FALUS RÓBERT AZ ANTIK VILÁG IRODALMAI

A líra

A műfaj önállósulása

A görög líra egészét talán még kevésbé tudjuk magunk elé képzelni, mint az epikáét, hiszen olyan értelemben teljes életmű, mint akár Homéroszé vagy Hésziodoszé, egyetlen lírikustól sem örökítődött ránk. A költeménytöredékek többsége idézet formájában maradt fenn, az idézők pedig saját mondanivalójuk illusztrálására emeltek ki egy-egy részletet, verssort vagy akár szót is. A századforduló óta felfedezett papiruszleletek közt is alig néhány tartalmaz hosszabb részleteket.

Számunkra az i. e. VII. századdal kezdődik a görög líra. Kezdeteit éppoly kevéssé ismerjük, mint az epikáét. Egy-egy később rögzített népdalon kívül azonban a homéroszi eposzok is utalnak rá, hogy nemcsak a királyi udvarokban, hanem munka közben, ünnepeken – áldozat bemutatásakor, esküvő napján, temetéskor – és a mindennapos élet különféle mozzanatainál is megszólalt az ének.

Nem különítették el áthághatatlan falak a görög költészet műfajait és ágait. Homérosznál is van líra, a klasszikus kori drámának pedig állandó formai eleme a hol lírai, hol elbeszélő jellegű kardal és monológ. Ezek a közös motívumok azonban csak másodlagosan egészítik ki az egyes műfajok lényegi jegyeit. Múlt helyett jelen, elbeszélés helyett érzelmi reagálás, az ábrázolt eseményektől távol s kívül álló énekes helyett szenvedélyes költőegyéniség, közvetett ábrázolás helyett az új mondanivalónak megfelelő közvetlen eszközök, az ünnepi fenségű hexameter helyett rövidebb, változatosabb ritmusegységek: megannyi sajátossága az i. e. VII–V. századi lírának.

Tettvágy, szenvedély, örömkeresés lobog ebben az új típusú költészetben. A régi közösségek és kötöttségek helyett új, lazább viszonyok között él, dolgozik, harcol a görög városok polgára. Nem valamiféle andalító idill az élete. A vagyon és hatalom lehetősége mohó s erőszakos cselekvésre serkent; ellenállhatatlanul tépázza az összetartozás és függőség régi kötelékeit, miközben újakat teremt – részint a gazdagodó szabadok között, részint az urak és szolgák viszonyában. Hatalmasodik az ember, de a váratlan elbukás örvényei is mélyülnek: a sors forgandóságának és a létbizonytalanságnak rémei felhősítik be a gondolatokat s érzéseket. A múló perc szépségét tükröző lírába is betörnek a holnap aggodalmai.

Maguk a görögök jobbára formai ismérveket követtek a költői műfajok meghatározásában s elkülönítésében. A hellenizmus kori „lírai költészet” elnevezéssel azokat a verseket illették, amelyeket húros hangszerek (lüra, kithara, phorminx) kíséretével adtak elő. Kirekesztették tehát a líra fogalmából a többnyire fuvolakísérettel előadott elégiát és iamboszt – a lant muzsikáját mindig nemesebbnek, finomabbnak tekintették, mint az éles hangú, népi és orgiasztikus jellegű fuvolát –, de csak ágazati különbséget tettek a lanttal kísért egyéni dal (monódikus líra, melosz) és a lant- vagy sípzenére recitált kardal(khoródia) között. Alkaioszon, Szapphón és Anakreónon – az egyéni dal mesterein – kívül a kardalköltészet legkiválóbbjait, Alkmant, Sztészikhoroszt, Ibükoszt, Szímónídészt, Pindaroszt és Bakkhülidészt sorolták a „lírikus kánonba”. Csak történetileg érdekes ez a formális felosztás, tartalmilag igazságtalan, hiszen épp azokat mellőzi, akik az eposszal szakító költészet forradalmát kibontakoztatták.

Az epikában új szakaszt jelentett Hésziodosz költészete. A költő szülőföldje, Boiótia azonban a hellén világ különösen sivár s elmaradott tájai közé tartozott. Másutt – különösen az Égei-tenger két partján s a szigeteken – élénkebben pezsgett az élet. Az előázsiai városok fejlődtek a leggyorsabban – Milétosz, Epheszosz és a többiek. Az ércolvasztásnak, a vas megmunkálásának, az ötvözésnek új módszerei nyomán új munkaeszközöket gyártottak, jobb és gyorsabb hajókat építettek, kitűnő kerámiát, gyapjút és sok más, addig ismeretlen fogyasztási cikket állítottak elő. Az árutermelés bővülése s a munka termelékenységének megnövekedése a piacok kiszélesítésére ösztönzött – így vált az i. e. VIII–VI. század a lázas gyarmatosítás korszakává. Egy-egy város – akár mert túlságosan megduzzadt a lakossága, akár belső villongások következtében, vagy hogy a mezőgazdasági cikkek biztos és nagyobb mértékű beszerzési lehetőségét biztosítsa – időközönként fegyveres csapatokat küldött közelebbi-távolabbi vidékekre, s a meghódított, majd pacifikált település új urai (hacsak nem menekültekként kerestek új hazát) a gyarmatosító anyaváros polgáraiként rendezték be életüket. Rohamos ütemben szállták meg a Fekete-tenger partvidékét, a „Nagy-Görögországnak” nevezett Dél-Itáliát, még Egyiptom földjén is létesült görög kolónia – természetesen ádáz harcok közepette: nemcsak az őslakosság ellenállását kellett megtörni, egymással is sokszor hadakozott a számtalan görög városállam. Hamarosan a balkáni szárazföld part menti városai és a szigetek is részt követeltek a gyarmatosításban. Az új településeket nem mindig és mindenben kötelezték függőségre az anyavárossal szemben, esetenként és koronként változott e viszony tartalma, elpártolásra is volt nem kevés eset – általában azonban a vallási és kereskedelmi kötelékek állandósága jellemezte a kapcsolatot, háború esetén pedig az érdekek közös védelme.

Az iparcikkekben – textilanyagban, kerámiában, fontos nyersanyagokban – gazdag és egyes mezőgazdasági termékek – bor, gyümölcs, olaj – exportálására is képes görög városok kitűnő piacokra leltek a meghódított vidékeken s a határ menti népek körében: a létfontosságú gabonaimport új lehetőségei nyíltak meg előttük. Mindez a pénzforgalom viharos meggyorsulását eredményezte. Mind többen és többször hangoztatták, hogy „a pénz teszi az ember erényét”. A meggazdagodás új forrásai ellenállhatatlanul alámosták a régi világ rendjéhez s eszméihez ragaszkodó arisztokrácia hatalmát és tekintélyét. A világtól elzárkózó és csak önmaga szükségleteire termelő földbirtok nem lehetett versenyképes a fejlettebb munkamegosztással, termelékenyebben dolgozó és élénk csereforgalmat lebonyolító várossal szemben. Anakronisztikussá vált a vérségi, örökletes jogokra való hivatkozás is: a gazdagodó kereskedők és iparosok félisteni elődök nélkül is az élet tényleges urai lettek. A politikai hatalom átcsoportosulása azonban nem hirtelen, hanem évtizedeken, sőt évszázadokon át dúló osztályharc közben bontakozott ki.

A vagyonszerzés és -felhalmozás új lehetőségei nyomán mind mélyebben barázdálódott a társadalom. Hésziodosz igazságra intő szavát senki nem fogadta meg, legkevésbé a hatalmasok; a korábbi szolgák és béresek számát az elszegényedő kisbirtokos parasztok tömegei duzzasztották fel, akik – mással nem tudván leróni a földesuraktól kapott kölcsönt – sokszor önmagukat és feleségüket, gyermekeiket adták el rabszolgának. A vagyon és nyomor, a politikai hatalom és jogfosztottság ellentétei véres viharok ágyát vetették meg. Az arisztokrácia uralmát hol itt, hol ott döntötték meg, először azokban a városokban, ahol a társadalmi viszonyok módosulása leghamarabb élezte ki az ellentéteket. A legtöbb poliszban sajátos formában zajlott le a lázadás: egy-egy vezéregyéniség állt a tömegek élére, s az összecsapás után teljhatalmat szerzett magának. Ezek a türannoszok nem szükségképpen a szegények sorából kerültek ki, sőt erre viszonylag kevés példa volt: egy-egy arisztokrata származású vagy gazdag férfi is lehetett vezér, mint ahogy a türannisz tartalma sem mindenütt volt teljesen azonos. Megesett, hogy személyi zsarnokságot jelentett (s a fejlett demokrácia korában, amikor a türannisz már túlhaladott fokot képviselt, kizárólag ezt látták benne), többnyire azonban a parasztok, iparosok és kereskedők érdekeit valósította meg és védelmezte az arisztokráciával szemben, s mind a gazdasági, mind a kulturális fejlődésnek új ösztönzést adott.

A rabszolgatartók és rabszolgák harcát a gazdagok és szegények, teljes jogú polgárok és megtűrtek küzdelme bonyolította, az egyes városállamokon belül dúló osztályharcot pedig az a szinte állandó csatározás, amelyet e kisebb-nagyobb közösségek egymás ellen vagy – főképpen Elő-Ázsiában – a lűd, méd, perzsa birodalmak ellen vívtak.

A fejlődés üteme s a politikai hatalom formája szinte városonként mutatott sajátos vonásokat, és a poliszok egymás elleni harca is fel-fellángolt. Mégis élt a görögökben az összetartozás érzése. A Tróját ostromló akhájok szövetségét még csak a háború teremtette meg, és csak ideiglenesen; Hésziodosz már „összgörögségről” (pánhellénekről) szólt. A sok ellentét és különbözőség ellenére is számos olyan vonása volt az életnek, amely indokolta ezt: a nyelvi és etnikai egységen kívül – amit természetesen sok másodrendű eltérés tarkított – a kultikus egység (Apollón delphoi jóshelyét egész Hellaszból felkeresték; az Olümpiában s másutt rendezett ünnepségek minden görög város polgárait befogadták, a vallási hagyományok lényegileg megegyeztek), főként pedig a más népek („a barbárok”) életmódjától gyökeresen különböző szokások érlelték meg ezt a tudatot. A görögök már ekkor büszkék voltak – s méltán lehettek büszkék – arra, hogy szabadabban és kulturáltabban élnek, mint akár az előázsiai népek, akár az egyiptomiak, akár a Fekete-tenger környéki vagy észak-balkáni nomád törzsek. Amikor pedig erősödött az Elő-Ázsia belsejéből jövő nyomás, s különösen amikor másutt ismeretlen demokrácia és szellemi virágzás bontakozott ki a görög városokban, új és nagyon is reális mozzanatokkal erősbödött ez az öntudat.

Az élet harcokban tobzódó változásait a tudatformák módosulása kísérte. Az arisztokrácia hatalmát döngető, majd megdöntő rétegek új eszméket kerestek. Hésziodosznak a munka értékéről és becsületéről vallott felfogása az új morál egyik pillére lett. Az a probléma azonban, hogy kinek-kinek származása vagy önnön tettei révén jut-e osztályrészül az erény, az arisztokrácia és demokrácia harcának egyik alapvető ideológiai problémája marad, s minduntalan újra meg újra felmerül, miközben magának az „erénynek” a fogalma folytonosan változik, a kérdésre válaszolók pedig más-más rétegek felfogását hallatják.

Az egész i. e. VII–VI. századi lírát a szellemi útkeresés és a formák variálása jellemzi. A zártabb berendezésű poliszok uralkodó rétege a szigorú, hősi tartalmú hagyományok ápolását szorgalmazta, és a kollektív líráért lelkesedett (mint például Spártában). Azokban a közösségekben is a minden szabad polgárhoz szóló, harcos költészet virágzott fel, amelyeket a külső ellenséggel szembeni védekezés forrasztott eggyé. Ott viszont, ahol az arisztokratikus rend bukását türannisz követte, s az alattvaló polgárok közéleti aktivitását igyekezett elfojtani, vagy ahol a helyzetek kaotikus váltakozása késleltette a közösségi öntudat megszilárdulását, a személyes élményekből s érzésekből táplálkozó líra került az irodalom élére.

Ez magyarázza, hogy a líra különféle ágai párhuzamosan s kölcsönhatásban fejlődtek. A társadalmi szükségletek kielégítésének módját – a költői egyéniségek sokféleségén kívül – a formák rugalmassága tette még változatosabbá. Az elégia – vagyis a disztichon formájú vers – például a személyes fájdalom, a harcos buzdítás vagy elvontabb filozofálás kifejezésére egyaránt alkalmasnak mutatkozott. A iambikus forma későbbi fejlődése is arról tanúskodik, hogy csak kezdetben – Arkhilokhosznál s nyilván még régebben – volt a személyes gúnyolódás egyedüli és sajátos metruma, Szémónídésznél, majd Szolónnál és a tragédiaköltészetben már más tartalmakat hordozott. A „leglíraibb” ág, a dalköltészet tagozódása és története is a forma friss alkalmazkodóképességét mutatja.

Az elégia

Ars poeticájában, ahol az elméleti tézisek közé csevegő hangú illusztrációkat és villanásnyi irodalomtörténeti fejtegetéseket ékelt, ezt írja Horatius a legrégibb görög műfajokról és formákról:

Hogy mily versekben kell írni királyi, vezéri tettekről, szomorú harcról, rá példa Homerus. Két egyenlő versben a gyász szólalt meg először, majd meg az esdeklő hálája, elérve, amit kért. Hogy ki a kisded elégia első felfedezője, még a tudósok közt vita tárgya, s a per ma se dőlt el. (73–78. sorok, Muraközy Gyula fordítása)

Csak az elégia után említi Arkhilokhosz fegyverét, a dühös iamboszt, s valóban – mind tartalmi emelkedettségét, mind formáját tekintve – az elégikusok hagyatéka áll közelebb az eposzhoz. Arkhilokhosztól is maradtak fenn „kisded elégiák”, disztichonos töredékek. „Saját” területéről egyébként is vállalkozott néhány művészi kirándulásra: egyszer például Olümpiába látogatva el, himnuszt költött Héraklész tiszteletére, máskor meg trochaikus sorokban dalolta meg kétség és bizakodás között hányódó érzéseit. Az ő elégiáira nem maradéktalanul érvényes a horatiusi megállapítás, disztichon formájú verseiben hol a személyes büszkeség szólal meg, hol pedig „a gyász nyafogó női siralmaival” szembeállított férfias vigasz.

Magának e lírai ágnak és formának az eredetéről máig sem zárult le a filológiai pör, amely Horatiusnál régebbi grammatikusokig nyúlik vissza. Valószínű azonban, hogy a siratódalok ősi és jellegzetes formája volt a hexameter s a (21/2–21/2, ugyancsak daktilikus lábból álló) pentameter összekapcsolásából született disztichon, amely a siratódalokkal tartalmilag-hangulatilag rokon sírfeliratok (epigrammák) mértékéül is szolgált:

Feltehetően a disztichon – mint akár a hexameterrel, akár a iambussal történt – csak másodlagosan, később vált egyéb tartalmak kifejezőjévé, az elégia kifejezés azonban – formai ismérvek alapján – a „bús hangulatú vers” szinonimájaként gyökerezett meg az irodalmi köztudatban.

Az i. e. VII. század hajnalán élt epheszoszi Kallinosz az első ismert elégiaköltő. Ekkoriban az észak felől betörő kimmerek veszélyeztették az elő-ázsiai görög városokat, a költő hazáját is. Egyetlen fennmaradt töredékben hősi helytállásra buzdítja ifjú honfitársait Kallinosz:

Még meddig heverésztek? Erőre mikor kap a lélek bennetek, ó, ifjak? Szégyen a népek előtt így elhagyni magunkat, mintha a béke virulna köztünk, míg az egész földön a háboru áll – (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

– így kezdődik húsz soros harci elégiája. Ebben a szellemben és stílusban folytatódik tovább is. A halál elkerülhetetlen végzetének bátor vállalásával serkent harcra, s mind gondolati tartalmában, mind stílusában az Iliász-beli Hektór búcsúját idézi emlékezetünkbe. A Hektórban megtestesített eszmény bizonyos vonatkozásban gazdagabb, más vonatkozásban szegényebb, mint Kallinosz férfiideálja. Jellemében gazdagabb, de abban szegényebb, hogy a helytállást még elsősorban belső kényszernek érzi, anélkül hogy – saját dicsőségén, honvédő kötelességén és családapai tisztén túlpillantva – a harc erkölcsi jogosságát kutatná. A Kallinosz által harcra serkentett ifjak azonban már egy új világ, új társadalom és erkölcs szülöttei. Számukra a haza védelmét már a szabad és öntudatos polgárok hazafias kötelességeként fogalmazza meg a költő, s a hősi halált követő halhatatlanság gondolatában is túllép a homéroszi hősök személyes heroizmusán, a nép hálás emlékezetére utalva.

Háromszor is visszatér a néppel szembeni kötelességre és az „egész néptől” várható tiszteletre. Ez a legfontosabb és egyetlen érve, mely a költemény gondolati ritmusát is megszabja. Az elkerülhetetlen vég gondolata és a hagyományos hőseszmény így telik meg a poliszhazafiság korszerű tartalmával.

Mert hős férfi ha meghal, egész nép vágyik utána, s mint istenfiakat tisztelik őt, amig él; mindnyájan felnéznek rá, mint bástyatoronyra, mert helyt egymaga áll tetteivel sokakért – (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

– kiáltja oda ifjú polgártársainak az elégia befejező soraiban. A város mentésének pozitív és demokratikus eszméje módosíttatja a költővel a Sors rendelte halál homéroszi értékelését is: Hektór, de akár Akhilleusz is szomorú tehetetlenséggel néz a végzet elébe, Epheszosz polgára és költője már annak tudatában vállalja, hogy van miért meghalnia, s olyan értékrendet vall a magáénak, amelyben a személyes lét és a családi boldogság is a nagyobb közösség érdekeinek van alárendelve.

Kallinosz költő-vezér egyénisége, szubjektív énje is ebben a közösségben oldódik fel, saját személyének és sorsának sajátosságai vagy titkai megvilágítatlanul maradnak a háttérben. Nyelvezetében, kifejezési eszközeiben szinte másolói hűséggel kapcsolódik Homéroszhoz, s ez elhalványítja költői egyéniségét. A sémává dermedő stílus csökkenti a mondanivaló művészi érvényét – még alig csírázik az új tartalomnak megfelelő új forma.

Homérosz bűvös hatalma más költők sípját is hagyományos dallamra hangolta. A csatadalokban újra meg újra az Iliász motívumai tűnnek fel, ám hogy az epikus részletek szinte szó szerinti felidézése is mennyire más hangsúlyt nyer az új eszmevilágban, s hogy az Iliász mozzanatai miképpen válnak formális örökséggé, az az ugyancsak i. e. VII. századi Türtaiosz verseiből világlik ki.

Egyik elégiájában halálmegvető harci bátorságra ösztönzi a spártai ifjakat, s a megfutás csúfságától óvja őket. Homérosztól örökíti át a helytállás eszméjét, ifjak és öregek szembeállítását, mégis valami egészen mást mond, egészen újfajta erkölcsöt és közösségszemléletet foglal versbe. A homéroszi Priamosz önnön pusztulásának elborzasztó képeivel is az okos harcra s az élet vállalására kérlelte fiát, s a honmentés, a jogos ügy tudatában dicsérhette a szintén Homéroszból kiinduló Kallinosz a hősi halált. Türtaioszból épp ez hiányzik: prófétai mennydörgéssel kergetné a spártai ifjakat akár a halál torkába is, anélkül, hogy harcuk erkölcsi igazát meg tudná indokolni. Riadója ércesen kemény, s akárcsak többi versében, magasztaló és átkozó indulatokból fonja korbácsos sorait.

Homérosztól Démoszthenészig minden görög költő és prózaíró ismerte és vallotta a hazaszeretet eszméit, de Türtaiosz pátosza – bár a harci bátorság leírásában rendkívül szemléletes, meg-megújuló buzdításaiban pedig őszintén szenvedélyes – éppoly idegen a hellén kultúra egészétől, mint ahogy a kollektív maradiságú Spárta is sokáig idegen test a fejlődő és demokratizálódó poliszok között.

Különös viszonyok között éltek Spárta (más néven Lakedaimón) teljes jogú szabad polgárai: teljes vagyonközösség, mindenkire egyformán háruló kötelességek s egyaránt mindenkit megillető jogok, a kollektívumnak minden egyéni törekvést elfojtó szentsége, vak engedelmesség a vezetők iránt háborúban és békében, a gyermekek és fiatalok hírhedten szigorú és közös nevelése, test és lélek kegyetlenül kemény edzése – ezek jellemezték még évszázadok múlva is a spártai életformát. Mindent annak az egy célnak rendeltek alá, hogy a leigázott és szolgasorban tartott más népeket fegyverrel kényszerítsék az uralkodó réteg eltartására. A spártai ember – férfi és nő egyaránt – katona volt, nem polgár, s a katonai-gazdasági érdekhez való tudatos alkalmazkodás gőgösen hangoztatott erkölccsé szilárdult az idők folyamán. Az egykor fényes katonai és civilizációs központok romjain s környékén egy megrekedt, zord életű törzs élte a maga zárt, konok és maradi világát.

Tényszerűen aligha igaz Plutarkhosznak az a közlése, hogy bőszen szidalmazták Arkhilokhoszt a pajzseldobásról szóló verse miatt, és el is zavarták, amikor Spártába látogatott, de ha nem felel is meg a valóságnak, ügyesen találta ki az író. Spárta asszonyai ugyanis így búcsúztatták csatába induló fiaikat: „Vagy ezzel [ti. pajzsoddal] térj haza, vagy ezen [hozzanak, ha hősi halált haltál]!” Ennek az erkölcsnek a hirdetője Türtaiosz.

Sok legendát költöttek életéről: egyesek szerint spártai hadvezér volt, mások sánta iskolamesternek mondják, akit az athéniak küldtek Spárta segítségére, lelkesítőnek a messzénéiek elleni hadjáratban. Esztétikai, de irodalomtörténeti szempontból is érdektelen, melyik verzió áll közelebb az igazsághoz. Annyi bizonyos, hogy az i. e. VII. századi Spárta életének leghívebb irodalmi forrásai a Türtaiosz-versek, mind a közösség fetisizálásában, mind a hősi morálnak az igazságtalan és agresszív célokat leplező megfogalmazásában.

Önismételgetése ellenére is olyan hévvel s meggyőződéssel ontja disztichonjait, aminő csak a legjava lírikusokra jellemző. Versei minden hazafias érzésű költő- és olvasóutódot megragadnak, hiszen ha a türtaioszi mondanivaló konkrét vonatkozásait figyelmen kívül hagyjuk, az absztrakt hazafiságot ki-ki a számára kedves asszociációkkal kapcsolhatja össze.

Az archaikus kor harmadik elégiaköltője, az i. e. 600 körül élő kolophóni Mimnermosz, már korántsem olyan harcos egyéniség, mint akár Kallinosz, akár Türtaiosz. Mindössze egy olyan töredéke maradt fenn, ahol egy ión harcos nevében a katonás erényt dicsőíti. A szelídebb erények s örömök költője, de a közösségi érzéssel szemben sem közömbös – legalábbis ezt sejteti, hogy Szmürnéisz című, elveszett eposzának (?) történeti témája lehetett. Egyik töredéke az argonauták kalandjáról szól, s emögött is hosszabb elbeszélő költemény képzelhető el. Igazi területe azonban a szerelmi elégia, itt talált rá arra a hangra és kompozícióra, amely élményeinek és költői alkatának leginkább megfelel.

Az ifjúság gyors tovatűntét siratja édesbús disztichonjaiban: Nannó iránti szerelmében is a gyászos öregség félelme és szomorúsága keseríti meg érzéseit. Ezt a fájdalmat örökítette meg verseinek zömében. (A kisázsiai iónokat később is az elpuhult életélvezet megtestesítőiként emlegették, s a merész általánosításban bizonyára megvolt az igazság magja.) Csöndes melankólia parázslik fennmaradt elégiáiban. Életről s halálról töprengve, mindig önmagát dalolja és siratja, mintha különböző dallamokon s különféle motívumokkal is egyazon témát variálna:

Élni mit ér arany Aphrodité nélkül s mi lehet szép? Haljak meg, ha nekem gondot okozni se tud már édes szerelem nyoszolyáján titkos ajándék… (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

A szomorúság érzékeltetésében gondolati és érzelmi motívumokat sorakoztat egymás mellé. A homéroszi hasonlatokat (például a tavasszal kisarjadó, ősszel lehulló falevelek és az ifjúság analógiáját) is legfőbb, csaknem egyetlen mondanivalójának illusztrálásához módosítja. Egyik kétsoros töredékében – az öregséget mindennél, még a halálnál is rosszabbnak feltüntető verseivel összhangban – ezt mondja:

Még mielőtt csunya kór és gyötrő gond nyomorít meg, hatvanas évnapomon érjen utól a halál. (Franyó Zoltán fordítása)

Nemcsak a kallinoszi–türtaioszi költészettől választja el mély szakadék az életfelfogását: kortársa, az athéni Szolón is vitázott ezzel a hatvan esztendőre szabott programmal, hiszen azt vallotta – és saját életével is igazolhatta –, hogy a bölcs öregség még a további évtizedekben is lehet szép, mások számára is hasznos.

Szelíd alkatú, a görög költészet óriásaihoz mérten közepes tehetségű költő volt Mimnermosz. Stílus- és dallamérzéke mégis elbájol és megindít (ugyan kiben ne ébresztenének elégikus szomorúságot versei, nemhogy a hatodik, de már a negyedik-ötödik évtizedben is?), ám éppen az hiányzik belőle, ami mindig és mindenütt igazán naggyá tette a költőket s művészeket: a mondanivaló súlya.

A hagyományozás mostohaságának is része lehet abban, hogy Mimnermosz már-már egyhangú elégikusként őrződött meg. Színesebb költőegyéniség lehetett, mint amennyit szerelmi versei elárulnak. A Napisten ébredéséről szóló elégiatöredékében például valósággal homéroszi hangulat elevenedik meg alig néhány jelző s a mitikus kép bájos részletezése nyomán.

Nannóról szóló szerelmi elégiáinak ciklusba foglalása is a költő újító leleményét dicséri: az epiko-lírai elégia kezdeteit teremtette meg vele, jóval későbbi – hellenizmus kori, majd Augustus kori – költők számára is követendő példaképként.

Az i. e. VII. században még körvonalai is alig sejlettek fel Athén virágkori nagyságának. Maga a város és a hozzá tartozó vidék, Attika is elmaradt a tengerparti poliszok és szigetek fejlődése mögött. A század végén felkelések jelezték az osztályharc kiéleződését s az arisztokrácia hatalmának megingását. Drakón „vérrel írt” törvényei (i. e. 621) – éppen az írásos kodifikálás révén – újabb rést ütöttek a nemzetiségi tradícióval szentesített renden, de a legégetőbb problémákat nem oldották meg. A szabad parasztok tömegestül szegényedtek el; kis földjüket csak a gazdag földbirtokosoktól kapott kölcsön segítségével tudták megművelni, az adósság visszafizetésére azonban képtelenek lévén, rabszolgának adták el önmagukat és családjukat vagy kivándoroltak. Helyi lázongások és kölcsönösen véres bosszúk jellemezték a századfordulót. Az iparosodás lassúsága, a tengeri kereskedelemből való gyakorlati kikapcsoltság is fékezte a haladást, és súlyosbította a helyzetet. A szomszédos Megarával sikertelenül hadakoztak az athéniak; a háborúba belefáradtak, a belső ellentéteket pedig nyilván csak kompromisszummal lehetett feloldani. Végül is (i. e. 594-ben) a tapasztalt és tekintélyes Szolónt választották meg törvényhozónak – miután vezérletével legyőzték Megarát, Szalamisz szigetét pedig Athénhoz csatolták.

Forradalmi jelentőségű volt Szolón törvényhozása. Eltörölte az adósrabszolgaságot, a nagybirtokok rovására némi földet adott a parasztoknak, sok emigránst visszatelepített Attikába, maximálta a földbirtok nagyságát, rendeletek sorával támogatta a kézműveseket, bevezette a vagyoncenzust és – súlyos csapást mérve a vérségi hagyományokat védő arisztokráciára – a vagyoni helyzet alapján állapította meg a polgárok jogait s kötelességeit. Egész politikáját az a törekvés hatotta át, hogy összhangot teremtsen a szemben álló felek között, s a gazdasági érdekeket lehetőleg összebékítve, a politikai jogokat kiterjesztve, az iparosodást és kereskedelmet meggyorsítva, Athént a vezető városállamok közé sorakoztassa. Céltudatos, ügyes és önzetlen államférfi, a „hét bölcs” közé sorolt gondolkodó és – mindettől elválaszthatatlanul komoly szavú költő volt.

Versei, melyeket elődei által kimunkált metrumokban – disztichonban, iambikus és trochaikus lejtésű sorokban – írt, híven tükrözik közéleti tevékenységét, politikai programját és világnézetét: hol agitációs beszédnek, hol naplórészletnek tűnnek. Hésziodoszi életfelfogás, a harci elégia pátosza és arkhilokhoszi önvédelem találkozik e versekben. Egyáltalán nem mechanikus egyeztetésről és átörökítésről van azonban szó: elődei hagyatékát felhasználva és módosítva alakította ki saját filozófiáját s költészetét, teljes lélekkel vállalva és formálva a jelent. Költői tevékenységének kezdetét is közéleti fellépésével kapcsolta egybe a hagyomány: amikor a megarai háborútól fáradt athéniak megtiltották, hogy bárki is szólni merészeljen folytatásról, Szolón őrültséget színlelve szavalta el azt a disztichon formájú versét, amelyben szalamiszi követként buzdította harcra polgártársait. Tűz, formai találékonyság, belső átélés jellemzi a kallinoszi–türtaioszi hangú, de személyes indítékú elégiát.

Mint követ érkezem én Szalamisz gyönyörű szigetéről, érveitekre hozom válaszul énekemet. Lennék bár pholegandroszi ember vagy szikiníta, lenne hazám bármily kis sziget és ne Athén! Mert azt érjük meg, hogy ránk ujjal mutogatnak: „Nézd ez athénit, ez is veszni hagyá Szalamiszt!” * Menjünk hát Szalamisz gyönyörű szigetére, hogy érte harcoljunk s döntsünk: szégyen-e vagy becsület? (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

További verseinek pontos időrendjét nem lehet megállapítani. Problémafelvetése és mondanivalója azonban oly egyöntetű – belső ellentmondásaival együtt, amelyeket programjának és világnézetének sajátosságai magyaráznak –, hogy a kronológia úgyszólván közömbös az értékelés szempontjából.

Megvető és gyűlölködő indulattal ostorozza a mohó gazdagokat, az önkényeskedőket, az igazság elferdítőit, Hésziodoszhoz hasonló következetességgel védve a szegények ügyét. Őszintén áttüzesedik a szava, ha a szerencsétlenek sorsáról szól.

Hésziodoszhoz fűződő eszmei közelségét egész költészete dokumentálja, nem csupán a hatalmasok elítélésében, az önző túlkapások elmarasztalásában, hanem pozitív eszményeiben is: mint az igazság legfőbb őréhez, Zeuszhoz fohászkodik buzgó hittel, és Diké istennőbe s az erénybe veti bizalmát. De míg a boiótiai parasztköltő számára az erény az egyetlen fogódzó, s úgy hiszi, hogy a tisztességes munka, a mérték becsületes megtartása boldogulásra vezet a környező társadalmi valóság gyökeres megváltoztatása nélkül is – Szolón igen határozottan fejleszti tovább ezt a gondolatot és morált. Az ő társadalmi eszménye is az ellentétek harmonikus megbékéltetése ugyan, s erkölcsi alapelvének is a mértéktartást vallotta, de a Diké büntetését kiváltó elzüllés anyagi okait kutatva – immár új tapasztalatok birtokában, sokkal konkrétabban –, a határtalan vagyonfelhalmozást tartotta a bajok gyökerének. Ez a felismerés vezette arra, hogy ne csupán vallásos-erkölcsi meggyőződéssel hirdesse a gonoszok bukását, hanem a természeti törvények szükségszerűségét vetítse az emberi társadalom fejlődésére is – bár természetesen mitologikus formában. Intelmeiben s buzdításaiban következetesen a polgárok hazafiságára és tisztességére apellál, kinek-kinek egyéni felelősségét emelve ki, szembefordulva azzal a nézettel, hogy minden az istenek önkényén múlik, még a szabadság és zsarnokság alakulása is. Felelősség és istenhit együttes hirdetésével fejleszti tovább a bűnhődés hésziodoszi eszméjét is: megerősíti a bűnhődés szükségszerűségét, de – a bibliai „hetedíziglen”-re emlékeztető módon – késői bekövetkezésének lehetőségére is figyelmeztet. (Ezt a gondolatot újítja fel és bírálja is egyben Aiszkhülosz, az ősök által elkövetett bűnök átöröklésének problémáját állítva a tragikus összecsapások tengelyébe.)

Eszmetörténeti vonatkozásban Hésziodosz és Aiszkhülosz között áll Szolón. Egyfelől a helytállás és felelősség magasztos erkölcsét hirdeti, másfelől azonban még ő is rabja a véletlen hiedelmének, a babonás fatalizmusnak. A görög gondolkodás – egyáltalán: a tudományos gondolkodás – fejlődésében mégis az az állhatatos törekvése biztosít számára kiemelkedő érdemeket, amellyel a törvényszerűség problémáját kutatta, az ión természetfilozófusok szellemi testvéreként. Politikai vonatkozásban a demokrácia élharcosai között a helye; mint vezető és teljes jogú államférfi is megmaradt az „igazságos rend”(eunomia) hívének és megvalósítójának. Sok bántalom és rágalmazás nehezítette meg helyzetét, hiszen a hatalmasok vagyonuk s jogaik megcsorbítóját látták, és gyűlölték benne, a szegényeket pedig csak ideig-óráig elégíthették ki szociális reformjai. A hatalom és a jog kibékítését, az adósrabszolgaság eltörlését, a pártoskodók visszautasítását büszkén vallotta érdemének – keserűen téve hozzá, hogy épp ezért kellett úgy forgolódnia az emberek között, mint ebek között a farkasnak. Csalódással töltötte el, hogy a szegény nép is elégedetlenkedett törvényeivel, s ennek a csalódásnak fogalmi tükrözéseként merül fel néhány töredékében a „jó ember” (= birtokos) és a „hitvány” (= nincstelen) maradi-arisztokratikus képzete is.

Főképpen tanítani akart verseivel, meggondolkoztatni s meggyőzni polgártársait, s ezt a célt szolgálták alkotásaiban a gyönyörködtető elemek is. Hol archaikus kompozíciójú (gondolatismétlésekre és bővítésekre alapozott), hol tömör verseiben csak ritkán alkalmaz hasonlatokat, allegóriát pedig szinte soha. Nyílt, határozott, cicomátlan szókimondás jellemzi, mindenütt az agitatív célratörés az úr.

Nemcsak az athéni demokrácia kezdeti szakaszára vonatkozóan érdekes forrás Szolón költészete: erkölcsi-politikai igényessége és helyes irányba mutató pátosza a gondolati líra fejlődésében is rangot biztosít számára.

Az „iambikus triász”

Az iambosz (latinosan: iambus) metrikai szakkifejezésként, az egy rövid és egy hosszú szótagból álló versláb neveként rögződött az irodalomtörténetben. Eredetileg azonban mást – „műfaji” meghatározást – jelentett: csúfolódó-gúnyolódó verseket, tehát a líra egyik ágát, amelyet leggyakrabban csakugyan ilyen formában költöttek. Eredetét, kialakulását nem ismerjük, népi jellege azonban kétségtelen: Démétérnek, a földművelés istennőjének ünnepségein mondogattak csúfolódó rigmusokat, amelyekben a kultikus ihlet szabadosan pajzán mozzanatokkal ölelkezett, a Dionüszosz-ünnepeken felcsendülő versekhez hasonlóan.

Az alulról jött, helyet s megbecsülést követelő réteg képviselője az első ismert iamboszköltő, Arkhilokhosz. Az i. e. VII. század első felében élt – ennél pontosabban nem tudjuk datálni. Az Égei-tenger déli részén fekvő kis Parosz szigetén született. Egy rabszolganőnek és egy szabad, sőt rangos férfinak, Telesziklésznek volt a fia. Apja részt vett a csaknem 400 kilométerre északon elterülő Thaszosz sziget kolonizálásában, de a kalandvágyon s életerőn kívül aligha hagyott örökségül fattyú fiára bármit is. A törvénytelen származás ugyan még nem jelentett olyan társadalmi számkivetettséget, mint az i. e. V. századi Athénban, „csak” szegénységet és magárahagyottságot. Szegény volt különben az egész Parosz – csodálatos márványa csak később tette gazdaggá –: hitvány füge és hal táplálta népét. Itt töltötte ifjúságát a költő, s néhány jó cimborán kívül csupán Homérosz lehetett a vigasztalója.

Nemcsak az istenek mérték szűkmarkúan a boldogságát, hanem az emberek is. Lükambésznak, egy vagyonos paroszi polgárnak a leányába, Neobuléba szeretett bele. Gyöngéd szépséggel virágzott ki kapcsolatuk. Egy egyetlen soros töredék szól róla, hogy a leány kezének megérintésére vágyódik Arkhilokhosz. Ha szerelmese szépségét írja le, a testi közelség varázsa ihleti meg:

Kezében mirtus-ág, abban gyönyörködik, s a rózsa szép virágain… … Fürtös haja beárnyékolja vállait s a homlokát… (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Ismerte a szerelmi vágy hatalmát az Iliász költője is, Arkhilokhosz hangja mégis egészen új: ő maga éli át a vágyat és örömöt, az ő szeme lát, az ő szíve érez. Homérosz közvetett eszközökkel ékesíti fel Helenét – a trójai öregek szemével láttatva őt –, Arkhilokhosz – egy másik töredékben – csak Neobulé szépségének közvetlen érzékeltetése után jegyzi meg, hogy „illatos haját s keblét egy öreg ember is megkívánná”. A testi valóságnak e konkrétságában forró és közvetlen megragadása – Szapphó költészete felé törve utat – az Odüsszeiához képest is egészen más; Odüsszeusz hasonlatokban fejezte ki Nauszikaa dicséretét, mint maga Homérosz is – Arkhilokhosz mellőz mindenféle mitikus hasonlítást, földet-eget átölelő apparátust. Nem azért látja szépnek a leányt, mert emlékezteti valakire, hanem mert olyan, amilyen.

Tragikusan végződött a Neobulé-szerelem. Lükambész megrendezte ugyan az eljegyzési lakomát, de azután visszavonta ígéretét – talán mert a költő szabadosságát nehezményezte, talán mert vagyonát féltette a szegény kérőtől. Arkhilokhosz pedig nem tehetett mást, mint hogy féktelen iamboszainak nyílzáporát zúdítsa a szószegő öregre, s amilyen hevesen szerette kedvesét, éppoly gátlástalan kegyetlenséggel forduljon ellene is: évek múltán is gúnyolta, vad gorombaságokkal pocskondiázta. Túlozhat a későbbi hagyomány, amely szerint Lükambészt, Neobulét s annak húgát is öngyilkosságba kergette verseivel, de az sem lett volna meglepő. A szerelmében megsértett költő gyalázkodó szenvedélyét jó fél évezred múltán Catullus visszhangozza majd.

Érett férfikorban csatlakozott Arkhilokhosz a Thaszosz szigetén új hazát alapító paroszi kivándorlókhoz. Katona volt, távoli szigeteket járt be, számos csatában vett részt. A mindennapos veszedelmek tanították meg arra, hogy tettei s érdemei szerint becsülje az embert. Utálta a hősködőket és lustákat, a kikent-kifent, de viselkedésükben hitvány vezéreket. Az alacsony sorú emberek között lelt igazán jó barátokra, s amikor buzdító szóval fordult honfitársaihoz, akkor is a legszegényebbeket bátorította.

Thaszoszon is folytatódott kalandos, kockázatos életpályája. Egy-egy csata vagy tengeri út bőséges ihlettel táplálta költészetét, s elhivatottságának tudatában is volt. Ő is a múzsák ajándékának tekintette a dalt, miképpen Hésziodosz, de azt is hangsúlyozza, hogy tehetsége és mesterségbeli tudása révén lett a dal mestere, mint a harcé is.

A dal örömén s a győztes csatákat követő jutalmon kívül aligha köszönhetett sokat az isteneknek. Hitt az olümposziakban, kiknek neve itt-ott felbukkan verseiben – különösen a váratlan csapások, természeti tünemények ragadták meg lelkét –, az ő hite azonban egészen más, mint a homéroszi vallás. Emberfeletti hatalmaknak képzelte az isteneket – akik saját belátásuk szerint irányítják az emberi sorsokat – s köztük is a leghatalmasabbnak Zeuszt – hozzá fordult legfájóbb csalódásai közben –, de nyoma sincs költészetében annak a derűs fenségű mitológiának, amely az eposz világát jellemezte.

Rendkívül fontos többlete minden ismert elődjéhez képest, hogy a sors passzív elfogadása és a törvények s erkölcsök jámbor követése helyett önbizalmat, kitartást, cselekvő bölcsességet hirdet. Az önmérsékletet sem a kistulajdonosi maradiság szellemében tanítja, hanem a boldogulás reményében. Az „emberélet ritmusát” kutatja minden megpróbáltatás között, a történelemnek – bár még kezdetleges és naiv formában – törvényszerűségeit keresi, s ez sarjasztja az önmagába és általában az emberbe vetett bizalmát.

Nem voltak illúziói az igazság érvényesüléséről. Állatmeséi – melyekben önmagát leginkább rókaként szerepelteti – ugyanúgy a hatalmasok csalárdságairól szólnak, mint a hésziodoszi költeménybetét. (Maga a műfaj nem a görög költők leleménye: a babiloni Etana-eposz hatásának tulajdonítható.) Valamennyi ilyen töredéke a kisemmizettek és gyöngék ügyét képviseli, s bár az allegóriák formája változik az idők folyamán, Aiszóposz is ezt a mondanivalót és formát fogja majd képviselni. Az egyik töredékben Zeuszt kérleli a költő, hogy tegyen igazságot az emberek s állatok gőgje és igazsága dolgában. Máshol, egyetlen sorban viszont így szól az emberfeletti hatalmakról: „Mindent a Szerencse [tükhé] és a Sors [moira] ad az embereknek.” Két vonatkozásban is érdekes ez a kis részlet: egyrészt mert a Szerencse említése ellentmondásosan egészíti ki az emberélet törvényszerű ritmusának megismerésére szóló buzdítását – az öntudatában erősödő, de a természet és a társadalom erőitől félő ember visszarettenésére vetve fényt –, másrészt mert a szerencse istenné avatásával – Hésziodosz ugyancsak istenné emelt Igazságával szemben – egy Zeusztól független hatalom kényét tekinti az emberi lét irányítójának.

Életszomja és nyers elégedetlensége minden vonatkozásban tiltakozást szült a hanyatló arisztokrácia eszméivel szemben. Ez az annyit hányatott és megalázott, lobogó vérű költő-katona-polgár nem hivatkozhatott ősökre, és nem vigasztalódhatott a hősi múlt emlékeivel. Élni akart, eszményeit a jelenben kereste, nem a letűnt korokban. Bátor férfi volt, és jó katona, megtette, amit a harci és polgári kötelesség kívánt, de esze ágában sem volt fetisizálni a dicsőséget. Látta, s versbe is foglalta, hogy a halottak dicsősége nagyon is mulandó, az élők csakhamar megfeledkeznek róla, s így is van rendjén. Kihívóan hetyke s nemtörődöm hangon szólt egyik csataélményéről:

Szépveretű pajzsom szaiosz harcos dísze most már; tört szívvel dobtam sűrü bozótba szegényt. Ámde az irhám megmentettem! Mit nekem egy pajzs? Essen a rozsda belé: szebb lesz a másik, az új. (Horváth I. Károly fordítása)

Alkaiosz, Anakreón és Horatius önti majd versbe hasonló élményét – tárgyilag az Arkhilokhosz-vershez kapcsolódva, mégis önálló hangon.

Kalandos életének tapasztalatait gondolati igénnyel – bár mindig lírai stílusban – általánosította. Férfihoz nem illő dolognak tartotta a nyafogó siránkozást. Az élettel törődni, előre nézni: erre biztatta nemcsak önmagát, de másokat is, például egyik polgártársát, amikor egy tengeri vihar zúdult a városra. Vágyak és fájdalmak közepette is megőrizte lelki egyensúlyát, életlehetőségeinek józan mérlegelésével keresve helyét a világban.

„Ha sírok, azzal még nem orvosolok semmit, de azzal sem ártok, ha vigadok s mulatok” – mondja. Nem vágyakozott elérhetetlen kincsek után, ám ha sérelem érte, fegyveréhez kapott: lándzsájához vagy iamboszaihoz. Paraszti-katonás valóságérzékkel alakította ki vágyait s követeléseit, de még azoknak is csak egy-egy morzsáját érhette el. Nem csoda, hogy türelmetlen lázadó maradt élete végéig, de nem közösségellenes individualista. Állítólag hazája védelmében esett el, s hamarosan híressé vált költészetével is az új rendű s eszmevilágú poliszközösség kialakulását segítette elő.

Nemrég került napvilágra egy hellenizmus kori – valószínűleg i. e. III. századi – „Arkhilokheion”, vagyis a költő emlékére épített csarnok. A falak kőtábláira Arkhilokhosz költővé avatásáról szóló anekdotákat vésett az ismeretlen szobrász, a Múzsákkal való találkozását, akik egy lírával ajándékozták meg, az apjának adott jóslat történetét mesélve el. A költővé szentelés ősi, Hésziodosztól is ismert vándorlegendája itt valósággal „plebejus” színeket nyert – korántsem alaptalanul.

Szellemi útkeresésének s egész művészi-emberi alkatának legjellemzőbb mozzanata a gyors reagálás és a konvenciók tagadása. Ha van eredeti költőegyéniség a világirodalomban, ő feltétlenül az. Cselekvési szabadságának jó részét az élet lopta el tőle, érthető hát, hogy foggal-körömmel harcolt a verselésben megvalósítható szellemi szabadságért, s hogy már-már szertelenül csapongott a témákban és a versformákban. Az emberség megítélésében tántoríthatatlan volt, de a mindent rendszerező s egységbe foglaló világnézet kialakításának hésziodoszi igényét nem élte és nem érezte át. Isten- és sorsszemléletének hullámzását – bonyodalmas élményein kívül – a kor egészére jellemző létbizonytalanság indokolta.

Hasonló gondokat és problémákat élt át a gyarmatosítás és poliszrendszer három-négy századának minden nemzedéke és minden osztálya. Természetes hát, hogy az arkhilokhoszi gondok sem elszigeteltek az irodalomban, az azonban már az egyes költők alkatától függött, hogy közösségi öntudatot szegeztek-e szembe a halál gondolatával – mint például Kallinosz –, vagy a pillanat élvezetében kerestek menedéket a gyötrő gondok elől – mint például Mimnermosz. Arkhilokhosz nem tudott és nem is próbált oly személytelenné oldódni a közösségben, mint a harci elégia mesterei. Egész életéből adódott viszont, hogy mindvégig a szeretet vagy gyűlölet egyképpen szenvedélyes szálai fűzték más emberekhez, ezért nem vált komorrá vagy zárkózottá, ezért érezhette általános jelentőségűnek legszemélyesebb élményeit is. A pajzseldobás és a helytállás – mindkettő a halál árnyékában – gyakorlatias, de tisztességtelenné vagy közönyössé soha nem satnyuló realitásérzékében fonódik össze.

Újító formaművészként emlékezik meg Arkhilokhoszról az ókor végi szakirodalom. Bizonyos azonban, hogy metrumait – a tiszta iambust, a trochaikus tetrametert, a lejtő ritmusú és iambikus sorpárokból álló epodust – sem előzmények nélkül alakította ki; a disztichon pedig, amelyet ugyancsak kedvelt, szinte ugyanekkor tűnik fel Hellasz különböző tájainak elégiaköltőinél. Nyelve, bár sok homéroszi formát őriz, természetes, könnyed – csapongó érzelmeinek s igényes gondolatainak megfelelője.

A hatlábú iambikus sor (latin nevén: senarius vagy – a későbbi gyakorlat szerint, amely két-két lábat vont dipodikus egységbe – iambikus trimeter) nemcsak a gúnyos-támadó lírában maradt kedvelt forma. Ebben a metrumban írták a párbeszédeket a tragédiaköltők is, amit Arisztotelész a természetesnek ható ritmussal magyaráz:

A könnyedén lejtő trochaikus tetrameter vidámabb hangulatúnak tűnhetett, s így került – esetleg bővítve – a komédia metrumai közé. Maga az elnevezés is becsapó, hiszen nem 4 x 2 trocheusból – tehát tizenhat szótagból – áll, hanem egy fél lábbal rövidebb:

Mindkét forma megengedett kisebb metrikai lazaságokat (a hosszú szótag alkalmazását egy rövid helyett vagy két rövid szótaggal való pótlását), de az utolsó lábak metrumának pontosnak illett lennie.

Az Arkhilokhosz utáni iambikusok tartalmi és formai jelentősége nem mérkőzhet az övével, bár az újat-akarás rokonszenves mozzanata bennük is megszólal. Vérbeli iamboszköltő azonban csak egy volt közöttük – Hippónax –, mert az időrendi sorban következő Szémónídész lágyabb, melankolikusabban filozofáló költő.

Szémónídész már a következő emberöltőhöz tartozik, élete átnyúlik az i. e. VI. századba. Szamoszon született, de egy gyarmatosító csoport vezetőjeként áttelepült a Küklasz-szigetek füzérében elterülő Amorgoszra, s ennek a szigetnek a neve vált irodalomtörténeti melléknevévé. Természetes, hogy Arkhilokhoszhoz mérjük tehetségét és teljesítményét, s a viszonyítás azért előnytelen Szémónídész számára, mert tüstént ezt a kérdést sugallja: mi hiányzik belőle, s mi újat adott? Az arkhilokhoszi tűz hiányzik verseiből – a szenvedély nélküli iambosz pedig vajmi keveset ér –, s újszerűsége sem állhatott sokkal többől, mint közhelyek új mértékű és kompozíciójú megverseléséből. Az emberi sors számos bajáról és veszedelméről írt, szokványosan pesszimista fájdalmakat s bölcsességeket foglalva versbe. Az élet élvezéséről szóló és epigrammatikusan tömör töredékeiben is inkább a pregnáns fogalmazás az érték, mint a tartalom.

Hasonló vonások jellemzik leghosszabb töredékét, 118 iambikus sorból álló, asszonyszapuló versét. Forrása a földművelési kultuszokban hagyományos asszony–férfi csipkelődés lehetett; a vers „gyűrűs szerkezete” – vagyis egy sor („Zeusz alkotta meg e legnagyobb bajt”) szó szerinti ismétlése – is archaikus eredetről tanúskodik. Tíz asszonytípust rajzol meg, származásuk különbözőségéből vezetve le jellemük adottságait. A disznót, rókát, kutyát, szamarat, macskát, lovat, majmot, a Földet és a Tengert, végül a méhet mondja egyikük-másikuk szülőjének. Férfiönzéssel és elfogultsággal marasztalja el a feleségtípusokat, csak a méhtől származó asszonyt tekinti hasznosnak, de még ezt a kis kegyet is a bosszúság hangjai követik a töredék végén. Az egyes részletek élénksége és jó megfigyelésről tanúskodó – bár túlzó – gonoszkodása győz meg arról, hogy Szémónídész kezén az iambosz nemcsak a személyes indulatok, hanem az objektívabb mondanivaló kifejezésére is alkalmas forma lett. A stílus nyers szellemessége s a szidalmak változatossága sejteti, hogy a költő nem méltatlanul kapott helyet a „lírikus kánonban”.

Az iambikus triász harmadik tagja, az i. e. VI. század második felében élt Hippónax, Kisázsia egyik pezsgő életű városában, Epheszoszban született, s állítólag a türannosz zsarnoksága elől menekült el a közeli Klazomenaiba. Ha előkelő család fia volt is, szegény számkivetettként tengette életét: azok közé a szabad polgárok közé tartozott, akiknek csak hébe-hóba telt egy rabszolgára, s azok közé az emberek közé, akiknek sorsát megpróbáltatások és sérelmek keserítették. Különösen egy Bupalosz nevű szobrásszal gyűlt meg a baja. Egyes töredékeiből kihámozható viszályuk valószínű oka és tárgya egy Arété nevű nő volt. Az Arkhilokhosszal kapcsolatban mesélt vándoranekdota – hogy ti. a költő halálba hajszolta verseivel ellenfelét – Hippónaxról is hasonlót mond. Sorsuk és költészetük hangja különben is sok vonásában egyezik, de szembeötlő a különbség is: Hippónax vérmesebb, a tagadásban is átfogóbban lázadó egyéniség. Eltaszította magától a világ, hát az ő válasza is ugyanilyen kemény. Nemcsak az eposz fenségét parodizálja egy remek kis töredékében, hanem az isteneket megillető hálaimákat is. Fázva és nyomorogva, először még könyörögve fordul Hermészhez, az alázatosan bizalmaskodó hang azonban panaszos vádba csap át.

A hagyományos búcsúztató vers (propemptikon) helyébe már Arkhilokhosz is ún. „fordított propemptikonokat” írt ellenségeihez. Hasonló fogással pöröl most ő az imáira nem hajló istenekkel, s az Arétével töltött szép órák múltán eltűnik belőle az irónia és öngúny minden gyöngédebb finomsága. Bár fordított hálaimái mélyén is ott lappang a boldogulás reménye, magányra és bajra kárhoztatottan fordul szembe az istenekkel, emberekkel egyaránt. Nem volt rá módja, hogy az élet formálásában részt vegyen, nem is törődött hát semmivel és – ellenségein vagy egy-egy kicsúfolt ellenfelén kívül – senkivel: Verseinek ezt az elszigeteltség szülte hevületét még a hellenizmus korában is megcsodálták (nem kisebb költő, mint Kallimakhosz).

Széles körű hatásának egyik oka az a metrikai újítás, amelyet Hippónax az iambikus trimeteren eszközölt: az utolsó (hatodik) láb metrumának megfordításával, az iambus helyébe spondeust vagy trocheust iktatva formálta ki a „sánta iambus”-t (a khóliambust). S mint ahogy az ő bajok között botorkáló életének panaszait a korábbi, sima ritmus megtörése oly kifejezően éreztette, nem véletlen, hogy Catullusnak is a sánta iambus lett egyik kedves versformája:

Bizonyára méltánytalanság Arkhilokhoszt, Szémónídészt és Hippónaxot „iambikus triásznak” nevezni, hiszen az utóbbi egyik kortársától – Ananiosztól – is maradt fenn néhány kisebb töredék, s mind a forma, mind a támadó hangvétel még sok más költőnek is sajátja. De miképpen a tragédiaköltészettel kapcsolatban csak a három legnagyobbról szoktunk beszélni, ugyanúgy elkerülhetetlen a sok, csekélyebb jelentőségű alkotó mellőzése a többi műfajban is.

A kardal első nagyjai

Csupán irodalomtörténeti-néprajzi analógiákból sejthetjük, és egyes Homérosz-részletekből tudhatjuk, hogy a nemzetségi társadalom rítusaiban gyökerezett az énekelve mormolt közös ima, s hogy az Apollónt engesztelő paiánokat és a siratódalokat is karban énekelték. Így csendülnek fel a lakodalmi nóták, általában az ünnepekre és szertartásokra költött versek is.

Nem ok nélkül lett a viszonylag sivár és szigorú Spárta a kardal istápolója: az egyén gondjai és örömei is a közös táncban, dalban oldódtak fel. A dél-itáliai és szicíliai türannoszok udvarában viszont az uralkodókat dicsőítő kórusok találtak tetszésre s támogatásra. A forma elevenségének köszönhető, hogy a kardal különféle tartalmak megszólaltatására volt alkalmas: ebben a formában idézték fel más vidékeken is a termékenységünnepek énekesei a paraszt-isten Dionüszosz szenvedéseit, halálát és feltámadását. Ez a fajta kardal (a dithürambosz) lett a drámai kórus őse. Zárt és önálló keretekben azonban Spárta, nyugaton pedig Szicília és Dél-Itália maradt a kardal hazája.

Az i. e. VII. századi Spártáról szóló későbbi leírások megemlítik, hogy két költői „iskola” versengett az elsőségért, s hogy az egyiknek Terpandrosz, a másiknak pedig ugyancsak más vidékről bevándorolt dalnokok voltak megalapítói. A tánccal és énekkel ünneplő kórus költője szerezte a dallamot is. Már kialakult hagyományokat örökölhetett és fejleszthetett tovább a fennmaradt töredékek alapján elsőnek ismert kardalköltő, az i. e. VII. század második felében élt és valószínűleg szardiszi (tehát kisázsiai) születésű Alkman. Egy 1885-ben talált százsoros papiruszlelet tartalmazza hagyatékának java részét, egyéb utalásokból pedig kitűnik, hogy Artemisz istennő ünnepségére költötte a kardalt, valamelyik leánykórus számára. A Spártában használatos dór dialektusú töredék: legbecsesebb és legterjedelmesebb emlékünk a líra ezen ágának korai időszakából.

Első részében a Héraklész által levert hősök emlékét idézi. A jelzők tarka ékességét kis szubjektív megjegyzésekkel egészíti ki a költő, s éppen ez jelzi, hogy az eposzból ismert felsorolásokat a lírai mondandó és hangulat új törvényei szerint illesztette versébe. Ezután néhány soros bölcselkedés (gnóma)következik, a szerény mértéktartás hésziodoszi – majd másoknál is sokszor felbukkanó – szellemében.

Sorsszemlélete a vakszerencse mitikus képzetére emlékeztet, Zeusz uralmának helyeslésével összefonódva, s a bűnös nagyratörés elítélését a sors passzív tűrésének eszméje felé kanyarítva. Ez a mozzanat is, de még inkább a költemény élén álló mítoszrészlet a társadalmi és szemléleti hátteret villantja fel, Spárta konzervatív és katonás világát, amelyben egy leányünnepség kórusa is csatákról dalolt, mielőtt érzelmesebb-könnyebb témára térhetett rá. – A gnómakikerekítése után játékos logikátlansággal fordul Ágidó és leánytársa, Hagészikhora szépségének dicsérete felé a költő. Játékosan szökellő versekben, pazar jelzőkkel és halmozott hasonlatokkal, másokat is megemlítve, a vetélytársnőket is megszólaltatva tölti kedvét. Az ünnep kötelező komolysága egyszeriben elröppen, a szépségverseny lelket bolydító izgalma szinte megrészegíti Alkmant. Az őzbokájú Hagészikhorát vallja kedvesének, de látnivaló: nem is a leányba, hanem minden leány szépségébe szerelmes, s e bűvöletben még ahhoz is van lelkiereje, hogy „éjbagoly”-hoz hasonlított önmagán gúnyolódjék.

…Karvezető, magam csak holmi éjbagoly vagyok, mely hasztalan rí házereszről, bár szeretnék Artemisznek járni kedvében, ki annyi sok bajunkra írt adott már… (Kálnoky László fordítása)

A kardal alkmani formája tehát nem a költői szubjektivitás megsemmisítését eredményezi – csupán alárendelését a vers legfőbb funkciójának, egyéni érzéseinek beleszövését a dalba, akár annak a groteszk és komikus hatásnak kockáztatásával is, melyet az „éjbagoly”-érzelmek női megszólaltatása válthatott ki.

A „mézédes, sóvárgó hangú szüzecskék” máskor is megdobogtatták az öreg poéta szívét, s mindig van valami megindítóan kedves ábrándjaiban: az irónia és öngúny teszi azzá. A majdani Arisztophanészre emlékeztetően csúfolja öregségét, póriasan kielégíthetetlen étvágyát, de mások gorombaságát nem tűri, műveltségét emelve pajzsul maga elé. „Dehogy vagyok goromba tuskó!” – kiált fel. Egyik pompás töredéke a természetimádatnak azt a lágy, melankolikus hangulatát idézi, mely a klasszikus korban jobbára az ión műveltséget jellemezte, s csak a hellenizmus lírájában folytatódott.

Az Alkman személyes gondjairól és vágyairól szóló töredékek aligha lehettek kardalok részei, de bizonyára meghallgatásra találtak: a komor világú spártaiak szíve sem kérgesedhetett meg annyira, hogy az éltető szépség előtt ki ne táruljon. Lehetett keményen s öntudatosan csatázni a türtaioszi indulók szavára – és Spárta fiai tudtak is harcolni! –, de a nyugalom röpke pillanatainak megédesítéséhez ilyen típusú költők kellettek.

Terpandroszhoz hasonlóan, Leszbosz szigetén született az i. e. VII–VI. század fordulójának ünnepelt kardalköltője, Arión. A hagyomány az ő nevéhez fűzi a művészi dithürambosz kialakítását, amelyet az oltár körül táncoló kórus Dionüszosz ünnepén adott elő. Mindössze egy töredéke maradt fenn: az, amelyiknek témáját novellisztikus színezésben örökítette meg Hérodotosz is. Nem kardal jellegű vers ez, legalábbis a megőrzött részlet nem: Arión személyes kalandjáról szól, arról, hogy amikor Itáliából Korinthoszba, Periandrosz türannosz udvarába hajózott, a tengerészek kirabolták és a tengerbe dobták, ám a delfinek hátukra vették, s megmentették. Poszeidón áhítatos megszólítása után ünnepélyesen bőbeszédű és drámai leírás következik, ami a későbbi kardalnak is jellegzetes formai eleme marad.

Korinthosz, Dél-Itália, Szicília vendége volt a költő, s mindenütt busásan jutalmazták művészetét. Úgy tűnik, hogy e korban a lírának éppen ez az ága lelt a legnagyobb visszhangra. Alkaiosz, Szapphó és Anakreón dalait is bizonyára ismerték – sőt, metrumaikat utánozták is –, de az egyéni líra és az iambosz túlságosan is személyes jellegű volt ahhoz, hogy a szélesebb körű műveltség részévé váljék. A kardal sikeres versenytársa lett a személyes lírának, akár nagyobb ünneplő seregben csendült fel, akár a türannoszi udvarok vendégeit gyönyörködtette. Egymás mellett élt a lírai költészet e két ága, és sokáig az alkotók személye is egyesítette őket – például Szapphó vagy Alkman esetében. Még azután is, hogy a kardal – mint megrendelésre vagy ünnepi alkalomra írt és epikus elemekben bővelkedő ágazat – a műfaji elkülönülés irányába fordult, az Ibükosz típusú költőket szorosabb kötelékek fűzték a szapphói-anakreóni világhoz, mint a hősi-mitikus regék kardal formájú aktualizálásához.

„Az eposz nehezékeit lírával egyensúlyozta”: így jellemezte a kiváló római irodalomtudós, Quintilianus az Ariónnál valamivel ifjabb és rendkívül termékeny kardalköltő, Sztészikhorosz művészetét. Hinnünk kell neki – nemcsak tudományos megbízhatósága miatt, hanem azért is, mert hozzánk képest még a sokszorosát olvashatta a sztészikhoroszi hagyatéknak. Az ókoriak huszonhat könyvét ismerték, nekünk viszont verscímekre támaszkodó tematikai taglalásokkal kell beérnünk a legtöbb esetben.

Sztészikhorosszal lép be az irodalomtörténetbe az itáliai görögség, azoknak a különböző alapítású és lakosságú poliszoknak a népe, mely az i. e. VIII. századi gyarmatosítás nyomán lelt itt hazára. Maga a költő az i. e. VII. század vége felé született; ünnepi kórusok művészeti vezetőjeként és egyúttal hivatásos költőként szerzett hírnevet és vagyont; kevésbé megbízható források arról is tudnak, hogy politikai szereplésének száműzetés lett a vége. Jellegzetes késő-antik mese szól életének egy drámai mozzanatáról, Helena című költeményével kapcsolatban.

Tündareosz mikor ál- dozott valamennyi nagy istennek, csak az édesajándokú Aphroditét feledé el. A bosszú ezért ez: menjenek lányai férjhez kétszer avagy háromszor, s hagyják férjüket ott –

– így hangzik a mű egyik töredéke, a legenda pedig úgy, hogy Helena – istennői hatalmával élve, bosszúból a gyaláztatásért – megvakította a költőt; Sztészikhorosz ekkor egy „visszaéneklő dalt” (palinódiát) írt, hogy megsemmisítse a sértést, s az önmeghazudtolás árán visszanyerje szeme világát; jól is tette, mert Helena, ha nem is volt gonoszan bűnös, hajlott a hiúságra (vagy talán a gúnyt nem vette észre?), és kívánsága szerint jutalmazta a költőt e sorokért:

Ó nem, e beszéd nem igazság! Dehogy léptéd szépfödémű hajóra, nem jártál te a trójai várban! (Jánosy István fordítása)

„Nagy-Görögországban” kevésbé ismerték a balkáni eredetű és a Homéroszhoz kapcsolódó mítoszokat, mint az anyavárosokban, s a tárgyválasztás újszerűségének is része lehetett Sztészikhorosz sikereiben. Oreszteia című – ugyancsak gyér töredékekben megőrzött – műve nemcsak témájában jelzi Aiszkhülosz majdani feldolgozásának egyik előzményét: abból is ad némi ízelítőt, hogy az epikus regék – a változatos és dinamikus ritmus, a kiegyensúlyozott nyugalom helyébe lépő zaklatottság, a vágyakra és indulatokra koncentráló stílus révén – miképpen kapnak formát és hangulatot. Ez a tendencia erősödik tovább a következő nemzedékek kardalköltőinél; az ő műveikből még tisztábban világlik ki, hogy a mítoszok tartalmának és értelmének újszerű felfogása sürgeti a hajdani formák megbontását s elvetését, mígnem az új műfaj – a dráma – kivirágzása tetőzi be a fordulatot.

A bámulatos tárgyi gazdagságon kívül zenei és ritmikai találékonyságáért dicsérték Sztészikhoroszt. Úgy mondják, ő alakította ki a kardal hármas tagolását strófára (versszak), ezzel azonos ritmusképletű antistrófára (ellen-versszak) és epódusra (zárószakasz), melyek közül az első kettőt táncolva, a harmadikat helyben állva adta elő a kórus. Pindarosz, bár fenségesebb és konzervatívabb eszmék dalnoka volt, formai vonatkozásban Sztészikhorosz útját folytatta, mind az epikai és lírai motívumok társításában, mind a kardalok ritmikai felépítésében.

A leszboszi dalköltészet

A legnagyobb és leggazdagabb görög szigetek közé tartozott az Égei-tenger északi részén fekvő Leszbosz. Kitűnő bora, élénk kereskedelme – mely állítólag Egyiptomot is érintette –, sikeres háborúi az i. e. VII. század közepéig jobbára csak a hagyományos arisztokráciát gazdagították. Ez időtől kezdve azonban egymást érték a polgárháborús felkelések, s itt is – mint a hellén világ más tájain – türannoszok ragadták kezükbe a hatalmat. Arisztokrata vezetésű csoportok csatáztak a politika porondján. Az első türannoszt, Melankhroszt – aki 612-ben került a szigetállam élére – Pittakosz emberei űzték el. Másodikként Mürszilosz uralma következett, de nemsokára ellene is összeesküvést szőttek; az első kísérlet kudarca után, egy újabb összecsapásban megölték, és Pittakosz került uralomra. Lehet, bár korántsem bizonyos, hogy egyszerű sorból küzdötte fel magát. Kétségtelen viszont, hogy az ő türannisza ugyanúgy a demokratizálódási folyamatot segítette elő, mint Szolón törvényhozása Athénban vagy egyéb egyeduralmak a szigetvilág más pontjain. Tízéves uralkodás és békés törvényalkotás után vonult vissza a közélettől, s a későbbiek az ókor hét bölcse közé sorolták.

Az érvényesülés és hatalomvágy sarkallta állásfoglalásra és cselekvésre a leszbosziakat, főképp a tehetős családok férfiait. Mivel a politika frontjai és erőviszonyai meglehetős szeszélyesen hullámoztak, a „pártok” összetétele s állásfoglalása is szinte folytonosan változott. Az érdek nyers közvetlenséggel szabta meg és irányította az érzelmeket, barátságokat. Meghitt jó viszonyok borultak fel, és fordultak visszájukra. Egy-egy közéleti balsikernek száműzetés vagy halál lehetett a következménye. Szenvedélyek kavargása jellemezte a századfordulót, de a múzsák a fegyverzajban sem hallgattak. Leszbosz adta a görögségnek és a világnak Alkaioszt és Szapphót. S mint ahogy a hellenisztikus Egyiptom fővárosa, Alexandria tudósai rengeteg becses adattal és tájékoztatással gazdagítanak bennünket elődeik irodalmáról, ez esetben még külön is hálásak lehetünk Egyiptom földjének, pontosabban: az egyiptomi homoknak, amely sok papirusztöredéket őrzött meg e két lírikus életművéből.

Leszbosz már korábban is gazdag volt költőkben. Itt született Terpandrosz, aki hellenisztikus adatok szerint a héthúrú lantot feltalálta. Ebben valószínűleg téved a hagyomány, az viszont történeti tény, hogy a 26. olümpia idején (i. e. 676–73-ban) ő nyerte meg Spártában az Apollón tiszteletére rendezett költői versenyt. Kevés bizonyosat tudunk a korabeli többi kardalköltő munkásságáról, feltehető azonban, hogy élénk, újra törő tevékenységük mögött általánosabb verskultusz pezsgett. Az i. e. VII–VI. század fordulóján kibontakozó lírát így egyaránt táplálta a viharosan formálódó társadalmi valóság és mind az elődök, mind a másutt élő kortársak sokágú hatása.

Gőggel határos büszkeség, pompavágy és életkedv zubogott a kor legnagyobb férfi lírikusában, Alkaioszban. Szenvedély, lázongás, kíméletlenül s igazságtalanul is vádoló bosszú, leplezetlen káröröm, a harc és ivás programszerű kultusza hajtotta. Hevessége az Arkhilokhoszéhoz hasonló, de társadalmi vonatkozásban egészen más tőről hajtott.

I. e. 630 körül született. Akárcsak bátyjait, őt is magával ragadta a politika. Gyermekkorából is ilyen emléket dalol meg verseiben. A közéleti cselekvésvágyhoz és a testi-lelki örömökhöz jól illenek költői eszközei: harsány érzelmi megnyilatkozás, támadó szókimondás, mesélve elbeszélő és közvetlen érzelmi reakciókra valló elemek – természetesen gördülő nyelven, tévedhetetlenül pontos ritmusban. Az Augustus korában élt halikarnasszoszi Dionüsziosz jellemezte költészetét úgy, hogy a tömörséget és az erőteljes bájt emelte ki, s csakugyan nehéz ennél találóbbat mondani róla.

A hellenizmus korában még tíz könyvnyi termését ismerték. A századok során egyetlen vékony füzetre zsugorodó hagyaték a legutóbbi évtizedekben (hála a papiruszleleteknek) ismét gazdagodni kezdett. Tematikailag nagyjából világosan határolható el a költemények három nagy csoportja: himnuszok, politikai versek, bordalok.

Erőteljes és sokszor megújított ága volt a lírának a himnuszköltészet. Az Iliászban elhangzó istendicséretekben még nem jutott szóhoz az imádkozó egyénisége, de a homéroszi himnuszokban már szemléleti-ábrázolási funkciója van a lírai motívumoknak, a költői „én” és „mi” alkalmazásának. Az istendicséret vallásos emelkedettsége természetesen sértetlenül megmarad Alkaiosznál. Ugyanennyire természetes azonban az is, hogy saját szűkebb mondanivalójához képest módosítgatja a mítoszok cselekményét, s hogy személyes gondok és kérések prizmáján át láttatja őket. Zeusz-himnuszának töredékében, amely a leszboszi görögök és lűdek korabeli viszonyának egy bonyodalmas epizódjára céloz, így avatja a legfőbb istent a pénz- és hadügyek patrónusává. A hellén mesélőkedv, a magasztosban a derűset is fellelő magabízás azért oly magától értetődő Hermész-himnuszának megőrzött soraiban, mert épp Hermésznek az „egyénisége” ihlette a pajkoskodóan közvetlen hangot. Másutt szabadabban érvényesült a költő formálókészsége: a Napistenhez, Hélioszhoz írt himnusza csak a kezdő megszólításban idézett imahangulatot, az azt követő földi képek „pogány” életörömet árasztanak.

Az Iliász költőjénél jobban egyetlen görög író sem ismerte a természetet: hasonlatainak pezsgő sokaságában minden csodálatosan eleven – a tenger és az erdő, a hegyek és békés szántók élete. Csalhatatlanul ismerte a csatázó és szerelmes emberek lelkét is. Csakhogy az ő számára mindez magyarázásra nem szorulóan volt természetes, istenek által adott. Az ő hősei úgy éltek és öltek, hogy közben mindig a Moira megszabta végzetre gondoltak, s a létért és dicsőségért tusázva rohantak el a szelíd örömök mellett. Az ellágyulás könnyes boldogságát az Odüsszeia-költő is csak nagy ritkán szőtte az eposzba. A lírikusok számára rég letűnt, sejtelmes emlék volt már Akhilleusz haragja vagy Helené és Parisz szerelme: egy Lükambész vagy Mürszilosz volt az ellenségük, és saját szeretőik testében gyönyörködtek. A múltat és az isteneket is önmaguk jelenébe plántálták át; a bornak minden cseppjét, a csóknak minden érzéki örömét vágyták és dicsérték; ők már nem csupán megállapították, hogy gyönyörű és kiismerhetetlenül gazdag a világ – boldog bujasággal ámultak rajta, a magukénak tudva mindent, értük valónak képzelve a természet megannyi csodáját. Meg-megriadtak persze a mindenség pusztító moccanásainak láttán, de egyre közvetlenebb hangon, az áhítatba pajtási megértést vagy humort vegyítve mertek és tudtak dalolni-mesélni az életről s az istenekről. Ennek a világlátásnak és stílusnak úttörője a parasztos-katonás iamboszköltészetben Arkhilokhosz, a fenségesebb monódiában Alkaiosz.

Mindenről mesterkéletlen, közvetlen stílusban dalol, az élőbeszéd, a Leszboszon használatos aiol dialektus szerint. Képei konkrétak, egyszerűek, kerül mindenféle áttételt, hasonlatot. Szerelmese a tárgyias részletezésnek és pontosságnak. Érctől csillog a nagy terem… kezdetű harci dala maga is érctől csillog: a jó szakember tudatosságával s a harcos hevületével tart szemlét a fegyverek és a tömör jelzők birodalmában. Szinte bizonyos, hogy ennek a költeménynek nem volt olyan agitatív ereje, mint előbb Kallinosz és Türtaiosz, pár évtized múlva pedig az athéni Szolón csatára buzdító verseinek – de nem is az volt elsődleges funkciója, hanem a gyönyörködtetés.

Mégis alkotott egy olyan társadalmi-politikai tartalmú allegóriát, amely halhatatlanná vált, a hajó-allegóriát:

Immár a szél járása sem ismerős, mert erre is hullám hegye hömpölyög, amarra is, mi meg középen csak vitetünk a sötét hajóval, a vad viharral küzdve, ahogy tudunk. Már árbocunkat nyalja a víz körül, s egészen elszakadt a vászon, nagy lyukakat mutat ó vitorlánk. Lazult a horgony is… (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Több más, hasonlóan politikai tárgyú versében is felidézi a maga teremtette allegóriát. A drámai részletezés zúgat életet a képbe, azt is feledtetni képes, hogy Alkaiosz egyáltalán nem az egész várost féltette a viharoktól, hanem – nemesi származását hetykén emlegetve – csak saját rétegének és pártjának a sikerét. Az alkaioszi hajó-allegória utóélete rendkívül változatos: későbbi görög költők (többek között Pindarosz) és Horatius közvetítésével épült be az európai irodalomba, s lett az újkori költők számára is hatásosan alkalmazható kép. A pregnáns ötlet és a kép szemléletes „dramatizálása” adja az allegóriának mint formának kifejezőerejét – természetes viszont, hogy az Alkaiosz nyomán variált későbbi hajó-allegóriák társadalmi-politikai tartalmát költőik állásfoglalása teremtette többszörösen újjá. Magát Alkaioszt – bár egyszer, Arkhilokhoszhoz hasonlóan, ő is eldobta a pajzsát – a harc és a politikum éltette mindvégig. Ezért fér meg a szenvedélyes közéleti mondanivalóval oly természetesen a magánélet örömeinek a dicsérete.

Nemcsak vigasztalója a bor, hanem az ellenség halálát ünneplő vigasság lelkesítője is. Nagyot iszik barátaival együtt Mürszilosz meggyilkolásakor, de az„előkelő szülők szabad, hős sarjainak” szószólójaként támadja a dőzsölést pártoló (?) Pittakoszt. Ki nem fogy a bor dicséretéből. Számos természeti kép, „filozofikus” ivásindokolás, baráti közvetlenség, mitologikus kitérők gyöngyöznek a dalokban. A téma halhatatlansága, Alkaiosz közvetlensége, gondolattársítási élénksége és nyelvi csiszoltsága: aligha szükséges bővebben magyarázni bordalainak örök frissességét és világirodalmi hatását.

Bármiről daloljon is, az önkifejezés belső kényszere sugalmazza versét. Költészetének aktuálpolitikai tartalmát a nemesi osztálygőg sorolja az irodalom konzervatív vonalába, s mégis mennyire más érzéseket váltanak ki dalai, mint például az arisztokrácia vereségén és elsatnyulásán kesergő Theognisz elégiái! Költői alkatát tekintve sokkal közelebb áll az ellenkező oldalról jött Arkhilokhoszhoz: azonnali érzelmi reagálás, minden boncolgató fejtegetést félresöprő robbanékonyság, duhaj természetesség, az öröm adományait szilajon megragadó és szerteszóró indulat jellemzi. Emberileg is rokonszenvessé teszi gátlástalan mersze, szinte már naiv magabízása; szívének-szavának nyíltsága, mondanivalóját pedig a dallamos metrum pontossága, a jelzők és képek láttató ereje s a szerkezet zártsága avatta művészi remekké.

Olykor csak közvetlen élményét s indulatait önti versbe, máskor tárgyiasabban fogalmaz – akár a természet éltető csodáiban gyönyörködve, akár a tél zord fagyának leírását kapcsolva eggyé a bor dicséretével s a tétlen borongás gyógyítgatásával. A leglelkesebb pillanatokban is törvény számára a részletek ötvösfinomságú kimunkálása, amivel Homérosz utolérhetetlen műgondjának hagyományát folytatja, s az érzés gondolati vagy leíró objektiválása, ami majd a horatiusi lírában válik ihlető eszménnyé.

Kifejező eszközeinek aránya a témához, az alkalomhoz és a vers jellegéhez igazodik. A Dioszkuroszokhoz intézett himnuszában hajótörést követő csodás megmenekülése, Hermész-himnuszában a költői büszkeség teremti meg a dal szubjektív líraiságát; a folytatás, Hermész cseles lopásának alig pár soros elmesélése és a Dioszkuroszok isteni hatalmának leírása révén, már epikai jellegű, de a költő és a megszólított kapcsolatának bensősége mindvégig meghatározza a stílust. Ha nemcsak magáért fohászkodik vagy dalol hálaimát, hanem közösségi gond ihleti, ugyanilyen szenvedéllyel buggyan ki szívéből a vers (például Zeusz-himnuszában). Másutt, ünnepi alkalmakra írt vagy általánosabb indítékú költeményeiben a háttérbe húzódik (például az egy sor kivételével csak tartalmi kivonatból ismert Apollón-himnuszban vagy a Helené és Thetisz nászát szembeállító dalban), de a lírai jelleget ilyenkor is kidomborítja az érzelmi telítettség vagy az asszociációk kimondott-kimondatlan aktualitása.

Világlátásának és művészi programjának egysége fogja abroncsba különböző témájú költeménycsoportjait és a konkrét szükségletek szerint váltogatott eszközeit. Költészetének varázsához tartozik a versek metrikai fegyelme és újszerűsége is. Meglehet, túloz a későbbi hagyomány, amikor neki tulajdonítja az „alkaioszi strófa” megteremtését – talán már a korábbi, elveszett líra formai fegyvertárában is megvolt –, ma azonban már sem korrigálni nem lehet, sem mentegetni nem szükséges ezt a túlzást.

A versformák szakosítása és élénkítése egyébként is az i. e. VII–VI. századi lírikusok nagy teljesítményei közé tartozott, s minden bizonnyal népköltészeti hatásra bontakozott ki. Három irányban módosították az eposzban törvényszerű hexameter alkalmazását: 1. a daktilikus-spondaikus verslábak helyett, más lejtésű vagy szökellésű verslábak (trocheus, illetve iambus vagy anapesztus stb.) alkalmazásával s elegyítésével teremtettek a vers végéig ismétlődő sorokat (például a trochaikus tetrametert és iambikus trimetert); 2. eltérő képletű sorokat foglaltak metrikai egységbe, a sorritmust szakaszos ritmussá fejlesztve, aminek legegyszerűbb formája a disztichon volt, az egyéni dal és kardal mestereinek kezén pedig változatos és bonyolult tagolású strófákká (versszakokká) finomult; 3. időmértékes „szabadverseket” költöttek, ahol a különböző hosszúságú sorok ritmikai hasonlóságát csupán az ereszkedő vagy emelkedő lábak uralma éreztette a zenei változatosságon belül. Más-más verseikben kedvük szerint alkalmazhatták bármelyik megoldást, ha a konvenció (például az epigramma esetében a disztichonforma) nem kötötte meg a kezüket.

A leszboszi lírikusok a szakaszos szerkesztést kedvelték leginkább. Az aiol nyelvjárást jellemző lágy hangzást, stílusuk büszkén tudatos egyszerűségét s az előadást kísérő lantmuzsika előkelő dallamosságát további motívummal gazdagította e megoldás: egyszerre éreztette a vers természetességét és fegyelmét, a mondandó közvetlenségét és érzelmi súlyát. A három-négy soros szakaszok élére helyezett két vagy három sor ritmikai azonossága és a strófák ismétlődése a költemények hangulati-zenei egységét emeli ki, a szakaszokat záró és rövidebb egy vagy két sor önálló – bár ugyanúgy ismétlődő – lejtése viszont elűzi az egyhangúságot. Metrikai képlettel érzékeltetve az alkaioszi strófa ritmusát:

A görög költészet korai szakaszában még nem volt törvényszerű a belső sormetszetek (cezúrák) alkalmazása. Az alkaioszi strófa azonos képletű első két sorának szigorúbb tagolása nem is görög költőnek, hanem a klasszikus görög lírát eszménnyé avató Horatiusnak a nevéhez fűződik. Ugyanígy, viszonylagosan laza egységnek érezhették sokáig az Alkaiosz által is kedvelt „szapphói strófát”:

…Mintha a jól ácsolt, érctől csillogó fegyverterem mélyéről holdfényes liget tündérvilágába lépnénk ki – elhal a boroskupák csengése s a komor lelkesültséggel politizáló férfiak hangoskodása: futó kacajok, forró sóhajok lüktetnek Szapphó költészetében. A késő-antik hagyomány Alkaioszt is a szerelmi líra megszólaltatói közé sorolta, maguk a fennmaradt Alkaiosz-szövegek azonban nem vallanak szerelemről. Kortársa és honfitársa, Szapphó dalköltészete természetesen nem abban az értelemben új vagy éppen első, hogy nem voltak elődei érzésben és témában, hanem abban, hogy mindig és mindent Aphrodité sokszor megsiratott és megáldott gyönyöreibe foglalt. Számára a szerelem nem egy élmény volt – mint például Arkhilokhosz életében Neobulé bája s hűtlensége–, hanem az élmény, az az érzés, amely egész valóját eltölti.

A csatázó, kereskedő, politizáló férfiak energiáit az aktív cselekvés foglalta le és csigázta fel újra: „kifelé” éltek, szilaj vállalkozások, örök tusák közepette, s a csöndes ábrándozás perceit csakhamar elűzték a tettre csábító gondok és akaratok. A nőnek szűkre szabott hely jutott ebben a világban. Lénykorában az apja, házassága után a férje szolgája maradt. Csupán egyes, sajátosan női kultuszokban, szertartásokban vehetett részt, ott lelhetett társakra, meg a lakodalmi ünnepségeken, mert azokat mégiscsak bajos lett volna nélkülük megrendezni. Az aiol és dór lakosságú területeken éltek viszonylag legszabadabban a nők. Éppen Leszboszon volt élénk kultusza Aphrodité s Héra istennőnek, s ez utóbbinak a templomában – a várostól nem messze – rendeztek évről évre szépségversenyt a sziget leányai, asszonyai.

Csupa rejtély, titok Szapphó élete. Kristálytiszta költészete sem libbenti fel a fátylat a tények sűrűjéről. Az i. e. IV. századtól kezdve komédiaköltők céltáblája lett: azt fecsegték róla, hogy idős korában szeretett bele egy Phaón nevű ifjúba, s hogy bánatában a leukaszi szirtről a tengerbe vetette magát. Nemcsak megbízható életrajzi adat nincs e pletykához, hanem pozitív tények is cáfolják: mind Phaón, mind Leukasz neve az Aphrodité-kultusszal függhetett össze, s a régi mitikus vonatkozásokat félreértve vagy félremagyarázva kapcsolták egybe a hagyományt Szapphóval. Jóval később, immár az újkorban egy másik szerelmi vonatkozás tette inkább hírhedtté, mint híressé: a leányok iránt érzett vonzalma. Pikantériák korlátolt hajszolói – akár tudóstalárban is – kéjelegve taglalták a „leszboszi szerelem” részleteit. Nem maradt el persze az ellenkező reagálás sem: egyes filológusok úgy igyekeztek tisztázni Szapphót a vádak alól, hogy egy leánynevelő intézet erkölcsös igazgatónőjének tüntették fel… Legvalószínűbbnek az az elképzelés látszik, hogy eredetileg kultikus tartalma lehetett a leszboszi nők gyülekezetének, azokhoz a másutt is megtalálható leány- és asszonyközösségekhez hasonlóan, amelyek a természeti és emberi termékenység ápolásának vallásos szertartását végezték. Szapphó körében kulturális tartalommal gazdagodott ez az ősi örökség: az előkelő leszboszi családok leányai és asszonyai gyűltek itt egybe, hogy közös dallal és tánccal ünnepeljék Hérát vagy Aphroditét, s keressenek szellemi felüdülést vagy menekvést a bánat elől. Az alkalom adta találkozásokat bensőséges és állandó együttlétek követték, amelyeknek sejtelmes vagy eksztatikus áhítatában nemcsak a lélek vágyott kielégülésre, hanem a test is. A szerelmet dicsőítették a körtáncok és dalok, a sejtelmes suttogások és csókok. Magát a homoszexualitást különben a görögök természetesnek találták, s ha a férfiak tömegestül kultiválták (kell-e nyomósabb példát említeni, mint Szókratész körét?), a sok vonatkozásban kielégületlen nők szerelmi viszonya sem tűnhetett erkölcstelennek.

Leszbosz politikai közéletében Szapphó természetesen csak passzívan vehetett részt (egy alkalommal, családjával együtt, neki is Szicíliába kellett menekülnie), leány- és asszonytársainak körében lelt hát olyan közösségre, ahol energiái szabadon érvényesülhettek, s kárpótolhatták a sok veszteségért, bánatért. De nemcsak szellemi és testi boldogság jutott osztályrészéül – ugyanúgy meg kellett szenvednie, mint előtte és utána is mindenkinek, aki elől elillan a teljesnek és öröknek remélt szerelem.

Aphroditéhez intézett himnusza – gondolatilag, megformálásában egyaránt – egész szerelmi lírájának foglalata lehetne:

Tarka trónodon, kegyes Aphrodité, Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam! Fájó kínra mért csalod, ó, hatalmas, tőrbe a lelkem? Inkább jőjj hozzám, ahogy annyi másszor mindig hajlottál a szavamra s jöttél, kedvemért elhagyva arany lakását égi atyádnak… (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

– így kezdődik a vers. A himnikus hang szubjektív vallomásba fordul, a vallásos hangulatú könyörgés a lelki kitárulkozás kényszerétől forrósodik át. Mint legmeghittebb barátnőjéhez és mint mindenható istennőhöz fordul Aphroditéhez, hogy vele együtt vívja meg a szerelmi harcot. Világot átölelő, szinte már személytelen sóvárgás a meg nem nevezett kedves iránt – azzal a megszorítással, hogy a mágikusan titokzatos és fájdalmában is játszi folytatás nyelvi vonatkozásai elárulják: egy nő szerelméért imádkozik Szapphó. Nem titkol semmit. Úgy tesz vallomást, mintha csak önmagában szólna: ő, az ő fájdalma, vágya, elhagyatottsága tölt be minden sort. S mert a jelen egyedüllét még csak ígéri a beteljesülést, a múltra hivatkozik: van oka és joga, hogy segítőül hívja Aphroditét, hiszen „annyi másszor” röppent le hozzá az Olümposzról! Két további versszakban régi találkozásaikat írja le – az istennő verebek vonta kocsiját, boldog-halhatatlan mosolyát –, majd Aphrodité szavait idézi, melyeket őhozzá intézett, vigasztalva s beteljesülést ígérve. Az utolsó strófa kerekíti egésszé a himnuszt, a kezdő sorokban elrebegett kívánság tömören megismételt összefoglalásával.

A szapphói strófa gyönyörű megfeleléssel ékesíti a mondanivalót. A három, azonos ritmusképletű sor után következő daktilikus lezárás (az ún. adóniszi sor) mintha a szárnyaló lélek mélybe hullását, másutt meg a várt és áhítatos állhatatossággal követelt nász pihegését dalolná meg. A nyelv közvetlensége, melyben a Homérosztól örökölt jelzők és friss fordulatok az aiol dialektus lágy elevenségével egyesülnek, az Aphrodité–Szapphó párbeszéd bensősége s a rábeszélő kérelem egy-egy szavának ismétlése szinte a rögtönzés benyomását kelti. A kompozíció átgondolt kereksége (ima – leírás – megszólítás – ima) és az érzelmi fokozás azonban rendkívül tudatosan daloló költőre vall.

Ennek a tudatosságnak szülötte az a bravúr is, amellyel önmagát figyeli, mégoly hevesen dúló fájdalmai közepette is. Híres – Catullus által is lefordított – versében éri el csúcspontját ez az önpszichologizálás: amikor úgy érzi, hogy már semmije sem maradt, mert az imádott Agalliszt egy férfiudvarló hajlítja maga felé, dalban keres feloldódást, s bámulatos fegyelemmel, mint egy önmagát operáló orvos, kínozza-gyógyítja lelkének sebeit. Agalliszhoz szól a vers, de talán inkább önmagához – álszemérem nélkül, mindent lehántó szókimondással, a vágyakozás testi tüneteinek szinte biológiai pontosságú részletezésével. Egy strófát kezdő sorral („Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis…”) zárul a töredék. Mérhetetlen kár, hogy az igazi befejezést nem ismerjük, mégis kísért a vigasz: azt, amit a megőrzött tizenhét sor mond el Szapphóról s minden kor sebzett szívű szerelmeseiről, semmiféle bővítés nem gazdagíthatná tovább.

Ki lehetett ez az Agallisz – sőt: létezett-e egyáltalán? Immár soha nem tudhatjuk meg. Egyszer egyik, másszor másik leány szépsége igázta le Szapphót, s új lánggal lobogó szerelme mindig tikkasztó, mindig perzselő gyötrelmekkel kínozza. A messze földre költözött Atthiszt sirató versében búcsújukat és szerelmük emlékét idézi fel párbeszédes formában; másik – Aphroditét is megátkozó – csalódása után Gongülát hívja repeső boldogsággal; a lűd fővárosba, Szardiszba költözött Arignótát az Atthisz iránti vágyakozás tükröztetésével idézi maga elé.

Mindig büszke és tiszta a hangja, ha a „Múzsák szolgálójának” nevezett önmagáról és társnőiről szól. Táncok és dalok, rituális és kulturális együvé tartozás szeplőtlen szépsége sugárzik Szapphó körének emlékéből. Forróságot lehel a testi vágy nyílt megvallása, csakhogy az antik ember szemében Aphrodité – istennő, nem pedig hetéra. A társadalmi tagozódásból sarjadt férficinizmus következménye a mindkét nemre kiterjedő homoszexualitás lett ugyan, de botorság volna ezt mai szemmel „kritizálni”: tudomásul kell vennünk, hogy a maguk hajdani életformáját nem a katolikus és nem is a szocialista etika szerint élték. És Szapphó éppen azon kevesek közé tartozott, akik – mint Platón Lakomájának legigényesebb erkölcsű szereplői – lelki kielégülést is kerestek a szerelemben.

Egy papirusztöredék szerint Szapphónak volt egy Kleuisz nevű leánygyermeke; egy háromsoros, trochaikus lejtésű versben dalolta meg anyai büszkeségét-boldogságát. Lehet, hogy igazat mond a papirusz ismeretlen szerzője, s a gyermeket ugyanúgy hívták, mint Szapphó édesanyját. Szapphó életrajzának pontosabb körvonalazásán kívül azonban semmi jelentősége sincs annak, hogy férjhez ment és családanya lett-e, vagy a leszboszi nők iránti szerelem töltötte el mindvégig. Családi érzelmei egyik fivérével kapcsolatban törtek fel leghevesebben: amikor a fiút egy egyiptomi örömlány elcsábította és tönkretette, kedves istennőit kérte, hogy segítsék haza, s tegyék lehetővé hibáinak kijavítását, ellenségeinek megbosszulását.

Az önmagáról szóló, saját élményeit és érzéseit megörökítő dalokon kívül mintegy más leányok nevében is írt: az ilyen „szerepjátszás” – amely az ősi eredetű kardalköltészettel rokon – más lírikusok hagyatékában is fellelhető. Valamennyi nászdaltöredékében fel-feltűnik egy-egy szívet pezsdítően bájos kép, igéző hasonlat. A legjellegzetesebb vonás azonban itt is a vallomásoknak az a természetessége, mely csak az igazán nagy lelkek sajátja, s amely – a forma varázsos illatával – művészetté emeli a mégoly kurta mondandót is, mint például ebben a kétsoros párbeszédben:

„Lánykorom, te, lánykorom, te merre röpülsz, ha elhagysz?” „Már soha vissza hozzád, hozzád már soha vissza.” (Devecseri Gábor fordítása)

Élményeinek tárgykörét éppen asszonyvolta korlátozta, s a régmúlt emlékeit is a maga érzésén átszűrve dalolta meg: Alkaiosszal szemben, aki Pariszban és Helenében csak hitvány jellemű vétkest látott, ő részvéttel énekel a mindenét és mindenkijét elhagyó Helenéről, mert ugyanúgy megérti és átérzi Aphrodité hatalmának ellenállhatatlan gyönyörűségét. Az ő értékrendjében nincs ennél magasztosabb ajándék, még akkor sem, ha a kiválasztott életét, hozzátartozóinak és városának bukását követeli is cserébe. S már mindegy is számára, hogy milyen névvel illeti a perzselő vágy isteni élesztőjét: Hérában is a szerelemnek és saját hivatásának szent úrasszonyát dicsőíti. Ebben a különös szapphói mitológiában úgyszólván helye és funkciója sincs más isteneknek, mint Aphroditének – legfeljebb az ő társaként vagy az ő szerepét teljesítve részesülnek magasztalásban. Nem mintha Szapphó nem lelkesülne a hősi eszményekért: egy Akhilleuszt gyászoló négysoros töredéke a heroikus nagyságot dicséri, de a halál hozta megnyugvás pár szavas méltatásával az Atreidák véres és igaztalan világa elől keres menedéket.

A jelen és múlt szubjektív átélése és dalba öntése közvetlen – gondolati áttételektől független, konkrét élményhez kapcsolódó, érzelmi tartalmú – kifejezési eszközöket kívánt. A kitárulkozás vágya, a percnyi öröm, a kielégülés és megnyugvás soha nem teljesülő álmát ezért fejezi ki Szapphó sokszor már olyan cicomátlan egyszerűséggel, mintha nem is társnőinek, hanem a „gyönge tubolyáknak és mézízű lótuszoknak”, a „virághozó mezőknek” vagy az „Esthajnalcsillagnak” dalolna. Mégsem ez a közvetlen szubjektivitás egyetlen ábrázolási eszköze: mint ahogy testi-lelki valójától már-már elidegenedve, a kívülálló szemével tudja megfigyelni és részletezni a bensejében dúló vihar tüneteit, ugyanúgy képes arra is, hogy epikai messzeségből indítsa a dalt, és valamely mítoszrészletnek (például a Héra-himnuszban a Trója alól hazatérő hősök egyik kalandjának) közbeszövésével tegye higgadtan fegyelmezetté legszemélyesebb fohászát.

A téma objektiválásának ez a képessége nyilatkozik meg párbeszéd formájú töredékeiben is, mások ajkára adott nászdalaiban vagy abban az epikai jellegű töredékben, melyben Hektór és Andromakhé lakodalmát dalolta meg. Leszboszon – Terpandrosz és Arión szülőhazájában – ugyanolyan kedvelt lírai forma lehetett a kardal, mint a görög világ más tájain, és Szapphó leánytársainak ajkán bizonyára sokszor csendült fel kórusban énekelt dal vagy tréfás felelgető. Szövegükben általában a lírai eszközök uralkodtak (személy szerinti ünneplés vagy csúfolkodás, a közös élmény érzelmi megszólaltatása, a természet vagy valamely istennő dicsérete), alkalmasint azonban az eseményekhez vagy szertartásokhoz illő regét adtak elő – például Szapphónak ezt az imént említett, mitológiai tárgyú esküvői énekét.

A „tizedik Múzsát” látták Szapphóban a későbbi görögök, s így él az utókor emlékezetében is. A szerelmi vágyakozás őszinte és büszke feltárása, az érzelmek és gondolatok minden álszemérmet félredobó szabadon-bocsátása emberien természetes dallamos nyelven, a mondanivalót erősítő, ahhoz modulált és változatos formákban: ez emeli Szapphót a klasszikusok közé.

Forrás: Internet - MEK

---