KOSZTOLÁNYI DEZSŐ ESTI KORNÉL

TIZENNEGYEDIK FEJEZET,

MELYBEN GALLUSNAK, A MŰVELT, DE ROSSZ ÚTRA TÉVELYEDETT
FORDÍTÓNAK TITOKZATOS ÜZELMEIRŐL RÁNTJUK LE A LEPLET

Költőkről és írókról beszélgettünk, régi barátainkról, akik egykor velünk együtt vágtak neki az útnak, aztán lemaradtak, és nyomuk veszett. Időnként egy nevet dobtunk a levegőbe. Ki emlékszik még rá? Bólongtunk, és szájunkon halvány mosoly derengett. Szemünk tükrén egy elfeledettnek hitt arc rémlett föl, egy elkallódott pálya és élet. Ki tud róla valamit? Él még? A kérdésre csönd volt a felelet. Ebben a csöndben dicsőségének elszáradt koszorúja úgy csörgött, mint avar a temetőben. Hallgattunk.

Így hallgattunk akkor is, percekig, mikor valaki Gallus nevét idézte.

- Szegény - mondotta Esti Kornél. - Én évekkel ezelőtt még láttam - de ennek már hét-nyolc éve lehet - nagyon szomorú körülmények között. Ekkor olyasmi történt vele egy detektívregénnyel kapcsolatban, ami maga is detektívregény, a legizgalmasabb és legfájóbb, amit valaha átéltem.

Hát ismertétek őt, legalább félig-meddig. Tehetséges fiú volt, szikrázó, ösztönös, amellett lelkiismeretes és művelt is. Több nyelven beszélt. Angolul úgy tudott, hogy állítólag a walesi herceg is tőle vett angol nyelvleckéket. Négy évig élt künn Cambridge-ben.

Volt azonban egy végzetes hibája. Nem, nem ivott. Hanem mindent, ami keze ügyébe esett, elemelt. Lopott, mint a szarka. Mindegy volt neki, hogy zsebóra-e, mamusz vagy egy óriási kályhacső. A lopott holmik értékével éppúgy nem törődött, mint térfogatukkal és nagyságukkal. Gyakran nem is látta hasznukat. Öröme mindössze abból állott, hogy megtegye, amit akart: hogy lopjon. Mi, legközelebbi barátai, igyekeztünk őt jobb belátásra bírni. Lelkére beszéltünk, szeretettel. Leszidtuk és megfenyegettük. Ő igazat is adott nekünk. Ígérgette, hogy küzdeni fog a természete ellen. De az értelme hiába küzdött, a természete erősebb volt nála. Folyton visszaesett.

Számtalanszor rápirítottak és megalázták őt idegenek, nyilvános helyen, számtalanszor tetten is érték, s nekünk ilyenkor mindig hihetetlen erőfeszítést kellett kifejtenünk, hogy tettének következményeit valahogy elsimítsuk. Egy ízben azonban a bécsi gyorson kiemelte egy morva kereskedő pénztárcáját, aki ott a helyszínen lefülelte, s a legközelebbi állomáson átadta a csendőröknek. Megláncolva hozták Budapestre.

Ismét próbáltuk menteni. Ti, akik írtok, tudjátok, hogy minden a szavakon fordul meg, egy költemény jósága éppúgy, mint egy ember sorsa. Bizonyítgattuk, hogy kleptomániás és nem tolvaj. Az, akit ismerünk, rendszerint: kleptomániás. Az, akit nem ismerünk, rendszerint: tolvaj. A bíróság nem ismerte őt, ennélfogva tolvajnak minősítette, és kétévi börtönre ítélte.

Miután kiszabadult, egy sötét decemberi reggelen, úgy karácsony előtt, éhesen, lerongyoltan rontott be hozzám. Térdre rogyott elém. Könyörgött, hogy ne hagyjam el, segítsek rajta, szerezzek neki munkát. Arról, hogy a neve alatt írjon, egyelőre szó se lehetett. Viszont mást nem tudott, mint írni. Fölkerestem hát egy derék, emberséges kiadót, beajánlottam, s a kiadó másnap meg is bízta egy angol detektívregény lefordításával. Afféle szemét volt ez, mellyel mi átalljuk bepiszkítani a kezünket. Nem olvassuk el. Legföljebb lefordítjuk, de akkor kesztyűt húzunk. Címe - még ma is emlékszem -: Viciszláv gróf titokzatos kastélya. De mit számított ez? Örültem, hogy tehetek valamit, örült ő is, hogy kenyérhez jut, s boldogan látott hozzá a munkának. Oly szorgalmasan dolgozott, hogy - a kikötött határidőt meg se várva - a kéziratot három hét múlva leszállította.

Végtelenül elcsodálkoztam, mikor a kiadó pár nap múlva telefonon közölte velem, hogy pártfogoltam fordítása teljesen hasznavehetetlen, és ő ezért egy fityinget se hajlandó fizetni. Nem értettem a dolgot. Kocsira ültem, és odahajtattam.

A kiadó némán kezembe adta a kéziratot. Barátunk csinosan legépelte, meglapszámozta, sőt az oldalakat nemzetiszín zsineggel is összefűzte. Mindez őrá vallott, mert - azt hiszem, már említettem - irodalmi tekintetben megbízható, aggályosan pontos volt. Olvasni kezdtem a szöveget. Fölkiáltottam az elragadtatástól. Világos mondatok, elmés fordulatok, szellemes nyelvi lelemények sorakoztak egymás mellé, melyek talán méltók se voltak ehhez a fércműhöz. Ámulva kérdeztem a kiadótól, hogy mi kivetnivalót talál ezen? Az most kezembe nyomta az angol eredetit, éppoly némán, mint a kéziratot, s arra kért, hogy vessem össze a két szöveget. Egy fél óráig búvárkodtam, hol a könyvbe, hol a kéziratba pillantva. Végül döbbenten álltam föl. Kijelentettem, hogy a kiadónak tökéletesen igaza van.

Hogy miért? Ne próbáljátok kitalálni. Tévedtek. Nem valami más regény kéziratát csempészte oda. Ez csakugyan Viciszláv gróf titokzatos kastélyá-nak gördülékeny, művészi, helyenként költői lendületű fordítása volt. Megint tévedtek. Egyetlen félreértés se fordult benne elő. Végre ő igazán tudott angolul is és magyarul is. Hagyjátok abba. Ilyet még nem hallottatok. Más volt itt a bibi. Egészen más.

Én is csak lassanként, fokról fokra jöttem rá. Ide figyeljetek. Az angol eredeti első mondata így hangzott: A viharvert, ódon kastélynak mind a harminchat ablaka tündöklött. Fönn az első emeleten a táncteremben négy kristálycsillár ontotta pazar fényét... A magyar fordításban ez állt: A viharvert, ódon kastélynak mind a tizenkét ablaka tündöklött. Fönn az első emeleten két kristálycsillár ontotta pazar fényét... Tág szemeket meresztettem, és tovább olvastam. A harmadik oldalon az angol regényíró ezt írta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kiverte tömött pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, ezerötszáz fontot... Ezt a magyar fordító ilyeténképpen tolmácsolta: Viciszláv gróf gúnyos mosollyal kivette pénztárcáját, s odavetette a kért összeget, százötven fontot... Most már baljós gyanakvás töltött el, amely a következő percekben - sajnos - szomorú bizonysággá erősödött bennem. Lejjebb, a harmadik oldal alján az angol kiadásban ezt olvastam: Eleonóra grófnő a táncterem egyik sarkában ült, estélyi öltözetben, s régi családi ékszereit viselte: a gyémántokkal rakott fejéket, melyet még ükanyjától, a német választófejedelemnétől örökölt, hattyúkeblén igazgyöngy füzér csillogott opálosan, ujjai pedig szinte merevedtek a briliáns-, zafír-, smaragdgyűrűktől... A magyar kézirat a fönti színes leírást nem kis meglepetésemre ekképpen adta vissza:Eleonóra grófnő a táncterem egyik sarkában ült, estélyi öltözetben... Több nem volt. A gyémántokkal rakott fejék, a gyöngyfüzér, a briliáns-, zafír- és smaragdgyűrűk hiányoztak.

Értitek-e, mit művelt ez a szerencsétlen, jobb sorsra érdemes írótársunk? Egyszerűen ellopta Eleonóra grófnő családi ékszereit, s hasonló megbocsáthatatlan könnyelműséggel rabolta ki a különben annyira rokonszenves Viciszláv grófot is, akinek ezerötszáz fontjából csak százötvenet hagyott meg, és ugyanígy emelt el a táncterem négy kristálycsillárjából kettőt, ugyanígy sikkasztotta el a viharvert, ódon kastély harminchat ablakából huszonnégyet. Kerengett velem a világ. Döbbenetem csak akkor hágott tetőfokára, mikor minden kétséget kizárólag megállapítottam, hogy ez végzetes következetességgel vonul végig egész munkáján. Amerre csak járt a fordító tolla, mindenütt megkárosította a szereplőket, akiket csak akkor ismert meg, s ingót, ingatlant egyformán nem kímélve, belegázolt a magántulajdon alig vitatható szentségébe. Különféleképpen dolgozott. Legtöbbször szőrén-szálán eltűntek az értékek. Azoknak a szőnyegeknek, páncélszekrényeknek, ezüstneműeknek, melyek az angol eredeti irodalmi színvonalát vannak hivatva emelni, a magyar szövegben hűlt helyét leltem. Máskor csak elcsent belőlük valamit, a felét vagy a kétharmadát. Ha valaki az inasával öt bőröndöt vitetett a vonatfülkébe, ő csak kettőt említett meg, a másik háromról alattomosan hallgatott. Számomra mindenesetre az volt a leglesújtóbb - mert ez már határozottan rosszhiszeműségre és férfiatlanságra vallott -, hogy a nemesfémeket és drágaköveket nem ritkán értéktelen és silány anyagokkal cserélte föl, a platinát bádoggal, az aranyat rézzel, a gyémántot csehgyémánttal vagy üveggel.

Lógó orral vettem búcsút a kiadótól. Kíváncsiságból elkértem a kéziratot, s az angol eredetit. Minthogy izgatott ennek a detektívregénynek igazi rejtélye, otthon tovább folytattam nyomozásom, s pontos leltárt készítettem az ellopott tárgyakról. Déli egytől hajnali fél hétig dolgoztam szakadatlanul. Végül kiderítettem, hogy megtévelyedett írótársunk a fordítás során az angol eredetiből jogtalanul és illetéktelenül 1 579 251 font sterlinget tulajdonított el, 177 aranygyűrűt, 947 gyöngy nyakéket, 181 zsebórát, 309 fülbevalót, 435 bőröndöt, nem említve a birtokokat, erdőket és legelőket, hercegi és bárói kastélyokat, s más apróbb-cseprőbb tárgyakat, zsebkendőket, fogpiszkálókat és csengettyűket, melyeknek fölsorolása hosszadalmas és talán céltalan is volna.

Hogy hova tette ezeket az ingókat és ingatlanokat, melyek végre csak papíron, a képzelet birodalmában léteztek, hogy mi célja volt ellopásukkal, annak vizsgálata messze vezetne, és így nem is firtatom. De mindez meggyőzött arról, hogy még mindig rabja bűnös szenvedélyének vagy betegségének, gyógyulásához semmi remény, és nem érdemes arra, hogy a tisztességes társadalom támogassa. Én erkölcsi fölháborodásomban levettem róla a kezem. Átadtam sorsának. Azóta nem hallottam felőle.

1932