Mikszáth Kálmán: Az áruló rózsa

Mikszáth Kálmán:

AZ ÁRULÓ RÓZSA

1882

A minap, hogy otthon voltam, észrevettem, hogy a kis húgom már egészen elcsukta a bábut a szekrény fenekére. Nini, hiszen már hosszú ruhát visel ez a gyerek... Sőt ami több, egy vendéget, egy idevaló fiatalembert találtam nálunk, akiről az öregem kérdezősködésemre azt felelte kurtán:

- Ilonkának valami ismerőse.

Micsoda, az én kis Ilonkám ismerőse ez? Valami ismerőse. No, no, hát már ennyire vagyunk?

Az ismerős szolid fiatalembernek látszott. Csinos is a szó szoros értelmében. Nekem nem volt ellene semmi kifogásom, Ilonkának még kevésbé sem... de mit hímezzem-hámozzam, szerelmes volt fülig szegény kicsike. Itt ismerkedtek meg a Margitszigeten a tavasszal.

Míg otthon időztem, Sándor (így nevezték) azalatt meg is kérte a húgom kezét. Atyám lehetőleg rezervált választ adott, s engem kért meg, hogy miután én is a fővárosban hivataloskodom, szerezzek magamnak lelkiismeretes információkat az ismeretlen »ismerős« felől.

Nos, ez bizonyára nem valami kedves megbízás, de mit nem tesz meg egy kedves kis húgocska jövendő boldogságáért az ember? A cél, ha valahol, itt lehetőleg szentesíti az eszközöket.

Többször meglátogattam fiatalemberemet otthon szállásán, nem foglalkozott semmivel, úgy vettem ki némely elejtett szavaiból, hogy valahol az ország déli részeiben földbirtoka van, annak a jövedelmeiből él, különben hideg, zárkózott jellemű volt. Bővebb szálat, amin elindulhattam volna, egyszer sem ejtett ki. Csak tapogatóznom lehetett s napok múlva sem írhattam egyebet haza az öregemnek, mint azt, hogy: semmit sem tudok.

Pedig közelgett már a terminus, amikorra a döntő választ ígérték meg neki az otthoniak.

Már le is mondtam a reményről, hogy valamit megtudhassak jelleme és körülményei felől, midőn tegnap véletlenül találkoztunk a Váci utcában.

Vidámabb volt a szokottnál, s barátságosan szorított velem kezet.

- Hova siet ön? - kérdé.

- Csak úgy céltalanul kóborgok - mondám mosolyogva. - Azaz a Széll-féle betörőket kergetem.

Ugyanis rendőrhivatalnok vagyok a központban s evégre küldött ki reggel a főnököm. De eszemágában sem volt.

Sándor gúnyosan mosolygott. Meg se apprehendáltam rá. Hiszen mirajtunk szabad mosolyogni mindenkinek.

A szögleten rózsákat árult egy szegény asszony. Egy szép »Marschall-Niel« volt köztük, megvettem egy hatosért. Az asszony nem tudott visszaadni a két hatosos pénzarabból, még egy rózsát vettem hát s megkínáltam vele Sándort.

A gomblyukába tűzte, s együtt sétáltunk a lakásom felé.

- Várjon meg, mondám, megkérdezem a házmestert: nincs-e levelem?

Beszaladtam, s csakugyan levelem volt otthonról és abban egy kisebb levél a Sándor számára. Az »igen« van benne, mint atyám írta.

Elhatároztam, hogy némi bevezetés mellett adom csak át: előbb meg fogom tréfálni.

Kart karba fűzve mentünk tovább a Hatvani utca felé.

A Haris-bazárban egy fiatal úr üdvözlé Sándort s tréfálózva fenyegette meg.

- Ej, ej, uram! Ön ruházkodik... úgy látom, ruházkodik...

S pajkosan mosolygott hozzá.

Sándor elpirult s kedvetlenül felelt, mikor kérdeztem:

- Nem vár ön valamit?

- Nem!

(Úgy látszik, nem szereti eléggé húgomat! - dörmögém magamban.)

E pillanatban az öreg pocakos Mayer, a vén uzsorás a Három dob-utcából, mellettünk termett, s megveregette a Sándor vállát, aztán vigyorogva mondá a rózsára tekintve:

- Falusi rózsa, nemde? Hehehe! Ez már ott termett ugye azon a bizonyos csallóközi négyszáz holdon?... hehehe.

(Hm! Éppen ennyi a húgom osztályrésze Csallóközben.)

Sándor mérges szemeket vetett az uzsorásra. Ostoba! dünnyögé a foga közül s úgy ott maradt állva, mikor már Mayer elment is, mintha odagyökereztek volna a lábai.

- Sapristi! - kiált rá egy ismeretes, futva járó zsurnaliszta, ki majdnem beleütődött Sándorba. - Az ember meg se látja önt ettől a nagy rózsától.

- Igen? - kérdé Sándor zavarral...

- Az ördögbe is, olyan ismerős... Honnan is, honnan is? Igen, igen, hiszen nem nehéz kitalálnom, bizonyosan a vén báróné keblén volt tegnap a páholyban... hogy egy kicsit indiszkrét legyek - persze kivételesen... igenis kivételesen.

Sándor tűkön állt s fészkelődött.

- Nos, a báróné jó falat, kedvesem. Megér egy főispánságot. Remélem, ön nem fogja »elrontani« a kedves mamát. Ön nem elégszik meg a puszta rózsákkal. A báróné rózsáira - nagy ráfizetés jár. Ezekre még a börzén is adnak.

Sándor kékült, halványodott. Eleget tudtam. A rózsa elárult mindent. Zsebembe nyúltam a balkezemmel, ott volt a szivartárcám és a kis levél Sándor számára. Önkénytelenül összemorzsoltam. Nem neki szól az már - ezentúl. Ez már nem parti többé.

Fölfedeztem benne a betörőt, aki húgom szívébe galádul behatolt.

Elég ez nekem egy napra. A Széll-féle betörőket hadd fedezze fel Zsarnay.