Azt feszítik befelé.

Most már ijedten ragadta meg Gerzson karját:

– Uram! Rablók törnek ránk, ébredjen fel! Ne aludjék! Ne aludjék!

De Gerzson úr alva maradt, mintha megholt volna, s hiába rántotta őt fel a nő az asztalról, megint csak visszahanyatlott, s tovább aludt.

Az idegenek már benn voltak a tornácban, s egy kéznyomás a vendégszoba kilincsét próbálgatá.

– Istenem, istenem! – rebegé Henriette kezeit tördelve, s rémülten járt alá s fel a szobában, nem tudva, hol keressen oltalmat többé.

Egy erős roppanás hangzott az ajtón; valaki vállal feszíté befelé. Henriette az asztalhoz támaszkodott fél kézzel, hogy össze ne rogyjék.

A feszített zár végre kipattant ütközőjéből, az ajtó sebesen feltárult, s a nő előtt ott állt Fatia Negra, még két álarcos cimborájával.

E pillanatban visszanyerte lélekjelenlétét a nő. A veszélytől egy lépésnyire megszűnt rettegni. Megszólította őket:

– Mit akarnak önök tőlem?

A Fatia Negra suttogó hangon szólt hozzá:

– Hát ön miért nem alszik most, mint társa?

Egyike a cimboráknak az alvóhoz lépve, pisztolya agyát annak halántékához tartá.

A Fatia Negra kezében nem volt más, csak egy tőr.

– Fel ne ébressze őt – suttoga Henriette-hez –, mert ha fel találja emelni a fejét, koponyája szét van zúzva.

– Ne tegyenek vele semmi rosszat – esenge a nő –, én mindent odaadok, amit önök kívánnak. Itt van tárcám; itt vannak ékszereim, órámat is odaadom. Lehúzom gyűrűimet, csak ne nyúljanak hozzám; ha lehet, ezt a karikagyűrűt hagyják meg nálam, mert az jegygyűrűm!

– Ez mind semmiség – suttoga a Fatia Negra –, nekünk nem az kell. Az asszony egy negyvenezer forintos váltót kapott férjétől; azt adja ki, és esküdjék meg, hogy három napig senkinek nem fog afelől szólani, míg a váltót pénzzé tehetjük.

Henriette a váltó említésére szédelegni érzé fejét; a vér elállt ereiben; alig bírta lábain tartani magát.

Úgy reszketett a hangja, midőn a rabló előtt azt kellett hazudnia, hogy az nincs nála.

– Meg fogjuk önnél keresni, asszonyom, ha önkényt át nem adja.

Henriette újra a hazudáshoz folyamodott.

– Nincs nálam; postára tettem fel, hogy bizton kézbe jusson.

– Asszonyom, ön csak tölteti velünk az időt; legyünk készen hamar; forduljon háttal felénk, s vegye ki vállfűzőjéből az acéllemezt, és adja át.

E szóra Henriette-nek minden vére fejéhez tódult; nem a félelem, hanem a dühös kétségbeesés volt az, amit érzett. Eszébe jutott, hogy ez az ember az, akit még senki fel nem ismert, ez az, ki a fekete ékszerekkel oly rettentő talányt adott fel kínlódó lelkének; ez, aki annyi embert boldogtalanná tett, ki férjét megrabolta, és aki most meg akarja őt fosztani attól a kezében levő reményétől, hogy testvérét a gyalázattól megszabadítsa; olyan titokkal bírva, amit tudni senkinek sem volna szabad. Ki lehet e rettenetes ember? Ki lehet ez elátkozott?

A vér forrott a gyönge nő minden üterében; szemei szokatlan tűzről kezdtek szikrázni, s midőn a fekete álarcos egészen odalépett hozzá, tőre hegyét felemelve, mint a földre vert galamb, mely végveszedelmében nem harcra alkotott karmait ellenfelére fölemeli, a nők leggyöngébbike hirtelen odakapott a fekete álarchoz, és leszakította azt a rabló képéről…

… Meglátta arcát, és ráismert.

… Csak egy percig látta, és azután ájultan rogyott le a földre.

… Azután nem tudni, hogy mi történt …

Jó kora reggel volt már, mikorra Gerzson úr fölemelte kábult fejét az asztalról. A nap besütött a függönyön keresztül.

Körülnézett, egyedül találta magát.

Kereste Henriette-et, szólítgatá, nem volt sehol; úti málhái is eltűntek. Kiment az udvarra, a hintót keresve, az sem volt ott, csak a négy sánta ló volt meg az istállóban; azok is rihogtak víz után; senki sem itatta meg őket.

Gerzson úr feje még kábultabb lett ezek után.

Hová lett a nő? Mi történt itt az éjjel? Hogy nem tud ő abból semmit, ki különben oly ébren szokott aludni, hogy a szúnyogdongásra is fölébred?

Emlékezni kezde rá, hogy az este valami szokatlan ízű bort ivott; valami vásottságot is érez még különösen szája ízén. Pedig neki semmi bor a világon meg nem szokott ártani. Visszament a szobába, hogy megnézze, mi van abban a kulacsban. – De már a kulacs sem volt sehol található.

Csak egy elejtett tárgy, egy útmutató jegy sem adott neki kezdő pontot e világtalan zavarban. Hogy mi történhetett itt, még csak találhatni sem bírta.

Kiment a csárda elé, szétnézett a körös-körül terülő pusztaságon; sehol sem látott sem közelítő, sem távozó szekeret. A szélrózsa minden irányából kanyarogtak a csárda felé korábbi, régebbi kerékvágások; s ő nem tudta mármost, hogy melyiken induljon el.