Kosztolányi Dezső: Édes Anna

LEGENDA

Vizyék sokáig rágódtak e teadélután emlékein.

- Hallottad? Hogy piskótát adjak a cselédemnek. Piskótát.

- Bolond, bolond.

- Meg hogy csak ezt szereti. Hallatlan.

- De később másokkal is előállt. Jött az ő nyakatekert elveivel, ismered. Tatár aztán alaposan elintézte.

- Márpedig ebből nem nevelek primadonnát. Még csak az kellene.

- Úgy látszik, meghibbant. Beteg ember. Két hónapot se adok neki. Annyi, kérlek, a cukra, hogy már nem is méreti. Láttad? Itt is rászálltak a legyek, folyton hajtogatta magáról. Szerencsétlen. Ezt is nemsokára eltemetjük. Mi lesz a feleségével?

- De te is hibás vagy. Mondd, miért kellett annyira kitálalni a társaságnak, hogy ennek semmi hibája nincs. Még majd elcsalják.

Vizynét a doktor feldühítette. Csak azért is szűkebbre fogta Anna körül a pórázt. Vicinét sohase tartott. Most befogta ebbe is. Hetenként egyszer fölsúroltatta vele a lépcsőházat, kitakaríttatta a padlást, elnézte, hogy Ficsorék ide-oda futtassák, mikor nincs egyéb dolga. Anna adta ki a szemetet. Amikor megcsendült a szemeteskocsi rég nem hallott, kis, hajnali harangja, látni lehetett, hogy a három lakó szemetesládájával kiloholt az Attila utcára, és porzó fekete tartalmát a napfényben beleöntötte a szemeteskocsiba. Egy kosárra való harisnyát is kapott, hogy üres idejében ne unja el magát.

Vizyné a megelégedését semmis szavakkal fejezte ki. Ficsoréknak csak annyit mondott, hogy megjárja. Szinte nehezére esett ez, mert kikívánkozott belőle a boldogság. De vállalta a nevelés érdekében. Keményebbnek tüntette föl magát, mint valójában.

Szeptember tizenötödikén letelt a hónapja. Akkor kifizette bérét. Nem annyit, mint Katicának, aki túl volt fizetve, de kilátásba helyezte, hogy idővel majd emel. A tükör árát se vonta le egészen. Csak félig.

Annának nem volt szüksége pénzre, megkérte, hogy tegye be a bankba, vagy vásároljon, neki valamit. Vizyné a hetivásáron, a Roham utcában vett neki valami kendőt.

Az ötödik vasárnapon maga küldte el, hogy menjen kicsit, nézzen szét a városban.

Anna felöltözködött a pepita ruhába, amelyben idejött. Az utcák gránitkövein az ünnepnap vigasztalan fénye reszketett. Ez a munkátlan-végtelen szabad idő értelmetlenül meredt eléje. Ácsorgott a kapuk előtt, majd a Logodi utcán ténferengve cél és terv nélkül kiért egy térre, ahol egy templom volt meg egy nagy kórház, és olyan lárma, mint mikor ősz végén az égben varjak kárognak. Cselédlányok korzóztak itten, sváb cselédek vihogtak, pusmogtak, egymásba karolva povedáltak ismeretlen nyelvükön, akár a falujukban, együtt, mindig együtt. Láncot formáltak a gázlámpák körüli járdaszigeteken, föltartották a járókelőket, megakasztották a forgalmat. A villamosoknak is erősebben kellett csöngetniök, hogy tovább haladhassanak. Ő egyedül bandukolt közöttük.

Visszajövet a Vérmezőnél egy román katona megcsípdeste a mellét. Egy kapu aljába húzódott, megvárta, míg eltűnik a katona. A Délivasút körül valami utcai cukorkaárusnál krumplicukrot vett, elvitte a Bandikának, az Árok utcába.

A cselédek, akik meglátogatják volt gazdájukat, mind ezzel köszönnek be: "eljöttem, ha nem tetszik megharagudni". A gazdák nem haragszanak meg, hogy eljöttek. Életük szokott folyásában ez valami változatosságot jelent, s amint némi tétovázás után fölismerik a régi lányt, aki már egy csöppet soványabb vagy kövérebb és mindenesetre öregebb, ők is visszaemlékeznek arra az időre, mely elmúlt azóta. Vendég van előttük, akivel vendégként bánnak. Próbálják ezzel-azzal megkínálni. A látogatók azonban még elfogódóttabban, még súlyosabb emlékek hatása alatt álldogálnak abban a szobában, melynek minden tárgyát jobban ismerik gazdáiknál. Karjuk, mely itt annyit dolgozott, tétlenül, haszontalanul lóg le, nincs már joguk oly otthonosan viselkedni, mint valaha, mikor kénytelen-kelletlen tiszteletbeli családtagok voltak, ezenkívül bénítóan hat rájuk az a tudat is, hogy távollétükben csak úgy folyt a család élete, mint azelőtt, és bármennyire is szívesen fogadják őket, érzik, hogy nem pótolhatatlanok. Ezt mindenki érzi hébe-hóba. De ők egészen és viharosan érzik, s öntudatlanul elszomorodva, mikor e kegyes látogatásokat végzik, fájóan-bamba arckifejezéssel. Csak a visszajáró halottak érezhetnék ezt ilyen teljesen.

Anna átnyújtotta Bandikának a krumplicukrot, akitől emlékül a játéktrombitát kapta. Bandika tűnődve nézte őt. Zagyva emlékeket kotorgatott kis fejében. A krumplicukor megtette hatását. Ölébe ült annak, akit egykor mindenkinél jobban szeretett, s harmadféléves korában nem Annának, hanem Anyjának nevezte. De mikor a lány a madaras bicskáról kezdett beszélni, melyből annyi-annyi madár röppen ki, már nem figyelt. Elfelejtette a madaras bicskát. Anna búcsúzkodott, s hogy hazatért az Attila utca 238. számú házba, még hat óra se volt.

Mégis jobb volt itthon.

Vizyné délelőtt a konyhában ült. Nem volt már szükség ellenőrizni a cselédjét, de van-e valami érdekesebb, mint a konyha, az életnek ez a vegykonyhája? Itt hallani, mi történt a piacon, a városban, mit főznek Moviszterék és Drumáék, s figyelheti Anna mindig szórakoztató pepecselését.

Az ételek, melyek délben bűvös átalakulás után asztalára kerülnek, még nyers állapotban hevernek. Víz zubog a vasfazékban, a húslevesnek való víz, fő a sárgarépa, a póré, a karalábé, a celler, a feketebors a sós, gyöngyöző lében, melyet átszűrnek az üres tojáshéjak. Forrnak és futnak a kis csuprok is. A lány sáfrányt, gyömbért kap le az állványról, vékony szeletekre hasgatja a hagymát, könnyez az orrába nyilalló fűszertől, diót, zsemlyét őröl, petrezselymet vagdal, tojást tör szét, elválasztja a sárgáját a fehérjétől, répát vakar, nyulat boncol, a húst pedig belisztezve dobálgatja a lábasba, melyben már sistereg a forró zsír.

Csak egyet nem tudott vállalni, a csirkék megölését. Ilyenkor Etelért szaladt föl, lehívta, hogy ő hajtsa végre a konyha e mindennapos, izgalmas gyilkosságát. Az öreg cseléd kedélyesen fölnyalábolta a kiszemelt áldozatokat, a vízvezeték kiöntőjéhez vitte, s ott egy ügyes mozdulattal kitekerte a nyakukat, és elmetszette a nagy konyhakéssel, úgyhogy a vér felfröccsent a könyökéig, és sokszor az arcát is bemocskolta. Anna elfordult. Vizyné se bírta végignézni. Elismerte, hogy szükséges, de mindig kérdezgette Etelt, hogy tud ilyesmit megcsinálni. Az kacagva mondta, hogy aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.

Vizyné Annának értésére adta, hogy nem szereti, ha annyit van együtt ezekkel a cselédekkel. Etel nem hozzávaló, az egy vén satrafa, szemtelen, szájas, és Stefi úgyis lenézi őt, végig se menne vele az utcán. Mit akar hát tőlük? A háta mögött kinevetik. Egyszer-másszor le is tagadta Annát, nem engedte be őket hozzá, azt hazudta, hogy nincs itthon. Anna belátta, hogy asszonyának igaza van. Nem nagyon kereste a cselédek társaságát. Mit fusson olyan szekér után, mely úgyse veszi föl?

Inkább foltozgatott a konyhában. Egy csirke csipogott körötte. Ezt ő maga hozta ki az ólból, hogy fölnevelje. Minden csirkét külön-külön megismert a tolláról, hangjáról. Mint falusi lány a csirkét madárnak tekintette. Kis tálakból itatta, morzsával etette, becézgette. Éjszaka a csirke az ágyára szállt, lábánál aludt.

Az asszony e konyhai együttlétek alatt Piroskáról mesélt, ő meg a mostohájáról, arról a szikár, fiatal parasztasszonyról, aki télen, éjjel kergette el hazulról. Ficsor írt az apjának, Édes Istvánnak, hogy a lánya új helyre szegődött, de az bizony nem válaszolt. Törődött is vele. Ő pedig lassanként fölolvadt ebben a környezetben. Már Bartosékat se emlegette, a volt gazdáját, már Katicáról se hallott az asszonytól, a volt cselédről. Mindez elmúlt. Büszkélkedni kezdett arra, hogy gazdái sokkal vagyonosabbak, mint Moviszterék és Drumáék. Örült, ha egy új nyújtófát kapott. A szitát "a mi szitánk"-nak, a dugóhúzót "a mi dugóhúzónk"-nak nevezte, mely mindig szebb volt, mint a föntieké. Vizyné ruháit is bámulta. Különösen azt a fekete selymet, melyben szerdán, délután az Áldás utcába ment. Vizyné tréfálódzott: "Látja, ezt a maga kedvéért vettem föl."

Nem is volt számára kellemetlen társ ez a cselédlány. Ha leintette, háttérbe vonult. A cselédek társasága az úrinőknek oly kényelmes, akár a férfiaknak az utcai lányok szerelme. Mihelyt nem szükséges, elküldhetik őket.

Vizy a nagy politikai rázkódtatások után, hogy kilobbantak a parázs izgalmak, estefelé otthon időzött, várva a vacsorát. Körötte halkan járkáltak, mert tudták, hogy dolgozik. Csönd borult a gyönyörűen kitakarított dolgozószobájára, az íróasztalon rendbe sorakozott a tollhajó, a pecsétviaszk, az olló, a kitömött bagoly. Levelet írt Egerbe a sógorának, Patikárius Ferencnek, aki ottlévő öt hold szőlőjüket kezelte. Nehezen ment a levélírás. Amily készen diktálta minisztériuma beadványait a gépírókisasszonyának, olyan lassan fogalmazott, mikor magánügyekről volt szó. Meg-megállt egy mondatnál, átolvasta levelét, leporozta, megint nézegette, nyálazta a borítékot, gyertyát gyújtott, pecsétet ütött rá címeres gyűrűjével. Aztán ásított. Szíve, tüdeje, mája jól működött. Gyomra megemésztette azt, amit megevett, mégis - úgy tetszett - szenvedett. Elfogta a hivatalnok-lélek unalma, aki egyedül mindig unatkozik. Kisétált a konyhába, a vacsorát sürgette. Felesége a lánnyal szórakozott, ezzel az ideplántált, friss élettel. Vizy is szeretett volna ittmaradni, de az asszony kitessékelte a konyhából. Azt mondta, hogy ne zavarják Annát. Különben is a cseléd nem látványosság.

De bárhogy titkolódzott, egészen mégsem bírta őt üvegbura alá rejteni.

Viatorisznál a lány naponta megfordult. A fűszeres már kedélyes kacsintással gratulált a tüneményes cselédhez. Ebből a boltból azután, mely a krisztinai asszonyok pletykaközpontja, mindenki tudomást szerzett róla. Emlegették a péknél, a mészárosnál, a mosodában, még a koporsós is tudta, hogy kicsoda Anna. Az a kövér hatalmas rendőr, aki az Attila utcában posztolt, és Vizyéknek feszesen szokott tisztelegni, szintén ismerte őt.

A hír meglepő gyorsasággal száguldott. Előbb csak a legközelebbi Krisztinát hódította meg, az Attila utcát, a Krisztina teret, a Krisztina körút és az Attila körút egyes pontjait, majd a Pauler utcát, Mikó utcát, Logodi utcát és Tábor utcát is. De egy hétbe se telt, fölszárnyalt a Várba, az Úri utcába, ahol Tatárék laktak, a Bástya-sétányra, a Ferdinánd térre, a Bécsikapu térre, s befészkelve magát nők, férfiak agyvelejébe, nőtt-növekedett.

Egy példás cselédről beszéltek. Sokan nem is látták még. Csak a keresztnevét tudták. Még határozott formát se öltött. Az, akihez eljutott, körülbelül azt érezte, mint a babonás tömeg egy csodaforrásról, egy gyógyító szentképről hallván, melynek természetfölötti hatékonyságát agya nem képes fölfogni, ellenben mégis van.

Miután a hír megfutotta körpályáját, visszaérkezett hozzájuk.

Vizynél a minisztériumban egyszer telefonon érdeklődött egyik barátja, vajon nincs-e az Annának húga, vagy nénje, mert szüksége volna egy megbízható cselédre.

Vizyné a Mária gyógyszertárban gyomorlabdacsait készíttette el. A patikussegéd, amint a mérlegre hullajtotta a gránátszemeket, szokása szerint beszélgetett vele, és egyszerre ő is Annát emlegette, az Annát, mindentudó mosollyal.

Mikor Anna karján a szalmaszatyorral föltűnt a piacon, a zöldségeskofák összesúgtak:

- Vizy. Nem ismeri? Az a tanácsos a minisztériumban.

Viszont, ha Vizyt látták, ezt mondták:

- Itt van, akiről a múltkor beszéltem. Itt ni. Az Anna gazdája.

Esténként a krisztinai polgárok hitveseikkel a karjukon sétáltak.

A nőnek egyszerre gyökeret vert a lába. Nem figyelt többé arra, amit a férje magyarázott, hanem mint aki látomást lát, bámult egy pontra.

- Nézd - susogta. - Ez az...

- Kicsoda?

- Az Anna. Aki Vizyéknél szolgál. A Vizyék Annája.

A férfi a gázvilágos félhomályban ide-oda kukucskált, de nem látott semmit. Mert az egész csak egy pillanat műve volt.

Az az árnyék, mely kék kartonruhájában a fal mellett lapulva egy frissen sült kenyeret hozott a péktől, már besurrant a kapuba, a kávészínű házba, s nyargalt a lépcsőn fölfelé. Eltűnt szemük elől.

Ilyenkor egy darabig még vártak, majd szótlanul, ki tudja, milyen gondolatokba merülve tovább bandukoltak.