Babits Mihály: Az európai irodalom története

UTOLSÓ FELVONÁS

Igen, a romanticizmus utolsó felvonása kezdődött Európa-szerte. Sötét lankadások, hideg szelek, mohó és színes végfellobbanások... Franciaországban például még csak ezután fog igazában föllángolni a romantikus tűzijáték; de Alfred de Vigny már sötét és nyugodt, mintha a végső konzekvenciákat vonná le. Holott még csak ő írta, éppen ebben az esztendőben, az első Scott-stílű regényt franciául. Németországban a romantikus tobzódás már reakciót kezdett kiváltani. Platen gróf, antik és keleti metrumainak fellegvárából, egy gyilkos szatírát bocsátott ki: Der verhängnisvolle Gabel. Ez egy arisztophanészi vígjáték, amely a végzetdrámákat csúfolja, s mindent, ami népszerű volt és romantikus. Platen sohse volt népszerű, és sohse eléggé romantikus. Igazában nem ő az, aki a német romantikával leszámolt. Neki "nem volt szíve", hogy csalódni tudjon. Az igazi leszámolásnak magából a romantikából kellett kiindulni. A "romantikus iróniából": amely minden romantika mélyén lappang. S kitör a valóság érintésére.

Véletlen-e, hogy ez a feladat zsidó származású költőnek jutott? Mondják, e népnek érzelmi élete távolabb van a valóságos élettől, mint más fajoké. Heine mindenesetre igazi romantikus volt, s Útiképei, mely a Platen gúnydrámájával egy évben jelent meg, romantikus könyv, a legkedvesebb fajtából. Stílja friss, édes és könnyű. Természeti képei valósággal tündériesek. Át is szövi őket a mese és tündérség, egészen a romantikus recept szerint.

De a műfaj természetében van valami, ami már bizonyos fölényt jelent e tündérségekkel és romantikával szemben. Ez a fölény az utazó fölénye, aki mindent élvez, de mindent kritizál is. Heinénak otthona a romantika. De az ő fajtája a saját hazájában is utazó és kívülről néző. A romantika eszményei közül csak a szabadságeszménnyel azonosította magát teljesen. S ezen éppen a kritika szabadságát értette. Nem mintha az Útiképek-ben ezt még különösebben használná. De a penge villog, még mielőtt vágnának vele.

A pengét Heine még a XVIII. századból kölcsönözte. Sterne írt egy ilyen Érzékeny utazás-t; ott az érzelmesség könnyen és természetesen megy át a cinizmusba. Heinénál egyelőre az érzelmesség uralkodott, mint egyáltalán a romantikában. Nem kínálkozott-e a romantikus érzelmességnek is alkalmasan az utazás-forma? Nem volt-e a romantika lényegében a távolságok nosztalgiája? S Heine romantikájának közvetlen mestere talán Eichendorff, a legszebb német vándordalok énekese. Az ő költészetének folyton erre a fikcióra volt szüksége, az utazás fikciójára! Ami a német turisztikának is lényege: távolsággá tenni a saját hazáját! Vággyá avatni azt is, ami birtoka! Eichendorff most adta ki bűbájos dalokkal átszőtt kis könyvét: Egy naplopó életéből. Heine is dalokat szőtt bele az Útiképek-be; de már készítette azt a könyvét is, amellyel a német dalköltésben egyszerre Goethe mellé ugrott: a Buch der Lieder-t.

Vajon ma is olyan népszerű-e még ez a könyv, mint az én fiatalkoromban? Akkor Magyarországon majd minden poéta egy kicsit hatása alatt állt. Diákkorunkban ebből fordítgattunk, első költői gyakorlat gyanánt. Nem merném állítani, hogy nagy kedveltségét teljesen magas költői kvalitásainak köszönhette. Petőfit például szabad politikája is vonzotta, éppúgy mint a Béranger-é. De könnyű, epigrammatikus formája is hozzájárult a hatáshoz. A kilencvenes években, mikor az emberek kezdtek teljesen elszokni a versolvasástól, Heine volt az, akit még olvashatónak találtak. Aki nem élvezte a verset, s teljességgel a közkézen forgó irodalom laposságaihoz szoktatta ínyét: annak számára még mindig volt Heinéban olcsó élc s még olcsóbb érzelmesség elég. A magas költészet rendszerint nehéz olvasmány. Heine könnyű volt. Rövid dalai a legkisebb s leghozzáférhetőbb adagolásban adták a költészetet. Könnyűségében talán sok a veszedelmes újságírórutin. Minden mai zsurnalisztikus költészet üke ő. De minduntalan áttör a rutinon valami másfajta könnyűség hangja, valami primitív, mély egyszerűségé, amelyet a költő mintha egyenesen az ősforrásból merített volna, a nép ajkáról, mint Petőfi.

Valójában a Des Knaben Wunderhorn neveltje ő is, mint Eichendorff. A naiv népiség érzelmes tündérvilága már gyermekkorában megkapta lelkét, különös komplikált bűvölettel. Mint németnek és mint zsidónak, otthonos volt ez neki, s ugyanakkor mégis idegenség és távolság. Senki úgy át nem élte, mint ő, kívülről és belülről egyszerre. Mily romantikus élmény! S mily komplikált minden ebben az egyszerűségben! Így nyer magyarázatot lénye kettőssége, az érzelmesség és gúny pólusaival. Nem mintha az egyik a németség, másik a zsidóság pólusát jelentené. Érzelmességét egyformán hozta németségéből és zsidóságából; s elsősorban magából a romantika szelleméből. De a romantika szelleméből származik a gúny is: a "romantikus irónia". Hisz már Jean Paulban, Tieckben villogott valami hasonló. Nem is említve Byront. De Heine helyzetében volt egy elem, ami a gúnyt bomlasztóvá tette. Bomlasztóvá magára a romantikára. Byron gúnyja a valóságot érte; evvel egyensúlyt tartott a romantikus fény és nosztalgia. De a heinei gúny magát a fényt és nosztalgiát veri. A romantika benne pillantja meg először idegen szemmel a saját vágyálmait. S egyszerre megérzi önnön banalitását, nevetségességét.

A Buch der Lieder az egyensúly legvégső pontján áll. Ez teszi különös varázsát. Minden, ami a romantikában jellegzetesen romantikus, szinte hatványozottan jelenik meg itt. Egy Napóleon-ballada a rajongás eksztázisát festi. Egy külön ciklus az Északi-tenger nagyszerű vadságát. Ez a goethei rapszódiák szabad versében zeng, ebben a valódi Sturm und Drang formában; noha persze könnyebb és simább zenével. De Heine igazi világa a romantika csillogóbb és édesebb tájain van.

Ez a rövid dalokban tárul ki. Fény és nosztalgia soha így nem égett! A vágy soha mélyebbet nem sóhajtott, naiv szerelmek, tündéri egyszerűségek, és gangesi távolságok felé. Az ébredő gúny csak arra való itt, hogy még jobban izgassa ezt a vágyat és nosztalgiát. Mint ahogy a vers apró pongyolaságai csak arra jók, hogy még élvezetesebbé tegyék a népi melódiák fülbemászóan édes zeneiségét. És a romantikában oly szokatlanul zárt, művészien tömör verskonstrukció csak arra, hogy szorító korlátaival a kiáradt érzelmek, édes-vad sóvárgások erejét növelje. Az éle, az "attikai só", fűszerezi a lírát, s egyúttal konzerválja. Elveszi az avulékony banalitások ízét. Az üres érzelgésekét, amilyenekre ez a túlérett romantika különben nagyon is hajlamos.

Az érzelem nem tartozik az örök és fáradhatatlan dolgok közé. Önnön túlságait nem bírja végletekig. Előbb-utóbb kimerül, banális lesz, s megkívánja ellenszerét, az élcet. Mindenütt, ahol a romantika elsősorban érzelmi színű volt, meg kellett jönni ennek a visszahatásnak. Nem véletlen például, hogy Angliában Keats melankóliaköltészetének folytatója, Thomas Hood, egyszersmind a leghíresebb brit vershumorista, szeszélyek, szójátékok, furcsaságok nagymestere.

Az a romantika, amely Franciaországban, ahogy mondtam, csak most lobbant föl még igazán, nem annyira az érzelem, mint a fantázia dolga volt. Chateaubriand a Színek Paradicsoma felé indította! S a fiatal tehetségek most is a színekre esküdtek, nemzeteken és korokon át vadászva a tarkánál tarkább couleur locale-t.Mérimée például most spanyol táncosnőből szerb guzlicássá vedlett. Egy "illír" verskötetet bocsátott ki. A címe, La Guzla, a szláv hangszer neve. De egyúttal, különös véletlenből, a Gazul anagrammája is. Ugyanakkor scotti regényt is írt, a hugenották korából. Scotti hangulatot idéz a fiatal Hugo Victor nagy drámája,Cromwell is, angol történeti témájával. Ehhez a szerző egy híressé vált előszót csatolt, mely a couleur locale valóságos evangéliuma. A couleur ne maradjon a felületen, hanem igya át az egész drámát, mint a nedv a növényt! Ez az előszó különben is harci riadó: lessingi elveket vall, Shakespeare nevét tűzi a zászlóra, s megtámadja a hármas egység tanát a saját hazájában! Közben egy másik fiatalember, volt orvosnövendék, könyvet írt a régi francia költészetről, hogy ősöket adjon a francia romantikának. Shakespeare már nem volt elég ős. Az irodalmakban már tudatos volt a nemzeti elv! Mindannyi külön fejlődést, külön ősöket akart.

Sainte-Beuve Ronsard-t ásta ki ősnek, és a Plejád-ot. Talán csak azért, mert a nagy klasszikusok ezeket lenézték; noha igazában ezek is klasszicizáltak. De érezte igaz lirizmusukat is: rendkívül finom kritikai érzékkel bírt. A sors lassan, de biztosan terelte már egy nagy kritikus pályájára. Ez idő szerint azonban még őis költőnek készült. Egy kötet világfájdalmas verset bocsátott ki, stílszerűen, mint egy elhunyt orvosnövendék hagyatékát. "Medikus Werther" - csúfolták barátai.

De ez évben jött ki Hugo Victor könyve, az Orientales is! És a Musset első versei! E színorgiák mellett eltörpült a medikus Werther. Különös előretörés! Túl a Rajnán az elkeseredett Platen gróf éppen most öli meg újból a romantikát, egy új gúnydrámával! S Párizsban azalatt egymás után jelennek meg a színen egy újabb romantika nagyjai, hogy átvegyék a megtagadott örökséget.

Hugo könyve nagyobbrészt ballada. Soha ilyen tarka balladáskönyvet! Ballada és románc! Spanyol románcok, arab hangulatok, török képek, vad középkor és byroni szigetvilág... Les Orientales! Az egész romantikus mindenség betört itt, ahány vers, annyi couleur. A költő nem fél az erős színektől. Sőt mintha azokban lelné kedvét. Szemmel láthatólag gyönyörködik saját fantáziájában és verskészségében. Olykor érzelmes, olykor játszi, olykor groteszk. S ilyenkor még a vers lejtése is tud groteszk vagy játszi lenni, vagy érzelmes, akár egy német versé. Néha mintha nem is francia poémát, hanem német balladát olvasnánk... Virtuóz, ahogy vetélkedni tud a német vagy angol verselés változatos formáival. Száz mérföldre van ez a méltóságteljes és szónoki francia verstől, legalább a klasszikusokétól! Hugo valóban Ronsard-hoz megy vissza. S a középkor költőihez, kiket még nem feszélyezett a klasszicizmus nyűge. Gazdag rímei, a mássalhangzók pompájával, mintha színes szalagokat teregetnének elénk. Rime riche!^[114] Egy-egy középkori rímorgia szinte boszorkányságnak hat. A Pas d'armes du Roi Jean nem is más, mint rím, elejétől végig. De éppoly boszorkányság olykor a versek belső felépítése is. Egy keleti ballada például, a Dzsinnek,olyan, mint egy színes tűzijáték, fölszökő és lehulló kévével. Amit a groteszk forma külsőleg is jelez. Érdekes ezt a verset összehasonlítani a GoetheBűvészinas-ával; témája kicsit azéhoz rokon. A Goethe verse is virtuóz. De ott a virtuozitás csak eszköz. Mögötte egy mély gondolat van, amelynek a költő mindent alárendel. Hugo viszont a virtuóz mutatvány céljainak rendel mindent alá. Itt él már és uralkodik a gyakorlatban a modern elv: a l'art pour l'art.

Nemsokára elméleti fogalmazást is nyer.

Musset nem ilyen öntudatos boszorkánymester, ahogy megjelenik. Inkább csak egy hetyke fiatal költő: alul még a húszon. Kedvére szórja a verseket, s persze a legújabb divat szerint. Az pedig megkíván valami érdekes couleur locale-t. Így születik a Contes d'Espagne et d'Italie, holott a kópé sohase látta még sem Itáliát, sem Spanyolországot. Játékok ezek a versek, gyerekjátékok, tele kedves, kópés ötlettel, mint mikor a holdról énekel, amely úgy ül "A torony rózsaszín Hegyében, Akár a pont az i-n". (Tóth Árpád szép fordításából idézek.) Kedves, pajkos közvetlenségük hozzátartozik ennek az egész mozgalomnak karakteréhez. Fiatalság volt az, fölszabadulás és lázadás! Egy új nemzedék, amely szinte egyszerre jelent meg, s egységesen sorakozott. Théophile Gautier szintén köztük volt már. A "jó Théó": ő még Musset-nél is fiatalabb! Első versei után úgy mutatták be Hugónak, mint egy vezérnek. A csatasor készen állt a harcra, a zsarnoki s önmagát rég túlélt klasszicizmus ellen!

Színorgia és hadibuzgalom nem alkalmas légkör a mélabúnak s pesszimizmusnak. Musset kacérkodott némely byroni hangokkal. De fiatal temperamentuma egyelőre meghazudtolta a pózt. E fiatalemberek oly művészet táborába gyűltek, mely festeni akarta a világot, szabadon s céltalan, pusztán a festés virtuóz öröméért. A színek mámora elfedte előlük a világ ürességét. Nem a szépséget szomjazták: a rossz és csúnya éppoly hálás anyag lehetett festésre. Harci jelszavuk inkább a "karakter" volt. Nem hittek semmiben, de nem vetettek meg semmit, s távol voltak még attól, hogy hitetlenségük érzelmi következéseit levonják. Schopenhauernek még soká kell várni, míg filozófiájában a kor ráismer önnön világnézetére.

Egyetlen költő élt csak ez időben, aki eljutott a romantikus világfájdalom mélyéig. Aki nem menekült sem gúnyba, sem gőgbe, sem pompába, hanem szembe mert nézni a teljes keserűséggel és ürességgel, akár maga Schopenhauer. Ez a költő egy olasz faluban élt, távol minden irodalmi harctól. Rettenetes magányban élt, egy agg gróffal, aki az apja volt, s akinek zsarnokságától nemegyszer próbált menekülni, de mindig visszakényszerítette a pénzhiány. Leopardiról van szó: ő éppen most alkotta egyik legművészibb "elégiáját", A pásztor éji dalá-t. Szín bizony nem sok van őnála, rím is alig. Annál több elszánt akarat, a "keserűség mélyeire menni". Ez valóban a nagy pesszimista költészet: a fájdalom tiszta éneke, mely a világon átnyilall. Leopardi prózát is írt ez időben. Platóni dialógust, elmélkedést, aforizmát... Prózája éppoly puritán, mint verse; és éppoly hősies. Mint kegyetlen orvos, biztos fogással tapint rá a legfájóbb pontokra e fájdalmas világban: de a gyógyítás reménye nélkül.

Egy helyütt azt írja: "A színlelt mélabú kedves az emberek közt, de az igazitól mindenki fut." Az övé ilyen igazi volt, mely magányra ítél. Barátja csak a könyvek; púpos volt, s a szép világot csak ablakon át látta. De rossz szeme miatt hetekig gyakran nem is olvashatott. Már híres költő s nagy név az irodalomban; de otthon csak teng, mint egy megvetett ingyenélő. Épp ez időben sikerült valahára egy jó barát támogatásával, hogy végleg elhagyja a rettenetes falut, Recanatit. Késő már: megmaradt élete betegség csak, kínok esztendői.