Makszim Gorkij Az Artamonovok Fordította: Gellért Hugó

Romain Rolland-nak:
az embernek, a költőnek

1

Két évvel a jobbágyság fölszabadítása után, Urunk színeváltozása napján, a "Nyikola a Dombtetőn"-templom hivői egy "idegent" vettek észre a déli mise alatt; udvariatlan taszigálással keresztülfurakodott a tömegen, majd vastag gyertyákat állított azok elé a szentképek elé, amelyek Drjomov városában a legnagyobb tiszteletben álltak. Hatalmas termetű ember volt, őszbe csavarodó, hosszú szakálla gyűrűkben omlott alá, dús fekete haja göndör volt, mint a cigányoké, orra hatalmas, és kékesszürke szeme merészen kivillant kidomborodó, busa szemöldöke alól. Jellemző volt az is, hogy amikor lelógatta kezét, széles tenyere térdét érintette.

A tekintélyes polgárokkal együtt járult a kereszt elé, ami különös visszatetszést keltett; és amikor a mise véget ért, Drjomov előkelőségei megálltak a templom előcsarnokában, hogy elmondják véleményüket az idegen férfiról. Egyesek azt tartották: lókereskedő, mások: jószágigazgató - a szelíd, beteges, de jószívű polgármester, Jevszej Bajmakov pedig halkan köhécselve ezt mondta:

- Kétségkívül udvari alkalmazott; vadász vagy efféle, az uraságok szórakozásainak szolgálatában.

Pomjalov viszont, a himlőhelyes és rút posztókereskedő - gúnynevén az "özvegy svábbogár" -, mértéktelen kéjenc, aki nagyon szerette a csípős szavakat, ezt a rosszmájú megjegyzést tette:

- Láttátok, milyen hosszú a mancsa? Nézzétek csak, hogyan megy: mintha neki harangoznának minden toronyban.

A széles vállú, nagy orrú ember, tartós kék posztóból készült zekéjében és finom bagaria csizmájában, keményen lépdelt végig az utcán, mintha csak a saját földjén járna; kezét zsebébe dugta, könyökét erősen oldalához szorította. Miután lelkére kötötték Jerdanszkajának, az ostyasütő asszonynak, hogy tudja meg töviről hegyire, ki is ez az ember, a polgárok, akiket Pomjalov délutáni teára hívott meg málnásába, a harangok zúgása közepette elszéledtek pirogjaikhoz.

Ebéd után más drjomoviak a folyó túlsó partján látták az ismeretlen férfit a "Tehénnyelv" foknál, a Ratszkij hercegek birtokán; egyenletes, széles léptekkel rótta a homokos fokot a rekettyebokrok között, és tenyere ernyője alól a várost, az Okát és hurokszerűen kanyargó mellékfolyócskát, a mocsaras Vataraksát nézegette. Drjomovban az emberek óvatosak: egyik sem tudta elhatározni magát, hogy odakiáltson és megkérdezze, kicsoda és mit csinál? Így hát a részeges rendőrt, Sztupa Maskát, a város tréfacsinálóját és pojácáját küldték át hozzá, aki mindenki szeme láttára, és az asszonyok előtt sem röstelkedve, szégyenkezés nélkül húzta le egyenruhájának nadrágját, és csupán összehorpadozott csákójával fején gázolta keresztül az iszapos Vataraksát; aztán fölfújta részeges nagy pocakját, nevetségesen kacsázva az idegen elé dülöngélt, s hogy önmagát bátorítsa, a kelleténél hangosabban rászólt:

- Ki vagy?

Hogy az idegen mit válaszolt, nem lehetett hallani, de Sztupa azonnal visszatért övéihez, és elmondta:

- Megkérdezett: nem szégyelled magad, arcátlan? Szeme gonosz: rablóra hasonlít.

Este, Pomjalov málnáskertjében, Jerdanszkaja, a golyvás ostyasütő - híres és okos kártyavető asszony - borzalmasan kimeresztett szemmel jelentette az előkelőségeknek:

- Iljának hívják, vezetékneve Artamonov; azt mondta, hogy itt akar nálunk vállalkozást kezdeni, de hogy milyen vállalkozást, nem tudtam kivenni belőle. A vorgorodi útról érkezett ide, és három óra után pár perccel ugyanazon az úton távozott.

Így nem is tudtak meg semmi különösebbet erről az emberről, és a drjomoviaknak az a kellemetlen érzésük támadt, mintha valaki éjjel ablakukon bekopogtatott s aztán eltűnt volna, hogy így, szavak nélkül figyelmeztessen egy közelgő szerencsétlenségre.

Eltelt három hét, és a sebhely már csaknem behegedt a polgárok emlékezetében, amikor ez az Artamonov egyszerre csak beállított negyedmagával egyenesen Bajmakovhoz, és olyan hangon, mintha baltával fát hasogatna, így szólt hozzá:

- Itt vagyunk, Jevszej Mitrics; új lakók kerülnek bölcs vezetésed alá. Segíts, hogy berendezkedhessünk körülötted becsületes életre.

Értelmesen és röviden elmondta, hogy a Ratszkij hercegek embere a Raty folyó menti birtokukról, a kurszki kormányzóságból; Georgij hercegnél volt intéző, de a fölszabadítás után szolgálatából kilépett; szép jutalmat kapott, s most elhatározta, hogy vállalkozásba fog: szövőgyárat alapít. Özvegy; gyermekeinek neve - a legidősebbé Pjotr, a púposé Nyikita, a harmadiké pedig, aki tulajdonképp unokaöccse, de fiává fogadta: Aljosa.

- A mi parasztjaink kevés lent ültetnek - jegyezte meg elgondolkozva Bajmakov.

- Rávesszük őket, hogy többet termeljenek.

Artamonov hangja vastag volt és érdes; úgy beszélt, mintha nagydobot vert volna, Bajmakov pedig egész életében óvatosan járt a földön, és halkan beszélt, mint aki attól fél, hogy valami ijesztőt talál fölébreszteni. Sűrűn hunyorgatva szomorú, orgonaszínű jóságos szemével Artamonov fiait nézte, akik kővé meredve álltak az ajtóban. Mindhárman nagyon elütöttek egymástól: a legöregebb atyjához hasonló, széles mellkasú, összenőtt szemöldökű, apró medveszemű; Nyikita szeme leányos, nagy és kék, mint az inge; Alekszej göndör hajú, pirospozsgás, fehérbőrű, szép legény, egyenesen és vidáman néz maga elé.

- Katona lesz egyikük? - kérdezte Bajmakov.

- Nem, nekem magamnak van szükségem a gyermekeimre; megvan a fölmentésük.

És a gyerekek felé intve, Artamonov megparancsolta:

- Menjetek ki!

Mikor azok némán, libasorban és kor szerinti sorrendben elhagyták a szobát, Artamonov nehéz tenyerét Bajmakov térdére tette, és így folytatta:

- Jevszej Mitrics, egy füst alatt kérőben is vagyok nálad: add leányodat legidősebb fiamhoz.

Bajmakov valósággal megrémült; fölugrott a padról, és hadonászni kezdett.

- Ugyan, az istenért! Első ízben látlak, azt se tudom, ki vagy... te meg ilyesmivel állsz elő! Egyetlen leányom fiatal, férjhez mennie korai, aztán még nem is láttad, nem tudod, miféle... mi ütött beléd?

Artamonov azonban göndör szakállába mosolyogva felelte:

- Kérdezősködj felőlem a járási rendőrfőnöknél; sok hálával tartozik hercegemnek, és a herceg megírta neki, hogy legyen mindenben segítségemre. Rosszat nem fogsz hallani rólam, esküszöm a szentek képeire. Leányodat ismerem, mindent tudok városodban; észrevétlenül itt voltam már négyszer is, mindent kipuhatoltam. Legidősebb fiam ugyancsak megfordult már nálatok, és látta leányodat... ne nyugtalankodj!

Olyan érzéssel, mintha medve rontott volna rá, Bajmakov kérlelni kezdte vendégét:

- Várj legalább...

- Egy keveset várhatok, sokáig várni... az évek nem engedik - mondta szigorúan az állhatatos ember, és az ablakon keresztül lekiáltott az udvarra:

- Gyertek, köszönjetek el a házigazdától!

Amikor búcsút vettek és elmentek, Bajmakov ijedten nézett a szentképekre, háromszor keresztet vetett, és ezt suttogta:

- Istenem, irgalmazz! Miféle emberek? Őrizz meg a gonosztól!

Botjával kopogva levánszorgott a kertbe, ahol a hársfa alatt felesége és leánya befőttet készítettek. A telt, szép asszony megkérdezte:

- Miféle nyalka fiúk álltak az udvaron, Mitrics?

- Nem ismerem őket. Hát Natalja hol van?

- Cukorért ment az éléskamrába.

- Cukorért? - ismételte komoran Bajmakov, miközben leereszkedett a gyeppadra. - Cukor. Hm... igazuk van, akik azt mondják: sok bajunk lesz még a fölszabadításból.

Az asszony alaposabban szemügyre vette, és nyugtalanul megkérdezte:

- Mi van veled? Megint rosszul érzed magad?

- A szívembe nyilallott. Azt gondolom, ez az ember azért jött, hogy helyembe lépjen a földön.

Felesége vigasztalni kezdte:

- Ugyan már: talán kevés ember igyekszik manapság faluról a városba?

- Éppen az a bökkenő, hogy ide igyekeznek. Egyelőre nem mondok el többet; hadd gondolkodom...

Ötödnapon Bajmakov ágynak esett, tizenkét nap múlva meghalt, és halála még sötétebb árnyékot vetett Artamonovra és fiaira. A polgármester betegsége alatt Artamonov két ízben meglátogatta, és négyszemközt sokáig elbeszélgetett vele; a második alkalommal Bajmakov behívta feleségét, és karját mellén fáradtan keresztbe fonva, így szólt a vendéghez:

- Vele beszélj, Artamonov; nekem nyilván már nincs közöm földi dolgokhoz. Hagyjatok pihenni.

- Gyere velem, Uljana Ivanovna - parancsolta Artamonov, és hátra sem fordult megnézni, követi-e az asszony, csak kiment a szobából.

- Menj, Uljana; kétségtelenül így akarja a sors - tanácsolta halkan feleségének a polgármester, mikor látta, hogy az nem tudja elhatározni magát, vajon vendége után menjen-e? Okos, erős jellemű asszony volt, megfontolás nélkül semmit sem tett; most pedig valahogy az történt, hogy egy óra múlva, amikor visszatért férjéhez, így szólt hozzá, hosszú, szép szempillájának rebbenésével űzve el kicsorduló könnyeit:

- Igazad van, Mitrics; nyilván így akarja a sors; áldd meg a leányodat!

Este férje ágyához vezette ünneplőbe öltözött leányát, Artamonov pedig fiát taszigálta maga előtt; a legény és a leány, egymásra sem nézve, kézen fogták egymást, térdre ereszkedtek, lehajtották fejüket, Bajmakov pedig, fulladozva, gyöngyökkel kirakott ősi családi szentképet tartott föléjük.

- Az Atyának és Fiúnak nevében... Uram, légy irgalmas egyetlen gyermekemhez!

És szigorúan mondta Artamonovnak:

- Ne feledd, te felelsz Istennek leányomért.

Artamonov meghajolt előtte, hogy keze a padlót érte.

- Tudom.

És egyetlen gyengéd szót sem szólva leendő menyéhez, szinte rá se tekintve a két fiatalra, az ajtó felé intett a fejével:

- Menjetek!

Mikor aztán a jegyesek kimentek, leült a beteg ágyára, és határozottan mondta:

- Légy nyugodt; nem lesz semmi baj. Harminchét évig szolgáltam büntetés nélkül hercegeimnek, pedig az ember nem isten, az ember nem irgalmas, nehéz mindig kedvében járni. Neked is jó dolgod lesz, Uljana napamasszony; anyja leszel fiaimnak, akiknek megparancsolom, hogy tiszteljenek.

Bajmakov némán hallgatta: a sarokba nézett, a szentképekre, és sírt; Uljana is föl-fölzokogott, Artamonov pedig bosszúsan folytatta:

- Eh, Jevszej Mitrics, korán mégy el tőlünk, nem vigyáztál magadra. Pedig hát, hej, de nagy szükségem lenne rád!

Kezével keresztben végigszántott szakállán, és hangosan fölsóhajtott.

- Ismerlek tetőtől talpig: becsületes és okos ember vagy; élnénk csak öt évig együtt, olyan vállalatunk lenne... De hát ez Isten akarata!

Uljana fájdalmasan fölkiáltott:

- Mit károgsz, holló; miért rémítesz bennünket? Talán még...

De Artamonov felállt, és mélyen meghajolt Bajmakov előtt, mintha halott ember feküdnék az ágyon:

- Köszönöm a bizalmat. Isten veletek. Ki kell mennem az Okához: megjött a bárka a holmimmal.

Mikor eltávozott, Bajmakova sértett hangon nyögött föl:

- Falusi fajankó, egyetlen gyengéd szava sem volt fia jegyeséhez!

Férje félbeszakította:

- Ne siránkozz, ne nyugtalaníts.

És rövid gondolkozás után hozzátette:

- Te csak tarts ki mellette; derekabb ember kétségtelenül a mi fajtánknál.

Bajmakovot nagy tisztességgel temette el az egész város, mind az öt templom papsága. Az Artamonovok a koporsó után mentek, az elhunyt felesége és leánya nyomában, ami nagy megütközést keltett. A púpos Nyikita, aki övéi mögött lépdelt, hallotta, amint a tömegben mormogták:

- Nem tudni, kicsoda, és egyszerre az első helyre tolakodik.

Pomjalov, körbejártatva kerek, makkszínű szemét, magában dünnyögte:

- Az elhunyt Jevszej is, Uljana is óvatos emberek; ok nélkül semmit sem tettek; következésképp itt valami titok lappang, következésképp valamivel megszédítette őket ez a keselyű; másként talán rokonságba léptek volna vele?

- Igen, igen; sötét ügy.

- Én is azt mondom, hogy sötét. Bizonyára hamis pénz. Pedig milyen becsületes embernek tette magát Bajmakov, mi?

Nyikita lehajtott fejjel hallgatott, kigörbítve púpját, mintha ütést várna. Szeles nap volt, a szél a tömeg hátába fújt, és a por, amelyet a lábak százai fölvertek, füstfelhőként húzódott az emberek nyomában, sűrű rétegben lepte el a hajadonfővel haladók olajos haját. Valaki megjegyezte:

- Nézd csak, hogy belepte a porunk Artamonovot: egész szürke lett a cigány...

Tíz nappal férje temetése után Uljana Bajmakova kolostorba ment leányával, házát pedig Artamonovnak adta át. Azt meg, és a fiait, mintha forgószél ragadta volna magával: reggeltől estig sürögtek-forogtak mindenfelé, gyorsan végigsietve az utcákon, sebtében keresztet vetve magukra a templomok előtt; az apa hangoskodott és heveskedett; a legidősebb fiú komor volt, szótlan és nyilván félénk vagy szégyenlős; a szép Aljoska kötekedett a legényekkel, és merészen kacsingatott a leányokra; Nyikita meg napkeltekor a folyó túlsó partjára, a "Tehénnyelv"-re vitte hegyes púpját, ahová varjúként sereglettek össze az ácsok, kőművesek, hogy hosszú téglakaszárnyát és valamivel távolabb, az Oka mellett, nagy, börtönhöz hasonló emeletes házat építsenek tizenkét hüvelykes gerendákból. Esténként Drjomov lakói összegyűltek a Vataraksa partján, tök- és napraforgómagot ropogtattak, hallgatták a fűrészek horkanását és sivítását, a gyaluk csusszanását, az éles balták tompa csapásait. Gúnyosan emlegették a bábeli torony fölépítésének céltalanságát, Pomjalov pedig, vigasztalásképp, mindenféle szerencsétlenséget jósolt az idegen embereknek:

- Tavasszal elönti a víz ezeket az ocsmány épületeket. És tűzvész is kitörhet: az ácsok pipálnak, pedig forgács hever mindenfelé.

Vaszilij, a tüdővészes pópa kontrázott neki:

- Homokra építenek.

- Gyári munkások sereglenek ide, kezdődik a részegeskedés, tolvajlás, kicsapongás.

A hatalmas testű, kerekre fölfúvódott, elhájasodott molnár és kocsmáros, Luka Barszkij, rekedt basszusán vigasztalta a többieket:

- Ahol több ember van, könnyebb megélni. Sebaj, csak dolgozzanak.

Nagyot nevettek a polgárok Nyikita Artamonovon, aki egy nagy négyszögben rekettyebokrokat vágott ki gyökerestül, egész nap zsíros iszapot merített a Vataraksából. Tőzeget vágott a mocsarasban, ég felé emelt púppal, taligában szállította oda, és fekete halmokban rakta szét a homokon.

- Konyhakertet tervez - találták el a polgárok. - Micsoda bolond! Hát meg lehet termékenyíteni a homokot?

Napnyugtakor, amikor az Artamonovok libasorban - elöl az apa - átgázoltak a folyón, és annak zöldes vizére ráfeküdtek árnyékaik, Pomjalov odamutatott:

- Nézzétek, nézzétek, milyen árnyéka van a púposnak!

És mindnyájan látták, hogy Nyikita árnyéka, aki harmadiknak ment, szokatlanul reszkető és mintegy nehezebb fivérei hosszú árnyékánál. Egyszer, bőséges esőzés után, a folyó vize megáradt, és a púpos, aki hínárba akadt, vagy egy gödörbe lépett, eltűnt a víz alatt. A parton álló nézők mind vidáman fölkacagtak, csak Olgunyka Orlova, egy részeges órásmester tizenhárom éves leánya kiáltott fel szánakozón:

- Jaj, jaj, belefullad!

Valaki tarkón ütötte:

- Ne ordíts feleslegesen.

Alekszej, aki utolsónak ment, a víz alá bukott, megragadta bátyját, talpra állította, és amikor nedvesen, iszappal borítva kimásztak a partra, egyenesen a városi lakosok felé tartott, úgyhogy azok kitértek előle, és valaki félénken meg is jegyezte:

- Nézd csak a kis vadállatot...

- Nem szeretnek bennünket - mondta Pjotr, mire atyja, menet közben arcába tekintve, ezt felelte:

- Adj nekik időt, majd megszeretnek.

Nyikitát pedig leszidta:

- Te madárijesztő! Lábad elé nézz, ne nevettesd meg az embereket, nem élünk mások mulatságára. Te vásári komédiás!

Az Artamonovok senkivel sem barátkoztak. Háztartásukat egy tetőtől talpig feketébe öltözött, kövér öregasszony vezette, akinek feje fekete kendővel volt bekötve, melynek csücskei mint szarvak meredtek előre; keveset beszélt, nehezen forgó nyelvvel és érthetetlenül, mintha nem is orosz volna, tőle semmit sem lehetett megtudni az Artamonovokról.

- Szerzeteseknek tettetik magukat a rablók...

Azt felfedezték, hogy az apa és a legidősebb fiú gyakran keresik föl a környékbeli falvakat, és rábeszélik a parasztokat, hogy lent termesszenek. Az egyik ilyen utazás alkalmával szökött katonák támadtak Ilja Artamonovra; egyet közülük az irhaszíjára akasztott kétfontos vasgolyóval megölt, a másodiknak betörte a fejét, a harmadik elmenekült. A járási rendőrfőnök megdicsérte tettéért, a szegény Ilja-parókia fiatal papja pedig azt a büntetést szabta a gyilkosságért, hogy negyven éjjelen keresztül imádkozzon a templomban.

Őszi estéken Nyikita a szentek életéből, az egyházatyák tanításaiból olvasott föl atyjának és fivéreinek, de az apa gyakran félbeszakította:

- Mély értelmű ez a bölcsesség; a mi eszünk nem foghatja föl. Napszámosok vagyunk, nem nekünk kell elmélkednünk ilyesmiről; mi az egyszerű dologra születtünk. A megboldogult Jurij herceg hétezer könyvet olvasott el, és annyira belemélyedt ezekbe a gondolatokba, hogy az Istenben való hitét is elvesztette. Az egész világot bejárta, megfordult mindegyik királynál; híres ember volt! De amikor posztógyárat alapított, kudarcot vallott vele. És bármibe fogott is, nem fizetődött ki. Így egész életében parasztsorban élt.

Amikor beszélt, tisztán ejtett ki minden szótagot, el-elgondolkodott utánuk, mintha maga is figyelt volna rájuk, majd újból oktatni kezdte gyermekeit.

- A ti sorotok nehéz lesz; ti magatok vagytok a magatok törvénye és védelme. Én nem a magam akarata szerint éltem, hanem amint parancsolták. És ha látom is: nem ezt kellene tenni, a dolgon nem változtathatok; nem rám tartozik, csak az uraságra. Nemcsak hogy cselekedni féltem saját eszem szerint, hanem még gondolkodni sem mertem, nehogy valamiképp összezavarjam a magam fölfogását az uraságéval. Hallod, Pjotr?

- Hallom.

- Figyelj is, és értsd meg, mit mondok. Az ember él, és mintha nem is léteznék. Természetes, hogy a felelősség is kevesebb: nem a magad lábán jársz, kormányoznak. Felelősség nélkül élni könnyebb, de nincs sok értelme.

Néha két órát is beszélt, állandóan kérdezgetve, hallgatják-e a gyerekek. A kemencén hever, lelógatja lábát, s miközben ujjaival szakálla gyűrűit simogatja, sietség nélkül kovácsolja ki a szavak egyik láncszemét a másik után. A nagy, tiszta konyhára meleg sötétség borul; künn hóvihar fütyül, és simogatja selymesen az ablakot, vagy fagy ropog a kék hidegben.

Pjotr az asztalnál ül egy faggyúgyertya előtt, papírokban lapozgat, halkan csattogtatja a számológép csontgolyóit; Alekszej segít neki, Nyikita meg vesszőkosarakat fon ügyes kézzel.

- Az uralkodó cár szabadságot adott nekünk. Meg kell érteni: mi a célja a felszabadításnak. Cél nélkül még a juhot sem engedik ki az akolból; itt pedig egy egész népet, ezrek ezreit engedték ki. Ez annyit jelent: az uralkodó megértette: az uraktól keveset lehet elvenni, maguk élnek föl mindent. Georgij herceg még a fölszabadítás előtt magától is ráeszmélt ugyanerre, és többször mondta nekem: a kényszermunkában nincsen köszönet. Most aztán megbíznak bennünk, hogy szabadon dolgozhassunk. Ezután a katona sem fogja huszonöt évig a fegyvert hordani, hanem menj csak, dolgozz! Most mindenkinek meg kell mutatnia, hogy mire képes. A nemességnek végórája ütött, most ti magatok vagytok nemesek, halljátok?

Uljana Bajmakova majdnem három hónapot töltött a kolostorban, s mihelyt hazaérkezett, Artamonov már másnap megkérdezte:

- Hamarosan megtartjuk az esküvőt?

Az asszony fölháborodott, és szeme haragtól szikrázott.

- Hova beszélsz; térj eszedre! Még fél év sem múlt el az apja halála óta, te pedig... Hát nem félsz a bűntől?

Artamonov azonban szigorúan félbeszakította:

- Ebben semmi bűnt nem látok, napamasszony. A nagyurak különbet is csinálnak, és Isten mégis eltűri. A szükség kívánja így; Pjotrnak asszony kell a házhoz.

Azután megkérdezte: mennyi pénze van a lánynak?

Az asszony azt felelte:

- Ötszáz rubelnál több hozományt nem adok!

- Többet is fogsz adni - mondta meggyőződéssel és hidegvérrel a hatalmas paraszt, farkasszemet nézve az asszonnyal. Az asztalnál ültek, egymással szemben; Artamonov könyökére támaszkodva, és mindkét keze ujjaival szakálla sűrű gyapjában játszadozva, az asszony összevont szemöldökkel és félősen kiegyenesedve. Jóval túl volt a harmincon, de sokkal fiatalabbnak látszott; pirospozsgás, telt arcában szigorúan világított szürkés, okos szeme. Artamonov fölállt, kiegyenesedett.

- Szép vagy, Uljana Ivanovna.

- Van még valami mondanivalód? - kérdezte haragosan és gúnyosan az asszony.

- Egyéb semmi.

Artamonov nem szívesen távozott, és kényszeredetten húzta maga után a lábát; Bajmakova, aki utánanézett, és közben a tükör jegét súrolta tekintetével, bosszúsan dünnyögte:

- Szakállas ördög. Belénk csimpaszkodott...

Minthogy úgy érezte, hogy veszély fenyegeti ettől az embertől, fölment leányához, de Natalja nem volt a szobájában. Amint az ablakon kinézett, meglátta az udvaron, a kapunál, Pjotrral.

Bajmakova leszaladt, s a küszöbön megállva, a leányára kiáltott:

- Natalja... haza!

Pjotr üdvözölte.

- Nincs rendjén, fiatalember, anyja nélkül beszélgetni egy leánnyal. A jövőben ez elő ne forduljon!

- Jegyesek vagyunk - emlékeztette Pjotr.

- Egyre megy; nekünk megvannak a magunk szokásai - felelt Bajmakova, de magában megkérdezte: "Miért haragudtam meg? Hogyne szerelmeskednének a fiatalok! Rosszul cselekedtem. Mintha irigykednék leányomra."

A szobában mégis erősen megcibálta Natalja haját, és megtiltotta neki, hogy négyszemközt beszéljen vőlegényével.

- Ha jegyesed is, azért még akár eső, akár hó, nem tudni, mi várható - mondta ridegen.

Homályos aggodalom zavarta gondolatait, és néhány nap múlva elment Jerdanszkajához, hogy megkérdezze tőle a jövőt; a golyvás, kövér, haranghoz hasonló javasasszonyhoz a város minden asszonya elhordta bűneit, gondját-baját.

- Nincs miről kártyát vetni - jelentette ki Jerdanszkaja -, megmondom egyenesen, lelkem: kapaszkodj ebbe az emberbe. Szemem nemhiába dülled ki, ismerem az embereket, átlátok rajtuk, mint a kártyáimon. Figyeld csak meg, milyen szerencsés keze van; minden dolga úgy forog, mint a megolajozott kerék, a mi parasztjainknak pedig csak a nyála csurog az irigységtől. Nem, lelkem, ne félj tőle; nem róka-, hanem medvetermészet.

- Éppen az a baj, hogy medvetermészet - hagyta helyben az özvegy, és fölsóhajtva elmondta a javasasszonynak: - Félek; már az első pillanatban, amikor megkérte leányomat, megijedtem tőle. Egyszerre, mintha a felhőkből pottyant volna le ez az ismeretlen ember, és betolakodott a családomba. Elő szokott fordulni ilyesmi? Emlékszem, mondja; én pedig arcátlan, nagy szemét nézem, és minden szavára igennel felelek, mindenbe beleegyezem, mintha torkon ragadott volna.

- Ez azt jelenti: hisz erejében - magyarázta a bölcs ostyasütő asszony.

Mindez azonban nem nyugtatta meg Bajmakovát, bár a javasasszony, amikor kikísérte a gyógyfüvek fojtó szagával telített szobájából, búcsúzásul még hozzátette:

- Ne feledd: a butáknak csak a mesékben van szerencséjük.

Lelkesen dicsérte Artamonovot; oly hangosan és buzgón, hogy gyanús volt: talán megvesztegették. Mennyire másként beszélt a magas, ráncos és száraz Matrjona Barszkaja:

- Az egész város sóhajtva sóhajtozik miattad, Uljana: hogy nem félsz ezektől a jöttmentektől! Jaj, vigyázz! Nemhiába púpos az egyik fiú, nagy bűne lehet a szüleinek, hogy torzszülöttként jött a világra...

Nehéz volt a helyzete Bajmakov özvegyének, és mind gyakrabban verte meg a leányát, miközben maga is érezte, hogy ok nélkül haragszik reá. Igyekezett lehetőleg minél ritkábban látni lakóit; ám ezek az emberek mind gyakrabban toppantak útjába, aggodalommal árnyékolva be életét.

A tél észrevétlenül lopózott be: hirtelen zúdult a városra, süvítő szélviharokkal, erős fagyokkal, cukorszerű hóhegyeket ontott az utcákra és házakra, vattázott sapkákat borított a seregélydúcokra és templomtornyokra, fehér vaspáncéllal vonta be a folyókat és a mocsarak rozsdás vizét, s az Oka jegén megkezdődtek a városi polgárok ökölharcai a környékbeli falvak parasztjaival. Alekszej minden ünnepnap kiment a viaskodásra, és minden alkalommal elkeseredve, összeverve tért vissza.

- Mi az, Aljosa? - kérdezte Artamonov. - Az itteni falusi ökölvívók nyilván ügyesebbek a mieinknél?

Alekszej, akinek ölyvszeme szikrázott, komoran hallgatott, miközben rézpénzzel vagy jégdarabokkal dörzsölte szét véraláfutásait; de Pjotr egyszer elárulta:

- Alekszej ügyesen viaskodik; a sajátjai, a városiak verik meg.

Ilja Artamonov az asztalra nehezedve kérdezte:

- Miért?

- Nem szeretik.

- Éppen őt?

- Egyikünket sem.

Az apa olyat ütött öklével az asztalra, hogy a gyertya kiugrott tartójából, és elaludt; a sötétben üvöltés hangzott föl:

- Mit beszélsz nekem, mint valami lány, folyton szeretetről? Ezt a szót ne halljam többé!

Nyikita meggyújtotta a gyertyát, és halkan megkockáztatta:

- Aljosának nem kellene az ökölviadalokra járnia.

- Hogy az emberek nevessenek: Artamonov megijedt! Te csak hallgass, halálmadár! Taknyos!

Mindnyájukat lehordta, majd néhány nappal később, a vacsoránál, így szólt szerető dohogással:

- Medvevadászatra kellene mennetek, gyerekek; jó mulatság. Georgij herceggel gyakran jártam a rjazanyi erdőkbe, és lándzsavégre kaptuk a komákat. Mulatságos dolog!

Lelkesen elmesélt néhány sikerült vadászkalandot, és egy hét múlva kiment Pjotrral meg Alekszejjel az erdőbe, ahol egy hatalmas, öreg medvét terített le. Azután a fivérek egyedül indultak útnak, és egy anyaállatot vertek föl, amely Alekszejről letépte bekecsét, fölszakította combját, de mégis legyűrték, és két bocsot hoztak magukkal a városba, a megölt medvét pedig kinn hagyták az erdőben a farkasok lakomájának.

- Nos, hogy viselkednek az Artamonovjaid? - kérdezték Bajmakovát a polgárok.

- Megvannak.

- Télen a disznó békében marad - jegyezte meg Pomjalov.

Az özvegy szinte el sem akarta hinni magának, amikor tudatára ébredt, hogy az Artamonovok iránt megnyilvánuló ellenséges érzület egy idő óta őt is sérti, hogy lenézésük megbántja őt magát is. Látta, hogy ezek az Artamonovok józanul élnek, vállvetve és makacs kitartással végzik munkájukat, semmi rosszat sem lehet terhükre fölróni. Gondosan szemmel tartotta leányát és Pjotrt. Meggyőződött róla, hogy ez a szűkszavú, vállas legény korához képest szokatlan komolysággal viselkedik, nem igyekszik valamilyen sötét sarokban Natalját megcsipkedni, és illetlen szavakat sugdosni fülébe, ahogy a városi vőlegények szokták tenni. Még kissé nyugtalanította is Pjotrnak érthetetlen, száraz, de kíméletes, sőt talán féltékeny viselkedése leányával szemben.

"Nem lesz gyöngéd az újdonsült férj."

Egyszer azonban, mikor lefelé jött az emeletről, lent a pitvarban meghallotta leánya hangját:

- Megint medvevadászatra megy?

- Készülünk. Miért kérdi?

- Veszélyes; Aljosát is megsebezte a vadállat.

- Ő maga volt az oka; túlságosan heveskedett. Egyszóval, gondol rám?

- Magáról semmit sem mondtam.

"Nézd csak a selymát - gondolta magában az anya, miközben elmosolyodott és fölsóhajtott. - A legény pedig nem sok vizet zavar..."

Ilja Artamonov mind makacsabbul ismételte:

- Siess a lakodalommal, különben maguk fognak előresietni.

Az asszony rádöbbent, hogy valóban sietnie kell: leánya éjszakánként rosszul aludt, és nem tudta rejtegetni, hogy testi vágy gyötri. Húsvétra újra elvitte a kolostorba; egy hónap múlva pedig, amikor visszatért, látta, hogy elhanyagolt kertjét rendbe hozták, az utakat kigyomlálták, a zuzmókat a fákról leszedték, a bogyós bokrokat megnyesték és felkötötték - és mindezt ügyes, hozzáértő kéz végezte. Amint egy ösvényen lement a folyóhoz, észrevette Nyikitát; a púpos a fonott kerítést javította, amelyet a tavaszi áradás alámosott. A térden alul érő, hosszú vászoningből szánalmasan bökődtek ki a púp csontjai, csaknem eltakarta a sima szőke hajú, ormótlan fejet; hogy a haj arcába ne hulljon, Nyikita egy nyírfaággal kötötte föl. Mint valami szürke folt a nedvtől duzzadó zöld lombok között, munkájába elmerült, önfeledt remetéhez hasonlított; meglendítve a napfényben ezüstként csillogó baltáját, ügyesen faragott ki egy cölöpöt, és halkan, vékony leányhangon valami templomi éneket dúdolt. A fonott kerítés mögött zöldesen csillogott a selymes víz; mint fickándozó kárászok, játszottak benne a nap aranyszínű, visszaverődő sugarai.

- Isten segíts! - mondta az asszony, s magának is váratlan volt ez a kedvessége. Nyikita fölnézett rá kék szeme lágy fényével, és szelíden viszonozta a köszönést:

- Isten óvjon.

- Te hoztad rendbe a kertet?

- Én.

- Szépen megcsináltad. Szereted a kertet?

A fiú, térden állva, röviden elmondta, hogy kilencéves korában hercegura inasnak adta egy kertészhez, most pedig tizenkilenc éves.

"Púpos, de úgy látszik, nem gonosz" - gondolta az asszony.

Este, amikor emeleti szobájában leányával teázott, Nyikita megjelent az ajtóban: egy csokor virág volt a kezében és mosoly a sárgás, csúnya, szomorú arcán.

- Fogadja el ezt a csokrot.

- Mit jelentsen ez? - csodálkozott Bajmakova, miközben gyanakodva nézte az ízlésesen összeválogatott virágokat; Nyikita pedig megmagyarázta, hogy uraságainál minden reggel virágokat kellett vinnie a hercegnének.

- Ezért hát? - kérdezte Bajmakova, és büszkén fölvetette fejét, miközben kissé elpirult. - De talán csak nem hasonlítok a hercegnéhez? A hercegné bizonyára nagyon szép asszony.

- Hiszen maga is az.

Bajmakova még jobban elpirult, és azt gondolta: "Nem az apja tanította be erre?"

- Nos, köszönöm a megtiszteltetést - mondta, de teára nem hívta meg Nyikitát; amikor pedig elment, fennhangon folytatta gondolatait:

- Szép a szeme; nem hasonló apjáéhoz, alighanem az anyjáé.

És fölsóhajtott:

- Nyilván a sors akarta, hogy velük éljünk.

Nem nagyon igyekezett rávenni Artamonovot, hogy várjanak a lakodalommal őszig, amikor egy éve lesz férje halálának, de határozottan kijelentette neki:

- Te csak, uram, Ilja Vasziljevics, ne avatkozz be a dologba; hadd rendezzek el mindent a magunk módján, jól, ősi szokás szerint. Neked is csak hasznodra lesz: egyszerre bekerülsz legtekintélyesebb embereink közé, meg fognak ismerni.

- Na - bődült el dölyfösen Artamonov -, anélkül is meglátnak már messziről.

Az asszony, akit sértett ez az önhittség, megjegyezte:

- Téged itt nem szeretnek.

- Úgy hát félni fognak tőlem.

És elmosolyodva vonogatta vállát:

- Pjotr is mindig a szeretetről fuvolázik. Furcsa emberek vagytok...

- De rám is kijut ebből a nemszeretésből.

- Ne nyugtalankodj, napamasszony!

Artamonov fölemelte hosszú kezét, és úgy ökölbe szorította ujjait, hogy vérvörösek lettek.

- Értek hozzá, hogy megtörjem az embereket; körülöttem nem ficánkolhatnak sokáig. Megvagyok szeretet nélkül is...

Az asszony hallgatott, és félő nyugtalansággal gondolta magában:

"Micsoda vadállat!"

Egy szép napon azután hangos lett a vendégszerető ház Natalja barátnőitől, a város legelső családjainak leányaitól. Fehér fátyolszövetből és finom vászonból való, a csukló körül csipkés, labdaujjas ingüket mordvin hímzésű selyemmel szegett, pompás családi brokátszarafán takarja; lábukra kecske- és szattyánbőr cipellőt húznak; hosszú hajuk szalaggal van befonva. A menyasszony nehéz ezüstbrokát szarafánban fuldoklik, amelyet nyakától aljáig áttört mintás, aranyozott gombok díszítenek; vállán aranybrokát gallér, hajában fehér és kék szalagok. Mozdulatlanná dermedve ül az ajtó melletti sarokban, s mialatt csipkés keszkenőjével izzadt arcát törölgeti, kedvesen csengő hangon szólózik:

Rétek földjét, buja földjét,
Mezők ékét, virág kékjét,
Tavaszi ár lepi, mossa,
Hideg vizek zavarossa...

Barátnői dallamos karban kapják föl a leánypanasz elhaló sóhaját:

Fiatal lányt, engem küldtek,
Vizet hordjak, engem küldtek,
Meztélláb is, cipő nélkül
Jaj, csupaszon, ruha nélkül...

Alekszej, aki elbújt a leányok tömegében, hahotázik, és felkiált:

- Ez aztán nagyszerű dal! Begyömöszöltek benneteket, leányok, brokátba, mint valami pulykát pléhvödörbe, és azt éneklitek: csupaszon, ruha nélkül!

Nyikita a menyasszony közelében ül; új, kék zekéje torzan és nevetségesen fölcsúszott púpjáról a tarkójára, kék szemét tágra mereszti, és oly különös kifejezéssel nézi a lányt, mintha attól félne, hogy az tüstént szétfoszlik, eltűnik. Az ajtót egészen betölti testével Matrjona Barszkaja; ott áll, a szemét forgatja, és mély basszusán búgja:

- Nem énekeltek elég panaszosan, leányok.

Néhány széles lólépést tesz, és szigorú oktatásba kezd, hogyan kell régi módra énekelni, milyen remegéssel kell a házasságra készülni.

- A közmondás azt tartja: "a férj - kőfal". Tudjátok meg: erős a fal, nem lehet áttörni, és magas, nem lehet átugrani.

A leányok azonban alig hallgatnak rá; a szobában nagy a tolongás, forró a levegő, félretolják a vénasszonyt, és kiszaladnak az udvarba, a kertbe. Mint méh a virágok között, olyan köztük Alekszej aranysárga selyemingében és bársonynadrágjában; hangos és vidám, mintha részeg volna.

Barszkaja sértődötten lebiggyeszti vastag ajkát, kimereszti szemét, elöl magasra fölhúzza szövetszoknyája alját, és sűrű füstfelhőként felnyomul az emeletre, Uljanához, akinek prófétaszerűen mondja:

- Nagyon vidám a lányod; nem ez a szabály, nem ez a szokás. Vidám kezdetnek rossz a vége!

Bajmakova egy megvasalt, nagy láda előtt térdel, és gondterhesen keresgél benne; körülötte a padlón, az ágyon szövet-, taft- és "moszkvai vörös" kartondarabok, kasmírsálak, szalagok, hímzett törülközők hevernek szanaszét, mint valami vásári bódéban. Széles napsugárcsík hull az élénk szövetekre, amelyek szivárványszínben égnek, akárcsak a felhő az esti pírban.

- Nincs rendjén, hogy a vőlegény a házasság előtt a menyasszony házában lakjon; az Artamonovoknak ki kellett volna költözniük...

- Szóltál volna előbb; most már késő erről beszélni - dohogja Uljana, és a láda fölé hajol, hogy elrejtse fájdalmas arcát, de az öblös hang folytatja:

- Rólad az a hír járja, hogy okos asszony vagy; ezért hallgattam. Azt hittem, magad is kitalálod. Hogy mit törődöm vele? Ami engem illet, megmondom az igazat, ha nem is fogadják meg. Isten számon tartja.

Barszkaja úgy áll, mint egy szobor, és a feje mozdulatlan, akár egy bölcsességgel színültig telt kehely; be sem várva a választ, kilép az ajtón, Uljana pedig, aki ott térdel a szövetek színes tüzében, vágyakozással és rettegéssel suttogja maga elé:

- Uram, segíts! Ne fossz meg eszemtől.

Az ajtóban újra csoszogás hallatszik; az asszony sietve a ládába hajol, hogy könnyeit elrejtse. Nyikita áll előtte:

- Natalja Jevszevna kérdezteti, nem kell-e segíteni valamit.

- Köszönöm, kedves...

- A konyhában Olgunyka Orlova magára döntötte a mézet.

- Mit nem mondasz?! Okos kislány, jó menyasszony lenne számodra...

- Ki jönne hozzám...

A kertben pedig ott ül Ilja Artamonov és Gavrila Barszkij, a menyasszony keresztapja, meg Pomjalov, aztán Zsityejkin, a kifejezéstelen szemű bőrkereskedő és Voroponov, a kocsigyártó; ott ülnek, és söröznek a hársfa alatti kerek asztalnál. Pjotr, akinek sötét haját vastag olajréteg fedi, a fa törzséhez támaszkodik, és tisztelettudóan hallgatja az idősebbek beszélgetését.

- Nálatok mások a szokások - mondja az apja elgondolkozva.

Pomjalov dicsekedni kezd:

- Hja, tősgyökeres fajta vagyunk. Nagy nép az orosz!

- Mi sem vagyunk szedett-vedettek.

- Szokásaink ősrégiek...

- Sok bennük a mordvin, csuvas...

Sikoltozva és nevetgélve, egymást lökve-taszigálva szaladnak le a leányok a kertbe, és mint valami tarka szarafánkoszorú, körülállják az asztalt. Belekezdenek az üdvözlő énekbe:

A dicső örömapának,
Vasziljevics Iljának
Hőn kívánjuk:
Ha az első lépcsőre lép - lábát törje,
Másodikon - másik lábát,
Harmadikon - nyakát törje.

- Ez aztán szép üdvözlés! - kiáltott föl csodálkozva Artamonov, és Pjotr felé fordult, aki óvatosan elmosolyodva a leányokat nézte, és fülcimpáját húzogatta.

- Csak hallgasd tovább! - tanácsolta Barszkij kacagva.

Még kevés is, úgy találjuk
A dicső örömapának,
Szűzleány elrablójának...

- Még kevés is? - visszhangozta ingerülten Artamonov, s látható zavarában ujjaival dobolt az asztalon.

És a leányok teli tüdőből éneklik:

Ekevashoz csapjanak
Sziklákról gurítsanak,
Hogy bennünket meg ne csalhass -
Ne dicsérhess, magasztalhass
Messzi-messzi mese-tájat,
Amit még madár se látott,
Bánattal van az kirakva,
A göröngyét könny itatja...

- Erre lyukadtunk ki? - kiáltott föl sértődötten Artamonov. - Pedig én, lányok, ne haragudjatok, mégiscsak dicsérem a magam vidékét: nálunk a szokások finomabbak, a nép szívesebb. Még közmondás is van róla: "A Szvapának és az Uszozsának a Szejmbe van a folyása: hál' istennek, hogy nem az Okába!"

- Várj, még nem ismersz bennünket - mondta félig dicsekedőn, félig fenyegetőn Barszkij. - De most ajándékozd meg a lányokat!

- Mennyit adjak vajon?

- Amennyit nem sajnálsz.

De amikor Artamonov két ezüstrubelt adott a leányoknak, Pomjalov haragosan megjegyezte:

- Bőven adsz; pénzed fitogtatod.

- No, nektek is nehéz a kedvetekre cselekedni! - kiáltott Ilja ugyancsak hangosan, mire Barszkij fülsiketítő kacagásba tört ki, Zsityejkin pedig gyöngyöző és éles nevetésbe kezdett.

A leánybúcsúztató hajnalig tartott, a vendégek elszéledtek, a háziak már mind aludtak. Artamonov Pjotrral és Nyikitával a kertben ült; tekintetét körbejáratta, és szemével a rózsás felhőket tapogatta, így szólt halkan, szakállát simogatva:

- Fanyar fajta. Nem szíves emberek. Te aztán, Petruha, csak fogadj szót mindenben, amit az anyós tanácsol; ha üres asszonyfecsegés, akkor is meg kell tenned! Alekszej a lányokat kísérte haza? A lányok kedvelik, a legények nem szívelik. Barszkij kölyke ellenségesen nézi... no-no igen! Te, Nyikita légy kedvesebb, értesz hozzá. Szolgálj gittül atyádnak; ahol repedés támad utánam, tömd be.

Fél szemmel a fából készült, nagy söröskancsóba sandított, aztán mogorván folytatta:

- Mindent kihabzsoltak; isznak, mint a gödény. Mire gondolsz, Pjotr?

A fiú a selyemövet, menyasszonya ajándékát babrálta, és halkan felelte:

- Falun az élet egyszerűbb, nyugalmasabb.

- Hát aztán... Mi egyszerűbb, mint a napot átaludni...

- Halogatják a lakodalmat...

- Tűrj egy keveset.

De végül fölvirradt Pjotr nagy és nehéz napja is. A tisztaszoba ajtó melletti sarkában ül, és tudja, hogy szemöldöke komoran összehúzódott, homloka ráncokba szalad, érzi, hogy ez visszás, nem vet jó fényt rá menyasszonya szemében, és mégsem tudja szemöldökét kisimítani, mintha erős cérnával volna összevarrva. Mialatt mogorván végigméri a vendégeket, megrázza fürtjeit, amelyekből komló hull alá az asztalra és Natalja menyasszonyi fátylára. A lány is szomorúan hajtja le fejét, fáradtan hunyja be szemét, nagyon halvány, ijedt, mint egy kisgyerek, és remeg szégyenében.

- Keserű! - ordítják huszadszor, vörös, szőrös, fogaikat vicsorgató pofák.

Pjotr feléje fordul, mint egy farkas, és nyakát meg se mozdítva, kissé fölemeli Natalja fátylát; ajka száraz, orrával arcába túr, érzi a leány bőrének atlaszhidegét, válla félénk remegését, sajnálja Natalját, és ő is szégyelli magát, az ittas emberek szűk gyűrűje pedig tovább ordítozik:

- Ügyetlen a legény!

- Az ajka a cél!

- Eh, én ugyan megcsókolnám...

Egy részeg női hang rikácsol:

- Engedjetek, megcsókolom!

- Keserű! - bömböli Barszkij.

Pjotr összeharapja fogát, és a leány nedves, remegő ajkához hajol; Natalja falfehér, s mintha egész teste olvadna, akár a felhő a napon. Mindketten éhesek: tegnap óta nem kaptak enni; az izgalomtól, a szeszes italok orrfacsaró szagától és két pohár pezsgő cimljanszki bortól Pjotr úgy érzi magát, mintha részeg volna, és attól fél, hogy a fiatalasszony észreveszi rajta. Minden hullámzik körülötte, és hol egyetlen tarka foltba folyik össze, hol meg ellenszenves arcok vörös hólyagjaiba ömlik szét minden irányban. A fiú könyörgő tekintettel és haragosan néz apjára: Ilja Artamonov Bajmakova kipirult arcába mered, és felborzolt hajjal, tüzesen kiáltja:

- Napamasszony, koccintsunk egy pohárka mézessel! A mézes olyan édes itt, akár a háziasszony...

Az özvegy kinyújtja fehér, gömbölyű karját, színes kövekkel kirakott arany karperece csillog a napfényben, magas keblén gyöngysor szivárványlik. Ő is sokat ivott; szürke szemében epedő mosoly ül, félig kinyílt ajka csábítóan remeg; miután koccintottak, fölhajtja poharát, és biccent fejével az örömapa felé, aki megrázza kócos sörényét, és elragadtatással ordítja:

- Te aztán tudod, mi az illem, napamasszony! Akár egy hercegnő; verjen meg az Isten, ha nem igaz!

Pjotr valahogyan érzi apja viselkedésének fonákságát; a vendégek részeg ordítozásából világosan kihallja Pomjalov csípős megjegyzéseit, Barszkaja dörgő hangú szemrehányásait, Zsityejkin éles, rövid nevetését.

"Nem lakodalom, bíráskodás" - gondolja magában, azután ezt hallja:

- Látjátok, hogyan néz az ördögfajzat Uljanára? Jaj, jaj!

- Lesz itt még egy lakodalom, csakhogy papok nélkül...

Ezek a szavak egy pillanatra beleragadnak fülébe, de tüstént megfeledkezik róluk, mikor Natalja térde vagy könyöke hozzáér, és egész testében nyugtalan vágyódás ébred. Igyekszik nem nézni rá, fejét mozdulatlanul tartja, de nem tud uralkodni szemén, amely makacsul a leány felé sandít.

- Mikor lesz már vége? - kérdi súgva, és Natalja ugyanúgy feleli:

- Nem tudom.

- Szégyellem magam...

- Én is - hallja, és örül, hogy a fiatalasszony ugyanazt érzi, amit ő.

Alekszej a leányok között van, akik a kertben mulatnak; Nyikita egy hosszú pópa mellett ül, akinek nedves a szakálla, és sárgaréz szemek fénylenek himlőhelyes arcában. Az udvarról és utcáról kíváncsiak néznek be a tárt ablakon; a fejek tucatjai mozognak ide-oda a kék levegőben, és cserélik föl egymást minden pillanatban; nyitott szájak suttognak, sziszegnek, kiabálnak; az ablakok, mintha zsákok volnának, amelyekből ezek a lármás fejek, akárcsak dinnyék, mindjárt be fognak gurulni a szobába. Különösen hat Nyikitára egy földművesnek, Tyihon Vjalovnak kiálló pofacsontú, sűrű, rőt szakállú, piros foltos arca. Első pillanatra színtelennek látszó szeme különösen villózik, de csak a pupillák hunyorognak, maguk a szempillák mozdulatlanok. És mozdulatlanok a keskeny száj vékony, makacsul összeszorított ajkai is, amelyeket csak alig-alig fed a göndör bajusz; a fülek pedig csúnyán hozzátapadnak a koponyához. Vjalov mellével rádőlt az ablakpárkányra, és nem kiabált, nem szitkozódott, amikor mások megkísérelték ellökni helyéről; vállának és könyökének könnyed rándításával rázta le magáról a tolakodókat. Válla csapott és gömbölyű volt, nyaka elrejtőzött benne, és feje mintegy közvetlenül melléből nőtt ki: ő is púposnak látszott, és Nyikita valami rokonszenveset, jót olvasott arcában.

Egy kancsal legény egyszerre csak erősen beleütött egy dobba, és ujját keményen végighúzta bőrén; a dob búgni, döngeni kezdett, s a menyasszony gömbölyű, göndör hajú vőfélye, Sztyepasa Barszkij megperdült a szoba közepén, nagyot dobbantott, és felkiáltott a zene ütemére:

Hej, leányok, álnokok,
Ravasz selymák, táncosok,
Cseng a pénz a zsebemben,
Ide, aki szeret engem!

Atyja kifeszítette óriás alakját, és elbődült:

- Sztyopka! Ne hozz szégyent a városra! Mutasd meg ezeknek a csibészeknek!

Ilja Artamonov fölugrott, feje borzas volt, mint a kályhaseprő. Állát fölszegte, arcát vérhullám öntötte el, orra parázspiros lett, és belekiabálta Barszkij arcába:

- Nem csibészek vagyunk nektek, hanem kakasok! Majd meglátjuk, ki marad fölül a táncban! Aljosa!

Alekszej, akinek arca úgy ragyogott, mintha lakkal volna bekenve, mosolyogva mérte végig a drjomovi táncost; majd hirtelen elsápadva, utolérhetetlen gyorsasággal forogni kezdett, s közben leányosan föl-fölsikoltott.

- Nem tudja énekkel kísérni magát! - kiáltották a drjomoviak, és tüstént fölhangzott Artamonov kétségbeesett üvöltése:

- Aljoska, megöllek!

Alekszej, meg sem állva, két ujját szájába dugta, fülsiketítően füttyentett, és csengő hangon rákezdte, tisztán kísérve lábával az ütemet:

Az uraság Nyikoláj
Szavát leste öt lakáj;
Ma már ez a Nyikoláj
Jómaga is csak lakáj!

- Nesztek! - ordította győzelemittasan Artamonov.

- Ohó! - kiáltott föl a pópa sokatmondóan, s mutatóujját fölemelve, fejét csóválta.

- Alekszej túltesz a tiéteken - mondja Pjotr Nataljának, aki félénken felelt:

- Könnyebb a másiknál.

Az apák úgy uszították gyermekeiket, mint viaskodó kakasokat; félig ittasan, váll váll mellett álltak; az egyik rengeteg testű, de esetlen, akár egy tízpudos zaboszsák, és a szemhéja alatt, a piros, keskeny résekből bőven folynak a részeg lelkesedés könnyei; a másik minden izmát megfeszíti, mintha ugrásra készülne, ide-oda hadonászik, és combját simogatja hosszú kezével, szeme - egy őrülté, Pjotr, amikor látta, hogy apja szakálla mozog a pofacsontok körül, erre gondolt:

"Fogát csikorgatja. Mindjárt lesújt valakire..."

- Siralmasan táncol az Artamonov fiú - hallatszik Matrjona Barszkaja trombitahangja. - Figurák nélkül táncol! Szegényesen!

Ilja Artamonov belekacag az asszony sötét, serpenyőkerek arcába és széles orrába - Alekszej győzött, Barszkijék fia tántorogva megy az ajtó felé -, majd durván megrántja Bajmakova karját, és parancsolóan mondja:

- Nosza, napamasszony, járd velem.

Bajmakova elsápad, védekezni próbál szabadon maradt karjával, és haragosan, zavartan tiltakozik:

- Hova gondolsz? Táncolni az én helyemben?!

A vendégek elnémultak és mosolyognak; Pomjalov sokatmondó pillantást vált Barszkajával, és szavai zsírként sisteregnek:

- Ugyan, semmi! Csak vigasztalódj, Uljana, perdülj táncra! Az Úr megbocsát...

- A bűnt magamra veszem! - kiáltja Artamonov.

Mintha hirtelen kijózanodott volna, összeráncolja homlokát, és előrelép, akárcsak viaskodásra indulna - mintha nem is a saját akarata lenne ura lábainak. Bajmakovát feléje taszítják, lába megbicsaklik, a kissé ittas asszony megtántorodik; de kiegyenesedik, fölszegi fejét, és megkezdi a kört. Pjotr hallja az ámult suttogást:

- Szentséges atyám! Férje egy éve sem nyugszik a földben, s már kiházasította leányát, és maga is táncol!

Pjotr nem néz a feleségére, de tudja, hogy röstelkedik anyja miatt, és maga elé dünnyögi:

- Nem kellene apának táncolnia.

- És anyának sem kellene - feleli halkan és szomorúan Natalja, aki egy padon áll, és a fejeken keresztül nézi a szoros embergyűrűt; most megszédül egy kissé, és belekapaszkodik férje vállába.

- Halkabban! - mondja az gyengéden, mialatt erősen tartja a fiatalasszonyt könyökénél.

A nyitott ablakon keresztül, a nézők feje fölött beömlött az esti pír; ebben a vöröses fényben keringtek a táncosok, akár a vakok. A kertben, az udvaron, az utcán kacagtak, kiáltoztak; a fülledt szoba fokozatosan elcsendesedett. A dob erősen megfeszített bőre tompán rezgett, a harmonika nyekergett. A legények és leányok szűk gyűrűjében, mintha égéstől sebesek volnának, továbbra is görcsösen dobálta magát a táncospár; a leányok és legények némán, komolyan figyelték a táncukat, mint valami szokatlanul fontos cselekményt. Az idősebb vendégek egy része elhagyta a szobát, s csak a kábultak, a mozdulatlanul részegek maradtak helyükön.

Artamonov dobbantott és megállt:

- Na, alaposan kifárasztottál, Uljana Ivanovna!

Az asszony összerázkódott, és hirtelen, mint valami fal előtt, ő is állva maradt; majd körben meghajolt mindenki felé, és ezt mondta:

- Ne szóljatok meg érte.

Kendőjével legyezgetve magát, azonnal kiment a szobából, és Barszkaja tolakodott föl helyettesítésére:

- Válasszátok szét a fiatal párt! Nosza, Pjotr, gyere ide; vőfélyek, fogjátok karon!

Az apa félretolta a násznagyokat, és hosszú, nehéz kezét fia vállára tette:

- Menj hát; adjon Isten boldogságot! Öleljük meg egymást!

Eltaszította magától Pjotrt, akit most a vőfélyek ragadtak meg karjánál; a menet élén Barszkaja lépdelt, és maga elé mormogta, ki-kiköpve minden irányba:

- Piha, piha! Se betegség, se bosszúság, se irigység, se aljasság, piha! Tűz és víz, kellő időre, ne csapásként, szerencsére!

Amikor Pjotr belépett mögötte Natalja szobájába, ahol díszes ágy várta, a vénasszony nagyokat fújva leült egy székre a szoba közepén.

- Figyelj ide, és jegyezd meg jól! - mondta ünnepélyesen. - Itt van két félrubeles; tedd a csizmádba, a sarkad alá; amikor Natalja bejön, letérdel előtted, és le akarja húzni a csizmát, ne hagyd...

- Mire jó mindez? - kérdezte mogorván Pjotr.

- Semmi közöd hozzá. Háromízben ne hagyd, de negyedszerre engedd meg; mikor aztán az asszony háromszor megcsókol, add neki a félrubeleseket, és mondd ezeket: neked ajándékozom, rabnőm, végzetem! El ne felejtsd! Aztán vetkőzz le, és feküdj háttal az asszony felé, aki kérlelni fog, hogy veled tölthesse az éjszakát. Te azonban hallgass; csak harmadszorra nyújts neki kezet, megértetted? Aztán pedig...

Pjotr elámulva nézett oktatója sötét, széles arcába, aki táguló orrlyukakkal és ajkát nyaldosva törülgette kövér állát és nyakát kendőjével, majd ellentmondást nem tűrő hangon, minden szót élesen hangsúlyozva folytatta a durva, szemérmetlen felvilágosítást. Búcsúzóul még megismételte:

- Sikításnak ne higgy, könnyeknek ne higgy - és dülöngélve kimászott a szobából, és részegszag maradt vissza utána. Pjotrt erre már dühroham fogta el: összeharapott foggal, mintha attól félne, hogy sírva fakad valami nagy bánattól, amely torkát fojtogatja: letépte lábáról, és az ágy alá hajította csizmáit, gyorsan levetkőzött, s mintha lóra pattanna, az ágyba vetette magát.

- A vén boszorkány...

A puha ágyban nagyon melege volt; leugrott a padlóra, az ablakhoz lépett, kitárta; a kertből ittas hangzavar, kacagás, leánysikoltozás hangzott fel; a kékes szürkületben, a fák között, fekete emberi alakok imbolyogtak. A Nyikola-templom harangtornyának csúcsa rézujj gyanánt döfött az égbe, kereszt nem volt rajta, levették, hogy bearanyozzák. A háztetők mögött szomorúan fénylett az Oka, fölötte egy darab hold olvadozott; távolabb mint fekete hóbuckák feküdtek a végtelen erdők. Eszébe jutott egy másik föld, az aranyos szántóföldek térsége, és fölsóhajtott; a lépcsőkön léptek kopogtak, vihogás hallatszott. Gyorsan visszabújt az ágyba. Az ajtó kinyílt, selyemszalagok suhogtak, cipellők nyikorogtak, valaki föl-fölzokogva sírt, a zárjába tolt retesz megcsörrent. Pjotr óvatosan fölemelte fejét: az ajtónál, a félhomályban egy fehér alak állt, és szabályos időközökben széttárta karját, miközben csaknem a földig hajlongott.

"Imádkozik. Én nem is imádkoztam."

De nem volt kedve imádkozni.

- Natalja - kezdte halkan -, ne féljen. Magam is félek. Agyon kínoztak.

Mindkét kezével haját simogatta, és fülcimpáját húzogatta, majd tovább dünnyögött:

- Nincs szükség semmi csizmalehúzásra és más effélére. Badarság az egész. Nekem a szívem sajog. Barszkaja pedig a bolondot járatja velünk. Ne sírjon.

Natalja óvatosan, oldalvást, férje felé fordulva, az ablakhoz lépett, és halkan megszólalt:

- Még vigadnak.

- Igen.

Mindketten fáradtak voltak, mindketten féltek valamitől, egyikük sem tudta elhatározni magát, hogy a másikhoz közelítsen, és még sokáig váltottak céltalan szavakat. Virradatkor megreccsentek a lépcsők, valaki tapogatózni kezdett a falon; Natalja az ajtóhoz sietett.

- Barszkaját ne engedje be - súgta oda Pjotr.

- Anya van itt - mondta Natalja, és kiment; Pjotr fölült az ágyban, leeresztette lábát a padlóra, és kedvetlenül, szomorúan gondolta magában:

"Fonákul viselkedtem, gyáva vagyok, ki fog nevetni, csak várok..."

Az ajtó kinyílt, és Natalja ezt mondta:

- Anya hívja.

A kályhához támaszkodott, és csaknem láthatatlanná vált a fehér cserepeken; Pjotr kilépett, és a sötétben Bajmakova sértődött, ijedt, forró suttogása csapott arcába:

- Mit csinálsz, Pjotr Iljics, mi van veled? Szégyenbe akarsz hozni bennünket? Hiszen közeledik a reggel, nemsokára itt lesznek, hogy fölkeltsenek benneteket... az embereknek meg kell mutatnom a nászinget, hogy megbizonyosodjanak: leányom tisztességes!

Míg beszélt, egyik kezével Pjotr vállát fogta, a másikkal eltaszította magától, és fölháborodva kérdezte:

- Mit jelentsen ez? Erőd nincs, kedved nincs? Ne rémíts, ne hallgass...

Pjotr tompán felelt:

- Sajnálom Natalját. Félek.

Nem látta anyósa arcát, de úgy tetszett neki, hogy az asszony röviden felnevetett.

- Nem; csak menj, menj; végezd el a magadét, férfikötelességed. Imádkozz Hrisztofor vértanúhoz. Menj. Hadd csókoljalak meg...

Uljana erősen átölelte nyakát, meleg borszagot lehelt arcába, és megcsókolta édes, tapadós ajkával; Pjotr, akinek nem volt ideje a csókot viszonozni, hangosan cuppantott a levegőbe. Mikor belépett a nagy ablakú padlásszobába, és bezárta az ajtót maga mögött, határozott mozdulattal nyújtotta ki kezét: a leány a mellére borult, karja gyűrűjében vergődött, és remegő hangon megszólalt:

- Anya részeg egy kicsit.

Pjotr más szavakat várt. Az ágy felé hátrálva, maga elé dünnyögte:

- Ne félj. Nem vagyok szép, de jó vagyok...

Mind szorosabban hozzásimulva, suttogta a leány:

- Nem bír a lábam...

...Drjomovban szerettek mulatni. A lakodalom öt napig tartott, reggeltől éjfélig csoportosan jártak házról házra az utcákon, dülöngéltek a szesz kábulatában. Különösen dús és fitogtató lakodalmat csaptak Barszkijék, de Alekszej alaposan helybenhagyta a Barszkij fiút, mert a kamaszlány Olga Orlovát valamivel megsértette. Amikor a Barszkij szülők bepanaszolták Alekszejt Artamonovnak, az elcsodálkozott:

- Hát láttatok-e már olyat, hogy a legények ne verekedjenek?

Bőkezűen megajándékozta a lányokat szalagokkal és csecsebecsékkel, a legényeket pénzzel, tökrészegre itatta az apákat és anyákat, mindenkit ölelgetett, összevissza rázott:

- Eh, emberek! Csak egyszer élünk!

Féktelenül viselkedett, sokat ivott, mintha csak a bensejében lángoló tüzet locsolná, ivott, de nem részegedett le, és szemmel láthatóan lesoványodott ezekben a napokban. Uljanától távol tartotta magát, de gyermekei észrevették, hogy követelő, haragos pillantásokkal méregeti. Nagyon kérkedett erejével: a helyőrségi katonákkal nyújtón versenyzett, birkózásban már legyűrt egy tűzoltót és három kőművest.

Utánuk Tyihon Vjalov, a földműves lépett eléje, és visszautasítást kizáró hangon mondta:

- Most velem próbáld meg.

Artamonov, akit a hang meglepett, fölbecsülte tekintetével a földműves tagbaszakadt alakját.

- Hát te miféle szerzet vagy: erős vagy szájhős?

- Nem tudom - felelte az komolyan.

Övüknél megragadták egymást, és sokáig topogtak egy helyben. Vjalov vállán keresztül Ilja az asszonyokat nézte, és szemérmetlenül kacsingatott rájuk. Magasabb volt a földművesnél, de vékonyabb, és valamivel arányosabb termetű. Vjalov vállával ellenfele mellébe támaszkodva igyekezett a földről fölemelni és fején keresztüldobni; Ilja átlátott tervén, és fel-felkiáltott:

- Nem vagy ravasz, testvér, nem vagy ravasz!

És nagyot fújva, hirtelen ő vetette át magán Tyihont, olyan erővel, hogy az a földre zuhantában erősen megsértette lábát. A földműves ülve maradt a füvön, arcáról a verejtéket törülgette, és zavartan motyogta:

- Erős.

- Látjuk - felelték neki gúnyosan.

- Derekasan elbánt velem - ismételte Vjalov. Ilja kezét nyújtotta felé.

- Állj fel!

Tyihon nem fogózott bele, úgy próbálkozott felállni, de nem sikerült. Megint kinyújtotta lábát, és különös, olvadó tekintettel nézett a tömeg felé. Nyikita hozzálépett, részvevően megkérdezte:

- Fáj? Segítsek?

A földműves elmosolyodott.

- Sajognak a csontjaim. Erősebb vagyok apádnál, de ő ügyesebb. Nohát, gyerünk utánuk, Nyikita Iljics, te jó lélek!

És barátian belekarolva a púposba, megindult vele a tömeg után, menet közben erősen kirúgta a lábát, nyilván abban a reményben, hogy ezzel fájdalmát enyhítheti.

A fiatal házasok, akiket a fáradtság és az álmatlan éjszakák kimerítettek, kelletlenül mutogatták magukat az utcán, a tarka, zajos, részeg tömeg közepette: ittak, ettek, zavarba estek; amikor végig kellett hallgatniuk a szemérmetlen tréfálkozásokat, minden erejükből igyekeztek, hogy ne nézzenek egymásra; és amikor karonfogva sétáltak, vagy egymás mellett üldögéltek, hallgattak, mintha idegenek volnának, Matrjona Barszkaja nagyon meg volt elégedve velük, és kérkedve kérdezgette Ilját meg Uljanát:

- Jól kioktattam a fiadat? Nézd csak, Uljana, hogyan kiiskoláztam a leányod! Hát még a vőd! Úgy jár, mint a páva: én nem vagyok én, feleségem nem az enyém!!

De amikor Pjotr és Natalja végül magukra maradtak a szobájukban, és lefeküdtek, a ruhával együtt ledobtak magukról mindent, amit rájuk kényszerítettek, amibe engedelmesen belenyugodtak, és csendesen elbeszélgettek az átélt napokról:

- Mennyit isznak nálatok - csodálkozott Pjotr.

- Nálatok talán kevesebbet? - kérdezte a felesége.

- Parasztok nem is ihatnak annyit!

- Nem hasonlíttok parasztokhoz.

- Igaz, nemesi cselédség voltunk, ez majdnem annyi, mint a nemesek.

Néha, egymást átkarolva, leültek az ablakhoz, mélyen tüdejükbe szívták a kert kellemes illatát, és hallgattak.

- Miért hallgatsz? - kérdezte halkan az asszony, és férje ugyanúgy válaszolt:

- Nem akarózik közönséges szavakat mondanom.

Rendkívüli szavakat szeretett volna feleségétől is hallani, de Natalja ilyeneket nem ismert. Mikor a végtelen, szabad, aranyló sztyeppről kezdett neki beszélni, az asszony megkérdezte:

- Még erdők sincsenek arra? Ó, milyen félelmetes lehet!

- Félelmes az erdő? - mondta unottan Pjotr. - Mitől is lehetne félni a sztyeppén? Ott csak föld van, meg ég, meg én.

És egyszer, amikor így az ablaknál üldögéltek, és a csillagos éjben gyönyörködtek, a kertből, a fürdőház felől lárma hangzott fel; valaki szaladt, be-beakadt a málnás ropogó vesszőibe, aztán visszafojtott, haragos felkiáltás hallatszott:

- Mit akarsz, te ördög?

Natalja ijedten ugrott fel.

- Ez anya!

Férje kihajolt az ablakon, elállta széles hátával; látta, hogy apja átöleli, és a fürdőház falához szorítja anyósát, igyekszik ledönteni a földre; az asszony karja sűrű lendítéssel a férfi fejét öklözi, és fulladozva, hangosan suttogja:

- Eressz, vagy kiáltok!

És idegenül csengő hangon felcsattan:

- Drágám, ne nyúlj hozzám! Légy szánalommal...

Pjotr nesztelenül betette az ablakot, felkapta feleségét, és térdére ültette:

- Ne nézz oda.

Az asszony a karjában vergődött, fel-felkiáltott:

- Ki volt az?

- Apa - mondta Pjotr, és erősen magához szorította Natalját. - Nem érted?

- Ó, istenem - suttogta szégyenkezve és rémülettel az asszony, férje pedig az ágyra vitte, és engedelmes, fiúi érzéssel mondta:

- Nem vagyunk szüleink bírái.

Natalja kezébe temette arcát, és törzsét himbálva siránkozott:

- Micsoda bűn!

- Nem a mi bűnünk - mondta Pjotr, és eszébe jutottak atyja szavai: "Az uraságok különbet is csinálnak." - Még jobb is így; legalább téged békén hagy. Az öregek egyszerű erkölcsűek: nekik csak "apróbűn", ha az ember a menyével enyeleg. Ne sírj.

Felesége könnyek között mondta:

- Már amikor együtt táncoltak, erre gondoltam. Ha erőszakoskodott vele, mi lesz velünk?

Az izgalomtól kimerülten gyorsan elaludt, még le sem vetkőzött; Pjotr kinyitotta az ablakot, tekintetével átkutatta a kertet, nem látott senkit, beszívta mellébe a pirkadat előtti szelet; a fák kezdték lerázni magukról az illatos sötétséget. Az ablakot nyitva hagyta, lefeküdt felesége mellé, le sem hunyta szemét, elgondolkozott. Jó lenne kettesben élni Nataljával valami kis tanyán...

...Natalja hamarosan felébredt; úgy tetszett neki, hogy anyja iránti szánakozása ébresztette fel, meg a sérelem, amelyet miatta érez. Mezítláb, egy szál ingben, gyorsan lement a földszintre. Az anyja szobájába vezető ajtó, melyet éjszakára mindig be szokott zárni, most félig nyitva volt, s ez még jobban megijesztette; de mikor benézett a szögletbe, ahol anyja ágya állt, meglátta a lepedő alatt anyja testének fehér körvonalait és a párnán szétomló, sötét haját.

"Alszik. Álomba sírta, álomba búsulta magát..."

Valamit tenni kell, valamivel meg kell vigasztalnia a megbántott anyát. Kiment a kertbe; a harmattól úszó nedves fű hidegen csiklandozta lábát; a nap csak az imént emelkedett fel az erdő mögül, és ferde sugarai a szemét vakították. Letépett egy lapulevelet, melyet a harmat beezüstözött, hozzászorította előbb egyik, majd másik orcájához, s felüdülve, piros ribizkét csipdelt egy szőlőlevélre, harag nélkül gondolva apósára.

Egy nehéz kéz veregette meg a vállát, Ilja állt mellette, és mosolyogva kérdezte:

- Nos, élsz? Levegőzöl? No, élj csak!

Más szavai nyilván nem voltak az asszony számára, akit kissé sértett a gyengéd hátbavágás - lovakat szoktak így becézni.

"A rabló" - gondolta, de kényszerítenie kellett magát, hogy ellenségének érezze apósát.

Pintyőkék énekeltek, csízek csicseregtek, halkan, selymesen suhogtak a falevelek, messze a városszélen pásztor tilinkózott, és a Vataraksa partja felől, ahol a gyár nőtt, emberi hangok úsztak lassan a világos csöndben. Valami pattant; Natalja megrázkódott, és felemelte fejét - felette, egy almafaágon madárcsapda lógott, s egy csíz vergődött a vékony vesszők között.

- Ki madarászik vajon? Nyikita?

Valahol megreccsent egy száraz ág.

Mikor visszatért a házba, és benézett anyja szobájába, látta, hogy Uljana már ébren van. Ott feküdt, hanyatt, csodálkozón felvont szemöldökkel, karját feje alá fektetve.

- Ki az... mi van veled? - kérdezte nyugtalanul, kissé felemelkedve könyökén.

- Semmi... csak egy kis ribizkét szedtem neked a teához.

Az ágy melletti asztalon csaknem üres, nagy kvaszoskancsó állott: az ital kiömlött a terítőre, a kancsó dugója a földön feküdt. Az anyja szigorú, világos szemét kékes árnyék karikázta, de nem dagadt meg a könnyektől, mint ahogy Natalja várta, a szeme szinte elsötétedett, mélyebb volt a szokottnál, és máskor kissé fennhéjázó nézése ma ismeretlennek, a messzeségből jövőnek, szórakozottnak látszott.

- Nem hagynak nyugodni a szúnyogok; ezentúl a hombárban fogok aludni - mondta az anya, és befödte nyakát a lepedővel. - Összevissza csíptek. Hát te miért keltél fel ilyen korán? Miért jársz mezítláb a harmaton? Egész nedves az inged alja. Meghűlsz...

Ridegen és erőltetetten beszélt, egyéb gondolatain keresztül. A leány aggodalmát fokozatosan felváltotta az ellenséges és éles női kíváncsiság.

- Felébredtem, rád gondoltam... láttalak álmomban.

- És mit gondoltál? - kérdezte az anya, és a mennyezetet nézte.

- Hogy egyedül kell aludnod, nélkülem...

Nataljának úgy tetszett, hogy anyja arca elvörösödik.

- Nem vagyok félénk természetű - felelte mosolyogva, de mosolya kényszeredett volt. - Menj már, a drágád felébredt, nem hallod a lépéseit? - parancsolta lehunyt szemmel.

Natalja lassan ment fel a lépcsőkön, most már undorral és ellenségesen gondolt anyjára.

"Nála töltötte az éjszakát; ő ivott kvaszt. Nyaka csupa folt; nem szúnyogcsípések, hanem csóknyomok. Petyának nem is szólok róla. A hombárban akar aludni. Pedig kiabált..."

- Hol voltál? - kérdezte Pjotr, kutató tekintetet vetve felesége arcába; az asszony lesütötte szemét, mintha bűnösnek érezné magát...

- Ribizkét szedtem, aztán bementem anyához.

- Nos, mi van vele?

- Úgy látszik, nincs semmi baja...

- Úgy - mondta Pjotr, fülcimpáját húzogatta -, úgy!

S felsóhajtott, elmosolyodva, sötétvörös állát dörzsölgetve:

- Nyilvánvaló, hogy a bolond Barszkajának igaza volt: sikításnak ne higgy, könnyeknek ne higgy.

Aztán szigorúan kérdezte:

- Nyikitát láttad?

- Nem!

- Lehetetlen! Nézd csak, ott van a kertben, madarászik.

- Jaj! - kiáltott fel Natalja ijedten. - Én meg így, egy szál ingben voltam!

- Azért is kérdeztem...

- És mikor alszik?

Pjotr felhúzta csizmáját, és hangosan krákogott, felesége pedig rásandított, elmosolyodott, és folytatta:

- Hiszen púpos; de azért kedves legény, kedvesebb Alekszejnél...

Férje ismét krákogott, de halkabban.

...Minden reggel, napkeltekor, amikor a pásztor összeterelte nyáját és bánatos nótáját fújta hosszú fakéreg sípján, a folyó túlsó oldalán elkezdődött a fejszék kopácsolása. A város lakói, mialatt kihajtották az utcára teheneiket és birkáikat, gúnyosan mondogatták egymásnak:

- Tyűh, már megint rákezdték; pedig még meg sem virradt igazában...

- Mohóság a nyugalom legádázabb ellensége.

Ilja Artamonov néha azt hitte, hogy már sikerült leküzdenie a város tunya ellenségeskedését; a drjomoviak tisztelettel emelték meg előtte sapkájukat; figyelmesen hallgatták a Ratszkij hercegékről szóló elbeszéléseit, de egyikük vagy másikuk csaknem minden egyes esetben megjegyezte, s nem minden büszkeség nélkül:

- A mi uraságaink egyszerűbbek, szegényebbek, de szigorúbbak, mint a tiéitek!

Ilja ünnepnapokon, esténként, Barszkij kocsmájának szép, sűrű kertjében üldögélt az Oka partján, s ilyenkor így beszélt a gazdagokhoz, Drjomov hatalmasságaihoz:

- Az én vállalkozásomból haszna lesz mindnyájatoknak.

- Adja isten - felelte Pomjalov, rövid kutyamosolyra húzva száját, és az ember nem tudhatta: hízelkedve kezet nyalni vagy harapni készül-e. Gyűrött arcának nem sikerül megbújnia kenderszakállában, szürke orra bizalmatlanul szaglász mindenfelé, makkszeme pedig alattomosan néz.

- Adja isten - ismétli -, nélküled sem éltünk ugyan rosszul, de talán veled is eléldegélünk valahogy.

Artamonov homlokát táncolja.

- Kétértelműen beszélsz, nem mint baráthoz illik.

Barszkij felkacag:

- Ő már ilyen! - kiáltja.

Barszkij arcának helyére vörös húsdarabokat mázolt sebtében egy fukarkodó festőkéz; rengeteg nagy feje, nyaka, orcái, keze - egész teste vastag medveszőrrel van sűrűn benőve; füle nem látszik; feleslegesnek tetsző szeme zsírpárnák közt rejtőzik.

- Minden hájjá változik bennem - mondja, és hahotázik, szélesen kitátva száját, mely tömpe fogakkal van tele.

Voroponov, a kocsigyártó nagyon világos szemével végigméri Artamonovot, és száraz hangján oktatja:

- Az üzlet üzlet, de Istenről sem szabad megfeledkezni. Az Írás is azt mondja: "Márta, Márta, szorgalmas vagy, és sokra igyekezel; de egy a szükséges."

Világos és szinte üres szeme úgy néz, mintha valami rejtélyen elmélkednék, s bármely pillanatban egy rendkívüli szóval süketíthetné meg a világot. Néha mintha bele is kezdene valamibe:

- Természetesen, azért Krisztus is megízlelte a kenyeret, és így Márta...

- Nanana - szakította félbe Zsityejkin, a bőrkereskedő és templomi elöljáró -, mit locsogsz annyit?

Voroponov elhallgatott, szürke füle mozgott. Ilja pedig megkérdezte a bőrkereskedőt:

- Érted, micsoda vállalkozásba kezdek?

- Mire lenne jó? - csodálkozott el őszintén Zsityejkin. - A vállalkozás a tied, neked kell értened hozzá, fura ember! Neked ott a te üzleted, nekem meg az enyém.

Artamonov sűrű sört ivott, és a fákon keresztül az Oka zavaros csíkját és a tőle balra eső területet nézte, ahol a szabályosan kacskaringózó Vataraksa zöld kígyóként bújt ki oldalt a fenyvesből, a mocsarak közül. Ott, a földnyelven, a homok aranyos brokátján, zsírosan világít a fahulladék és a forgács, vöröslik a tégla, a letaposott rekettyebokrok között már áll a hosszú, hússzínű gyár, mint egy fedél nélküli koporsó. Ég a napon a még meg nem festett, fénytelen vaspléhvel fedett hombár, és viaszként olvad az emeletes ház sárga gerendázata, a forró ég felé emelve erősen megfeszített, aranyszínű tartóoszlopait - találóan jegyezte meg Alekszej, hogy távolról a ház guzlicához hasonlít. Alekszej itt lakik, lehetőleg messze a város legényeitől és leányaitól; nehéz megférni vele, heves és lobbanékony. Pjotr nehézkesebb nála, Pjotrban van valami kiforratlan; még nem tudja, mire képes a bátor ember.

Artamonov arcán árnyék szalad keresztül, mosolyogva nézi sűrű szemöldöke alól a polgárokat - olcsó portéka, félénk tettrevágyással, a valódi hév teljes hiányával.

Éjszakánként, amikor a város halottan alszik, Artamonov, mint a tolvaj, oson a folyóparton végig, a hátsó udvarokon keresztül, az özvegy Bajmakova kertjébe. A meleg levegőben szúnyogok dünnyögnek, s mintha ők hordanák magukkal szerteszét a földön az uborka, alma, kapor ínycsiklandozó illatát. A hold szürke felhők között gördül, a folyót árnyékok simogatják. Artamonov a fonott kerítésen átmászik a kertbe, lábujjhegyen bemegy az udvarba - már ott is van a sötét hombárban, melynek szögletéből félénk suttogás repes felé:

- Nem vettek észre?

A férfi ledobja ruháit, és mérgesen dohogja:

- Bosszantó, hogy bujkálnom kell! Nem vagyok gyerek!

- Akkor ne tarts magadnak szeretőt.

- Szívesen nem tartanék. Isten varrta a nyakamba.

- Mit beszélsz, eretnek! Istentelen dolgot művelünk...

- Jól van, jól! Erről majd azután. Eh, Uljana, micsoda emberek vannak itt nálatok...

- Hagyd már, ne emészd magad - suttogja az asszony, és sokáig, féktelen mohósággal vigasztalja öleléseivel; mikor pedig kipihente magát, töviről hegyire elmond mindent mindenkiről: kitől kell félni, ki okos, ki becstelen, kinek van felesleges pénze.

- Pomjalov és Voroponov tudják, hogy sok fára van szükséged; össze akarják hát vásárolni a környéken az erdőket, hogy így megszorítsanak.

- Elkéstek; a herceg nekem adta el az erdőit.

Körülöttük, felettük áthatolhatatlanul fekete a sötétség; még egymás szemét sem látják, és beszédjük hangtalan suttogás. Széna- és nyírfavesszőszag terjeng a levegőben, a pincéből nedves, kellemes hűvösség száll fel. Nehéz, szinte ólomból öntött csend nehezedik a városkára; csak néha szalad át egy patkány a hombáron, és az egerek cincognak, meg a Nyikola tornyának horpadozott harangja küldi óránként a sötétség bánatos, betegesen reszkető hangjait.

- Milyen telt vagy! - lelkesül Artamonov, és az asszony forró, buja testét simogatja. - Milyen erős! Hogy van az, hogy kevés gyermeket szültél?

- Natalján kívül még kettő volt; gyengék, elpusztultak.

- Akkor hát férjed a hibás...

- Talán el sem hiszed - suttogja az asszony -, előtted nem is tudtam, mi a szerelem. Asszonyok, barátnőim néha beszéltek róla, de nem hittem nekik: "szégyenükben hazudnak" - gondoltam magamban. Hiszen szégyenkezésen kívül nem is ismertem meg semmit férjemtől; úgy feküdtem az ágyba, mint a kínpadra. Imádkoztam Istenhez, bárcsak elaludna, bárcsak ne nyúlna hozzám! Jó ember volt, csendes, okos, de a szerelemhez nem adott neki Isten tehetséget...

Szavai új vágyat ébresztenek Artamonovban, és bámulatba ejtik; erősen szorongatja az asszony gömbölyű keblét, s maga elé dünnyögi:

- Lám, lám; nem is tudtam, hogy ez is lehetséges. Mindig azt hittem: minden férfi édes az asszonynépnek.

Erősebbnek és okosabbnak érezte magát e mellett a nő mellett, aki nappal mindig kimért, nyugodt, okos gazdasszony, és akit a város is megbecsül eszéért, és írni-olvasni tudásáért. Egy ízben, leányos öleléseinek hatása alatt, így szólt:

- Most látom csak, mekkora áldozatot hoztál. Kár volt összeadnunk gyermekeinket; nekünk kellett volna megesküdnünk...

- A te gyermekeid derék fiúk; ha meg is tudják viszonyunkat, sebaj; de ha a város tudomást szerez róla...

Egész testében megborzongott.

- Nyugodj meg - suttogta Artamonov.

Egy másik alkalommal az asszony kíváncsiskodott:

- Mondd csak... te már embert is öltél, ugye... nem álmodsz róla?

Ilja közömbösen vakarta szakállát, és így felelt:

- Nem, mélyen alszom, nincsenek álmaim. És miről is álmodhatnék? Még csak nem is láttam, miféle szerzet volt. Megütöttek úgy, hogy alig maradtam állva lábamon; valakit fejbe kólintottam öklözőmmel, azután még valakit, a harmadik meg elinalt.

Felsóhajtott; és megbántottan mormogta:

- Valami bolondok nekiesnek az embernek, és még ő feleljen miattuk Isten előtt...

Néhány percig szótlanul feküdtek.

- Elszunnyadtál?

- Nem.

- Menj hát, nemsokára virrad; megnézed az építkezést? Ó, kimerülsz te velem...

- Ne félj; a hétköznapokra futotta, futni fogja az ünnepekre is - dicsekedett öltözködés közben Artamonov.

Megy a kora reggel hűsében, a gyöngyházszínű szürkületben; fel-alá jár földjén, kakasfarkként felemelkedő kaftánja alatt háta mögé dugva kezét; súlyos lábbal tapossa a forgácsot, fahulladékot, és gondolkodik:

"Aljoskát hagyni kell, hogy kitombolja magát, hadd hulljon le róla a tajték. Nehéz természetű, de jó fiú."

Lefekszik a homokra vagy egy forgácshalomra, és gyorsan elalszik. A zöldes égen szelíden lobban lángra a pirkadás; a nap már kérkedve feszíti ki sugarainak pávafarkát a föld felett, s maga is felbukik nyomában, aranyban fürödve; a munkások felébredtek, s amikor meglátják a gazda elnyúlt, hatalmas alakját, figyelmeztetik egymást:

- Ott van!

A kiálló pofacsontú Tyihon Vjalov ásót tart vállán, és úgy néz hunyorgó szemével Artamonovra, mintha keresztül akarna lépni rajta, de nem tudja rászánni magát.

Az emberek hangyabolyszerű sürgés-forgása, a kiáltások, kopácsolás nem ébresztik fel a testes gazdát; arccal az ég felé fekszik, és horkol, akár egy tompa fűrész - a földműves meg továbbmegy, közben hátratekinget, és úgy pislog, mintha fejbe vágták volna. A házból Alekszej lép ki könnyedén, mintha a levegőben járna, fehér vászoningben és kék alsónadrágban: fürdeni megy, és óvatosan megkerüli nagybátyját, mintha attól félne, hogy lába alatt a forgács halk reccsenése felébresztheti. Nyikita még hajnalban kihajtott az erdőbe; csaknem mindennap két fuvar rothadó harasztot hoz onnan, és kihányja a kert számára kiirtott tisztáson; nyírfákat, jávort, kőrist, zelnicemeggyet már ültetett, most pedig mély gödröket ás a homokba, és haraszttal, iszappal, agyaggal döngeti le - ide kerülnek a gyümölcsfák. Ünnepnapokon Tyihon Vjalov segít neki.

- Kertet ültetni ártalmatlan foglalkozás - mondja.

Pjotr Artamonov fülcimpáját húzogatva jár-kel, és ügyel föl a munkára. Öblösen horkol a fűrész, amint beleeszi magát a fába; a gyaluk súrolva fütyörésznek, csengve csapnak le a balták, hallani a mész nedves lottyanását, és fölsír a köszörűkő, amint a szekercék élét nyaldossa. Az ácsok gerendát emelnek vállukra, és a Dubinuská-t éneklik; egy fiatal hang rázendít:

Zaharij Marja komája,
Ha hozzá megy, képen vágja...

- Durva a nótájuk - mondta Vjalovnak Pjotr; a földműves, aki térdig homokban áll, így felel:

- Mindegy, hogy mit énekelnek...

- Miért?

- A szavakban nincs lélek.

"Érthetetlen paraszt" - gondolja magában Pjotr, és otthagyja; aztán eszébe jut, hogy amikor apja munkafelügyelői állást kínált Vjalovnak, az csizmája orrát nézve, így felelt:

- Nem, erre az állásra nem vagyok jó, nem tudok az embereknek parancsolni. Fogadj föl inkább házadba udvarosnak...

Apja alaposan lehordta.

...Hideg esőkkel köszöntött be az ősz; a kerteket rozsda futotta be, a fekete, sudár erdők helyenként rőt foltoktól tarkálltak, nedves szél fütyörészett, és sápadt, széttaposott forgácsot söpört a folyóba. Kócos lovak minden reggel lennel megrakott szekereket húztak a hombár elé. Az árut Pjotr vette át, és gondosan ügyelt, nehogy a nagy szakállú, mogorva parasztok "izzadt" - a "súly kedvéért" megvizesített - lent csempésszenek a fuvarba, vagy közönséges lent sózzanak rá nemesített árában; nehéz dolog volt békésen nyélbe ütni a vásárt, és a türelmetlen Alekszej bőszülten szitkozódott. Az apa Moszkvába utazott; rögtön utána fölkerekedett az anyós is, állítólag búcsújárásra. Esténként, a vacsorai teánál Alekszej dühösen panaszkodott:

- Unalmas ez az élet; nem szívelem az ittenieket...

Szavai ingerelték Pjotrt.

- Magad is jópipa vagy! Mindenkibe belekötsz. Egyebet se teszel, csak kérkedsz.

- Van mivel, azért kérkedem.

Megrázta fürtjeit, kihúzta vállát, kidüllesztette mellét, és kihívóan, összehunyorított szemmel nézett bátyjára és sógornőjére. Natalja lehetőleg kerülte, mintha félt volna tőle, és kérdéseire szárazon felelt.

Ebéd után, amikor férje és Alekszej ismét ellenőrizni mentek a munkálatokat, az asszony Nyikita parányi szerzetesszobájába húzódott, és varrással a kezében leült az ablak mellé egy karosszékbe, amelyet a púpos nyírfából ácsolt neki, művésziesen. Nyikita a könyveket vezette, reggeltől estig írt, számolt, de amikor Natalja bejött hozzá, abbahagyta munkáját, és arról mesélgetett, hogyan éltek a hercegek, milyen virágok nőttek melegházaikban. Magas leányhangja feszülten és lágyan csengett, kék szeme az asszony arcát súrolva az ablakra nézett. Natalja pedig varrása fölé hajolt, és gondolatokba merülten hallgatott, mint egy ember, aki egyedül van önmagával. Így üldögéltek egy-két óra hosszat, s szinte föl se tekintettek egymásra; időnként azonban Nyikita kék szemének gyöngéd melegével óvatosan és mintegy önkéntelenül átölelte sógornőjét, nagy kutyafüle ilyenkor észrevehetően kipirult, rózsaszínű lett. Ez a simogató pillantás aztán néha arra késztette az asszonyt, hogy ő is sógorára nézzen, és rámosolyogjon kegyes mosolyával - azzal a különös mosollyal, mintha Nyikitának választ adna nyugtalanító érzéseire, máskor meg sértődöttnek és sértőnek látszik, s a fiú bűntudatosan süti le szemét előtte.

Odakünn csobog és bugyborékol az eső, lemossa a nyár kifakult színeit; hallani Alekszej kiáltozását, az udvar sarkában nemrég megláncolt medvebocs dörmögését, a lentilolók pergését.

Alekszej nagy zajjal állít be a szobába, nedvesen, sárosan, tarkójára tolt sapkában, de mégis tavaszi napra emlékeztetően; nevetve meséli, hogy Tyihon Vjalov baltával levágta egyik ujját.

- Azt állítja: véletlenül, de világos, hogy a katonáskodástól fél. Pedig én még katonának is szívesen mennék, csak hogy elszabaduljak innen.

És homlokát ráncolva dörmögi, akár egy medvebocs:

- Minket is jól eldugtak az isten háta mögé...

Aztán követelően nyújtja ki kezét:

- Adj tizenöt kopejkát, bemegyek a városba.

- Minek?

- Semmi közöd hozzá - feleli, s amikor távozik, orra alatt dúdolja:

Babájához megy a lány,
Friss lepényt visz szaporán...

- Még megjárhatja! - mondja Natalja. - Barátnőim sűrűn látják együtt Olgunyka Orlovával, pedig a lány csak tizenötödik évében van, anyátlan, apja korhely...

Nyikitának nem tetszik az asszony hangja; előbuggyanó bánatot, kicsorduló aggodalmat és némi irigységet hall ki belőle.

A púpos szótlanul néz ki az ablakon: a nedves levegőben fenyők himbálják mancsaikat, és higanyszerű vízcsöppeket ráznak le zöld tűikről. A fenyőket ő ültette; az ő keze ültetett minden fát a ház körül...

Pjotr rosszkedvűen és fáradtan jön haza.

- Ideje, hogy teázzunk, Natalja.

- Még korán van.

- Ideje, ha mondom! - kiáltja a férj, amikor felesége kimegy a szobából, leül a helyére, s ő is dohogni kezd panaszosan:

- Az egész gépezetet apám az én nyakamba rakta. Forgok, akár egy kerék, de hogy hova lyukadok ki: nem tudom. Pedig, ha nem úgy vág minden, amint kellene, lesz apámtól nemulass...

Nyikita kíméletesen és tapintatosan Alekszejről és Orlováról próbál beszélni, de bátyja csak legyint, nem hallgat a szavára.

- Ugyan jókor hozakodsz elő nekem leányokkal! Hiszen feleségemet is csak éjjel, álomtól leragadó szemmel látom; nappal pedig vak vagyok, akár egy fülesbagoly. Butaságokon jár az eszed...

És fülcimpáját húzogatva, óvatosan hozzáteszi:

- Nem nekünk való ez a gyár. Jobb lenne kimenni a sztyeppre, földet vetni, parasztéletet élni. A hűhó kevesebb volna, de több lenne az értelme...

Ilja Artamonov vidám hangulatban, megfiatalodva érkezett vissza; szakállát megnyíratta, válla még szélesebbre feszült, szeme fényesebben csillogott, az egész ember olyan volt, mint az újból kikovácsolt eke. Nagyúrként végigheveredett a díványon, és így mondta:

- Mindennek úgy kell mennie, mint a karikacsapás. Munka lesz elég: nektek is, gyermekeiteknek is és unokáitoknak is. Háromszáz évre. Gazdaságunk nagy büszkesége lesz, ami tőlünk, Artamonovoktól kiindul!

- Dagadsz, Natalja? - szemével megtapogatta menyét, és rákiáltott: - Ha fiút szülsz, szép ajándékot kapsz érte.

Este, amikor lefeküdtek, Natalja így szólt férjéhez:

- Apa kedves, amikor vidám.

Pjotr rásandított, és mogorván felelt:

- Persze, hogy kedves, hiszen ajándékot ígért.

Két-három hét múlva azonban Artamonov szótlanná vált, gondolataiba merült. Natalja megkérdezte Nyikitát:

- Miért haragszik apa?

- Nem tudom. Nehéz őt kiismerni.

Ugyanaznap este, a teánál Alekszej egyszerre csak ezt kérte határozott és nyugodt hangon:

- Apa, adj be katonának.

- M-minek? - kérdezte akadozva Ilja.

- Nem akarok itt maradni...

- Menjetek ki! - parancsolta gyermekeinek Artamonov, de amikor Alekszej is megindult az ajtó felé, rákiáltott:

- Te maradj, Aljoska!

Kezét hátratette, és szemöldökét rángatva, végigmérte a legényt tetőtől talpig, aztán megszólalt:

- És én még azt hittem: ez az én sasom!

- Nem tudom megszokni ezt a fészket.

- Hazudsz. A te helyed itt van. Anyád nekem adott át, kényemre-kedvemre, menj!

Alekszej lépett egyet, mint akinek lába össze van kötözve, de nagybátyja megragadta vállánál:

- Nem így kellene beszélnem veled; velem az apám ököllel beszélt. Menj!

De ismét visszahívta, és szigorúan hozzátette:

- Neked nagy embernek kell lenned, megértetted? A jövőben pedig ne halljak nyivákolást...

Mihelyt egyedül maradt, megállt az ablaknál, öklébe szorította szakállát, és sokáig elnézte, hogyan hull a földre a szürke, nedves hó; mikor pedig olyan sötét lett odakünn, mint a pincében, bement a városba. Bajmakova kapuja már zárva volt. Bekopogott az ablakon.

Uljana maga nyitott neki ajtót, és nehezteléssel kérdezte:

- Mi az, hogy ilyen későn jössz?

Feleletet nem adott, le sem tette bundáját, hanem egyenesen bement a szobába; itt földre dobta sapkáját, leült az asztal mellé, rátámaszkodott könyökével, szakállába fúrta ujjait, és elmondta, mi történt Alekszejjel.

- Idegen - mondta. - Úgy történt, hogy a nővérem egy úrral enyelgett, meg is látszik rajta.

Az asszony megnézte, jól vannak-e betéve a zsaluk, azután elfújta a gyertyát. A szögletben, a szentképek előtt, ezüsttányérú, kék mécses pislákolt.

- Házasítsd meg mielőbb; ezzel idekötöd - vélte.

- Igen, ezt kell tenni. Csakhogy ez még nem minden. Pjotrban nincs kezdeményezés, itt a bökkenő! Kezdeményezés nélkül nincs se élet, se halál. Úgy dolgozik, mintha nem magának, hanem még most is az uraságnak dolgoznék, mintha még most is jobbágy volna; nem érez akaratot magában, érted? Nyikitáról nem beszélek: nyomorék, mindig csak kertek, virágok járnak a fejében. Azt vártam, hogy Alekszejnek kedve lesz a vállalkozáshoz...

Bajmakova igyekezett megnyugtatni:

- Korai az aggodalom. Légy türelemmel; csak lendüljön a kerék gyorsabb forgásba, elkapja és magával ragadja mindegyiküket.

Egymáshoz bújva, éjfélig beszélgettek a szoba meleg csöndjében - a sarokban kékes fény ködös felhője remegett, félénk tűzvirág lobogott. Artamonov nemcsak amiatt panaszkodott, hogy a vállalkozási szellem hiányzik gyermekeiből; nem mentek ki fejéből a polgárok sem.

- Önző emberek.

- Nem szívelnek, mert sikered van; a sikerért csak mi, asszonyok szeretünk, de a te fajtádnak más ember sikere szálka a szemében.

Uljana Bajmakova tudta, mivel vigasztalja, hogyan nyugtassa meg Artamonovot, aki csak akkor krákogott elégedetlenül, amikor az asszony végül ezzel hozakodott elő:

- Én meg egytől félek halálosan: hogy teherbe esem tőled...

- Moszkvában csak úgy ég a munka! - mondta Ilja, és felállt, miután az asszonyt megölelte. - Eh, ha te férfi lennél...

- Isten áldjon, drágám, menj!

A férfi erősen megcsókolta és elment.

...Farsangutó idején Jerdanszkaja rongyokra tépett ruhában, agyba-főbe verve, eszméletlen állapotban hozta haza Alekszejt egy szánkóban a városból. A javasasszony és Nyikita vodkába áztatott, reszelt tormával sokáig dörzsölték a testét, de a fiú csak nyögött, egyetlen szó sem hagyta el száját. Artamonov vadállatként szaladgált föl-alá a szobában, föltűrte és ismét lehajtotta inge ujját, fogát csikorgatta. Amikor Alekszej magához tért, öklét rázva ordított rá:

- Ki bántott? Beszélj!

A fiú szánalmasan nyitotta föl dühtől égő, megdagadt szemét, és fulladozva, vért köpve hörögte:

- Csak kérdezz...

Natalja rémületében hangosan fölsírt; apósa dobbantott rá lábával:

- Kuss! Kifelé!

Alekszej fejéhez kapott, mintha le akarná szakítani, és nyögött; aztán szétvetette karját, oldalára dűlt, kitátotta véres, hörgő száját, és mozdulatlanná dermedt. Az asztalon, az ágy mellett gyertya pislogott, az alaktalanná vált testen árnyékok kúsztak, úgy látszott, hogy Alekszej mindjobban megfeketedik, fölpuffad. Lábánál némán és lesújtva álltak fivérei, Ilja a szobát mérte lépteivel, és maga elé mormogta:

- Csak nem pusztul bele, mi?

Nyolc nap elteltével azonban Alekszej fölkelt, nyálasan köhécselt, vért köpött, sűrűn járt a fürdőbe, gőzölte magát, borsos vodkát ivott; szemében sötét, komor tűz lángolt föl, és még szebbé tette. Nem akarta bevallani, hogy ki verte össze, de Jerdanszkaja kipuhatolta, hogy Sztyepan Barszkij, két tűzoltó és Voroponov mordvin cselédje hagyták helyben. Amikor Artamonov megkérdezte Alekszejt: így van-e, ezt felelte:

- Nem tudom.

- Hazudsz!

- Nem láttam; hátulról valami kaftánfélét dobtak a fejemre.

- Valamit titkolsz előttem - találta el Artamonov; Alekszej baljóslatúan lobogó szemmel nézett az arcába, és így szólt:

- Leszek még egészséges!

- Egyél többet! - tanácsolta az apa, és szakállába dünnyögte: - Ilyesmiért a vörös kakast kellene rájuk ereszteni, hogy megperzseljék a mancsukat...

Még figyelmesebb, durván gyöngéd lett Alekszejhez, és tüntetően dolgozott, nem titkolva célját: szenvedélyt akart éleszteni gyermekeiben a munka iránt.

- Tegyetek meg mindent, ne fanyalogjatok semmitől! - oktatta a fiúkat, és sok olyat tett, amit nem kellett volna magának végeznie. És mindenben vadállati, éleslátó ügyességről tett tanúságot, e képessége alapján pontosan meg tudta állapítani, hol a legkonokabb az ellenállás az erővel szemben, és hogyan lehet azt a legkönnyebben legyőzni.

Menye terhessége természetellenesen sokáig húzódott. Amikor Natalja kétnapi kínlódás után leánygyermeknek adott életet, Artamonov csalódottan mondta:

- Hát ez meg micsoda...

- Adj hálát Istennek kegyéért - tanácsolta szigorúan Uljana -, ma van Lentermelő Jelena napja.

- Valóban?

Fölkapta a templomi naptárt, megnézte, és gyerekesen megörült.

- Vezess leányodhoz!

Letett menye mellére egy rubinköves fülbevalót meg öt aranyat, és fölkiáltott:

- Vedd! Ha nem is legényt szültél, derék menyecske vagy!

És megkérdezte Pjotrt:

- No, te harcsa, örülsz? Én örültem, amikor te megszülettél!

Pjotr ijedten nézett felesége vértelen, megkínzott, szinte idegen arcába; az asszony fáradt szeme gödrébe süppedt, és úgy tekintett onnan az emberekre és tárgyakra, mintha valami régen elfelejtettre emlékeznék vissza; nyelvét lassan mozgatva, véresre harapott ajkát nyaldosta.

- Miért hallgat? - kérdezte anyósát Pjotr.

- Eleget kiáltozott - magyarázta meg Uljana, és kituszkolta a szobából.

Kétszer huszonnégy órán keresztül, éjjel és nappal hallgatta Pjotr felesége jajveszékelését; kezdetben sajnálta, félt, hogy meghal, de a sikoltozás csakhamar süketté tette, a ház sürgés-forgása eltompította; kifáradt - nem tudott már se félni, se sajnálkozni. Csak arra vágyott, hogy minél messzebbre futhasson, ahová nem ér el felesége nyögése; de nem sikerült elbújnia előle: a jajgatás ott rezgett valahol a fejében, és szokatlan gondolatokat ébresztett benne. És mindenütt, bárhová ment is, ott látta Nyikitát, szekercével vagy vaslapáttal kezében; a púpos vágott, faragott, gödröket ásott, egy vakondok nesztelen futásával ide-oda szaladgált; úgy látszott, hogy körbeszalad, azért is botlik mindenütt az ember útjába.

- Talán nem tud megszülni - mondta Pjotr az öccsének. A púpos belökte a lapátot a homokba, és megkérdezte:

- Hát a bába mit mond?

- Vigasztal. Ígérget. Te mért remegsz?

- Fáj a fogam.

Este, a szülés napján, a ház előtt üldögélt Nyikitával és Tyihonnal, és visszaemlékezve a történtekre, tűnődő mosollyal mesélte:

- Anyósom karomba tette a gyereket, én meg örömömben még a súlyát sem éreztem; majdnem a mennyezetig dobtam föl. Nehéz megérteni: ilyen apróság, és micsoda kínokat okoz...

Tyihon Vjalov pofacsontját vakargatta, és szokott nyugodt hangján megszólalt:

- Minden emberi kín apróságból ered.

- Hogy érted ezt? - kérdezte szigorúan Nyikita. Tyihon pedig ásított, és közönyösen felelte:

- Hát, csak úgy...

A házból vacsorára hívtak.

A gyermek születésekor fejlett és nehéz volt, de öt hónap múlva széngázmérgezésben meghalt; anyja, aki szintén széngázmérgezést kapott, majdnem együtt halt vele.

- Ugyan, ne bánkódj! - vigasztalta Pjotrt az apja a temetőben. - Majd szül egy másikat. Nekünk meg most már sírunk is van itt, mélyre eresztettük a horgonyt. Ami veled van, a tied, alattad a tied, a földön és a föld alatt a tied: ez az, ami helyéhez erősíti az embert!

Pjotr feleségét nézte és bólintott; az asszony esetlenül meggörbítette hátát, és lába elé, a kis halomra meredt, amelyen Nyikita szorgalmasan dolgozott ásójával. Natalja oly görcsös gyorsasággal törölte le arcáról a könnyeket, mintha attól félne, hogy megégeti ujjait megdagadt, vörös orrán, és maga elé suttogott:

- Istenem, istenem...

Alekszej ide-oda járkált a keresztek között, és a föliratokat olvasgatta; megsoványodott, és öregebbnek látszott koránál. Nem paraszt arca, amelyet egészen benőtt a sötét szakáll, mintha megperzselődött, befüstölődött volna; a fekete szemöldök alá húzódó, vakmerő szem mindenkire ellenségesen nézett; színtelen hangon, fennhéjázóan, s mintegy szántszándékkal orra alatt beszélt, és amikor valaki megkérdezte, mit mond, fölrikácsolt:

- Nem érted?

És káromkodott. Fivéreivel durván és gúnyosan viselkedett. Nataljára többször rákiáltott, mint egy munkásnőre. Nyikita szemére is hányta:

- Ok nélkül sérted meg Natasát.

- Beteg ember vagyok - felelte Alekszej.

- Natalja szelíd.

- Tűrjön hát egy kicsit!

Alekszej gyakran hivatkozott arra, hogy beteg, és minden alkalommal szinte büszkeséggel emlegette, mintha betegsége érdem lenne, amely megkülönbözteti másoktól.

Amikor a temetőből hazafelé indult nagybátyjával, azt mondta neki:

- Saját temetőt kellene létesítenünk; ezekkel itt még holtunkban is szégyenletes lenne együtt feküdni.

Artamonov elmosolyodott.

- Megcsináljuk. Lesz minden: templomunk, temetőnk, iskolánk, kórházunk; várj csak!

Amint a Vataraksán átvezető hídon mentek keresztül, egy koldus külsejű embert láttak a karfába kapaszkodni, vörösre kopott, elnyűtt munkakabátjában részeges hivatalnokhoz hasonlított. Petyhüdt arcát ősz borosta nőtte be; fityegő, szőrös ajka mögött látni lehetett fogai csonkjait; apró, nedves szeme zavartan fénylett. Artamonov elfordult, kiköpött, de amikor észrevette, hogy Alekszej szokatlanul udvariasan biccent a rongyos felé, megkérdezte:

- Hát ez kicsoda?

- Orlov órásmester.

- Mindjárt látni is, hogy Orlov.

- Okos ember - mondta állhatatosan Alekszej -, belehajszolták az ivásba...

Artamonov unokaöccsére sandítva hallgatott.

Száraz és tikkasztó nyár következett. Az Oka túlsó partján erdők égtek; nappal opálszínű, maró füstfelhő feküdt a földre, éjjel a kopár hold kellemetlenül vöröslött, a csillagok a ködben elvesztették fényüket, olyanok voltak, mint a rézszögek fejei. A folyó vize, amint a zavaros eget visszatükrözte, hideg, sűrű, föld alatti füstpataknak látszott.

Az Artamonovok, lihegve a perzselő hőségben, vacsora után a kertben, a jávorfák félkörében itták teájukat; a fák terebélyesek voltak, de ölelkező, buja lombkoronáik sem tudtak enyhet adni ezen a ködös éjszakán. Tücskök cirpeltek, vaspáncélú szarvasbogarak búgtak, a szamovár panaszosan sistergett. Natalja kigombolta a blúza fölső gombjait, és némán töltötte ki a teát: keblén a bőr meleg színű volt, akár a teavaj; a púpos lehajtott fejjel ült, és vesszőket hántott madárkalitkáihoz; Pjotr fülcimpáját húzogatta, és halkan beszélt:

- Káros az embereket ingerelni, apa mégis azt teszi.

Alekszej szárazon köhécselve a város felé tekingetett, és nyakát nyújtogatta, mintha várt volna valamit.

A városban fájdalmasan megkondult egy harang.

- Vészjel? Tűz? - kérdezte Alekszej, és tenyerét homlokához szorítva, fölpattant.

- Mi lelt? Az órát üti a harangozó.

Alekszej kiment; rövid csend támadt, majd Nyikita halkan megszólalt:

- Állandóan tűzvészről képzelődik.

- Gonosz lett - jegyezte meg óvatosan Natalja. - Pedig mennyi vidámság volt benne...

Pjotr, mint legidősebbhez illik, szigorú hangon feddte meg öccsét és feleségét:

- Bután bántok vele mindketten; sérti őt szánakozásotok. Feküdjünk le, Natalja.

Bementek a szobájukba. A púpos utánuk nézett, aztán ő is fölállt, és a lugas felé indult, ahol szénán vetett magának ágyat. A küszöbön leült. A lugas gyeptéglákkal kirakott dombon állt; a kerítésen át látni lehetett a város házainak sötét nyáját, amelyet a tűzoltótorony és a haranglábak őriztek. A szolgáló leszedte az asztalt; a csészék összecsörrentek. A kerítés mellett takácsok mentek el; az egyik egy hálót vitt, a másik vasvödörrel csörömpölt, a harmadik szikrát csiholt ki tűzkőből taplóra, hogy pipára gyújtson.

A kutya felvakkantott; Tyihon nyugodt hangja törte meg a csendet:

- Ki az?

A csönd, mint dobon a bőr, szorosan kifeszült a föld felett; bántó-élesen visszhangzott még a homok gyenge ropogása is a takácsok lába alatt. Nyikitának nagyon megtetszett az éjszakák hangtalansága. Minél teljesebb volt a némaság, annál jobban tudta összpontosítani képzelőerejét Nataljára, annál ragyogóbban fénylettek számára a mindig kissé ijedt, vagy csodálkozó, kedves szemek. És könnyű volt kigondolnia a legkülönbözőbb szerencsés véletleneket: felbecsülhetetlen értékű elrejtett kincsre bukkan, odaadja Pjotrnak, Pjotr pedig átengedi neki Natalját. Vagy: rablók törnek rájuk, és ő olyan rendkívüli hőstetteket visz végbe, hogy apja és fivérei önként neki adják Natalját jutalmul. Betegség harapózott el; utána csak ketten maradtak életben az egész családból: ő és Natalja, s akkor megmutatná az asszonynak, hogy boldogsága az ő lelkében rejtőzik.

Már éjfél után járt az idő, amikor észrevette, hogy a kertre nehezedő mozdulatlan felhők egyike megelevenedik, és a házak nyája fölött lassan felemelkedik az ég sötétszürke homályába; a felhő alulról csakhamar bíborszínben megvilágosodott, és Nyikita ráeszmélt, hogy tűz van. Szaladni kezdett a ház felé, és meglátta Alekszejt, amint a létrán gyorsan fölkúszik a hombár tetejére.

- Tűz van! - kiáltott a púpos. Öccse továbbkúszott, de visszaszólt.

- Tudom. És aztán?

- Vártad - jutott Nyikita eszébe, és meghökkenve állt meg az udvar közepén.

- Hát vártam! És aztán? Ilyen szárazságban mindig vannak tüzek.

- Fel kell kelteni a takácsokat... - de Tyihon már megelőzte, és a munkások vidám kurjongatással szaladtak egymás után a folyó felé.

- Mássz föl ide hozzám - ajánlotta Alekszej, aki lovagolva ült a tetőgerincen; a púpos engedelmesen utánakúszott, és megszólalt:

- Csak Natasa meg ne ijedjen.

- Hát attól nem félsz, hogy Pjotr még egy púpot ver rád?

- Miért? - kérdezte halkan Nyikita, és ezt hallotta:

- Ne nyeld el a feleségét a szemeddel.

A púpos sokáig nem tudott felelni; úgy tetszett neki, hogy lefelé csúszik a tetőről, és tüstént leesik, lezuhan a földre.

- Mit beszélsz? Hova gondolsz? - motyogta.

- Na, jól van, jól van! Hiszen látok... De ne félj - felelte öccse olyan vidáman, ahogy már régen nem beszélt; csak nézte tenyere alól, hogyan törnek a lobogó, vastag lángnyelvek tompa búgással a csönd ellen. Azután élénken folytatta:

- Barszkijéknál ég. Húsz hordó kátrány áll az udvarukban. A szomszéd házakra nem csap át a tűz; kertek vannak közben.

"Menekülnöm kell innen" - gondolta magában Nyikita, és a távolba, a sötétségbe meredt, amelyet a tűz foszlányokká tépett; a vöröses levegőben vasból kikovácsolt fák álltak, a vöröses földön játékszerűen apró emberek nyüzsögtek és futkároztak; látni lehetett, amint vékony, hosszú csáklyákat döfködnek a zsarátnok közé.

- Jól ég - mondta elismerően Alekszej.

"Kolostorba megyek" - gondolta a púpos.

Az udvaron álmosan és dühösen dörmögött Pjotr. Válaszul lustán úsztak Tyihon szavai. A ház ablakában, mint valami képkeretben, ott állott, sűrűn vetve magára a keresztet, Natalja.

Nyikita addig ült a tetőn, míg a tűzvész helyén, a fekete kéményoszlopok körül aranyosan föl nem ragyogott a zsarátnok. Azután lemászott, kiment az udvarból, és beleütközött az apjába, aki vizesen, kormosan, hajadonfőtt, rongyokra szakadt ujjasban lépett be a kapun.

- Hová? - kiáltott rá szokatlanul hevesen, és belökte Nyikitát az udvarba; amikor pedig meglátta a tetőn Alekszej fehér alakját, magánkívül ordította:

- Hát te mit keresel ott? Mássz le. Vigyázhatnál, bolond, az épségedre...

Nyikita a kertben leült egy padra, apja szobájának ablaka alatt; csakhamar erős ajtócsattanás és halk, tompa kérdés ütötte meg fülét:

- Vesztedet akarod? Engem meg gyalázatba dönteni, mi? Megöllek...

Alekszej rikácsolva felelt:

- Magad adtad a tanácsot.

- Hallgass! Adj hálát Istennek, hogy az a naplopó nem tud beszélni...

Nyikita fölállt, és lábujjhegyen a kert végébe, a lugasba sietett.

Reggel a teánál az apa elmondta:

- Gyújtogatás; a tettes, mint kitűnt, az a részeges órásmester. Agyba-főbe verték, valószínűleg belehal. Azt rebesgetik, hogy Barszkij tette tönkre, meg aztán a fiára, Sztyopkára is haragudott. Homályos ügy.

Alekszej nyugodtan itta a tejet, Nyikita, aki érezte, hogy keze remegni kezd, térde közé dugta, és erősen összeszorította.

Apja észrevette mozdulatát, és megkérdezte:

- Hát te miért gubbasztasz?

- Rosszul érzem magam.

- Mindnyájan rosszul vagytok. Csak én vagyok egészséges...

Dühösen eltolta magától még félig telt teáspoharát, és elment.

Artamonov vállalkozása hamarosan egész sereg embert csődített össze; a gyártól két versztányira, a hangával borított dombokon, a ritka fenyves közepén udvar és kerítés nélküli, távolról méhkasokra emlékeztető, alacsony kis kunyhók épültek fel. Az egyedülálló és nőtlen munkások számára, a sekély szakadék felett, amely egy ma már elfelejtett nevű folyó medréül szolgált valaha, Artamonov hosszú barakkot emeltetett, egylejtős tetővel, a tetőn három kéménnyel és apró ablakokkal, hogy jobban tartsa a meleget; az ablakok a barakkot istállóhoz tették hasonlóvá, és a munkások el is nevezték Csikókastélynak.

Ilja Artamonov mind kérkedőbb és hangosabb lett, de a gazdag ember fennhéjázása nem vált tulajdonságává; a munkásokkal szemben egyszerű maradt, velük mulatott lakodalmaikon, keresztvíz alá tartotta gyermekeiket, és ünnepnapokon szívesen eltereferélt az öreg takácsokkal, akiknek tanácsára rábeszélte a parasztokat, hogy vessék be lennel az ugart és a kiirtott erdőtisztásokat. És ez jól bevált. Az öreg takácsok el voltak ragadtatva a tanulékony gazdától, olyan parasztot láttak benne, akire kegyesen rámosolyog a szerencse, és oktatták a fiatalokat:

- Nézzétek; így kell vállalkozást vezetni.

Ilja Artamonov viszont így tanította fiait:

- A parasztok és a munkások okosabbak a polgároknál. A városlakók teste csenevész, feje zűrzavaros, a városi ember mohó, de nem merész. Minden, ami kezéből kikerül, gyatra, nem tartós. A városiak semmiben sem ismernek pontos mértéket, a paraszt viszont szilárdan tartja magát az igazság határai között, nem hánykolódik ide és oda. Igazsága pedig egyszerű, például: isten, kenyér, cár. A paraszt tetőtől talpig egyenes, róla vegyetek példát. Te, Pjotr, szárazon beszélsz a munkásokkal, és mindig csak arról, ami a munkára tartozik; ez helytelen, tudni kell semmiségekről is elfecsegni. Tréfálkozni kell; a vidám embert jobban megértik.

- A tréfához nem értek - mondta Pjotr, és szokása szerint meghúzta a fülcimpáját.

- Tanuld meg. A tréfa egy pillanat, de egész órára hangulatot ad. Alekszej sem bánik ügyesen az emberekkel, szájas, kötekedő.

- Gazfickók mind és naplopók - felelte kihívóan Alekszej.

Artamonov szigorúan rákiáltott:

- Tán olyan jól ismered az embereket? - De szakállába mosolygott, s hogy a mosolyt ne vegyék észre, száját eltakarta; eszébe jutott, milyen merészen, milyen okos érvekkel vitázott Alekszej a polgárokkal a temetőről: a drjomoviak nem akarták Artamonov munkásait a maguk temetőjében elföldelni; kénytelen volt Pomjalov jókora égerfa berket vásárolni, hogy saját temetője legyen.

- Temető, vendéglátóhely^[1] - tűnődött hangosan Tyihon, mialatt Nyikitával a vékony, csenevész fákat döntötték. - Pedig micsoda vendégeskedés az, amely örökkön-örökké tart? Az igazi vendéglátóhelyek: a házak, a városok.

Nyikita látta, hogy Tyihon Vjalov könnyen, ügyesen dolgozik, s a munkában nagyobb értelemről tesz tanúságot, mint homályos és mindig váratlan szavaiban. Akárcsak az apja, Tyihon is minden dologban hamar rátalált a legkisebb ellenállás pontjára, takarékoskodott erejével, és inkább ravaszsághoz folyamodott.

De világosan szembetűnő volt a különbség is: apja hévvel fogott hozzá mindenhez, Vjalov viszont kényszeredetten dolgozott, szinte kegyből, mint olyan ember, aki tudja, hogy jobbra képes. És ugyanígy beszélt is: szűkszavúan, kegyesen, jelentősen, a lekicsinylés árnyalatával, amely mintha ezt jelentette volna:

"Én még sokat tudok, és sok egyebet is mondhatnék."

Nyikita mindig holmi célzásokat vélt kihallani szavaiból, amelyek bosszúságot, félelmet és éles, nyugtalan kíváncsiságot keltettek fel iránta.

- Sok mindent tudsz te - mondta Tyihonnak, aki lassan felelte:

- Azért élek. Hogy tudok, nem baj: magamnak tudom. Az én tudásom a fukar ládájában van elrejtve; senki sem látja, légy nyugodt...

Senkinek sem tűnt föl, hogy Tyihon kikérdezte az embereket, mi jár a fejükben; csak tolakodóan végigmért mindenkit hunyorító madárszemével, és mintha kiszíná mások gondolatait, hirtelen elkezdett beszélni arról, amiről különben nem tudhatott. Néha az a vágy támadt fel Nyikitában, bárcsak leharapná, levágná Vjalov a nyelvét, amint ujját is levágta. De az ujját sem úgy vágta le, mint kellett volna; nem jobb kezén, hanem a balon, a gyűrűset. Apja, Pjotr és mindenki ostobának tartották, de Nyikita más véleménnyel volt róla. Kíváncsisága Tyihon iránt mindjobban nőtt, és e kíváncsisággal egybevegyült a félelme a kiálló pofacsontú, érthetetlen paraszttól. A félelem érzése pedig különösen akkor lett úrrá felette, amikor Vjalov, visszatérve az erdőből, egyszerre így szólt hozzá:

- Te mindjobban kiszikkadsz. Szólhatnál neki, te csodabogár; talán megszán, azt mondják, jó lélek.

A púpos megállt, a rémülettől szívverése felhagyott, lábai megmerevedtek; fejvesztetten dünnyögte:

- Miről szólhatnék, kinek?

Vjalov rávetette szemét, és továbbment; amikor Nyikita megragadta ingujjánál, megvetően eltolta kezét:

- Ugyan, minek tetteted magad?

Nyikita ledobta válláról az erdőben kiásott nyírfát, és körültekintett; szeretett volna belecsapni Tyihon bozontos arcába, hogy elhallgattassa, de Tyihon összehúzott szemöldökkel a távolba nézett, és nyugodtan folytatta, mintha valami közönséges dologról beszélne:

- Még ha nem is jó lélek, megjátszhatja. Az asszonynép kíváncsi; mindegyik szeretne egy másik férfit is megpróbálni, hogy megtudja, nincs-e édesebb a cukornál? Nekünk meg vajon sok kell-e? Egy, kettő... jóllaktál, és kutya bajod. Te pedig csak kiszikkadsz. Próbáld meg, szólj neki, talán beleegyezik.

Nyikita baráti szánakozást hallott ki Tyihon szavaiból, ami új, eddig ismeretlen érzés volt számára, és keserűen reszelte torkát; egyszersmind azonban úgy tetszett neki, hogy a másik levetkőzteti, leleplezi.

- Badarságot gondoltál ki - mondta.

A városban megkondultak a harangok a második misére. Tyihon egy rándítással megigazította a vállára vetett fákat, és megindult; vaslapátja meg-megkoppant a földön, miközben ugyanazzal a nyugalommal beszélt tovább:

- Tőlem nem kell félned. Hiszen sajnállak; kellemes, érdekes ember vagy. Ti, Artamonovok mind borzasztóan érdekesek vagytok. Jellemedre nem is hasonlítasz púposhoz, pedig hát az volnál.

Nyikita rémülete elpárolgott forró bánatában, amely mindent elhomályosított szeme előtt; botladozott, mintha részeg lenne; szeretett volna lefeküdni a földre és pihenni, és csendesen kérte:

- Hallgass erről.

- Megmondtam: akárcsak, ládába volna elzárva.

- Felejtsd el egészen. El ne szóld magad előtte.

- Nem beszélek vele. Miért is beszélnék?

És némán mentek egészen hazáig.