Kalevala - A VILÁG KEZDETE ÉS VEJNEMÖJNEN SZÜLETÉSE

A VILÁG KEZDETE ÉS
VEJNEMÖJNEN SZÜLETÉSE

Egymaga ér az éjjel hozzánk,
A nap egymaga köszönt ránk,
Egymaga termett Vejnemöjnen,
Nőtt a nótafa oly fönnen,
Kave asszony kebeléből,
Ilmatár anya öléből.

Vala ím egy szűz, ég leánya,
Kave, szép teremtő tündér,
Nagy szentségben élt az égben,
Mind szüntelen szüzességben -
Égi szérűsudvarokon,
Egyarányos avarokon.

Idejét már unja igen,
Egész élte oly idegen,
Olyan egyedüli, árva,
Örök szüzességre szánva -
Égi szérűsudvarokon,
Puszta széles parlagokon.

Immár alább ereszkedik,
A habokra helyezkedik,
Le a tenger tág terére,
Véghetetlen víz ölére;
Ihol szélvész támad elő,
Tenger tükrit fölkeverő,
Nagy habokat hányó-vető.

Szél a szűzet elringatja,
Végtelen vízeken hajtja,
Környül a kéklő víz mezején,
Tajtékzó habok tetején;
Szélfúvás teherbe ejti,
Tenger dombossá teremti.

Hordja méhe magzatterhét,
Nagy hasának nehéz teljét,
Hordja hétszáz álló évig,
Kilenc emberöltőn végig,
Mégse szülhet, nem fiazhat,
Nem lesz meg a létlen magzat.

Kacsa jön, kecses madárka,
Kóvályogva, karingálva,
Földet néz, hol fészkelhetne,
Helyet, hol lakása lenne.

Száll keletre, napnyugtára,
Száll északi, déli tájra,
Fészekföldet csak nem kaphat,
Helyet, bárha legrosszabbat,
Fészkét, ahol felüthesse,
Lakát hova helyheztesse.

Ott szálldogál, repdesődik,
Tanakodik, tépelődik:
"Szobámat ha szélen rakom,
Habokon ha lészen lakom,
Szél szobámat feldöntheti,
Hab a házam elöntheti."

Hát akkor a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Térdit, tengerből emelé,
Hogy a réce ott fészkelne,
Lakóhelyre jóra lelne.

A kecses kacsamadárka
Ott repesve, szálldogálva,
Észreveszi kék víz tükrén
Vízasszonya térdit tüstént,
Véli: pástos emelkedő,
Gyepesedő kis dombtető.

Csak repesget, csak szálldogál,
A térdfőre lassan leszáll,
Fészkit rajta meg is rakja,
Aranytojást tojik abba.

Kotlik, ül, tojásit költve,
Azt a térdfőt melengetve,
Ül egész nap, másnap is ül,
Harmadnap is azonfölül:
Már akkor a Vízasszonya,
Véli, térde lángra lobban,
Minden íze olvadóban.

Itt a térdén egyet rándít,
Tojás mind a vízbe szédül,
Tenger habjai közé dül,
Cserepekre hull csörögve,
Száz darabra zúzik össze.

Mutatnak a morzsák szépet.
A cserepek csínos képet:
Tört tojásnak alsó fele
Válik alsó földfenékké,
Tört tojásnak felső fele
A felettünk való éggé,
Sárgájának felső fele
Fényes nappá fenn az égen,
Fehérjének felső fele
A halovány holddá lészen;
Tojáson mi tarka rész volt,
Égen csillag lesz belőle,
Tojáson mi feketés volt,
Lesz belőle ég felhője.

Az idők így múlton-múlnak,
Öreg évek elvonulnak,
Nap fiatal fényeskedvén,
Hold fiatal ékeskedvén:

Úszik ám a Vízasszonya,
Vízasszonya, ég leánya
Ma csendes nagy vizeken,
Hallgatag habok hegyiben,
Előtte a vékony víz-ség,
Megette a merő mennyég.

A tizedik nyárra kelve
Fölüti fejét a vízbül,
Homlokát a habok közül,
Akkor alkotásit kezdi,
Teremtéseit teremti
A sík tenger tág mezején,
A temérdek víz tetején.

Hol kezét kanyarította,
Földfokot szakajt ki ottan,
Ahol lába földet ére,
Halas vermet vájt helyére;
Hol alá-alábukott volt,
Oda mélységeket módolt.

Földnek fordul oldalaslag,
Alacsony martok ott maradnak,
Lába földnek fordultába,
Lazacos hely lesz ott utána
Fejjel föld felé fordultan
Kis öblöket alkot ottan.

Úszik el a földtül aztán,
Majd megáll a tenger síkján,
Szirtezi a tenger színét,
Zátonyokat szór szanaszét,
Hajók tönkretételéül,
Hajósok halóhelyéül.

Szigetek immár megteremtve,
Szirtek téve tengerekbe,
Rakva oszlopi az égnek,
Földek és vizek ím készek,
Mégsem lesz meg Vejnemöjnen,
Az ős költő nincs jelennen.

Vízanyaként forog úszva,
Napkeletre, napnyugotra,
Úszva éjen, úszva délen,
Valamennyi világszélen,
Tüzes baj a méhebeli,
Teste kemény kínnal teli.

Nosza könnyűi peregnek:
"Jaj nékem, jaj bús fejemnek,
Én pórul járt gyászos gyermek!
Most jutottam jó vég alá,
Mindétig a mennyég alá,
Hogy szelek ringáljanak,
Hogy a habok himbáljanak."

"Jobb maradtam volna bárcsak
Levegőég leányának,
Mintsem most a vízen járjak,
Vízanyának irongáljak:
Oly hideg van itten élnem,
Vajmi bajos itt henyélnem."

"Ó, te fölső Isten, Ukkó,
Te az egész eget tartó!
Jövel hozzám én nagy jómra,
Hajolj hozzám hívó szómra,
Szabadítsd a szűzet szükségétől,
Hajadont hasa hevétől,
Kelj hamar, siess ugyancsak,
Szánjad meg a rád szorultat!"

Komoly öreg Vejnemöjnen
Anyja méhét rója régen,
Harminc nyara, hogy azt rója,
Éppen annyi télszak óta
Ama csöndes nagy vizeken,
Hallgatag habok hegyiben.

Tanakodik, tépelődik,
Mi lesz véle, hogy lesz élte
Sötét rejtekhely zugában
Itt e szörnyű szűk szobában,
Hol a holdra sohse néz fel,
Napvilágot sohsem észlel.

Fölemelé szóra száját,
Megereszté mondókáját:
"Hozz ki, hold, nap, szabadíts meg,
Vígy a levegőre, Göncöl,
E szorító fészekházból,
Szörnyű szűk szobák zugából!
Tedd a földre már az utast,
Emberfiát fényre juttasd,
Ég holdját szemügyre venni,
Ég csillagit észlelgetni."

Hogy a hold se hozta volt ki,
Nap se jött el szabadítni,
Érzi idejét idegennek,
Életét is kietlennek,
Ujjával a vár kapuján
Nagyot lök a nevendékkel,
Ama csoda csontlakaton,
Bal lábujja rést üt azon,
A küszöbön átkel körme,
Tornácajtón térdre tör be.

A tengerbe dől be arccal,
Keze harcol a habokkal;
Marad tenger ótalmában,
Hős a habok hatalmában.

Ott evezve öt esztendőt,
Vagy ötöt, vagy hatot eltölt,
Hét esztendőt, nyolcat is tán,
Oszt' megáll a tenger síkján,
Névtelen kis félszigeten.
Fátalan kis földszeleten.

Földrül legitt föl is térdel,
Kapaszkodik két kezével,
Kél a holdat szemre venni,
Napvilágon vígan lenni,
A Göncölt kikémlelgetni,
És csillagit észlelgetni.

Ez vala Vejnemöjnen lette,
A legkülönb költő kelte
Kave asszony kebeléből,
Anyja, Ilmatár öléből.