A legelső egyiptomi utazó, kinek utleirása ránk maradt, halikarnassosi Herodotos, azt a benyomást, melyet ez a csodák országa reá gyakorolt, ebben az egyetlen, sokat idézett mondatban foglalta össze: «Egyiptom a Nilus ajándéka.»1 Egyiptom nem egyéb, mint a pusztán végignyuló termőföldszalag, a folyam partjai mellett hosszában elterülő oáz, melyet a tenyészethez szükséges nedvességgel is állandóan a folyó lát el. A ki el akarja képzelni, hogy milyenné válhatnék ez az ország, ha valami véletlen eset megfosztaná az ő tápláló erétől, legalacsonyabb vizállás idejében, a nyári napforduló előtt egy hónappal kell megnéznie. Ekkor a «Nilus szokott szélességének majdnem felére szorúl össze partjai között, zavaros, iszappal kevert, lomha vize alig látszik, hogy valamily irányban folynék. Terjedelmes zátonyok vagy összerepedezett, a nap hevétől teljesen kiaszott fekete sártömegek alkotják a folyam partmellékeit.
«Azontul minden csupa homok és sivár terméketlenség, mert a khamszin, ez a homokkal terhes szél negyven napig majdnem szakadatlanúl fuj és zúdítja terhét a kiaszott völgybe. A fák törzsei és ágai fel-feltünnek imitt-amott a poros és vakítóan izzó levegőn keresztül, de leveleiket oly vastag porréteg borítja, hogy távolról meg sem lehet különböztetni az őket környező homoktól. Még az alkirály kertjében is csak kinos és fáradságos öntözéssel tudnak fenntartani némi zöldséget. Végre, mikor már csaknem minden életfeltétel megszünik, változik a szélirány, és ez az első jele az irtózatos időszak végének; megindul észak szele, a görögök Etesiosa, és fuj teljes erővel, néha majdnem dühöng, egész nap. Nyomán mindjárt föllélekzik a fuldokló természet, Alsó-Egyiptom ligeteiben a falombok megtisztulnak porleplöktől, visszanyerik zöld szinöket. A pályájának legmagasabb pontján álló nap öldöklő hevét is azonnal lecsökkenti a szél, a mely e hónapon kívül még három teljes hónapig fuj Egyiptom egész területén.»
«Egyszerre a folyamban is változás mutatkozik. A kairói Nilus-mérőn egy-két hüvelyknyi emelkedést jeleznek; a víz azt a kevés tisztaságát és frisseségét is elveszti, a mely még egy nappal előbb kellemes itallá tette; valami zöldes, nyúlós, homályos folyadékká változik, mint a trópikus vidékek ihatatlan vizei. Nincs a világnak az a szűrő készüléke, melylyel mind e mai napig sikerült volna megtisztítani attól az undorító és egészségtelen anyagtól, a mely ezt a változást okozza. A Nilus zöldes szine, a mint mondják, azokból a roppant posványokból származik, a melyeket az évenkint ismétlődő áradás hagy maga után Szudán terjedelmes síkjain, Nubia déli részén. Fél évnél tovább tartó poshadás után, az uj áradás kisepri helyökből és bele viszi a folyammederbe. Szerencse, hogy ez az állapot ritkán tart tovább három-négy napnál, mert azok a szerencsétlenek, kik ekkor is a Nilusból kénytelenek inni, elviselhetetlen hólyagfájdalmakat szenvednek. A városok lakói is csak úgy segítnek magokon, hogy jó előre megtöltik víztartóikat a kellő mennyiségű vízkészlettel.
«Attól fogva rohamosan nő és zavarodik a folyó. Mégis eltelik tiz-tizenkét nap, a míg a Nilusnál az utolsó és legkülönösebb jelenség bekövetkezik. Megkisértem leirni az akkor észlelt első benyomásokat.
Egyptom.
«Hosszú és nyomasztó éj után álmatlanul, bágyadtan emelkedtem fel a födélzetre helyezett pamlagról. Hajónk a hirtelen beállott szélcsend miatt Beniszuéf, felső-egyiptomi város, mellett a folyam közepén vesztegelt. A nap épen akkor kelt fel az arab hegyláncz mögül; tányérának még csak felső pereme látszott. Meglepetve láttam, hogy, a mint a napsugarak a vízre vetődtek, sötétpiros fény verődött vissza a mezőkre. Az alapszín ereje a világosság fokozódásával együtt növekedett: a Nilus abban a pillanatban, a mikor a naptányér a hegyormoktól elválni készült, vérfolyamnak látszott. Valami csalódásra gondolva, gyorsan a hajókarfához mentem, s a mint kihajoltam, az, a mit láttam, megerősítette első benyomásomat. A víz egész tömegében homályos, sötétpiros szinű volt, és inkább hasonlított a vérhez, mint bármi más anyaghoz. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy a vízállás az éj folyamán több hüvelykkel emelkedett; az arabok is fölvilágosítottak, hogy ez a vörös Nilus. A vöröslő szin és a homályosság folytonos változást mutatnak eladdig, a míg a folyó ebben a rendkívüli állapotban marad. Némely napokon, a mikor a növekedés nem haladja meg az egy-két hüvelyket, a víz félig átlátszóvá lesz, a nélkül, hogy sötétpiros szinét elvesztené. Ekkorra már eltűnt belőle az az ártalmas vegyülék, a mely a zöld Nilus vizét olyan egészségtelenné teszi. Ellenkezőleg soha egészségesebb, kellemesebb és üdítőbb italt nem nyujt, mint az áradás további folyamán. Vannak napok, a mikor a növekvés rohamosabb. Ilyenkor a lehozott iszap, különösen Felső-Egyiptomban, bármely más folyam iszapmennyiségénél nagyobb. Több alkalommal észleltem, hogy ez az iszaptömeg az áram sebessége elébe is észrevehető akadályt gördített. Egy akkor merített s bizonyos ideig nyugtatott pohár víz a következő jelenségeket mutatta: a folyadék felső része teljesen homályos és vérszinű maradt, ellenben a pohárnak körülbelől negyedrésze fekete sárüledékkel volt tele. Ennek az iszapnak tetemes része lerakódik, mielőtt a növekedés Közép- és Alsó-Egyiptomba érkezik. Ezeken a helyeken sohasem észleltem a Nilus vizében az említett jelenségeket.
«Nincs a természet nagy birodalmában örvendetesebb látvány, mint a Nilus áradása. Napok és éjszakák hosszú során, szakadatlanul hömpölyög és tör keresztül roppant pusztaságok eltikkadt homokterületein a fenséges áradat. A mint az északi szél segítségével lassan felfelé haladtunk, csaknem óráról-órára hallottuk egy-egy bedöntött földgát tompa zuhanását. A zuhanás dörgő visszhangja az életrekelt természet minden lényének figyelmét oda terelte, a hol a Nilus ujabb gátat döntött le s fölcsapó hullámai más meg más pusztaságra vitték az életet és örömet. Életem számtalan benyomásai között kevés van, a melynek emlékezete akkora gyönyörrel töltene el, mint a Nilus látása akkor, a mikor valamelyik nagy csatornába nyomult. Az egész természet ujjong örömében. Férfiak, gyermekek, bivalycsordák henteregnek, ficzkándoznak életadó vizében, messzeömlő hullámai kiragadják tanyáik rejtekéből az ezüstfényt szóró pikkelylyel borított halakat, míg fölötte felleg gyanánt gyülöngenek a mindenféle tollazatú és szinű madarak. Ám a természetnek ez a nagy ünnepe nem szorítkozik csupán a magasabb rendű teremtményekre. A homok abban a pillanatban, hogy a termékenyítő hullámoktól átázik, a szó teljes értelmében megelevenedik és hemzseg a millió meg millió féregtől.
Memphist és Kairót a nyári napfordulat előtt néhány nappal éri el az áradat: körülbelől a mi őszi éjnapegyenlőségünk idejében jut legmagasabb fokára s kezd apadni is. A téli napfordulat táján már ismét medrében van a folyó s visszanyeri világoskék szinét. A mint az apadás beállt, a vetést is megkezdik s a visszahuzódó ár nyomán szakadatlanul folytatják egész az áradás lejártáig. A tavaszt nyomban követi az aratás ideje; a begyűjtés rendesen a khamszin vagy homokos szél kezdete előtt végződik.
E szerint az egyiptomi évet maga a természet osztja három időszakra. Az első a vetés és fejlődés tartamára eső négy hónap, a mely megközelítőleg a mi november, deczember, január és február hónapunknak felel meg; a másik a gyűjtés ideje, a melyet úgy nagyjában a mi márczius és junius hónapunk közé eső idővel lehet párhuzamba állítni; kiegészíti és befejezi az egyiptomi évet az áradás négy hónapja.»2
A Murchison vizesés a Nilus forrástavainak vidékén.
Az egyiptomiak nem ismerték folyójok forrását. Hiába nyomultak föl mellékén győzelmes fegyvereikkel, roppant távolságra, hetekig, hónapokig üldözve a fekete törzseket vagy kusitákat; csak oly szélesnek, csak oly teljesnek és hatalmasnak találták azt mindenütt, mint hazájokban. Nem is volt az folyó, hanem inkább tenger; hisz a neve is «tenger» volt. Bezzeg a papoknak nem nagy fáradságukba került eredetének megfejtése: az égből szállt alá; képmásuk volt a földön az égi vizeknek, a melyeken az isteni bárkái vitorláztak; Elephantiné és Phiae között, a vízesés szikláinak ölén született, két feneketlen örvényben. A szikláknak Króphi és Móphi, az örvényeknek Korti volt a nevök. Áradásai nem voltak egyszerű természeti tünemények: Isis könnyei hozták létre s erejöket épen ennek az isteni eredetnek köszönhették. Ezeket a hivő lélekből fakadt regéket száz meg száz csodás történettel szaporította a nép képzelete. Beszélték, hogy néhány matróz, a fáraó szigorú parancsára, addig ment a Niluson fölfelé, a míg ismeretlen tengerbe jutott, a mely Punt ország partjait mosta. Épen így hitték középkorbeli arab kereskedők, hogy Egyiptom vizén el lehet jutni a zindsek országába és az indiai oczeánba. Ez a tenger tele volt affajta rejtelmes csodás szigetekkel, a milyeneket portugall és bretagnei hajósok láttak olykor a szemhatár távolán. Közelről senkisem láthatta azokat, mert a közeledők szeme elől azonnal eltűntek. Mesés lények lakták, a melyek hol kegyetlenek, hol jóindulatuak voltak a hajótöröttek iránt. A ki onnan kijött, többé vissza nem mehetett; mert felolvadtak a habokban s eltüntek a hullámok ölén.
A Nilus Nubiában.
Egyiptomnak azt a részét, a mely ma Delta néven ismeretes, valamikor teljesen víz borította: a Középtenger hullámai mosták annak a homoksivatagnak lábait, a mely a nagy pyramisokat uralja, és a Nilus ott végződött, nem messze északra azon helytől, a hol később Memphis városa emelkedett. Hosszú idők során azok a földes anyagok, melyeket Abyssinia hegyeiből hoz magával, lerakódtak a tengerpart mélyén és feltöltötték az öbölnek egy részét; tavakkal megszakított roppant posványos területeket alkottak, s a víznek ezeken keresztül kellett utat törnie. A televényképzéshez a tenger munkája is hozzájárult s a közös munka eredményeképen alakult meg az első Delta, a melynek csúcsa kevéssel Memphis alatt, tenger felé eső részei körülbelől tizenöt mértfölddel alább, Athribis táján voltak. Azután, a mint a folyó szakadatlanul folytatta munkáját, s az iszaplerakodás mind tovább terjedett, az első Delta partozatát alkotó halomlánczolattól a tenger lassankint beljebb húzódott s az első partok ott maradtak a szárazföld benső területén, nyomaik helyenkint még ma is mutatják a régi partozat irányát. A történeti időszak kezdetén a Nilus torkolatai már kívül állottak a környező partok rendes vonalán. A régi Kerkasoros nevű faluhoz közel három ágra oszlott; a peluzioni északkeletre fordult és a syriai sivatag határainál végződött; a kanoposi északnyugotnak vette utját, a libyai sivatag végső lejtőinek hosszában; a sebennytosi majdnem egyenesen északi irányban, közepén metszette keresztül a Deltát. Ezt a három fő ágat természetes és mesterséges csatornák hálózata kötötte össze. Ezek némelyike egyenesen a tengerbe ömlött s a Nilus torkolatainak száma egyes korszakokban hét, sőt tizennégy is volt. A Nilus ágai közé fogott háromszög alakú terület, melynek minden szemernyi része Afrika belsejéből került, ma körülbelől 23,000 négyszög kilométernyi felületet teszen ki s évről-évre növekedik.
A papok, kik a hagyomány utján ismerték az ország ős állapotát, azt hitték, hogy teljes bizonyossággal meg lehet határozni azt az időkört, a mennyire a folyamnak e munka elvégzéséhez szüksége volt. Herodotosnak azt beszélték, hogy Menes, a legelső emberi király, Egyiptomot majdnem egészen víz alatt találta: a tenger mélyen felnyult az országba, túl Memphis helyén, egész Heptanomis vidékére, s a többi rész a thébei nomoson kívül csupa egészségtelen mocsár volt. Azonban a papok nagy mértékben csalódtak e véleményükben. A Nilus, évenkint ismétlődő áradásai alkalmával, a behozott anyagok nagy részét a partjain elterülő síkságokon hagyja s tartalma haladásának arányában csökken; mikor a tengerhez ér, akkorra már iszap anyagának nagy részét elvesztette. A kanoposi és sebennytosi folyamágak torkolata mellett még egyre növekvő uj föld alig gyarapodik az egyiknél évenkint átlag 14 hektárral, a másiknál 16 hektárral; az évi gyarapodás középmértéke mindössze egy méternyi lehet a Delta egész homlokzatán. Ezen adatok alapján ki lehetett számítani, hogy a jelenlegi feltételek mellett a Nilusnak körülbelől hétszáznegyven évszázadra volt szüksége, hogy torkolatának területét feltöltse. Ez a szám kétségtelenül túlzott, mert az iszaptorlódások fokozatos haladása e vidékeken hajdan sokkal rohamosabb volt, mint most; de azért még sem térhetünk ki ama következtetés kényszere elől, hogy a papok nem is sejtették országuk valódi korát. A Delta megalakulása roppant nagy idővel megelőzte Mini trónraléptét; valószinű, hogy már akkor is teljesen be volt fejezve, a mikor az egyiptomi népfaj először tette lábát abba a völgybe, mely állandó lakása lőn.
A Nilus Felső-Egyiptomban.
A Nilus Egyiptomnak nem csak földjét teremtette meg, hanem megállapította az ország általános képét s terményeinek nemét is. Az a völgy, mely egészen a vizek öléből szülemlett s minden évben azoknak árjai alá kerül, csak korlátolt számú növényfajoknak adhat helyet. Dúsan tenyészik benne a sykomor, az akáczia és mimoza többféle faja; a gránátalma, a tamarind, a kajszin baraczkfa, fügefa a kertek ékességei; a tizenkettedik dynastia emlékeinek tanusága szerint ide tartozik a persea is. E fának azokon látható képe bizonyítja, hogy Diodor tévedett, mikor Kambyses persa királynak tulajdonította az áthonosítás érdemét. Két pálmafaj, a datolya és dúm majdnem művelés nélkül tenyészik; azonban a mi európai nemes gyümölcsfajaink közül egy sem honosult meg a völgynek azon a részén, a melyet a régiek leginkább ismertek.
Ellenben a vizi növények rendkívül buján tenyésznek és az ország jellemző sajátságai közé tartoznak. Nem találhatók ugyan épen mindenütt, pl. a folyampartok lejtőin, a hol a víz mélysége és a folyó sebessége miatt nem is fejlődhetnének nyugodtan; de a csatornákat, tavakat és az áradás után maradt mocsárokat a szó szoros értelmében elborítják. Európában különösen két fajtájuk, a papyros és lotos ismeretesek, ama szerepök révén, a melyet Egyiptom történetében, vallásában, szent és világi irodalmában játszanak. A papyros a Delta álló vizeit szerette s e vidéknek mysztikus jelképévé lőn; míg a lotost a Thebaisban választották symbolumnak. A régiek a lotos neve alatt különböző nympheák három fajához tartozó egyedeket zavartak össze. Kettőnek, a fehér és kék lotosnak gyümölcse meglehetősen hasonló a mák gyümölcséhez: magházuk kölesnyi apró magvakat rejt magában. A harmadik faj, a Nymphaea nelumbo,vagy vizi rózsa nagyon pontosan le van irva Herodotosnál. Gyümölcse és virága külön száron vannak; az előbbinek szára egyenesen a gyökérből nő ki; alakja hasonló a viaszléphez, vagy talán még inkább az öntöző kanna szűrőjéhez. Felső felületén husz-harmincz üregecske, s mindenikben az olajgyümölcs magjához hasonló nagyságú, nyersen és szárítva egyaránt ehető bogyó van. Ez az, a mit a régiek egyiptomi babnak hívtak. «Leszedik a papyros évi sarjhajtásait is», mondja tovább a történetiró. «Miután a mocsárokból kitépték, felső részét levágják s más czélokra használják, a megmaradó rész körülbelől egy könyöknyi hosszuságú. Eledelnek használják s mint ilyent árulják is; azonban a kényesebbek előbb megsütik kemenczében s csak azután élvezik.»3 Ez a «liliomkenyér» igen keresett csemege volt s a királyi asztalokra is feltették. Azonban a nép rendes táplálékát, bármit mond Herodotos, a különféle gabonaneműek, a búza, árpa, a czirok, a tönköly (Triticum spelta) és a zea (Triticum monococcum) képezték, a melyeket Egyiptom földje bőven termett. A babó, a csillagfürt, a bab, a csicseri borsó, a lencse, a ricinus többféle faja vadon termettek a mezőkön. A szőlő is jól tenyészik a Delta és Heptanomis némely részein: az olajfa ritka volt s csak bizonyos vidékekre szorítkozott.
A Nilus a tropikus vidéken.
(Schweinfurth után.)
A Nilus, deltája vidékén.
Abból az állatvilágból, mely jelenleg a Nilus partjain él, két faj, a ló és teve, a legrégibb dynastiák emlékművein nem fordul elő, s úgy látszik, hogy csak a királyság alapítása után sok idővel kerültek oda. Viszont az egyiptomiaknak többféle fajta hosszú szarvú s a dongolai ökrökhez hasonló ökreik voltak, úgy szintén többféle kecskéik, fakó szőrű, hosszú orrú, hegyes fülű, lompos farkú kutyájok, a slughi vagy a hosszú egyenes fülű nagy afrikai agár, a borzeb, a hyéna-eb. A szamár, mint afrikai eredetű állat, Egyiptom kedvező éghajlata alatt teljesen megtartotta idomainak szépségét és azt az elevenséget, melyet a mi európai csacsinknál hiába keresünk. Az első települők a házi állatok mellett, ott találták a hosszú fülű nyúlat, az ichneumont, a gazellákat, az őseredeti gazellákat roppant mennyiségben, a defassákat, lantszarvú antilopokat, s ez utóbbiakat valamennyire meg is szelidítették; aztán a ragadozó állatokat: a vadmacskát, farkast, a sakált, a csíkot és pettyes hyénát, a párduczot, a gepárdot, s végre az oroszlánt, melyeket kitartó és szünetlen üldözéssel a pusztába szorítottak vissza. Két veszedelmes állat, a krokodil és viziló a Nilus partjain tanyáztak és embereknek, állatoknak egyaránt veszélyessé tették a folyóhoz közeledést. A viziló, mely az első királyok alatt meglehetős nagy számban volt, a szakadatlan üldözés folytán gyorsan megapadt s Alsó-Egyiptom mocsaraiba huzódott vissza; e vidékeken még a Krisztus utáni XIII-ik század közepe felé is akadt belőlük egy-két példány. A krokodil, melyet némely vidékeken imádtak és védelmeztek, máshol utáltak és üldöztek, napjainkig fentartotta magát. Champollion, a mikor Keneh előtt haladott el, még látott mintegy tizennégy darabot, a mint egy szigetecskén tanácskozásra sereglettek össze. Hogy mostanság sohasem részesül az utas hasonló szerencsében, annak az az oka, hogy a krokodil mindinkább délre huzódik a tűzfegyverek és a gőzhajók által okozott háborgatás elől, s a Nilus nemsokára fel Asszuánig csak hagyományból fogja ismerni.
Egyiptom nagyszámú madárfajnak is ad otthont. A sas, karvaly, a sólyom, a csupasz fejű keselyű, a szarka, a galamb, gerlicze, a fecske, a fogoly, a veréb, a fehér és fekete ibisz, a pelikánok, a kormorán, a lud, a kacsa nagy számban s töméntelen sokféleségben lepik el a mocsárokat és a folyót. Az ős hajdankorban megszelidített lud és kacsa teletöltötték Mini alattvalóinak alsó-udvarát s az akkor még kevéssé ismert tyukfélék helyét pótolták. A folyam különböző ágai a szó szoros értelmében hemzsegtek a nagy részben ehető halfajoktól, «a pelusioni (?) mocsárok lotosain hizott piros szárnyú keszeg, a halastókban tenyésztett pettyes mugil, (Mugil cephalus) a közönséges mugil, korcsosulva a fahaká-val», a hegyes orrú oxyrrinchos, a rája, az édes vizi nagy teknősbéka. A természet a fahakát, úgy látszik, tréfás kedvében teremtette. Ez egy hosszú testű halfaj, mely tetszése szerint tudja felfujni magát; mikor már tulságosan kifeszült s hátának súlya lefelé húzza, ingadozni kezd, hanyatt fordul, tüskékkel hintett hasával fölfelé; ilyenkor tövisdisznóra emlékeztet. Az áradás idején, a mint a víz visszahuzódik, ott marad az iszapos földeken madarak és emberek zsákmányának s gyermekek játékszerének. A Nilus torkolatait a tengeri halak is roppant számban látogatják, hogy az ívást édes vízben végezzék, s viszont az édes vízi halak, melyek a tengerbe rakják ikrájukat.
Az asszuáni sellők.
E szerint Egyiptomban minden a Nilus után igazodik: a talaj, ennek terményei, a rajta élő összes állatfajok. Senki sem érezte úgy, mint a hálás egyiptomiak, kik folyójukból istent csináltak Hapi néven, s a kit, jótéteményekért, állandó magasztalásban dicsőítettek. «Üdvözlégy ó Nilus, – ó te, a ki megnyilatkoztál e földön, és a ki jösz békességben, hogy az életet add Egyiptomnak! – Rejtett isten, – ki világosságra hozod a sötétséget, a mikor neked tetszik oda hoznod, öntözője a kerteknek, melyeket a Nap teremtett, hogy életet adjon minden állatnak! Te megitatod a földet minden helyén, út, a mely az égből száll alá, Szib isten, kenyerek barátja, Nopri isten, a ki (gabonát) áldoz, Ftáh isten, ki megvilágítasz minden lakást. Halak ura, mikor te az elárasztott földekre lépsz, többé egyetlen madár sem rohanja meg a hasznos javakat; a búza teremtője, az árpa létrehozója, ő az, a ki a templomok fennmaradását biztosítja; az ő munkája a kezek pihenése, a szerencsétlenek milliói számára. Ha ő apad, az égben az istenek, a földön az emberek romlása következik. Ő megnyitja az igavonó állatokkal az egész földet, (és) megnyugosznak nagyok és kicsinyek. Hozzá kiáltanak az emberek, mikor megáll, (és akkor) ő Khnumu alakját ölti magára. Felemelkedik és a föld eltelik örömmel, minden gyomor felvidul, minden élő lény megtalálta táplálékát, minden fog rágni kezd. Ő hozza a legizesebb élelmi szereket; ő teremt minden jó dolgot, ő az izletes, a válogatott táplálékok ura; ha áldozati ajándékaink vannak, azt is neki köszönhetjük. Az ő hatalmából sarjadnak ki a füvek az igásbarmok számára, ő készíti elő az áldozatokat minden isten számára, páratlan a tömjén, melyet ő teremt. Két vidékre terjeszti ki hatalmát, hogy ellássa a tárházakat, hogy szinig töltse a magtárakat, hogy megteremtse a szegények javait. Ő adja a tenyészet csiráit, hogy teljesítsen minden kivánságot, s ki nem merül soha: – az ő hatalma védő pajzsot nyujt (a szerencsétlennek). Ki nem ábrázolják sem kőben, (sem) szobrok(ban), melyekre a kettős koronát teszik; őt senki sem látja; hozzá el nem jut semmi szolgálat, semmi áldozati ajándék. Az ő személyét be nem vonhatják a mysteriumokba; senki sem tudja, hol van ő, meg nem találják a szent könyvek erejével sem; NINCS LAKÁS, a mely őt magába zárja, nincs kalauz, a ki a te szivedbe hatoljon. Te árasztottál örömet gyermekeid nemzedékeire; neked hódolnak Délen; változhatatlanok a te határozataid, a mikor megnyilatkoznak Észak szolgái előtt. Ő fölszárítja minden szemnek könnyeit, s pazarul osztja javainak bőségét.»
Az egyiptomiak eredete; a kerületek (nomosok).
Az egyiptomiak, úgy látszik, nagyon korán elvesztették eredetök emlékezetét. Afrika közepéből vagy Ázsia belsejéből jöttek-e? A régi történetirók majdnem egyező tanusága szerint afrikai népfaj voltak, a mely először Aethiopiában, a Nilus középső folyásánál telepedett meg, s innen fokozatosan szállott alább-alább a tenger felé, követve a folyam pályáját. «Az aethiopok azt állítják, hogy Egyiptom az ő gyarmatuk. … Maga a talaj is a Nilus lerakodásai következtében keletkezett ott. … A két ország szokásai és törvényei között szembetünő hasonlóság van: a királyoknak az istenek czimét adják; a temetési szertartásokra nagy gondot fordítnak; az Aethiopiában használt irás is ugyanaz, mint az egyptomiaké; a szent irásjegyek ismerete, melyet Egyiptomban a papok kizárólag magoknak tartottak fenn, Aethiopiában mindenkivel közös. A két országban egyenlően szervezett papi testületek voltak, s az istenek szolgálatára rendelt személyek ugyanazon egészségi és tisztasági szabályokat gyakorolták, egyformán nyiratkoztak és öltözködtek; a királyoknak is ugyanaz volt a viseletök, uraios-kigyó ékesítette fejdíszöket. Az aethiopok igen sok más bizonyítékot is hoztak elő annak igazolására, hogy ők régebbi keletüek, mint az egyiptomiak s hogy ez a föld az ő gyarmatuk.» Ezek a párhuzamok, melyeket a régiek olyan hathatósaknak tartottak, a hieroglyphákban található bizonyítékokkal szemben minden erejöket elvesztik. Ma már kétségen felül áll, hogy a dolog megfordítva történt. Nem Aethiopia gyarmatosította Egyiptomot a történelmi idő kezdetén, hanem Egyiptom Aethiopiát a tizenkettedik dynastia alatt, és ez századokon keresztül szerves kiegészítő részét képezte az egyiptomi területnek. A művelődés tehát nem lefelé szállott a Nilus mentén, hanem fölfelé haladott.
Másfelől a biblia Ázsiából származtatja az egyiptomiakat. Miczraim, Kham fia, Kúsnak az aethiopiainak és Kanaannak testvére, a Nilus partjain telepedett meg gyermekeivel. E gyermekek közt Ludim, az elsőszülött, személyesíti a tulajdonképeni egyiptomiakat, a hieroglyph feliratok Rotu vagy Lodu név alá foglalt embereit. Anámim eléggé rávall az Anu-k nagy törzsére, a mely a történet előtti időkben egyfelől az északi On-t (Heliopolis), másfelől a déli On-t (Hermonthis) alapítá. Lehábim a Nilustól nyugotra lakó libyaiak népe, Naphtuhim (No-Ftah) a Deltában Memphistől északra telepedett meg; végre Pathruszim (Patoriszi, a délvidék) a mostani Szaidot lakta, Memphis és az első vízesés között. Ezt a hagyományt, a mely szerint az egyiptomiak Ázsiából, a szuezi földszoroson keresztül jöttek, már a classikus irók ismerték, mert az idősb Plinius araboknak tulajdonítja Heliopolis alapítását; azonban sohasem volt köztük annyira népszerű, mint az a vélemény, a mely az egyiptomiakat Aethiopiából származtatja.
Újabb időkben az egyiptomiak néprajzi rokonsága hosszas vitákra szolgáltatott anyagot. Nem is volt könnyű valószinű következtetésekre jutni, tiszta képet alkotni a tárgyról oly korban, a mikor az egyiptomiak életéből semmi egyebet nem ismertek, mint ügyetlenül görögösített és elferdített királyneveket, néhány megviselt múmiát, egy pár jelentéktelen ereklyét, melyeket nagy ritkaságok gyanánt tartogattak a gyüjteményekben. Nem lehet hát csodálkozni, hogy az utazók nagy része, a mint egy-egy elfajzott koptot meglátott, azt hitte, hogy az egyiptomiak puffadt arczú, meredt szemű, lapított orrú, duzzadt ajakú s a néger faj jellemző vonásait viselő emberek voltak. Ez a vélemény még századunk elején is közkeletű volt, de azonnal eltünt, a mint a franczia tudósok társasága, a mely Bonaparte seregének védőszárnyai alatt látogatta meg Egyiptomot, kiadta nagy munkáját. A mint megvizsgálta azt a számtalan szobrot és féldomborművet, melylyel Egyiptom földje annyira tele van, azonnal látta, hogy az emlékeken ábrázolt egyiptominak szine és alakja közel sem állott a néger fajéhoz, hanem igen nagy mértékben hasonlított Európa és Nyugot-Ázsia fehér népfajaihoz. A múmiák tudományos vizsgálata az első benyomást teljesen igazolta s még a leghitetlenebbeket is meggyőzte. «A régi egyiptomiak olyan népfajhoz tartoztak, a mely tökéletesen hasonlít Nubia mostani lakóihoz, a kennukhoz vagy barábrákhoz. Egyiptom kopt lakóinál a régi egyiptomiaknak egyetlen jellemző vonását sem lehet megtalálni. A koptok népe ama népek keverékének eredménye, a melyek egymásután, sorban uralkodtak Egyiptomon. Az ősi faj vonásait ezeknél hiában keressük.»4
Ma már a képzelő erő minden nagyobb megerőltetése nélkül magunk elébe állítjuk, nem is csak a Sesostris kortársát, hanem a Kheops korabeli egyiptomi embert, a ki a pyramisok építésében részt vett. Elég bemenni egy muzeumba s jól megvizsgálni a régi stilű szobrokat. Rögtön észre lehet venni, hogy a művész a fej és tagok mintázásában a szobrot teljesen hasonlóvá akarta tenni az ábrázolt személyhez; azonban több egyén megvizsgálása után, az egyéni jelleg elvonásával könnyű megtalálni a faj általános typusát.
Az egyiptomi általában magas, szikár és sugár termetű volt, széles és telt vállakkal, domború mellkassal. Izmos karjai finom, hosszú kézben végződtek, erősen fejlett csipők mellett majdnem száraz czombjai voltak; térdidomai, a lábikrák izomzata, mint a legtöbb gyalogjáró népnél, meglehetősen kiríttak; hosszú, vékony lábai a mezitláb járás miatt végökön ellapultak. A fej a testhez képest olykor nagy, az arcz rendes jellege a kellem és valami ösztönszerű búsongás. A homlok négyszögbe hajló, kissé alacsony, az orr rövid és kerek; a szemek nagyok és tágra nyilnak, az arcz kerek, az ajkak vastagok, de nem duzzadtak; a kissé széles szájat lemondó, majdnem fájdalmas mosoly jellemzi. Ezek az ó- és közép-birodalom legtöbb szobrának közös vonásai, ezek ismétlődnek az összes későbbi korszakokban. A tizennyolczadik dynastia emlékei, a saisi és görög korszak művei, ha művészi szépségben nem is érik utol a régi dynastiák emlékeit, de az ősi jelleget, érezhető változás nélkül, megtartják. Ez a jelleg még ma sem veszett ki egészen. A magasabb társadalmi osztályok az idegenekkel való sokszoros vegyülés folytán kivetkeztek ugyan eredeti jellegükből, de az egyszerű földmivesek majd mindenütt megőrizték az ősök külalakját; egyik-másik felláh bámulva nézi Khâfri vagy Uszirteszen szobrait, a melyek több mint négyezer évnyi távolságban, vonásról vonásra mutatják ezen ősrégi fáraók arczkifejezését.
Kis sziklás sziget Philaenél.
Az egyiptomi faj, néprajzi tulajdonságaiban Elő-Ázsia fehér népfajaihoz, az egyiptomi nyelv alaktanában, az u. n. semita nyelvekhez csatlakozik. Nem csak szógyökeinek nagy része tartozik a héber-arameus nyelvcsoporthoz, hanem maga a nyelvszerkezet is sokféle kapcsolatban áll a héber és a syrus nyelvvel. Hogy csak egy pár esetet említsek: az igeidőkhöz mindkét nyelvben azonos névmásragok járulnak; az önálló vagy ragokul használt névmásokat ugyanazon gyökök fejezik ki s ugyanazon szerepök van az egyiptomi és sémi nyelvekben. Egy szóval, annyit ezen kapcsolatok bővebb tárgyalása nélkül is kimondhatunk, hogy a sémi nyelvek alapidomai, eredeti alakjokban az egyiptomi nyelvben is előfordulnak. Azonban az egyiptomiak a többi sémi törzsektől oly időben váltak el, a mikor a nyelvszerkezet még csak az alakulás útján volt. Az elválás után a két család különböző befolyások hatása alatt fejlesztette ki a közös elemeket. Az egyiptomi sokkal hamarább kifejlődött és meg is állapodott, míg a többiek fejlődése, mai alakjok elérése előtt is, sok száz éven keresztül folyt. «És így, ha van is az egyiptomi nyelv meg a sémi nyelvek között olyan viszony, a mely közös származásukat világosan tanusíthatja, de oly messze esik a multban, hogy a minket foglalkoztató nép önálló jellegét teljességgel nem érinti.5
Az egyiptomiak tehát az ős sémi törzsekhez tartoztak s a szuezi földszoroson jöttek át Ázsiából. A Nilus partjain talált előbbi, valószinűleg fekete népfajt a belsőbb tájakra szorították vissza. A most annyira termékeny és gazdag Egyiptom nagyobb része akkor lakatlan pusztaság lehetett. A magára hagyott Nilus folytonosan változtatta medrét; áradásaiban a völgynek némely részeit sohasem érintette, másokon oly hosszasan vesztegelt, hogy egész vidékeket bűzhödt, fertőző mocsárrá változtatott. A Delta, melyet félig a folyam szétáradó vize borított, félig a tenger hullámai öntöttek el, rengeteg mocsár volt. Itt-ott papyrosszal, lotosszal, óriási náddal benőtt homokszigetek emelkedtek ki belőle. Ezek között lomhán, helyöket szünetlenül változtatva folytak a Nilus ágai. A partok mentén a sivatag minden olyan helyre behatolt, a hova az áradás nem jutott el minden esztendőben. A mocsarak roppant, tropikus növényzete és a kiaszott terméketlen helyek minden átmenet nélkül fonódtak egymásba. Az ujanjöttek lassankint szabályozni kezdték a folyam pályáját, körülgátolták, s öntöző csatornák segélyével a völgy legtávolabbi szegleteibe is elvitték a termékenységet. Egyiptom kikelt a vizekből s az ember keze alatt a világ egyik legalkalmasabb helyévé lőn egy nagy civilisatio békés kifejlesztésére.
A föld és nép alakulása hosszasan tartott. Magok a régiek ezt az időt tiz-huszezer esztendőre teszik, három-négyezer esztendőnél kevesebbre a jelenkor tudósainak legmérsékeltebb számítása sem becsüli. Az az ösztönszerű gyermekes világnézlet, a mely a népekkel a multban keresteti tökéletesedésök forrását, az egyiptomiakat is arra vezette, hogy a Nilus partjain töltött életök első századait tekintsék igazán boldog korszaknak s félvad őseiket istenfélő jámbor embereknek, a kiket általánosan a Szosu-Hór-oknak (Horus szolgáinak) neveztek. Ezeknek a történetileg ismeretlen nemzedékeknek érdemök Egyiptom megalkotása abban az alakban, a milyennek a történeti idők kezdetén ismerjük. A mint előbb számos törzsre oszoltak, egyszerre több helyen is független államocskákat kezdtek alkotni, külön törvényekkel és istentisztelettel. Idővel ezek az államok egymásba olvadtak mindaddig, a míg csak két nagy fejedelemség maradt, Alsó-Egyiptom (Tomiri) vagy északi ország (To-mihi), a Deltában, Felső-Egyiptom vagy déli ország (To-riszi), a Delta csúcsától az első vizesésig. A faraóknak jutott örökségül, hogy egy kormánypálcza alá vonják a két részt Kimit néven, de az ősi felosztás megtartásával. A kis államokból tartományok lettek s azon közigazgatási kerületek alapját képezték, a melyeket a görögök nomos-oknak neveztek.
A nomosok vagy kerületek egy vagy több városból állottak eléggé korlátolt területen; a legnagyobb sem volt akkora, mint országunk valamelyik nagyobb járása. Mindenik több részre oszlott. Ezek voltak 1-ször a főváros (nuit) és határa, mint a polgári és katonai kormányzat székhelye, a tartományi vallás központja; 2-szor a gabonafélék termelésére használt s minden évben elárasztott földek (onu); 3-szor a mocsaras földek (poh’u), a melyeken a Nilus áradásai olyan mély tavakat hagytak, hogy kiszárításuk nehéz volt. Ezeket, a mikor lehetett, legelőknek használták, lotost, papyrost termeltek, nagy mérvű vizi madártenyésztést űztek bennök; végre 4-szer a Nilusból vezetett csatornák a földmivelés és hajókázás czéljaira. A polgári és katonai kormányzat vezetése örökös fejedelmek (hik vagy há) s még gyakrabban kerületi helytartók (mur-nuit zat-to vagy egyszerűen mur-nuit zat) kezében volt. Az utóbbiakat egyenesen a király nevezte ki. A vallás-ügy főintézője a templom főpapja volt. Ez a méltóság is örökölhető volt, de választás útján is betölthették. A kerület lakói a királynak és hivatalosainak földbirtokuk jövedelméhez mért adót fizettek terményekben. Ennek kiszabása gyakori vizsgálatot és telekkönyvezést követelt. Kötelesek voltak katonáskodni s ezért rendes sorozásra állani, bármely közmunkánál, pl. templomok, utak, erősségek, csatornák, gátak építésénél stb. robotolni.
Ombosi kerület pénze.
A kerületek száma korszakonkint változott. A régi történetirók nagy része harminczhatot említ; az egyiptomi jegyzékek néha negyvennégyről szólanak, melyek közül huszonkettő Alsó-, huszonkettő Felső-Egyiptomhoz tartozik. A legdélibbet, miként a vele határos Nubiát, To-Konszit-nak hivták. Fővárosa volt Abu, a görögök Elephantinéje, később a rómaiak idejében Nubit (Ombos). Ez Szuanu (Syene) városával együtt magában foglalta a két hires szigetet Szenomot (Bigéh) és Lakot (Ai-lak, Pilak, Philae), a melyek az egyiptomi pogányok utolsó menedékét képezték. Ezután következett Tesz-Hor (Apollonités) kerülete Debuval (Apollinopolis Magna, Edfu) és Khonu (Silsilis), meg Ten (Latopolis). Ez utóbbinak fővárosa kezdetben Nekhab volt, a melyet Champollion a görög Eileithyia-val azonosított. Nekhab kerületéhez Egyiptom történetének legnevezetesebb eseményei füződnek. A XVII. dynastia idejében, a mikor a pásztornépek a Deltát elfoglalták, a délvidék független fejedelmei ezt a várost egyik erősségökké s olykor székhelyökké tették. Kormányzását valamelyik királyi herczegre bizták, ki a«nekhábi királyfi» nevet nyerte. Később a görög-római korban Nekhab elvesztette székhelyi rangját. Örököse Szni (Latopolis), a mai Eszneh lett.
Ten nomosból kijövet Uiszit nomosba, a görögök Phathyritészébe léptek, melynek székhelye Apit, Tapit, Homer száz kapujú Thébéje, Ámon-Rának, az istenek királyának, a világ teremtőjének lakása (Pa-Ámon, Diospolis Magna) volt. Eredete a mult ködében vész el. A nemzeti hagyományok a földi Osiris hazájává és a történeti időket megelőző emberi dynastiák székhelyévé avatták. Fénykorában a libyai hegyláncz tövétől az arab hegység lábáig terjedett a Nilus két partján. Tiz egymást követő dynastia alatt, a tizenegyediktől a huszadikig, fővárosa Egyiptomnak. A huszonegyedik dynastia kezdetén megfosztják ettől a rangjától, egymásután foglalják el, rabolják ki az aethiopok, assyrok, persák; Ptolemaios Lathyros lerombolja, 27-ben Kr. e. földrengés dönti porba legalább felét. Romjain egész sereg jelentéktelen falu keletkezett. Ezek arab elnevezéssel ma is állanak: El-Ukszur (Lukszor) és Karnak a jobb parton, Gurnah, Medinet-Habu, Déir-el-Bahari a bal parton. Az említett kor kezdetén a Déli On vagy Hermontu (Hermonthis) volt a kerület fővárosa. Ez is a történet előtti időkben keletkezhetett.
Thébaetől északra egymásután találták a jobb parton Horu nomosát (Coptites) Kubti (Koptos) székhelylyel, Felső-Egyiptom egyik legjelentékenyebb erősségével és vásárhelyével; a bal parton Tentyrites nomosát Tarir vagy Tantarir (Tentyris, Denderah) központtal. A folyam két partján terült el Haszekhokh (Diospolites) és Thinites nomosa, melynek előbb Thini, később Abudu (Abydos) volt a fővárosa. Abydos Egyiptomnak egyik legnevezetesebb városa volt. Strabo, aki már teljes hanyatlásában látta, azt mondja, hogy egykor a második helyet foglalta el. És tényleg Thébén kivül egyetlen város neve sem fordul elő gyakrabban a különböző emlékeken. Ennek oka nem nagysága vagy népessége volt, nem is lehetett, mert a puszta és egy csatorna közé ékelve, a mostani El-Kherbeh és Harabat-el-Madfuneh között, nagyon keskeny földszalagon feküdt s nem is igen terjeszkedhetett tovább. Egyik kiváló tulajdonsága volt, hogy általánosan Egyiptom egyik legegészségesebb városának ismerték. Szentélyei hiresek, istenét, Osirist imádták, ünnepélyeit ismételték, látogatták egész Egyiptomban; a többi nomosok gazdag emberei nagy tiszteletnek tartották, ha templomában, Osiris sirja mellett, emléktáblát állíthattak magoknak. A Ptolemaiosok alatt Abydos elvesztette a főváros czímét; átruházták Szui (Syis, Pszui, Pszoi) nevű mezővárosra, melyet Ptolemaios Soter növelt meg és gyarmatosított. Innen kapta a Ptolemais nevet.
Az első és második felső-egyiptomi kerület.
II. Ramszesz abydosi templomában levő földrajzi jegyzék után (14. század Kr. e.).
A harmadik és ötödik felső-egyiptomi kerület.
Egy Ptolemaiosok korabeli templomon.
Közép-Egyiptomnak Abydos és Memphis közé eső nomosai, ámbár sohasem emelkedtek kiváló jelentőségre, elsőrendű szerepet nyertek az ország sorsának intézésében.
Sűrű népességök, szerencsésen fekvő erődített helyeik segélyével, tetszésök szerint vághatták el a közlekedést Thebae és Memphis között, hosszasan feltartóztathatták a hadseregek továbbvonulását. Elsőnek következett a fennebbiek után a jobbparton Apu vagy Khemi (Panopolis vagy Khemmis) Khemi nomosában. Lakói Mint imádták. Ez istenség egyik czime Pehriru vagy Pehrisu «a futó» volt, s ez a görögöket, csupán a rokonhangzás alapján arra a tévedésre vezette, hogy Perseüsz nevű hősükre ismerjenek benne. Alább következtek, mindenütt a jobbparton, Tukau és Paharnub, Duf (Antaeopolites) nomosában, a balparton Baar (Hypselites) nomosában Sasotpu (Sótp) vára és a felső Jotef (Jotef khont, Lykopolites) nomosában a jelentékeny Sziut (Lykonpolis, Osziut) városa. Odább az alsó Jotef (Jótef poh’u), melynek fővárosa a faraók idejében Kuszit (Khusai) volt. Ennek területét a görög-római korszakban a két szomszéd tartományhoz csatolták.
Nekhab.
Hermonthis kerületének pénzei.
Hermopolisz régi neve Khmunu (a nyolcz isten városa) és Unu volt. Ez Unu (Hermopolites) nomosában, a Nilustól távol, s a ma is Bahr Juszuf-nak nevezett csatornához közel feküdt. Egyiptom egyik legrégibb városa volt. Itt aratta Horus egyik nagy diadalát Szit fölött. Legerősebb támasza volt Thot, a város nevét kölcsönző istenség, kinek dicsőséges rész jutott az Osiris-féle háborukban. Területe északon és nyugaton Mihinek, Thébais egyik legnevezetesebb nomosának határát érintette. Fővárosa Hbonu, (Tuho, Theodosiopolis) mellett több más jelentékeny várost is foglalt magában. Ilyenek voltak: Nofirus (Kóm-el-Ahmar) és Panubit (Speos Artemidos, Beni Haszan) a jobbparton, Monait-Khufu a balparton. Ezt Khufu (Kheops) alapította vagy emelte fel. Még a XII. dynastia alatt is virágzó város volt. Korszakról korszakra öröklődött nevében találjuk meg a mai Minieh nevének eredetét. Mihi nomosától északra, a folyam keleti partján Pa és Maton (Aprhodites) nomosok terültek el; az elsőnek Haibonu (Hipponon) a másiknak Pa Nibtepahe (Aphroditopolis, Atfíh) volt a fővárosa; átellenben, a nyugati parton a Nilus és a libyai hegyláncz között, Uabu (Oxyrrynchites) Pamazit (Oxyrrynchos, Pemdse) székhelylyel, lejebb a felső Nuhit (Herakleopolites) Hakhninszu vagy Hnész (Heracleopolis Magna) főhelyével, utánna az alsó Nuhit, melyhez csatlakozott a Tóse vagy Miri tavának országa (a Fajum). Az alsó Nuhit főhelye a libyai hegyláncz lábánál fekvő Miritum vagy Mitum (Médum) volt. Ez a görög-római korban már nem létezett. Területének azt a részét, a mely a Nilus és a hegység között feküdt, Herakleopolites nomosához kapcsolták. A Fajum Arsinoites nevet kapott s főhelyévé Krokodilopolis, a régi Sodu lett.
A Delta téjékoztató vázlata.
Mitumtól északra, néhány klm. távolságban, Alsó-Egyiptom határára, a Fehér-fal (Anbu-hait, Memphites) nomosába léptek, s a mint a délvidék berohanásai ellen épített Tutoui várát elhagyták, mindjárt Mannofri (Memphis) falai alatt voltak. Memphist főistenéről Ftáh városának, Hekuftáhnak is nevezték. Ebből alkották a görögök az «Aigyptos» nevet. Egyiptomnak ennél erősebb helye egy sem volt. A város főrészét, magvát a régi város, a Fehér-fal képezte; ebben emelkedett Ftáh fényes temploma. Ehez számos más városrész csatlakozott, melyeknek központjuk Ankhtoui, a perzsa korban, az idegenek s főleg phoeniciabeliek legkedveltebb tartózkodási helye volt. Alexandria alapítása hanyatlását, Kairó alapítása vesztét okozta. Időszámításunk tizenharmadik századában már csak hatalmas romhalmaz volt. «Roppant kiterjedése, ősrégisége daczára, még romjaiban is észbontó csodákat tár a nézők szeme elébe ez a város, olyanokat, a melyeknek leírását még a legékesebben szóló ember is hiában kisértené meg. … Az épületek lerombolásából került kövek teljesen megtöltik ezen romok felszinét; egy-egy helyen még állanak a roppant kövekből alkotott faldarabok, máshol csak az alapzat látszik vagy omladékdarabok hevernek. Láttam egy roppant magas kapuivet, a melynek mindkét oldalfala egyetlen darab kőből állott; a szintén egy darabból álló ivezet a kapu előtt hevert. … Memphis romjainak bejárása teljes félnapba kerül.» Abdellatif beszélt így a tizenharmadik században. Azóta ezen romok egy részét kőbányának használták fel, Kairó és a szomszédos erősségek épületeihez; a többit a Nilus iszapja borította el.
A Delta csúcsához, a Nilus bal partja és a libyai sivatag közé, a régiek Letopolites nomosát helyezték, Szokhmit (Letopolis) és Kerkasoros városokkal; ezzel átellenben, a jobbpart és az arab sivatag közé Heliopolites nomosát. Ennek fővárosa az Északi On, a görögök Heliopolisa volt. Mesterséges magaslaton, aránylag kicsiny területen feküdt, nem nagy népességgel; hanem azért Egyiptom egyik legelőkelőbb vallási központja volt, világszerte hires theologiai iskolával. Görög hagyomány szerint Solon, Pythagoras, Platon, Eudoxos több évet töltöttek ott, hogy az egyiptomi tudományokat és bölcsészetet tanulmányozzák. Két szomszéd falu, Ah és Habenben (az egyiptomi Babylon) nagy szerepet játszottak az Osiris-féle háborukban, s ezért hires szent helyek voltak. Ugyanezen oldalon feküdt Turu, majdnem átelleneben Memphisszel. Az első dynastiák alatt nyitott kőbányáit csaknem szakadatlanul használták egész az arab korig. A görögök Trójának nevezték s azt állították, hogy trójai foglyok építették épen úgy, mint szomszédját Babylont babyloniai foglyok.
A rosettai kő.
(Valódi nagyságának 1/4-e.)
A Delta tartományainak névjegyzéke még nincs annyira tisztázva, hogy részletes ismertetésökbe lehetne bocsátkozni. Meg kell elégednünk egyszerű elősorolásukkal. Eszerint a Nilus kanoposi ágának balpartján volt Szai (Sais) Saites nomosában; a kanoposi és sebennytosi ág között Khsôu (Xois) és Pauzit (Buto), utóbbi az alsó Am vagy Patonuz (Phtheneotes) nomosában; a sebennytosi ág bal partja mellett Thebnutir (Sebennytos), jobb partján Hatrib (Athribis); a sebennytosi és pelusioni ág között Phinibdid vagy Didu (Mendes) és Tanis. A pelusioni ágon tul, a Nilus és a sivatag között feküdt Zaru városa, mint Egyiptom határerőssége Syria felől. Fekvésének helye még ismeretlen. A Delta városainak, régiségök és gazdagságuk daczára is, csak másodrendű szerepök volt Egyiptom történetében. A husz első dynastiából csak egyet, a tizennegyediket szolgáltatták Xoisból; ez is jelentéktelen. A politikai életben csak a tizennegyedik század táján nyertek vezérszerepet, hogy az ország hanyatlásában elüljárjanak s azt szünetlen vetélkedésökkel siettessék. Naukratis és főleg Alexandria alapítása annyira tönkre tette őket, hogy időszámításunk első századában nagy részök apró mezővárosok sorsára jutott.
Romhalmazok Sais vidékén.
Egyiptom a történeti idők előtt: az istenek és az istendynastiák.
Az emlékek azt tanusítják, hogy az első dynastiákon kezdve, minden nomosnak meg volt a maga külön istene, a kiknek nagy részét még hiányosan ismerjük. A vizesések vidékén Khnumut, Thinisben Anhurit, Heliopolisban Rát, Mendesben Osirist imádták. Semmi adatunk nincs arra, hogy megmondhassuk, milyenek voltak ezek az istenségek kezdetben, ha vajjon ős hazájokból hozták-e őket az egyiptomiak, vagy sokan csak a Nilus partján születtek-e? Abban az időpontban, a mikor először találkozunk velök, alakjok már teljesen módosult a századok hosszú során s már nem mutatja eredeti természetök összes vonásait. Csupán annyit tudunk biztosan megállapítani, hogy három különböző eredetű csoportból állottak: a halottak, az elemek és a nap isteneiből. Szokari, Osiris és Isis, Anubis, Nephthys első sorban halottvédő istenségek. Az elemek istenségei a föld Szib, az ég Nut, az ősviz Nu, a Nilus, Hápi és valószínüleg mások is, mint pl. Szovku, Szit-Typhon, Haroiri, Ftáh, kiknek történetét kevéssé ismerjük. A nap-istenek között első helyen említendő Rá, a nap, Aton, a naptányér, aztán Su, Anhuri, Ámon. Az istenek nagy részéről a ránk maradt legrégibb vallásos szövegekben sem lehet már tiszta képet alkotni; voltaképen nem egyebek, mint egymásnak politikai és földrajzi kettőzései. Szokari a halottak istene volt Memphisben, épen mint Osiris más helyeken, s nem igen különböztek egymástól egyébben, mint a helyi istentisztelet árnyalataiban. A hol a napot Rá néven imádták, ott előbb Su néven is tisztelték. Ennek a három csoportnak eredetileg tisztán körvonalozott tulajdonságai és képességei voltak: egymást kiegészítették, de nem zavarodtak össze. Ugyanazon nomosnak meglehettek a maga napistenei, elemi és halotti istenei, de nem voltak olyan istenségei, a kikben a nap és elemek eszméje a halál eszméjével vegyült volna.
Semmi jel sem mutat arra, hogy az egyes nomosok főistenének eredetileg szükségképen férfi-alakja volt. Több helyen istennőké volt az elsőség. Ilyen volt Háthor Dendráhban, Nít Saisban, Nekhab El-Kábban. Más helyeken az isten nem volt egy személy, hanem két ikerszemélyre oszlott; vagy kettős férfiszemély volt, mint Anhur-Su Thiniben, vagy férfi és nő, mint Su-Tafnuit Heliopolisban. Egyébiránt ezeknek az isteneknek semmi hajlandóságuk sem volt az egyedüliségre. Családokká egyesültek olyképen, mint az a földön történt. Mindenik tetszése szerint házasodott; volt egy fia, s ezzel a háromság megalakult. Ftáh és Szokhit istennő házasságából született Imhotpu, Osiristől és Isistől Harpokrates, a gyermek – Horus; a város másodrendü istenei pedig a háromságok körül csoportosultak. Azonban minden háromság megtartotta az alkotó istenség jellegét: a hol istennő vett maga mellé férjet, tehát ő alkotta a háromságot, ott ő is maradt a fő személyiség; a hol Isten vett feleségül valamely istennőt, ott az övé volt a vezérszerep. Háthor férje, Denderáhban, nem volt egyéb, mint társának viszatükröződése vagy talán toldaléka; Thébében Mut, Ámon felesége, nem lehetett egyéb, mint az Ámont kiegészítő női rész. Ez alapon, a fejlődés természetes rendjén, arra a gondolatra jöttek, hogy a fiu, mint az atya és anya származéka, azonos szüleivel s ennélfogva atya, anya és gyermek nem lehet három külön istenség, hanem csak egy istenség három alakja. Minden nomosnak egy istene volt három személyben, kinek létezéséről a legrégibb emlékek tesznek bizonyságot, s az Isten, az egy Isten, az egyedüli Isten néven említik. Azonban ez az isten sohasem volt csak úgy magában az Isten. Az egyiptomiak istene épen úgy egyedüli isten Ftáh vagy Osiris, mint Ámon személyében; e mellett olyan lény, a kinek személyisége, neve, egyéni sajátságai, sajátszerű öltözéke, emberi tagjai, családja vannak; egy szóval, ember, aki végetlenül tökéletesebb, mint az emberek. Külső megjelenésében olyan, mint a földi királyok: hatalmát, épen mint ezekét, korlátozza a szomszéd királyok hatalma. Az egységéről alkotott képzet tehát épen annyira, vagy talán még inkább alapul földrajzi és politikai, mint vallási tekinteteken. Pl. Rá, Heliopolis egy istene, nem az, a ki Ámon, Thébae egyistene. A thébaei egyiptomiak Ámon egységét Rá kizárásával, a heliopolisiak Rá egységét viszont Ámon kizárásával hirdették. Azonban ezen egyedüli istenségek külön egysége, a mellett, hogy a maga területén korlátlan főhatalom volt, nem zárta ki más istenek lehetőségét. Heliopolis lakója előtt Rá volt ugyan a leghatalmasabb isten, de azért Ámon hatalmát is szivesen elismerte s vallásos tudatában neki is juttatott bizonyos tiszteletet. Ezen felfogás alapján egy isten sem egyéb, mint a nomos vagy a város egy istene, nutir nutti, s nem lehet országosan elismert nemzeti isten.
Horus.
Az isteneket leggyakrabban ember-alakban, emberi ruházatban ábrázolták, kezökben hatalmok jelvényeivel. Némelyek osztoztak az ember szépségében: Ftáh és Háthor szép arczuak voltak. Mások valóságos szörnyetegek s a természet eltorzult alakjaiban jelennek meg. Ftáh olykor satnya gyermek, Bisu undok törpe. Ezen emberalakú istenek mellett, az emlékeken ökrök, keselyük, ibisek, kigyók s más állatok alakjában is látjuk az isteneket; s ezek talán még nagyobb tiszteletben részesültek mint amazok. A régi Egyiptom tényleg tiszteletben részesítette az állatokat. Az emberalakú isten mellett minden nomosban volt állatalaku istenség is. Thot ebfejü majom (pávián) volt, Horus karvaly, Szovku krokodil, Harmakhis oroszlántestü s emberfejü sphynx, Ámon szépnövésü lud, Anubis sakál. Mindezeket először csak állati minőségben tisztelték, még pedig némelyiket, mint pl. az oroszlánt, a sphynxet, a krokodilt, azért, mert féltek tőlök s nagyobb erőt, bátorságot, ügyességet láttak bennök, mint az emberekben; másokat, mint pl. az ökröt, ludat, kost, azért, mert az embereknek hasznos szolgálatokat tettek, életét megkönnyítették. Később az eredeti felfogás, legalább a theologusok között, módosult s az állat többé nem volt maga az isten, hanem az az élő tanya, az a test, a melyben az istenek istenségöknek, úgyszólva, elhelyezték egy parányi részét. A karvaly Horusnak csak megtestesülése (incarnatiója) s nem maga Horus. Épen ilyen viszony volt a sakál és Anubis, az ökör és Ftáh között. Olykor az alakra nem is ügyeltek; közönyösen ábrázolták az isteneket, majd állati, majd emberi alakjokban, gyakran vegyített alakban, az emberi és állati elemek egyeztetésével, különböző arányok szerint. Horus pl. majd ember, majd keselyü, majd emberfejü keselyü, majd ember keselyüfejjel, s e négy alak bármelyikében egyaránt megnyilatkozhatik. Némelykor az ember-isten csupán a szavak rokon hangzása alapján öltött állat-alakot, Szit-Typhont azért ábrázolták a viziló alakjában, mert egyiptomi nyelven Typhont Tobhu-nak, a vizilovat Tobu-nak mondották.
Egyik-másik állat-isten azon ember-istenek sorsát követte, akikkel társult; így imádták országszerte Ftáh scarabaeusát, Thot ibiszét és ebfejü majmát, Horus karvalyát, Anubis sakálját. Némelyeket egyik nomos imádott, a többiek számüztek. Az elephántinéi embeek a krokodilt megölték. Ellenben Thébae és Sodu papjai «kiválasztottak egy szép példányt s azt jól tartották, kezes állattá szelidítették; füleibe arany, vagy zománczos kőkarikákat akasztottak, első lábára karpereczeket tettek. Vendégünk… kalácsot, pörkölt halat s utána tejjel készült italt kapott, aztán velünk együtt a tó partjához jött. A szörnyeteg ott feküdt a parton, a papok melléje mentek, kettő kinyitotta a száját, a harmadik előbb kalácsokat, azután sültet dobott belé, utoljára itallal tartotta jól. Erre a krokodil bement a vizbe s a másik partra telepedett. Ha valaki idegen hasonló áldozattal jött oda, a papok elvették, megkerülték a tavat s mikor a krokodilhoz jutottak, ezt is beadták neki az előbbi módon.» Az állatok tisztelete ép oly költséges volt, mint az ember-alakú isteneké.
Nem volt ritkaság, hogy egy-egy gazdag magánzó vagyonának egy részét áldozta az elhalt állat fényes temetési szertartására. Halála az egész nomosra, sőt néha egész Egyiptomra is általános gyászt hozott; megölőjét halállal büntették. Ha valamely külföldi vagy más vidéki ember vigyázatlanságból talált megölni vagy egyet, a papok néha megmentették a tömeg dühétől, nagy vezeklést szabva a bűnösre; de legtöbbször az ő közbelépésük sem menthette meg. Azidőben, a mikor Diodoros, a történetiró, Egyiptomot beutazta, a Krisztus előtti első század közepe táján, egy Alexandriába telepedett római véletlenségből megölt egy macskát. A nép azonnal körülfogta s megölte. Nem segített rajta sem római polgár volta, sem a király kérése, ki Rómától függött és koronáját féltette.
A legünnepeltebb szent állatok voltak a Mnévis ökör, a Bonu madár, a Phoenix, Heliopololisban; a kecskebak Mendesben és a Hápi ökör Memphisben. A mendesi kecskebak «Osiris lelke» volt, a Mnévis ökör Memphisben. A mendesi kecskebak «Osiris lelke» volt, a Mnévis ökör» «Rá lelke». A Phoenix, a mint a gőrőgők beszélik, minden ötszázadik évben megjött nyugotról és leszállott Rá templomába. Némelyek szerint atyjának myrrhába takart testét is magával hozta. Mások azt állították, hogy myrrhából és illatos fákból rakott máglyán égette meg önmagát, hogy saját hamvaiból ujjá születvén, nyílsebesen repüljön vissza keleti hazájába. A Bonu valóságban a bibicznek egy faja volt, fején két hosszú lobogó tollal. Úgy tekintették, mint Osiris megtestesülését, hasonlóan az ibishez, melyben Thot istennek, és a karvalyhoz, melyben Horusnak megtestesülését képzelték.
Az egyiptomiak szemében az istenségnek legteljesebb állati megtestesülése volt a Hápi (Apis) ökör. Két isten is lakozott benne: Osiris és Ftáh. Úgy is hívták, hogy «Ftáh második élete» és «Osiris lelke». Atyja nem is volt, hanem égből jött sugár termékenyítette meg az üszőt, a mely hordozta, s a melynek több magzatja nem lehetett. Feketének kellett lennie, homlokán háromszögű fehér foltot, hátán kiterjesztett szárnyú keselyűnek vagy sasnak alakját, nyelvén scarabaeus képét viselnie; farka kétágú szőrcsomóban végződött. A scarabaeus, a keselyű és a többi jegyek a valóságban nem voltak meg. Azokat kétségtelenül csak az Apis mysteriumaiba avatott papok ismerték fel, csak ők láthatták meg bennök az isteni állat elengedhetetlen jeleit, körülbelől olyanformán, mint a hogy a csillagászok látják a csillagok bizonyos helyzetében a sárkány, a lant vagy a medve alakját. «Memphisben, a Ftáh nagy templomához tartozó kápolnában élt s fogadta a papoktól az istentiszteletet. Jóslatokat is adott az oda sereglő híveknek s profétai őrjöngést birt önteni a hozzá közeledő gyermekekbe.
Életének tartalmát a vallási törvények bizonyos évszámban szabták meg; ezen túl nem kellett terjednie. Ha a huszonöt évet betöltötte, a papok a Napnak szentelt kútba fulasztották. Ez a római korban érvényes szabály a fáraók korában még nem volt meg, vagy nem alkalmazták szigoruan, mert a XXII. dynastia idejében volt két olyan Hápi, a mely a huszonhat évet meghaladta. Az elhalt Hápi Osiris-szé lett és az Osor-Hápi nevet vette fel; ebből képezték a görögök az ő Serapis istenök nevét. Kezdetben minden szent állatnak külön sirja volt a memphisi nekropolis azon részében, a melyet a görögök Serapeionnak neveztek. Ez féldomborművekkel diszített épületecske volt, mely alá lapos mennyezetű, négyszögű termet készítettek. II. Ramszesz uralkodásának közepe felé külön temetkező helyet rendeltek a Hápik számára, egészen elkülönített közös sirban. Mintegy száz méternyi hosszú csarnokot vájtak az élő sziklába; ebből rendre, mindkét oldalon keresztirányú, eléggé durva üregeket vágtak, összesen tizennégyet; később a csarnokok és oldalüregek száma, a szükség szerint, szaporodott. Amint a Hápi mumiáját elhelyezték, az üreg nyilását azonnal befalazták, azonban a látogatók vagy a hivők szokásba vették, hogy akár az üreget elzáró falazatba, akár a sziklával szomszédos helyekre, nevökkel és a holt Hápihoz intézett könyörgéssel ellátott feliratos kőlapokat helyezzenek. A Hápitisztelet, a melyet a II. dynastia második királya állapított meg törvényes alakban. Ó-Egyptom utolsó napjáig tartott. Akkor, a papok elszéledése után, a sirokat előbb feltörték, azután elhagyták. Hatalmába kerítette a sivatag, s néhány év alatt elborította a homok. Mariette szerencséje és érdeme, hogy tizennégy évszáz multán és a teljes elfeledés után 1851-ben ujra megtalálta azokat.
A milyennek az egyptomi vallást ma ismerjük, abban az istenek három csoportjának nem volt egyenlő jelentősége. Az elemek istenei, Szib, Nut, Tonen, a vallásos gyakorlatban alig jöttek számításba; szerepök, ha volt is valaha, nagyon korán lejárhatott a napistenek tisztelete előtt. A nap lett Egyiptom minden egy istenének typusává, annak élete és halála életök és halálok közös képévé. Pályájának minden fordulatát, a mint reggel megszületett keleten, diadalmasan, dicsőségének teljes fényében ragyogott délben, minden este eltünt nyugat éjjelében, vetélkedve tanulmányozták, elemezték; minden nomos innen alkotta meg a maga főistenségének képet, történetét. Heliopolisban imádták Rát, a nap testét, Áton-t, a naptányért és Atumu-t, a felkelése előtti napot. Anhuri, a ki az eget vonja maga után, Su, a világító, Khopri, a szűletőnap, Harpokrates, a gyermeknap, különböző nomosok uralkodó istenei voltak s mint ilyenek, a politikai hűbéruralom mellett, az isteni hűbérualomnak egy nemét alkották meg. A templomokkal kapcsolatos iskolák papjai, bár mindent elkövettek istenségök egyéniségének kidomborítására, felsőbbségének kiemelésére, mégis kénytelenek voltak elismerni, hogy sok vonásában hasonlít más templomok isteneihez. Az istenség elszórt alakjai is kezdettek egyesülni. Abban az időpontban, a mikor ránk nézve Egyiptom története kezdődik, az egyesülés már messze túl volt a kezdeten; az istenek egyénisége még teljesen meg van, de mythosaik összevegyűltek, s családjaik annyira egymásba fonódtak, hogy többé nem lehet elválasztani egymástól. Su már a Rá fia, Ftáh Szokári és Osiri összezavarodtak; már egy testet, egy lényt alkotnak Ftáh-Szokári, Szokár-Osiri, Ftáh-Szokar-Osiri néven. A háromságokból uj háromságok származnak s kilenczes istenkörökké (paut nutiru) változnak. A kilenczes körök ismét tovább fejődnek, megkettőződnek, megháromszorozódnak. Huszonhét istent is látunk, már a legrégibb idők óta, egy csoportban, egy személyként működni a világ teremtésében, rendezésében. Az alkotó kezekből kikerült embernek nem volt semmi ügyessége, ismerete, a mivel életét megkönnyíthetné; még beszélni sem tudott s kénytelen volt az állatok ordítását utánozni. Az istenek vállalkoztak kiművelésére s egymásután jelentek meg a földön. Sok ezer évig uralkodtak az egymást követő istendynastiák során, melyeknek számuk és rendjök az idők és helyek szerint más meg más volt. Heliopolisban Atumu áll a sorozat kezdetén. Utána jöttek:
Rá, élet, erő, egészség, Felső- és Alsó-Egyiptom királya; |
Memphisben Ftáh volt az első helyen. Thébében Atumu és Ftáh Amon-Rá-nak, az istenek királyának, az eleitől fogva létező isten-nek engedték át az elsőséget. Ennek az istendynastiának uralkodását az egyiptomiak, a későbbi korszakban úgy tekintették mint valami aranykort és mindig sohajtva gondoltak rá, mint mikor mi mondjuk, hogy: «elteltek a régi boldog idők.» Ha valami olyant akartak mondani, a mi minden képzeletet meghalad, így szólottak: «soha ehez fogható dolog nem történt a Rá isten ideje óta.»7
Az isten-királyok korának épen úgy meg voltak a maga eseményei, mint a fáraókénak. Ennek történetéből csak egy pár töredék maradt ránk, de ez a kevés is becsületére válik az egyiptomiak képzelő erejének. Rának, öreg napjaira, az emberek hálátlanságával kellett küzdenie. Ő megteremtette, kiművelte őket, azok pedig összeesküdtek ellene s lemondását követelték. Kénytelen volt titokban összehívni az isteneket On nagy templomába, hogy önvédelméről tanácskozzék velök. «Ime lássátok az embereket, az én tulajdon szülötteimet: szidalmaznak, fenyegetnek engem. Mondjátok meg, mit tennétek velök, mert ime én vártam s nem akartam megölni őket a ti véleményetek kikérése nélkül.» Az istenek elhatározták a bűnös faj kiirtását s az oroszlánfejű Tafnut istennőre bizták az itélet végrehajtását. Ez leszállott az emberek közé, ölni kezdte őket s «lábait több éjszakán keresztül vérökben fürösztötte, fel egészen Khninsza városáig.» Az összegyüjtött és különböző anyagokkal kevert vért hétezer korsóban vitték Rá-nak, a ki ettől az áldozattól kiengesztelődvén, megesküdt, hogy többé nem bántja az emberi nemet; azonban már belefáradott a földi életbe; fölrepült hát az égbe s az uralkodást fiára, Su-ra bizta.
Osiris volt a legnépszerűbb isten-király. Az ő alakjában és személyében egyesült legteljesebb mértékben mindaz, a mit az egyptomiak képzelő ereje a világban müködő és érvényesülő «jó elv»-ről kigondolt. Ezt az eszmét mythosa is teljesebben, részletesebben fejezi ki, mint más hasonló tartalmú mythosok. Osiris, mint a jóság eszménye, Unnofri, szakadatlan harczban áll Szit-Typhonnal, az átkozottal; Osiris, mint napisten és Rá-nak egyik alakja, örök ellensége Szit-nek, a sötétség és éj istenének. «A nappalnak királya, az éjszakának ura,» Rá «a ki megállás nélkül halad, soha el nem fárad,» pályáját akkor sem szakította meg, a mikor az ég nyugoti felén eltünt. Haladott a nyugoti táj titokzatos utján, keresztűl a pokol sötétségén, «a honnan egyetlen élő sem tért vissza soha»; tizenkét óráig kellett mennie, hogy ismét elérje a keletet és a világosságot. A napnak ezen napról-napra, végnélkül ismétlődő születése és halála sugalmazta az egyiptomiaknak az Osiris mythosát. Osiris miként az összes istenek, maga a nap, a ki Rá alakjában, a nappal tizenkét óráján keresztül, az égen ragyog, mint Osiris Unnofri a földet kormányozza. A mint Rá-t minden este megtámadja, legyőzi az éjtszaka, a mely őt látszólag elnyeli, épen úgy Osirist is elhurczolja, darabokra vágja Szit s darabjait szétszórja, hogy ujjászületését megakadályozza. Azonban az eltünés csak ideiglenes. Sem Osiris, sem Rá nem halottak. Osiris Khont-Amenti, a másvilági Osiris, az éjtszaka napja, épen úgy ujjászületett, mint reggel a nap, Harpechrud, a gyermek-Horus, a görögök Harpokratese nevén. Harpokrates, a ki a harczoló Osirist személyesíti, megtámadja és leveri Szit-et, miként szétszórja a felkelő nap az éj sötét árnyait; megboszúlja atyját, de nem semmisíti meg ellenségét. Ez a küzdelem, mely minden nap ujra kezdődött és az isteni életet jelképezte, egyszersmind az emberi életnek is jelképe volt.
Az élet voltaképen nem végződött be a földön. A világra született lény már élt egyszer, élnie kellett máshol; földi életének egyes mozzanatai csak annak az életnek voltak egyes jelenései, megnyilatkozásai (khopriu), a melynek ő sem kezdetét sem végét nem ismerte. Ennek a létnek minden időpontja, s tehát az emberi élet is, a nap és Osiris életéből egy napnak felelt meg. Az ember születése a nap felkelése volt keleten; halála, a nap eltünése nyugaton. Halála után az ember Osirissé lett és eltünt az éjben azon pillanatig, a mikor uj életre kelt, mint Hór-Osiris uj napra.
Az egyiptomiak felfogása szerint az ember összetétele nem az volt, a mi nálunk. Nem volt teste s lelke, hanem egy teste s egy képmása (ká). A képmás a testnek mintegy második példánya volt, kevésbbé sűrű anyagból, mint az; az egyénnek szinezett, de légnemű alakja, a mely az eredetinek szakasztott mása volt, akár gyermek, akár férfi vagy asszony volt az. Később, az eszmék fejlődésével, ez a felfogás is finomult. Az ember nemesebb alkotó része nem volt olyan durva, mint a képmás, de még mindig nem volt ment az anyagi tulajdonságoktól. Majd úgy képzelték, mint az emberi természet legjavát, lényegét, madár (Bi, Bai) alakjában, majd mint láng- vagy tűzszikrát, a melyet Khu-nak (fényárasztónak) hivtak. Az így képzelt lelkek mindenikének más tulajdonságai, tartózkodási helye és életfeltételei voltak. A képmás a sírban élt s ezt sohasem hagyta el; a Bai elrepült a «más föld»-re, mint bóbitás darú, vagy emberfejjel és karokkal ellátott karvaly; a sírt tetszése szerint hagyhatta el vagy kereshette fel ujra. A Khu, miután itt alant megszerzett minden emberi bölcseséget, birtokába jutott a természetfölötti veszélyek legyőzésére szükséges minden talizmánnak, örökre elhagyta a mi világunkat és a világosság isteneinek kiséretéhez csatlakozott. És ezek a különböző és ellenmondó meghatározások nem döntötték meg egymást, mert az egyptomiak az ujabb és tökéletesebb felfogás mellett, a régitől sem tudtak megválni. Így történt, hogy a Baï és Khu mellett, a képmás létezésében is hittek, úgy hogy egy és ugyanazon embernek már nem is egy, a legutolsó felfogásnak megfelelő, lelke volt, hanem annyi, a hányat a képzelet kezdettől fogva alkotott.
Arczképek a legrégibb korból.
A lélek eszméjének változásával a jövő élet eszméje is mindannyiszor változott. Azok, a kiknél a képmás volt az ember tovább élő része, megelégedtek azzal a hittel, hogy a halottak a föld alatt is folytatják az életet, és ezért a halottat a földi jóllét és boldogság minden feltételével el akarták látni. A képmás, magára hagyatva, éhezett és szomjuhozott; szörnyű állatok üldözték és második halállal, azaz teljes megsemmisítéssel fenyegették. A hátramaradottak ügyesen szerkesztett könyörgéseinek meg volt az a hatásuk, hogy ellássák élelmi szerekkel, lakással, szolgákkal és őrökkel, a kik megvédték ellenségei ellen. Földi cselekvényeinek nem volt semmi befolyásuk arra a sorsra, a mely halála után várt reá. Akár jó, akár gonosz, akár igazságos, akár igazságtalan volt: attól a pillanattól fogva, hogy a szertartásokat elvégezték, a könyörgéseket szabályszerűen elmondották fölötte, gazdag és boldog volt sírjában.
Mások ujvilágra helyezték át a lelket s a jövő életben remélhető boldogságot a földi életben elkövetett jó vagy gonosz tettekhez kötötték. A léleknek, mielőtt sorsát megismerte, meg kellett jelennie Osirisnek, Nyugot urának, itélőszéke előtt, a kit a másvilág 42 birája vett körül. Lelkiismerete, vagy a mint az egyiptomiak mondották, szíve, mellette vagy ellene szól, és az életéről tett bizonyság lesújtja vagy fölmenti; cselekedeteit megmérik az igazság csalhatatlan mérlegén, s a másvilági biróság a szerint hozza meg itéletét, a mint azokat súlyosaknak vagy könnyűeknek találta. A bűnös lélek a pokolba hullott, a hol csak undorító anyagokat talál táplálékul, italul, a hol skorpiok és kigyók üldözték, a hol, ezerféle kín és gyötrelem után, a második halál, a teljes megsemmisülés várt reá. Azonban az igaznak talált lélek sem jutott mindjárt a boldogság birtokába. Tudománya, hatalma megnőtt, tetszése szerint ölthet magára bármiféle alakot; de a borzalom és veszély még azután is ezerféle alakban kisértgeti, akadályozza haladásában. A teljes diadalt csak akkor vívja ki, ha Osirissel egyesül, ha Isistől, Nephthystől és a jó istenektől azt a támogatást nyeri, a melyben Osiris részesült. Ezen támogatás mellett áthalad az égi tájakon és elvégzi az Ailu mezőin a titokzatos szántás-vetés szertartásait, azután az istenek csoportjába vegyül és velök megy a Nap imádására.
E boldogság feltételeit az egyiptomiak gyakorlati erkölcstanban foglalták össze a hivők számára. Ennek pontozatai, kisebb-nagyobb terjedelemben, az összes korszakok emlékein előfordulnak, de legteljesebb tartalmuk szerint a Halottak Könyvének CXXV. fejezetében vannak meg.
A Halottak Könyve, melynek egy példányát minden múmia magával vitte, tulajdonképen a halottak számára készült könyörgések és formulák gyüjteménye volt. Az Osiris itélőszéke elé vezetett lélek védi a maga ügyét a másvilági biróság előtt. «Hódolat neked, Igazság és Igazságosság Ura! Hódolat neked, nagy Isten, Igazság és Igazságosság Ura! Eljöttem szined elé, ó uram; itt állok előtted, hogy tökéletességeidet szemléljem! Hiszen én ismerlek téged, ismerem nevedet és a negyvenkét istenség nevét, a kik veled vannak az Igazság és Igazságosság termében s a bűnösök testének maradványait eszik, tele isszák magokat azoknak véréből, azon a napon, a mikor a szavakat mérlegelik Osiris jelenlétében, a kinél az igazság szavának hatalma van: Kettős szellem, az Igazságnak és Igazságosságnak Ura, a te neved. Úgy van, én ismerlek titeket, Igazságnak és Igazságosságnak urai; én az igazságot hoztam előtökbe, én kiírtottam a hazugságot érettetek. Meg nem csaltam soha senkit! Nem sanyargattam az özvegyet! Nem hazudtam a biróság előtt! Nem ismertem a hamis eskűt! Nem cselekedtem semmi tilos dolgot! Nem követeltem a munkavezetőtől egyetlen napon sem több munkát, mint a mennyivel tartozott! … Nem voltam hanyag! Nem henyéltem! Nem lankadtam a munkában! Kitartásom meg nem fogyatkozott! Nem tettem olyat, a mi az istenek előtt utálatos! Nem kevertem bajba a rabszolgát gazdájánál! Nem éheztettem! Nem okoztam könnyeket! Nem öltem! Nem ölettem meg senkit árulásra! Nem követtem el csalást senki ellen! Nem sikkasztottam el a templomok kenyereit! Nem vontam el az istenek áldozati kalácsait! Nem raboltam el a halottak készleteit, kötelékeit! … Nem nyerekedtem csalás utján! Nem hamisítottam a gabona-mérlegeket! Nem csaltam egy ujjnyit sem egy tenyérmértéken! Nem bitoroltam senki földjeit! Nem szereztem csalárd nyereséget a mérlegdeszka súlyainak meghamisításával! Nem hamisítottam meg a mérleg egyensúlyát! Nem vontam el a tejet a csecsemők szájától! Nem vadásztam a szent állatokra legelőjökön! Nem fogdostam hálóval az istenek madarait! Nem halásztam ki a szent halakat tavaikból! Nem gátoltam a vizet, ha idején és helyén volt! Nem vágtam el a csatornát utjából! Nem oltottam el a szent tüzet, a mikor égnie kellett! Nem sértettem meg az istenkört az ő kedvelt áldozataiban! Nem tereltem el az isteni jószágok ökreit! Nem akadályoztam az istent a maga ünnepi menetében! Én tiszta vagyok! Én tiszta vagyok! Én tiszta vagyok!»
Halottak megitélése Osiris előtt az alvilágban.
Egy Thebában talált papyrusról, mely a halottak könyvének egy példánya.
A Berlini Múzeum birtokában. – Az eredetinek 1/2 nagysága.
A jelenet a 125-ik fejezetből való s a halottak megitélését mutatja Osiris előtt. Osiris, az alvilág birája, egy naoson ül. A szemközti oldalon Ma, az igazság és igazságosság istennője vezeti be a holtat az oszlopokon nyugvó csarnokba. A középen mérleg áll, melynek egyik serpenyőjében kétfülű váza függ, a szív jelvénye, a másikon a toll, az igazság jelvénye. Horus és Anubis, Osiris fiai mérlegelik ezeket, a mérleg nyelvére figyelve. Az ebfejü Hapi a mérlegen ül, mint a mérték jelvénye. A mérték előtt áll az ibisfejü Thot, az istenek irnoka, s egy papyrusra jegyzi a mérlegelés eredményét. Közte és Osiris között egy nilusi ló ül, kancza, Amäm «az elnyelő», vádlója a halottnak, kit aztán Thot vesz védelmébe, ha igazul élt. – A terem felsőbb részében a megholt a halottak 42 birójához imádkozik, kiknek különböző fejök van; mindenik fején viseli az igazság tollát, s egy bizonyos bűn felett itélkezik, melyektől a halott a papyrus előbbi szövegében tisztának mondotta magát.
Csaknem szóról-szóra ugyanezen formulákkal ismétlődik a tagadólagos vallomás a fejezet második szakaszában. A különbség csak az, hogy ott minden egyes formula a negyvenkét másvilági biró valamelyikének nevéhez kapcsolódik. A harmadik szakasz is az elsőben foglalt eszméket ismétli, néhol nagyon mystikus alakban: «Üdv nektek, istenek, itt az Igazság és Igazságosság termében, kiknek kebelében nem lakozik hazugság, a kik abból az igazságból éltek, a mely Ón-ban honol s abból tápláljátok sziveteket, a naptányérában lakozó Isten-király szine előtt. Mentsetek meg, ó magas hatóságok, az utolsó itéletnek e napján Typhontól, a ki az ember beleivel táplálkozik; engedjétek magatokhoz a halottat, őt, a ki ártatlan, a ki nem hazudott, nem követett el semmi rosszat soha, nem vétkezett, nem tett hamis tanubizonyságot, a ki nem terhelte magát semmivel, hanem igazságból él és igazságosságból táplálkozik. Csak örömet (okozott mindenütt); tetteiről az emberek beszélnek; azokban az isteneknek is örömük telik. Ő az istennel kibékült a szeretetben; ő kenyeret adott az éhezőnek, vizet a szomjuhozónak, ruhát a meztelennek; hajóval látta el azt, a ki megakadt útjában; áldozatot nyujtott az isteneknek, halotti lakomát az elhunytaknak. Mentsétek meg őt önmagától! Segítségek önmaga ellen (váriáns), ne valljatok ellene a halottak fejedelme előtt, mert az ő szája tiszta és tiszta az ő két keze!»
Szit és Osiris küzdelme az előbbinek győzelmével végződött. E győzelem fejében Szit legalább négyszáz évig uralkodott Egyiptomban. Osiris árván született fia volt hivatva atyját megboszúlni. Horusnak Szit ellen viselt háborúját az edfui templom feliratai beszélik el, még pedig oly bő részletességgel, a milyent még a tisztán történeti feliratokban sem találunk. Horus itt a Harmakhis nevet (Harmakhuti) veszi fel; udvartartása, kormánya, hadserege, hajóhada van. A csapatokat elsőszülött fia, Harhudti, a korona kijelőlt örököse, vezeti.
Az első miniszter, Thot, saját mesterségének istene, a tudományok feltalálója, az ő választott tudományait, a földrajzot és szónoki művészetet tőről-hegyre ismerte, különben udvari történetiró volt azzal a királyi megbizásból nyert feladattal, hogy gondoskodjék királya győzelmeinek megörökítéséről, s hogy azok számára hangzatos neveket találjon. Olyan uralkodó, a kit ilyen derék kormány támogatott, nem tűrhette hosszasan a bitorló Szit hatalmát: uralkodásának 363-ik évében el is határozta a háború megindítását. Megindítja a hadjáratot igássaival és szekereivel, hajóra ül és leereszkedik a Niluson, bölcs vezetéssel intézi a hadmozdulatokat, rendszeres csatákat vív, városokat vesz be eladdig, a míg egész Egyiptom lábai elé borul. Azonban győzelme nem oly teljes, hogy a bitorlót megsemmisíthesse. Különböző viszontagságok után, a két istenkirály peres ügye Szibu isten elébe kerül, a ki követeléseiket úgy egyenlíti ki, hogy a Nilus völgyét két ágra osztja, Memphistől egy kissé délre Titoni-nál, jelölvén meg a határt. Ettől kezdve Egyiptom politikai megalakulása bevégzett tény. A két fél közül az egyik, Felső-Egyiptom, a Horus része; a másik, Alsó-Egyptom Szit része. A kettő együtt képezi majd a fáraók királyságát.
Az első király, a ki az egyiptomiak emlékezetében megmaradt, Mini (Menes) nevet viselt. Ennek származási helye Thini, felső-egyiptomi város volt. Addig Ón és az északi városok vitték a főszerepet Egyiptom művelődésében. Azokat a könyörgéseket és hymnuszokat, a melyek később a szent könyvek magvát képezték, Ón városában szerkesztették. Ón istene, Rá, volt az őskép, a melynek mintájára lassankint a többi helyi istenek alakultak. A Thinita király trónra jutása megfosztotta a Nap városát az oly sokáig gyakorolt elsőségtől.
Az a monarchia, a melyet ő alapított, legalább négyezer esztendeig tartott, harmincz egymást követő dynastiával. Ez a legnagyobb történelmi időkör. A szokott felosztás szerint három része van: az Ó-birodalom, az első dynastiától a tizenegyedikig; a Kőzép-birodalom, a tizenegyedik dynastiától a pásztorok betöréséig; az Új-birodalom, a pásztorok betörésétől a persa hódításig. Ennek a felosztásnak az a hibája, hogy nem számol eléggé a történelem menetével. Egyiptom történelmi életében ugyanis három nagy forradalom képezte a fordulópontokat. Az emberi dynastiák kezdetén az ország súlypontja Memphisben van, Memphis a királyok székvárosa és temetkezési helye, uralkodóit elismerteti az ország többi részében, Egyiptom iparának és kereskedelmének központja, legnagyobb árúhelye. A hatodik dynastia idejében a helyzet változik, az ország életének központja Herakleopolis Közép-Egyiptomban, s az is marad (a kilenczedik és tizedik dynastia alatt) mindaddig, amig a tizenegyedik dynastiával teljesen Thebae ragadja magához az elsőséget; ez az ország valódi fővárosa, ez adja annak királyait. A tizenegyedik dynastiától a huszonnegyedikig minden dynastia Thebaeből származik, a tizennegyedikig, a xoisinek kivételével. A mikor a pásztornépek Egyiptomba törnek, Thébais lesz az egyiptomi nemzet menedékévé; fejedelmei százados küzdelmet folytatnak a hódítók ellen, mig végre sikerült az egész Nilusvölgyet megszabadítaniok egy thebaei dynastia, a tizennyolczadik javára, a mely megnyitja a nagy külháboruk korszakát. A tizenkilenczedik dynastia idejében megfordul az áramlat és az ország súlypontját lassankint ismét északra tolja. A huszonegyedik dynastiával, a tánisival, Thebae már elveszti fővárosi rangját s a Delta városai: Tanis, Bubástis, Mendes, Sebennytos és főleg Sais, vetélkednek az elsőségért. Ezentúl az egész politikai élet a tengermelléki nomosokban központosul; Thebae s nomosai, az aethiopok az asszyrok pusztító betörései következtében, elvesztik politikai jelentőségöket; a romba dőlt Thebae falai közt már csak kiváncsi utazók találkoznak. Ezekhez képest Egyiptom történetét úgy kellene három korszakra osztani, hogy mindenik, egy város vagy országrész általános főhatóságának feleljen meg. Volna tehát:
- Memphisi korszak (I–X. dynastia); Memphis és a memphisi királyok főhatóságával.
- Thebaei korszak (XI–XX. dynastia); Thebae és a thebaei királyok főhatóságával. – Ezt a korszakot a pásztornépek betörése két részre osztja; van:
- Ó-thebaei birodalom. XI–XV. dynastia.
- Uj-thebaei birodalom XVI–XX. dynastia.
- Saisi korszak. (XXI–XXX. dynastia); Sażsnak és a Delta más városainak főhatóságával. Ezt a korszakot is két részre osztja a persa betörés; van:
- Első saisi korszak. XXI–XXVI. dynastia.
- Második saisi korszak. XXVII–XXX. dynastia.8
Ha a hagyománynak hinni lehet, Mini nem tartotta lehetségesnek, hogy uralkodói székhelyét szülőhelyére tegye. Uj birodalomnak uj székváros kell. Alapította hát Memphist a Nilus bal partján, a Delta csúcsától délre, egy pár mértföldnyi távolságban. «Ez a Menes vette körül Memphist töltésekkel, a papok elbeszélése szerint; mert egykor a folyó egészen Libya felől, (Egyiptom nyugoti határszélén), a homokos hegység hosszában folyt. Menes, mintegy száz stadiumnyira Memphisen felül, betöltötte a déli folyamágat, ez által kiszárította a régi medret s arra kényszerítette a folyamot, hogy a két hegységet elválasztó völgy közepén folyjon. Még most is szorgosan ügyelnek a perzsák a folyamnak ezen, külön mederben folyó ágára, s a töltést minden évben megerősítik; mert ha ezt a folyam elronthatná és áttörné, attól lehetne tartani, hogy egész Memphist elárasztja. Miután Menes az első király, a töltések segítségével biztos területet nyert, oda alapította azt a várost, a melyet ma Memphisnek neveznek (mert Memphis is Egyiptom keskenyebb területén fekszik); a városon kivül és körülötte a folyamból táplált tavat ásatott, az északi és nyugoti oldalon, mert kelet felől maga a Nilus határolja.»9
Menes töltése most is megvan, s «Koseis töltése» néven, a Felső-Egyiptomból jövő áradat viztartóinak kulcsául szolgál. Az uj várost, mely Mannofri, «a jó hely», nevet nyert, Ftáh istennek szentelték, a ki az ő szent nevét, Hekuptah, «Ftáh lakása», ruházta rá; ebből csinálták a görögök az «Egyiptom» nevet. Alapítása elhatározó befolyással volt a királyság sorsára. Amikor Mini a Delta csúcsára tette székhelyét, az ország életműködését egészen uj, addig minden vallásos hagyománytól ment, városba terelte, Egyiptom szervezetét, talán akarata ellenére, egészen megváltoztatta. Addig a papi testületek s papi városok befolyása volt irányadó az ország sorsának intézésében; ha nem is az istenek, de papjaik vetélytársak nélkül uralkodtak országszerte. Attól fogva a papi tekintély második helyre szorult; a katonák osztálya került felül. Ón a maga napistenségeivel, Sais, Nit istennővel, Abydos Osiris sirjával, Thebai, az isten szülőföldje, Denderáh, Háthor lakása elhanyatlottak s lassankint mély homályba merültek. Ellenben Memphis csakhamar az egyiptomi művelődés központjává lőn. Memphisben fejlődik és virágzik fel az irodalom; Memphisben, a királyok palotáiban művelik az exakt tudományokat a legnagyobb szorgalommal; és végül Memphisben teremtik a képzőművészetek a magok remekeit.
Mini, a mint a hagyomány ismerteti, az egyiptomi uralkodónak legtökéletesebb mintaképe. Ő egyszerre építőművész és törvényhozó; alapítja Ftáh templomát, szabályozza az istenek tiszteletét. Szükség esetén harczos is volt s hadait határain túl vezette. A papi történetirás szigorúan bánik el azzal az emberrel, a ki megdöntötte a papok uralmát: szerencsétlen véget tulajdonít ennek a ragyogó életnek; azt mondja, hogy Mini egy viziló fogai közt halt meg, hatvan, vagy hatvanhét évi uralkodás után.
A szakkarai lépcsőzetes pyramis.
A memphisi nekropolis déli részében.
A legenda hamar nevéhez tapadott. Beszélték, hogy elvesztette egyetlen fiát, élte virágjában. A nép a szomorú esetet Manerosnak nevezett, gyászdalba foglalta, a melynek dallama és szövege századok során fennmaradott. Majd fényüzést kedvelő királyt csináltak belőle, a ki feltalálta a lakomarendezés művészetét s megmutatta alattvalóinak, hogy miként kell pamlagra dőlve enni. Tafnekht, saisi fejedelem, a huszonnegyedik dynastiabeli Bokenránf atyja, meg is átkozta Minit egyik hadjárata alkalmával, a melyet az arabok ellen viselt. Az ország sivársága miatt le kellett mondania a fejedelmi asztal fényéről és csemegéiről, s életében egyszer, néhány napig neki is magánember módjára kellett élnie. Átkát ünnepélyesen kőbe vésette Ámon templomában, Thebaeben. Azonban az első emberi király emlékezete mindemellett is kedves volt az egyiptomiak előtt; neve csaknem az összes királyi névjegyzékek kezdetén előfordul; tisztelete állandóan megmaradt egészen a Ptolemaiosokig.
A három első dynastia királyairól vagy épen semmit sem tudunk vagy nagyon keveset. Emlékeik elvesztek vagy még nincsenek felfedezve, s az a kevés, a mit életökből ismerünk, inkább a mondához, mint a történelemhez tartozik. Manethos babonás gyönyörüséggel sorolja elé azokat a csodadolgokat, a melyek uralkodásukra szomorúságot vagy örömet hoztak. A Mini fiának, Tetinek uralkodása első évében kétfejű darú jelent meg, s ez Egyiptomra nézve hosszú és boldog kor jósjele volt; Uenephesz alatt nagy éhség néptelenítette el az országot. Itt-ott egy pár rövid töredék a királyok építkezéseiről emlékezik. Teti kezdte meg a memphisi nagy palota építését; Uenephesz emelte a Kó-komei pyramisokat a mostani Szakkara község mellett. A hagyomány beszéli, hogy többen ezen ősrégi királyok közül, a kikről még azt is alig tudjuk elképzelni, hogy valaha éltek, irodalmi és tudományos érdemeket is szereztek. Teti a gyógyászatot tanulmányozta és boncztani értekezéseket szerkesztett; a Halottak könyvének LXIV. fejezetét és a berlini orvosi papyrosban foglalt értekezések egyikét, a mint hitték, «Huzapaitinak, a két Egyiptom királyának, az igazmondónak napjaiban fedezték fel.» Huzapaiti unokája, Szemempszesz alatt borzasztó döghalál pusztította az országot. Ennek következtében felbomlott minden törvényes rend, nagy bűntetteket követtek el, lázadások törtek ki, a melyek gyorsan megbuktatták az első dynastiát.
A második dynastia is Thiniből származott, s ma még ismeretlen kapcsolatban állott Mini családjával. Alapítója, Buziu (BóhJoV) Nutirbiu volt, kiről Manetho csak annyit említ, hogy alatta nagy szerencsétlenség történt: Bubástis mellett örvény támadott és sok embert elnyelt. Azonban Kakou és utódai törvényhozó királyok voltak, kiknek rendeletei gyökeresen megváltoztatták Egyiptom vallási és politikai szervezetét; Kakou isteneknek nyilvánította a memphisi Hápit, a heliopolisi Mnévist és a mendesi kecskebakot. Még királyi nevét is «a férfiak férfia» vagy «bikák bikája» jelzővel látja el; a mivel kétségtelenül a korában uralkodó jelképes eszmékre czéloz: ennek világos bizonyítéka volt a szent állatok istenítése. Utóda, Binutiru (BíhJriV), a királyi vérből származó nőkre is kiterjesztette a trónöröklés jogát. Erre nyomós vallási és politikai okok vezethették. Egyiptomban a király nem volt, mint máshol, csupán ember, a kinek az a feladata, hogy a többieket kormányozza, hanem egyenes utódjok és leszármazottjok azoknak az istenségeknek, a kik egykor a Nilus völgyében uralkodtak. Mint ilyen az istennek élő megnyilatkozása és megtestesülése, a Nap fia (sze Rá). Van is gondja fennen hirdetni mindenütt, a hová nevét irja, hogy az ő ereiben az istenek vére foly és biztosítja számára a királyi hatalmat. Kétségtelen, hogy a mig férfiutódokban nem volt hiány, a leányok a női lakosztály korlátai közt maradtak és semmi jogot nem tarthattak a koronára; de mihelyt a férfiág megszakadt, semhogy a királyság emberi család kezére jusson, inkább a leányutódokra ruházták, abban a gondolatban, hogy a nap nemzetségét a leányok is folytathatják. Ennélfogva minden uj dynastia alapítójának az volt első és legfőbb gondja, hogy az isteni családdal összeköttetésbe jöjjön. Feleségül vette hát az előbbi uralkodóház herczegnőit, vagy fiaival házasította őket össze. Ez az egyesülés eltüntette a napdynastiák lánczolatában támadt pillanatnyi szakadást, sőt még a bitorlást is törvényesítette.
Királyok jegyzéke, Tumuroi sírján Szakkarában.
A második dynastia többi fejedelmei csak nevöket hagyták ránk. Szondu még a görög korban is tisztelet tárgya volt, de a többiekről csak egy pár nevetséges dolgot tudtak, így pl. Nofirkeri idejében a Nilus tizenegy napig mézzel folyt, Szeszokhrisz óriás termetű ember volt. A memphisi sirvárosban talált némely emlékek, Thothhotpu sirja Szakkarában, Siri nagy stélája a gizehi muzeumban, Szapi szobrai a Louvreban, a mint hiszik, szintén ebből a korból származnak. Bármit mondottak is ezekről, annyi bizonyos, hogy jellegök nem gyermekkorában lévő művészetre vall. Kétségtelen ugyan, hogy a hieroglyphák sorában rendetlenség mutatkozik, az alakok inkább nagyoltak és esetlenek, mint bevégzettek; de ezek a fogyatékosságok egyszerüen azt bizonyítják, hogy a kezünkbe került emlékek nem a leggondosabban készült darabok közül valók. Minden korban vannak gyenge alkotások. Az ásatások véletlenségéből úgy esett, hogy nem a legjavát találtuk meg annak, a mi ez első dynastiák szobrászainak kezéből kikerült. Akármilyen kezdetlegesek is a Szapi szobrai és a Siri stélája, de nem durvábbak, mint a IV. és VI. dynastia egynémely szobra és stélája. Nyelvezet és irásmód dolgában alig ósdibbak és szokatlanabbak, a közönséges memphisi emlékeknél. A személyek ruházatán és viseletén mutatkozó némely különösségek: a paróka alakja, a szem alá vont zöld sávok egyszerüen a divat szeszélyei, és nem egyebek.
Szondu király és neje.
(II. dynastia).
A második dynastia utolsó királyával a Mini egyenes ága valószinüleg megszakadt. Öt és fél évszázra terjedő uralkodása sem a dicsőségnek, sem a nehézségeknek nem volt hiával. Mini a Nilusvölgy összes törzseit egyesítette fennhatósága alatt; de egy néppé tömörülésök nem lehetett egyetlen kormány munkája. A nomosok fejedelmei, a kik öröklési joggal felruházott helytartókká lettek, nehezen tudtak kibékülni hűbéri alárendeltségökkel s kegyetlen vagy gyenge uralkodók alatt kétségtelenül mohón ragadtak meg minden alkalmat a lázadásra. Nagyon valószinű, hogy némelyek nemcsak saját függetlenségöket vívták vissza, hanem mellék dynastiákat alapítottak, vetélkedtek a főhatalomért az uralkodó családdal, olykor rövid ideig tartó tehetetlenségre is kárhoztatták azt. A fáraók némely névjegyzékében előforduló s a Manetho jegyzékeiben nem említett királynevek nagy része valószinűleg ezen törvénytelen dynastiákhoz tartozik. A Mini utódai teljesen megtörték ezen ellenállásokat s az egész országgal elismertették főhatalmukat. Az engedelmességre kényszerített nomosok fejedelmeiből lettek a fáraók főudvari méltóságai s a király első tisztviselői: a törzsek összegyültek és összeolvadtak «Abutól Adhuig». Elephantinétől a Deltáig. Mini alapította az egyiptomi királyságot; egyenes utódai a két első dynastia alatt megalakították az egyiptomi nemzetet.
A két első dynastia táblázata, a mennyire azt ez idő szerint meg lehet állapítni.
| I. Thinisi dynastia. | II. Thinisi dynastia. | ||
| I. | Mini (MhnhV, MneuiV). | I. | Buziu (BóhqoV). |
| II. | Teti (˘AqwqiV a˘). | II. | Kakou (KaiecwV). |
| III. | Athôti (˘AqwqiV b˘). | III. | Binutiru (BínwqriV). |
| IV. | KENKEHS. | IV. | Uznasz (TlaV). |
| IV. | OUENEFHS. | V. | Szondu (SeqenhV). |
| V. | Huszapaiti (OusafaidoV). | VI. | ? (CairhV). |
| VI. | Miribi (MiebidoV). | VII. | Nofirkeri (NefercerhV). |
| VII. | Szemszu (SememyhV). | VIII. | Nofirkaszokari (SeswcriV). |
| VIII. | Kobhu (CoubienhV? BienechV). | IX. | ? (CenerhV). |
- Herodotos. II. 7.[VISSZA]
- Osburn, The Monumental History of Egyipt. I. 9–14. l.[VISSZA]
- Herodotos. II. 92.[VISSZA]
- Champillon le jeune Grammaire egyptienne, bevez. XIX. l.[VISSZA]
- E. de Rougé, Recherches sur les monuments. 3. l.[VISSZA]
- Ezen isteni királyok neve görög alakjában: Qgo – Az é. e. e. betük az élet, egészség, erő szavakből álló formula rövidítései. Ez a formula állandó járulék gyanánt kiséri a királyok nevét az egyiptomi szövegekben.[VISSZA]
- A következőkre nézve lásd: Naville, La Destruction des hommes par les dieux – (Transactions of the Society of Biblical Archaeology IV. 1875. 1–19.).[VISSZA]
- Az első dynastiák történetének fölvilágosítására azóta igen fontos anyag került napvilágra azon ásatásokból, melyeket Amélineau, Flinders, Patrie és de Morgan Abydos és Negadah vidékén 1896-ban eszközöltek. Ezekből kitünik, hogy Egyiptomban is megelőzte a történeti időket az ú. n. kőkorszak.[VISSZA]
- Herodotos. II. 99.[VISSZA]
Forrás: MEK (elérhető a felső linkről minden bejegyzés!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!