Déry Tibor: Félelem (Alvilági játékok)

6. FÉLELEM

A Léthé nem a Nádor utcai házak kapui előtt folyik. Özvegy Daniskáné, amikor a bérház duplán kanyargó pincelépcsőjén leszállt az alvilágba, saruján magával vitte az út eleven porát. A földi portól a nemlét megelevenedett, s az alvilág pokollá lett. Az emlékek kénköves villámai szünet nélkül világítottak.

Özvegy Daniskáné pislogva körülnézett a pokolban.

- Alszik, Mari néni? - kérdezte egy idő múlva.

- Már hogy aludnék! - felelte a megszólított. - Miért aludnék világos nappal, amikor éjjel sem tudok.

A két özvegyasszony egy héttel ezelőtt együtt költözött át omladozó házuk óvóhelyéről a szomszédos Nádor utcai ház pincéjébe. Emlékeiken kívül csak az ágyneműjüket s két piros lábost mentettek át a füstölgő romok közül, amelyek nyolcévi közös múltjukat temették be. Szerencsére félig-meddig ismerős környezetbe kerültek; özvegy Daniskáné mosni, vasalni, Mari néni takarítani járt a környező úri házakba, s az új óvóhelyen sem voltak híján előkelő ismerősöknek. Finiász tanácsjegyző úrék esténként egy kis meleg ételt juttattak a két öregasszonynak, Bór ügyvéd úr felesége pedig köménymagos, fehér búzakenyérrel, egy-egy csésze rumos teával vendégelte meg őket, nem szólva a többi jószívű pincelakóról...

- Ha nem alszik, Mari néni - folytatta özvegy Daniskáné -, akkor mondja meg, hogy ki az az ember, aki az ajtóban áll. Le nem veszi rólam a szemét!

Az apró öregasszony az ajtóban álló szikár, szakállas fiatalemberre vetette tekintetét, de ráncos, szelíd arca, mint egy vak tükör, érzéketlen maradt a látványtól.

- Nem ismerem - dünnyögte. - De ha jobban megnézem - tette hozzá, miközben orra hegyére csúsztatta pápaszemét, s meztelen kék tekintetével még egyszer szemügyre vette az ajtóban álldogáló fiatalembert -, ha jobban megnézem, hát mintha már láttam volna.

- Én még nem láttam - közölte Daniskáné -, pedig ha jól látom ebben a vaksötétben, hát nekem integet.

- Vagy nekem - vélte a csizmadia özvegye. - Nézzük meg?

- Megnézhetjük.

- De miért nem jön ide, ha beszélni akar velem? - hümmögte Mari néni, hirtelen gyanút fogva, s tiszta, öreg arca egyszerre elborult.

A szeme sarkából egy gyors pillantást eresztett a szomszéd ágyon üldögélő, hosszú nyakú, irhabundás asszonyra, aki kezét ölében nyugtatva merev tekintettel, mozdulatlanul bámult maga elé. Mint víz tükrén a hullám, egy-egy ideges redő fodrozódott át sovány, nagyszemű madárarcán, valahányszor az előtérből behallatszott a bombarobbanások sistergő, tompa zúgása. Reggel nyolc óta, amióta a légitámadás tartott, még egy percre sem vette le egyenes tekintetét a halál vaskosan játszadozó látomásáról. - Egy negyedóra múlva a 12-esben lezárják a vizet, nagyságos asszony - mondta mellette egy idősebb férfi -, ha addig nem hagyják abba, ma nem főzünk ebédet.

Özvegy Daniskáné hirtelen felállt, s elindult az előtér ajtaja felé.

- Jöjjön, Mari néni! - szólt hátra.

Két sor ágy között kellett elkanyarodniok, hogy az ajtóhoz érjenek. A hatalmas pincehelyiségben csak egyetlen apró mécses világított; a bizonytalan félhomályt a cölöpök görbe árnyai imbolygó rekeszekre osztották, melyekben az egymás mellett mozdulatlanul kuporgó alakok úgy hatottak, mint egy halotti beszéd betűi. Valahányszor a szomszéd helyiségbe szóló ajtó kinyílt, az ágyak lábánál felakasztott kabátok meglengtek a huzatban, s egy sor menekülő árnyat hajszoltak át a hatalmas pincén.

- Jöjjenek ki az előtérbe, Daniskáné! - mondta az ajtóban álló szakállas fiatalember, amikor a két özvegyasszony eléje ért, s a feleletet be sem várva, megfordult s kiment az ajtón.

Az előtér üres volt, de a pincénél valamivel világosabb; az udvarra vezető lépcső felől szűrődött be egy kis napfény. - Ne sopánkodjanak - mondta a fiatalember rekedten -, főképp ne szólítsanak a nevemen! Van itt nyilas a pincében?

- Nincs - felelte Mari néni reszkető hangon. Özvegy Daniskáné keresztet vetett.

- Vezessenek valahova, ahol magunkra maradhatunk - mondta a fiatalember. - Siessenek, mert le akarok ülni.

- Le akarsz ülni? - ismételte Daniskáné csodálkozva.

- Gyerünk! - morogta a fiatalember. Mari néni elindult. Az előtérből egy keskeny, alacsony mennyezetű folyosó nyílt, amely a vasajtókkal lezárt magánpincék mellett a központi fűtés léckerítéssel körülvett kazánházához vezetett. A fiatalember meggyújtotta zseblámpáját. A folyosón erősebben hallatszott az ágyúdörgés, a vadászrepülők gépfegyvereinek ideges kopogását is tisztán ki lehetett venni.

- A szénnel egyszer már megjártam - morogta a fiatalember, és zseblámpájával körülvilágított a kazánházban, melynek hullámos szénhegyei feketén megcsillantak a villanyfény pászmáiban. - Egy szenespincéből már kivakartak a nyilasok. Itt nincs belőlük?

Levetette magát a szénre.

- Nem járkálnak itt? - kérdezte, s kinyújtóztatta lábát. - Ha ez biztos hely, akkor estig itt maradnék.

Özvegy Daniskáné hangosan elsírta magát. A fiatalember azonnal eloltotta a lámpát.

- Fogja be a száját, vagy máris megyek - morogta. - Három napja nem aludtam... Mikor dőlt össze a házunk?

- Épp ma egy hete - felelte Mari néni. Reggel kapott egy nagy bombát s délben még egyet.

- Épp egy nappal az anyád halála után - sóhajtotta özvegy Daniskáné, szemét törölgetve.

- Meghalt az anyám? - kérdezte a fiatalember.

- Meghalt, fiam - felelte Mari néni.

A fiatalember bakancsa alól megindult a szén, néhány göröngy koppanva nekiugrott a kazán vasfalának. - A krisztusát - káromkodott -, miért lármáznak! - Előrehajolt, arcán megfeszültek az izmok, állkapcsa előreugrott; de semmi riasztó neszt nem észlelt. Szeme már megszokta a sötétséget, jobbról-balról a két néni lengő árnyéka dallamosan kivált a szén tömörebb sötétjéből.

- Hogy halt meg? - kérdezte kurtán.

- Lelőtték a nyilasok - felelte Mari néni -, abban a pillanatban, hogy te kiugrottál az ajtón.

- Hallottam a lövéseket - dörmögte a fiatalember. - Azt hittem, énutánam lőnek.

Mari néni megrázta fejét.

- Két lövés volt, igaz?

- Kettő.

A fiatalember bakancsa alól újra kiugrott egy göröngy, de ezúttal nem vette észre.

- Akkor jól hallottam - mondta egy idő múlva. - Két lövést hallottam, majdnem egyszerre. Azt hittem, utánam lőnek... Itt nincsenek nyilasok?

- Nincsenek, fiam - mondta Mari néni.

- Biztos, hogy nincsenek?

- Úgysem ismernének meg, fiam - súgta özvegy Daniskáné alig hallható hangon -, mert még mi sem ismertünk meg. Azon tanakodtunk Mari nénivel, hogy nekünk integet-e az a szakállas, idegen férfi...

- Ne karattyoljon, Daniskáné! - mondta a fiatalember. - Nem azt kérdeztem, hogy megismernének-e, hanem hogy vannak-e itt vagy nincsenek. Nem tudnak egyenesen beszélni?

- Nincsenek, fiam - felelte az öregasszony türelmesen.

A fiatalember sóhajtott. Mari néni szótlanul bámult maga elé a szénporos, vastag sötétségbe, a térde reszketett. - Nem akarnál valamit enni, fiam? - kérdezte, mellére szorítva kezét.

- Jó volna! - felelte a fiatalember szórakozottan. - Három napja nem ettem, csak néhány szál nyers sárgarépát. Mi van ennivaló?

Az udvar felől gyors egymásutánban két fültépő robbanás vágott be a pincébe, a levegő vastag szénporral telt meg. - Ez itt esett le, a szomszédban - mondta a fiatalember köhögve. - Nagyon verik már ezt a környéket. Az este is majdhogy a fejemre nem esett egy!

- Hol? - kérdezte az özvegy.

- A sarkon, a romok közt. - A fiatalember újra köhögött.

- Oda húzódok éjszakánként, de nem bírok elaludni a hidegtől. Már három napja nem aludtam. Ha ma éjjel itt maradhatnék...

A két öregasszony hallgatott.

- Egyszóval az anyám meghalt! - mondta a fiatalember egy idő múlva. - Azt lehet mondani, hogy helyettem halt meg, igaz? Én voltam a katonaszökevény, s őt lőtték agyon. Hány éves is volt?

- Hatvannégy - mondta Mari néni. - Te mikor születtél?

A fiatalember nem felelt, alighanem elgondolkodott. Özvegy Daniskáné egyensúlyt váltott, a széngöröngyök megroppantak a lába alatt. Messziről, a folyosó túlsó végéről egy kinyíló vasajtó csikorgása hallatszott.

- Te mikor születtél? - ismételte Mari néni hangosabban.

Egy ideig még vártak a feleletre, aztán mind a ketten óvatosan megfordultak, s lábujjhegyen, kinyújtott karokkal, tapogatódzva elindultak a folyosó felé. Hátuk mögött hangos, egyenletes hortyogás hallatszott. Daniskáné megborzongott.

- Elaludt! - közölte önmagával, fennhangon, s álmélkodva megrázta fejét. - Elaludt, Mari néni!

A világosabb folyosóra érve, mind a ketten megálltak.

- A vici nyilas - mondta Mari néni. - Annak nem szabad megtudnia, mert az feljelenti.

- Finiász tanácsjegyző úr is nyilas - felelte özvegy Daniskáné.

A folyosó könyökére érve újra megálltak. Mari néni a falnak támasztotta hátát.

- A Bór doktor úr is nyilas - közölte.

- Hogy hívják azt a hosszú nyakú asszonyt, aki maga mellett ült? - kérdezte Daniskáné.

- Milossné - dünnyögte Mari néni. - Az is az.

- A házmester is a nyilasokkal tart - vélte özv. Daniskáné, és újra elsírta magát.

Az előtérbe érve a két özvegyasszony harmadszor is megállapodott. Mari néni türelmesen megvárta, míg felindult barátnője sírós kedve el nem nyugszik, aztán zsebkendőjével gyöngéden leszárította a könnyeket az öreg mosónő orra mellől.

- A vici lopja a szenet a kazánházból - mondta. - Tegnap is láttam, hogy két vödörrel hozott ki.

- Akkor megtalálja a fiút - sírta Daniskáné. Egy becsapódó akna ismét megremegtette a falakat. Bent a pincében a mennyezetből egy darab vakolat Bór ügyvédék kislányának a fejére esett, s felkarcolta homlokát. Az ügyvédék ágya körül összegyűlt társaság egy időre elhallgatott, csak a gyerek ijedt sírása hallatszott a sarokból.

- Már az Andrássy úton vannak - mondta az ügyvéd. - A pesti oldalnak vége!

- Károly, könyörgök, menjünk át Budára, amíg nem késő! - súgta felesége, egy hatalmasan megtermett, kerek képű asszony, villogó, fehér fogakkal s az orra tövéig érő, bozontos szemöldökkel. - Az anyám villájában kényelmesen elférnénk.

- Nem megyek - mondta az ügyvéd.

Finiász tanácsjegyző, aki ágy híján egy zöld bőrfotőjben aludt, az ügyvédék ágya s a felesége díványa között, halkan elnevette magát.

- Én ugyan mennék, ha magának volnék - dörmögte. - Nem fogunk nevetni, ha az oroszok ideérnek.

- Ha ideérnek!

- Még két nap, ha jól megy - mondta az ügyvéd, s mészfehér arca elfintorodott.

- Megjátssza, kolléga úr?

Az ügyvéd vállat vont.

- Károly, könyörgök...

- Vagy sikerül, vagy nem - mondta férje, s pislogva körülnézett. - Mert nemhogy Budán, de még Németországban is utolérnek, tanácsjegyző úr! Miben bízik még?

A szomszéd pincéből valaki kivágta az összekötő lécajtót, egy pillanatra megállt a benyílóban, körülnézett, majd megnyugodva visszahúzódott. - Nem ide csapott be! - hirdette ki három ággyal odébb egy nyugalmazott ezredes, aki, bár mind a két fülére nagyothallott, megfellebbezhetetlen széljegyzetekkel kísérte a ballisztikai eseményeket. A mennyezetről apró vakolatdarabok hulltak az ágyakra. - Atyaúristen! - sikította egy női hang a pince túlsó sarkában. - Nem bírom tovább! - Senki sem mozdult. Egy szemüveges öregasszony halkan elsírta magát. - Fulladjon meg! - mondta hangosan Finiász tanácsjegyző felesége, egy egérarcú, apró, fekete asszony. - Egy mázsa krumplija van a pincében, de egy szemet sem adna belőle. - A pince vöröskeresztes ápolónője mogorva arccal felcihelődött ágya széléről, s ecettel felmosta az elájult asszonyt. De egy negyedóra sem telt el, s a hattyúnyakú Milossné is az ecetes szivacs alá került.

Milossné az ügyvéd mellett ült, a két ágy között, egy alacsony zsámolyon, s vastag irhabundájába süllyedve, lehajtott fejjel, mozdulatlanul hallgatta a kontya fölött ide-oda cikázó beszélgetést. Ha olykor felkapta szemét a padlóról, amelynek szürke cementjében - mint egy magömlésben - egy megvalósulhatatlan világ ábrándjait kutatta, fémes csillogású tekintete Finiász tanácsjegyző szögletes, vérmes arcára kúszott, egy lélegzetnyi időre megállapodott rajta, majd sietve visszaereszkedett alvilági látomásai közé. Teste ilyenkor mintha hangot váltana, megperdült, nyaka kipirult, szép gyöngyfogai önfeledten kivillantak duzzadt, vörösre festett ajkai közül. A tanácsjegyző elfordította arcát.

- Vagy sikerül, vagy nem! Mert nemhogy Budán, de még Németországban is utolérnek, tanácsjegyző úr! Miben bízik még? - hallotta az ügyvéd hangját.

Milossné felvetette fejét, tekintete egy másodpercre megpihent a tanácsjegyző arcán, a térde egy kissé szétnyílt. Ajka is mozgott, de nem lehetett hallani, mit mond, mert a hirtelen robbanás és a sarokban ájuldozó asszony sikoltozása minden más hangot elnyomott.

- Egy mázsa krumplija van a pincében, de egy szemet nem adna belőle - mondta volt Finiászné, aki szürke egérarcával, vézna testével úgy nem illett hatalmasan megtermett férjéhez, mint ahogy a széna illatával nem lehet jóllakatni egy éhes ökröt. Vagy lehet? Milossné gépiesen megrázta a fejét. A pince nyirkos levegője még jobban elnehezedett az ecet szagától.

- Atyaúristen, nem bírom tovább - sikította a sarokban az asszony -, ebbe bele kell őrülni!

Milossné újra felvetette fejét.

- Mit gondol, doktor úr? - kérdezte az ügyvédtől. - Ha az oroszok bejönnek, akkor vissza kell adnom a lakást?

- Zsidólakás volt?

Az asszony szótlanul bólintott.

- Alighanem - mondta az ügyvéd. - Attól is függ nyilván, visszajön-e a régi tulajdonosa.

- Nem is ismerem.

A tanácsjegyző nevetett.

- Majd megismerkednek, ha visszajön.

- S ha nem jön vissza? - kérdezte az asszony félrefordult arccal az ügyvédhez intézve a szót, mintha nem halotta volna meg a tanácselnök alattomos nevetését.

- Miért ne jönne vissza! - morogta az ügyvéd ingerülten. - Mihelyt kitesszük a lábunkat, ki fognak törni a gettóból, mint a vadállatok. Hacsak...

- Hacsak nem robbantják fel a gettót, ugye? - kérdezte az asszony rekedten.

- S ha felrobbantják! - mondta egy idő múlva a tanácsjegyző. - Egy családtag csak megússza a retyerutyájukból, s az akkor megveszi magán, nagyságos asszony, a Krisztus hét sebét.

Milossné felemelte hirtelen kigyúlt madárarcát, tompa tekintete kifényesedett.

- Rajtam? - kiáltotta érdesen. - Hát mit ártottam én nekik? Én küldtem őket a gettóba? Egy üres lakásba költöztem be, amelyet a hatóság utalt ki nekem. Az én hibám, hogy...

- Csendesebben! - mondta az ügyvéd.

De Milossné nem hederített a figyelmeztetésre. Lassan felhúzódzkodott a zsámolyról, s két tenyerét végigsimítva vékony derekán, lábait szétvetve, felsőtestét kissé előrehajlítva, teljes testével a tanácsjegyző felé fordult.

- Mi baja velem? - kérdezte halkan, majdnem alázatosan. - Mit kínoz?

- Hogyhogy? - morogta az ember elvörösödve, s egy gyors pillantást vetett feleségére.

Milossné behunyta szemét.

- Ki fognak tenni a lakásból?

- Mit izgul, Ilonka! - mondta az ügyvéd egyre ingerültebben. - Egyelőre még az sem bizonyos, hogy egy kő is megmarad abból a lakásból... vagy hogy maga élve beteszi-e még oda a lábát. Ha így folytatják, valamennyien elevenen megégünk ebben a pokolban.

Ezúttal az akna alighanem magába a házba csapott be: a padló felemelkedett a lábuk alatt, a falakból por szállt fel, s az asztalról csörömpölve legurult egy pohár. Az ügyvéd felesége mind a két kezével belekapaszkodott az ágyba.

- Tehát kitesznek a lakásból? - ismételte Milossné. - S ki fogja nekem megtéríteni, amibe a ciánoztatás és az újrafestés került? Maga, aki kiutalta nekem a lakást?

- Én? - kérdezte a tanácsjegyző elhűlve.

Az asszony hirtelen mind a két kezét arcára csapta, s teljes hosszában levágta magát az ágyra. A sírógörcs egy szempillantás alatt felbontotta sovány teste zárt fegyelmét, végtagjai ingerülten csapkodtak, mint ahogy viharban a fa önmagát korbácsolja, hasa szemérmetlenül kidomborodott ágyéka fölött, nyaka vonaglott, mintha ki akarna szakadni testéből, egyik befűzetlen cipője leröpült lábáról. Az eszméletlenség árnyéka sötétre festette arcát. Jó egy félórába telt, amíg a görcs feloldódott, vad rikkantásai, amelyekkel az egész pincét felkavarta, elcsendesedtek, s ájulásából átmenet nélkül mély álomba merült.

Az ágyútűz is elállt addigra. A pince hirtelen kiürült; csak a gyerekek maradtak lenn - néhány asszony felügyelete alatt - s egy gyászruhás, németesen beszélő öregasszony a fiával, akiket valamelyik szomszédos házból költöztettek be. A szellőztetőt kinyitották, az asszonyok söpörni kezdtek. A nagy tűzhelyben keményen pattogott a nyers, ázott fa. A szomszéd házból, amelynek vízvezetékét ezúttal - a délelőtti támadásra való tekintettel - újra megnyitották egy órára, a vici két vödör vizet hozott át.

- Ennyi az egész? - kérdezte az ügyvéd felesége, a ház légóparancsnoka, amikor látta, hogy a vici a tűzhely mellé állítja a két vödröt, s favágáshoz készülődik.

Az ember vállat vont.

- Hisz ez még főzéshez sem elég - mondta az asszony. - Az árnyékszékbe is kell még két vödörrel.

- Úgysem jutok már sorra - dörmögte a vici. - A fél utca ott tolong, s tizenkettőre lezárják a vizet.

- Ne feleseljen! - mondta az asszony élesen.

Mire a vici a két újabb vödörrel visszatért, Bórné már nem volt a pincében. Az ember átkozódva úgy vágta le a két vödröt a tűzhely mellé, hogy a fél víz kiloccsant belőlük. Az arca egy verejték volt.

- Ezt a fajtát is gettóba kéne zárni - mondta meggörbült háttal, keskeny szeme a kiugró pofacsont fölött izzott a gyűlölettől. - Hát ezek nem éppúgy nyúzzák az embert, mint a zsidók, hogy verje meg őket az Úristen!

Özvegy Daniskáné, aki térden állva, buzgón törölgette a kilöttyentett vizet, az ember felé fordította kipirult, szelíd arcát.

- Nem szabad káromkodni, Péter bácsi! - mondta csendesen. - Nem lesz attól az ember sem bölcsebb, sem kövérebb!

- De igaza van neki - vélte az egyik söprögető asszony. - Mert a Bórné nagyságos asszonynak sem törne le a keze, ha egyszer reggeli meg tízórai között megfogná a seprűt.

- Lefogyna szegény - mondta egy másik asszony.

A vici, aki görnyedt háttal, tekintetét a padlóra meresztve, mozdulatlanul állt a tűzhely mellett, hirtelen sarkon fordult, s vállát riszálva, elindult az átjáró felé. A lécajtóhoz érve hátrafordult.

- Megyek tízóraizni - mondta gúnyosan, seszínű bajszát pödörgetve. - De azt mondom én, asszonyok, hogy nem lehet az tisztességes világ, amikor az embernek lopni muszáj.

Mialatt az asszonyok a megadott fonalat követve, a maguk szeszélyesen kanyargó fürge s részletező képzeletével sorra szemügyre vették az úr és a szolga közti viszonylatok változatos tájait, szimatoló hegyes orral bepislantottak az uraságok megrakott éléskamráiba, leltárba vették a soha nem látott s mégis dekára ismert készleteket, felmérték a lebbencsleves s a füstölt oldalas közti szépészeti s anyagi különbségeket, s a kalandból egy bús honleányi sóhajjal hazatérve, edzett ujjakkal s tűrő lélekkel nekiláttak a lebbencsleves megvalósításának, özvegy Daniskáné és Mari néni egy sarokba félrevonulva, halk, de izgatott társalgásba kezdett.

- Hallotta, mit mondott? - kérdezte özvegy Daniskáné. - Hogy az embernek muszáj lopni! Hátha most megy a kazánházba szénért?

- Tegnap is ilyenkor láttam kijönni.

- Halkabban! - súgta özvegy Daniskáné.

Mari néni megfordult, s egy gyors pillantást vetett a háta mögött, a fal melletti karosszékben bóbiskoló gyászruhás, németesen beszélő öregasszonyra s mellette ülő fiára.

- Ezektől nem kell tartani - mondta -, ezek zsidók.

- Zsidók? - kérdezte özvegy Daniskáné elhűlve. - Mit mond... hogy zsidók?

- Valamilyen amerikai útlevelük van - tájékoztatta Mari néni -, azért nem vitték el őket idáig. Menjen már ki a kazánházhoz, Daniskáné!

- S mit mondjak, ha ott talál? - kérdezte az öregasszony, mialatt gondterhelt léptekkel elindult a kijárat felé.

Özvegy dr. Veress Károlyné, a gyászruhás, németesen beszélő öreg hölgy minden reggel pontosan öt órakor felébredt karosszékében. Minthogy környezetét restellte volna felébreszteni, egyedül pedig nyolcvanéves s már kissé bizonytalan lábával, szemével nem mert nekiindulni az útnak - amelynek pöttömnyi, alattomos kalandjaitól jobban félt, mint egy bombatámadástól -, meg kellett várnia, míg hét óra körül az egész pince fel nem ébred, s fia, egyik kezében a csöpögő gyertyacsonkkal, a másikban az öreg hölgy három retiküljével, vállkendőjével és esernyőjével hátravezetheti a folyosó legvégén levő kis fáskamrába, ahol a savanykás szagú tölgyfahasábok között, egyik kezével a falnak támaszkodva, halk, de mérges dünnyögéssel végre megoldhatja szervezete hajnali feszültségét. - Mit tudod te, micsoda kínszenvedés az, ennyi ideig várni! - közölte fiával reggelenként, változatlan szöveggel s hanghordozással, mialatt botjával óvatosan kitapogatva a folyosó egyenlőtlen kőkockáit, mohón, de nagy körültekintéssel igyekezett célja felé, vastag, fehér kendőbe bugyolált fejét előreszegezve, bal karját kinyújtva, felsőtestét karja után döntve, eleven példájaként a lendületes szenvedélynek, melynek ütemét csak egy hosszú élet baljós tapasztalatai fegyelmezik.

Hajnali öttől hétig az idő javarészt e tapasztalatok latolgatásával telt el. Az öreg hölgy fáradt szemét a pince túlsó oldalán pislákoló örökmécsesre függesztve - mely mint egy messzi őrtorony tüze, figyelmeztetett, de nem világított -, óvatosan szemügyre vette élete változatos korszakait. Az ásványi merevségű emlékek sorjában megelevenedtek, s imbolygó, hatalmas árnyéktestüket áthúzták a homályos pincén, amely nem restellt nyomban behódolni az ármányos nemlétnek, s mint egy forgószínpad, készségesen ölébe vette a gyorsan váltakozó jelenségeket.

- Csak tudnám, hány óra van! - mormolta olykor az öreg hölgy egy-egy jelenés után, botjával a kövezetet csapkodva, ha szervezete egy vaskosabb ujjmutatással az idő múlására figyelmeztette. - Örökké akartok aludni, majmok!

A tapasztalatok mérlegelésére napközben is bőven akadt idő. Minthogy a pince lakói (egy hete ismerte őket) szemlátomást elhúzódtak tőle San Salvador-i állampolgársága miatt - amelyet utolsó élő rokona Svájcból küldött el neki -, fia pedig az alatt a kevés idő alatt, amit a pincében töltött, leszegett fejjel, hallgatagon ült mellette, özvegy Veressnének nemcsak múltja vizsgálatára, de magasabb időtöltésre is jutott ideje: verseket szavalt, félhangon mormolva, tágra nyílt, lelkes szemekkel. Mint a föld, amely mélyebb rétegeiben megfogja és megrögzíti őskora történelmét, de felületének változatait órák alatt elfújja a szél, az öregasszony emlékezete megóvta élete pliocén eseményeit, amelyek megkövesedve, sértetlenül álltak minden válságot, s amit tizenhét éves korában betéve megtanult, Goethe- és Byron-verseket, egész jeleneteket Shakespeare szomorú játékaiból, Klopstock-ódákat és Lessing-disztichonokat, azt egy szónyi sérelem nélkül, létük régi pompájában, teljes alakjukkal, mint egy ásványgyűjteményt cipelte magával sírja felé, de porként elhullajtott minden újabb kori eseményt, s gyakran arról is elfelejtkezett, hogy idegen házban él, idegen emberek között, s egy paraszthajszálon múlik, hogy agyon nem lövik. - Heraus in euere Schatten, rege Wipfel! - szavalta karosszékében ülve hajnalban, ha hólyagja már nagyon felbosszantotta, s fejét ingatva, feddő, felháborodott tekintettel mérte végig hálótársait, akik az örökmécses imbolygó, gyenge fényében mit sem sejtve, vidor egyetértésben horkoltak vastag dunyháik alatt.

- Hallottad, Tamás, ezek azt mondták, hogy zsidók vagyunk! - súgta fiának, amikor özvegy Daniskáné, s Mari néni a karosszéke mellett elhaladva, kibaktatott a folyosóra. - Vajon honnét tudják?!

- Ne törődjék vele, anyám! - mondta a fia.

- Már hogyne törődnék vele - dörmögte az öregasszony. - Amilyen bolondok ma az emberek, még feljelentenek!

Az előtér ajtaján két idegen férfi lépett be a segédházfelügyelő kíséretében. Néhány pillanatig állva maradtak a bejárat mellett, szemügyre vették a pincét, majd egyenesen az öregasszony karosszéke felé tartottak. Az egyik férfi megemelte kalapját.

- Özvegy doktor Veress Károlyné?

A fia felállt.

- Igen, az anyám.

- Az anyja - ismételte a férfi. - Veress Tamás?

- Én vagyok.

- Államrendőrségi detektív - mondta a férfi. - Vegyék magukhoz az irataikat, s jöjjenek velünk.

Az öreg hölgy, aki időközben megkezdte napi tornagyakorlatait - mindennap, reggeli előtt 400 kar-, csukló-, láb-, térd- és bokagyakorlatot végzett pontosan meghatározott sorrendben és elosztásban -, vízszintesen kilendítette mind a két karját a detektív felé.

- Pardon - mondta -, hogy meg fogom váratni az urakat, de most nem mehetek. - Kezének egy kecses mozdulatával a szomszédos ágyra mutatott. - Tessék addig helyet foglalni! Egy fél óra alatt végzek, s rendelkezésükre állok.

- Micsoda? - kérdezte a detektív.

Az öreg hölgy újra kilendítette mind a két karját.

- Nem szívesen váratom meg az urakat - mondta kissé lihegve -, de tornámat nem szakíthatom félbe. Nem tart ugyan sokáig, de utána pihennem is kell egy fél órát, mert a gyakorlatok után rendszerint egy kissé fel vagyok hevülve. Most pedig nem beszélek tovább!

A pincében maradt asszonyok már körülállták a kis csoportot. Veress Tamás, aki időközben félrevonta a másik detektívet, rövid alkudozás után elérte, hogy nyolcvanéves anyját - akinek szökésétől aligha kellett tartani - a pincében hagyják, mialatt ő a detektívekkel a főkapitányságra megy. A rendészeti osztályról - ahol bemutatta San Salvador-i állampolgársági bizonyítványaikat, Keokh-engedélyét s a svájci konzulátus levelét, amelynek értelmében jogukban van keresztény házban lakni - már egy óra múlva elengedték. De nem ment haza. Egy kis kerülővel - amely alatt megbizonyosodott, hogy nem követik - a gróf Tisza István utca egyik házába tért be.

Egy műterem ajtaján csengetett be. Ötször kellett csengetnie.

- Késtél - mondta a férfi, aki ajtót nyitott.

Veress nem felelt rögtön. Egy konyhazsámolyra ült le, s kigombolta kabátját.

- Itt vannak az iratok - mondta. - Egy nagyváradi és egy kolozsvári születési bizonyítvány, két házasságlevél ugyanonnét, egy katolikus keresztlevél Nagybányáról. A reformátust még nem tudtam megszerezni. Három svéd menlevél. Kettő meg kettő, az négy, öt, nyolc. Megvan?

Begombolta kabátját.

- Majdhogy le nem buktam - mondta rekedten. - Bevittek a főkapitányságra, zsebemben az iratokkal. Szerencsére nem motoztak meg.

- Honnét vittek be? - kérdezte a férfi.

- Az óvóhelyről.

- Feljelentés?

- Igen.

- Akkor jó lesz, ha elköltöztök - tanácsolta a férfi. - Estére már beállíthatnak a nyilasok.

- Van valami helyed? - kérdezte Veress.

A férfi a fejét rázta.

- Kilátás sincs?

- Az sincs.

- Adj egy cigarettát! - mondta Veress. - Egy éjszakára nem jöhetnénk el hozzád?

- Nem lehet - dörmögte a férfi. - Ide senki sem jöhet.

A fiatalember felállt, s a kijárat felé indult. Az ajtónál még egyszer hátrafordult.

- Nem szeretném, ha anyámat kivinnék a Dunapartra - mondta. - Egy éjszakára engedd ide! Tudom, hogy már mások is aludtak nálad.

A férfi újra megrázta fejét.

- Nem lehet - morogta -, nagyon sajnálom. Nézz ide holnap vagy holnapután estefelé, talán találok valami helyet.

A felesége, egy ősz hajú, rózsaszín arcbőrű, kövér asszony, aki a beszélgetés alatt a konyhaasztalon, egy kék melencében kenyeret dagasztott, hirtelen hátrafordult.

- Minek jöjjön - mondta idegesen -, úgysem tudunk neki helyet szerezni! Ha két nappal előbb jön...

- Peched van - dörmögte az ember ásítva, s kinyitotta az ajtót.

Messziről tompa dörgések hallatszottak, mint egy távoli tekepálya dorombolása. Zuhogott az eső. Mire Veress hazaért, a lakók java része már leszállingózott a lakásokból, a pince zsongott az eleven beszédtől. Anyja csukott szemmel ült a karosszékben. Csontos arca, vésett állával s egyenes, nagy orrával kemény volt, mint egy sírfelirat. Noha mind a két fülére kissé nagyothallott, már messziről megismerte fia lépteit: arca hirtelen kigömbölyödött, szeme kinyílt, megnőtt, s ragyogni kezdett.

- No! - morogta.

- Nincs semmi baj, anyám - mondta a fia. - Csak az iratainkat akarták látni. Sokáig kellett várni, mert sokan voltak előttem!

Az öregasszony bólintott.

- Gondoltam - mondta. - Sokáig tartott. Segíts felállni!

- Minek?

- Hogy minek? - dörmögte az öregasszony mérgesen. - Hátra akarok menni. Reggel hét óta nem voltam künn. Mit gondolsz, meddig bírja az ember! Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra, mondta ilyenkor az apád.

Visszajövet az előtérben megállt az udvarra vezető csigalépcső mellett.

- No, jól leráztam őket? - kérdezte. - Megmondtam nekik, mi? Hogy én menjek velük a főkapitányságra, igazolni magamat! Mintha itt nem is nézhették volna meg az iratokat. Megijedtek tőlem, mi?

- Meg, anyám - bólintott a fiú. Az öregasszony elnevette magát.

- Láttad volna az arcát! - mondta, mialatt télikabátja belső zsebéből nyögve kiszedte vékony batisztzsebkendőjét, s megtörölte vele száját. - Úgy bámult rám, hogy attól féltem, menten megüti a guta. Legszívesebben megkérdeztem volna tőle: tisztelt úr, ön nem tudja, mi a testnevelés?

Az udvar felől repülőgépzúgás hallatszott.

- Légitámadás? - kérdezte az öreg hölgy. - Jó, hogy hazajöttél. Ha kettőig nem jössz haza, utánad szaladtam volna.

Tamás elnevette magát.

- A főkapitányságra?

- Már meg is beszéltem Mari nénivel, hogy elkísér - közölte az öregasszony. - Kettőig várunk, mondtam neki, amikor mellém ült megvigasztalni, ha addig nem jön haza, akkor elmegyünk érte... Nem lehetne felmenni az udvarra sétálni?

- Most nem lehet, anyám.

Az öregasszony arca hirtelen pipacsvörössé vált mérgében.

- Hát meddig várjak még! - kiáltotta, s botjával nagyot csapott a kövezetre. - Tegnap azt mondtad, hogy az oroszok már a Keletinél vannak. Amikor huszonkét évvel ezelőtt, 1922-ben visszaérkeztünk Savanyúkútról, s nem járt sem villamos, sem taxi, öregasszony létemre, gyalog, egy háromnegyed óra alatt értem haza a Keletitől az Árpád utcába. Ezek meg most már egy teljes napja masíroznak...

Fejük fölött a csigalépcsőn léptek hallatszottak, az öregasszony elhallgatott.

- Ki jön ott? - kérdezte hangosan, fejét felvetve. - Az ügyvédné?

- Személyesen, nagyságos asszony - köszöntötte Bórné, aki időközben leért a lépcsőn. Férje, aki mögötte haladt, szótlanul megemelte kalapját, s továbbment. - Hát ugye, megjött a fiú? - mondta az asszony mosolyogva; hatalmas, piros arca, hars fogaival a pince fáradt levegőjében is úgy tüzelt, mintha a nyár protoplazmájából gyúrta volna egy jókedvű isten. - Nem megmondtam, nagyságos asszony, hogy nem lesz semmi baj, biztos várnia kell a fiúnak...

Karon fogta az öregasszonyt.

- Tessék beljebb fáradni - mondta -, mert alighanem légitámadást kapunk... Egyszóval, elengedték a rendőrségről, Veress úr?

- Amint látja, nagyságos asszony.

- S az iratait persze visszaadták.

A fiatalember nem felelt. Megvárta, míg anyja az előtérből be nem lép az óvóhelyre, s botja hangos kopogásával elindul az ágyak között kanyargó keskeny ösvényen.

- Egy pillanatra! - mondta az ügyvédnének, aki épp utána akart indulni. - Ön jelentett fel bennünket a rendőrségen?

Az asszony lassan hátrafordult.

- Hát ezt honnét szedi? - mondta nyugodtan, de arca egy árnyalattal sápadtabb lett.

- A detektív megmondta.

- Hazudott a detektív - felelte az asszony. - Nem jelentettem fel magukat. Jártam a rendőrségen, s megkérdeztem, jogomban van-e külföldi állampolgárt a házban tartani, de semmilyen feljelentést nem tettem maguk ellen. Házparancsnok vagyok, Veress úr, s felelősséggel tartozom.

- A nyilaspártban is megérdeklődte? - kérdezte a fiatalember.

- Mi közöm nekem a nyilaspárthoz! - kiáltotta az asszony. A viharlámpa fénye megvillogtatta állatian fehér fogait, nagy, fekete kontya kék szikrákat vetett. - Jól tudja, hogy nem vagyok nyilas.

A fiatalember bólintott.

- Nem tudom - mondta szárazon. - De ha nem az, akkor kár volt feljelenteni bennünket, nagyságos asszony. Mert ha most a rendőrségről valaki ránk szabadítja a nyilasokat, akkor innét ma éjjel nemcsak bennünket visznek el.

A délután aránylag nyugodtan telt el, a várt légitámadás is elmaradt. Híre járt, hogy a németek Székesfehérvár környékén áttöréssel kísérleteznek, s az oroszok most nyilván ezen a frontszakaszon vonták össze minden légierejüket. A pince zárt napirendje felbomlott, a két nagy helyiségben alig tíz-tizenöt ember lézengett, s ezek is nagyobbrészt aludtak, vagy ellazított idegekkel szótlanul hevertek ágyukon. A nők szétszéledtek a lakásokban, a férfiak nagyobb része az udvaron cigarettázott, vagy a kapuból nézegette a rommá lőtt utcát s a gyorsan sötétedő, téli égboltot, melynek alacsonyan lógó felhőzetén olykor egy-egy távoli ágyú toroktüze suhant át. A Duna felől időnként egy-egy heves szélroham vágott ki az utcára.

Milossné az előtérben, szemben a lépcsővel, a folyosó egyik beszögellésében cigarettázott. Amikor Finiász tanácsjegyző, az udvarról bejövet, befordult az óvóhelyre vezető keskeny benyílóba, eldobta cigarettáját.

- Beszélni akarnék veled - mondta halkan a férfi háta mögött.

A sötétség ellenére észrevette, hogy a tanácsjegyző megrezzen, s nemhogy megállna, de még egy gyors lépést tesz az óvóhely felé; csak aztán fordul meg.

- Mit leselkedsz rám? - kérdezte idegesen.

Az asszony nem felelt a kérdésre.

- Hátramegyünk - mondta. - Beszélnem kell veled.

- Mit kell annyit beszélni! - morogta a férfi. - Beszélni... beszélni...

A körbefutó folyosó mentén kétoldalt kisebb pincerekeszek nyíltak, amelyeket a módosabb lakók egy-egy pamlaggal, karosszékkel, függönnyel magántársalgóknak rendeztek be; egyikük-másikuk még kályhával is felszerelte, s itt töltötte az éjszakát is. Milossné pincéje a folyosó legvégén, közvetlenül a kazánház mellett feküdt. Az ajtó elé érve, a tanácsjegyző megállt.

- Nem megyek be - mondta, amikor meghallotta, hogy az asszony kulcsai közt keresgél.

Ez nem felelt, az ajtó csikorogva kinyílt.

- Nem hallod? Nem megyek be!

- Félsz tőlem? - kérdezte az asszony.

A mennyezet itt olyan alacsonyan húzódott, hogy az ember önkéntelenül lehajtotta fejét, nehogy bevágja a sűrű sötétségben.

- Minek menjek be? - morogta a férfi. - Ha csak beszélni akarsz, itt is beszélhetünk.

Bent a fülkében gyufa sercegett.

- Az arcodat akarom látni - mondta az asszony. A gyertya halovány fénye, mint egy áttetsző, sárga fátyol hullt karcsú, hajlékony nyakára, s hirtelen kifényesítette a sovány madárarcából kiugró, duzzadt, piros ajkakat. Feje mögött, a deszkafalon egy Krisztus-kép lebegett a sárga fénytócsában. - Gyere be, Lajos, ne félj tőlem! - mondta az asszony. Egy sima mozdulattal hirtelen a tanácsjegyző előtt termett, s mindkét karjával átfonta nyakát. A férfi hátrarándult.

- Hagyjuk ezt! - morogta ingerülten.

Az asszony azonnal leejtette karját.

- Lajos, mit vétettem ellened? - súgta. Szeme könnybe lábadt, arca elszürkült, mint egy kihalt utca.

- Nincs most más gondunk, a krisztusát! - szitkozódott a férfi, s öklével ingerülten rávágott a vékony deszkafalra. A tompa koppanásra, mint egy megnövekedett visszhang, mennydörgésszerű robbanás felelt az udvar felől. A felvilág hörgése meglibbentette a gyertya lángját, az árnyékok vad bakugrásokba fogtak a piros szőnyegekkel s függönyökkel bélelt, keskeny fülkében. S még el sem ült a légnyomás, már egy újabb dörrenés sivított végig a folyosón, a falak megremegtek.

- Ezek belövések? - kérdezte az asszony.

- Hát mi volna? - mondta a férfi gúnyosan. A vér fejébe szállt a lefojtott dühtől. - Megkérhetnélek, hogy ne ajánlgasd magad a feleségem szeme láttára? - morogta, előretolva hatalmas, négyszögletes állát. - Azt hiszed, az emberek vakok? A kutyaúrmindenit, nincs benned már semmi szégyenérzés?

- Nincs - felelte az asszony egyszerűen.

- Hát énnekem elég volt ebből! - fakadt ki a tanácsjegyző olyan dühvel, hogy a térde remegni kezdett. - Elég volt...

- Belőlem?

- Belőled is.

- Akkor miért nem mész?

Az ember lesütötte szemét, szája alig észrevehetően megvonaglott. Néhány pillanatig szótlanul maga elé nézett, majd bizonytalan mozdulattal tarkójához nyúlva, lassan megfordult. De még mielőtt befejezte volna a fordulatot, az asszony melléje lépett, s megfogta karját.

- Lajos - mondta könyörögve -, mit vétettem?

- Semmit.

- Nyugodj meg, könyörgök! - A férfi nyakára fektette hűvös tenyerét.

A becsapódások most már egymást érték, a szűk deszkafülke reszketve táncolt a hanghullámokon. A piros falikárpit szélén függő Krisztus-kép is ide-oda billegett a légnyomásban, amely az önfenntartás és a búcsú két partja között úgy dobálta a bútorokat - a piros plüsspamlagot, a hajlított lábú asztalt s a két bársonyszéket -, mintha hirtelen kiszívta volna minden súlyukat. A fülke egyre törékenyebb lett, s egyre jobban hiányzott belőle az alázat.

- Semmit sem vétettél - ismételte a tanácsjegyző fogait csikorgatva. - Csak épp hogy a szoknyádat fel nem emelted a feleségem szeme láttára. Nem érted, elegem volt belőled!

- Nyilván más gondjaid vannak - mondta az asszony tisztán, tagoltan hangsúlyozva minden szót.

- Tessék?

- Az irhádat félted, nemde? - Előrehajolt, szeme, mint ugrás előtt a macskáé, hirtelen elszűkült, mind a két öklét ágyékára nyomta.

- Fenyegetsz? Vigyázz, megütöd a bokádat!

- Még átlóghatsz Budára - súgta az asszony. - Eriggy, eriggy, lógj át Budára, amíg nem késő. Mert itt hamarosan olyan idők lesznek, hogy akinek csak ellensége van is, az már ma megáshatja a sírját.

- Fel fogsz jelenteni?

Az asszony szótlanul bólintott. A padló újra felemelkedett lábuk alatt, az ajtóhasadékon por csapott be. Mindketten önkéntelenül leültek a piros plüsspamlagra.

- Miért ne? - mondta az asszony egy idő múlva szenvtelen hangon. - Ha tönkretettél, én is tönkreteszlek. A lakásomat is elveszik...

- Mivel tettelek tönkre?

- Nem szeretsz!

- A szűzanyjakeservit, most szeresselek? - ordította a férfi, hogy túlkiáltsa az egymást követő robbanásokat. A gyertya elaludt.

- Elaludt a gyertya - mondta megdöbbenve, önkéntelenül csendesebben. - Mit akarsz tőlem?

A pamlag nyikorgott. - Lajos - hallatszott egy idő múlva az asszony hangja a sötétben. - Miért bántsuk mi egymást?

- Gyújtsd meg a gyertyát - mondta a tanácsjegyző.

Az asszony felelet helyett közelebb húzódott, s egy szemérmetlen mozdulattal a férfihoz nyúlt. Ez azonban hátrarántotta magát. Egy pillanatra csend lett.

- No, látod! - súgta a nő lihegve. - Tudtam, ugye, hogy már nem szeretsz. Most aztán eriggy... s ebben az életben ne lássalak többé!

Megvárta, míg a zseblámpa himbálódzó sugárkévéje el nem tűnik a forduló mögött, aztán kulccsal magára zárta a fülkét, és lefeküdt a pamlagra. Finiász tanácsjegyző egyenesen az óvóhelyre tért vissza, amely időközben újra teljesen megtelt. Bórék még nem voltak helyükön, felesége azonban már lefeküdt, s a gyereket vacsoráztatta. Zsíros kenyeret kapott, s egy szép piros almát. Két ággyal odébb egy szőke hajú, sovány kamasz, a viceházmesterné öccse, hátát a falnak támasztva, kidülledő szemmel nézte a kényesen eszegető gyereket, szája önkéntelenül rámozdult a lusta rágcsálás ütemére. A tanácsjegyző leült a karosszékbe.

- Hol voltál? - kérdezte felesége. - Mi bajod? - tette hozzá ijedten, amikor észrevette, hogy az ember vérmes, nagy, szögletes arcán, orra mentén s homlokán vastag cseppekben kiült a verejték.

Ez a gyerekre nézett, s szótlanul megrázta fejét.

- Beszélhetsz - mondta az asszony halkan. - Nem figyel ide.

A két pincét elválasztó lécajtó csikorogva kinyílt. Bórné, egy nagy tálcával kezében, szemét aggodalmasan az összecsengő tányérokra és csészékre függesztve, lassú léptekkel közeledett feléjük.

- Beszéltem vele - mondta a tanácsjegyző gyorsan.

- Nos?

- Szakítottam.

- Félreérthetetlenül? - kérdezte az asszony halkan, közelebb hajolva.

Az ember a fejével igent intett. - Kár volt - súgta. - Elsiettük a dolgot. Megfenyegetett.

- Mivel?

- Hogy feljelent. Nem fogom ép bőrrel megúszni. Várhattál volna még.

Az egérarcú, apró, fekete asszony megfogta az ölében ülő tányért, amelyen még egy darab zsíros kenyér feküdt, s teljes erejéből földhöz vágta. A cserepek szétfröccsentek a cementpadlón, a mellette fekvő gyerek megrándult, mintha arcul csapták volna.

- Mi az, te is bombázol bennünket! - mondta Bórné, aki magasan megrakott tálcájával épp akkor ért az ágyhoz. - Csigavér, gyerekeim, itt a vacsora! Lajos, vegye le a teáskannát a tálcáról!

- Hol főzte? - kérdezte az ember.

- Fent a vicinél. Ott valamivel vígabban vannak, gyerekeim - mesélte az asszony, mialatt a tálcát leállította az ágyra, és szétrakta körülötte a tányérokat. Nagy, fekete konttyal koronázott, telt arca úgy hajolt az aranysárga selyempaplan fölé, mint egykor Ceresé, amikor szemügyre vette Görögország érő búzatábláit. - Egy fél tucat fegyveres pártszolgálatos ül a konyhájában, az asztalon glédában állnak a borospalackok, előttük a földön pedig egy nagy ruháskosár tele selyeminggel, új cipőkkel, damaszt abroszokkal, nem tudom, mi mindennel. Két aranyórát is láttam az asztalon.

- Már nem sokáig örvendeznek - morogta a tanácsjegyző.

- Lehet - felelte az asszony kurtán. - Látta egyébként, hogy a zsidót elengedték a rendőrségtől?

- Jól tették - kiáltotta Finiászné olyan hangosan, hogy a szomszédok közül többen kérdő arccal feléje fordultak. Az ügyvédné leült két ágy között egy zsámolyra, és betöltötte a teát. - Hogy könyörögtem Károlynak - mondta csendesen -, hogy menjünk át Budára, az anyám villájába! Itt egy hét múlva úgy fognak lógni sorjában az emberek, mint a szárazkolbász a padláson.

- Mi is? - kérdezte Finiászné, egy gyors pillantást vetve az urára.

- Mi is.

- Hol fogunk lógni, anyukám? - kérdezte a gyerek, aki közben végzett a szép piros almával, s a csutkát a viciné öccsének a fejéhez vágta. Ez a keze fejével letörülte arcát, s elfordult. A sarokban özvegy Daniskáné és Mari néni két konyhaszéken kuporogva, kipirult arccal, izgatottan suttogva, szövögették közös gondjaik fekete kelméjét. - Maga már tudta - kérdezte Daniskáné -, hogy a vicinél nyilasok vendégeskednek?

- Hisz épp onnét jövök - súgta a csizmadia özvegye -, már beszéltem is velük.

- Mit mondanak?

- Meg vannak veszve - közölte Mari néni ijedten. - Hoztak egy ruháskosarat teli arannyal, gyémánttal és bakancsokkal, azon osztozkodnak. A vici meg ott áll mellettük, kegyetlenül nézi őket, s azt mondja, hogy neki nem kell belőle, mert úgyis vissza kell mindent adni.

- Vissza? - kérdezte özvegy Daniskáné megszeppenve.

- Vissza hát! - bólintott Mari néni, s férjétől örökölt pápaszeme szigorúan megvillant a gyertya lángja fényében. - Nem hallotta, hogy a Milossné nagyságának is vissza kell majd adnia a lakást?

Az öreg mosónő nem felelt.

- Most elosztják a holmit, éjjel meg elmennek razziázni - folytatta a csizmadia özvegye. - Vért szagolni, mielőtt felkötik őket, mondják. Meg vannak veszve, Daniskáné!

- Felkötik őket? - ismételte az özvegyasszony.

Mari néni bólintott.

- Nézze csak, mi baja Finiász úrnak? - kérdezte, s pápaszemét megigazítva, szemügyre vette a három ággyal odébb ülő tanácsjegyzőt. - Nézze, hogy vacog a foga, az arca meg olyan, mint a halál.

- A homlokáról csöpög a verejték - állapította meg özvegy Daniskáné.

- Beteg ez alighanem - vélte Mari néni. Még egy fürkésző tekintetet vetett a tanácsjegyzőre, aki fejét leejtve, kezében a kis csészével, mozdulatlanul bámult maga elé a padlóra, aztán fürgén felugrott. - Megyek hátra, elküldöm a fiút - súgta. - Mert hátha épp itt kezdenek el razziázni!

- Jézusmária - súgta vissza Daniskáné.

- Mi baja?

- Megyek magával! - mondta Mari néni, s felcihelődött.

Egymás mögött indultak útnak az ágyak között vezető keskeny ösvényen, amely a lécajtón, majd a másik pincén át az előtér felé vezetett. A pincelakók nagyobb része már feküdt, egyikük-másikuk már el is szenderedett. A második pincében, szemben a kijárattal, két cölöp között, egy külön gyertyával kivilágított fülkében, mely minden erejével magába zárkózott, s fényét is visszatartotta, néhány férfi kártyázott, sötétvörös arccal hajolva az asztal fölé.

- Jézusmária - súgta özvegy Daniskáné, amikor kiléptek a hideg előtérbe.

- Mi baja már megint?

Tiszta, csendes volt az éjszaka. Az udvarra vezető csigalépcső felől, a leszóródó égi sötétségből, mely úgy keringett a föld alatti, mélyebb sötétségben, mint testben a vér, olykor kivált a szabadságnak egy-egy csilláma, s megpezsdítette az alvilági homályt. A két öregasszony megállt, s néhány pillanatig szótlanul bámult maga elé. Egy duhaj, rekedt kiáltás hallatszott fentről, egy pisztolylövés, nótaszó.

Özvegy Daniskáné egy apró csomagot szedett elő kebléből, s reszkető ujjakkal felbontotta a selyempapírt. Egy vékony ezüstkereszt került ki belőle, lánc nélkül.

- Mari néni, ezt is vissza kell adnom? - kérdezte az öregasszony, s szeme hirtelen könnybe lábadt. - Tegnap este találtam a lépcsőházban, de tudom, hogy kié.

- Ha tudja, akkor adja vissza - mondta Mari néni. - A hétkeservét ennek a nyomorult világnak!

* * *

A két özvegyasszony együtt indult útnak a kazánház felé. Minthogy nem volt lámpájuk, a falat tapogatva, óvatosan keresgélő lábbal haladtak a vaksötétségben, s csak akkor gyújtottak gyufát, amikor a második forduló után a kazánház lécajtajához értek. A katonaszökevény a sarokban feküdt, egy szénrakás mögött, szétterpesztett lábakkal, arccal a földnek.

Jó ideig hiába keltegették, nem ébredt fel. Mari néni melléje guggolt, vállánál fogva cibálta, fülét fricskázta, kétségbeesett suttogással riasztgatta, de a fiú oly mélyen aludt, hogy még kezét sem emelte fel védekezésül. S mikor végül mind a két özvegyasszony nekifohászkodott, s közös erővel a hátára gurította, épp csak egy percre nyitotta ki szemét.

- Kelj fel, fiam - súgta özvegy Daniskáné a fülébe -, el kell menned, nyilasok vannak a házban!

- Hol? - kérdezte a fiú, s rögtön behunyta szemét a gyufa fénye elől, amely úgy vágott, mint a kés.

- A házban - súgta Daniskáné.

- A házban - ismételte a fiatalember; felült, lassan megrázta fejét, s rögtön visszafeküdt. Semmi érvvel, bizonykodással nem lehetett rábírni, hogy folytassa a társalgást, arra meg éppenséggel nem, hogy feltápászkodjék, s elhagyja a zord hajlékot. Ha Mari néni egy percre felhagyott a vállrázogatással, azon nyomban horkolni kezdett.

A két özvegyasszony tehát egy idő múlva letett a hiábavaló kísérletekről, s döbbent csendben kivonult a pincéből. Az alvó azonban épp e csendet hallotta meg. Alighogy elérték a lécajtót, hátuk mögött zörögve megindult néhány széngöröngy, mintha valaki indulatosan belerúgott volna a rakásba.

- Nem megyek - hallatszott a sötétben egy rekedt hang -, s ha itt döglök, akkor sem.

- Az Isten áldjon meg, fiam, szedd össze magad! - mondta Mari néni megrettenve. De több feleletet nem kaptak. Özvegy Daniskánénak is úgy reszketett a térde, hogy támogatni kellett, s amikor végül is visszaértek az előtérbe, rögtön leült a csigalépcső legalsó fokára, nem törődve azzal, hogy az udvarról jéghideg, ködös levegő húz hátába. A vici lakása felől fel-felcsapó duhaj éneklés hallatszott.

Bent a pincében már nyugovóra tértek az emberek. De legtöbbjük ruhástól heveredett le fekvőhelyére; volt, aki még cipőjét sem húzta le, könyökre támaszkodva bámultak maguk elé a nyomott homályba, - kalapjukat szemükre húzva védekeztek a megismerés vakító mennyezete ellen. Beszélni nemigen beszélgetett senki. Egy-egy percre olyan csönd állt be, hogy hallani lehetett Finiász tanácsjegyző száraz fogvacogását. Halk nyögések hallatszottak mindenfelől, de hangosan sírni csak egy tizennégy éves süldő lánynak volt bátorsága, akinek apja nemrég pusztult el egy légitámadásban.

Nyolc óra körül a vici lenn járt a pincében. Csak néhány percig maradt, úgy tett, mintha holmijában keresgélne, egy kis vasfazekat csapott a hóna alá. - Razzia lesz hamarosan - közölte odavetően -, mindenkinek kéznél legyen az irata.

A második pincében is elismételte a figyelmeztetést, szemével Veressék felé vágva, akik csendesen üldögéltek szokott helyükön. - Gyere csak ide, fiam - mondta neki az öregasszony, élénken felvetve fejét, mert egy kis szórakoztató társalgásban reménykedett -, gyere csak ide! Mit integettél a szemeddel?

- Nem integettem én - mondta a vici mogorván, - egy percre megállt özvegy Veressné széke előtt. - Azt néztem, hogy alszik-e már az öreg naccsága.

De valamit mondtál is - feleselt az öregasszony. - Mit mondtál?

A vici hallgatott.

- Bocsáss meg, fiam - mentegetődzött az öreg hölgy kedvesen mosolyogva -, süket vagyok én már, s a süketek módján képzelődő is. Azt hittem, mondtál valamit. Hát akkor Isten áldjon, fiam, pihend ki magad az éjjel, rád fér!

Mosolyogva bólintott, a vici megemelte kalapját, s elment. Az asszonyok közelebb húzták magukhoz kézitáskájukat, a férfiak kitapogatták tárcájukat. Özvegy Daniskánét végképp elhagyta az ereje, végigfeküdt az ágyon, s behunyta szemét. Odakünn nyugodt volt az éjszaka, az ostromlók hallgattak, egyetlen lövés sem esett, s így mindenki begubózhatott saját csendjébe, amely a képzelet selyemszálán egyenest a pokolba eresztette le. Tűrhetetlen volt a sötétség. Bórné felkelt, s még egy gyertyát gyújtott. Az udvar felől, a csukott pinceajtón át is lehallatszott az ittas üvöltözés, olykor egy pisztoly tompa pufogása.

Mari néni felkapta kis zsámolyát, és kiment az előtérbe. Senki sem kérdezte, hová igyekszik. A zsámolyt a csigalépcső mellé állította a falhoz, leült, s kezét ölében összekulcsolva, őrködni kezdett. Egy idő múlva a fiatal Veress is csatlakozott hozzá. Cigarettára gyújtott, de künn maradt azután is, hogy ez elfogyott. Odafönn alighanem sűrű köd ülepedhetett a városra, mert a csigalépcső mintha gőzbe burkolódzott volna, s a vici lakásából kiserkenő énekszó is tompábban hatolt le a pincébe.

Mari néni figyelmesen nézegette a hosszú léptekkel ide-oda járkáló fiatalembert.

- Miért nem ugrik meg, fiatalúr? - kérdezte, mikor Tamás egy alkalommal elgondolkozva megállt mellette.

- Nem hagyom el az anyámat - felelte ez.

Az öregasszony hümmögött.

- Miért nem viszi el a nagyságát is?

- Be van zárva a kapu - felelte Veress. - S az anyám egyébként sem tudna tíz lépést sem tenni ebben a sötétségben.

Elhallgattak: odafönt az udvaron kicsapódott egy ajtó, összefolyó, vaskos hangzavar áramlott ki rajta, amelyet hirtelen derékban vágott ketté egy újabb ajtódörrenés. Tocsogó, imbolygó léptek nesze hallatszott az udvarról.

- Egymagában van - mondta az öregasszony. - Szellőzködik.

Veress szótlanul figyelt.

- Miért nem bújnak el valamelyik lakásban? - kérdezte Mari néni. - Ha nekem volna, én odaadnám a kulcsát. De tán csak akad itt valaki...

- Nem akad - mondta Veress.

- Megpróbálta?

- Meg.

- Próbálja meg még egyszer - ajánlotta az öregasszony. - Ha megfogják magukat, s rossz kedvükben vannak, kiviszik a Duna-partra, s ott agyonlövik mindkettejüket. Abban a házban, ahol én laktam, elfogtak egy katonaszökevényt, s az anyját is agyonlőtték. Kivel próbálta meg?

Veress nem felelt rögtön.

- Finiász tanácsjegyzővel próbáltam - mondta egy idő múlva. - A pincelépcső felé jön, nem hallja?

- Nem kell tőle félni, ha egyedül van - dünnyögte az öregasszony.

A hólében loccsanó léptek most tisztábban hallatszottak, meg-megálltak, majd újra elindultak. Egy perc múlva közvetlenül a pincelépcső előtt állapodtak meg. Vastag öklendezés hallatszott, aztán szakadozott, gurgulyázó hangok. Mari néni halkan elnevette magát.

- Okádik - súgta. - Disznó! Hogy nem szégyelli magát!

- S ez fog engem lelőni, ez a disznó! - mondta Veress.

A csizmadia özvegye megrázta fejét.

- Az nem bűn, hogy részeg - véleményezte csendesen. - Egy kis mulatság kijár az embernek, még ha más fizeti is meg az árát. De minek vitték az urak háborúba a szegény embert? Ott tanultak meg ölni.

Veress nem felelt. A pinceajtó csikorogva kinyílt, a vicéné sovány, kamasz öccse dugta ki a résen a fejét, s beszólította a fiatalembert.

- A nagyságos asszony hívatja - mondta lesütött szemmel. - Tessék csak nyugodtan menni, én addig majd itt maradok.

Özvegy Veressné egyenesen ült karosszékében, kezét botja fején nyugtatva, két lakk kézitáskája a földön állt, lába mellett, esernyője a szék karfáján himbált, fekete csipkekendővel bekötött feje apró, halványzöld selyemvánkoskának támaszkodott. - Jó, hogy jössz - mondta, amikor meghallotta fia lépteit, s botjával kétszer megkopogtatta a padlót.

- Hátra kell mennie, anyám? - kérdezte a fiatalember.

Az öregasszony ingerülten legyintett.

- Azt hiszed, más dolgom nem lehet veled - morogta. - Ülj le mellém! Hallom, hogy nyilasok vannak a házban.

- Igen - felelte a fiú. - De csak vendégségben vannak itt, anyám.

- Helyes - mondta az öregasszony. - Itt mindenki a razziára készülődik. Vedd ki a nagyobbik lakktáskámból a pénzt, az apád aranyóráját és gyűrűjét, s igyekezz kijutni az utcára. Hallom, hogy a kapu be van zárva. Add oda a házfelügyelőnek az aranyórát, hogy engedjen ki. Ha nem enged ki, akkor próbálj a kocsmán át kijutni, vagy valamelyik földszinti lakás ablakán.

- Eszem ágában sincs - mondta a fiú.

Az öregasszony arca hirtelen elfehéredett, majd átmenet nélkül vérvörössé vált a szeretet s a düh dupla nyomása alatt.

- Ne feleselj - kiáltotta, s botjával indulatosan megkocogtatta a padlót. - Mit segítsz azzal rajtam, ha téged is agyonlőnek! Ha meg békén hagynak, akkor holnap reggel itt találkozunk. Azonnal eriggy!

A fiatalember elnevette magát.

- Ne kiabáljon úgy, anyám, mintha egyedül volna - mondta, s kezével békítően lefogta az öreg hölgy fenyegetően felemelt mutatóujját. - Már mindenki alszik.

- Senki sem alszik - morogta az öregasszony. - Az egyik fele a nyilasoktól fél, a másik fele az oroszoktól. Két napja hallom már, hogy a Keletinél vannak. A mindenit a lusta népségének, azóta már én is ideértem volna. No, menj már!

Még mielőtt fia felelhetett volna, felemelkedett karosszékéből, mindkét karjával átfogta a fiatalember nyakát, s mialatt botjával szelíden ráhúzott a hátuljára, fonnyadt ajkaival szenvedélyesen szájon csókolta.

- Isten áldjon - mormolta -, mert hátha nem látjuk többé egymást.

* * *

Ebben a percben a szomszéd pincéből idegen mozgolódás zaja, ijedt kiáltások hallatszottak át. Az összekötő lécajtó kicsapódott, s a vicéné öccse előrenyúló, vékony nyakkal, két karját a magasba lendítve, beugrott az örökmécses reszkető fényébe.

- Jönnek! - kiáltotta.

- Nem tudom, mitévő legyek - súgta Bórné a férjének, s egészséges, nagy arca a sűrű, fekete hajkorona alatt hirtelen hamuszürkévé vált. Dönteniök kell, de rögtön, mondta férjének. Ez izgalmában cigarettára gyújtott, noha az óvóhelyen tilos volt a dohányzás; az általános riadalomban azonban senki sem ütközött meg rajta. A pince zsongott az izgalomtól, de az indulat rideg volt, nem mert kisülni, s csak befelé mart; mindenki közömbösséget tettetett. Egy-egy lassú, vontatott mozdulatban a menekülő szarvas sebessége lappangott. Aki már feküdt, az felkelt, s cipőt húzott, aki ült, elnyújtózott az ágyon; mintha veszélyes helyzetén változtathatna azzal, hogy helyzetet változtat. A test és a lélek annyira egy ütemre halad, hogy - ha az indulat lépést vált - a láb, a kéz, a szempilla s a bőr pórusai is nyomban utánaigazodnak, s leleplezik a benső fortyogást; senkit sem tévesztett meg a másik áttetsző egykedvűsége, ellenkezőleg, még jobban felhorzsolta a maga érzékenységét.

Az egyik sarokban valaki elfújta a gyertyát, hogy sötétebb legyen. A házban jó néhány nyilas érzelmű vagy a nyilasokkal rokonszenvező család lakott, de ezúttal ezek is majd oly idegesen feszengtek, mint a közömbösek, vagy az a néhány ritka nyakas polgár, aki megbicsakolta magát, s ha szóval, tettel nem is, de berzenkedő ízlésével szembefordult az árral. A különféle rétegek közt szemre alig lehetett különbséget tenni. Bór ügyvéd és felesége, mindketten régi tagjai a nyilas pártnak, ugyanolyan sápadtak voltak, mint Veress Tamás, a San Salvador-i állampolgár. Borotvaélen egyensúlyoztak. Az asszony házparancsnok volt, hivatalból is tudnia kellett, hogy a tropikus állampolgárság zsidót takar, s ezt rég jelentenie kellett volna a pártban; s ha most a razziázó nyilasokat sem figyelmezteti, ezek zsidó-bújtatás címén teljes joggal felelősségre vonhatják. Mindennek tetejében a közeledő vendégsereg holtrészeg volt - már az előtérből behallatszott formátlan üvöltésük -, s a felelősségre vonásnak sokféle formája kínálkozott. Ám ha figyelmezteti őket - ami nem maradhat titokban -, s feljelentése nyomán Veresséket elhurcolják s kivégzik, egy hét múlva - mire az oroszok bevonulnak - már őt jelentik fel, s az út a bitófáig vagy a lámpavasig nem lesz sokkal hosszabb, mint a Nádor utcától a Duna-partig.

- Hogy könyörögtem neked, hogy menjünk át Budára, az anyámhoz! - mondta férjének, aki mészfehér arccal, bajuszát rágcsálva bámult maga elé.

- Nem, egy hét... három nap alatt itt vannak! - súgta Finiász tanácsjegyző, aki átellenben, a zöld bőrfotöjben ült, s egy fehér selyemzsebkendőt szorított szájára, hogy elállítsa tűrhetetlen fogvacogását. Az ügyvéd felesége gyűlölködő pillantást vetett rá.

- Magát meg mi lelte tulajdonképp? - mondta megvetőn. - Férfi létére hogy lehet valaki ennyire gyáva!

- Fogja be a száját! - morogta a tanácsjegyző. - A maga dolgával törődjék!

Odakünn megeredt az eső; a nyitva felejtett szellőztetőn behallatszott az esőcseppek egyhangú, szelíd dobogása, amely mint egy régi dal egy rég felejtett kort, belopta a zárt pincébe a szabad téli éjszakák könyörületes emlékeit. A hirtelen megindult szél egy fuvallat hóillatot is besodort a pince hervadt levegőjébe, amely felpezsdülve hirtelen kavarogni kezdett. Milossné, aki egy negyedórája tért vissza az óvóhelyre, felkelt ágyáról, a falhoz lépett, helyére igazította a szentképet, amelyet a reggeli becsapódás kissé félrebillentett, majd szótlanul visszaült ágyára, fénytelen, merev tekintetét a szemben ülő tanácsjegyző arcára függesztve.

Az előtérből behallatszó lárma időközben elcsendesült, a nyilasok alighanem a folyosó mentén fekvő magánpincéket járták. Özvegy Daniskáné és Mari néni reszketve, némán kuporgott az ágy szélén. A csizmadia özvegyén annyira eluralkodott az izgalom, hogy pápaszemét leakasztotta orráról, s vánkosa alá rejtette, Daniskáné meg úgy megizzadt félelmében, hogy a rászáradt hideg verejtéktől egész teste tűrhetetlenül viszketni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy ha a nyilasok végigjárják a pincefolyosót, a kazánházban okvetlenül ráakadnak az elbújtatott katonaszökevényre. Lassan telt az idő; úgy nyúlt el előttük, mint a hajótörött előtt a körös-körül parttalan tenger: ha egy-egy kimagasló perc hullámként a hátára kapta őket, a magasból is csak a láthatárig elnyúló idő dörgő pusztasága látszott. A lélekben mértani haladványban nőtt a félelem. Az időről az ember csak akkor vesz tudomást, ha kevés vagy sok van belőle, azaz, ha mértéktelenül elszaporodik, vagy hirtelen elfogy; ilyenkor helyét észrevétlenül egy más közeg foglalja el: a szorongás, amelynek áramlásában a lélek elveszti szemmértékét, tájékozódó képességét, köznapi súlyát, s éppoly tanácstalanul hánykolódik benne, mint a test, ha a levegőből váratlanul egy más, ismeretlen közegbe, egy ingovány álló iszapjába vagy egy folyó sodrába bukik. Özvegy Daniskánénak úgy rémlett, mintha nem tíz perce, de ugyanannyi napja várna a nyilasok bevonulására, s minthogy minden további perc legalább egy napnyit fog fogyasztani életerejéből és kedvéből, tehát korából, bátran állíthatjuk, hogy nem az időben, hanem a félelemben élt, s hogy idő tulajdonképp csak olyankor van, amikor nincs.

Tíz perc sem telt el azóta, hogy a nyilasok az előtérből elvonultak (nyilvánvalóan a körben futó folyosóra), amikor a szorongó csendben az első pince felől gyorsan közeledő, kemény léptek hallatszottak, a lécajtó kicsapódott, s a katonaszökevény megjelent az örökmécses ráhulló fényében. Ruhája feketén csillogott a szénportól, arca s keze is foltos volt. Egy szempillantás alatt megtalálta tekintetével a két dermedten gubbasztó özvegyasszonyt, s nyomban megindult feléjük. A nyilasok lármája még idejében felébresztette fekhelyén, s így sikerült a körben futó folyosó másik ágán kereket oldania. Abban reménykedett, hogy az óvóhely maga már túl van a razzián, tehát itt elrejtőzhetik addig, amíg a nyilasok el nem hagyják a házat; de mihelyt Mari nénitől megtudta, hogy az óvóhelyre még csak ezután kerül sor, rögtön sarkon fordult, s futólépésben elhagyta a pincét. De a két öregasszony még fel sem ocsúdott ijedtségéből, s az önmagával elfoglalt Bórné sem ért még rá megkérdezni tőlük, hogy mit keres ez az idegen éjnek idején a házban, már ismét felhangzottak a túloldalról közeledő, ismerős, kemény léptek, s a katonaszökevény újra megjelent az ajtóban. Feketére mázolt arcában kristályos fehérséggel villogtak fogai, szeme üvegesen csillogott a rémülettől. A kapu be volt zárva, nem bírt kijutni az utcára. De a kulcs a házfelügyelőnél volt, aki a vicivel együtt a nyilasokat kísérgette; a szökevény tehát - be sem várva a mondat végét - megint csak hátat fordított a két öregasszonynak, s futva kimenekült az óvóhelyről.

Egy menekülő ember alakja egy szempillantás alatt úgy meggyarapodik indulatainak súlyától, hogy szemünk láttára túlnő az ember köznapi méretein, s toronymagas óriásként fut be érzékeink tükrébe. Lába, keze, vonásai s mozdulatai önmagukat megsokszorozva haladnak át rajtunk, egy óriás lábnyomait hagyva az emlékezet puha talajában. A félelem nemcsak az időt alakítja át kénye-kedve szerint, hanem a teret is; a katonaszökevény szaladó alakja - noha megfigyelésére kevés idő maradt - olyan indulatos súllyal nyomult át az emberek idegzetén, mintha szemük láttára egy Titán rohant volna ki a pincéből, s szénporos ruhája, fehér fogai, izzadt, szőke haja s hosszan himbálódzó karjai egy másodperc alatt annyi bonyolult s határozott emléket teremtettek, mintha órák óta figyelték volna őket. A menekülőben mindenki önmagára ismert, s elsápadt a szembesítéstől.

Finiász tanácsjegyző felugrott, s önkéntelenül elindult az ajtó felé. Valaki hangosan nyögött, a sarokban egy öregasszony összecsapta tenyerét, s önfeledten jajgatni kezdett. Mások is felugrottak. Milossné előrehajolt, s az ajtó felé tartó tanácsjegyző karjára tette kezét.

- Maradjon! - mondta hangosan.

Az ajtó felől újra egy hullám lárma fröccsent be. Egy vastag hang s körülötte egy vékonyabb hang tajtéka, mögülük pedig összemosódó, egyenletes zúgás. A szomszéd pincében feldűlt egy szék.

- Hova lettek Veressék? - kérdezte Milossné.

Csend lett az alacsony helyiségben, hallani lehetett a gyertya pösze sercegését.

- Hová lettek a zsidók? - ismételte Milossné.

Mindenki megfordult: az öregasszony karosszéke s mellette a fehér konyhaszék üres volt.

- Miféle zsidók? - kérdezte Bórné.

- Ne tettesse magát! - kiáltotta Milossné, s irhabundájából kinyúló karcsú nyaka hirtelen elvörösödött.

- Az előbb még itt láttam őket - mondta az ügyvéd.

- Maga éppoly jól tudja, mint én, hogy zsidók - kiáltotta Milossné, az asszony felé fordulva. Ez nem felelt. Az előtérből beszűrődő lárma rétegezettebb és bonyolultabb lett, már egy-egy szakadozott kiáltás és szófoszlány is befröccsent az óvóhelyre, Milossné felállt, s a tanácsjegyző elé lépett.

- Elbújtatta őket? - kérdezte hangosan.

- Micsoda? - szólalt meg egy meglepett vastag hang a sarokban. - Mit mond: hogy elbújtatta őket?

A tanácsjegyző mozdulatlanul állt a műtőasztal mellett, jobb kezével a fehér selyemzsebkendőt szorította szájához.

- Hová bújtatta őket?

- Térjen észre, Ilonka - morogta dr. Bór ingerülten. - Mi jut eszébe?

- Hogy mi jut eszembe? - ismételte az asszony csendesen. - Alibit akar szerezni, hogy fel ne kössék egy hét múlva.

A tanácsjegyző még mindig nem felelt. Az ügyvéd felesége felállt, és Milossné mellé lépett.

- Abból pedig nem eszik - mondta ez csendesen, de olyan indulattal, hogy a pince legtávolibb zugába is tisztán elhallatszott minden lélegzetvétele. - Hova bújtatta őket?

Az ügyvédné megfogta a karját.

- Elment az eszed?

- Miért nem beszél már! - kérdezte dr. Bór a tanácsjegyzőtől. - Egy perc múlva itt vannak.

- Bizony itt vannak! - ismételte Milossné, s tompa fényű, nagy szeme diadalmasan megvillant. - Hova bújtatta őket?

Egy árnyalattal sötétebb lett a pincében: az egyik gyertya csonkig égett, kanóca eldűlt s kialudt. Milossné két kezét derekára szorítva előrehajolt, s a tanácsjegyzőre függesztette merev tekintetét. - Vagy visszahozod őket - mondta, a kialudt gyertya árnyékával hangjában -, vagy bejelentem a nyilasoknak, hogy zsidót bújtatsz!

- Megvesztél! - kiáltotta az ügyvédné. - Azt akarod, hogy engem is kinyírjanak!

A tanácsjegyző a zsebébe nyúlt, revolvert húzott elő, s kétszer belelőtt az előtte álló asszony szívébe. Ez hangtalanul összerogyott, s elnyúlt a padlón. Néhány perc múlva, mire az ágyra emelték, s az elsősegélyes ápolónő megállapította, hogy meghalt, az összekötő lécajtóban megjelent özvegy Veress Károlyné, egyik kezével botjára, a másikkal fia karjára támaszkodva. A holttestet körülállták, az öregasszony nem láthatott el az ágyig.

- Hát maguk hol voltak? - kérdezte az ügyvédné hamuszürke arccal.

Özvegy Veressné nyögve leült karosszékébe, botját a karfára akasztotta, s térdére húzta skótmintás takaróját.

- Hátul! - mondta, fejével a fáspincék felé intve. - Naturalia non sunt turpia, ugye - tette hozzá mosolyogva -, de azért nem akartam, hogy esetleg épp egy razzia közben alkalmatlankodjak a fiamnak.

- Az árnyékszéken voltak? - kérdezte az ügyvédné, mind a két kezét a gyomrára szorítva.

Özvegy Veressné, aki nem hallotta meg a kérdést, egy apró, fekete csipkekendővel megtörölte homlokát és száját.

- A nyilasok egyébként elmentek - közölte. - Amikor visszajövet az előtérbe értünk, épp mind a lépcső felé igyekezett. Szívesen elnélkülözöm őket - tette hozzá tapintatosan -, mivelhogy egy kissé felöntöttek a garatra.

* * *

A nyilasok, egy társuktól megtudván, hogy a németek kiürítik Pestet, s egy óra múlva felrobbantják a hidakat, hanyatt-homlok kimenekültek a házból. Mire dr. Bór felszaladt a csigalépcsőn, már egy lelket sem talált az udvaron. A vici ablaka is sötét volt, az utcai kapu tárva-nyitva. Néhány lépésnyire a kaputól, a Dunára szóló keresztutca sarkán, egy ember állt az úttesten, kiskabátban, hajadonfőtt, s mozdulatlanul bámult át a budai hegyekre.

- Maga az, házfelügyelő úr? - kérdezte az ügyvéd, mikor melléje ért.

Az ember csak a fejét fordította feléje. A sűrű, téli éjszakában a szeme fehérje úgy világított, mint egy lidércnyomás. A nagy csendben hallani lehetett, hogy vacog a foga.

- A kutyaúrmindenit, hogy micsoda hideg szél fúj - mondta.

- A vici hol van? - kérdezte az ügyvéd.

- Velük ment.

Egy ideig mind a ketten hallgattak.

- Jól tette - mondta az ügyvéd. - Nincs gyereke.

A házfelügyelő feléje fordította a szeme fehérjét.

- Jól tette - ismételte lassan. - Mert ha nem megy, hát úgy kivágom azt a nyilas kutyát...

Az ügyvéd nem értette meg rögtön. Önkéntelenül felemelte a kezét, de szerencsére a mozdulat a sötétbe olvadt. A lélegzetére is ügyelnie kellett: ki-kihagyott izgalmában. Hideg szél fújt a Duna felől, ő is vacogni kezdett.

- Csakhogy megszabadultunk tőle - mondta mellette az ember kimért, paraszti nyugalommal. De a foga még mindig vacogott. Buda felől egy távoli puskalövés kelt át a Dunán, mint egy visszaküldött üdvözlet. - Akinek van mitől félni, az jól tette, hogy átment, igaz-e, doktor úr?

Lent az óvóhelyen mindenki felöltözötten az ágya szélén kuporgott a két sor cölöp imbolygó árnyékketreceiben. Az előtérre nyíló ajtó tárva-nyitva volt, ezúttal magában az előtérben is gyertya égett. Az egyik ágy lábánál egy öregasszony térdre borulva, lehajtott fejjel imádkozott: két hegyére állított fekete cipője, mely hátul kilátszott szoknyája alól, ütemesen kopogott a padlón. A két pince közötti lécajtó is nyitva volt.

Dr. Bór leült felesége mellé az ágyra.

- Igaz? - kérdezte az asszony.

- Igen.

- Künn voltál az utcán?

- A sarkon.

Az ügyvéd a szomszédos ágyra nézet, amelyen Milossné lepedővel letakart holtteste feküdt. Lábtól a két cipője hegye, fejtől az orra hegyesen kidudorodott a lepedő alól.

- A házfelügyelő úr már átváltott - mondta gúnyosan, s a foga újra vacogni kezdet. - Gyorsabban fog az esze, mint az enyém. Majdnem átejtett.

Az asszony kérdőn feléje fordította nagy, sápadt arcát, az összenőtt, dús szemöldökökkel s fehér fogaival, melyek minden fényt szájába gyűjtöttek.

- Már hangosan szidta a nyilasokat! - mondta az ügyvéd fintorogva.

Felesége szájára csapta a kezét.

- De hisz benn volt a pártban!

- Talán csak a fia - felelte az ember rekedten. - Az meg már régen kereket oldott.

- Odanézz! - súgta az asszony, a túlsó sarok felé vágva a szemével.

Egyetlenegy ember aludt a két pincében: özvegy Veress Károlyné, bebugyolált, ősz fejét zöld selyem útivánkosára hajtva, finoman szuszogott a ferdén ráhulló gyertyafényben, metszett élű, egyenes orra háromszögű, kis árnyékot vetett bal orcájára. Egyik kezét fia vállán pihentette, aki lábánál ülve, egy karéj kenyeret evett.

- Megjött az étvágya - mondta az ügyvéd fogvacogva.

Éjfél után felrobbantak a hidak. Finiász tanácsjegyző, aki mindaddig mellére hanyatló fejjel, lógó karokkal, szótlanul ült felesége mellett, hirtelen megelevenedett.

- Mi ez? - kérdezte, s felvetette fejét.

- Felrobbantották a hidakat - kiáltotta az ügyvéd torkaszakadtából. Sápadt, nagy arca vérvörössé vált a dühtől és kárörömtől.

Az előtér ajtaja dörrenve becsapódott.

- Végünk van - mondta a tanácsjegyző, és felállt, majd rögtön utána újra leült.

- Reggelre itt vannak az oroszok - kiáltotta az ügyvédné, s öklével nagyot csapott az ágyra. - Szabad emberek leszünk, tanácsjegyző úr!

A robbanások szakadatlan sorban görögtek le a pincébe, szétnyomták a lebegő gyertyafényt, s felszívtak minden lappangó hangot. Az előtér ajtaja kicsapódott.

- Szabad emberek - ismételte a tanácsjegyző két robbanás között, egy hangüres pillanatban. Szemét elgondolkozva, hosszan, kíváncsian pihentette az asszony arcán. - Értem - mondta szárazon -, értem, nemzetes asszony.

- Mit mondott az az asszony az oroszokról? - kérdezte Mari nénitől a katonaszökevény, aki a nyilasok kivonulása után visszatért a pincébe, s leheveredett özvegy Daniskáné ágyára. - Mit mondott az oroszokról?

A két özvegyasszony az ágy szélén ülve, lopva vizsgálgatta egymás arcát.

- Hogy reggelre itt lesznek, fiam - közölte Mari néni.

- Hát persze! - mondta a fiú. - Hány óra van?

- Talán éjfél is elmúlt már - vélte özv. Daniskáné.

- Talán már hajnalodik is - tűnődött Mari néni.

A katonaszökevény nevetve megrázta fejét. Pofacsontjain a két nagy, szénporos folttal, tömpe, fekete hegyű orrával s vörhenyes hajával úgy festett, mint egy gyászszínűre kendőzött bohóc az alvilág udvartartásában.

- Úgy susognak itt mellettem, mint a szélben a bokor - mondta -, egy egyenes szót nem lehet maguktól hallani! Talán éjfél... talán hajnal! Hány óra van, azt kérdeztem.

- Nem tudjuk, fiam - mondta Mari néni.

- Nem tudjuk... nem tudjuk - morogta a fiú. - No, mindegy, megyek vissza a szénbe. Mert most meg az oroszok fognának el, igaz-e, mutter?

- Attól félsz, fiam? - kérdezte Mari néni.

Özvegy Daniskáné imára kulcsolva kezét, könnyes szemmel bámult maga elé. A robbanások megszűntek, a csend, mint egy fal a folyó fölött, végképp kettévágta a várost.

- Látják - mondta a fiatalember -, nem lesz ennek sohasem vége. Most meg odaátról fognak bennünket lőni. Hol innét, hol onnét. Ha emide fut az ember, itt lőnek rá, ha oda, amott.

Az özvegyasszonyok hallgattak. Mari néni az ujjával malmozott.

- Ez a világ sora - mondta egy idő múlva szigorúan. - A szegény ember mindig ott van, ahova lőnek. Magára vessen, mert miért nem tesz róla!

- Majd teszünk róla - morogta a katonaszökevény. - Biztos, hogy az anyám meghalt?

A két öreg fejével intett.

- Kétszer lőttek bele?

- Kétszer.

- Akkor jól hallottam - mondta a fiatalember. - Két lövést hallottam, majdnem egyszerre. Azt hittem, utánam lőnek. Mind a kétszer őbeléje lőttek?

- Beléje - mondta Mari néni.

- Hát persze - morogta a fiatalember. - Sokára halt meg?

- Egy óra múlva.

A katonaszökevény felállt, nagyot nyújtózott.

- Adjanak egy darab kenyeret, megyek vissza a szénbe - mondta. Lesimította kuszált, szőke haját, feljebb húzta nadrágját. - Mert ha az ember elkezd lőni - tette hozzá rosszkedvűen -, hát ebben az életben nem hagyja többé abba.

Már világosodott, amikor az első orosz katona beállított a pincébe. Prémkucsmája ferdén ült a fején, géppisztolyát úgy tartotta karjában, mint egy csecsemőt. Noha tiszteletére több gyertyát gyújtottak, nem lehetett kivenni korom és szenny mögött lappangó arcvonásait. Lassan körüljártatta szemét a pincében.

- Germánszki? - kérdezte mély torokhangon. Nevetős kék szeme volt. Nesztelen csizmájában körüljárta a pincét, mindenkinek belenézett az arcába. Egy hatéves, leventesapkás gyerek előtt megállt. Valamit mondott oroszul, de senki sem értette. Fejcsóválva nézte a gyereket, aztán két ujjal óvatosan leemelte róla a leventesapkát, s a sarokba vágta. Ránevetett a gyerekre, még egyszer körültekintett, majd nesztelen lépteivel kifutott az ajtón.

- A hétszentséges úristenit! - kiáltotta Mari néni, aki most káromkodott először életében, s férjétől örökölt szemüvege alól vastag örömkönnyek csorogtak le arcán. - Vége a háborúnak, az anyja úristenit! Nincs többé háború, hogy terülne el, aki kitalálta.

- Jöjjön reggelizni, a keserves mindenit - mondta özv. Daniskáné könnyes szemekkel -, nagyon megéheztem, az anyja kínját ennek a bánatos világnak! - Belekarolt Mari nénibe, s a fali polc felé vonszolta, amelyen a pincelakók élelmiszerkészletüket tartogatták. - Hol az a sámli, a rosseb álljon belé - morogta. - Fogjon meg, Mari néni, nehogy lebillenjek, az isten tegye akárhová ezt a két nyavalyás lábamat!

- Fogom - kiáltotta Mari néni -, a Krisztus verje meg a rossz kezemet.

Az özvegy, mint egy tücsök, felszökött a zsámolyra. - Nem látom a kosaramat - morogta, s titokban megtörölte szemét -, hogy süllyedjen el, aki kitalálta a sötétséget!

- A nyavalya álljon belé - mondta Mari néni. - Mit keres?

Özv. Daniskáné, kezében a kosárral, leugrott a zsámolyról. - Van itt még egy kis kenyerem és mézem, a kutya nyalja ki!

1945