Gárdonyi Géza: A LÁTHATATLAN EMBER

A LÁTHATATLAN EMBER

TÖRTÉNELMI REGÉNY

---

ELŐSZÓ,
AMELY UTÓSZÓNAK IS OLVASHATÓ

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

- Én is.

És némelyek hozzáteszik:

- Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.

Hát én volnék az a Zéta. S bizony mondom: nem ismer engem senki. Igaz, hogy könyvtárosa vagyok a császárnak, és hogy Priszkosz szeret engem, de bölcs ember nem vagyok. A becsületem se folt nélkül való. És hát emberszeretetről szólhat-e az olyan, aki ölt?

Öltem. Embert öltem, nem is egyet: százat. Loptam is, csaltam is. Mindezt megírtam ebben a könyvemben, mintha gyónnék. A bölcsességemet is megítélhetik ebből, vagyis a bolondságomat, amelynél nagyobbat ember még nem követett el ezen a világon.

Azután mondják meg majd ők is, hogy ismertek-e engem. Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem. Még Dzsidzsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrzőangyalom, s nyitva előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Egy leány tanított erre engem.

1

Tizenkét esztendős voltam, mikor apám eladott. Rabszolgának. Mint ahogy a csirkét eladják vagy az ebkölyket vagy a szamárcsikót. Nem panaszolom: sírva cselekedte.

Trákiában laktunk, a keletrómai birodalomban, és adóért sanyarták. Abban az időben kezdték a hunok adóját kihasogatni az emberek bőréből. A világ a hunok nevével volt tele.

- Jönnek a hunok. Hallgass! - ijesztette síró gyermekét az anyja.

- Hunokkal álmodtam - morgott, aki kedvetlenül ébredt.

A szegény trák embernek elhajtották a marháját, hogy a hunok ne őket egyék meg.

Anyám akkoriban került a temetőbe. Hat gyermek maradt a házban meg egy tehén. Apámnak nem volt más választása, csak az, hogy vagy engem vigyen a vásárra, vagy a tehenet.

Engem vitt el.

Elhajóztunk Konstantinápolyba. Apám bemeszelte a lábamat, és fölállított a piacon a pallóra, ahol a többi rabszolga is állott.

Volt ott ilyen magamkorú fiú harminc is.

Engem először egy ruhakereskedő kérdezett meg, utána egy zöld selyemkendős öregasszony. Apám tíz aranyat kért értem. Ellegyintették. Nevették.

Azután egy tógás úr jött, büszke, nagy szál ember. Két rabszolga vert neki utat a nép közt. Attól az apám csak két aranyat kért. Az úr megadta.

Apám akkor sírva fakadt és megcsókolt:

- Isten veled! Emlékezzél meg rólam, ha kedvez a szerencse. Mert azért adtalak olcsón ennek az úrnak, hogy a szerencsének mindig az útjában légy.

Soha nem láttam többé az én jó édesapámat.

Az úr, aki megvett, nagyméltóságú, barna ember volt. A fejét úgy forgatta, mint a sziklán ülő sas. Lábát úgy rakta, mint a trák legény húsvétkor, mikor új saruban megy a templomba.

Maksziminosz volt a neve.

Ahogy hazaérkeztünk, engem először is megfürösztöttek, és szép fehér ingbe öltöztettek. A derekamat fekete szíjjal övezték át. Azután Maksziminosz úr magához intett, és bevitt a kertjébe.

Három gyermek játszott ott egy platánfa alatt.

- No, itt a rabszolgátok - mondotta Maksziminosz úr -, Teofil a neve.

A gyermekek akkoraformák voltak, mint én. Kettő idősebb valamivel, az egyik fiatalabb. Hasonlítottak az apjukra, már amennyire tücsköket lehet egybehasonlítani valami bivallyal.

A tücskök örömmel szemléltek végig. Én is megvidultam - hiszen csak játszópajtásnak kellek! Azonban csakhamar megismertem, hogy milyen pajtásnak. Hát olyan pajtásnak, mint amilyen pajtás a bárány vagy a kutyakölyök vagy a macskakölyök a vásott emberkölyöknek.

Kiállítottak célba, és citrommal dobáltak.

- Ugorj, no!

Ugrottam. A játék mulatságos volt, míg el nem találtak. Azután már csak nekik volt mulatságos. Később már el is bődültem, és lefeküdtem a gyepre. Akkor aztán csalánnal verték a lábam meztelenjét. Megbőszültem: rárohantam a legnagyobb fiúra, és úgy löktem egy fának, hogy a feje koppant.

A fiúk elképedtek. A legöregebb megfordult és befutott: a nevelőt hívta. Már akkor én is éreztem, hogy hibás vagyok valamennyire. De gondoltam, hívjanak bárkit, megmondom, hogy hogyan bántak velem a gonoszok!

A nevelő csakhamar ott termett. Amint megértette, mi történt, elmeresztette rám a szemét.

- Uram - sírtam neki -, ezek a fiúk bántottak engem.

- Nem vagy-e rabszolga?! - ordította az arcomba.

Irtózatosan összevert. A házból a többi rabszolga is odafutott. Az egyiknek korbács volt a kezében. Az is megvert, de úgy, hogy a vér minden csapásán kiserkedt a bőrömből.

Aznaptól fogva örökös nyaggatás volt a sorsom. Ha talán elfojtom a szenvedéseim kitörését, megunják, de én akkor alig tízesztendős voltam, s abban a korban nem színlel még az ember. Nem bírtam mást mutatni, csak a fogam haragos fehérét. Az ellenkezésem mulattatta őket. A rabszolga haragszik - milyen kacagtató!

A láncra kötött kutyával ingerkedik így a gyermek.

Azt nem mondhatom, hogy az apjuk és anyjuk előtt is cudarkodtak velem, csak mikor magunkban voltunk, vagy ha csak a többi rabszolga látta. Mennyire kivetkőzik a rabszolga az emberségéből, ott láttam. Egyik se merte őket megszólni, sőt inkább velük nevettek. Kedves mulatságuk volt, hogy bekenték sárral vagy még utálatosabb mocsokkal az arcomat, vagy kötelet kötöttek a nyakamba, s hóhérosdit játszottak.

- Akasszuk fel!

A nagyobbik fölhágott a fára, és engem fölfelé húzott. A kisebbik fogta a kezemet hátul. A kétségbeesésem és az ordításom volt a mulatságuk.

Vagy azt mondták:

- Játsszunk vak koldust.

Bekötötték a szememet, és a szökőkúthoz vittek. Háttal állítottak a medencének, s átlöktek a vízbe.

Vagy kutyát kötöttek a hátamra, s verték. Az eb a nyakamat és fülemet harapdálta.

Vagy összekötötték a két lábamat, s kényszerítettek, hogy ugrálva járjak. Mikor a rózsabokrokhoz érkeztünk, belöktek a tövises bokrok közé.

Vagy mikor tengerparti sétán kísértem őket, bedobták a pálcájukat a tengerbe:

- Hozd ki!

Nekem az nem volt nehéz: úgy úsztam, mint a vidra. Hanem mikor megfordultam, hogy kifelé ússzak, kaviccsal dobáltak.

Otthon az ételembe beleköptek, vagy szemetet szórtak belé. Az ágyamba sündisznóbőrt rejtettek, a lepedőm alá. A hajamat leöntötték ragasztóval.

És nekem mindezt tűrnöm kellett, mert rabszolga voltam.

Sokszor kértem őket sírva:

- Úrfiak, játsszunk szépen, ne kínozzatok engem. Én sok játékot tudok.

Tudtam is, játszottunk is. De aztán, ha megunták, megint csak az én jajgatásom volt a legérdekesebb játékuk.

Tán tíz napja voltam már ott, mikor egy délben sietve megettem az ebédemet, s elbújtam. A kertben bújtam el. Gondoltam, nem jövök elő, míg csak a tanítójuk nem hívja őket. Bebújtam egy sűrű tamariszkuszbokor alá, és elaludtam.

Nem tudom, meddig aludtam ott: valami nagy kínra ébredtem föl. Az egyik lábam égett. Gyaluforgácsot tettek a lábam fejére, s meggyújtották. A három fiú szinte sikítozott a nagy nevetésben.

Kiugrottam a bokrok alól, s nekik rontottam. Egyiket jobbra, másikat balra löktem. A harmadikat pofon csaptam, megtépáztam. A három kölyök háromfelé esett, magam is a fűre hemperedtem, és sírva nyálazgattam a lábamat.

Az ordításra előfutottak a házbeliek. Az úr a ház erkélyén ült egy vendégével. Ő is lekiáltott a kertbe:

- Mi az?

Válaszul az egyik rabszolga megragadott, és odavonszolt az erkély alá.

- Ez a kölyök - mondotta - veri az úrfiakat!

Láttam, mint sárgul el a gőgös nagyúr. Láttam, hogy a vendég iránt való tekintetből mint nyeli vissza magába a mérget, s miként int a fejével, hogy vigyenek el. Ebben az intésben benne volt az is, hogy megkorbácsoljanak.

- Uram - sírtam a térdemre esve -, tűzzel égették a lábamat!

De a rabszolga elhurcolt.

Akkor annyira megvertek, hogy mozdulni se tudtam. Csak a könnyeim folytak szüntelenül.

Talán négy nap is beletellett, mire fölkelhettem, kivánszoroghattam.

Gondoltam: délelőtt van, az úrfiak tanulnak, és ilyenkor nincs a kertben senki. Hát lementem, és lefeküdtem a gyepre, a napra. Mert a beteg állat szereti a napfényt.

Ahogy ott nyugszom, látom, hogy a kertben az az idegen, kövéres úr sétál, aki az úrral akkor az erkélyen beszélgetett.

Csak egyedül sétált és gondolkodón. Amúgy is olyan fejfájós homlokú ember. A ruhája tejfelszínű ünnepi tóga, nem olyan széles szegésű, mint a szenátoroké, de azért olyanféle.

Gondoltam: most már nem kelek föl. Ez nem házbeli, ez nem bánt engem.

A kövéres úr megállt előttem.

- Beteg vagy, kisfiú?

Erre a jóságos hangra megeredt a könnyem.

- Ó, uram - feleltem, mintha csak apámnak panaszkodnék -, igen megvertek. És különösen a kupám fáj, és a hátam is nagyon fáj, és a lábam csupa fájdalom.

S leeresztettem a hátamról az ingemet. Csupa seb volt a testem, és kék-zöld az ütésektől.

S ahogy ő szótlanul nézett, gyermeki bizalommal sírtam a panaszomat tovább:

- Úgy bánnak velem, mint a kutyával, de még rosszabbul. Tüzet raktak a lábamra, aztán azon nevettek. Senki se büntette meg őket. Azután, mikor ott feküdtem összeverten az udvaron, ők is rám estek, rugdostak, vertek: "Nesze! nesze! Kell pofon? Nesze!" Ó, uram, meghalok én itt ebben a házban, érzem, hogy meghalok!

Amint így sírdogálom a keserveimet, egyszer csak ott terem Maksziminosz úr, és üdvözli a vendégét.

Az is kezet nyújt és szól:

- Nem adnád el nekem ezt a kis rabszolgát?

- Szíves örömest! - felelt Maksziminosz. - Igen lekötelezel, ha értéktelen kis ajándékomnak tekinted.

- No, úgy nem - válaszolta a vendég -, hanem itt egy arany, hogy színe legyen a vételnek.

- Ahogy akarod - felelte Maksziminosz udvariasan.

Darabig a kertben járkáltak még, és beszélgettek. Azután a kövér úr kézen fogott, és elvitt magával három-négy utcán át egy kétemeletes kis házba. Csak faház, de szép, s az alsó harmada mégis kőből épült.

Azt a napot soha el nem felejtem. S az én jó megmentőm Priszkosz rétor volt.

Magányosan élt a ház alsó felében a könyvei és írásai között, csupán egy ősz görög asszony volt a gondozója. Az az asszony fölvitt engem a második emeletre. Ágyba fektetett, és olajjal kent be fejemtől sarkamig..

Mikor teljesen fölépültem, Priszkosz két öltözet ruhát csináltatott nekem. Az egyik ünnepi, gyapjúból szőtt fehér ruha volt, zöld selyemmel szegett. A másik köznapi ruha, közönséges vászonból való.

Reggelenkint az asszonynak segítettem a bevásárlásban, azután iskolába mentem. Délután a szebbik ruhát öltöttem magamra, és a császári palotába kísértem el a gazdámat. Többnyire papirostekercseket vittem utána a hónom alatt. De milyen büszkén vittem!

A gazdám jó ember volt. Néha meg is simogatott, és megveregette az arcomat. Néha tréfából Zétának* nevezett. Aztán, hogy ezt az asszony is hallotta, ő is Zétának hív. Utoljára rajtam maradt a Zéta név.

Később, hogy az asszony elöregedett, az én dolgom is megszaporodott. Nekem kellett a gazdám ruháit tisztogatnom, a saruit festenem. Én jártam a piacra, a boltba. Az én dolgom volt a lámpás megtöltése, a söprés, porolás, mosogatás is. S én minden dolgot szívesen teljesítettem.

A gazdám évről évre jobban kedvelt. S különösen azért, hogy a könyveit, iratait érdeklődéssel gondoztam, porolgattam, tisztítgattam. A tanítóm figyelmeztette egyszer, hogy valami ritka erős a memóriám. Az uram megpróbált: elolvasott előttem két sort Homéroszból. Aztán négy sort, aztán hat sort. Elmondtam neki hibátlanul. Magam se tudom, hogy hogyan van, de a szavak úgy beleragadnak az elmémbe, hogy amit figyelemmel hallok vagy olvasok, azt többé el nem felejtem. Már a harmadik esztendőmben másolásokra fogott.

Nagy javamra vált az. A császári könyvtárban csupa tanult ember másolt. Sok jó tanáccsal segítettek azok nekem, s a beszélgetéseikből is sokat tanultam.

Tőlük tudtam meg azt is, hogy a rabszolgának a nyolcadik évi rabsága után szabadsága akad. De van olyan rabszolga is, amelyik örökre le van kötve az urához. Én nem tudtam, hogy melyik rendbe tartozom, s nem is kívántam elszakadni a gazdámtól. A lefolyt nyolc éven igen összeszoktunk. A gazdám akkor már nemcsak a szolgálataimért szeretett, hanem azért is, mert filozófiai és történelmi témákról is beszélgethetett velem. Ismertem Platót, Arisztotelészt, Hérodotoszt, Plutarkhoszt, Szvetóniuszt, a filozófusokat, grammatikusokat, kicsiben-nagyjában minden tudományt ismertem. A gazdám mindig tőlem kérdezte írás közben a helyneveket, a dátumokat, az évszámokat. A császári levéltárban is én lettem lassanként az eleven kalendárium, a földrajzi szótár és a névlajstrom.

Egy reggel különös nekem, hogy a gazdám nem szól. Én szoktam őt beretválni, s én szolgáltam be a reggelijét is. Aközben mindig elmondta, mit álmodott, s bár egyikünk se hitt az álmok jelentésében, mind a ketten találgattuk, hogy ugyan mit jelent.

Hát mondom: egy kora tavaszi napon nem szól hozzám semmit. Már a reggeli tejet is betettem az asztalára, és szokás szerint megkérdeztem:

- Hogy aludtál, uram? Mit álmodtál az éjjel?

De erre se felelt. Néha rám pillantott, és gondolkodó volt a tekintete, szinte szomorú.

Mi lelhette? - tűnődtem magamban. - Hibáztam volna valamiben? Soha nem mulasztottam én el semmit a dolgaimban.

Végre megszólalt:

- Mennyi a pénzünk, Zéta?

- Mint tegnap, uram: hetvenöt szolidus és háromszázhárom szesztercius.

- És a vörös bőrzacskóban?

- Kilencvenhat szolidus, vagyis egyfontnyi aranynál valamivel több.

Az a bőrzacskó külön fülkében rejlett. Egy fából faragott Jézus-fej volt az elfödője.

Arról a zacskóról azt mondta egyszer a gazdám, hogy tartozik egy embernek, azé. A nevét nem mondta, és én nem is kérdeztem. A pénzt különben mindig én tartottam számon.

- Add ide a vörös bőrzacskót - intett bágyadtan. - Tégy még hozzá négy aranyat, hogy legyen száz.

Odatettem neki a pénzt az asztalra.

Gondolkodva sétált föl és alá a szobában. Én az ajtó mellett álltam, és nyugtalanul vártam: mi a hiba a pénzek körül. Akkor már nem volt kövéres, s ha kedvetlenítette valami, mély ráncok verődtek amúgy is fejfájósan barázdált homlokára.

Egyszer aztán megáll, és rám néz:

- Zéta fiam, tudod-e, mi nap van ma?

- Szombat - feleltem készségesen -, április harmadika. Ezen a napon alapította Antiókia városát Szeleukosz Nikátor. Ezen a napon kezdődött Nagy Heródes fiainak az uralkodása. És ezen a napon halt meg némelyek szerint a mi urunk: Jézus.

- Igaz - bólintott rá Priszkosz.

És keresztet vetett magára. Tovább sétálgatott a szobában. Aztán megint megállt.

- Ott van a naplóim között a 440-ik év. Törd fel a pecsétet, és nyiss rá április 3-ra. Olvasd el.

Kivettem a kis iratcsomót. Levertem róla a port. Fölbontottam, és olvastam hangosan:

Reggel a császár hívatott magához. Hosszan tanácskoztunk a margusi békekötésen. A hunok királyára ugyan nem kötés, csak ránk, mireánk! Jaj, ennek az országnak, ha az a barbár felénk fordítja a lova fejét! Délután Maksziminoszhoz mentem. Ott egy kis rabszolgát találtam. Embertelenül bántak vele. Magamhoz váltottam. A neve Teofil.

A hangom elhalkult az utolsó sorokon. Zavarodottan néztem a gazdámra.

- Ma nyolc éve ennek - nézett rám Priszkosz nedves szemmel -, szabad vagy.

Mintha mellbe vágtak volna - de angyal kezével.

Csak néztem, nyitogattam a szememet: ébren vagyok-e?

Priszkosz fölvette a bőrzacskót:

- Íme, ezt neked raktam félre. Mától fogva süveget viselhetsz, házasodhatol, magad ura lehetsz, vagy beállhatsz katonának. Mától fogva csak annak köszönsz, akinek akarsz.

A szemem könnybe lábadt.

- Ó, jó uram - rebegtem térdre esve -, ne küldj el engem! Ne adj nekem pénzt! Hadd maradjak, ahogyan voltunk!

- Kelj föl - pillogott az öreg elérzékenyülten. - Jól van, no...

Valami szépet akart mondani, láttam a szeméről meg az ajka mozgásáról, de csak mosolygott és pislogott, és a fejét csóválgatta:

- Hát ilyen bolond ember vagy te?

Könnyezve feleltem:

- Neked köszönhetem, uram, hogy kiemeltél az állati sorból! Neked köszönhetem, hogy világossága van az értelmemnek. Nem korbáccsal neveltél, hanem jó szívvel. Szép ruhában járattál, asztalodhoz ültettél. S nem te tanítottál-e arra, hogy az ember csak a szívével érdemelheti meg az ember nevet?

Bólogatott:

- Jó, jó, kedves fiam. - Aztán elmosolyodott. - Hát eljössz-e velem a barbárokhoz?

- A barbárokhoz?! - S a szívem eldöbbent: - Átillához?

- Oda ám, a lidérc egye meg! - felelte a fejét csóválva Priszkosz. - Egypár nap múltával oda kell utaznunk.

Leült, és maga elé bámult.

- Átillához? - ismételtem, mintha álmodnék.

Mert ez az újság hihetetlen volt nekem. Az uramat máskor is küldözte a császár, ahová okos ember kellett, de hogyan küldheti a vadak közé?

Azonban csakhamar megvilágosodott nekem a gazdám szava. A minap hun követek érkeztek a császárunkhoz, Theodóziuszhoz. Nagy süvegű, rút, barna emberek. Tigrisbőr és párducbőr a hátukon. A képük is olyan, mintha valamikor tigrissel csókolództak volna. De a sok aranylánc úgy ragyogott, zörgött a mellükön, hogy ámulat volt nézni. Voltak valami öten. Az uramat minden órában hívatták az udvarhoz, vagy hozzánk szaladgáltak. Hol Krizafiosz jött, a kappanember, hol Maksziminosz, a császár tanácsosa, hol Vigilász, a császár tolmácsa. A házunk olyan volt néha, mintha csendes őrültek háza volna. De a császári palota még inkább. A nagyméltóságú urak mindenütt suttogtak-buttogtak, s a szemükben hol aggodalom borongott, hol pedig ravaszság csillogott.

A hun urak levelet hoztak a császárnak. A levélben Atilla azokat a szökevényeket követelte, akik a római birodalomban lappanganak. Továbbá azt követelte, hogy az Iszter (Duna) mellékén ne szántsanak-vessenek a császár népei, mert az a föld az övé, és ahogyan fegyverrel szerezte, fegyverrel meg is tartja. Végül az volt a kívánsága, hogy a vásár ne az Iszter partján legyen Illíriában, hanem ötnapi járással beljebb: Naiszoszban, a két birodalomnak a határán.

Én is ott álltam a palotában, mikor a hun követek a levelet odanyújtották. Az uram mögött álltam, és láttam az udvart sápadt képűnek, míg Vigilász tolmács a levelet mondatról mondatra fordította.

A császár megkönnyebbülten lélegzett, mikor Vigilász a levél végére ért, ahol Atilla jó egészséget kívánt a császárnak.

Némi okoskodással gonosz humort lehetett volna ebben gyanítani, de törődtek is ők a szófejtéssel! A fő az, hogy Atilla nem nyergel.

A császár fölemelte a fejét, és szinte alázatosan nézett az öt mord hun követre:

- Van-e még valami izenete őfelségének?

A főkövet, Edekon, egy nyalka bajuszú ember, felvágta a fejét:

- Van. Azt izeni, hogy máskor, ha követeket küldesz hozzá, ne holmi egytógájú fráterek legyenek azok, hanem országod fő-fő jelesei közül valók: szenátorok vagy legalábbis konzulok.

S ahogy a hun szólott, mintha csak ő volna a császár, Theodóziusz meg az Atilla kengyeltisztítója.

A császár mindenre nyájasan bólintott, azután rábízta a követeket Krizafioszra, hogy míg a válasz készül, kenje őket vajjal.

A válasz napokig készült, s az én jó uramnak ami fekete volt még a hajában, az is megőszült belé. Láttam, hogy miket ír, mert hiszen én tisztáztam neki. Ha a betűk mozogni tudnának, a válaszunk betűi térden csúsznának Atilla szeme elé. Gyalázat a neved, alázat! A művelt Európa hajlong a barbár Ázsia előtt!

A császár alázatosan könyörgött Atillának, hogy ne engedje a népét becsapkodni a római birodalomba, meg hogy egy végleges békekötés végett küldje el a fővezérét.

Mindez villámként futott át az emlékezetemen, s kérdem az uramat:

- És kivel mégy, uram, ha szabad tudnom: kit küld a császár? Krizafioszt, ugye?

Priszkosz a fejét rázta:

- Nem, egy jobb képű embert: Maksziminoszt.

Tehát az első gazdámat.

- Követlek, uram, ahová mégy - bókoltam szívem igaz érzésével -, aztán talán nem is olyan fekete az a hun, mint amilyennek festik!

- Gondold meg! Most már ha maradsz is, szabad vagy, Zéta: nem rendelkezek veled. Gondold meg.

- Meggondoltam, uram.

- Azok az emberek vért isznak, embervért! A csatában fölhasítják az elesett ember mellét, és a fogukkal harapják ki belőle a még dobogó szívet!

Éreztem, hogy elsápadok. A vértől mindig irtóztam, ha csak emlegették is. Azonban az uramat annyira szerettem, hogy ha maradást parancsolt volna, akkor is elmentem volna utána.

- Veled megyek, uram - feleltem -, követlek akár a világ széléig.

- No, derék - mosolygott az öreg -, hát akkor csak szedd össze, fiam, amiket gondolsz, hogy elvigyünk. A virágaimat add ki az asszonynak. A szobát bezárjuk. Aztán nézd: itt van tíz arany. Ezen végy mindenféle fűszert, amit az egyiptomi kalmárok árulnak, meg egynéhány krokodilusbőrt meg piros szattyánt, rézgyűrűket, fülbevalókat, mindent-mindent, amiről gondolod, hogy a vadak közt hasznunkra válik. De hát igazán eljössz velem?

- Ó, uram - feleltem most már a szívemnek minden melegével -, az árnyékod is inkább elhagyhat, hogysem én elhagyhatnálak!

2

Már ugyan kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a lovainkat. Fűzfák, nyírfák már javában bontogatták a levelüket, s a rétek és legelők, mintha nagy zöld bársonyszőnyegekre tojássárgáját szórt volna szét valami mérföldeket lépő óriás.

Tíz sátorral voltunk mindössze. Az egyik Maksziminoszé, az első gazdámé. Ő a császárnak a valójában való követe. A másik sátor Priszkoszé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó szemű, vézna emberé, aki már máskor is járt Atillánál. A többi hitvány sátor a szolgáké, s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, aki egy rokona kiváltása végett csatlakozott hozzánk, Maksziminosznak az engedelmével.

Egy nyíllövésnyire előttünk az a katonaság haladozott, amelyik Atillának a tizenkét szökevényét kísérte, s azokkal együtt verték az út porát előttünk a hun követek is.

Az úton persze érdeklődtünk a hun nyelv iránt, hogy miféle ebnyelv. Vigilász meg Rusztikiosz tanítgatta is az urakat, de én, szegény Senki Pál, nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen amit fülheggyel elkapogattam a tanításukból, az volt az enyém.

Vigilász ügyes tanító volt különben: mindig hunul mondta a kérdést, s az uraknak a kérdés ismétlésével kellett felelniük.

- Mi legel ott a mezőn?

- Ott a mezőn birkanyáj legel.

Eleinte persze csak szavakat kérdezett:

- Mi ez?

S a köpönyegére mutatott.

- Esz van keppenjekk! - felelte Maksziminosz.

- Esz van kepenyökk - felelte a gazdám.

- Se nem keppenjekk, se nem kepenyökk - korrigált Vigilász -, hanem köpönyeg.

Az ilyeneken nevettek is.

- Hordja el a manó ezt a barbár nyelvet, ki tanulhatja meg, ha nem az anyja emlőjéből szopta?

De nekem volt rá kedvem.

Engedelmet kértem az uramtól, hogy hadd járjak elöl a szökevények mellett: valamelyik hunnal összebarátkozok - még tán hasznunkra is válik.

Priszkosz maga kísért el a századoshoz, és megkérte, hogy hadd járjak a szökevényekkel: hadd beszélgessek velük.

Csakhamar kinéztem magamnak egy forradásos arcú kis hun legényt. Mert valamennyi hun, mind forradásos arcú az. Mégis hát látszott, hogy fiatal, s az egykorúak könnyebben megértik egymást. Darabig szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem szép nyájasan:

- Quid nomen tibi est? (Mi a neved?)

A hun rám fordította apró fekete két szemét. Láttam, hogy nem érti. Egy szelet kenyér volt nálam. Odaadtam neki. Gondoltam: a kutyát is kenyérrel édesgetjük magunkhoz. És kérdeztem tőle hun szóval:

- Mi ez?

A hun elmosolyodott.

- Nem vagy-e görög? - mondotta idegenesen ejtett görög szóval. - Mért szólsz nekem hun nyelven, holott nem tudsz hunul?

- Tanulni akarni - feleltem kérőn, barátságosan.

De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel, itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít.

Mindjárt az első napon fölírtam valami száz névszót meg néhány köszöntést, szólásformát: - Jó napot adjon Isten! - Erőt, egészséget! - Isten áldja meg! - Kérem. - Köszönöm. - Bocsánatot kérek! - Merre az út? - Nem harapós-e a kutya? - s más efféléket.

Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak:

- Jó estét kívánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?

Rusztikiosz nevetett.

- Nézzék már - mondotta az uraknak -, ez a fiú reggel óta megtanulta a hun nyelvet.

- Csak tanuld, Zéta - biztatott örömmel a gazdám -, ki tudja, mire jó?

S én oly buzgón tanultam, mintha a másvilágon is csak a hun nyelvvel lehetne boldogulnom. Ó, én vak szamár! Micsoda hévvel dolgoztam a szerencsétlenségemen!

A hunomtól néhány nap múlva már megtudtam, hogy Deél a neve, s hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig Atilla fővezérének a testvéröccse.

- Hát aztán mi rosszat követtél el - kérdeztem -, hogy olyan nagy zsírosfazék mellől kellett elugornod?

A legény búsan hunyt a szemén.

- Nem kővettem el én semmi különöset.

- Mégis...

- Csak éppen hogy... van annak egy leánya...

Elmosolyodtam:

- Hát persze, beleszerettél.

- Ki tehet arrul?

- És a leány is szeretett?

- Nem is beszéltem vele soha.

Nem szívesen nyilatkozott. De ebéd után egy kobak bort juttattam neki, s azzal megoldottam a szíve lakatját.

- Mondd el már, Deél, hát hogyan történt. Ha nem is beszélhettél vele. Mégiscsak valami rosszat cselekedtél?

Sóhajtott:

- Semmit. Írattam egy szerelmes vesszőt. Becsempésztem hozzá.

- No, nagy bolondság volt! De mi az a szerelmes vessző?

- Nálunk csak a fejedelemnél írnak papirosra. A nép vesszőre ír. Arra se tentával, hanem késheggyel. Hát én is metszettem egy csipkerózsavesszőt, és elvittem Bogár táltoshoz.

"Ródd rá szépen - mondtam neki -, amit legény szokott mondani a lánynak. De mégis leginkább, hogy az szereti őt, aki rá se nézhet."

Hát a táltos fel is rótta szépen: "Szereti az fű az csillagot, de a csillag messze fenn ragyog. Jaj, a csillagos ég de magos! Szegény födi fűszál harmatos."Így összeszedte a szavakat takarosan. Értik a táltosok. A leánynak a nevét persze nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem neki megmondani, az ebattát, hogy az én nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki aztán a veszedelem.

- Az anyja kezébe került.

- Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett, és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Az oroszlán ordítana úgy, ha tüzes vasat szúrnának a vékonyába.

Megcsóválta a fejét.

- Ha történetesen este nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.

- És a leány szép?

Deél a levegőbe legyintett, és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.

Mosolyogtam rajta. Valami kövér libuska lehet az a szépség.

- De hát nézd, Deél barátom: ha olyan nagy úr az apja, úgysem adták volna neked.

- Bizony nem azt.

- Csodálom, hogy te, ilyen eszes létedre, ilyen őrültséget cselekedtél.

Hallgatott, pillogott. Fölhajtotta a kobakot.

Tovább vallattam:

- Hogy hívják azt a leányt?

Csak azért kérdeztem, hogy egy hun női nevet halljak.

- Emőnek - sóhajtott szomorúan.

- Emő? Furcsa név. Hallod - mondom aztán elgondolkodva -, én is csak olyan szolga vagyok, mint te voltál. De ha az én gazdámnak lánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.

Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas már neki ez az ügy, hát másra fordítottam a beszélgetést.

Hogy a határra érkeztünk, lovas hun vezetők csatlakoztak elénk, s erdőkön, hegyeken kalauzoltak át bennünket.

A harmadik héten sík földre jutottunk, s azontúl mindig síkon jártunk. Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam, s a hunokkal való beszélgetés öröm volt nekem.

Végre eljutottunk Atilla első telepére. Azt gondoltam, hogy valami nagy barbár várost látok majd és sok vadembert. De bizony csalódtam: béke idején szanaszéjjel él a nép, s Atilla körül csak az urak rajzanak.

A hun nép pedig nem házakban lakik, hanem sátrakban. És éppenséggel nem harapós népség.

Sok falun haladtunk át, s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején húzódnak be, akkor is csak az asszonyok meg a betegek.

- Nem értem - mondottam Deélnek. - A ház télen-nyáron jobb a sátornál. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Minden holminkat jobban elrejthetjük. Kincsünket is.

Deél a fejét rázta:

- A ház egy helyhez foglalja az embert. Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban hálnék. A sátor jobb. A sátor velem jár. A sátoros ember ott él, ahol akar. Nagy a világ és szép. Mán énnekem kicsi lesz nemsokára.

Atilla maga is sátorban lakott. Messziről láttuk már a pompás aranygombos sátort, amint a többi barna és szürke sátor közül kitornyollott. Fehér selyemzászló lengett az ormán.

A sátorok között kékes füstoszlopok emelkedtek az égnek. A levegőben pecsenyeillat szállongott. Trágyaszag is.

Az idő délfelé járt.

- A néped nem koplal, ahogy látom - mondtam a hunomnak. - Igaz, hogy lóhússal éltek?

Deél vállat vont.

- Mikor hogy. A lóhús jó étel, jobb a marhahúsnál. De én már aligha válogatok benne.

S aggodalmas arccal szemlélődött a sátorok felé.

- Hallod-e, görög - szólott egy perc múltán -, te mind az úton jó szívvel néztél rám: ennem és innom adtál. Köszönöm. De még egy szívességre kérnélek, ha megtennéd.

- Csak mondd, és megvan, ha lehető.

- Hát... ha meglátsz majd engem valahol karóban, arra kérlek, jer oda éjjel, és ha még élek, gyakintsd a tőröd a mellembe.

Nem beszélhettem vele többet. Elvitték a többi rabbal együtt Atilla sátorai felé.

Füves dombot láttunk a telep mellett, azon állapodtunk meg. S kis ideig némán szemléltük a síkot, amelyen vagy tízezer sátor tarkállott.

A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Bámultak, és víg szemmel nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk, és sem a lábukon nem volt saru, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez volt, a vállukon vagy a kezükben íj. A hun gyerekek, mint később láttam, napestig verebekre és fecskékre lövöldöznek. Míg meg nem szoktam az arcukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt horpasztva, s az arcuk, mintha kutya marta volna meg kisded korukban, s annak a forradása látszanék.

Annál szebbek a leánygyermekek. Azoknak az orra nem lapos: az arcuk meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle piros ruha van rajtuk. Csakúgy bábuval játszanak, mint a mi lánykáink, de ők is mezítláb járnak, mint a kácsák. Lovon csak a fiúkat látni.

Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak elcsúfítva. Az ilyen harcos nép büszke a sebeire. Minél ütöttebb-vertebb a képe, annál szebb neki. A hibátlan arc férfiban szinte csúfság. Csak a vezérek, fejedelmek arca lehet olyan, mert azokat nem foghatta fegyver. De nem is kapkodja ám a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.

A dombon kiraktuk a sátorfákat és ponyvákat, azonban egy mérges hun lovas vágtatott hozzánk: ránk hurrogott, hogy magasabbra merjük-e állítani a sátrunkat, mint a királyé áll. Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan illetlenség lett volna...

Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.

Míg mi a sátorveréssel foglalkoztunk, három párducbőrös, medvesüveges hun ügetett hozzánk. Kettőt közülök már ismertünk: a nyalka bajuszú Edekon volt az egyik, a másik Oresztész, szintén főúr, szintén gőgös, bár a képéről látszott, hogy nem hun eredetű. A harmadiknak a nevét később tudtuk meg, hogy Csáth.

- Micsoda ügy hozott benneteket? - kérdezte Csáth szigorúan.

Az urak rábámultak, hogy Vigilász eltolmácsolta a kérdést. Hiszen tudhatja Atilla!

Az én uram mégis válaszolt:

- A császár - úgymond - a királyotokhoz küldött bennünket, mi tehát csakis őneki felelhetünk.

- Azt gondoljátok-e - dörögte Csáth -, hogy mi a magunk fitogtatására jöttünk hozzátok? Minket a fejedelem küldött ezzel a kérdéssel.

Csak fejedelemnek mondta Atillát.

Nagy szuszú, borzas bagoly volt különben - s ő is olyan kutyaharapta képű, mint minden hun. Négysoros aranylánc fénylett a nyakában. A láncon aranykarikák és pénzek villogtak. Gyémántos görbe kardja maga megért egy kis országot. No, szegény Deél, ha ennek a leányába szerettél bele, akkor csakugyan nem válogathatsz többé a csikópecsenyében!

- Magatok is tudhatjátok - védekezett udvariasan az én uram -, hogy mi a szokás. Avagy mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak Átilla izenetét? Csak magának a császárnak felelnének ők is.

A hunok összefordultak, és néhány szót váltottak. Aztán nagy csörgéssel visszaügettek Atillához.

Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy az uraink válasza után a homlokára csap, és azt mondja: bizistók jól beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztész ismét visszatért, és Csáth nagy fennen megint ránk harsogott:

- Ha egyéb mondanivalótok nincsen, csak amit mondottatok, azt izeni a fejedelem: fel is út, le is út.

S otthagytak bennünket.

Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában. Az én uram is elképedten nézett a lovasok után. Vigilász szinte pukkadozott.

- Így menjünk-e haza? Így vigyük-e haza a semmit? Átilla ösmer engem. Ha én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja békében az országunkat.

A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, és indultunk volna, mikor új követ üget hozzánk, s kiáltja már messziről:

- A király nem engedi, hogy éjjel induljatok!

Ő meg már királynak mondotta Atillát. Furcsálltam. Később értettem meg, hogy csak hozzánk alkalmazta a szót.

Hát megint csak leraktuk a sátorokat, Atilla egy ökröt és egy szekér halat küldött. Az volt a vacsoránk.

Azután álomnak ereszkedtünk.

Az én uram mind éjten át hánykolódott. Sóhajtott, nyögött. Meg is kérdeztem, mi baja.

- Aludj - nyögte -, engem a szégyen gyötör, hogy egy barbár így packáz velünk.

- Uram - mondottam felkönyökölve -, te okos ember vagy: nem gondolod-e, hogy oka van annak?

- Mi oka volna?

- Gondolj csak vissza, uram, a jövetelünkre. Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet, aztán ebéd közben, hogy Theodóziuszról meg Atilláról folyt a beszéd, Vigilásznak elcsúszott a nyelve.

- Részeg volt.

- Azt mondta, hogy nem való Istent emberrel együtt emlegetni.

- Mondom, hogy részeg volt, hiszen tántorgott is.

- Tántorgott, igaz, hogy tántorgott.

- A hun urak másnap megbocsátottak neki.

- Megbocsátottak, igaz. De ebből nem következik, hogy Átillának el nem mondták: hogyan gondolkodnak felőle Theodóziusznak a követei.

Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy Maksziminosszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt is.

Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem tartozott. Jól beszélt hunul. Átillának az egyik íródeákjához jött, akit valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak. Göndör görög volt, negyvenévesforma, mindig sietős mozgású.

A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak úgy gyalogosan szedegette mellettünk a lábát a tavaszi verőfényben.

Csáthnak a sátorához mentünk.

Én künn maradtam a lóval; ők ketten bejelentkeztek.

Mi dolga volt az én uramnak Csáthtal? Csak később tudtam meg. Ajándékot ígért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.

Míg ők bent időztek Csáth sátorában, én kívülről bámultam a terebélyes, szép két négyszög sátorépületet. Belefért volna ötven ember is. Látszott, hogy úré. Kettős sátor volt, vastag, vörös sávos csergéből mind a kettő. A bejáratot fehér lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök díszítették. A bejárat fölött jelvény ötlött a szemembe: piros posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind a két kard szurokkal volt festve, s a kardok fölött a nap aranyozott képe. Később láttam, hogy minden sátornak van valami efféle jelvénye. Vagy bejárat fölött lóg, vagy oldalt van odatűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.

A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő fehér gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.

A női sátor előtt négylovas szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak rája. Tehát útra készülnek a nők. Sohase láttam olyan cifrára pingált faládákat. Nálunk a láda magaszínű, ahogy a cédrusból kimunkálják. Szőnyeggel vagy kendővel borítják le, s nincs rajtuk semmi díszítmény. Bezzeg a barbárok telepingálják rózsával, tulipánnal, pávaszemmel. No, furcsa! De még a ládáknál is jobban érdekelne, ha láthatnám azt a vadleányt, akinek a szépségét csak kézlegyintéssel lehet kifejezni, s aki miatt meghal az a szegény hun legény. Valami pogácsaképű, tenyeres-talpas hun leány lehet.

A szekér mellett egy ráncosodó szemű, tokás nő állott. Nem tudom, mi prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké, és a mente alatt diószínű szoknya. Gőgös tokáján látszott, hogy nem cseléd.

Az rendelkezett a rabszolgákkal: mit hová rakjanak.

Cipelkedtek, rakodtak, verejtéküket törölgették.

Kis idő múltán kilép egy finom arcú, tizenöt-tizenhat éves leány is. A mentéje éppen olyan, mint a hamuszín mentés, büszke tokás asszonyé, csak épp hogy a szoknyája fehér.

Ez-e az vajon?

No, ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Rútnak nem éppen rút, hiszen csupa finomság, mint minden surján leány, aki egészséges. De nem szép. Nincs benne vér. Nincs, ami melegítené a rá nézőt. Láttam én Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a tűz lángja. Csak épp hogy a mi lányaink nem ilyen büszkék.

A leány egy kis rezes sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e abban vagy ékszer, nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert gonddal takargatta gyékénybe.

A tavaszi nap elősugárzott a fellegek közül, és rásütött az arcára. A leány szürke strucctoll legyezőt tartott a homloka fölé.

Az a mozdulata tetszett nekem. S egyszerre csak mégis szép lánnyá vált. A manó tudja, hogyan és miért kezdett tetszeni, de tetszett. Minden szép leányon van valami, ami megmarad az emlékezetünkben.

Neki a szeme meg a szája volt olyan. Mintha a leány egész valója csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből, hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat legyen kinek viselnie. Most is, ha rá gondolok, a szeme és a szája van előttem.

- Anyám - mondotta -, én lovon mennék.

Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.

- Ebben a ruhában? - ütközött meg az anyja. - Milyen lesz a szoknyád?

- Csak nem ülök estig...

- Ugyan, Emőke!

Hm, hát ez az.

- Veszek rám másik szoknyát - alkudozott a leány. - Hát megengeded?

S ekkor rám is pillantott.

Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény végigsiklik a falon, egy percre megáll, aztán továbbsiklik - de én mégis megrezdültem tőle.

Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mi emberi csontváz alakjában, kaszával és homokórával festjük a halált. A hun földön fekete szemű és piros szájú leány. Akinek megjelenik, meg kell halnia.

Ismét az anyjához fordult: kérdezett valamit - nem hallottam tisztán. Beindult a sátorba. Még az árnyéka is valami különös... Habozva megállott. Gondolkodott. Közben ismét rám tévedt a tekintete, s talán, hogy idegen voltam, megállott rajtam.

A nézésünk találkozott.

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szemnek a mélységeit.

Mi van azokban a mélységekben, hogy láthatatlan sugarak szállnak belőle elő? És miért más minden sugár? Miért hideg ebben a percben? Miért meleg a másik percben? Jégnek a sugara és tűznek a sugara. Néha simít, mint a bársony, néha szúr, mint a tövis, néha üt, mint a mennykő.

A leány nézett.

Én sarkamig elzsibbadtam.

3

A férfisátorból kilépett Csáth, s körülpillantott a sátor előtt álló szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.

Rám se nézett. A lováért intett. Felfordult reá, s elügetett Atilla sátora felé.

Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó szívvel tűnődtem: hátha elfogják?!

De egy litániányi idő se telt el, dobogó lábú lovon visszatért Csáth. Leugrott a lováról, s besietett a sátorba.

A következő percben kibújt Priszkosz a sátor alól, és Rusztikiosz is utána. Mind a kettőnek ragyogott az arca.

- Siessünk! - intett a gazdám.

S fölkepesztetett a lovára. A hun gyerekek igen nevették.

Futottunk.

Rusztikiosz lihegett. A hun gyermekek kacagva követték apró lovaikon.

- Átilla fogad! - kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.

A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent megváltoztatott.

Uccu, valamennyien kapkodják az ünnepi tógát! Mosakodnak, fésülködnek. Kenik magukat jó illatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a kardját, a sisakját, feni a bajuszát fekete viasszal. Rendezgeti a haját a feje kopaszára.

S hogy előjönnek, hévvel tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát.

- Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja.

Ezt ajánlotta Priszkosz.

De Vigilász ellene volt.

- Elég "felséges fejedelem" - mondotta. - Mert Atilla nincs megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.

- Egykutya - vélekedett Maksziminosz -, inkább címezzük tíz grádiussal feljebb, mintsem hogy eggyel lejjebb.

Én aztán nem hallottam, hogyan tanakodnak tovább. Arra a bájos halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lenge járású leány! Micsoda mély tekintetű szem! S máris van benne valami méltóságos. Ó, te szegény, bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem lovászoknak nevelik!

A sátorok közül Csáth ügetett elő.

- Jertek hát - kiáltott a követeknek -, vár a király benneteket!

És a szemében benne volt a büszke folytatás:

- Ezt nekem köszönhetitek, énnekem!

A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velük tartanom. Az uram kalamárisa nálam van, a derekam szíján, s a papiros is a hónom alatt.

Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy emberevőt!

A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál néhány koronás ember is. Egyik gyomorbajosforma, keserű homlokú.

Miféle királyok voltak azok - csak később tudtam meg. De igazi királyok voltak. Atilla úgy bánt velük máskor, mint a barátaival szokott, csak mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállniuk az ajtaja elé! Koronásan!

Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem rá a szememet, hagy templomi fényességbe lépünk. Atilla valami aranyos barbár istennek lesz öltözve, s aranyrudakból rakott trónuson fogad bennünket, hermelin palástban, mezítláb - a lábujjain gyémántgyűrűk.

Már előre vonaglott a szám a nevetésre.

De hát minden másképp történt, mint ahogy elképzeltük: egy dísztelen kis terembe léptünk, amelyet valami hideg bagariabőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült egy fekete szakállú, középtermetű ember. Barna posztódolmány volt rajta és sárga csizma. A könyökével fekete bársonykardra támaszkodott. Sötét tekintetű, apró két szemét mindjárt a belépésünkkor ránk szegezte.

Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztész, Csáth és még valami hárman.

Mind piros-egészséges állat, csak az egy Atilla sápadtas, mint a pergamen.

A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát ő az.

Várták, hogy megszólítja őket. De nem szólt. Ők meg annyit sem mertek mondani: Szalve!

Egy miatyánknyi idő telt el így: Atilla mozdulatlanul, mint valami szobor. Még az arca színe is, mint a megsárgult márványfejeké. A követek kétrét, mint akiknek görcs van a hasukban.

Végre Csáth szólalt meg:

- Beszéljetek.

Erre Maksziminosz fölegyenesedik, s kiveszi kebeléből a császár pecsétes levelét.

- Felséges király, országodnak ura, dicső fejedelem...

S a hangja remeg.

No, sohase hittem! Ez a büszke, dülleszki Maksziminosz, aki mindig olyan peckesen állt, mintha a gerince vasból volna...

- A mi császár urunk - rebegi tovább - tiszteletét küldi, és jó egészséget kíván.

Vigilász nagy lehelettel tolmácsolja:

- ... és jó egészséget kíván.

Atilla maga elé pillant.

- Ugyanazt kívánom neki - szólal meg -, amit ő kíván énnekem.

A hangja olyan volt, mint valami nagy darázs dongása, mikor szobába téved s körüldong. Félelmes hang.

Csak később, hónapok múlván értettem meg, hogy Atilla szavai mögött micsoda gondolat vetett árnyékot, amikor ezt mondotta: "Kívánom, amit ő kíván énnekem."

Elfogadta a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.

- Orcátlan eb - robbant reá -, hogy mersz a szemem elé jönni?! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig énhozzám követ ne másszon, ameddig a szökevényeket mind ki nem adjátok?

S a hangja olyan volt, mint az oroszlánordítás.

Vigilász majdnem lerogyott ijedtében. A teremféle nagy sátornak még az oszlopai is reszkettek. Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított viaszszínsápadtan, nyakbabehúzottan, tenyerét a mellére tapasztva.

Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:

- Hát nincs semmi mondanivalótok a mentségtekre? Feleljetek hát!

- Felséges király - hebegte kék ajkkal Vigilász -, a császár minden szökevényt ide kísértetett.

Atilla a fejét rázta:

- Hazug gazok! Karóba húzatnálak valamennyiőtöket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!

És egy vastag nyakú, fiatal hunra tekintett:

- Csege! Olvasd a szökevények nevét.

Az írnok (hunul: ravó) egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a nyomott csendben valami száz nevet olvasott.

- Ezeket követelem - csörrentette Atilla a kardját -, nem tűröm, hogy történetesen a magam szolgái fogjanak fegyvert énellenem!

S fölkelt. Ellépkedett a sátornak a belsejébe. A kihallgatásnak vége volt. Szédelegve támolyogtunk ki a sátorból.

- Nem értem - vacogott Vigilász -, Atilla mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam.

- De az irgalmát - hörögte sápadtan a százados -, ez mégsem járja! Én katonaember vagyok: énrám így ne hurrogjon senki!

- Hídd ki párviadalra - villant rá a vállán át dühös gúnnyal Maksziminosz.

A gazdám a fejét lógatta:

- Már bizonyos, hogy besúgták neki a barbárok Vigilásznak a megjegyzését.

Edekon hazakísért bennünket, és Vigilásszal félrehúzódott.

Mit beszélgettek? Vigilász azt mondta, hogy Atillának a haragját Edekon csupán a szökevényekre magyarázza.

De látszott az arcán, hogy hazudik. A szeme csillogott, mint a rókáé. Néha gyorsan tett-vett mindent, néha maga elé bámult, és elfogyott a szín az arcából.

De ezt a színváltozást, ezt az idegenkedést csak én láttam meg rajta.

Egy óra múltával, éppen mikor ebédeltünk, két követ üget hozzánk Atillától. Az egyik egy bokros bajuszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is kísérte vezeték lóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta, hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba, és szedje össze az ott maradt szökevényeket. Mi pedig várjunk, míg a hunok fővezére a kazároktól vissza nem érkezik. Mert ami ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem vihetjük, se másnak oda nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja Atilla, hogy római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit se, csak eleséget.

Vigilász hát abbahagyta az evést. Tüstént! - parancsolta Atilla, tehát tüstént. Ravasz, sovány arca szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt, és olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedórára, s meg kell fordulnia Konstantinápolyból.

Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mi is a táborral északnak.

Atilla a székhelyére indult, s útközben, amint mondották, feleségül vesz majd egy Écska nevű hun leányt.

A falunál, ahol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de mi nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy haladjunk tovább.

Három hun volt a vezetőnk.

Az egyikkel mindjárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával.

- Tudom - felelte nyugodtan.

- Hát mi?

Vállat vont.

- Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.

- Micsoda szárítóra?

A hun nevetett:

- Ejnye no, beh nehézfejű vagy, hát hogyan szárítják a köcsögöt?

4

Egy borongós estén valami tavacska mellé érkeztünk. Csak akkora tó volt, hogy egy tízéves gyerek is átszőhette, de a lónyomokról látszott a partján, hogy itatásra alkalmas. Vén nyírfák és nyárfák mindenfelé.

Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az ég is. A szél egyre dühödtebb: minden sátorunkat beforgatja a tóba. S villám villámra lobban és lecsap. A csattanás és dörgés a földet is rengeti. No, ítéletidő! Egyszer csak közibénk harsan nagy lánglövettel egy mennykő. A tóba csak úgy sustorog.

Annyira megzavarodtunk, hogy ahányan voltunk, annyifelé futottunk az éjszaka sötétségében.

Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én, ha festő volnék, aznaptól kezdve úgy festeném, hogy az elkárhozottakat sötétségben csapkodó villámok kergetik beléje.

Hát csak futottunk, mint az ijedt tyúkok. A villámok lobogásánál egyszer csak házakat is látok magam körül, nádtetős házakat. Kutyák rohannak reám, dühösen ugatozva.

- Segítség!

Hallom azonban, hogy a többieket is húzkodják az ebek, s azok is rikoltoznak.

Egy házból vörös világosság kél elő: égő nádcsóvát tartanak ki, s hun szóval kérdezik:

- Kik vagytok? Mit kajabáltok?

- Jó emberek - lihegem -, menedéket adjatok. A zivatar pocsékká vert bennünket itt a tóparton. A mennykő közibénk csapott.

Már akkor több házból és sátorból is előkíváncsiskodtak szurokba mártott nádcsóvával. Bámultak bennünket.

Mert az a faluféle hun telepecske volt. A házak között sátorok álltak, s a házakba csak akkor, a zivatar elől húzódtak be az emberek.

Befogadtak bennünket jólelkűen.

Minket az urammal egy sokgyermekes hun család tessékelt be. A gyermekek a szobában aludtak, nekünk a pitvarban tüzet rakott a gazda. Szárítkoztunk.

Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a térde is vérzett.

A hun olyan rettentő mérges pofájú ember volt, hogy az uram még véres térddel is rémülten hőkölt meg tőle. Én azonban már sejtettem, hogy a rettenetes ábrázatok mögött báránylelkek laknak. Békében legalább bárányok.

Hát nem is harapott meg bennünket. Sőt, ő kínált meg harapnivalóval: kenyérrel és szalonnával. Mi azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt, én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta szívesen a nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk, mi járatban forgunk azon a vidéken.

Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk. Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. A fehér hunoknak volt a feje, mint ahogy a fekete hunoknak Atilla. Halála után a fehér hunok is Atillához csatlakoztak.

- Hát mi a különbség a kettő között? - kérdeztem az embert.

- Csak annyi - felelte -, hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nincs köztük különbség.

Az én hunom is fehér hun volt.

A neve: Zsadán.

Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a szolgái. Lepedőket hoztak meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort meg egy tál hideg vaddisznósonkát.

- Mennyei üdvösség! - mondta az uram a száraz, meleg ruhára.

A borra már nem is volt szava, csak hálatekintete az égnek. Beletakaródzott a medvebőrbe, és lefeküdt.

Én is.

Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott úszkáltak a vízben. A lovaink szanaszéjjel. A hunok már akkor javában fogdosták a lovakat, s húzgálták kifelé a sátrainkat a partra.

Ugyancsak csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.

- No - azt mondja a gazdám -, világéletemben sok földet bejártam, de ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat: Budáné asszonynak kezet csókolunk, ha mezítláb jár is.

És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüstkelyhet, három karmazsinbőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és pálmadiót.

Mi addig a sátorokat tisztogattuk. A nyírfák alatt, a tó körül lépten-nyomon nyílt a gyöngyvirág. Szedtem egy csokorra valót az uramnak.

Hanem hogy sokáig odajártak, mi is benéztünk a faluba. Az idegen nép látása mindig mulatságos. Az meg éppenséggel gyönyörűség, ha barbárokat láthat a művelt görög: voltaképpen magamagát szemléli, hogy mennyivel különb.

Az út még sáros az éjjeli zivatartól, de azért gyerünk.

A faluban az egyetlen csinos épület Budánénak a háza. De az is csak fából való, szétszedhető. Talán négy szoba ha van benne.

Az épületet vagy tíz sátor környezi. Úri sátorok is. Azok között van egy négyszögű. A tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap aranyképe.

Elnyílt a szemem: hiszen ez a Csáth család jelvénye!

De mi állt énbelém, hogy így megdobban a mellem? Mi közöm nekem avval a leánnyal? Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is távolabb van tőlem, mint a világ nyugati széle a keletitől.

Elfordítottam a szememet, és egy csoport hun embert vizsgáltam. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös a csizmája. Látszik rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért hagyta rajta a szőrt is.

Beszélgetnek, nevetgélnek. Hevernek is a lovon fél könyéken, mint mi a díványon. A lovak szíján abrakos tarisznya. De egyszer csak arra eszűdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér szakállú agg hun ül a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön. Az öreg úrnak annyira horpadt az orra, hogy csak szívességből mondhatjuk orrnak az arca közepét. Valamikor buzogánnyal ütöttek tán reá. A fél keze is hiányzik. Ilyen csonka-bonka öregeket később gyakorta láttam.

Hát ül az agg úr a bőrön, s két kisgyermekkel játszik.

Az egyik gyermek hatéves, már forradásos képű. A másik tán három, még csúfítatlan.

Az idősebbiknek kis teknősbéka pajzsa van a hátán s fakard az oldalán. A kisebbik csak ingben hempereg az öreg úr mellett. Mert hogy úr, a hajáról láttam. A rabok haja borzas, mint a pemet. Az urak haja három csombókba rendezett: egyik fönt a homlokon, kettő a halántékon. Egy nagy süvegű, szakállas őr áll a sátor előtt. Lomhán áll ottan. A dárdája a földbe van tűzve, s ő jobb könyéken támaszkodik reá.

Egyszer csak hangot hallok a sátorablakból:

- Sugár! Sugárkám!

Édes rezdülés járt át, valami olyan érzés, mint mikor tavasszal a langyos szellő besuhan a napon fekvő beteg inge ujján, s valami kellemes borzongást érez végig a bőrén.

A kisebbik gyermek fölmosolyog az ablakra.

Emőke áll ott.

S egy perc múlván ki is lebben. Fehér ruha van rajta; piros csizma a lábán. A haja egy ágba fonottan hull hátra. Leért a derekáig.

Tejet hozott ki egy kis ezüstszilkében. Utána egy tizenhárom éves forma mezítlábas rableányka valami süteményt. Sárga volt az a sütemény, mint a narancs.

A gyermekek itták a tejet, és kedvvel falogatták a süteményt.

Mellettem egy Nigró nevű rabszolga állt: Maksziminosznak az egyik rabszolgája, szerecsen.

Megtaszított a könyökével.

- Nézd - suttogta -, micsoda takaros!

Bántott a megjegyzése. Nem tudom, miért.

Emőke letelepedett a bölénybőrre, és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját fehér kendővel s nagyokat csókolt a gyermek pufók orcájára.

- Kedves! Te kedves!

- Gyere - rántom meg Nigrót -, gyere már haza.

- Nézzük meg. Jó lenne hozzánk belső lánynak.

- Gyere!

- Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?

Magam se tudtam. Megrútult előttem Nigrónak az arca. Szerettem volna pofon csapni.