Honoré de Balzac Goriot apó Regény Fordította Lányi Viktor

Taillefer kisasszony, talán mert tudtán kívül vonzotta a negyvenéves férfi ereje és a fiatal diák szépsége, megosztotta kettejük közt titkos pillantásait és rejtett gondolatait. De úgy látszott, ővele egyik sem törődik. Pedig hát a véletlen máról holnapra megváltoztathatja helyzetét, és jó partit csinálhat belőle. Egyébiránt ezek az emberek nem tartották érdemesnek, hogy meggyőződjenek, valódi vagy álbalsorsot panaszol-e valamelyikük. Azt a bizalmatlansággal vegyes közönyt tanúsították egymás iránt, amely kinek-kinek egyéni helyzetéből eredt. Tudták, hogy képtelenek könnyíteni bajaikon, és azzal, hogy elmondták egymásnak, már ki is ürítették a részvét kelyhét. Úgy voltak ezzel, mint az öreg házastársak: nem volt már egymásnak mondanivalójuk, így hát nem maradt köztük más kapcsolat, mint a gépies élet, az olajozatlan szerkezet működése. Bizonyára részvétlenül mentek el a vak utcai koldus mellett, megindultság nélkül hallgatták végig egy balsors történetét, s a nyomor problémájának megoldását a halálban látták, úgyhogy a legszörnyűbb végvonaglás iránt is érzéketlenné dermedtek. E csüggedt lelkek közt Vauquer-né, a vendéglátóház fejedelemnője volt talán a legboldogabb. Csak ő látta derűs csalitnak a kis kertet, melyet a csend és a hideg, a szárazság és a nedvesség kietlenné tett. Csak az ő szemében volt gyönyörű ez a ridegsárga ház, amelyben a csapszék rézrozsdaszaga terjengett. Az övéi voltak ezek a zárkák. Ő táplálta ezeket az örökös rabságra ítélt fegyenceket, akik fölött elismert tekintélyt gyakorolt. Hol kaptak volna Párizsban ezek a szegény emberek olyan áron, mint nála, tápláló, elégséges kosztot és hozzá lakást, ahol módjukban állt, ha nem is elegánsan és kényelmesen, de legalább tisztán és egészségesen berendezkedni? Ha Vauquer-né égbekiáltó igazságtalanságra vetemedik, áldozata azt is zokszó nélkül eltűrte volna.

Egy ilyen közösségen belül kicsiben az egész társadalom elemei föllelhetők. A tizennyolc asztaltárs közt, akárcsak a kollégiumokban és a nagyvilágban, akadt egy szegény, megvetett, üldözött istenteremtése, akire csak úgy záporoztak a rovására faragott élcek. A második év elején erre az alakra figyelt föl leginkább Eugène de Rastignac azok közül, akikkel még kétesztendei együttélésre volt kárhoztatva. Az egykori tésztagyáros volt ez az áldozati bárány, az öreg Goriot, akinek fejére egy festő - akárcsak az elbeszélő - a csoportkép minden fényét rávetítené. Mi lehetett az oka, hogy az a már-már gyűlölködő megvetés, ez a szánalommal vegyes üldözés, balsorsának ez a semmibevevése sújtotta a penzió legrégibb lakóját? Talán komikus vagy különc szokásaival szolgált rá, olyasmivel, amit az emberek nehezebben bocsátanak meg, mint a bűnt? Ezek a kérdések sok társadalmi igazságtalanságot érintenek. Úgy látszik, az emberi természetben gyökerezik, hogy mindent elszenvedtetünk azzal, aki kész mindent elszenvedni igazi alázatosságból, gyengeségből vagy közönyből. Avagy nem szeretjük-e mindnyájan kipróbálni erőnket valakinek vagy valaminek kárára? A leggyöngébb is, a gyerkőc, sorra becsönget a kapukon télvíz idején, vagy fölkapaszkodik egy vadonatúj műemlékre, hogy odafirkantsa a nevét.

Goriot apó úgy hatvankilenc éves lehet mostanában; 1813-ban hagyott föl az üzlettel, és költözött be Vauquer-néhoz. Eleinte Couture-né későbbi lakosztályát bérelte, és ezerkétszáz frankot fizetett az ellátásért, mint akinek öt arany ide vagy oda meg se kottyan. Vauquer-né akkor újra berendezte a lakás három szobáját abból az előre lefizetett összegből, amelyből, úgymond, futotta valami hitvány bútorzatra, sárga kalikó függönyökre, utrechti bársonnyal bevont, fényezett fakeretes fotelekre, néhány mázolmányra és olyan tapétára, amelyet külvárosi kocsmákban sem tűrtek volna meg. Talán Goriot apó vagy - ahogy akkoriban tisztelték - Goriot úr hanyag bőkezűsége, amivel hagyta, hogy becsapják, talán ez vitte rá az özvegyet, hogy az öreget hülyének nézze, aki nem is konyít az üzlethez. Goriot gazdag ruhatárat és szép fehérneműt hozott magával, mint afféle nagykereskedő, aki semmit sem tagad meg magától, mikor visszavonul az üzlettől. Vauquer-né megcsodálta a félhollandi vászonból való tizennyolc inget, amelyek finomságát még szembetűnőbbé tette, hogy a volt tésztagyáros a keményített ingmellen két láncocskával összefűzött melltűt viselt, egy-egy jókora gyémánttal. Rendszerint búzavirágkék öltönyben járt, mindennap fehér pikémellényt vett föl körte alakú, rengő pocakja fölé, melyen fityegőkkel teleaggatott, nehéz aranylánc himbálózott. Aranyból volt a tubákszelencéje is, a beleillesztett medalion pedig, tele hajszálakkal, azt a látszatot keltette, mintha Goriot-nak sikerei lettek volna a nők körül. Amikor a háziasszony szoknyavadásznak titulálta, vígan mosolygott a bajsza alatt, mint mikor a nyárspolgár örül annak, hogy a vesszőparipáját dicsérik. Almáriumai(így szokta népiesen emlegetni a szekrényeit) megteltek a háztartásából maradt tömérdek ezüstneművel. Az özvegy szeme fölcsillant, amikor előzékenyen segített neki, hogy kirakja és elrendezze a levesmerő kanalakat, az evőeszközöket, az olaj- és mártástartó csészéket, több tálat, az aranyozott ezüst reggelizőkészletet. Ezeket a többé-kevésbé szép és jó nehéz ajándéktárgyakat Goriot bácsi egy világért oda nem adta volna. Családi életének ünnepi alkalmaira emlékeztették.

- Ez itt - mutatott Vauquer-nénak egy tálcát meg egy kis csészét, melynek födele csókolózó gerlepárt ábrázolt - feleségem első ajándéka volt házasságunk első évfordulójára. Szegény drágám! Lánykorában megtakarított pénzecskéjéből vette. Látja, asszonyom! Inkább a tíz körmömmel vájnám a földet, semhogy ettől megváljak. Hála az égnek, ebből a csészéből ihatom a reggeli kávémat hátralevő napjaimban. Nem panaszkodom, sokáig, sokáig lesz mit aprítanom a tejbe.

Végül Vauquer-né szarkaszemével megpillantott néhány örökjáradék-kötvényt, s a számadatok hozzávetőleges összeadásából kiderült, hogy az öreg Goriot-nak nyolc-tízezer frank jövedelme lehet. Attól fogva Vauquer-né, leánynevén de Conflans, aki akkor ténylegesen negyvennyolc éves volt, de csak harminckilencet vallott be, holmi gondolatokat kezdett forgatni a fejében. Attól eltekintve, hogy Goriot szemhéja kifordult, megduzzadt és lefittyedt, úgy, hogy elég gyakran kellett törülgetnie, az özvegy kellemes, jó külsejű embernek tartotta. Egyébként az özvegy jámbor lakójának alkalmasint olyan erkölcsi tulajdonságaira is számított, amelyeket húsos, kidomborodó lábikrája és hosszú tömpe végű orra sejtetett, gyermekesen együgyű holdvilágképe pedig megerősített. Jól megtermett öregember, képes ez rá, hogy józan eszét érzelmekre fecsérelje. Kétfelé fésült hajzata, melyet a Műszaki Főiskola fodrásza naponta rizsporozott, öt csücsökben nyúlt le alacsony homlokára, és tetszetősen keretezte ábrázatát. Kissé otromba alak volt, de oly rendesen öltözködött, oly sűrűn csippentett és szippantott a tubákjából, mint aki biztos lehet benne, hogy szelencéjéből sosem fogy ki a finom makubadohány - így hát aznap, mikor Goriot beköltözött hozzá, Vauquer-né este úgy forgolódott az ágyában, mint fogoly a nyárson, annyira föltüzelte a vágy, hogy búcsút mondjon Vauquer szemfedőjének, és mint Goriot-né szülessen újjá. Férjhez menni, eladni a penziót, karját nyújtani a polgári rend e díszpéldányának, tekintélyes dámává emelkedni a kerületben, adományokat gyűjteni az ínségesek javára, vasárnap ki-kirándulni Choisyba, Soissyba, Gentillybe, színházi páholyban ülni, amikorkedve tartja, nem várni júliusig, amikor valamelyik penziólakótól szabadjegyet kap: megálmodta a párizsi kis háztartás egész eldorádóját. Senkinek sem vallotta be, hogy fogához vert garasokból negyvenezer frankja gyűlt össze. Vagyoni tekintetben mindenesetre tűrhető partinak vélte magát. "Ami a többit illeti, érek annyit, mint az a jóember!" - mondogatta forgolódás közben, mintha meg akarna bizonyosodni bájairól, melyeket a kövér Sylvie minden reggel viszontlátott az ágyban, homorú lenyomatban. Ettől a naptól kezdve, mintegy három hónapon át, Vauquer-né igénybe vette Goriot úr fodrászát, ruházkodásra is költött valamit, azzal indokolva ezt, hogy némi dekórumot kell adnia házának, tekintettel a benne megforduló előkelőségekre. Sokat mesterkedett, hogy megrostálja lakóit, nagyban hangoztatta, hogy ezentúl csakis minden tekintetben kifogástalan egyéneket fogad be. Ha valaki idegen jelentkezett, eldicsekedett, hogy Goriot úr, Párizs egyik legjobb nevű, legbecsültebb nagyiparosa az ő penzióját részesítette előnyben. Prospektust osztogatott ezzel a címmel: VAUQUER-HÁZ. "A városrész egyik legrégibb és legkedveltebb polgári penziója - így szólt a szöveg. - Gyönyörű kilátás a Gobelins-völgyre a (harmadik emeletről oda lehetett látni), a szép kert végén hársfasor húzódik." A jó levegőt és a kellemes magányt is fölemlítette a prospektus. Ez vonzotta a házba l’ Ambermesnil grófnét.

A harminchat éves úrinő nagyban várta, hogy rendezzék és folyósítsák a nyugdíjat, amely a harctereken elesett tábornok özvegyének járt neki. Vauquer-né fél esztendőn át élelmezte, fűtötte számára a szalont, és annyira beváltotta, amit prospektusa ígért, hogy tisztára ráfizetett. A grófné kilátásba helyezte - kedves barátnőjének szólítva Vauquer-nét -, hogy megszerzi neki két barátnőjét, Vaumerland bárónőt és gróf Picquoiseau ezredes özvegyét, akiknek a Maraisban^[13], a Vauquer-háznál jóval drágább penzióban lejáróban van a bérletük. Ezeknek a hölgyeknek egyébként igen jó soruk lesz, mihelyt a hadügyminisztérium hivatalai befejezik munkájukat. "Csakhogy - mondta - a hivatalok soha semmit el nem intéznek."

A két özvegy ebéd után bevonult Vauquer-né szobájába egy kis tereferére. Közben ribiszkelikőrt hörpöltek, és a háziasszony saját külön nyalánkságaiból csemegéztek. L’ Ambermesnilné élénken helyeselte vendéglátójának Goriot úrra vonatkozó szándékait, egyébként ő ezeket a kitűnő szándékokat már első nap kitalálta. Goriot urat tökéletes férfinak tartotta.

- Ó, drága asszonyom - lelkesedett az özvegy -, makkegészséges ember az, remekül konzerválja magát, még jól el tud szórakoztatni egy nőt.

A grófné finoman megjegyezte: Vauquer-né öltözködése nincs kellő összhangban a törekvéseivel. "A háborúra föl kell készülni" - mondta.

Hosszas számolgatás után elmentek a Palais-Royalba, a deszkaárkádok alatt tollas kalapot és főkötőt vásároltak. A grófné a Kis Jeannette áruházba is elcipelte kedves barátnőjét, ott kiválasztottak egy ruhát és egy selyemsálat. Mikor magára szedte a fölszerelést, és ott állt teljes fegyverzetben, az özvegy veszedelmesen hasonlított a Divatos Ökör cégérére. Ő azonban úgy látta, hogy előnyére változott meg, ezért lekötelezve érezte magát a grófnénak, s bár nem volt valami adakozó természetű, megkérte, fogadjon el tőle egy húszfrankos kalapot. Voltaképpen számított a szívességére, hogy kifürkészi Goriot urat, és őt kedvező színben tünteti fel előtte. L’ Ambermesnilné készséggel vállalkozott a fortélyos feladatra, meg is környékezte az öreg tésztagyárost, és sikerült őt meghitt beszélgetésbe vonnia. Miután azonban Goriot szégyenlősen, hogy ne mondjuk, elutasítóan tért ki a grófné próbálkozása elől, amelyekkel a maga számlájára akarta levenni a lábáról, őméltósága, ekkora udvariatlanságtól fölháborodva, faképnél hagyta kiszemelt áldozatát.

- Angyalom - mondta kedves barátnőjének -, ebből az emberből ugyan soha semmit ki nem húz! Nevetségesen gyanakvó, garasoskodó fráter, ostoba fajankó, csak bosszúságot fog okozni kegyednek.

A közöttük történtek után l’ Ambermesnilné színét sem akarta látni Goriot-nak. Másnap meglépett, de elfelejtette kifizetni hathavi penzióját, és öt frankot érő kacatot hagyott hátra. Vauquer-né mohón utánavetette magát, de egész Párizsban nem akadt nyomára egy l’ Ambermesnil nevű grófnénak. Gyakran emlegette ezt a kínos esetet, szidta magát a hiszékenységéért, pedig különben gyanakvóbb volt a macskánál is. De úgy járt, mint igen sokan, akik nem bíznak a hozzájuk közelállókban, viszont az első jöttmentnek lépre mennek. Különös, de igaz erkölcsi tény ez, gyökerét könnyű megtalálni az emberi szívben. Némelyek talán már mit sem nyerhetnek azok szemében, akikkel együtt élnek, s miután kimutatták nekik szívük ürességét, megérdemeltnek érzik a róluk alkotott szigorú ítéletet. De vagy mert leküzdhetetlenül vágyódnak a nélkülözött hízelgésekre, vagy mert olyan jó tulajdonságokkal akarnak kérkedni, amelyek nincsenek meg bennük, remélik, hogy meghódítják idegenek becsülését és szívét, még ha idővel el is kell veszíteniük. Vannak született haszonlesők, akik nem jók barátaikhoz és rokonaikhoz, éppen mert úgy dukálna, hogy jók legyenek; viszont azzal, hogy idegeneknek szívességeket tesznek, a hiúságukat legyezgetik: mennél szűkebb a kör, annál komiszabbak, mennél tágabb, annál szolgálatkészebbek iránta. Vauquer-né kicsinyességével, képmutatásával és utálatosságával ezek közé tartozott.

- Ha én itt lettem volna - mondta neki Vautrin -, nem érte volna önt kellemetlenség. Gyönyörűen lelepleztem volna azt a semmiházi némbert. Pofáról megismerem a fajtáját.

Mint minden korlátolt szellem, Vauquer-né rendszerint szűk távlatból nézte az eseményeket, okaikat nem mérlegelte. Szívesen tett másvalakit felelőssé saját hibáiért. Mikor az a bizonyos veszteség érte, a derék tésztagyárosban látta szerencsétlenségének kútforrását, és akkor kezdett belőle, így mondta, kiábrándulni. Amikor rájött, hogy fickándozásai és reprezentációs kiadásai kárba vesztek, hamarosan kiderítette kudarca okát. Észrevette, hogy lakójának - mint mondotta - van valami a füle mögött. Vagyis hát most már bizonyos volt, hogy dédelgetve ápolt reménysége ködös ábrándkép, s hogy ebből az emberből soha semmit nem fog kihúzni, ahogy a grófné a maga erélyes módján megjegyezte, pedig az nyilván értette a csíziót. Ellenszenvében most szükségképpen messzebbre ment, mint azelőtt barátságában. Gyűlölete nem szerelmével, hanem meghiúsult reményeivel volt arányban. Az emberi szív a szenvedélyes vonzalom csúcsai felé haladtában olykor pihenőt tart, de ritkán áll meg, amikor a gyűlölködő érzések lejtőjén zuhan lefelé. Ámde az özvegy, minthogy Goriot apó a lakója volt, kénytelenségből elfojtotta sértett hiúságának kitöréseit, eltemette csalódás okozta sóhajait, lenyelte bosszúvágyát, mint a szerzetes, akit perjele^[14] sanyargat. Kicsinyes lelkek szüntelen kicsinyességekkel adnak tápot jó vagy rossz indulataiknak. Az özvegy a maga női kajánságával apró tűszúrásokat eszelt ki áldozata bosszantására. Azon kezdte, hogy megszüntetett minden fölösleges ínyencséget, amit a penzióban bevezetett. "Nincs többé uborka, nincs többé szardella, ezek hiábavalóságok!" - jelentette ki Sylvie-nek aznap reggel, amikor elhatározta, hogy visszatér a régi rendhez. Goriot azonban mértékletes volt, szokássá fajult nála a takarékosság, ami nélkül nem boldogulhatnak, akik a maguk erejéből szerzik vagyonukat. Leves, főtt hús, főzelék volt és maradt kedvenc vacsorája. Így hát Vauquer-nénak nehéz volt kihozni sodrából lakóját, semmivel sem tudta elvenni az étvágyát. Elkeseredésében, hogy ily megtámadhatatlan ellenfélre talált, nem átallotta a háta mögött becsmérelni, így Goriot iránti ellenszenvét átplántálta többi lakójába is, akik csupa mulatságból kezére jártak bosszúterveiben. Az első év vége felé az özvegy odáig jutott a gyanakvásban, hogy azon töprengett, vajon ez a gazdag üzletember, akinek hét-nyolcezer frank járadéka van, pompás ezüstneműje és olyan ékszerei, mint egy kurtizánnak, miért lakik nála, vagyonához képest igen szerény ellátási díjért.

Ennek az első évnek a nagy részében Goriot gyakran étkezett házon kívül kétszer-háromszor hetenként; később lassanként megváltoztatta szokását, úgyhogy havonta csak kétszer vacsorázott a városban. Goriot uraság kiruccanásai sokkal inkább egyeztek Vauquer-né érdekeivel, semhogy ne bosszantotta volna, hogy lakója egyre rendszeresebben nála étkezik. Ezt a változást részint annak tulajdonította, hogy Goriot hovatovább elszegényedett, részint annak, hogy borsot akar törni szállásadónője orra alá. Az ilyen liliputi szellemeknek egyik undok szokásuk, hogy másokról feltételezik saját kicsinyességüket. Sajnos, a második év végén Goriot úr igazolta a róla terjesztett pletykákat, mert azzal a kívánsággal állt elő, hogy Vauquer-né költöztesse fel a második emeletre, és ellátási díját szállítsa le kilencszáz frankra. Oly szigorú takarékosságra szorult, hogy egész télen nem fűtötte a szobáját. Az özvegy előre követelte a fizetséget. Ebbe bele is egyezett Goriot úr, akit a penziósné ettől fogva Goriot apónak hívott. Lehetett találgatni, mi az oka ennek a hanyatlásnak. Nehéz volt a válasz! Ahogy az álgrófné megmondta, Goriot apó alattomos, titkolózó ember volt. Az üresfejűek logikája szerint - akik mind azért közlékenyek, mert csak semmiségekre jár rá a nyelvük -, aki nem beszél a dolgairól, annak rosszul áll a szénája. Így lett a tekintélyes üzletemberből csaló, a nagy szoknyavadászból vén trotty. Vautrin szerint, aki akkortájt költözött a Vauquer-házba, Goriot apó tőzsdére járt, s a pénzemberek eléggé nyers szavával élve, éppen csak tengődött az értékpapírokból, miután tönkrement rajtuk. Meglehet, hogy afféle kis hazárdjátékos, aki minden este megkockáztat és nyer tíz frankot. Esetleg a titkosrendőrség besúgója; de Vautrin úgy vélte, ahhoz nem eléggé agyafúrt. Ráfogták még Goriot apóra, hogy uzsorás, aki kosztpénzre ad kölcsön, vagy talán megrögzött lutrijátékos. Rákentek mindenféle titkos dolgot, ami bűnből, gyalázatból, tehetetlenségből származhat. Ám akármily aljas és bűnös volt is az élete, az ellenszenv, amit keltett, nem ment odáig, hogy kiüldözzék, hiszen fizetett az ellátásért. Meg aztán hasznát is vették, mindenki rajta töltötte ki jó- vagy rosszkedvét csúfolódással vagy gorombáskodással. A legvalószínűbbnek látszó véleményt, amelyet általánosan elfogadtak, Vauquer-né mondta ki. Szerinte ez a jól konzervált, makkegészséges ember, aki még el tud szórakoztatni egy nőt, közönséges kéjenc, méghozzá furcsa hajlamai is vannak. Nézzük, miféle tényekre alapozta özvegy Vauquer-né a rágalmait. Néhány hónappal a bajkeverő grófné eltűnése után, aki fél esztendeig a nyakán élősködött, egy reggel, mielőtt felkelt volna, selyemruha suhogását hallotta a lépcsőházban, és egy karcsú, lenge fiatal nő lépteit, amint besurrant az öreg Goriot ajtaján, mely a kellő pillanatban kinyílt. A kövér Sylvie rögtön jelentette úrnőjének, hogy egy leány, sokkal csinosabb, semhogy tisztességes lehetne, isteni öltözékben s könnyű szövettopánban, amelyen egy szemernyi sár sem volt, mint egy angolna, besiklott az utcáról a konyhájába, és azt kérdezte tőle, melyik Goriot úr szobája. Vauquer-né és a szakácsnője hallgatózott. Gyöngéd szavak ütötték meg a fülüket a látogatás alatt, amely eltartott egy darabig.

Amikor Goriot úr kikísérte hölgyét, a kövér Sylvie tüstént fogta a kosarát, és úgy tett, mintha a piacra menne, hogy nyomon kövesse a szerelmespárt.

- Nagyságos asszony - mondta úrnőjének, miután visszajött -, Goriot úrnak mégiscsak fenemód gazdagnak kell lennie, hogy ilyen nagy lábon tartja a nőit. Képzelje csak, az Estrapade utca sarkán pompás fogat várta őt, abba szállt be.

Ebéd közben Vauquer-né összébb húzott egy ablakfüggönyt, hogy Goriot urat ne zavarja a szemébe tűző napsugár.

- Látszik, Goriot úr, hogy önt kedvelik a szép nők - mondta az iménti látogatásra célozva -, még a nap is szívesen süti. Ejha! Nincs rossz ízlése, a hölgy nagyon csinos.

- A lányom - hangzott a válasz némi büszkeséggel, amit a lakók a látszatot megőrizni igyekvő aggastyán hiúskodásának fogtak fel.

Egy hónap múlva Goriot úrnak ismét látogatója volt. Leánya, aki első ízben délelőtti ruhában jelent meg, most ebéd után jött, és úgy volt öltözve, mint aki társaságba készül. A lakók, akik a szalonban beszélgettek, karcsú, kecses, nagyon csinos szőke nőt pillantottak meg. Túlságosan előkelő jelenség volt ahhoz, hogy Goriot lánya lehetett volna.

- Ez már a második! - mondta a kövér Sylvie, aki nem ismert rá.

Pár nap múlva magas, szép termetű, barna bőrű, fekete hajú, csillogó szemű lány kereste Goriot urat.

- Ez már a harmadik! - mondta Sylvie.

Ez a második lány, aki első alkalommal ugyancsak délelőtt látogatta meg az apját, pár nap múlva este jött hozzá báli ruhában, kocsin.

- Ez már a negyedik! - mondta Vauquer-né és a kövér Sylvie, mert ebben a nagyvilági dámában nyomát sem fedezték fel a múltkoriban reggel, első ízben ott járó, egyszerűen öltözött lánynak.

Goriot akkor még ezerkétszáz frankot fizetett a penzióért. Vauquer-né egészen természetesnek vette, hogy egy dúsgazdag embernek négy-öt szeretője legyen, sőt nagyon ügyes fogásnak találta, hogy mint leányait szerepelteti őket. Csöppet sem ütközött meg azon, hogy a Vauquer-házba járatja a szeretőit. De mivel ezek a látogatások megmagyarázták, miért tanúsít iránta teljes közönyt a lakója, a második év elején nem habozott őt vén kandúrnak nevezni. Végül mikor Goriot leszállt kilencszáz frankig, az egyik hölgy távozása után szemtelenül megkérdezte tőle, minek nézi a házát. Az öreg azt felelte, hogy a hölgy az idősebbik lánya.

- Úgy, hát harminchat lánya van? - kérdezte csípősen Vauquer-né.

- Csak ketten vannak - válaszolta Goriot a tönkrement ember szelídségével, akit a nyomor engedékennyé tett.

A harmadik év végén Goriot apó még jobban csökkentette a kiadásait, felköltözött a harmadik emeletre, és havonta már csak negyvenöt frankot fizetett. Abbahagyta a tubákolást, fodrászát elbocsátotta, és többé nem rizsporozta a haját. Amikor először jelent meg rizsporozatlan fejjel, a penziósné felkiáltott meglepetésében, ahogy meglátta csúf, zöldesszürke haját. Goriot arckifejezése a titkos bútól napról napra bánatosabb lett, ő látszott a legcsüggedtebbnek az egész asztaltársaságban. Ekkor már nem lehetett kétség. Goriot apó vén kéjenc, akinek szemét csak egy ügyes orvos mentette meg a betegségei miatt szükségessé vált orvosságok kártékony hatásától. Hajának förtelmes színét kicsapongásai okozták, és az izgatószerek, amelyeket azért szedett, hogy folytathassa feslett életét. A jó ember testi-lelki állapota igazolta ezeket a szóbeszédeket. Amikor elnyűtte a holmiját, kalikót vásárolt, rőfjét háromnegyed frankért, szép fehérneműjének pótlására. Gyémántjai, aranyszelencéje, ékszerei egymás után eltűntek. Megvált mutatós búzavirágkék öltönyétől, kimenőruhája télen-nyáron durva barna posztó kabátból, kecskeszőr mellényből és szürke gyapjúpantallóból állt. Fokról fokra soványodott. Lábikrái lefogytak, polgári jólétben felpuffadt arca mértéktelenül megráncosodott, homloka csupa redő lett, állkapcsa csupa éles szöglet. Mikor negyedik éve lakott a Neuve-Sainte-Geneviève utcában, már csak árnyéka volt önmagának. A tésztagyáros, aki hatvankét éves korában negyvennek sem látszott, a köpcös, hájas polgár, aki üde volt az ostobaságtól, akinek kackiás öltözékén mulattak a járókelők, akinek mosolyában azelőtt volt valami fiatalos, most tétován, fakósárga arccal vánszorgott, mint egy hetvenesztendős aggastyán. Élénk fényű, kék szeme vasszürkére fakult, megtört, már nem könnyezett, vörös pereme vérezni látszott. Voltak, akik megijedtek tőle, mások meg sajnálták. Fiatal orvostanhallgatók, ha látták lefittyedt alsó ajkát, és szemrevételezték arcszögének nyílását, megállapították, hogy elhülyült - miután sokáig faggatták, anélkül hogy egy szót is ki tudtak volna szedni belőle. Egy este, vacsora után, Vauquer-né gúnyosan megkérdezte:

- No, mi az, már nem jönnek látogatóba a lányai? - éreztetve, hogy nem hisz az apaságában. Goriot apó összerezzent, mintha a háziasszony hegyes vassal ért volna hozzá.

- Jönnek néha - válaszolta megindult hangon.

- Lám, lám! Még találkozik velük olykor-olykor! - kiáltották a diákok. - Bravó, Goriot apó!

Az öreg azonban meg sem hallotta a válaszával kiváltott csúfondáros szavakat, visszaesett töprengésébe, amit azok, akik őt fölületesen figyelték, aggkori tompultságnak vagy észbeli fogyatkozásnak véltek. Ha jobban ismerték volna, talán élénken érdekelte volna őket a testi és szellemi állapotával összefüggő talány: de ez szerfölött nehéz kérdés volt. Könnyű lett volna ugyan megtudni, vajon Goriot csakugyan tésztagyáros volt-e, s hogy mekkora összegre rúgott a vagyona, de az idős emberek, akiknek kíváncsiságát fölkeltette, nem mozdultak ki a kerületből, úgy éltek a penzióban, mint osztrigák a sziklán. A többieket viszont, mihelyt kitették a lábukat a Neuve-Sainte-Geneviève utcából, úgy elragadta a párizsi élet különleges vonzása, hogy megfeledkeztek a szegény vénségről, akin gúnyolódni szoktak. A korlátolt kispolgárok, valamint a nemtörődöm fiatalok Goriot apó szikkadt nyomorával és bamba viselkedésével nem tudták összeegyeztetni, hogy vagyona vagy bárminemű tehetsége lenne. A nőket illetően, akiket leányainak mondott, valamennyien egyetértettek Vauquer-néval, aki az esti terefere közben, mindenkit megszóló vénasszonyok hideg logikájával, kijelentette: - Ha Goriot apónak csakugyan olyan gazdag lányai volnának, aminőknek a hozzá járó hölgyek látszanak, akkor nem lakna a házamban a harmadik emeleten havi negyvenöt frankért, és nem járna toprongyosan. - Ezt az okoskodást semmivel sem lehetett megcáfolni. Így hát 1819. november végén, a drámai események kirobbanása idején, a penzió minden egyes lakójának megvolt a maga kialakult nézete a szegény aggastyánról. Sohasem volt annak se felesége, se lánya; a túlhajtott élvezetek tették csigabigává, asapkaviselők osztályába sorolandó emberszabású puhánnyá, mondotta róla egy múzeumi tisztviselő, a penzió egyik törzsvendége. Poiret szárnyaló sas, valóságos gentleman volt Goriot-hoz képest. Poiret beszélt, okoskodott, válaszolt; igaz, hogy beszédével, okoskodásával, válaszaival semmit sem mondott, mert rendszerint csak más szavakkal ismételte, amit mások mondtak. De mégis részt vett a társalgásban, eleven volt, fogékonynak mutatkozott, míg Goriot apó, ugyancsak a múzeumi tisztviselő megjegyzése szerint, állandóan Réaumur-zérusfokon volt.

Eugène de Rastignac olyan lelkiállapotban tért vissza, amelyet bizonyára jól ismernek a nagy tehetségű ifjak vagy azok, akiket valamely nehéz élet ideig-óráig kiváló férfiak vonásaival ruház fel. Párizsban való tartózkodásának első évében az a kevés munka, amit az egyetem az alsó fokozatok hallgatóitól követelt, eléggé szabadjára engedte, így megtapasztalhatta Párizs kézzelfogható gyönyöreit. Egy diáknak nincs túl sok ideje, ha arra törekszik, hogy megismerje valamennyi színház játékrendjét, kifürkéssze a párizsi labirintus rejtekútjait, kitapasztalja a főváros szokásait, megtanulja nyelvét, megszokja különleges örömeit; ha meg akar fordulni jó és rossz helyeken, részt akar venni őt érdeklő tanfolyamokon, szemügyre akarja venni a múzeumok kincseit. A diák ilyenkor nagyszerűnek vélt jelentéktelenségekért lelkesedik. Megvan a maga nagy embere, a Collège de France valamelyik professzora, akit azért fizetnek, hogy hallgatósága színvonalán maradjon. Megigazítja nyakkendőjét, és illegeti magát a Vígopera első emeleti páholysorának hölgyei előtt. Fejlődése során fokról fokra leveti gubóját, kitágítja szemhatárát, és lassanként megérti az emberek társadalmi rétegződését. Eleinte csak csodálta szép időben a Champs-Élysées korzózó hintóit, később meg is irigyelte őket. Eugène tudtán kívül túlesett ezen a kezdő korszakon, mikor zsebében a bölcsészeti és jogi bakkalaureátussal^[15], szünidőre hazautazott. Addigra eltűntek gyermeki illúziói, vidékies nézetei. Megváltozott észjárása, nekilendült becsvágya felnyitotta szemét az apai udvarház, a családi kör helyes megítélésére. Apja, anyja, két öccse, két húga élt a Rastignacok kis földjén, meg a nagynénje, akinek minden vagyona a nyugdíja volt. A mintegy háromezer frankot jövedelmező birtok ki volt szolgáltatva annak a bizonytalanságnak, amely együtt jár a tisztára ipari jellegű szőlőműveléssel, mégis elő kellett teremteni belőle az ő számára ezerkétszáz frankot évenként. Látta az állandó szűkölködést, hiába rejtegették előtte nagylelkűen, akaratlanul összehasonlította húgait, akiket gyermekfővel olyan szépeknek látott, a párizsi nőkkel, akik a megálmodott szépségeszményt testesítették meg a szemében; érezte, hogy vállán nyugszik a népes család bizonytalan jövője, figyelte, mily fukar gondossággal őriznek meg otthon minden szem termést, hogy a szőlőprés seprőjéből szűrt lőre az italuk. Mindez és még egy sereg körülmény, amit fölösleges itt felsorolni, megsokszorozta érvényesülési vágyát, mohó törekvését, hogy kitűnjön az átlagból. Mint általában a nagyra hivatott lelkek, mindent a maga erejéből akart kiküzdeni. De hamisítatlan délvidéki szellem volt: úgyhogy amikor tettre került a sor, erőt vett rajta a tétovázás, mint mikor a fiatal hajós nyílt tengerre kerül, és nem tudja, merrefelé kormányozza, milyen szögben duzzassza meg vitorláit. Kezdetben fejest akart ugrani a munkába, de csakhamar eltérítette az a tudat, hogy összeköttetéseket kell szereznie. Észrevette, mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre, és egyszerre társaságban akart forgolódni, hogy ott női pártfogókra tegyen szert: miért is ne sikerülhetne ez egy tüzes és szellemes ifjúnak, akinek szellemességét, tüzét csak fokozza az elegáns megjelenés és az a fajta ideges szépség, amelynek szívesen esnek rabul a nők? Séta közben rohanták meg ezek a gondolatok, húgai társaságában, a mezőn. Azelőtt vígan sétálgatott velük, de most a lányok úgy látták, megváltozott.

Nagynénje, Marcillacné, akit valamikor bemutattak az udvarnál, megismerkedett az arisztokrácia színe-javával. Az ifjú törtető, akit nagynénje gyakran andalított el visszaemlékezéseivel, egyszerre fölfedezte, milyen tényezőkből adódik számos társasági siker, s hogy ezek a tényezők legalább annyira fontosak, mint a jogi ismeretek, amelyeket az egyetemen szerezhet. Kifaggatta nénjét azokról a rokonsági kapcsolatokról, amelyeket még föl lehetne újítani. Az idős dáma, miután megrázta a nemzetségfa ágait, úgy vélekedett, hogy a gazdag atyafiak közül, akik unokaöccsének segítségére lehetnek, az egész önző népségből Beauséant vikomtné^[16] a legkevésbé megközelíthetetlen. A maga ósdi stílusában írt a fiatalasszonynak, s a levelet azzal adta oda Eugène-nek, hogy ha a vikomtnénál szerencsével jár, az ő révén eljuthat többi rokonához is. Pár nappal azután, hogy visszaérkezett Párizsba, Rastignac elküldte a néni levelét Beauséant-nénak. A vikomtné másnapra szóló báli meghívóval válaszolt.

Ez volt a helyzet a polgári penzióban 1819. november végén. Néhány nap múlva Eugène éjfél után kettőkor került haza Beauséant vikomtné báljáról. Hogy pótolja az elveszett időt, az erős akaratú diák tánc közben föltette magában, hogy reggelig dolgozni fog. Első ízben virrasztja majd át az éjszakát a csendes kvártély magányában, mert a társasági tündöklés láttára valami hamis erő varázsának engedte át magát. Nem vacsorázott Vauquer-né asztalánál. Lakótársai így azt hihették, hogy csak másnap hajnalban jön meg, ahogy néhanap a Prado tivornyáiról vagy az Odéonban rendezett bálokról tért haza, bepiszkolt selyemharisnyában, félretaposott lakkcipőben. Christophe, mielőtt bereteszelte volna a kaput, kinyitotta, hogy az utcára pillantson. Rastignac épp akkor jött meg, és nesztelenül felsurranhatott a szobájába, annál nagyobb zajt ütött a nyomában baktató Christophe. Eugène levetkőzött, papucsba bújt, rossz kabátot vett fel, aprófával tüzet gyújtott, és szaporán munkához látott. Christophe durva bakancsainak kopogása elnyomta az ifjú halk készülődését. Eugène kis ideig eltűnődött, mielőtt jogi könyveibe temetkezett volna. Beauséant vikomtnéban Párizs egyik divatkirálynőjét ismerte meg, akinek palotáját a Saint-Germain negyed egyik legkellemesebb házának emlegették. A vikomtné egyébként mind származása, mind vagyona révén a főrangú társaság csúcsán tündökölt. A szegény diák, nagynénjére, Marcillacnéra való tekintettel, szíves fogadtatásra talált; a palotában fel sem fogta, mekkora kegyben részesült ezzel. Ezekbe az aranyos szalonokba bebocsáttatást nyerni, fölért egy főnemesi pátenssel. Azzal, hogy ebben a minden másnál zártabb társaságban mutatkozott, Eugène jogot szerzett, hogy bárhová beléphessen. Elkáprázva a ragyogó gyülekezettől, alig pár szót váltott a vikomtnéval. Beérte azzal, hogy az estély sokadalmában nyüzsgő párizsi istennők közül kiszemelt egyet, olyan nőt, akit egy fiatalembernek azonmód imádnia kell. A magas, délceg Anastasie de Restaud grófnét Párizs egyik legszebb termetű hölgyének tartották. Képzeljék el: nagy, fekete szempár, gyönyörű kéz, formás láb, tüzes mozdulatok - olyan nő, akit Ronquerolles márkitelivér paripának mondott. Ez az ideges finomság éppenséggel nem vált hátrányára. Telt, gömbölyded idomai voltak, de nem hajlott hízásra. Telivér paripa, jófajta nő, ezek a jelzők kezdték kiszorítani a használatból az égi angyalokat és az ossziáni szóképeket, az egész régi szerelmi mitológiát, amelyet a dandyzmus elvetett. Rastignac szemében Restaud-né a vágyak asszonya volt. Két fordulót biztosított magának azon a listán, amelyet a hölgy legyezőjére írtak a gavallérok, és az első négyes alatt beszélhetett vele.