Szophoklész Antigoné Fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre

Antigoné és Iszméné

ANTIGONÉ
Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem,
Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után
Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz?
Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom,
Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás,
Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.
Most is mi az, mit városszerte hall a nép,
Kihirdetésre mily királyi szó került?
Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még,
Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?

ISZMÉNÉ
Hozzám szeretteink felől, Antigoné,
Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy
Két testvér két testvérünket vesztettük el,
Kik egy napon s egymás kezétől estek el.
Ma éjjel Argosz harci népe elvonult,
S azóta semmit sem tudok, mi engemet
Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.

ANTIGONÉ
Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak
A ház elé, hogy meg ne hallja senki más.

ISZMÉNÉ
Kiről beszélsz? Sötét és nyugtalan szavad.

ANTIGONÉ
Hát nem megvonta két testvér közül Kreón
A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt?
Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint
A föld göröngyével takarta el, hogy őt
Az alvilágiak közt várja tisztelet.
De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért,
Ilyen parancs fut szét a város népe közt,
Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad,
Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül,
A dögmadár kivánatos zsákmányaként.
A jó Kreón ilyen parancsot osztogat
Neked s nekem - nekem! ki kell ezt mondanom! -,
S mindjárt jön is, hogy kik még nem tudják talán,
Azok saját szájából hallják meg s vegyék
A tiltó szót szivükre, mert ki megszegi,
Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd.
Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy,
Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.

ISZMÉNÉ
Szerencsétlen leány, ha így van ez, magam
- Kötök vagy oldok - rajta mit változtatok?

ANTIGONÉ
Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?

ISZMÉNÉ
Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?

ANTIGONÉ
A drága testet két kezeddel bírod-e?

ISZMÉNÉ
Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

ANTIGONÉ
Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz,
De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ
Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!

ANTIGONÉ
Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk
Mily megvetetten pusztult el, mikor maga
Kutatta fel saját förtelmes tetteit,
S látván, kiszúrta két szemét saját keze.
A hitves és szülő - e két név egy személy -
Kötélen végzi szégyennel telt életét.
A harmadik csapás: két testvér egy napon
Öngyilkos indulattal pusztulásba ront,
S közös halált egymás kezén szenvednek el.
Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át,
Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn
A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd.
Meg kell, hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk.
A férfiakkal nem tudunk megküzdeni,
Erősebbek, s ha már felettünk ők urak,
Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó.
Imámmal én az alvilági lelkeket
Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot,
Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így.
De ennél többre őrület gondolni is.

ANTIGONÉ
Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még
Jössz is magad, segítséged nem kell nekem.
Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom
Temetni, én ha ezt teszem, meghalni szép.
Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott
A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább,
Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem.
Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te
Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!

ISZMÉNÉ
Én semmit ellenükre nem teszek, hanem
A város ellen tenni sincs erőm elég.

ANTIGONÉ
Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek
És édes testvérem fölé sírt hantolok.

ISZMÉNÉ
Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!

ANTIGONÉ
Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!

ISZMÉNÉ
Csak el ne áruld tettedet majd senkinek,
Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.

ANTIGONÉ
Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én,
Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.

ISZMÉNÉ
Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.

ANTIGONÉ
De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.

ISZMÉNÉ
Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.

ANTIGONÉ
Ha nem birom, ráérek abbahagyni még.

ISZMÉNÉ
A lehetetlent célba venni sem való.

ANTIGONÉ
Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet,
S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog.
Hagyj engem, dőre elhatározásomért
Szenvedjem el, mi vár reám: nem szenvedek
Semmit, mi elcsufítsa szép halálomat.

ISZMÉNÉ
Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen,
Ha mégy, s mégis szeretnek hű szeretteid.

Iszméné a palotába megy, Antigoné oldalt távozik. A kar bevonul

KAR
Fénylő Héliosz, ily szépen
Hétkapujú Thébai felett
Nem ragyogott soha még sugarad,
Föltüntél valahára, s arany
Napra nyitod szemedet,
Dirké forrása fölé lépsz,
És a fehérpajzsú harcost,
Aki Argoszból jött fegyveresen,
Megeresztve a zablát,
Futni te kényszeríted.
Polüneikész hozta hazánkra őt,
Féltékeny dühe vitte rá,
Vijjogva,
Akárcsak a földre lecsapva a sas,
A szárnya: a pajzsa, mintha fehér
Hó fedne be mindent,
Fegyver rengeteg és
Lófark leng a sok sisakon.

Meg-megállt palotánk felett
- Gyilkos dárdasor áll körben
Szegezve a város hét torkának -,
Hogy vérünk habzsolja a csőre,
A bástyáink koszorúját
A szurokfáklyák tüze által
Héphaisztosz foglalja el.
Így hullámzik a háta körül
Arész vad lármája, amíg
Felgyürkőzik a harcra a sárkány.
Mert a dicsekvő nyelvet Zeusz
Gyűlöli, és meglátva, hogy ők
Mint rohanó árvíz közelednek,
És büszkén csörrent az arany,
Ő arra vetette tüzét,
Ki éppen a célnál
Győzelmi dalára fakadni akart már.
Villámérten a földre zuhant épp az, ki kezében
Égő fáklyát vitt, őrült szándékkal, a harc
Részegeként
Ránk fújni a gyűlölet viharát.
Ez a sors volt mérve reá,
Másokat másként sujtott porba Arész, a hatalmas;
Aki mindig az első.
Hét vezérük a hét kapunál
Ugyanannyi vezér által leterítve fegyvereikkel
Zeusznak adóztak mint diadalmi jellel,
Csak két nyomorult nem,
Kit egy atya nemzett, egy anya szült,
S egymás ellen győzni rohantak,
Két testvér a közös halálba.

De megjött végre a Győzelem istennője,
A harcszekerekben gazdag Thébaiba Niké,
Most már itt az idő
A harcok után hosszú feledésre,
S hogy az istenek szentélyeihez
Éjjeli táncba menjünk mind, s Thébaiban a hangos
Dionüszosz legyen úrrá.

Hanem itt jön már az új király,
Kreón, Menoikeusz fia,
Új isteni szándék tette királlyá.
Jön már, de mit forgat agyában,
Hogy a véneknek ezt a tanácsát
Összehivatta magához,
Elküldve a hírnököt értünk?

Az utolsó sorok közben lép a színpadra Kreón, kíséretével

KREÓN
Jó férfiak, nagy megrázkódtatás után
A várost újra talpra állni engedik
Az istenek. S én szolgát küldtem értetek,
Hogy hozzám jöjjetek, de csak ti, senki más,
Mivel tudom, míg Láiosz trónszéke állt,
Ti tiszteltétek őt, utána Oidipuszt,
S bár elbukott, hüségesek maradtatok,
Tanácsotokkal támogatva két fiát.
De most, hogy íme ők a kettős sors alatt,
De egy napon s egymásra törve estek el,
Szégyenletes sebbel, mit testvérkéz ütött,
Az elbukottakról a vérrokon jogán
Rám szállt minden hatalmuk, és enyém a trón.
De egy-egy emberről bizony mindig nehéz
Kitudni, lelkében mi gondolat lakik,
Míg nem mutatja meg törvény s uralkodás.
Ki egy egész város felett uralkodik,
S nem tart ki, bár az elhatározása jó,
Ha nyelvére a rettegés fékét veti,
Mindig hitványnak tartottam s tartom ma is.
És azt, ki bármi jó barátot többre tart
Saját hazájánál, becsülni nem tudom.
Mert én, a mindent látó Zeusz legyen tanúm,
Nem hallgatok, ha látom, hogy leselkedik
Romlás a polgárokra üdv helyett, s aki
A város ellenségének mutatkozik,
Az én barátom nem lehet, mivel tudom,
A város ment meg minket is; hajója míg
Békén halad, barátunk lesz, amennyi kell.
Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem,
S ezekkel egy tőről szakadt parancsom is,
Mit most az Oidipusz-fiakra hirdetek.
Ezért a városért harcolt Eteoklész,
Míg hősi fegyverét forgatva elbukott,
S én végtisztességét megadni rendelem,
Mint illik és a hős halottaknak kijár.
De Polüneikészt, bár egy test, egy vér vele,
Mivel hazája és az ősi istenek
Ellen hozott hadat, míg számkivetve volt,
S vár fokára lángot vetni készen állt
S a testvér vérét inni s űzni mint rabot,
Hát városszerte meghirdetni rendelem,
Hogy eltemetni s megsiratni sem szabad,
De hagyni kell, heverjen ott a pőre test
Kutyák s a dögmadarak undok zsákmányaként.
Így tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok,
A jók jutalma bűnös kézre nem kerül,
S ki jó szívvel van városunk: hazánk iránt,
Azt életében s holtában megtisztelem.

KARVEZETŐ
Tetszésed ez, Kreón. Menoikeusz gyermeke,
Különbséget teszel hű és pártütő között,
Különben is csak rajtad áll ítéletet
Az élők és holtak felett kimondani.

KREÓN
Vigyázzatok ti rá, hogy teljesüljön is.

KARVEZETŐ
Ilyen teherhez ifjabb vállakat keress.

KREÓN
A holttest mellé rendeltem már őröket.

KARVEZETŐ
Mitőlünk akkor míly szolgálatot kívánsz?

KREÓN
Hogy engedetlenséget meg ne tűrjetek.

KARVEZETŐ
Biztos halálba menni senki sem bolond.

KREÓN
Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény,
Saját vesztébe is rohan sok vakmerő.

Az őr fellép

ŐR
Uram, nem mondhatom, hogy fürgék lábaim,
S a nagy futástól hagy ki tán lélekzetem,
Sőt, meg-megállni késztetett a gondolat,
S már-már azon voltam, hogy visszafordulok.
Mert megszólalt a lélek bennem s szólt imígy:
Szerencsétlen, hová? Mi büntetés elé?
Majd: nem sietsz? Ha mástól tudja meg Kreón,
Haragja téged akkor is csak megtalál.
Ezen tünődtem, meglassítva lépteim,
És így a kis távolság is hosszúra nyúlt.
De végül mégis győzött az, hogy eljövök,
S elmondom, bármilyen kevés, amit tudok,
Számomra is még megmaradt az egy remény,
Hogy semmi más nem érhet, csak mi végzetem.

KREÓN
Mi baj, hogy így elveszted bátorságodat?

ŐR
Először hadd mondjam, mi rám vonatkozik:
A tettes nem vagyok, s nem is láttam, ki volt,
Ezért büntetni engemet nem is jogos.

KREÓN
Mily kertelés ez? Körben jár a tett körül
A szó, de annyi látszik, hogy nem jót hozol.

ŐR
Félelmetes tett hírét hozni is nehéz.

KREÓN
Most sem beszélsz, hogy aztán elhordhasd magad?

ŐR
Beszélek én; a holttestet, ki, nem tudom,
Imént homokkal hintve, szent szokás szerint
Megtéve mindent, eltemette s elszökött.

KREÓN
Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?

ŐR
Azt nem tudom. Nem láttam ott ásónyomot,
S nincs ott lapáttal félredobva földgöröngy,
Száraz s kemény a föld, kerék se vágta be.
A tettes nem hagyott árulkodó jelet.
Kinek reggel kellett őrséget állnia,
Mutatta mint baljóslatú csodát nekünk,
Nem rejti hant, csak vékony rétegben homok,
Úgy látszik volt, ki ezt megvonni tőle félt,
De annak legkisebb nyomát se láttuk ott,
Hogy tán vadak vonszolták volna vagy kutyák.
Egymást okoltuk, elhangzott sok durva szó,
S ha verte volna egyik őr a másikat,
Nem tudta volna meggátolni senki sem.
A másikat bűnösnek tartja mindegyik,
De nem vállalja senki, hogy tud biztosat,
Inkább a forróvaspróbát kiállani
S esküt letenni kész és tűzön menni át,
Hogy ő se tette, és hogy arról sem tudott,
Hogy más akarta vagy megtette volna ezt.
De végül is, hogy semmi nyom sem vitt tovább,
Olyan félelmetes szót mondott ki egyikünk,
Hogy földig húzta mindnyájunk fejét a gond,
Ám jobb tanácsot adni s ellentmondani
Ki sem tudott, s az volt e szó, hogy nem lehet
Titkolni már, s meg kell neked jelentenünk.
Győzött e vélemény, kockát vetünk, s a sors
A hírnök kétes tisztességét rótta rám.
Kelletlenül jövök, s nem kellek senkinek.
Hisz azt, ki rossz hírt hoz, nem kedvelik sehol.

KARVEZETŐ
Kezdettől fogva sejtem én, uram király,
Hogy istenek kezére kell ismerni itt.

KREÓN
Ne szólj tovább, nehogy magadra vond dühöm,
És vénségedre balgának találjalak!
Hisz tűrhetetlen szóbeszéd, amit beszélsz,
Hogy oly halottal istenek törődjenek.
Talán meg is tiszteljék még, mint jótevőt?
Hogy eltemessék azt, ki oszlopcsarnokuk
S a szentély szobrait jött el felgyújtani,
A földjüket s törvényüket tiporni el?
Vagy istenek jutalmaznák a bűnöket?
Nem, nincs ez így, hanem régóta vannak itt
Oly férfiak, kik ellenem lázítanak,
Titkon rázzák fejük, s nem hajtották nyakuk
Törvényeim jármába engedelmesen.
Azok voltak, már látom én világosan,
Kik ezt megtenni felbéreltek másokat.
Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb
Gonosz, miatta városok pusztultak el,
S miatta lettek emberek földönfutók,
Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket
Mikéntha megcserélné, jót gonoszra vált,
Az embereknek megmutatja, hogy legyen
Minden lépés istentől elrugaszkodott.
Hanem kiket pénzvágyuk erre vitt, tudom.
Jön még idő, hogy meglakolnak tettükért.
Addig, ha még ugyan Zeuszé a tisztelet,
Jegyezd meg jól, amit mondok, s vedd eskünek:
Ha azt, ki végbe vitte ezt a temetést,
Meg nem találod és elém nem hurcolod,
Nemcsak halállal vár reád az Alvilág,
De míg kivallod, élve megfeszítelek
Mindőtöket, s akkor fogjátok tudni mind,
Hogy honnan várhatjátok el jutalmatok,
S hogy mindenhol még nyerni sem kivánatos.
Gaztett jutalma, még megláthatod te is,
Ritkán vezet haszonra, ám több kárt okoz.

ŐR
Engedsz beszélni, vagy forduljak s menjek el?

KREÓN
Hát nem tudod, hogy fáj nekem minden szavad?

ŐR
Füledbe vagy lelkedbe mart inkább e szó?

KREÓN
Mit méricskéled, hol s hogyan fáj bánatom?

ŐR
A tettes bántja lelkedet, meg én füled.

KREÓN
Világra is fecsegni jöttél csak talán.

ŐR
De annyi szent: a gaztettet megtenni nem.

KREÓN
Képes vagy rá, pénzért eladva lelkedet.

ŐR
Haj, baj.
Kitől itéletet remélsz, itél balul.

KREÓN
Játsszál a szóval, ám ha nem kerítitek
Elő a tettest, elmondhatjátok ti is;
A kapzsiság csak bajt okoz, ha balkezes.

Kreón a palotába megy

ŐR
A legjobb volna megtalálni, csakhogy az
Szerencse dolga hogy meg tudjuk fogni őt.
Biztos csak egy: nem láttok többet engem itt,
Hiszen reményemen felül történt az is,
Ha most innét az istenek kimentenek.

Az őr oldalt távozik

KAR
Sok van, mi csodálatos,
De az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Ő az: ki a szürke
Tengeren átkel,
A téli viharban
Örvénylő habokon,
S Gaiát, a magasztos istennőt,
Zaklatja a meg-megújulót
Évről évre az imbolygó ekevassal,
Fölszántva lovával a földet.

Szárnyas madarak könnyűszivű
Népére, az erdő vadjaira
Készítik a hurkot,
A sósvizü tengerben lakozó
Halakat hálóval fogja meg
A férfi, ki ésszel él.
Szolgáivá tette okos leleménnyel
A hegyek meg a rétek állatait,
A lobogóhajú paripának és a bikának
Nyakába vetette igáját.

És a beszédet és a széllel
Versenyző gondolatot meg a törvényt
Tanulja, a városrendezőt,
Lakhatatlan szirteken
Tűző nap forró sugarát s a fagyot
Kikerülni ügyes, mindenben ügyes,
Ha akármi jön, ám a haláltól
Nem tud menekülni,
De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.

Ha tud valamit valaki,
Mesteri bölcset, újszerűt,
Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.
Ki a földnek törvényeket ad,
Jogot, mit az isteni eskü véd,
Az a városban az első; de hazátlan,
Akinek jó, ami nem szép.
Tűzhelyemnél nincs helye.
Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.

Az őr jön Antigonét vezetve

KARVEZETŐ
Mit látok? Nem, nem hihetem.
De ha látja szemem, hogyan
Mondjam: e leány nem Antigoné?
Boldogtalan,
A boldogtalan Oidipusz leánya,
Mi ez itt? Csak nem szegted meg a törvényt,
A királyi parancsot balgatagon,
S ezek itt fogtak s idehoztak?

ŐR
Ím, itt e lány, a tettet ő követte el.
A sírnál tetten értük. Ám hol van Kreón?

KARVEZETŐ
Kilép a házból, s éppen jókor van újra itt.

Kreón kilép a palotából. Néhány szolga kíséri

KREÓN
Mi az? Mi fordulat kivánja jöttömet?

ŐR
Uram király, ember ne esküdjék soha.
Szavára cáfol új tapasztalás. Magam
Most hajtogattam csak, hogy többé nem jövök
Feléd se, mert mint bősz vihar törtél reám.
A meglepő, a cseppet sem remélt öröm
Minden gyönyörnél többet ér, és így esett,
Hogy esküm ellenére itt vagyok megint,
A lányt vezetve. Akkor fogtam éppen el,
Hogy rendezgette még a sírt. E küldetést
Nem kocka rótta rám: magam fedtem fel őt.
Most itt a lány, én átadom, király, itélj
Felette, mint akarsz, de én szabad vagyok,
S nincs már jogod reám kiszabni büntetést.

KREÓN
Látom, hozod, de hol s hogyan találtad őt?

ŐR
Mit mondjak még. A férfit ez temette el.

KREÓN
Amit mondasz, való? Nincs benne tévedés?

ŐR
Magam láttam, hogy eltemette azt, akit
Te eltemetni tiltasz. Ez se nyílt beszéd?

KREÓN
S hogy lested meg, hogy tudtad tetten érni őt?

ŐR
Elmondok én mindent, ahogy történt. Kemény
Szavadtól megrémítve mentem innen el,
Mentünk a port a hulláról lesöpreni,
S az oszló holttetem pőrén maradt megint.
Majd szél iránt ültünk a szikla oldalán,
Hogy átható bűzét ne hozza ránk a szél,
S virrasztottunk s egymásra szórtuk szitkaink,
Hogy mostan egyikünk se hagyja el magát.
Soká tartott ez így, mindaddig, míg a nap
Fényes korongja nem delelt fejünk felett,
S a hőség égetett. De akkor hirtelen
A földtől égig örvénylő porforgatag
Viharzik át a síkon, megcsúfolva fák
Lombját az erdőn, megtelik minden vele,
A föld, az ég, be kellett hunyni két szemünk.
Az isten küldte, és soká tartott e vész,
S hogy elmúlt, ott állt már a lány, keservesen
Panaszkodott, mint vijjogó madár, mikor
Megtér s fészkén fiókáit meg nem leli.
A puszta testet megpillantva, így a lány
Hangosan feljajdult, s nehéz, nagy átkokat
Mondott a kézre, mely meg merte tenni azt.
S kezében hozva gyorsan új homokcsomót,
Magasra tartva szépmivű bronz korsaját,
A hármas áldozattal vette őt körül.
Előreléptünk, látva ezt, s megfogtuk őt,
Mint szép, de félelmet nem ismerő vadat,
Ugy olvastuk fejére ezt s a hajnali
Tettet, de semmit nem próbált tagadni sem.
Nekem pedig bánat s öröm keverve jut:
Kimásztam én a bajból, és ez jólesik,
De rosszul, bajba vinni azt, kit kedvelünk.
Ám semmi nem lehet magamnak fontosabb,
Mint az, hogy én épen megmentsem bőrömet.

KREÓN
(Antigonéhoz) S te állsz csak itt fejed lehajtva szólj te már,
Elvállalod, hogy megtetted, vagy cáfolod?

ANTIGONÉ
Elvállalom s tagadni nem fogom soha.

KREÓN
(az őrhöz) Hordd el magad, mehetsz, amerre épp akarsz,
Te már a súlyos vád alól felmentve vagy.

Az őr távozik. - Antigonéhoz

De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd:
Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?

ANTIGONÉ
Tudtam, hiszen hirdették úton-útfelen.

KREÓN
S mégis törvényemet meg merted szegni te?

ANTIGONÉ
Hiszen nem Zeusz volt az, ki így rendelkezett,
S az alvilági istenek között lakó
Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket.
Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő
Lehet, mely engem istenek nem változó
Íratlan törvényét áthágni kényszerít.
Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll.
Az istenek ne mérjenek rám büntetést:
Embertől nem félek, bármily tervet kohol.
Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is,
Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt
Halok meg, én még avval is csak nyerhetek.
Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam,
Amíg csak élt, halálával mit veszthet az?
Azért, hogy íly sors vár rám, nem panaszkodom,
De hogyha az, kit szült az én anyám, halott,
És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt,
Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj.
S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság,
Csak balga érne balgaságon engemet.

KARVEZETŐ
Érdes beszédű apja érdes lánya ez,
Már látom én, a baj se hajlította meg.

KREÓN
Még megtudod, kiben kemény az indulat,
Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős,
S imént kohó tüzében izzott, láthatod,
Ridegségében legkönnyebben eltörik.
A zabla is kicsiny, s tudom, megfékezi
Szilaj lovak vadságát. Az nem is való,
Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak.
E lány a gőgösséget úgy tanulta ki,
Hogy városunk törvényén tette túl magát;
Gőgjének az már második próbája volt.
Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud,
Ő lenne férfi, és nem lennék férfi én,
Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül.
Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül
Minden rokon között legkedvesebb rokon,
A legrosszabb halált el nem kerülheti,
Hugával együtt, mert én ezt is vádolom,
A temetés tervéről biztosan tudott.
Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént,
S feltűnt zavart és réveteg tekintete.
A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért
Bűntársa, sötét tervek árulója lesz.
Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én,
Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.

ANTIGONÉ
Kezedre adtak, s meghalok - többet kivánsz?

KREÓN
Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.

ANTIGONÉ
Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad
Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz,
Mit én míg mondhatok, neked sem tetszik az.
Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek,
Mint avval, hogy testvérem eltemettem én.
Itt is dicsérnének szivük szerint ezek,
Ha félelem nem volna nyelvükön lakat.
A zsarnokság viszont könnyebben boldogul,
Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.

KREÓN
Te látod, így Kadmosz népében senki más.

ANTIGONÉ
Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.

KREÓN
S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?

ANTIGONÉ
Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.

KREÓN
Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?

ANTIGONÉ
Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.

KREÓN
Iránta hát miért vagy kegyelettelen?

ANTIGONÉ
Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.

KREÓN
Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?

ANTIGONÉ
Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.

KREÓN
Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.

ANTIGONÉ
De mégis. Hádész egy törvény szerint itél.

KREÓN
Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.

ANTIGONÉ
Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?

KREÓN
Az ellenségből holtában se lesz barát.

ANTIGONÉ
Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.

KREÓN
Menj hát utánuk, és őket szeresd alant,
De míg én élek nem lesz asszony itt az úr.

Iszméné kilép a palotából

KAR
Immár a testvérét szerető
Iszméné a kapun kilép.
Szemöldöke felhője borul piros
Arcára sötéten,
S könny gördül végig a kedves arcon.

KREÓN
(Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be,
S titkon szívtad vérem, s nem vettem észre sem,
Hogy trónom két megrontóját táplálom én,
Szólj hát, a temetésen részt vettél te is,
Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?

ISZMÉNÉ
Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy
Szándék vezet, s a büntetést is vállalom.

ANTIGONÉ
Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem
Jöttél velem, s én nem közösködtem veled!

ISZMÉNÉ
De most, hogy bajba jutsz, nem restellek veled
Hajózni egy hajón a szenvedés felé.

ANTIGONÉ
Ki tette volt, tanú reá az Alvilág.
De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.

ISZMÉNÉ
Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled,
Halott testvérünket megengesztelve így.

ANTIGONÉ
Kezed nem osztozott a tettben most se kérj
Közös halált. Elég, ha meghalok magam.

ISZMÉNÉ
De nélküled maradva élnem is mit ér?

ANTIGONÉ
Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.

ISZMÉNÉ
Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.

ANTIGONÉ
Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.

ISZMÉNÉ
Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?

ANTIGONÉ
Mentsd meg magad! Nem nézem én irígyen ezt.

ISZMÉNÉ
Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?

ANTIGONÉ
Én meghalok, s te azt választottad, hogy élj.

ISZMÉNÉ
Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.

ANTIGONÉ
Te itt ezekre, én azokra gondolok.

ISZMÉNÉ
No látod, bennem s benned egy a tévedés.

ANTIGONÉ
Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott
A szív: halottaimnak tartozom vele.

KREÓN
Eszét veszté e két leány szemlátomást,
Egyik csak most, a másik, már mióta él.

ISZMÉNÉ
Ne várd, király, hogy az, kit ennyi bánat ért,
A józan észt meg tudja mindig tartani.

KREÓN
Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.

ISZMÉNÉ
Magányos életem mit ér őnélküle?

KREÓN
Őróla már ne is beszélj: nem létezik.

ISZMÉNÉ
Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?

KREÓN
Kívüle is van föld, amely szántásra vár.

ISZMÉNÉ
De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.

ANTIGONÉ
Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.

KREÓN
Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese.
Érted s szerelmedért túl sok beszéd ez is.

ISZMÉNÉ
Hát mátkájától megfosztod saját fiad?

KREÓN
A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.

ISZMÉNÉ
Úgy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.

KREÓN
Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép?
Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt
Szorosra fogva kell őriznetek, mivel
A bátrak is megfutni készek, látva, hogy
Már életükhöz ér az üldöző halál.

A két leányt elvezetik

KAR
Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás,
Mert akiknek isten rázta meg palotáját,
Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás,
Mint hullám a tengeren,
Hogyha thrák szelek zavarják
S felkavarják végigfutva rajta, a mélységeket,
Mély örvényből hömpölygetve
Sós és szennyes áradást,
S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.

Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt
Holt apákról, kik nem menthették fel ivadékukat,
Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten,
És nincsen feloldozás.
Most a legvégső gyökérre,
Mely még Oidipusz házának új, derűs tavaszt igért,
Vérszomjas sarlót emelnek
Alvilági istenek,
Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.

Hol van Zeusz, te szent erőddel
Megmérkőzni büszke férfi?
Mert a mindent ellankasztó álom sem bénítja meg.
Hónapok szünetlenül
Jönnek, mennek, ám időtlen
Olümposzi ragyogásban
Vagy nem vénülő király.
Tegnapon s a holnapon
És a messze eljövendőn
Egy a törvény: nincs halandó,
Ki az életet baj nélkül éli végig, bárhol él.

Messze jár a jó reménység,
Embernek gyakorta áldás,
Ámde gyakran könnyelmű vágyakkal hálójába csal,
S addig észre sem veszik,
Míg parázsra lép a lábuk.
Aki mondta, bölcsen mondta,
S mint igaz szó szállt reánk,
Hogy a rosszat érzi jónak
Az, kinek lelkét az isten
Űzi pusztulás felé,
Ámde baj nélkül csak kurta perceket fog élni az.

Jön Haimón

De jön épp Haimón, gyermekeid
Közt a legifjabb. Hallotta talán már
Mátkája, Antigoné
Sorsát, s a kijátszott
Szerelmet siratja el ő is?

folyt. MEK, felső címlink