Elmondja, hogyan tanult meg beszélni.
1. Pólyás kiskoromból átjutottam a gyermekkorba. Vagy inkább ez érkezett el rám a csecsemőkor után, amely viszont nem ment sehova. Hova ment volna? S mégsem volt meg, hisz egyszer csak nem gőgicsélő csecsemő voltam már, hanem beszélni tudó gyermek.
Itt már dereng bennem az emlékezet, de azt csak később értettem meg, hogy tanultam beszélni. Nem felnőttek mesterkedték belém iskolás renddel szót szó után adogatva, mint később az írás tudományát, hanem a magam kis eszével, kegyes ajándékoddal, Uram, magam tanultam meg.
Eleinte sírtam, kiabáltam, integettem, mutogattam, minden módon próbáltam megértetni magamat, hogy megtegyék, amit kívánok, de nem tudtam mindent megmondani, s nem is mindenki értett meg.
2. Megfigyeltem tehát, hogy amikor megneveztek előttem valamit, a név kapcsán az illető tárgyhoz fordultak. Ezt sokszor láttam s megértettem, hogy a kimondott szó annak a tárgynak a neve, amelyet nekem mutatnak. Világos volt ez mozdulataikból. Minden népnél egyforma ez a természetes beszédmód. Arckifejezéssel, szemintéssel, taglejtéssel és hangokkal érzést, vágyakozást, kérést, elutasítást, irtózást, szóval mindent meg lehet mondani. Így szedegettem össze sok-sok beszédből a szavak igazi értelmét s mivel immár gyakori hallomásból tudtam, hogy melyik mi dologra illik, szavakhoz fegyelmezett nyelvem ki tudta mondani akaratomat. Birtokomba került tehát az az eszköz, amellyel környezetemben mindenki ki szokta gondolatait mondani; és amikor először léptem be igazán az emberi társadalom sokbajos közösségébe, szüleim tekintélye s az idősebbek keze alatt tettem az első lépéseket.
1. Istenem, Istenem, mennyi keserűség, mennyi csalódás várt ott engem!
Elémszabták a jó gyermekek reguláját: engedelmesen megfogadni a tanítók intelmeit, hogy nevezetes ember legyen belőlem s a nyelvelés mesterségével kitűnjek emberi hiúságok és hiú kincsek ügyeskedő szolgálatában.
Azután iskolába adtak. Tanulnom kellett. Mi haszonra? Szegény fejem nem értette, de megvertek, ha lusta voltam. A felnőttek dicsérték ezt a módszert. Tényleg, előttük egész nemzedékek taposták ki nekünk ugyanígy vesződve e gyászos ösvényeket; nekünk is végig kellett vánszorogni rajtuk, gyarapítva Ádám maradékainak keserves erőlködéseit.
Találtunk azonban, Uram, hozzád imádkozó embereket is. Megértettünk tőlük felőled annyit, amennyit tudtunk: hogy te nagy Valaki vagy, s hogy nem kell szemünk előtt megjelenned, mégis megérted könyörgésünket és tudsz segíteni rajtunk.
Hozzád fordultam tehát már gyermekésszel, én erősségem és menedékem, téged hívtalak akadozó nyelvemmel. Akármilyen kicsiny voltam, igen nagy buzgósággal könyörögtem hozzád, hogy verést ne kapjak az iskolában. És mikor aztán nem hallgattál meg (kár ugyan nem esett bennem), a nagyok, sőt a szüleim is, kik pedig biztosan nem kívántak nekem rosszat, a verés tetejébe még alaposan ki is nevettek, pedig jaj, a verés úgyis gonosz nagy baj volt nekem.
2. Van-e valaki, Uram, földieken túlemelkedett lélek, hozzád kötve tüzes szeretettel, van-e, ismétlem (mert tunya érzéketlenség is okozhatná!), hozzád erősen ragaszkodó olyan kemény lélek, amely kínpadot, csipkedővasat és egyéb kínzószerszámot (jaj, minden emberfia szörnyű borzalommal kéri ezek ellenoltalmadat!), szerettei kegyetlen félelmének tárgyait annyira semmibe venné, mint ahogyan szüleink mosolyogva nézték kínjainkat, amiket akkor tanítóinktól szenvednünk kellett?
Félelmünk igazán nem volt kisebb s könyörgésünk sem volt hozzád a szabadulásért gyöngébb, de azért folyton rendetlenkedtünk; nem írtunk, nem olvastunk, nem tanultunk annyit, mint amennyi feladatot kaptunk. Volt Uram, volt hozzá értelmünk is, tehetségünk is elég, amennyit éveink számához kimértél nekünk, de - igen szerettünk játszani s ezért aztán büntetést kaptunk azoktól, akik maguk is hasonlóképpen cselekedtek.
De persze, a felnőttek naplopását foglalkozásnak nevezik, a gyermek természetes játszókedvét pedig büntetés alá rekesztik. És senki érző lélekkel nem kezeli a gyermekeket, sem a fiúkat, sem a leányokat. Hacsak valami bölcs férfiú rendjénvalónak nem találja azt, hogy megvertek, mert gyermekkoromban a sok labdajáték nem engedett elég gyorsan haladnom a tudományokban, amelyekkel aztán, mint felnőtt, sokkal gonoszabb játékot űztem. Egyébként is az, aki engem fenyített, talán különben viselkedett? Hisz, ha tanítótársa valami apró vitában legyőzte, sokkal epésebb és irigyebb volt, mint én, amikor pajtásom a labdajátékban fölémkerekedett.
Megvallja bűnét, hogy játékos kedve miatt hátramaradt a tanulásban.
1. Uram, minden lelkes és lelketlen állat teremtője, és vezére, bűneinknek pedig csak igazítója, látom, Istenem, hogy ezekben is vétkeztem, mert nem tartottam meg szüleim és elöljáróim parancsát. Akármi tervük volt is velem, kétségkívül haszonhajtók lehettek nekem az életben azok az ismeretek, amelyeknek tanulására rászorítottak; de különben is nem azért engedelmeskedtem, mintha a fejemet valami okosabb dologra akartam volna adni, hanem azért, mert játékon járt az eszem.
Lelkesedtem a mérkőzés büszke babérjáért; csupa fül voltam, ha kalandos mesékkel tömtek s érdeklődésemet még jobban felcsigázták. Meséken hízott telhetetlen kíváncsiságom hamarosan kigyújtotta bennem a látás vágyát is: a felnőttek mulatságát, a cirkuszt akartam látni.
2. Akik ilyen játékokat rendeznek, kedves, híres emberek a közvélemény szemében; majdnem minden szülő szíve-vágya az, hogy gyermeke valamikor ilyen nevezetes ember lehessen. Furcsa! Ezt szeretnék, de azért szó nélkül tűrik, hogy a gyermek botot kap az iskolában, ha a cirkuszi játékok miatt elakad a tanulásban, amellyel viszont oda akarják eljuttatni, hogy valamikor ő is adhasson ilyen játékokat.
Könyörülő szemmel nézd, Uram, az ilyen oktalanságokat. Igazíts minket, híveidet, de azokat is, akik még nem ismerik nevedet, hogy azok is neveddel járjanak és megigazodjanak.
Súlyos betegségében meg akar keresztelkedni.
1. Tudtam én arról már kiskoromban, hogy a mi Urunk Istenünk nagy alázatosan eljött hozzánk bűnös-gőgös emberekhez s megszerezte nekünk az örök élet reménységét. Keresztjének jele sokszor volt homlokomon s anyám méhéből kijövetem óta sokszor meghintettek engem bölcsessége savával.
Emlékszel, Uram, mikor egyszer gyermekkoromban valami belső nyavalya forróságától hirtelen szinte halálra váltam, emlékszel, Istenem, nekem akkor is pásztorom, - mekkora lelki éhséggel, mekkora hittel kértem Fiadnak, az én Uram-Istenemnek szent keresztségét édesatyámtól és mindnyájunk kegyes anyjától, Egyházadtól?
Édesanyám tiszta, jámbor lelke tele volt gonddal örök üdvösségem miatt. Nagy ijedtségében gyorsan rendezkedett is már, hogy az üdvösség szentségét felvegyem és a te megvallásoddal, Uram, bűnbocsánatot nyerve megtisztuljak. Állapotom azonban hirtelen jóra fordult. Megtisztulásom ennélfogva későbbre maradt, mert - gondolták - életben maradok, tehát egész biztosan még több bűn rútságába keveredem, s így lelkem bűnös állapota sivárabb és vigasztalanabb lesz, ha most keresztelnek.
Hittünk tehát, anyám is, én is, sőt egész házunk - atyámat kivéve; ő azonban atyai hatalmát nem szegezte szembe vallásos anyám törekvéseinek s pogány létére nem akadályozta meg, hogy higgyek Krisztusban. Anyám arra törekedett, Uram, hogy atyám helyett inkább te légy atyám. S mivel segítetted, övé lett a győzelem. Törvényed szerint egyébként férje hatalma alatt volt, pedig sokkal érdemesebb volt, mint az; de ebben is neked szolgált.
2. Uram, szeretném tudni, ha neked is úgy tetszik, mi terved volt velem, hogy akkor kereszteletlenül maradtam? Talán csupa kíméletből szabadságot kaptam a bűnre? Vagy nem kaptam? Hiszen még most is minden untalan hallom erről is, arról is: ne bántsátok, hadd töltse kedvét, még kereszteletlen! Bezzeg nem mondják a test bajára: ne bántsátok, hadd kapjon még több sebet, még gyógyítatlan!
Mennyivel üdvösebb vala rögtön meggyógyulnom, s aztán gondozóim s magam ügyeskedésével úgy igazodnom, hogy lelkem új épsége - ajándékod - biztosan megmaradjon védőszárnyad alatt! Bizony jobb lett volna! De az én jó anyám előre tudta, milyen sok és nagy kísértés áradata vár rám a serdülő korban, s azért a bizonytalan jövőnek inkább akarta nekiereszteni bennem a nyers anyagot, amelyből később a te képedre kialakulhattam, mint magát a kész képet.
Szülei jót akartak vele, de igazán jóra Isten igazította szándékukat.
Gyermekkoromban - ámbár attól nem féltettek annyira, mint az ifjúkortól - nem szerettem tanulni s igen keservesen esett, ha rákényszerítettek. A kényszer javamat akarta, csak én viselkedtem rosszul; ha nem szorítottak, nem tanultam.
A kényszercselekedet, még ha jó is, nem igazán értékes cselekedet; s nem is azok tették nekem a jót, akik hajszoltak, hanem te igazítottál engem jóra, Uram. Mert ugyan mi másra valónak szánták ők kezük alatt szerzett tudományomat, mint a gazdagságban is étlen emberi kapzsiság és ostoba dicsőhödés folytonos fűtésére? Te pedig, hajunk szálainak is számbavevője, a tanulásomat szorgalmazók minden rövidlátását hasznomra fordítottad, az enyémből pedig, az én hanyagságomból, büntetést igazítottál fejemre. Éretlen fiúcska s már tele bűnökkel: igen rászolgáltam! Így mások oktalan eljárását javamra fordítottad, amit meg magam hibáztam, igazságosan megbüntetted.
Valóban beteljesedik rajtunk törvényed alapgondolata: minden rendetlen vágyakozás önmagának büntetése!
Az alapvető oktatás nagy értékét fejtegeti. Ő azonban jobban szerette a latin költők meséit.
1. Még most sem egészen világos előttem, miért irtóztam annyira a görög nyelvtől, amelyet jókorán tanulnom kellett. A latint ellenben igen kedveltem, nem ugyan elemi, hanem magasabb fokon. Mert az írás, olvasás, számolás elemi dolgainak tanulása a latinban is éppen olyan visszataszító és terhes volt nekem, mint az egész görög nyelv. De ennek is bűnös mivoltom és ingatagságom volt a gyökere, mert test voltam és szellem, mely ide-oda csapong és nem akar megállapodni (vö. Zsolt 77,39).
Hiszen világos, hogy alapvető mivoltomnál fogva sokkal hasznosabb volt nekem az elemi oktatás, amellyel lassankint megtanultam s immár tökéletesen tudom olvasni a kezem ügyébe akadó írást, s le tudom írni, amit csak akarok; - hasznosabb, mondom, mint az a másik, amely rászorított, hogy a magam ballépéseit elfelejtve Aeneas bolyongásait tartsam eszemben; vagy versekben sirassam Dido szerelem-öngyilkos halálát: az meg, hogy én magam, ráfelejtkezve e tanulmányokra, tőled Uram, én életem, kihervadtam, nyomorult feledséggel könny nélkül viseltem.
2. Mi szánalmasabb, mint az ilyen hervadó nyomorult, aki önmagán nem is szánakozik!
Megsirattam Didót, ki meghalt, mert szerette Aeneast, nem sirattam magamat, pedig én is halott voltam, mert nem szerettelek téged, Uram, én belső világosságom, lelkem titkos kenyere, értelmem s gondolataim termékenyítő ereje! Nem szerettelek; elszakadtam tőled s hűtlenségemre minden oldalról zúgott az elismerés: helyes, igen jól van!
Mert a világgal való barátkozás valóságos elszakadás tetőled. A nagy helyesléssel közvéleményt teremtenek, s a végén már az restellkedik, aki még nincs hozzájuk hasonló állapotban.
Ezeken nem sírtam, hanem gyászoltam a halott Didót, tőrrel kebelében. Én, por most is, később is, igen tökéletlen teremtményed varázsában elhagytalak téged, annyira, hogy igen fájdalmasan ért volna a tilalom: nem olvasni többé azt, ami mindig elérzékenyített. S e betűket ostoba tartalmukkal sokkal nemesebbeknek és hasznosabbaknak tartották, mint azokat, amelyekkel írni-olvasni tanultunk!
Szólaljon meg, Uram, lelkemben a te igazságod és kiáltsa: "tévedtek, emberek; mindig sokkal értékesebb az első oktatás!" Mert íme, könnyebben kieresztem eszemből Aeneas bolyongásának történetét s minden ilyen dolgot, mint az írást és olvasást.
3. Kárpit-takarók rejtik a grammatikus iskolák ajtait. Bizony sokkal inkább takarói az ostobaságnak, mint a helyi tisztes elvonultságnak.
Ne vitázzanak velem! Úgysem tartok tőlük, mióta szívem vágyait neked gyónom Uram, mióta megkönnyebbültem gonosz útjaim megtagadásában s mióta megszerettem kedves ösvényeidet. Egy szót se szóljanak ellenem a tantudomány kimérői és fogyasztói; mert ha meg találom kérdezni, igaz-e a költő állítása, hogy Aeneas Karthágóban is megfordult, - a műveletlenek azt felelik, hogy nem tudják, a műveltek pedig azt: hogy nem igaz; - de ha azt kérdezem, milyen betűkkel kell Aeneas nevét kiírni, minden írni tudó ember egyformán helyesen felel, mert az emberek közös megegyezéssel és egy értelemmel állapították meg ezeket az írásjeleket.
Ha továbbá kérdezem, az iskolás ismeretek közül minek az elfelejtése lenne az élet szempontjából nagyobb kár: az írás-olvasásé-e, vagy inkább ama költői meséké? - előre világos, hogy mit felelne minden ember, akinek érzéke van a saját érdekei iránt!
Nagyot tévedtem tehát tanulókoromban, mikor inkább hajoltam ama sok haszontalanság, mint ezen értékesebb dolgok felé; - illetőleg: mikor ezektől irtóztam, azokat meg szerettem, mert: "egy meg egy az kettő, kettő meg kettő az négy" - szörnyű unalmas nóta volt nekem, de a fegyveresekkel tele falovon, Trója égésén vagy éppen Creusa árnyékán ugyan szívesen járattam könnyelmű eszemet.
Nem szeretett görögül tanulni, mert kényszerítették.
Miért nem kedveltem az ilyen költeményekkel tele görög irodalmat is? Hisz Homérosz is édes ajkú mester a hiábavaló mesék szövögetésében, s nekem akkor mégis igen keserű volt! Azt hiszem, hogy a görög gyermekek ugyanúgy vannak Vergiliusszal, mint én Homérosszal, ha rákerül a kényszerű tanulás sora. Nálam úgy volt, hogy az idegen nyelvvel való temérdek vesződség igen megkeserítette a görög mesék élvezetét. Egyetlen betűt sem értettem eleinte s szép szóval is, bottal is szüntelenül hajtottak, hogy tanuljak görögül.
Igaz, hogy csecsemőkoromban latinul sem tudtam, de egyszerű hallás után szinte játszva megtanultam ápoló dajkámtól s azoktól, akik tréfásan ellenkedtek velem vagy játékkal mulattattak. Ez a tanulás nem büntetéssel fenyegetődző parancsra történt; mert magam iparkodtam kimondani gondolataimat. Mikor ugyanis felgerjedt bennem a vágyakozás, ki is mondani azt, amit gondoltam, először okvetlen szavakat kellett tanulnom; nem oktatás útján, hanem azok beszédjéből, akik előtt érzéseim kimondásával próbálkoztam.
Ez is igazolja azt a szabályt, hogy a tanulást sokkal több haszonnal sarkantyúzza a tanuló tulajdon érdeklődése, mint akármilyen fenyegető kényszerítés. De amannak csapongását törvényeid alá szabja emez, Istenem. A tanító pálcájától a vértanúk megpróbáltatásáig az egész rendszer a te gondolatodnak szolgál: szenvedést is vegyíteni, hogy üdvös erejében megtérjünk hozzád, akitől az élvezet tombolásában sokszor elszakaszkodtunk.
Hálálkodik, hogy Isten később mindent jóra fordított.
Figyelmezz Uram könyörgésemre, hogy meg ne hervadjon az én lelkem sem törvényedben, sem drága jóságod megvallásában. Mert könyörületed fordított meg engem igen gonosz ösvényeimen; annak édessége győzte meg bennem a bűnös vágyaimmal kötött barátságot, hogy azután szeretetem egészen hozzád forduljon s teljes odaadással ragadjam meg mentő jobbodat, végleges szabadítómat minden kísértésből.
Uram, királyom és Istenem, neked szentelek mindent, ami hasznosat gyermekkoromban tanultam, amit mondok, olvasok, írok, számlálok, mert te igazítottál jóra, mikor hiábavaló dolgokat tanultam s elnézted a hiábavalók gyönyörűségéből sarjadzott bűneimet.
Igaz, hogy a haszontalan dolgokra fordított munkával sok értékeset is tanultam, de ezt az eredményt kevésbé haszontalan alapon is elérhettem volna. A tanuló gyermekeknek e biztosabb úton kellene haladniok!
1. Jaj, szörnyű hatalom a világban a szokás áradata! Ki szeg vállat neki? Indul-e majd valamikor apadásnak? Örökké annak hullámai hányják-vetik-e Éva maradékait azon a félelmetes nagy tengeren, amelyet még a kereszt hajóján is igen nehéz megjárni?
E szokás erejében kellett foglalkoznom a mennydörgő és házasságtörő Jupiterrel. Világos, hogy e két dolog közül egyiket sem teheti, de úgy adják elő, hogy az igazi házasságtörést csakugyan van módja utánozni, a mennydörgés pedig csak költött csábító eszköz. És vajon a köpönyeges, tudós urak közül ugyan melyik veszi értő eszébe azt, amit egy, ugyanazon céhbeli ember elég hangosan megmondott ilyenformán: "Homérosz, a költő, emberi gyarlóságokat ruházott isteneinkre, okosabban miránk ruházhatott volna valamit az istenekből!" (Cic. Tusc. I. 26).
A teljes igazság pedig az, hogy költött ugyan Homérosz ilyeneket is, de romlott embereket ékesített isteni jegyekkel, nehogy bűneik közönséges bűnökként szerepeljenek a köztudatban; hanem inkább minden ember, aki ugyanazon bűnöket cselekszi, azt hihesse, hogy nem romlott emberek, hanem égi istenek nyomdokain jár.
2. És mégis ebbe a pokoli örvénybe lökik be a gyermekeket s még fizetnek, hogy ilyeneket tanulhassanak; - közügynek tekintik, a fórumon nyilvánosan a törvények keretében tárgyalják, amelyek a tandíjon kívül állandó fizetést is biztosítanak. Az örvény pedig megrázza szikláit s így süvölt: Csak itt lehet ékes szavakat tanulni, csak itt lehet a tárgyalás és előadás nélkülözhetetlen eszközét, az ékesszólást megszerezni! - Igen?
Hát e szavakat: eső, arany, kebel, csalás, égi csarnok s egyebeket, amik ott feljegyezvék, talán nem is ismernők, hacsak Terentius elénk nem állítana színdarabjában egy haszontalan fickót, amint maga elé képzeli a bujálkodó Jupitert valamely falfestmény nyomán, amely azt a jelenetet ábrázolja, hogyan csábította el Jupiter Danaét az ölébe eresztett aranyesővel; - s hacsak nem látnók, hogyan gyullad a fickó égi mestere példáján maga is bűnre, "mert - szavalja - ez már isten a talpán! Mennydörgő szavára megreszketnek az ég csarnokai! S én, apró ember ne követtem volna példáját? Követtem bizony szívesen!"
Nem igaz, hogy nyelvet az ilyen gyalázatosságok révén könnyebben lehet tanulni, de az szent, hogy az ilyen leírás undok bűnök elkövetésére csábít. Nem a szavakat ócsárlom, azok válogatott, értékes edények, hanem a bűnös italt, amit ködös fejű tanítók bennük innunk adtak. Vertek, ha nem ittunk s nem vihettük panaszunkat sehova okos bíróhoz.
Uram, színed előtt bátorságos immár ez én emlékezésem; megvallom tehát, hogy én bizony szívesen tanultam volna e dolgokat, sőt nyomorultul gyönyörködtem is bennük, s ezért akkor nagy jövőjű gyermeknek neveztek.
Egyik iskolai dolgozatának sikere.
Hadd tegyek vallomást arról is, én Istenem, mely ostoba dolgokkal koptattam kezeidből vett tehetségemet.
Az esetleges dicsőség vagy szégyen, sőt verés miatt igen nyugtalanította lelkemet az a feladat, amit kaptam egyszer, hogy beszéd alakjában adjam elő Junónak azon való haragját és keservét, hogy a teukrok királyát nem tudta Itáliától távol tartani.
Ilyen beszédet ugyan Junó, amennyire tudom, soha sem mondott, de éppen az volt a mi feladatunk, hogy a költő képzeletének hazug nyomában kellett eltapogatóznunk és kötetlen alakban feldolgoznunk azt, amit a költő versben énekelt. Annak munkája kapta az első dicséretet, aki a harag és fájdalom érzelmeit úgy tudta előadni, hogy hűen jellemezte a szóban forgó személy egyéniségét s az egészet a tartalomnak megfelelő szavakba öltöztette.
Mit használt nekem, Istenem, én igaz életem, hogy számos kor- és osztálytársam között az én előadásom kapta ezt a dicséretet? Mi volt mindez, ha nem füst és szellő? Tehetségemet, nyelvemet nem gyakorolhattam volna egyéb dolgokban? Szívemet, e gyenge növényt, milyen szépen nevelhették volna a dicséretedet zengő zsoltárok! Nem tépték-vonták volna üres haszontalanságok, nem lett volna ragadozó madarak zsákmánya.
Jaj, de sokféle módon gyújt az ember gyertyát az ördögnek!
1. Természetes, hogy ilyen módon haszontalanságokba merültem és tőled, én Istenem eltávolodtam. Hisz olyan emberek voltak példaképeim, akik ha kifogástalan élményeik elmondása közben egy-egy műveletlen vagy régies kifejezés miatt korholást kaptak, igen szégyenkeztek, ha ellenben kicsapongásaikat szabatosan, tömören és arányos formában beszélték el, az ezért nyert elismeréssel nem győztek dicsekedni!
Hallgatagon szemléled, Uram, ezt, mert hosszú türelmű, igen irgalmas és igazságos vagy. Türelmed örökké tart? Nem.
Kimentesz te immár a szörnyű örvényből minden lelket, ha hozzád vágyakozik, ha vigasztalásodra szomjazik; minden szívet, amely azt mondja neked: keresem színedet, orcádat keresem Uram, mert a szenvedély sötétsége messze szakaszt arcodtól.
Nem léptekkel, nem földi távolságokkal távolodik tőled, vagy közeledik hozzád az ember. Vagy az a te elveszett fiad talán kocsit, lovat, hajót szerzett, vagy valóságos szárnyakon repült, vagy gyalogszerrel utazott, hogy messze vidéken elpotyázza, amit útra vele adtál? Édesatyja voltál, amikor kiadtad örökségét, sokkal édesebb, mikor ínségében visszatért hozzád.
A rakoncátlan testiség, e sötét szenvedély tehát a színedtől való igazi eltávolodás.
2. Nézd Uram, ahogyan szoktad, türelmesen, milyen pontosan megtartják az emberek fiai a betűknek és szótagoknak a megelőző nemzedéktől örökölt szabályait, az örök üdvösség változatlan érvényes törvényeit, a te rendelkezéseidet pedig hogy elhanyagolják! Ha a kiejtés régi szabályainak hívei vagy tanítói közül valaki a nyelvtannal ellentétben ezt a szót homo omónak ejti, jobban megütköznek rajta, sem mintha ember létére parancsod ellen embertársát gyűlöli. Mintha bizony ellensége nagyobb kárára volna, mint a gyűlölet maga, mely őt amaz ellen fűti; s mintha annak kit üldöz, több kárt tehetne, mint amennyit a gyűlölködéssel saját lelkének okoz. Pedig semmi irodalmi szabály nem tud annyira belénk erősödni, mint amily mélységes a lelkiismeretnek amaz írott törvénye, hogy ne cselekedjük másnak, amit magunknak nem kívánunk.
Fölséges, egyetlen Istenem, mily titkos a te lakásod valahol a hangtalan magasságokban! Onnan büntet örökfigyelmes törvényed minden bűnös vágyakozást elvakultsággal. Vagy nem elvakultság-e az, hogy egynémelyik odaáll a bíró elé - ember az is! - nagy közönség jelenlétében - valamennyien emberek! -, s ellenségét engesztelhetetlen gyűlölettel veszejteni akarva arra ugyan gondol, hogy nyelvbotlással, apró hibával ékesszólásának híre csorbát ne szenvedjen, de azzal nem törődik, hogy mértéktelen gyűlöletében esetleg embert töröltet ki az élők sorából!
1. Ilyen iskolai rendszernek voltam én gyermekkoromban áldozata. Ez volt a gyakorlótér, ahol jobban őrizkedtem a stílusbeli hibáktól, mint az irigységtől azok iránt, akik ügyesebbek voltak, mint én.
Nyilván megvallok mindent előtted, Istenem; íme, ilyen dolgok miatt kaptam én dicséretet azoktól, akiknek tetszését kinyerni életem derék munkájának tekintettem. Nem vettem észre a gyalázat mélyébe zuhanásomat - távol a te színedtől. Milyen rút lehettem szemeid előtt! Hisz tulajdon környezetem is igen kivetőnek találta bennem különösen azt, hogy nevelőmet, tanítóimat, szüleimet folytonos hazudozással próbáltam félrevezetni. Miért? Mert igen szerettem játszani, hiábavaló színdarabokat nézni s azután újra meg újra eljátszani őket.
Loptam is szüleim éléskamrájából s az asztalról. Torkosságból, meg hogy legyen mivel lekenyereznem a gyermekeket, akik csak ilyen áron játszottak velem, pedig a játék nekik is éppen annyi gyönyörűséget okozott, mint nekem. E játékokban ostoba elsőségi vágyból gyakran csalással szereztem meg a győzelmet. Pedig társaimban éppen azt nem tűrtem, ha rájöttem, kegyetlenül lelepleztem, amit magam is elkövettem ellenük; ha ellenben engem kaptak csaláson, dühöngtem, de nem engedtem.
2. Ilyen a gyermeki ártatlanság?
Nem ilyen, Uram, kérlek, biztosan nem ilyen!
Mert éppen ezek a bűnök, amelyek a nevelődés és a tanulás, a diók, labdák, verebek korából a fejlődés későbbi idejére, a hivataloskodás és országlás, az arany, birtok és rabszolgák korába átkísérik az embert, mint ahogyan a tanító pálcáját is felváltják a nagyobb szenvedések.
Valóban, királyom, mikor azt mondtad: "Ilyeneké a mennyek országa" (Mt 19, 14), az alázatosság szimbólumát állítottad elénk a kisgyermek alakjában.
Magasztalja Istent a gyermekségében vett jókért.
Uram, legfőbb, jóságos teremtője és vezére a mindenségnek, neked, Istenünknek hálát adnék akkor is, ha csak gyermekkort juttattál volna is nékem.
Mert hiszen így is léteztem, éltem, éreztem; tudtam vigyázni épségemre, amely a teremtő, örök-titkos Egynek valami hasonlatossága bennünk. Belső ösztön erejében vigyáztam érzékeim egészségére, s jelentéktelen dolgokon járó apró gondolataim már akkor gyönyörködtettek az igazság megismerésével. Csalódni nem szerettem; emlékező tehetségem volt, beszélni tudtam, a gyengédség jól esett, fájdalomtól, nyomortól, tudatlanságtól irtóztam.
Íme, mennyi csodálatos és bámulnivaló vonás van egy ilyen kis teremtményben!
Mindez azonban az én Istenem ajándéka volt; nem magam adtam magamnak ama javak összességét, amelyek engem alkottak. Jóságos tehát az én Teremtőm. Az ő jósága rejlik bennem, őt dicsérem minden jómmal, ami csak volt rajtam kiskoromban. Bűnöm az volt, hogy nem benne, hanem teremtményeiben: magamban és a világban kerestem örömet, eszményt és igazságot s ezúton szakadt rám fájdalom, megszégyenülés, eltévelyedés. Hála neked örömöm, becsületem és bizalmam Istene, hála neked ajándékaidért! Tartsd meg nekem őket, mert velük engem magamat tartasz és módját ejted ajándékaid gyarapodó tökéletesedésének. Veled akarok maradni, Uram, hisz az is ingyen adományod, hogy vagyok.
Felserdült s belépett az ifjúkorba, de együtt a kicsapongások fertőjébe is. Két ok ragadta bűnre: természetének érzéki hajlandósága és a gonosz társaság.
Az itt tárgyalt események Madaurában és Thagastében történtek. Madaurában középfokú iskolázást kapott s megkezdte a felsőfokút, a retorikát is, - Thagastében pedig üresen töltött bizonyos időt tizenhat éves korában (370), míg a karthágói utazásra előkészült.
Elmondja, hogy része volt bizonyos gyümölcslopásban; elemzi azután a bűn lélektanát s megérti, hogy bűne nem a lopott javak miatt, hanem a bűnhöz való oktalan ragaszkodás révén volt igen szégyenletes.
Végül, szinte megundorodva a tárgytól, elfordítja róla a figyelmét s örvendezik, hogy immár Isten a célja minden lángadozásának.
Ifjúsága bűneit takargatás nélkül meg akarja vallani.
Meg akarok emlékezni minden undokságról, amit csak elkövettem, minden testi bűnről, lelkem hóhérairól. Nem mintha gyönyörűségem volna bennük, hanem azért, hogy téged szeresselek, Istenem. Szívemmel akarok fizetni szeretetedért. Keserű nekem ez az emlékezés, de még egyszer végigtekintek igen gonosz utaimon, hogy annál jobban érezzem boldogító, biztos, egyedül igaz édességedet.
Megpróbálom összeállítani magamat abból a zűrzavarból, amivé jóformán ízenként szétbomlottam, mikor tőled, az Egytől elszakadva temérdek hiábavalóságba sodródtam. Fiatal éveimben a pokol gyönyöreivel való töltekezés vágya gyulladt ki bennem s szégyen nélkül aljasodtam el válogatatlan undok szerelmi viszonyokban. Szépségem eltűnt s rothadó hulla lettem szemedben, mert csak magamnak s emberi szemeknek akartam tetszeni.
Igen belemerült a testi vágyakozások örvényébe.
1. S mi volt élvezetem? Szerelmet adni, szerelmet kapni. De engem nem elégített ki a lélek vonzódása a lélekhez: a barátság ragyogó birodalma.
Mámoros gőzök szálltak folyton testi vágyam mocsarából és ifjú erőm forrásaiból és úgy ködbe, homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és a fajtalan kívánkozás sötétsége között. Mohó iramban táncoltatták ezek tapasztalatlan fiatal mivoltomat a szenvedélyek örvényei fölött és mélyen megmerítették a bűnök hullámaiban. Rám erősödött akkor haragod, de én nem gondoltam vele. Éppen az volt felfuvalkodott lelkemnek büntetése, hogy megsüketültem gyarlóságom láncainak csörgésétől.
Mind jobban elszakadtam tőled. Tűrted. Zsákmánya, játéklabdája lettem forrongó érzékiségemnek. Hallgattál. Óh Uram, én késlekedő örömöm! Hallgattál, én meg mindig messzebb rohantam tőled, s megátalkodottan, gonoszul, riadozó fásultsággal halomra gyűjtöttem az örök szenvedések gyümölcstelen magvait.
Bár mérsékelte volna akkor valaki gyalázatosságaimat.
2. Bár hasznomra fordította volna valaki az ingerlő szépségek után való folytonos kapkodásomat! Korlát kellett volna élvezetem elé, a házasélet korlátja, ott azután megtört és elpárolgott volna ifjúságom tüzes áradata; ha már magam nem voltam elég higgadt gyermekek nemzését tekinteni célomnak: Pedig ez a te törvényed, Uram, amely halandó mivoltunknak utódokat fakaszt és van ereje letompítani bennünk a paradicsomban nem ismert vágyak töviseit! Ez is mutatja, hogy mindenható jóságod soha sincs messze tőlünk, még ha mi elrugaszkodtunk is tőled!
De megszívlelhettem volna a felhők magasságában zengő igéidet is:
- "Mindazonáltal az ilyeneknek testi gyötrelmök leszen. Én pedig kedvezek nektek" (1Kor 7,28).
- "Jó az embernek asszonyt nem érinteni" (1Kor 7,1).
- "Aki feleség nélkül vagyon, azokról szorgoskodik, melyek az Úréi, mint tessék Istennek; aki pedig feleséges, azokról szorgoskodik, amelyek a világéi, mint tessék feleségének" (1Kor 7,32-33) Ha ezeket akkor megszívleltem és a mennyek országa kedvéért mindentől elszakadtam volna, boldogabban várnám most kebledre megtérésemet.
3. Nem így történt.
Elhagytalak s beteges szilajsággal rohantam szenvedélyem árján; lábbal tapostam minden törvényedet, de büntető kezed alól ki nem menekedhettem. Melyik halandó menekülhetne? Nyomon kísért engem irgalmas haragod s tilos örömeimet igen keserű csapásokkal zavartad, hogy rávezess az ürömtelen öröm keresésére s megértesd velem, hogy ezt sehol kívüled meg nem találom.
Kívüled, Uram, ki fájdalomból faragsz nekünk törvényt; sújtasz, mert gyógyítani akarsz; halálra hajszolsz, mert nem akarod, hogy nyomorultan elpusztuljunk. Jaj, hol és milyen távol voltam én a te hazád örömeitől, földi életemnek ama nevezetes tizenhatodik esztendejében! Akkor lett zsarnokom az elszenvedett kicsapongás, én meg valóságos rabszolgája. Gyalázat, hogy a közfelfogás szinte szabadságlevelet ad az ilyen viselkedésnek, amelyet pedig törvényed szigorú tilalom alá rekeszt!
A hozzám tartozók nem gondoltak arra, hogy házassággal akasszák meg süllyedésemet. Persze, mert csak azzal törődtek, hogy nagyszerű beszédeket készítsek s hallgatóimat szónoki tudásommal meg tudjam győzni.
1. Abban az évben félbeszakítottam tanulmányaimat, mert visszahívtak a szomszéd Madaura városból, ahol egy idő óta a szabad tudományok és szónoki készség elsajátítása céljából tartózkodtam. Költségeket gyűjtögettek, hogy a sokkal messzebb fekvő Karthágóban folytathassam tanulmányaimat. A terv inkább atyám nagyralátásával, mint vagyonával volt arányos, mert csak vékony jövedelmű thagastéi polgár volt.
Kinek szólnak e vallomások?
Nem neked, én Istenem, hanem az én fajomnak a te színed előtt, az emberi nemnek, akármilyen kis töredékének akad is majd kezébe ez az én könyvem.
És mit akarok?
Azt, hogy magam is, meg aki ezt olvassa, az is, elgondolkozzunk azon, micsoda mélységekből kell és lehet hozzád kiáltani! Mert te meghallgatsz készségesen, csak a szív legyen töredelmes, csak a hit legyen az élet fundamentuma!
2. Mindenki magasztalta akkor atyámat, hogy vagyoni erején felül is minden áldozatot meghoz, amire csak fiának tanulmányai folyamán a messze idegenben szüksége lesz. Sokkal gazdagabb polgárok nem is gondoltak gyermekeik érdekében ekkora áldozatra. Pedig atyám ugyan nem törődött azzal, tetszik-e a fejlődésem Istennek, vagy hogyan állok a tisztaság dolgában - csak jó szónokká fejlődjek -, ha elvadulok is művelésed híján, Istenem, szívem kertjének egyetlen igazi és jóságos gondviselője.
Mikor 16-dik évemben anyagi zavarok miatt bizonyos időt iskolai tanulmányok nélkül a szülői háznál semmittevésben töltöttem, egészen elborítottak felburjánzó testi vágyaim, s nem volt gyomláló kéz, amely őrködött volna fölöttem! Sőt mikor egyszer atyám a fürdőben érni kezdő ifjúságom érzéki gerjedezését észrevette, mintha már unokáiban gyönyörködnék, örömmel tett róla jelentést édesanyámnak. Öröme ugyanaz a mámor volt, amelyek ködében ez a világ téged, teremtőjét el szokott feledni és megittasodva gonoszul megbomlott akarata pokoli borától helyetted a teremtményt szokta szerelme tárgyává tenni.
3. Elkezdted azonban már építeni templomodat, raktad immár szent hajlékod alapjait anyám lelkében. Atyám csak jelölt volt még s az sem régóta. Jelentésére jámbor anyám igen megriadt és aggódni kezdett, mert ha nem voltam is még keresztény, igen féltett azoknak gonosz útjaitól, "akik nem arccal, hanem háttal fordulnak feléd" (Jer 2,27).
Én szerencsétlen! Merjem-e mondani, Istenem, hogy szótlanul nézted, mikor fokról fokra távolodtam tőled? Csakugyan néma lettél volna? Hát a hűséges szolgálód: anyám ajkairól fülembe hangzó intelmek nem a tieid voltak? Fájdalom, nem tudtak úgy a szívemig hatolni, hogy meg is fogadtam volna őket.
Az volt fő gondja, s jól emlékszem, négy szem között mekkora aggodalommal óvott, hogy testi bűnt el ne kövessek s különösen más feleségére szemet ne vessek. Akkor mindezt asszonyi szóbeszédnek vettem s restelltem volna törődni vele. Pedig mind a te intésed volt; tudatlanságomban azt hittem, te hallgatsz s csak anyám beszél. Pedig ő a te tolmácsod volt s benne téged vetettelek meg, én, az ő gyermeke, szolgálód fia, szolgád.
4. Nem tudtam.
Olyan vakon rohantam vesztembe, hogy szégyenlettem kevésbé romlott mivoltomat, mikor társaim hetvenkedve emlegették "sikereiket". A legromlottabb hősködött leghangosabban; így nemcsak a bűn ingere csábított, hanem még az elismerésé is.
Szabály, hogy a bűn zsoldja a feddés.
Én meg éppen ellenkezőleg azért iparkodtam gonoszabb lenni, hogy társaim le ne nézzenek; s ha nem tudtam velük a romlottságban lépést tartani, inkább hazudtam nekik, hogy ezt is, azt is elkövettem, csakhogy kevesebbre ne becsüljenek, mert kevésbé voltam romlott, s gyávának ne tartsanak, mert nem fetrengtem annyira a piszokban, mint ők.
Ilyen társakkal forogtam ama Babilon utcáin s fetrengtem sarában, mintha illatos víz vagy drága balzsam lett volna. A legközepébe tiport bele láthatatlan ellenségem, hogy beletapadjak; újra és újra elcsábított, mert magam is akartam.
5. Anyám kimenekülve e Babilon közepéből, de tépelődve, elhagyja-e egészen, szívemre kötötte ugyan, hogy tisztán éljek, de mikor férjétől híreket hallott rólam, nem törekedett egész erejével arra, hogy legalább házas viszony keretei közé szorítsa azt, amit jelen romlásom és jövő veszedelmem okának ismert meg bennem, ha már elevenig ható vágással nem lehetett legyógyítani rólam.
Nem sürgette, mert attól tartott, hogy a feleség csak akadék lenne előhaladásom útján. Nem azon, amelynek irányában az örök életet hitte és várta, hanem tudományos fejlődésemen. Ebben mindketten erős vággyal reménykedtek; - apám azért, mert terád szinte soha, reám pedig csak hívságos reményekkel gondolt; - anyám pedig azért, mert úgy vélekedett, hogy rendszeres, tudományos kiképzésem nemcsak semmi akadálya, hanem segítsége lesz hozzád térésemnek. Legalább így gyanítom, amint most emlékezetembe visszaidézem szüleim gondolkodásmódját.
Játék dolgában is mértékes szigor helyett akkora szabadságot engedtek, hogy könnyelműségem különböző bajokba rántott; minden dolgomban valami köd burkolta el előlem Istenem, a te igazságod fényét, s mint buja földből nőtt, nőtt gonoszságom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!