DANTE - Isteni színjáték - Pokol - Első 5 ének

LA DIVINA COMMEDIA

Babits Mihály fordítása

Itt kezdődik a színjáték,
írta
DANTE ALIGHIERI,
születésére nézve firenzei,
erkölcseit tekintve nem az.

INCIPIT COMEDIA DANTIS ALIGHIERII
FLORENTINI NATIONE, NON MORIBUS

POKOL

INFERNO

Első ének

A sötét erdőben

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
nem is tudom, hogyan kerültem arra,
csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
már a csillag fényébe öltözött,
mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
mely távol volt szivemből teljes éjjel,
melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
amint kiért lihegve, visszafordul,
még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
végignézett a kiállt úton újra,
melyen még élve senkisem jutott túl.
Majd fáradt testemet kissé kifujva
megint megindulnék a puszta lejtőn,
mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.
És im, amint meredni kezde lejtőm,
egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe
szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.
S nem tágított utamból tarka képe,
inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
hogy futni fordultam már, visszalépve.
De hajnal aranyozta a világot
s feljött a nap azon csillagsereggel,
mely véle volt, midőn e szép csodákat
megmozdítá Isten az első reggel:
úgy hogy nekem reményt az ellenségre
vínom párduccal s tarka szörnyeteggel
adott az óra s évszak édessége:
de jaj! a félelem megint leláncolt,
feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:
mely emelt fővel közeledni látszott
s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
úgy hogy a lég tőle remegni látszott.
S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste
terhesnek tünt föl minden céda vággyal
s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.
Ez megbénított olyan bénasággal,
hogy elvesztém a magasság reményét
a láttából eredő gyávasággal.
És mint ki lesné kocka nyereményét
ha jő a pillanat, mely vakra forgat,
búsan átkozza játékos merényét:
olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
mely újra elűzött a magasságtól
ama vidékre, ahol a nap hallgat.
És míg így én, távol a napvilágtól
tépődtem: im valakit mintha látnék:
rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.
Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
amint megláttam: "Könyörülj meg rajtam,
akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!"
Felelt: "Nem ember, ember régen voltam.
Szüleim Mantovából mindaketten
lombardok voltak: de már rég megholtam.
Bár későcskén, sub Julio születtem,
jó Augusztus alatt Rómában éltem,
hívén a régi, hazug istenekben.
Költő valék és versben elregéltem,
mint menekült, míg nagy Ilion égett,
Anchises jámbor magzata az éjben.
De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
Mért nem törekszel fel a szép halomra,
melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?"
"Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
ama hatalmas ének égi vize?"
feleltem s szégyen szállt a homlokomra.
"Ó, minden költők dicsősége, dísze,
ki könyved oly buzgón szereti régen,
legyen mostan kegyedben némi része.
Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.
Látod előttem milyen szörnyü vad van,
védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni...
vérem remeg a puszta gondolatban!"
"Tenéked másik úton kell ma járni,"
felelt midőn meglátta, hogy sirok,
"ha nem akarsz e vad helyen megállni:
mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
útjába állna, bárki közelednék,
úgy hogy halála lenne e birok.
És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
rossz vágyának sohsem elég a kár
s evés után csak annál éhesebb még.
Sok állat van, kihez nősténynek áll
és még több fog ennekutána lenni,
míg eljő, ki megölje, az Agár.
Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
hanem erényt, bölcsességet, szerelmet
s Feltro s Feltro között fog megjelenni.
Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,
kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla
s Euryalus és Nisus, társa mellett.
Minden városon által űzi, vijja
e rossz vadat, míg a pokolba szálland,
honnét az ős irigység fényre hívta.
Miért is úgy hiszem, javadra váland,
ha most követsz és az én vezetésem
utat neked az örök helyre tárand,
hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
láttán a sok keserves antik árnynak
s az új halált kivánó bús nyögésen.
Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
a tűzben is, mert egykor, úgy remélik,
- bármikor, - a boldog seregbe szállnak.
S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,
vele hagylak, nem kísérhetlek végig.
Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,
általam (mert törvénye ellen éltem)
nem engedi, hogy nyílna birodalma.
Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
ó, boldog, kit oda választ az üdvre,
hol városában ül királyi székben!"
S én szóltam: "Költő, kérlek könyörögve
azon Istenre, kit te nem ismertél,
hogy ne jussak ennyi kínra se többre,
hogy ahova igérted, elvezetnél,
hogy lássam a szent Péter kapuját
s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél."
Elindult és én követtem nyomát.

Második ének

Vergiliusz és Beatrice

Eltávozott a nap, megjött az éjjel
s a földi lelkek fáradalma, búja
enyhén oszlott a barna légbe széjjel.
Csak én magam készültem háborúra
a szánalommal épúgy, mint az úttal,
melyet emlékem híven rajzol újra.
Ó, Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal,
ó lélek, aki írod, amit láttam,
nemességed elválik majd ezúttal!
Kezdém: "Ó, költő, vezető barátom!
vizsgáld erőmet, vajjon tehetős-e,
mielőtt útra mernéd bízni bátran.
Te regélted, hogy Silviusnak őse
még mint romlandó testnek viselője
lett halhatatlan dolgok ismerőse:
azért, ha a gonoszság Gyűlölője
kegyelte őt elgondolván, ki és mi,
és hogy mily nagy hatás árad ki tőle,
azt nem méltatlan emberészbe vésni,
mert az Istennek fenn az égi honban
Róma atyjául őt tetszett kinézni.
Amely s aki - hogy a valót kimondjam -
öröktől voltak rendelve e helyre,
hol nagy Péter utóda ül a trónban.
S oly dolgokat látott utján, (amelyre
éneket mondtál), melyekből kisarjadt
a pápa dísze, s az ő győzedelme.
Aztán e tájra szállt még, hogy bizalmat
adjon, a Választott Edény, a hitre,
amely az üdvnek útján első harmat.
De én, hogy menjek? Engemet ki hítt le?
nem vagyok Aeneas, se Pál, se lélek,
kit én vagy bárki méltónak tekintne.
Azért, ha mégis ilyen útra térek,
félek, hogy balga lennék, balga bátor.
Bölcs vagy; megértesz jobban, mint beszélek."
S mint kit tervében újabb terve gátol
s amit előbb akart, most nem akarja,
úgy, hogy egészen eláll szándékától:
úgy néztem én fel e setét hegyaljra;
új fontolás emésztvén vágyamat meg,
melynek oly gyors volt első diadalma.
"Ha jól értettem fontoló szavad meg", -
felelt a nagyszivű költőnek árnya -
"lelkedben téged gyávaság ragadt meg,
melynek az embert meg-megcsapja szárnya,
hogy tisztes szándokától visszaretten,
mint félős bestiát ijeszti álma.
Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben,
elmondom, mit hallottam, ami rábirt,
hogy megsajnáltalak és idejöttem.
A lebegők közt voltam mostanáig
s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött,
oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit.
Csillagnál jobban csillagszeme fénylett
s beszélni kezdett halkan, csupa kellem,
szavában angyalok zenéje rémlett:
»Ó, szolgálatkész mantuai szellem,
kinek a híred áll még a világon
s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen:
sors üldözöttje, nékem jóbarátom
áll, gátolva az útján, puszta partnál,
hogy gyáván már-már megfordulni látom.
S félek, hogy tévelygésben oly zavart már
az után, mit hallék az égben róla,
hogy segítségre vágyam késve hajt már.
De menj! talán majd ád az ékes szóra,
menj! amivel csak mentséget remélhet,
segítsd s szívemnek légy vigasztalója.
Beatrice vagyok ki menni kérlek,
jöttem, ahova vágyom visszatérni,
szerelem hítt le s teszi, hogy beszéljek.
Gyakran foglak majd tégedet dicsérni,
ha majd megint az Úr elébe térek.«
Elnémult akkor s én kezdtem beszélni:
»Erénynek hölgye, kinek egy erényed
teszi, hogy fajunk fölülmulja minden
tartalmát az ég legszükebb körének,
parancsod olyan gyönyörnek tekintem,
hogy itt későnek tetszenék a kész;
szükség arról többet beszélni nincsen.
De mondd, hogyan lehet, hogy mitse félsz
e mély középpontig onnan leszállni,
ahova vágyad égve visszanéz?«
»Mert oly buzgón látszol tudásra várni,
elmondom hát« - felelte - »nem titok,
miért nem félek onnan idejárni.
Félni csak oly dolgoktól lehet ok,
amelyeknek hatalmából baj érhet;
másoktól nem, mert ártalmatlanok.
Engem az Isten, Övé a dicséret,
úgy alkotott, hogy kínotok nem érzem,
és lángotok hozzám közel se férhet.
Szent Hölgy ül fönnyen, ki a szenvedésen,
amelyhez küldlek, oly szánalmat érez,
hogy rést ütött a zordon Végezésen.
Ez kérve fordult Lúcia szivéhez,
s szólt: ,Segítségért eped egy hived lent:
rád bízom őt, ki annyi sebből vérez.'
Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent,
jött, ahol ős Rákhelnek állt a széke,
ki mellé engem ültetett kötött rend.
S szólt: ,Beatrice, Isten büszkesége,
mért nem segíted azt, ki úgy szeret,
miattad rá se néz a léha népre?
Nem hallod, amint sírva kesereg?
nem látod, amint küzd a zord halállal,
hullámban, mely nagyobb mint tengerek!'
Nincs földön, aki úgy törtetne vállal,
futni a kártól vagy hasznocska végett;
mint én ezt hallva, versenyt a madárral,
jöttem, elhagyva boldog égi széket,
bízván beszéded híres erejében,
mely dicsőség annak ki hall s tenéked.«
Míg így beszélt hozzám fényes szemében
könny csillant meg s fordulva eltakarta
és ez tett gyorssá ide jönni éppen:
és jöttem hozzád, amint ő akarta
és megmentettelek a bestiától,
mely e szép lejtőn útad megzavarta.
Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? mi gátol?
mért hogy szívedben gyávaság a féreg?
mért nem vagy mernibíró, tettre bátor,
miután három ily hölgy, tiszta lélek
gondol ügyedre mennyek udvarában,
s én is szavammal annyi jót igérek?"
Mint kis virág, mely fagyos éjszakában
hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,
nyílva szárán emelkedik magában:
a fáradt virtus bennem úgy feléledt
s a jóra bölcs merés szivembe szállván,
mint bátor ember kezdtem ily beszédet:
"Ó, kegyes, aki könyörül az árván,
s te is, ki hallgatsz rá, ki benned bízik,
igaz szavára rögtön ideszállván!
Szívemben vágyak olyan tüze ízzik
elmenni a vészes uton, szavadra,
hogy első tervem új életre hízik.
Menj! legyünk ketten eggyek akaratra:
te mesterem, parancsolóm, vezérem."
Igy szóltam. S akkor, ő elől haladva,
indultunk a mélységes erdőszélen.

Harmadik ének

A Pokol kapuja

"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
E néhány szó setét betűkkel állott
magassan ott felírva egy kapúra
s szóltam: "Mester, nem értem, hogy mi áll ott?"
S ő mint tudásnak és a szónak úra:
"Itt el kell hagynod minden törpe gondot
s mint holtra nézned minden földi búra.
Elértük, mit ajkam előre mondott,
ahol meglátod a keserü népet,
a sok gonoszt s eszeveszett bolondot."
Aztán mutatva vidám, bátor képet
belém is lelket öntött s kézre fogva
velem a titkok bús honába lépett.
Itt sóhajok, sirás és csikorogva
száz jaj hangzott a csillagtalan éjen,
hogy könnyem rögtön eleredt csorogva.
Szörnyű szavak, száz nyelven, bőgve mélyen,
rekedt jaj, átok, durva szólamokból
kézcsattogás s vad káromlás, kevélyen,
oly forgót vert e tág örvénytorokból
az örök időktől fekete légben,
minőt a forgószél ver a homokból.
"Mester, mit hallok?" Kérdém, hogy beléptem
s a borzalomtól hajam égre lázadt.
"Milyen nép szenved itten a sötétben?"
És ő felelte: "E szomoru házat
azok nyerik, kik közönyösen éltek
s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;
s az angyalok, kik fellázadni féltek
s hivek sem voltak; csak magukra voltak,
lelkükben nincsen sem erény, se vétek.
Az ég elűzte s itten kóborolnak,
mert őket a pokol is szégyenelte:
nem kellettek sem égnek, sem pokolnak."
"Mester s mely kín ez, mely őket leverte?
hogy ilyen gyászos jajgatásra kelnek?"
"Elmondom néked röviden", felelte.
"Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek
s halniok lehetetlen délibáb,
hogy bármilyen más sorsot irigyelnek.
Hirüket elfeledte a világ,
megveti őket igazság és részvét.
Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!..."
És szemem, amig eltünődve néz szét
egy lobogót lát, mely forogva száll, száll,
mintha félve kerülné pihenését.
Nyomában nagy menet tolongva jár, jár,
annyi, hogy sohse hittem földön járván,
hogy annyit eltiport a zord halál már.
Hogy ráismertem párra, köztük állván
láttam árnyát és megismertem annak,
aki a nagy Lemondást tette gyáván.
Mindjárt tudtam, hogy e csapatba' vannak
gyatrák, akik kedvében járni féltek
Istennek úgy, mint a Boldogtalannak.
E nyomorultak, kik sohasem éltek,
mezítlen voltak s vérük csípve szítták
dongók és darazsak, pokoli férgek.
Vérbarázdával arcukat boríták
s könnyel a vér lábukhoz folyt keverve,
hol undok hernyók nagy mohón fölitták.
S láttam mögöttük, másra is figyelve
egy nagy folyót; néptől nyüzsgött a partja.
S "Mester, engedd meg" - szóltam szót emelve -
"hadd tudjam, kik s kinek törvénye hajtja,
hogy úgy tolongnak túlsó partra futni,
amint e rekedt fény itt látnom adja."
És ő felelt: "Meg fogod rendre tudni,
mihelyt az átkos Acheron folyóra
fogunk ez út végéhez érve jutni."
Szemem lesütve szégyennel e szóra
némán, amíg elértük ott a partot,
mentem, hogy ne legyek háborgatója.
S im a folyón felénk egy gálya tartott,
rajta egy agg, régi szőrtől fehéren,
s "Jaj nektek, hitvány lelkek!" - igy rivalgott.
"Eget látni már egyik se reméljen.
Jöttem, hogy majd a vizen átkisérlek
tűzbe, fagyva, örök sötétbe mélyen.
S te itt közöttük, élő testű lélek
hordd el magad, távozz e holt seregtül!"
De mikor látta, hogy odébb se térek,
szólt: "Más réven, más útakon keresztül
könnyebb deszkán juthatsz csak átkeléshez,
nem itt én nálam, földi tetemestül."
De szólt vezérem: "Cháron, mily beszéd ez?
Igy akarják ott, hol szigoru törvény,
bármit akarnak - és többet ne kérdezz!"
Szőrös orcája hunyászkodva görbén,
a sápadt víz hajósa megjuházott,
csak szeme körül forgott lángos örvény.
Hanem a lankadt s hússal nem ruházott
lelkek, szinük veszitve, felvacogtak,
mikor a rémes szó fülükbe fázott.
Szidták Istent s szülőiket s zokogtak,
szidták a magvat, helyt, időt, a fajtát,
melyből születtek s létre feljutottak.
Aztán sirás közt elhagyván a sajkát,
visszahuzódtak a partra, mely várja
mindazt, ki Isten ellen nyitja ajkát.
Cháron ördög parázs szemekkel állja
el útjokat és visszaintve nyáját,
ki rest, az evezővel taszigálja.
Mint ősszel a levél elhagyja fáját,
egymásután leválva, míg az ág
a földön látja az egész ruháját:
Ádám rossz magva úgy veti magát
egyenkint el a partról, mint madár, ha
meghallja a madarász cselszavát...
És viszi őket a víz szennyes árja
s még nincs idő, hogy túl kompját kikösse
Cháron, emitt már új nép gyűlve várja.
"Fiam" - szólt nyájas mesterem eközbe -
"kik nem békültek Istennel halálig,
minden országból itten jönnek össze
s mindannyi készen átkelésre vár itt,
mert az Igazság sarkantyúzza bölcsen,
hogy minden rettegésük vágyra válik.
Jó lélek itten át nem kelhet egy sem,
azért ha Cháron hozzád szólt mogorván,
már tudhatod, hogy szava mit jelentsen."
Hogy bevégzé, a sötét földek ormán
rengés futott át, hogy a borzalomtul
még most is izzadságban fürdik orcám.
Szellő eredt a könnyes partokon túl
s a szellő vörös villámot cikázott,
amely megfosztott minden tudatomtul
s elestem, mint kit ájulás igázott.

Negyedik ének

A Pokol tornáca

Mély álmom durván szakította széjjel
egy súlyos dörgés, úgy hogy fölütődtem,
mint akit erővel fölráznak éjjel:
s szemem pihenve, föltárul előttem
a táj, s bámulni fektemből felültem,
hogy lássam a helyet, hová vetődtem.
És im, valóban part mögé kerültem:
partjára a fájdalmas völgyü mélynek,
mely dörgéssé gyűjté a jajt körültem.
Mély volt, képmása felleges, nagy éjnek,
belé szögeztem szememet - hiába;
nem láttam semmit, sem végét a térnek.
"Most leszállunk innen a vak világba!" -
kezdé a költő, sápadva, meredten. -
"Elöl megyek: lépj lábaim nyomába."
És én, ki arca színét észrevettem, -
"Hogy jőjjek," - szóltam "mikor az, ki másszor
vigaszom volt, maga is visszaretten?"
És ő felelt: "Itt annyi lélek gyászol,
kínjuk a szánalmat arcomra festi,
melyet te félelemre magyarázol.
Menjünk, mert késés az utat növeszti."
S elindult és az első körbe vitt bé,
mely a nagy mélységet gyürűzni kezdi.
Hiába volt itt hallgatózni többé:
nem sirt hangos nyögés, csak gyenge sóhaj
reszketteté a levegőt örökké.
Kín nélküli fájdalom, csendes óhaj
s bár gyermek, asszony, férfi volt törmérdek,
e nagy tömegben semmi zokogó zaj.
A jó mester szólt hozzám: "Meg se kérded,
mily lelkeket látsz itten? Nos, kivánom,
tudd meg, míg tovább mennél: semmi vétek
nem volt szivükben; ámde, mert a vámon
nem mentek át, mely kapuja hitednek,
érdemük mind megtörik e hiányon.
Mert a kereszténység előtt születtek,
és Istent nem törvény szerint imádták:
és én is tagja vagyok e seregnek!
Csak ily hiány, nem más bün vagy zsiványság
okozta vesztünk, ily hiány okozta,
hogy életünk reménytelen kivánság."
Szava szivemet szorítva kinozta,
látva kivált, hogy hány nagy kincsü szellem
lebeg e Tornácban reményefosztva.
"Mondd meg, mesterem, mondd meg fejedelmem," -
kérdeztem, mert biztos akartam lenni
ama hittel, mely győz kétségek ellen; -
"Ki tudhat-é innen valaki menni
akár maga, akár más érdemével?"
S ő, ki előtt szavam rejtélye semmi,
felelt: "Hogy idejöttem, nem sok évvel
utóbb láttam leszállni egy Erőst,
fején koronás győzelem jelével.
Kivitte Évát s Ádámot, az őst
s Ábel fiuknak és Noénak árnyát
s Mózest, a jámbor, törvényhozó hőst;
Dávid királyt s Ábrahám pátriárkát,
s Izraelt s atyját, s gyermekeit egybe
és Rákhelt, a megszolgált, drága mátkát,
és mást sokat, ki mind a mennybe megy be;
s előttük még - ezt feltárom ma néked -
teremtett lélek nem jutott a Kegybe."
Nem álltunk meg, míg mondta e beszédet:
jártuk az erdőt, árnyak éjjelén át
s szellemektől sűrü sűrüséget.
Nem messze volt, hogy útunk némi célját
érjük a csúcson, mikor lángot láttam,
mely legyőzte a homály egy karéját.
Bár ettől még egy kissé messze jártam,
mégis, noha nem láttam az egészet,
láttam, hogy tisztes nép tanyáz e tájban.
"Te kit magasztal tudomány s müvészet,
kiknek jutott itt kegyből ennyi bőség?
kiket különböztet meg így a végzet?"
S felelt: "Hírnevük tette s a dicsőség,
mely korukból korodba visszacsendül,
hogy megtisztelte őket az erős Ég."
S hallám, hogy egy hang, szellem hangja zendül:
"Tiszteljétek a fenkölt dalnokot!
Elszállott árnya hozzánk visszalendül."
Amint e hang hallgatva elnyugodt,
láttam felém közelgni négy nagy árnyat,
bú s öröm nélkül mindenik nyugodt.
S kezdé jó mesterem: "Ha erre járnak,
nézd meg az elsőt, a kezében szablya
s vezérként követik a többi hármak:
Homérosz ez, költők legmagasabbja,
gúnyos Horác jön ő utána névleg
s Ovidiusz, s Lukánusz, távolabbra.
Ők is velem viselői a névnek,
mellyel ama hang illetett becsülve,
köszöntenek illőn, partján e révnek."
Igy láttam iskoláját összegyülve
a legmagasabb ének mesterének,
ki többi felett sasként száll, repülve.
Most egymással pár szót beszélgetének
- mesterem nyájasan mosolygott ekközt -
s nyájasan fordultak felém a vének.
És megtisztelni engem minden eszközt
megragadtak, maguk közé bevéve,
hogy hatodik lettem ily szellemek közt.
Igy haladtunk a fényesség elébe,
beszélve, ami elhallgatva szebb most,
mint akkor szebb volt hallva és beszélve.
Ős kastély alá ért a kis sereg most,
mely hétszer van kerítve, mint a börtön,
s melyet körűl egy szép kis csörgeteg mos.
Ezen átmentünk, mint a kemény földön;
s átnyitva e bölcsekkel hét kapúkon,
megálltam túl egy réten, üde zöldön.
Itt megakadt szemem nagy férfiúkon
s nőkön, kiknek gyér szavuk zengve szólott,
s lassú szemük elcsüggött mély borúkon.
Innen csoportunk távolabb huzódott.
Értünk magas, nyilt, fényes dombtetőket;
mindent lehetett messze látni jól ott.
Egyenesen a messze zöld mezőket
s mutattak onnan annyi híres árnyat,
hogy most is büszkén mondom: láttam őket!
Láttam Elektrát s kik körötte járnak
Aeneast, Hektort s mint valami héját,
lesni szemét a fegyveres Caesárnak.
Láttam Camillát és Penthesiléiát
és Latinusszal ülni messze tájban
Laviniát, Aeneas királynéját.
Brutust, aki Tarquint elűzte, láttam
s Lukréciát, Júliát, Marciát,
s Cornéliát, és Saladint, magában.
S jobban kinyitva szemem kapuját,
ott láttam ülni a Tudók vezérét,
hol körben ült a Bölcselő Család.
Mind őt csodálák, mind csak őt dicsérék;
láttam közöttük Plátont, Szókratészt,
kik többieknél közelebb kisérék.
Demokritoszt, ki száműzé az észt,
és Empedoklészt, Anaxagorászt,
Thalészt, Heraklitoszt, Diogenészt,
Zenót, s ki leirt minden kvalitást,
Dioszkorideszt: s Linuszt, Orpheusszal
Tulliuszt s Senecát, az etikást;
mérő Euklidészt, Ptolomeusszal
Hippokratészt, Galénuszt, Avicennát
s Avveroëszt a Kommentáriussal.
De mindhiába koptatnám a pennát:
sürgetni már érzem a hosszú témát,
s nem lehet mind leírni, mit a szem lát.
A hatos társaság most kétfelé vált,
más útra vezetett a jó vezér itt,
remegő légért hagytuk el a némát,
s oly helyre értünk, hol semmi se fénylik.

Ötödik ének

A Szerelem halottjai

Igy másba szálltam át az első körből,
kevesebb hely van kerítve e mással
s annál több fájdalom, mely jajba föltör.
Itt Minos, szörnyü fogcsikorgatással
áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek,
itél, parancsol, farkcsavargatással.
Úgy értem, hogy akik bűnre születnek,
elébe jutva, bűnüket kihírlik,
s ő, ismerője minden csunya tettnek,
nézi, pokolnak mely helyére illik
és annyiszor csavarja körbe farkát,
ahányadik pokol, bünére, nyílik.
Mindég előtte népet látni tarkát
s mind hozzá sorban itéletre tart,
szól, hall, aztán útra készíti sarkát.
"Ó, te, kit befogadt e szörnyü part" -
szólt Minos, amint közelébe jöttem,
pihentetvén a szörnyü hivatalt, -
"lásd, hogy jutsz beljebb s kibe bízol itten?
Ne csaljon az meg, hogy a kapu széles."
És szólt vezérem, ki sohase retten:
"Mit zúgsz? Nincs szavad útja végzetéhez:
igy akarják ott, ahol szigoru törvény,
bármit akarnak - és többet ne kérdezz!"
Most kezdődött a mélységből kitörvén
hallani jajgatás; oly helyhez értem,
hol ezer hang sírt, a fület gyötörvén.
Most minden fénytől néma helyhez értem,
mely, mint a tenger a viharba', zúgott,
mint tenger, zúgott, ellenséges szélben.
Pokol szélvésze, mely sohase nyúgodt,
itt örvényében vitt sok béna lelket
s gyötörve őket és forgatva búgott.
Mihelyt csapatjuk az ürhöz közelgett,
vad jajgatásba tört ki s káromolva
Istennek örök erejét, kesergett.
Megtudtam, hogy olyanra háramolna
e büntetés, ki vétkezik a húsban
és kéjt keres, bár abból kára volna.
S mint madarak, ha hűvös és borus van,
telt tág csapatban szállnak, seregélyek,
úgy itt e szélben, zordban, háborusban,
fel és le, tél-túl leng a sok rossz lélek
s mind tudja jól, hogy többé - nem nyugalmat,
de még csak egy kis enyhülést sem ér meg.
S mint búsan szólva szállnak őszi darvak
légben magukból hosszu sort kötözvén:
úgy sírtak itt ez árnyak únt siralmat,
a mondott forgatagban szállva görbén.
És én kérdeztem: "Mester, kik lehetnek,
kiket úgy ostoroz e szennyes örvény?"
És ő felelt: "Vezére e seregnek,
amelyről benned tudni kelt kivánság,
császárnője volt soknyelvű tömegnek.
Míg élt, a bujaságnak járta táncát,
s ezért rendelte: »illik, ami izlik«,
hogy életének kisebbítse gáncsát.
Ez Semiramis, akit tudniillik
férje Ninus hagyott a trónon hátra,
merre ma szultán birodalma nyílik.
Ott jő, kit Aeneásért ölt a máglya,
mert holt Sychaeus ellen élni lázadt,
utána jő a kéjes Kleopátra."
Ott volt Heléna, ki miatt csatázott
ádáz kora, ott volt a nagy Achilles,
kit végre is szerelme leigázott.
Láttam Párist, Tristánt s megannyi híres
árnyat ujjal mutatva, mint kinek
szerelme miatt lett halála véres.
És hallva sorban hogy nevezi meg
költőm a régi daliákat, nőket,
érzém, szememben részvétkönny remeg.
És kezdtem: "Mester, ama szeretőket
hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak
s úgy látszik, a szél viszi könnyen őket."
S felelte: "Lesd ki, mikor erre szállnak,
és kérjed ama szerelem nevében,
amely röpíti őket - erre várnak."
Mihelyt a szél közelre hozta szépen,
szóltam hozzájuk: "Ó, szomoru lelkek,
jertek felénk, ha Más se tiltja épen."
Miként a gerle, melyet vágya kerget,
száll egyenest a légen át az édes
fészek felé s szárnyat vigan emelget:
úgy e szerelmi pár felénk a vészes
légben elválva Dido csapatától
hálával jött a részvevő beszédhez.
"Ó, jóságos lény, nyájasszavu, bátor,
ki eljössz égő legünkbe a földről,
amely még nedves vérünk bíborától:
ha nem volna imánk az égi körtől
elzárva, kérnők, legyen béke rajtad,
ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.
Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,
amig a szél, mint most egy percre, hallgat.
Ott születtünk, ahol a partvidékre
leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,
hogy társaival békét lelne végre.
Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg,
társamat vágyra bujtá testemért, mely
oly csúf halált halt - rágondolni félek.
Szerelem, szeretettnek szörnyű métely,
szivemet is nyilával úgy találta,
hogy látod, itt se hágy keserve még el.
Szerelem vitt kettőnket egy halálba,
ki vérünk ontá, azt Kaina várja."
A gyászos pár ily szavakat kiálta.
S míg hallgaték e gyötröttek szavára,
lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj
s a költő kérdé: "Szivedet mi vájja?"
S felelvén néki, mondtam ekkor: "Ó, jaj!
Hány édes gondolat vihette őket
a kínos útra, mennyi titkos óhaj!"
S újra megszólítám a szenvedőket
s kezdém: "Francesca, bánatod reám oly
érzéseket hoz, hogy a könny erőtet...
De mondd: a sóhajok korában Ámor
hogyan lett megismerni bátorítód,
minő az édes vágy, a kétes mámor?"
És ő felelt: "Nincs semmi szomorítóbb,
mint emlékezni régi szép időre
nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!
De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
vágyunk csiráját, úgy teszek, habozva,
mint aki szól és sír hozzá előre.
Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva,
olvastunk benne Lancelotto rejtett
szerelméről, nem is gondolva rosszra.
Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt;
de főleg egy pont lett, amely megejtett.
Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul,
ez, aki tőlem többet el se válhat,
ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
Igy Galeottónk lett a könyv s irója.
Aznap többet nem olvasánk azontúl."
Amíg az egyik lélek ekként szóla,
a másik zokogott, hogy úgy éreztem
mint akinek elhal egész valója,
és mint valami holttest, földre estem.