Bitskey István - Az európai kultúra bölcsőjénél (MEK)

Bitskey István

Az európai kultúra bölcsőjénél

(Jegyzet Borzsák István tanulmánykötetéről)

Dragma: ezzel a címmel jelent meg a neves Herder- és Széchenyi-díjas akadémikus válogatott tanulmányainak gyűjteménye 1994-ben, s két évvel később már a folytatásra is sor került, kézbe vehettük a második félszáz írást magába foglaló könyvet, a Dragma második kötetét (Telosz, 1996.). "Egy maroknyi": ezt jelenti a címül választott görög szó, s a két vaskos kötet olvasója azonnal megállapíthatja, hogy ez a cím túlzottan szerény. Szerény ahhoz a szellemi gazdagsághoz képest, amit a tartalom nyújt, s nem árul el túl sokat abból a koncepcióból sem, ami az egyes írásokat, a látszólag heterogén, sokfelé ágazó anyagot erős szálakkal összefűzi.

Első látásra a Dragma II.-ben is épp az impozáns tematikai gazdagság és sokszínűség ötlik az olvasó szemébe. A két alappillér természetesen - miként az első kötetben is - a görög és a latin antikvitás irodalma, s e téren Borzsák professzor munkássága óhatatlanul a reneszánsz kor tudós filológusainak alakját idézi fel az európai res publica litteraria múltjának ismerői előtt. Janus Pannonius méltatta panegyrikuszában tanárát, a veronai Guarino mestert azért, mert "Pallas iker-tudományát egymaga bírja, s a szomjast készeresen megitatja", s ezek a szavak a klasszika-filológia neves kutatójára is pontosan illenek. Legfeljebb az a sajnálatos, hogy - ismét Janus szavait kölcsönözve - "a kétágú forrás édes vize mellé" ma már mintha kevesebben igyekeznének, mint a humanizmus korában, amikor az antik textusokat humanista szellemben magyarázó mester tantermei zsúfolásig megteltek diákokkal. Borszák professzornak azonban épp az a nagy érdeme, hogy átalakulóban lévő világunkban, irodalomtudományos paradigmaváltások idején is híven őrzi, aktívan műveli és továbbadja mindazt a semmi mással nem helyettesíthető tudást és tapasztalatot, amit az antikvitástól örökölt Európa, amit a görög és római kultúra nyújtott a későbbi korszakoknak, az évszázadok folyamán újabban kisarjadó, s immár nemzeti nyelvűvé vált civilizációknak.

Az antikvitástudomány "ikerpatakjai" közül a Dragma II.-ben mintha a görögség lenne jelen kevésbé, ez azonban csak látszat. Noha a közel félszáz írás közül cím szerint csupán néhánynak tárgya görög, a hellén szellemiség kisugárzódását a szerző mindenütt számontartja, filológusi alapossággal regisztrálja, s összefüggéseiben mutatja meg. Jó példa erre az első tanulmány (Hippokratésztől Vergiliusig), amely az ún. "klimatológiai bölcselkedés" történetét mutatja be a hírneves ókori orvos teóriájától kezdve Hérodotoson és Poseidónoson át Vergiliusig, sőt még annál is tovább, hiszen teljes mértékben jogos a kijelentés, amely szerint "Hippokratész és tanítványai az éghajlat és a táj, illetőleg az élő egyedek és közösségek külső-belső alkata közti összefüggések tanulmányozásával modern tudományszakok alapjait vetették meg." A Taine-féle milieu-elmélet és az abból kiágazó újabb és újabb elgondolások, máig ható és ma is élő vélekedések az "északi és déli népek"-ről, a népkarakterológia különböző szintű megfogalmazásai valóban aligha volnának érthetők és értékelhetők az ilyenfajta eszmélkedés gyökereinek feltárása nélkül, a Hippokratészig visszanyúló előzmények megismerése híján. Hasonló jellegű, a görög és római történetírás egészét szükségszerűen szem előtt tartó tanulmány az is, amelyik Tacitus történetírói művészetének előzményeit vizsgálja (Thukydidéstől Tacitusig), meggyőzően mutatván ki a görög példaképek jótékony hatását az arx historica római fejedelmének műveiben.

A további írások többsége cím szerint ugyan a római irodalom nagyjainak textusait elemzi (Echo Vergiliana, Horatius-interpretációk, Lucanus-tanulmányok, Livitus, Martialis), valójában ezek is állandóan vissza kell hogy nyúljanak a görög példákhoz, szerzőkhöz, műfajokhoz, motívumokhoz, exemplumokhoz. Ezt külsőleg az eredeti görög nyelvű idézetek bősége jelzi, tartalmilag pedig minduntalan meggyőződhetünk róla: Hellász nélkül aligha lett volna Imperium Romanum, s a római aranykor irodalmának bölcsőjét görög földön ringatták. Borszák István tanulmányainak többek között az is nagy tanulsága, hogy a kulturális emlékezet, a tradíció, az eszmei és esztétikai megoldások átvétele (translatio) a különböző nyelvek és kultúrák között alapvető fontosságú szövegalkotó tényező,s nemcsak a régi korokban, de napjaink irodalmában is.

Noha kétségtelenül a kötet két alappillérét jelentik a görög, ill. római költőkről, filozófusokról, történetírókról szóló tanulmányok, a tematikai színkép ennél gazdagabb, minthogy öt-hat írás az orientalisztika köréből meríti tárgyát. Idevágó előadásai előtt - olykor már a címben is - Borzsák István indoklást és magyarázatot lát szükségesnek témaválasztását illetően (Egy klasszikus-filológus "orientalista" kalandozásai, 265.1.), ezt azonban a tanulmányok olvastán nyugodtan minősíthetjük túlzott óvatosságnak. Arról győznek meg ugyanis ezek az írások, hogy a szerző avatottként, teljes tudományos vértezetben tud vélemény nyilvánítani az ókori keleti irodalmak egyes vitatott kérdéseiben is, akár a perzsa, az egyiptomi, asszír, babilóniai vagy mezopotámiai irodalmi örökségről legyen is szó. Az természetesen érthető, hogy a görög-római antikvitás kutatója nem hagyhatja figyelmen kívül az ókori keleti szellemi tradíciókat, az viszont már kevésbé kézenfekvő, hogy a régi magyar irodalom vizsgálata is megkövetel ilyen ismereteket. Borzsák István "orientalista kalandozásainak" pedig épp itt van az egyik ösztönzője, hiszen már Az antikvitás XVI. századi képe címmel közzétett monográfiája (1960) is vetett fel ilyen igényt. Bornemissza Péter ókorismeretének feltérképezése során a kutatónak szembe kellett ugyanis néznie azzal a ténnyel, hogy a kor legtájékoztatottabb magyar idézőjeként számontartott prédikátor az óperzsa birodalom nagykirályairól olykor sajátos véleményt formált, nála (s a reformáció más képviselőinél) a pogány Kyros (Cirus) például egyenesen eszményi uralkodóvá színeződött. Az ilyen jelenségek magyarázatához a kutatónak szükségképpen foglalkoznia kellet a görögség előtti kultúrák történetével is, s miként azt a többi ilyen témájú írások (az Avicennáról vagy a Semiramis kertjéről szóló) is bizonyítják, e területeken is fontos összefüggésekre tudja ráirányítani a figyelmet Borzsák István interdiszciplináris vizsgálódási módszere. Az ókori keleti kultúra által kínált összefüggések fontosságára utal a szerző többek között Julow Viktor példájával is, mivel köztudott, hogy a nippuri szegény ember meséjében sikerült a debreceni kutatónak a Lúdas Matyi évezredeken át alig változó alapmotívumát feltalálnia.

A klasszikus antikvitás kutatójának figyelme egyfelől természetszerűen kell hogy a megelőző korokra irányuljon, másfelől azonban az is kézenfekvő, hogy az antikvitást újrafelfedező humanizmus irányába is kitekintsen, s az ókori jelenségek utóéletét se tévessze szem elől.

Aligha szükséges hangsúlyoznunk, hogy a koraújkor (a reneszánsz és barokk) európai nemzeti nyelvű irodalmai szorosan kötődtek az antikvitáshoz, az imitatio és az aemulatio révén nem egy vonatkozásban abból sarjadtak ki, azzal versengve és azt követve indulhattak fejlődésnek. Fokozottan is érvényes ez a magyar irodalomra, amely tovább állt a latinnyelvűség hatása alatt, mint a legtöbb európai kortárs literatura, így érthető, hogy a magyar klasszikus-filológus tudós munkásságának jelentős hányada a magyar irodalomtörténetet is érinti. Az érintkezési pontokon Borzsák István mindig tud újat mondani a hazai jelenségek kutatóinak, számos esetben pedig további vizsgálódásra érdemes szempontokat ad, olyan összefüggésekre irányítva rá a figyelmet, amelyek egyébként elsikkadnának.

Szinte valamennyi antik tárgyú tanulmány rejt magában tanulságot a magyar irodalom kutatója számára is. A Liviusról szóló értekezésben például érzékletes képet kapunk arról, hogyan formált a pataviumi historikus egy korábbi primitív elbeszélésből (a Gellius által feljegyezett Quadrigarius-töredékből) drámai hatású előadást, hogyan lett keze nyomán egy száraz történetből az Imperium Romanum apoteózisa. A jeles római katona, Manlius Torquatus a történet során párviadalban legyőzi ellenfelét, a félelmetes termetű gall harcost, aki ócsárolni merészelte a római hadsereget. A történet azonban Livius tollán "a római nagyság szimbólumává magasztosult", mert Manlius a római sereg virtus-át testesíti meg, annak minden összetevőjével együtt. Világos lesz a szöveg árnyalt elemzése nyomán, hogy e fogalom liviusi értelmezése magába foglalja fegyelmezettséget, a közérdek szolgálatát, a nagyvonalúságot, a mértéktartást és még számos egyéb erényt, ezek révén válhat végül a római katona győztessé a nagyerejű, de barbár és primitív ellenféllel szemben. Mint azonban tudjuk, a virtus a 16-17. századi magyar irodalomban is állandóan jelenlévő kategória, Balassi, Rimay, Zrínyi és mások különféle meghatározásait adják s több műfajban is kísérlet történik megjelenítésére. A török hódítás elleni küzdelem aktualizálta az antik katonai erények újrafogalmazását a magyar irodalomban, ez viszont csakis az antik példák nyomán történhetett. A Tacitustól Machiavellin át Zrínyihez vezető szálat eddig is számontartotta a kutatás, úgy tűnik azonban Borzsák István értekezése nyomán, hogy ebbe a vizsgálódási körbe Lívius bekapcsolása is feltétlenül eredményes lehetne.

A virtus fogalmával szembehelyezett otium antik irodalmi megjelenítési formáinak Borzsák István által adott elemzését (Az otium - Catullustól Tacitusig) ugyancsak célszerű hasznosítani a magyar irodalmi szövegek értelmezésében is. Az eredeti jelentés (békés tétlenség) különféle módosulások után Tacitus szóhasználatában már erősen negatív töltése révén tűnik fel, így kerül át Machiavellihze, majd onnan Zrínyihez. A fejtegetés jó példa arra, hogy a bölcseleti, politikai, államtudományi vagy éppen etikai kulcsfogalmak értelmezése esetén semmiképp nem hagyható figyelmen kívül az antik szóhasználat, amely sokszor elfedett, s így rejtve maradt jelentésárnyalatokra figyelmezteti az újkori olvasót.

Borzsák István tudói mentalitására jellemző, hogy soha nem zárkózott be a klasszika-filológia elefántcsonttornyába, noha megtehette volna, hiszen ebben a diszciplínában nemzetközi tekintélynek örvendett már egészen fiatal kora óta. Széleskörű antikvitásismeretének birtokában is mindig hajlandó és fogékony volt arra, hogy a rokontudományok irányába kitekintsen, hogy az azokban felmerülő vitákhoz hozzászóljon, saját tudományágának eredményeit kamatoztassa több területen is. Jellemző megnyilvánulása volt ennek a halandóságnak, hogy amikor Gustav Rene Hocke és Arnold Hauser művei nyomán fellángolt Európa-szerte a manierizmus körüli interdiszciplináris vita, akkor ő is bekapcsolódott ebbe, s rövidesen (1975) közreadta a jelen kötetben is szereplő tanulmányát (Az antik manierizmus kérdéséhez), amely az antikvitás felől közelítve meg a témát, fontos megfigyeléseket eredményezve több tudományág számára is. Semmiképpen nem olyanokat azonban, amilyeneket elvárt volna az akkori, túlzásoktól sem visszariadó kutatói lelkesedés, amely szívesen látta volna a fogalom alkalmazhatóságát az antik irodalmakra nézve is. Míg egyes német tudósok (pl. E. Burck) római manierizmusról kezdtek beszélni, s Tacitus írásainak egyes vonásait is e fogalommal vélték jellemezhetőnek, addig Borzsák István teljesen indokolt mértéktartással szólt a kérdésről, s a stilisztikai minősítő jegyek hangoztatásánál célszerűbbnek nyilvánította a szorosabb szövegvizsgálati eljárások követését. Szembenézett tehát a kérdéssel, megvizsgálta a fogalom alkalmazási lehetőségeit, de végül is úgy zárta előadását, hogy az a "nem létező antik manierizmus" lehetőségeiről szólt csupán. S ilyen módon egyáltalán nem eredmény nélkül, hiszen a keleti eredetű, valamint hellenisztikus és római verses szójátékok és versformák egész sora volt szóbahozható. Nem mint manierizmus, hanem mint olyan formai játékosság, amely a kései reneszánsz idején is divatos lett, természetesen egészen más közegben, az ókoritól eltérő körülmények között.

A manierizmus vizsgálatában az ókor kutatója kapcsolódott a magyar jelenségeket ebből a szempontból mérlegelő hazai jutatáshoz, Klaniczay Tibor és Bán Imre eredményeihez, s felhívta a figyelmet az alakvers (paignion, carmen figuratum) hellenisztikus kori elterjedtségre, sőt perzsa és arab változataira is.

a továbbiakban a kötet néhány tanulmánya illusztrálja, hogy Borzsák István a magyarországi latinitas egyes kérdéseit is szívesen vette vizsgálat alá. Ilyen a Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát exemplumainak antik vonatkozásait tárgyaló értekezés, amely nem egy ponton meglepő összefüggéseket tár fel. A sok közül csupán egynek említésével tudjuk ehelyütt bemutatni, mit nyújthat az antikvitás elmélyült ismerete az irodalomtörténész számára. Ki hitte volna például, hogy egyik későközépkori kódexünk (Példák könyve) elbeszélése szerint a legérdemdúsabb szerzetes, aki csupán annyit tett, hogy soha senkit meg nem bántott s így őt sem "szomorétotta" senki, nem mást vallott, mint amit "az istentelen auktor", Apikuros tanított? Így formálódott - állapítja meg Borzsák professzor - az oly sokat átkozott pogány bölcs egyik tantétele keresztény életeszménnyé, követésre méltó "jószágos" cselekedetté, így zajlott le az antik maxima krisztianizálódásának folyamata.

Ugyancsak ebbe a csoportba tartozik a Melanchthon magyarországi recepcióját vizsgáló dolgozat is, amely értékes adatokkal gazdagítja a Praeceptor hatásáról kialakult összképet. Európai kisugárzású szellemi nagyságok hazai ismertségének feltérképezése már csak azért is fontos feladat, mivel gyakran épp ilyen adatok alapján méri a külföld, mennyire volt benne egy-egy ország a korabeli nemzetközi szellemi élet vérkeringésében. Fülöp mestert illetően mindenképp szoros kapcsolatokról lehet számot adni, s ez most, 1997-ben (Melanchthon születésének ötszázadik évfordulóján) igencsak időszerű téma. Hála Borzsák István munkájának is, ma már számos adat van együtt annak bemutatására, hogy Luther első számú munkatársa milyen jelentős mértékben figyelt a magyar diákokra, mennyire figyelemmel kísérte Magyarország helyzetét s a török hódítás eseményeit a Kárpát-medence különböző vidékein.

Számos hosszabb-rövidebb tanulmány (értekezés, megemlékezés, recenzió) foglalkozik még a magyarországi ókortudományi stúdiumok helyzetével, kiemelkedő kutatói teljesítményekkel, tudománytörténeti eseményekkel s e téren jelentékeny személyiségekkel (Ábel Jenő, Klebelsberg Kúnó, Huszti József, Keresztúry Dezső, Kardos Tibor, Mezey László nevei fémjelzik a kötet írásainak ezt a csoportját). Mindezekkel együtt a kötet a magyar tudományos élet egy mozgalmas szakaszáról, az 1930-as évek végétől az 1990-es évek elejéig terjedő időszakról is képet ad, természetesen olyan, amelyik egy tudományág nézőpontját érvényesíti, de közben a rokon területekre (magyar irodalomtörténet, könyvészet, művészettörténet, folklór, stb) is kiterjeszti figyelmét, így válhat a Dragma II. a szűkebb szakmai szempontokon túl is jelentékeny tudományos teljesítménnyé.

De vajon tartalmazza-e a két vaskos kötet mintegy száz tanulmánya mindazt, ami az életműnek (az önálló monográfiákon túl) fontos részét képezi?

Semmiképpen nem, hiszen aki Borzsák professzor munkásságát csak valamelyest is ismeri, azonnal sorolhatja, mi minden maradt ki a kötetekből. A hiányok felsorolásától viszont ezúttal azért célszerű eltekintetnünk, mert úgy tudjuk, várhatjuk a Dragma III. megjelenését, nyilvánvalóan ez fogja majd tartalmazni az ide még be nem válogatott írásokat. Kívánjuk azonban, hogy még a harmadik "maréknyi" írás után is tovább gazdagodhassunk Borzsák István antikvitásismeretének tárházából, s további nemzedékek tanulhassák el tőle a lucretiusi "isteni gyönyörűséggel és borzongással" szemlélődés tudományát, az ókori szövegekbe rejtett csodáknak a megismerését.