Móricz Zsigmond - Árvácska

NEGYEDIK ZSOLTÁR

Azután a gyerekek mindennap csak elmentek iskolába. Mi az az iskola? Csöre szeretett volna menni. Az valami jó lehet, de nem tudta mi, mert ő még sohase volt kinn a tanyából, még másik tanyában sem volt, csak azt gondolta, az éppen olyan mint ez. Úton se vót, csak mikor hajtani kellett a Boriskát.

Sokszor ült magában, a konyhában, a hamuban, és csak ült, és csak nézett maga elé. Szeretett volna bemenni az első házba, de oda nem volt szabad bemenni, oda senkinek se volt szabad betenni a lábát, csak kedvesanyámnak, pedig ő úgy szeretett volna bemenni és nekilátni, mindent szétszedni, jól kitakarítani, lemosni, felsikálni, törülgetni, az boldogság lett volna, de nagyon.

Nem volt szabad, hát csak ült, máshoz nem volt kedve, összehúzódva ült magában, gondolkodott a hamuban.

Kijött Dudás apám, ráröhögött, mint egy veres kutya:

- No te ronda, gyere ki az istállóba, feküdj le.

De ő nem mozdult, nem ment ki. Sohase ment ki. Összehúzta a szemét, felduzzasztotta a száját, és csak nézett maga elébe a hamuban.

Bejött kedvesanyám összegörbedve, sárgán és soványan és lihegve az istállóból, és piros volt az arca éle, de csak nyögött, nyöszörgött.

- Nem szeret má engem senki - mondta csendesen - csak a gyermekeim. E még, ez a kis árva, e szeret.

Azután mélázva tette hozzá:

- Csak a Borist ne bántanák annyit.

Éppen a szalmazsákokat tömték. Csöre úgy tömködte a lekvárkavaró fával a zsák csücskit, annak olyan keménynek kellett lenni, mint a fa. Jaj volt, ha nem volt elég szépen tömve.

Minden ősszel kicserélte kedvesanyám a szalmát a szalmazsákokban, az ágyakban. A régi is jó volt még, de megporosodott, és az új szalmának még a szaga is más.

- Rozsszalma volna jó, de nekünk nem terem itt rozs. Csak búza, de az idén annak is olyan szép szalmája vót, hogy nem látszottam ki belőle. De az is vót a baj, azért dőlt meg annyira, nem kaptunk olyan termést, mint vártunk, no de ha még lesz egy eső, akkor a kukorica megadja a zsírozót, valahogy csak megleszünk. Te Csöre, nézd csak, mifélék jönnek ott, te?

A kislány kinyitotta a szemét, már abban a pillanatban szaladt is. Menekült. Megismerte, hogy a naccsága jön esernyővel; ő mindenkitől félt, de senkitől annyira, mint ettől, mert tudta, hogy ettől a nagyságától különösen mennyire fél a kedvesanyám.

- Jónapot Dudásné.

- Jaj, kezit csókolom, nagyságos asszony, kezit csókolom.

- Mért szaladt el Árvácska?

- Szaladós, kezit csókolom, szaladós szegényke.

- És mért van meztelenül?

- A semmi, olyan természetje van, rögtön lelöki magáról. Nem látja itt senki, hideg sincsen.

- Megmondtam magának már tavaly, hogy meg ne lássam meztelenül, mert elveszem magától.

- Nem is vót azóta, csak most lecsúszott róla a zubbonyka. De tessék már bejönni, tessék a szobába, kezit csókolom.

A nagysága előrement. Látta, hogy a gyereket nagyon nehéz lenne előkeríteni, az már messze szaladt a mezőn, formás kis barna teste villogott az őszi napfényben.

A nagysága szigorúan és határozottan ment előre. Dudásné zavartan ment utána, rossz sejtelmei voltak.

Odabent a nagysága leült, körülnézett a szobában. Meg kell adni, tisztaság volt. A falak fehérek, a kemence zöldre festve, takarosan rekeszekre osztva, kipingálva fehér, zöld, piros és barna színekkel. Mint egy virágkosár. A mennyezetet gerendák tartották, de azok is meszelve voltak hófehérre, s a gerendák alsó szintje barnára festve tiszta olajfestékkel. A bútorok barnák voltak, régiek, a föld igazi föld volt, sárga földdel szépen fölmázolva, hogy aki nem ismerte, azt hitte volna, hogy padlózva van. A sárgára festett, kopott ebédlőasztal mellett barnássárga keményfa székek állottak, a két ablak közt a falnál falóca magas hátával.

A nagysága nem szólt egy szót sem, hivatalosan ment végig a szobán, beült az ablakok közt középre a lócára, vagy ahogy a tanyán mondták, a kanapéba, akkor szigorúan rendelte maga elé Dudásnét:

- Dudásné, maga ellen súlyos vád van. A gondozottnak már egy éve iskolába kellene járnia, de maga elmulasztotta az iskolaköteles időt.

Az asszony hallgatott.

- Mi a válasz erre?

- Kezit csókolom, én azt nem is tudom.

- De azt tudja, hogy a gyermek a maga lányával egy évben született? Én magam mondtam magának. Emlékszik, hogy megbeszéltük, hogy a maga Rózsi lánya és a lelenc egy évbeliek. Emlékszik? És a maga lánya már tavaly szeptemberben iskolába ment, most már a második osztályba jár. Igaz?

- Hát kezit csókolom, behíjták.

A nagysága csakugyan legjobban szerette volna, ha valamiképp el lehetett volna intézni ezt a dolgot, mert alapjában véve ő volt a felelős a késésért, most nem tudta, hogy mossa ki magát.

- Talán beteg volt a gyerek?

- Igen, kezit csókolom, mindig beteges, olyan kis fejletlen.

- Akkor is be kellett volna már ebben az évben adni, de maga nagyon haszontalan asszony, elmulasztotta. Örüljön, hogy magam jöttem ki, mielőtt a hatóság számon kérné, mert nagyon súlyosan megbüntetik.

De Dudásné már azon tűnődött, hogy ha muszáj lesz a Csörét iskolába küldeni, akkor annak ruha kell, fehérnemű kell, s amit az államtól kapott, azt az utolsó darabig elhasználta.

- Milyen a gyermek értelmi fejlettsége?

- Kis buta az, kis hülye. Sose lesz abból ember.

- Majd ezt jegyzőkönyvbe veszem - mondta a nagysága. - Csak azt nem szeretem, mert tűrhetetlen, hogy most is mezítelenül találtam.

- Nem tűri a ruhafélét. Letépi magáról. Vad. Hát nekem csak elég gyermekem van, de ezt nem lehet megszelídíteni. Öt esztendeje kínlódunk vele, de még ma is olyan, mint az erdei kutya.

- Szóval nem tudja behívni?

- Ó, kezit csókolom, azt nem.

A nagysága elővette a papírjait, valamit írt soká, akkor aláíratta Dudásnéval.

- Figyelmeztetem magát Dudásné, hogy holnap reggel kilenc óráig a gyereket hozza be. Azt tanácsolom, zárja be a szobába, addig ki ne eressze! Nem akarom, hogy a pusztán hajkurásszák. Szóval holnap reggel okvetlen hozza, és adja át Árvácskát Margit kisasszonynak, a helyettesemnek.

Ezzel felállott, a táskáját összerakta, becsukta.

- Állami Árvácska. Ez a neve. Elég buta név. Biztosan a Kiséry titkár úr adta neki.

Mikor kiment az ajtón:

- Ami azt illeti, elég jellemző. A titkár úr nagyon humánus. Az igazat megvallva nem is tudtam, hogy ez a neve, hogy nincs neki más. Most látom az iratokból.

- Az anyád keserves istenit - káromkodott a gyenge asszony, mikor a nagysága elment -, akkor viszitek el, mikor már az ember valami hasznát venné.

Kiment a tanya végibe, kiabálni kezdett:

- Csöre, Csöre, a fene essen beléd, Csöre.

- No mit akar?

- Gyerelő, mán elment.

Csöre látta, hogy elment a nagysága, de még félt, hogy ha bemegy, addig visszajön.

- Visszagyün.

- Dehogy gyün. Még én is elmegyek. Gyerelő mán, ha mondom, mer kitekerem a nyakad, ne mérgesíts. No gyere, kislányom.

Lassan aztán becsalogatta a kislányt, de az csak nem akart bemenni a házba, hanem kintről leskelődött, hogy a kedvesanyám fekete ruhát vesz, fekete fehérpettyes kendőt köt a fejére, és olyan furcsa, hogy ilyennek csak akkor látta, ha bement a faluba néha vásárolni.

- Vásáll?

- Mi bajod?

- Vásáll?

- Igen, be kell menni miattad a faluba, hogy a bűr hujjon le valamennyirűl, az urakrúl, csak sanyargatják a szegény embert. Be kell menni temiattad te rühes. Miattad kell bemenni. Az iskola végett kell nekem ilyen messzirül elmenni.

Ezt Csöre nem tudta megérteni, miért kell őmiatta iskolába menni a kedvesanyámnak.

- Mire hazajövök, kitakaríthatol. Elmosogathatol. De ha valamit eltörsz, a lábodra lépek és kettéhasítalak.

Csörének tágra nyílt a szeme: szabad neki elmosogatni? Ilyen boldogságot.

Jaj, nagyon nagyszerű volt. Meleg vizet csinált, bedöntötte a dézsába, hozzáfogott egyenként az edényeket mosogatni, mert volt rengeteg, minden piszkos volt, mosatlan, kedvesanyám nem szeretett ilyet csinálni, meg nem is volt érkezése, hát csak néha mosogatott, ha valahogy időt tudott szakítani. A kis Csöre, az meg nagyon szeretett a langyos vízben babrálni, s az a nagy érzés, hogy szabad neki ezekkel a törékeny holmikkal egyedül bánni. Máskor egyet se adnak a kezébe, pléhtányéra van, mint a kutyáknak, abból kell neki enni, a csorba, lepattogzott, mosogatatlan pléhtányérból, hogy el ne törjön egy cserepet vagy porcelánt. Most meg egyedül ő az úr a nagy házban, senki sincs rajta kívül, hacsak a lusta Marci, a fekete öreg macska, aki ott ül a sütőn s dorombol, ha kedve tartja, meg a fehér kutya odaki meg a disznók meg a Boris meg a tyúkok, kakas meg a verebek, kik folyton itt szemtelenkednek a tornác előtt, még a konyhaküszöbre is ideszállanak, pedig most terítve van nekik az asztal odaki, az egész mező.

Mindenki csak magának csipeget, szemelget, csak ő az, aki dolgozik ezen a világon.

Mikor már egy tányért eltörülgetett, fel kellene tenni a tálasra, a szobába, a sublódra, de nem éri. Hanem azért kitalálja. Fejőszéket keres, odateszi a sublód elé,így már fel tudja emelni a tányért meg a porcelántálat meg mindent, a csészéket, ibrikeket, sótartót.

Azután elrendezi a konyhát, mindent a helyére tesz, a dézsát kiöblíti, ahogy kedvesanyám szokta, odaállítja a sarokba a létra alá, akkor még mindig nem jöttek haza, hát neki a szobának. A háznak, odabe, ahova neki nem is szabad bemenni. Most az övé, azt csinálja vele, amit akar. Fogja a seprűt, és minden sarkot, zugot kiseper, a szemetet is kiviszi a házból, és elönti a szélbe, a szél viszi vígan a kacagó porszemet a napfénybe.

De most jut csak nagy dolog az eszébe: fel fogja mázolni a házat.

Agyagot hoz a házmegüli csomóból, felereszti vízzel, egy kis kormot keres, beleteszi, kézzel megkavarja. Szép sima legyen, hogy meg ne látsszék a húzás a földön. A házat még sohase próbálta feltapasztani, de már nézte, hogy csinálja kedvesanyám; kis kezecskéjével kezdi most a simítóronggyal végig, végig. Annak olyannak kell lenni, hogy úgy nézzen ki, mintha pádimentomozva lenne, vagy üvegből volna, simának és egyszínűnek; a kislány, ahogy ott guggol pucéron a földön, roppant gond van az arcán, odaadás és szorgalom. Úgy dolgozik serényen, mint egy kis tündér, kis maszatos, fekete tündér, ruha helyett van már neki ruhája, az egész teste tele van a sikáló fekete lé foltjaival, a térde fekete, a talpa, lába feje, az egész hasa, de még az arca is, kis pogácsa arcocskája olyan, mint a kéményseprőinas.

De ő nem látja magát, csak halad előre, előre buzgóan; már készen van, mikor az iskolából megérkeznek a testvérei.

- Nem szabad bemenni - sikít eléjük -, nem szabad bemenni. Felmázoltam.

- Tán te?

Röhicskélnek a nagyobbak, és még Rózsi is nyelvet nyújt.

- Én biz a.

Amin nagyon lehet mulatni, hogy még ő felmázol, mikor az anyjuk azt még a legnagyobbiknak sem engedte meg, Zsófinak.

De nem mennek be, mert azt látják, hogy nedves, ételt keresnek, meg is lelik az ennivalót. Csöre nem nyúlt hozzá, egész nap egy falatot sem evett, nem mert ő enni, csak dolgozni, pedig attól is félt, hogy ha dolgozik, ha nem jól csinálja, azért is kikap, hát még ha megenné az ételt, hiszen neki az nem jár.

Csak ha adnak. De a lánytestvéreknek nem jut eszébe kínálgatózni, azért ő ott áll feketén, mint egy sáros malac, csak néz ragyogó arccal rájuk, boldogan és büszkén, és folyton nevet apró egérfogaival, mindenik rákezdi a röhögést, ha ránéz, olyan furcsa, hogy ennyire be van mázolva maga is.

- Mosgyál meg te disznó - kiáltja neki Jóska vihogva.

- Meg is.

Kimegy a kútra, beleáll a vályúba és abban mosdik le tetőtől talpig, ügyetlenül, de odaadással, míg csak a lábárul is le nem súrolja a legkisebb sarat is. Azért fekete marad a lába is, meg egészben, szappant nem kap a mosdáshoz, a bőre ki van cserezve.

- Ki mosta el az edényt? ki volt az a jó jányom nekem? - kérdezi kedvesanyám, mert rögtön meglátta, ahogy belépett a sötét szobában is, hogy tiszta tányérokkal egészen tele van rakva a sublód teteje, csak nem úgy ahogy ő szokta, hanem egészen másképpen.

De most az egyszer mosolyog, furcsa szája elmozdul az örökös szomorúságból, és elhúzódik mosolyra.

Csöre csak ott áll kint a konyhában az ajtó mellett, és sunyin les be, s várja, észreveszi-e kedvesanyám, s lám.

- Csöre.

- Csöre? Azt hittem, tik csináltátok meg, mikor hazajöttetek az iskolából, de bitangok vattok tik, semmit se segíttek anyátoknak.

Nem is ügyelt többet semmire. Lerakta a kendőjét, betette a komótfiókba. Levetette a fekete ruháját, és berakta a szekrénybe. Azután felvette a megszokott kék elnyűtt ruhát magára, és ment ki.

- Mi történt evvel a sikálással? Tán odapisiltetek, a macska meg meghempergett benne - nevetett. Csöre várta a dicséretet: ő is nevetett.

- No, mi van evvel a házzal, ki a fene piszkította be?

- Csöre.

- Mit csinált vele ez a disznó? Micsináltál vele?

De Csöre bátran csattant fel:

- Felmázoltam.

- Mi a gané? Te?

Akkor jobban nézte. Hát még a törések is ki vannak javítva, még lágy, ahogy megtapintotta, de olyan ügyesen el vannak simítva, hogy no. És a mázolás se rossz azért, még talán maradhatna is, így is. Van kint dolog, úgyhogy csak éppen becsületből morgott hát fel:

- Ó ki a fene hatta meg, hogy hozzányúljál.

Csak este, mikor már leült egy kicsit, ő is evett, akkor szólott:

- Te... ettél?... no egyé...

Mikor látta, hogy a kislány milyen jókedvűen, mohón kezdi majszolni a kenyeret, akkor nyögött fel:

- Verte vóna meg az isten ezeket; akkor viszik el az embertül; mikor már lehetne valami hasznát venni.

Reggel felsóhajtott:

- No gyereide.

S a kislány rohanva bújt az ölébe, belefeküdt a térdére, és átölelte kis karjaival. Minden jutalma megvolt, hogy azért kedvesanyám szereti. Engedi magához bújni. Odasimítani a fejét, az arcát a melléhez, érzi, ahogy lapogatja, veregeti a hátát, mondja:

- Ebbül van nekem egy jó kis jányom... vóna... Ha azok a bitangok el nem rabónák tüllem... No gyere.

Csöre csak nézett a kedvesanyámra. Mér híja ilyen reggel.

- Gyere, no, beviszlek a faluba, a piacra.

Faluba? Csörének még a lélegzete is elállott. Még sohase volt a faluba. Kedvesanyám beviszi őtet a faluba. Piacra.

De milyen csudák történnek ma. Ruhát keres elő a kedvesanyám. Rózsinak egy ruháját. Ingét és zubbonyát keresi.

- No gyere, megmosdatlak.

A nagy mosóteknőbe meleg vizet önt, és beleállítja a kislányt, szappannal megmossa. Milyen jó az a langy szappanos víz, úgy elmosogatja őtet a kedvesanyám keze, a szúrós bütykök a kezén, ahogy tegnap ő mosogatta az edényt.

Oly furcsa, csiklandoz, még nem is volt őrajta kis ing. Meg a zubbony. Csak éppen cipő, az nincs, mert a cipőben elment Rózsi az iskolába.

Már elmentek régen, talán ők is iskolába mennek. Azért volt tegnap kedvesanyám a faluba, hogy megcsinálja az iskolát. Csöre nemigen tudja, mit kell avval csinálni, mert olyat még nem evett, amit úgy híjnak: iskola, de érzi, hogy van valami köze a tegnapi út és a mai közt.

Barkácsolva haladt kedvesanyám mellett mezítláb a hideg porban.

Néha kérdezett valamit, de nem kapott választ, csak egy-egy morgást, rántást, hogy majd kiugrott helyéből a gyenge kis karja.

Egyszer csak igen megszomjazott.

- Kedvesanyám, szomjas vagyok, kedvesanyám, szomjas vagyok.

- A fene ett vóna meg, mé nem ittál otthun. Hun vegyek én itt neked vizet?

De ő nem törődött vele, csak mondta, egyre mondta, hogy kedvesanyám szomjas vagyok, kedvesanyám szomjas vagyok, nem hajja, szomjas vagyok.

- Mingyán itt lesz mán a faluvégi kút, ott kapsz.

De az még messze volt. Hanem azt is meg lehetett érni, odaértek. Ott aztán kedvesanyám a kúthoz vitte, megnézte a vedret, még vót a fenekén egy kis víz, nem kellett neki húzni. No igyá.

A falu is valami olyan volt, mintha nem lenne igaz. Ő még soha nem látott ennyi rengeteg házat, egymás mellett. Kint a pusztán nem volt több ház, csak az övék, meg ott távol a Kadarcséké, meg messzire lehetett látni itt-ott egy-egy tanyaházat, de itt sorba-sorba egymás mellett ház, ház, azt hitte a szeme is kiugrik, ezt nem lehet mind megismerni egymástól.

- Nem a naccságához megyünk, hanem a helyetteséhez.

Ő nem tudta, hogy a naccságához kell menni, s azt sem tudta, hogy a naccságáknak van helyettesük is, csak ijedten húzódott.

Bementek egy nagy házba, téglából volt az útja, de a tégla úgy volt lerakva, hogy szépen lehetett rajta lépegetni, egyik lejjebb volt, mint a másik, gömbölyű volt a szélük.

Akkor behúzta kedvesanyám egy nagy ajtóba, onnan be kellett lépni valami cifraságosba. De ő nem nézett sehova, csak odasündörödött a kedvesanyám szoknyájához, onnan kukucskált ki.

- Béhoztam a gyereket, kis naccságám.

- No behozta, Dudásné? Maga Dudásné ugye?

- A vónék naccságám.

- Lássa. Hát akkor maga el is mehet, a kicsi itt marad.

De Csöre erre a szóra mind a két kezével úgy beleragadt a kedvesanyám szoknyájába, majd leszakította, s elgörbült szájjal leselkedett az ismeretlen veszedelem előtt; amikor a szép kis fiatal, gömbölyű arcú naccsága felállott és hozzálépett, úgy rákezdte az ordítást, mintha késsel szúrt volna a torkába, hogy levágja, besózza.

Még meg is ijedt tőle a kicsi naccsága is, de még a kedvesanyám is.

- Ne sírj kisjányom - emelte fel a kötényét a kedvesanyám, hogy megtörülje a bömbölő gyereknek az orrát, száját, egyúttal eltakarja a megrettent fiatal nagysága elől. És csak mondta, meg nevetgélt is.

- Ne sírj no, édeském, kis angyalom, kedvesem, tubicám.

De Csöre annál jobban visított; érezte, hogy a kedvesanyám is fél, nem olyan mint máskor, egyszer se mondja, hogy a fene egyen meg, a hús rothadjon le rúlad, meg ilyeneket, hanem így rémítgeti, hogy: édesem, kedvesem, tubicám.

A kis nagysága beszaladt a másik szobába, s onnan kihozott egy nagy babát. Egészen hajas baba volt, olyan volt, mint egy kisgyerek, ettől úgy megijedt a pusztai kislány, hogy egy pillanatra abbahagyta a sírást, rábámult erre az ismeretlen állatra: neki sohase volt babája, nem tudta elképzelni, miféle lehet ez, talán ez az iskoláslány? vagy mi? őbelőle is ilyet akarnak csinálni. Ezért, mikor csak közeledett hozzá a nagysága a babával, oly rettenetes ordításba kezdett, hogy már attól félt a két nő, hogy a frász töri ki.

Csak azt nem vette észre, mikor ment el kedvesanyám. Nem is tudta, hogy eresztette el a kezét meg a szoknyáját, csak egyszer ott állott a szoba közepén, a két keze a szemére dugva, zokogva áll, ahogy körülnéz, senki sincs már, csak a szép kis nagysága, mert azt megfigyelte még a sírásban is, hogy ilyen szépet ő még ebben az életben nem látott, amilyen kedves és szépséges volt ez az idegen naccsága.

- Gyere ide kislányom. Kis Árvácska, ne félj tőlem. Tudod, hogy te vagy a kis Árvácska. Az a legszebb kis virág tavasszal, te is olyan szép kis virág vagy, no gyere hozzám kis Árvácska.

- Én nem vagyok árvácska.

A kis nagysága már örült, hogy megszólal. Nagyon felujjongott, hogy legalább ennyire tudta csillapítani.

- Hát mi vagy?

Soká hallgatott.

Tizenkétszer is meg kellett tőle kérdezni, hogy mi vagy, akkor csárogta ki, hogy:

- Csöre.

- Mi?

- Csöre.

- Dehogy, a te neved: Árvácska. Állami Árvácska. Az van beírva a nevednek, te vagy a kis Állami Árvácska.

De ő összehúzta a kis szemöldökét, durcásan nézett, és gyűlölködve pillantott körül, csak most látta, hogy nem is abban a szobában vannak, amiben vannak, hanem másikba, ahol a sok baba van.

A többi csak úgy elsuhant.

Ő megmaradt ellenségnek és dacosnak, és nem felel, nem engedte, hogy lefektessék a szép díványra, azt azért érezte, hogy evvel az ő piszkos lábával nem lehet a díványra feküdni, mint a többi kislánynak, akik hallgatva feküdöztek ott, némelyik gyerek csak egy arasz nagy volt, ő szörnyen félt tőlük, félt, hogy megkarmolják, nem akart köztük maradni, mert ha a naccsága kimegy, ezek rárohannak, akármilyen kicsik is, sokan vannak, vajon mibül lehet a belsejük?...

Aztán összeszorította a fogát, engedte, hogy lefektessék és betakarják, úgy tett, behunyta a szemét, oly erősen, ahogy csak bírta, hogy majdnem kiszorította a szeme golyóját a helyéről, akkor azt hitték, már ő alszik is, és a nagysága otthagyta, vagy hogy ő magában maradt a némák közt, akkor felgubbaszkodott, egyet megfogott belőlük, ahogy a macska fogja meg az egeret, az se nem sírt, se nem szólt, s ő rájött, hogy ezek nem élnek, hanem valahogy ki vannak mesterkedve, kettétörte a nyakát, abból semmi vér nem jött.

Még kettőt vagy hármat előkapott, eltörte, odacsapta a fejét a falhoz, látta, hogy a fejük is porcelán.

Ki hagyta nyitva az ajtót?

Ő kiszökött; elszaladt, szaladt az utcán, néha visszanézett, aztán továbbszaladt, úgy szaladt, hogy a lélegzete nemsokára elállott, de nem mert megállani, mert azt érezte, hogy jönnek a háta megett a kísértetek: ezek a porcelánfejű kísértetek, fejér lepedőt vesznek, őtet kergetik, ő meg csak ment-ment az utcán, néha utánanézett egy asszony vagy egy gyerek vagy egy kutya, de senki sem törődött vele, nem kérdezte meg, hova megy, ő csak ment, ment, űzték.

Már egészen sötét volt, már régen nem volt falu, már kezdett ismerős lenni a vidék, mintha a Borissal éppen itt járt volna valaha, nem az ő útjuk, de éppen olyan, s ő lihegve és éhesen és rettenetesen fáradtan ment, ment az őszi éjszakában, addig ment, míg újra egy faluba nem ért, ezen nagyon csudálkozott, hogy mindig csak megy, és újra visszajut a faluba, mert arról fogalma sem volt, hogy két falu is van a világon, azt sohase hallotta: ő csak falut hallott, úgy mondták: a faluba.

De itt a kutyák már szemtelenek voltak, egyszer csak visítani kellett, egy kapuból két roppant nagy kutya rohant ki és elébe állott, és úgy ugattak, ahogy a torkukon kifért; - nem tudta, hogy a kutyák nem azért ugatják, mert meg akarják enni, hanem azért, mert megesett a szívük azon, hogy egy ilyen kis Állami Árvácska mit keres az utcán ilyen éhesen és fáradtan, elveszve?

- Miféle gyerek ez?

Egy erős, nagydarab asszony jött ki az udvarból, újra megkérdezte erős hangon:

- Miféle gyerek vagy te?

- Félek - mondta rá a kislány.

- Hogy kerülsz ide?

- Kedvesanyám elveszett.

- Hol veszett el? - s lehajlott hozzá az asszony, és figyelmesen nézett az arcába.

De Árvácska már nem merte megmondani az igazat. Nem merte azt mondani, amit tudott, hanem azt mondta: A piacon.

- Hol?

- A piacon.

- Hát ki a te kedvesanyád?

- Ű.

- Hajaj fiam, hát te nagyon buta vagy. Jársz már iskolába?

- Mija?

- Mija, mija? e mán olyan iskolásforma jányka, de olyan buta, mint egy négyéves. Gyere mán ki.

Bekiáltott az udvarba; nemsokára egy nagy csizmás férfi jött ki az utcára.

- Nézd mán ezt a tévedt gyereket. Miféle annya van ennek? Elmaradt a piacon. Hát mikor volt piac?

Megfogta a kislányt, aki tőle nem félt egy cseppet sem.

Nemcsak nem félt, hanem ösztönszerűen elkezdett bemenni az udvarra. A felnőttek csak nézték, mit akar.

Azt látta, hogy ez a kis ház is éppen olyan, mint az övék. Nem olyan, mint ahol a naccsága lakik, hanem mintha csak otthon volna, itt is itt az ereszalja, abba a dikó, a disznóól is ott van az istálló faránál; a trágyadomb a kútnál, a vödör lóbál.

A nagyok csak nézték, várták, mi lesz?

De a kislány csak megáll:

- Hát mán nem laknak itt?

- Kicsoda?

- Kedvesanyámék.

Ezen nevettek, a nagy ember meg a nagy asszony.

- No gyere csak ide fiam: meg tudod mondani, hogy híják a te kedvesanyádat? Szekeres? Kovács? Bálint?

De a kislány csak csóválta a fejét; bosszankodott ezen az ostobaságon.

- Dudás.

Erre nagyon élénken kiáltottak fel mind a ketten, a férfi is, nemcsak az asszony:

- Dudás?

- Te, ez az ű államijuk! Hogy a fenébe tévedt ez ide?

Csöre már kezdett otthon lenni: az állami szó, az is igaz, azt mondta a naccsága is, meg űneki azt mondták, ha nagyon haragudtak: állami. Valami olyan bátorság kezdett benne kigyürkőzni, hogy már nincsen elveszve.

- No gyere be fiam, megmosdatlak, nem lesz már semmi bajod. Éhes vagy?

- Én még máma nem ettem.

- Mér nem ettél? - csúfolta a néni kedvesen.

- Mer kedvesanyám azt mondta, hogy te már nem kapsz enni, te má nem dógozol nekünk. Majd adnak ott, ahol leszel.

- Á... Nahát ez a Rozi, ez egy büdös fösvény vót mindig. No nesze itt egy kis kenyér.

Mindjárt beleharapott s evett, s elvárta, míg a tekenőben vizet készít a néni, őt hozzáfog lemosni. De ez sokára lett, addig ott ült a sarokban, vele nem is sokat törődtek, csak hallotta, hogy folyton Dudásékat szidják.

- Ez az a kis pucér jány te - mondta egyszer az ember.

Akkor mondta, mikor ő már a tekenőbe állott, és mosta az asszony.

Arra megismerte, hogy ezek a rokonok, ennek az embernek mondta ő egyszer, hogy rokonbácsi.

De nem mert odanézni, mert észrevette, hogy ez a rokonbácsi úgy néz rá, ahogy a kedvesapám szokott meg a Kadarcs Pista bácsi meg a többi. Hátat fordított neki, nem nézett felé.

- No itt a jó meleg friss tej, még habos - mondta az asszony.

- Nem kell.

- Mér? Nem szereted a tejet?

- Nem kell.

- Hát mit eszel akkor?

Hallgatott.

Másnap reggel jó egészségesen ébredt. Nagyon boldog volt, hogy ilyen tiszta, szép, fejér ágyban ébredt fel. Úgy vágyott már haza. Úgy vágyott a kedvesanyám jó, ismert szagához.

Reggelire vajaskenyeret kapott. Még lekvárt is tett rá az asszony.

Azután befogtak a szekérbe, felültek mind a ketten, őt is odavették maguk mellé.

A szekér soká ment, soká ment. Végigment a falun, addig ment, addig ment, hogy egyszer csak a kislány boldogan kezdett sikongatni. Már úgy kinyílt előtte a világ, mintha most kezdene a szeme látni. Azok a fák, amiket eddig látott, csak fák voltak, azok a házak, csak házak: de most egy pillanat alatt már otthon volt: észre sem vette, ott a görbe akácfa, ott van hozzákötve a Boris.

- Hun hattátok el ezt a gyereket?

- Ó, a rosseb egye meg, hát te hogy jössz vissza? Hogy a fene rágja le a húsod, tetüled nem lehet megszabadulni?

Csöre szemérmesen nevetgélt, boldog volt, hogy otthon van, hallja ezeket a drága szavakat, amiket egész életében hallott. Tudja ő, hogy ez szidás, bántás: de ha nem fáj. Ha ez is örömet ad, ha ez a jó, s nem azok a hízelgések, ahogy másutt tudják...

Csak azért mindig volt benne annyi sunyiság, hogy nem mutatta meg, hogy van a füle megett már valami: de ha rávonatkozott, megértette.

- Nem tudom én, miféle szerzet - mondta a kedvesanyám róla -, valami úri magzat lesz, mert nagyon kényes, az egész olyan haszontalan, vékonycsontú. Nem vóna rossz gyerek, igyekszik is, de semmit se ér, gyenge. Nem szabad ezt elkényeztetni, olyan kisasszony lenne ebből rögtön, hogy csoda.

Másnap kijött a cseléd.

Azt mondták, ez, a naccsága cselédje. Erős, nagy, nevető lány volt.

- Most beviszem ezt a robancot - mondta kacagva. - Kössék mög. Mög köll kötni kötéllel, majd én beviszöm.

És harsogva kacagott, kacarászott.

Csakugyan felöltöztették újra, akkor elővettek egy kötéldarabot, amit a Boris szakított el, avval megkötötték a két kis kezét, és a cseléd megfogta a kötél végét, hogy viszi.

De a kislány olyan fehér volt, mint a fal és azt mondta:

- Eresszen el.

Nem eresztette el. Húzta. Erős volt, menni kellett vele.

Még a kedvesanyám is mosolygott. Látta, most erős kézbe került a gyerek. Nem jön vissza többet.

Akkor a kicsi nekiugrott a cseléd kezének és beleharapott. Alig tudta lerázni magáról. De csak nevetett, nem jött dühbe, nem pofozta.

Így kötélen vitte el, mint a vágóra a kisbornyút.

Egész úton folyt a harc kettejük közt, folyton nekiugrott, folyton harapdálta.

A kútnál azt mondta a nevetős cseléd:

- De minek akarsz ennél a ronda asszonynál lenni?

- Kedvesanyám. - sikította fáradhatatlanul a kislány.

- Rossz nehézség te buta: ez nem anyád neked. Ez pénzt kapott azért, hogy tartott. - Mögfizették! te butaság. Nem szeretött. Csak a pénzt szerette, nem téged. Ha kedvesanyád vóna, akkor már mégse engedett vón el...

A kislány elhallgatott.

- Majd kapol másik kedvesanyádat, az is csak ilyen lesz, az is azért vesz, hogy pénzt adnak utánad. De tán nem lesz ijen átkozott.

Mintha valami beférkőzött volna a gyermek kicsi fejébe.

- Mindenki államit akar. Más is van ilyen állami, mint te. Pénzért akárki lesz egy államinak a kedvesannya! Buta.

Már nem kellett húzni a kötélen.

A kis árva lesütött fejjel ment a lány mellett. Nem értette ő ezt, de valami megfagyott benne, és nem akarta a kedvesanyámat már annyira.