WEÖRES SÁNDOR: GILGAMES Első tábla

WEÖRES SÁNDOR: GILGAMES
Első tábla

Aki mindent látott, a népek ura,
aki biztosat ismert, aki teljeset értett,
átlátott az eredet szövevényén,
a tudás tiltott forrás-helyein,
aki az állandót látta, aki a burkot kinyitotta,
hírt hozott a vihar és vízár idejéről,
nagy útra kelt, vesződött és megrogyott,
meddő kínját kőtáblára íratta…

aki építette a körülvédett Uruk falait
és a szent Eannát, a tiszta zárt-helyet,
alapot ágyazott, szilárdat, mint az érc,
védfalat rakott, hol támaszt leljen a férfi-erő:

Gilgames ő, az embernyi ember,
kétharmada isten, harmada állat,
testének képe fájdalmas öröm,
alakja, mint a vaskos bikáé,
nincs hozzá-illő a szépek között,
nincs hozzá-méltó az erősek között –

Ő a körülvédett város pásztora,
ő a pásztora és az ostora;
Karját rettegte Uruk sokasága,
Anu, a menny királya elé
jajveszékelt Uruk sokasága,
szólalt, szólalt nagy fennszóval:
ŤNem engedi a fiút az apához,
nem engedi a szüzet a legényhez,
nem engedi a lányt a katonához,
nem engedi az asszonyt az urához – –ť

Anu, a menny királya hallotta a jajt, hallotta a dalt,
nagykeblű Arurut hívta és szólt:
ŤTe megalkottad a vaskos bikát,
nosza alkoss hozzája-méltót,
hadd egyék egymást nappal és éjjel,
hadd legyen a népségnek nyugodalma,ť

Nagykeblű Arurur hallotta a szót,
szerelmes vágya fölindult,
szerelme álmot érlelt a szívében,
Anu képmását álmodta szívében.
Megmosta kezét, agyagot fogott,
formálta kedvvel, nedvezte csókkal,
Enkidut alkotta, az isteni sarjat,
méltót az ég lándzsás seregéhez.

Mezőre vetette, földre dobta:
ifjan, szépen, szűz erejében
teljes hosszában elnyúlt a réten –
haja mint a nőé, két vállára omló,
testének bozontja mint gabona sarjad,
édes-vizek párája a lelke,
nem tud a világról, nem tud a végről,
nép kínjáról, ország erejéről…
megy füvet legelni a víg gazellával,
megy italt keresni a szelid tehénnel,
paskol a folyóban a halak sokaságával…

Csapdás ember, vadfogó
állt az itatónál,
cselt állított ár ellenében,
egy nap, két nap, harmadik nap várt az itatónál.
Meglátta a csuda-sarj, épp hogy el nem érte,
a vadásznak több se kellett – futott, csaknem hasraesett,
beborult a kedve-kékje, remegett a térde.

Vezeti a házba kis üszőjét,
nagy sanyarú siralomra tátja a száját:
ŤJaj apám, jaj-jaj,
jött a fényes kék tetőről egy igen-nagy ember,
ereje egy ország, fölkel este a tetőn,
lába az itatón a réti sereggel,
ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel,
széjjelrúgta vermemet, mit magam ástam,
széjjelszedte csapdámat, mit magam helyeztem,
nem hagy semmit tennem.ť

Felel néki apja:

ŤMenj el fiam, menj el Uruk városába,
menj be mingyárt Gilgames királyhoz,
kérj egy papnőt Istar templomából,
szerelem szent szolgáló-leányát.
Vidd fiam az itatóhoz,
ott a szent lány vetkőzzék le szépen,
bő pompáját virágozza szépen,
így lássa meg az az ember!
Hogyha látja, meg is közelíti,
de meg is rohanja:
idegen lesz neki a vadak sokadalma.ť

Ment a vadász Gilgames királyhoz,
jött a vadász a papnővel amaz itatóhoz.
Egy nap, két nap mentek,
harmadik nap partra kuporodtak.

Közelgett a horda, a sík vadja közelített,
dobogva, homokot rúgva a horda,
szarvak és szügyek erdeje közelgett,
ő is, Enkidu, magzata a mennynek,
feje nagy-magasban, szíve boldog és vidám,
lába az itatón a réti sereggel,
ordít, táncol, bakot ugrik a réti sereggel,
a mezei hordát táncba sodorja,
rikogat, táncol, vízben paskol a szabad sereggel –

Látta a papnő a hatalmas kergetőzőt,
látta őt a szent lány, magzatát a mennynek.
ŤŐ az, kedves, bontsd ki két emlődet,
takard ki szemérmed, verd föl a vágyát,
hej, bomolj ki és viríts, két szeme lásson,
hogyha meglát, meg is közelítsen,
legyen neki idegen a vadak sokadalma,
mellét hátadra feszítse…ť

Két emlőjét kibontotta, szemérmét is kitakarta,
a menny-fia megrohanta, ráfeszült a lány hátára,
hat nap és hét éjjel, hej, ráfeszült a lány hátára,
hej, hat nap és hét éjjel szüretelte a szerelmet.
A hetedik nappalon szétnézett a virradatban,
betellt a kéj kövérével, arcát barmára emelte:
íme a gazella elijed előle,
a szabadság népe nem ismeri többé.
Megtorpan Enkidu: kivetett a teste –
megroggyan a térde, megrokkan a szíve
és teljes hosszában elnyúlik a réten
és zokog.

Látja a szent lány – melléje-guggol,
ringatja csípőjét, dúdol neki éneket:
ŤEnkidu, mért kívánsz rohanni a rétek barma után
mért kívánsz rohanni?
Enkidu, szép vagy! mint egy isten, olyan vagy!
dulakodtál, futottál, fényes füvön aludtál,
nem tudtál a végről, boldog voltál…
megnőttél általam! ismered a tikot!
mért kívánsz rohanni a rétek barma után?
azt, aki voltál: úgyse éred el sohať

Igy dúdol… hangja édességgé válik,
Enkidu hallja, mint nagy vizek mozdulását,
szép lassan a szent lány lába elé ül,
kivetettségében barátot keres.
Míg a nő beszél – az ő füle érti:
ŤJőjj, a körülvédett Urukba vezetlek,
jőjj velem a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába,
hol Gilgames él, a páratlan ember,
mint vaskos bika, terped a népen.ť

Enkidu érti – szólal nagy hangon:
ŤVígy a körülvédett Urukba engem,
vígy a tiszta házba, Anu és Istar hajlékába,
magam akarom a nagyot legyőzni,
magam akarom megtörni a sorsot,
megbontom a végzetet magam erejéből,
vígy engem, papnő, hadd kiáltsam Urukban:
Enkidu eljött – Enkidu eljött!
ki a mezőről jött, nagy az erejében!
ki a mezőről jött, hatalmas az erejében!
város ura, vaskos bika, hé! mutasd arcodat! –
Mindent, ami vár rám: értek előre.ť

Ment a papnő Enkiduval Uruk városába,
látták a népek és remélve bizakodtak,
nappal és éjjel ünnepet ültek,
zeneszóval, vigadozva ünnepet ültek,
látták a menny-fiát, a mezei embert,
szépsége ujjongás, teste hatalmas,
látták a szolgák, terheiket levetették,
lármával, fa-dobokkal ünnepet ültek,
kiűzték a nagyokat a szent nyoszolyákból,
kiűzték a heréket a hálóteremből –

ŤEnkidu, világosítson előtted az élet! –
Elvezetlek Gilgameshez, nézz a szemébe,
erővel teljes egész alakja,
ereje teltebb, mint a tiéd,
Anu, Enlil és Ea nagyra növelték,
Samas örömmel hallgatja szavát…
eredj Enkidu, intézd az ő végzetét!
…Mielőtt te jöttél a ragyogó kék tetőről,
Gilgames álmában látott téged.
Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil úrasszonynak:
Anyám, álmot láttam, félelmetes álmot láttam,
az éjjel álmodtam, éjemben azt álmodtam,
nagy mezőn szaladtam, homályban futottam,
árnyban loholtam… rám-esett egy csillag,
fölemeltem volna, emelni se bírtam,
ellöktem volna, mozdulni se tudtam.
Mint egy nőre, ráfeszültem, lábadhoz vetettem
és te megáldottad, mingyárt mellém-állítottad. –
Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának:
Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod
jelent néked egy hü társat, őrködő barátot. –
Gilgames szólt anyjának, Risat-Ninlil úrasszonynak:
Anyám, másik álmot láttam, vészes álmot láttam,
az éjjel álmodtam, éjemben az álmodtam,
erdőn hadakoztam, gally-gubanc közt tusakodtam,
hold-fiakkal huzakodtam… rám-esett egy csatabárd,
fölemeltem volna, emelni se bírtam,
ellökten volna, mozdulni se tudtam.
Mint egy nőre ráfeszültem, lábadhoz vetettem
és te megáldottad, mingyárt mellém-állította., –
Risat-Ninlil, biztos hír tudója, felelte fiának:
Méhem eggye, majd meglátod, jót jelent az álmod,
jelent néked egy hű társat, őrködő barátot.ť