Pilinszky János: Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt.

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat.

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad.

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal.

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron.

Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre.

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok.

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé!

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra.

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak.

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg.

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte.

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra.

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére.

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt.

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát.

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent.

Álmából kelve a
hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát?

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben.

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt.

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa.

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája!

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg.

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja.

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói, a
fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget!

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták.

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna.

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga."

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja.

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették.

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették.

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához a
szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra.

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben.

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék:

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették.

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.

A nap születése

Sokáig csupán csillagok
lakták az égbolt magasát.
Pislákoló fényükben a világ
sokáig élt örök árnyékban,
ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájt
nagyon egyedül vándorolt a föld.
Csupán kik egymás közelében laktak,
társalogtak egymással, közbe-közbe
félálomba merülve, vagy akár
az egész telet átaludva,
mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatok
alig ismerték egymást, és az ember
hallgatagon ült kunyhója előtt.
A felhők vaktában bolyongtak,
mint elszabadult bárkák a vizen,
s a madarak semmit se tudtak
a szárazföldek többi állatáról,
se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se látták
egymás színét, egymás ruháját,
köznapi és ünnepi öltözékét.
A tavaszi és nyári záporok
nem tudták, hova hullanak,
és hasonlóan a hópelyhek,
a tél fehér gyönyörüsége
hamuesőként érkezett a földre,
és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillag
elhatározta, összefog,
hogy apró fényeik közös
nagy fényességet varázsoljanak.
El is indult vagy ezer csillag
egymásfele. Ezer irányból,
ezer úton ezernyi csillag
elindult a sötétség pereméről,
hogy az égbolt tátongó közepén
közös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égbolt
elhagyatott fekete féltekén,
de végül is nagy boldogan
egymásba olvadt mind az ezer csillag,
gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:
így született meg a kerek nap,
az ég csodája, s vette kezdetét
a világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!
A tenger hullámai most először
láthatták meg a tengerpartot,
e hosszú-hosszú kikötőt, hová
a tenger szakadatlanul
befut - akár egy végtelen hajóraj -
gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,
az első nappal ünnepélye,
a világosság kerek, óriási
és eddig szem-nem-látta asztalánál.
Rendre érkeztek a vendégek.
Legelsőnek a levegő
szellős, fényes, földig érő palástban,
együtt az öreg égbolttal, aki
- ha lehet - még hatalmasabb
palástot hordott roppant vállán,
lába körül gondosan igazgatva
azúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendég
a tenger volt. Ezer hulláma,
akár egy sortűz, úgy dördült meg,
mikor mezítláb földre lépett,
ahogy a víz mindig is mezítláb jár,
legyen folyó vagy hóesés, eső
vagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.
A nagy erdők és kecses ligetek.
A fák, zöldellő levélöltözékben,
rokon nyelven susogva a szelekkel,
az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.
De annál szebb. A virágok családja.
Merengő szemmel foglaltak helyet
a napvilág ünnepi asztalánál.
Valamennyien hallgatagok voltak,
de színük annál ékesebb.
Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,
fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,
de semmivel se kevesebb a fényből,
az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,
nagy rajokban a madarak,
a fürge ló, a hűséges kutya,
erős oroszlán, sárga tigris,
törékeny őz, darazsak fellege.
Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogása
a tetőpontra hágott. S ebben a
fényességben, bár utolsónak érkezett,
egy sudár ifjú és egy szép leány
- az ünnepély királyi párjaként -
az asztalfőn foglalt helyet,
örömére a többi meghívottnak,
az asztalvégre húzódott füveknek,
a kékpalástú égnek és
a mezítlábas tengernek meg a
virágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:
a delelő nap gyermekei ők.
Kedveltjei a fényes ég
most született birodalmának.

Ámde hirtelen,
a világosság kristálylépcsején,
a ragyogás bejáratában,
magányos árnyék tűnt fel, s éhesen
az ünnepség asztalához osont,
a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. "Egyék,
lakjék jól - gondolták magukban -,
ha másból nem, a fény lehulló,
asztal alá gurult morzsáiból."

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:
újabb árnyékok lopakodtak, bújtak
az aranyszín abrosz alá.
"A sötétség gazdátlan ebei" -
szólalt meg a nagylelkű tenger.
"Ma mindenki kedvére ehetik,
részesülhet a boldogságból.
Ki irigyelné tőlük a lehulló
morzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többen
jelentek meg a bejáratban, s végül
elállták már a nappal kapuját.
Hívatlanul mind számosabban
vegyültek el a vendégek között,
s amire azok észbekaptak,
több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,
sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.
A másik viszont, mint égi lajtorja,
olyan magas.

Mezítelen az egyik,
a másik földig érő, állig gombolt
posztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,
mintha füst lepte volna erejét,
s az elébb még oly víg vendégsereglet
most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztal
földre borult, s a nagy tolongásban
az aranyabrosz is porba merült.
Először a füvek hagyták el
a vendégséget, s utoljára
a tenger és a méltóságos égbolt.
Az ifjú emberpár maga maradt
az egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szivében.
Szelíden átölelve kedvesét,
ily szavakat intézett a világhoz:
"Ne féljetek, tengerek és virágok,
ne féljetek, állatok és füvek,
az újszülött nap nem halott,
csak megpihen, hogy holnap újra keljen,
új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonban
senki se hunyta le szemét,
se fű, se fa, se szél, se tenger.
Mindenki várt, mindenki várta,
vajon igaz, hogy visszatér a nap,
amint ifjú királyuk megigérte?

S amikor reggel palotája
kristálytermében fölébredt a fény,
s hosszan nyújtózva éledezni
és emelkedni kezdett - hirtelen
olyan ujjongás fogadta a földön,
nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,
hogy azután az éjszaka csak álom,
amit a fénylő valóság követ.

Forrás: MEK