József Attila - ELMARADT ÖLELÉS MIATT

ELMARADT ÖLELÉS MIATT József Attila Úgy vártalak, mint a vacsorát este, ha feküdtem s anyám még odajárt. Úgy reméltelek, mint kétségbeesve, hülyén, (még ifjan) hívtam a halált - nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog vagyok, ha most meggondolom a dolgot. De az még ostobább, hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább! Makacs elmúlás tolja a világot maga előtt, mint bányász a szenet, melyet kifejtett, darabokra vágott. De mélyben, egyben él, aki szeret. Milyen tűzvész, miféle kivont kardok káprázata volt, ami visszatartott, hogy míg a hold haladt, nem fogózhattam beléd azalatt? Hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szálltam tehetlen, mint a kövek - s nem is úszhattam a sodorral szembe kedves öledben!... Hol volt az öled? Míg itt hadart s hazudott az óra, te fölbámészkodtál egy dobogóra s a szétterült ütem hálójában remegtél nélkülem. Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen, harisnyádon ha egy szem leszalad! Most szerelmünkből kivált s kellemedben egy ölelés örökre szétszakadt. Az a művész pörölt az elmúlással - tanúskodj néki! De velem, ne mással. Tudd meg már, mi a gond. Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.