IULIUS CAESAR
FELJEGYZÉSEI
A GALL HÁBORÚRÓL
A POLGÁRHÁBORÚRÓL
A jegyzeteket Boronkai Iván és Ürögdi György írta.
TARTALOM
FELJEGYZÉSEK A GALL HÁBORÚRÓL
ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KÖNYV
NEGYEDIK KÖNYV
ÖTÖDIK KÖNYV
HATODIK KÖNYV
HETEDIK KÖNYV
NYOLCADIK KÖNYV
FELJEGYZÉSEK A POLGÁRHÁBORÚRÓL
ELSŐ KÖNYV
MÁSODIK KÖNYV
HARMADIK KÖNYV
JEGYZETSZÓTÁR
FORDÍTOTTA SZEPESSY TIBOR
1. Gallia területe a maga egészében három részre oszlik: egyiket a belgák lakják, másikat az aquitanusok, harmadikat az a nép, amelynek anyanyelvén kelta, a miénken gall a neve. Mindhárom különbözik egymástól, más a nyelvük, mások az intézményeik és törvényeik. A gallokat az aquitanusoktól a Garunna folyó, a belgáktól a Matrona és a Sequana választja el. Valamennyiük közül a belgák a legharciasabbak: ők esnek legtávolabb provinciánk polgárosult jogrendjétől; feléjük járnak legritkábban a kereskedők, és nemigen visznek hozzájuk olyasmit, ami a lélek túlfinomodásához szokott vezetni; s végül, mert tőszomszédai a Rhenuson túl lakó germánoknak, akikkel örökösen háborúznak. Ugyanez az oka, hogy a helvétek meg a többi galliait múlják felül bátorságban; szinte nap mint nap összetűznek a germánokkal, vagy saját földjeiket védelmezik ellenük, vagy ők indítanak hadat amazok földjére.
Az egyik rész, melyet - mint említettük - a gallok birtokolnak, a Rhodanus folyónál kezdődik, és észak felé néz; határai a Garunna folyó, az óceán és a belgák földje, a sequanusok és a helvétek oldalán pedig a Rhenus folyó. A belgák országa a legtávolabbi gall-lakta vidékeknél kezdődik, és a Rhenus alsó folyásáig terjed, északkeleti irányban. Aquitania a Garunna folyótól a Pyrenaeus hegységig és a hispán partokat mosó óceánig nyúlik, északnyugat felé.
2. A helvétek között Orgetorix volt messze a legelőkelőbb és a legtehetősebb. Királyi méltóság után sóvárgott; ezért M. Messala és M. Piso consuli évében összeesküvést szervezett a nemesek között, és rábeszélte törzsét, hogy a nép aprajával-nagyjával együtt hagyják el országukat: bátorság dolgában amúgy is túltesznek mindenkin, semmiség lesz hát egész Galliát hatalmukba keríteni. Annál is könnyebben győzte meg őket, mert a helvétek földjét minden oldalról természetes határok veszik körül: egyik oldalon a rendkívül széles és mély Rhenus folyó, mely a germánoktól választja el a helvéteket, másik oldalon az égbe törő Jura-hegység, mely a helvétek és a sequanusok között húzódik, s végül harmadik irányban a Lemannus-tó és a Rhodanus folyó, mely a mi provinciánkat választja el Helvétiától. Ilyen körülmények között csak korlátozott területen kalandozhattak, és szomszédaik ellen sem egykönnyen viselhettek hadat, ami ezeket a harcias vérmérsékletű embereket igen fájdalmasan érintette; ráadásul úgy vélekedtek, hogy lélekszámukhoz, harci dicsőségükhöz és bátorságukhoz képest nagyon is szűkös földterületet birtokolnak, hiszen hossza mindössze kétszáznegyven, szélessége pedig száznyolcvan mérföld.
3. Ezek az okok és Orgetorix tekintélye megtették hatásukat. Elhatározták, hogy mindent előkészítenek az indulásra: annyi igásállatot és szekeret vásárolnak össze, amennyit csak tudnak, bevetik az összes megművelhető földet, hogy útközben kellő mennyiségű gabonájuk legyen, és megszilárdítják a szomszédaikhoz fűződő békés és baráti kapcsolatokat. Mivel a feladatok végrehajtására két évet elegendőnek tartottak, törvénybe foglalták, hogy a harmadik évben útnak indulnak. A vállalkozás vezetőjévé Orgetorixot választották meg, aki vállalta, hogy személyesen megy el követségbe a szomszédos törzsekhez.
Útja során rávette a sequanus Casticust, Catamantaloedis fiát, hogy ragadja magához törzse felett a királyi hatalmat, melyet őelőtte atyja birtokolt. (Casticus atyja hosszú éveken keresztül uralkodott a sequanusok felett, és a senatustól "a római nép barátja" címet kapta.) Ugyanezt ismételte meg a haeduus Dumnorixnál, Diviciacus testvérénél, aki ez idő tájt vezető szerepet játszott törzsében, és a nép nagyon kedvelte: őt is hasonló kísérletre beszélte rá, sőt leányát is hozzáadta feleségül. Mindkettőjük előtt azt bizonygatta, hogy tervüket egyáltalán nem lesz nehéz végrehajtaniuk: ő hamarosan a főhatalom birtokába jut törzsében, s mivel a helvétek kétségkívül egész Gallia legerősebb törzse, a maga részéről a rendelkezésére álló eszközökkel és hadseregével feltétlenül biztosítani fogja számukra a trónt. Az érvelés hatott: esküvel megpecsételt szövetséget kötöttek, abban a reményben, hogy a királyi hatalom megszerzése után három ilyen erős és hatalmas nép fegyvereivel leigázhatják egész Galliát.
4. A tervet elárulták a helvéteknek. Orgetorixot a törzs szokása szerint arra kötelezték, hogy bilincsbe verten védekezzék. Ha elítélik, büntetésül máglyahalál vár rá. Az ítélethozatal napján Orgetorix összegyűjtötte és a törvényszék elé vezette összes szolgáját és rokonát, mintegy tízezer embert, sőt, odarendelte clienseit és tekintélyes számú adósát is: ezek jelenléte megmentette a felelősségre vonástól. Ám a törzset felháborította a dolog. Fegyverrel igyekeztek érvényt szerezni jogaiknak, s elöljáróik egész sereg embert csődítettek egybe vidékről. Eközben Orgetorix meghalt; mint a helvétek mondják, alapos a gyanú, hogy önkezével vetett véget életének.
5. A helvétek Orgetorix halála után is lankadatlanul kitartottak korábbi tervük mellett, hogy elhagyják földjüket. Mikor úgy érezték, hogy készek az útra, felgyújtották valamennyi - szám szerint vagy tizenkét - városukat, körülbelül négyszáz falut, meg a többi, elszórtan álló lakóházat. Elégették mindazt a gabonaféleséget is, amit nem szándékoztak magukkal vinni, hogy a hazatérésnek még a reményétől is megfosztva, annál elszántabban vállalják a rájuk váró veszélyeket. Azt viszont parancsba adták, hogy ki-ki hozzon el otthonról három hónapra elegendő lisztet. Szomszédaikat, a rauracusokat, a tulingusokat és a latobicusokat rábeszélték, hogy ők is égessék fel városaikat meg falvaikat, és induljanak útnak velük együtt; a boiusokat pedig, akik régebben a Rhenuson túl laktak, majd átköltöztek Noricum földjére, s éppen Noreiát ostromolták, szövetségesül fogadták magukhoz.
6. Mindössze két út állt rendelkezésükre, hogy hazájukból kivonulhassanak. Az egyik a sequanusok vidékén át vezet, a Jura-hegység és a Rhodanus folyó között; ez azonban szűk és nehezen járható, a szekerek még libasorban haladva is csak nagy üggyel-bajjal juthatnak rajta keresztül, s közvetlenül mellette hatalmas hegy emelkedik, úgyhogy maroknyi csapat is megakadályozhatta volna őket a továbbjutásban. A másik út, mely a mi provinciánkon vezet át, sokkal járhatóbb és kényelmesebb, mert a helvétek és a nemrég békénk alá került allobroxok földje között ott folyik a Rhodanus, s a folyón több helyt gázlók vannak. Az allobroxok legtávolabbi, a helvétek országához legközelebb eső városa Genava; innen híd vezetett a helvétekhez. Az allobroxokat - gondolták a helvétek - talán szép szóval is rávehetik, hogy engedjék át őket földjükön, még amúgy sem mutatnak valami nagy rokonszenvet a római nép iránt; ha nem sikerül, fegyveres erővel kényszerítik ki az átjutást.
Mikor az induláshoz már minden készen állt, megjelölték a Rhodanus partjára tervezett gyülekező napját. Ez a nap március 28-a volt, L. Piso és A. Gabinius consuli évében.
7. Mihelyt Caesarnak hírül adták, hogy a helvétek a mi provinciánkon akarnak keresztülvonulni, sietve elhagyta a Várost, és erőltetett menetben indult meg Gallia Ulterior felé. Így érkezett meg Genavába. Minthogy Gallia Ulteriorban mindössze egy legio tartózkodott, megparancsolta, hogy az egész provincia területén állítsanak ki annyi katonát, amennyit csak lehet, s ugyanakkor leromboltatta a genavai hidat.
A helvétek, amint értesültek Caesar megérkezéséről, Nammeius és Verucloetius vezetése alatt törzsük legelőkelőbb embereit küldték hozzá követségbe, azzal az üzenettel, hogy minden rossz szándék távol áll tőlük, pusztán azért akarnak átvonulni a provincián, mert más útjuk nincsen; ehhez kérik Caesar jóváhagyását. Caesar azonban még emlékezett arra, hogy a helvétek egykor lemészárolták L. Cassius consult, megvert seregét pedig iga alatt vonultatták el, ezért úgy vélte, nem szabad teljesítenie a kérést; másrészt jól tudta, hogy ezek az ellenséges érzületű emberek, ha átengedné őket a provincia területén, erőszakos és jogtalan cselekedetektől sem riadnának vissza. Mindamellett időt akart nyerni, míg rendeletére összegyűlnek a katonák; azt válaszolta a követeknek, hogy gondolkodási időre van szüksége, térjenek vissza április idusán, és akkor adják elő kívánságukat.
8. Időközben a rendelkezésére álló legióval és a provinciából gyülekező katonákkal tizenkilenc mérföld hosszúságban tizenhat láb magas falat és előtte árkot húzatott, a Rhodanus folyóba ömlő Lemannus-tótól egészen a sequanusokat és helvéteket elválasztó Jura-hegységig. Mihelyt a sánc elkészült, védőőrséget vezényelt melléje és az őrállomásokat is megerősítette, hogy annál könnyebben verhesse vissza a helvéteket, ha akarata ellenére mégis megkísérelnék az áthatolást. Amikor elérkezett a követekkel megbeszélt nap, és azok újra elébe járultak, kijelentette nekik, hogy a római nép, hagyományos szokásaihoz híven, senkinek sem ad utat a provincián át: ha pedig erőszakkal próbálkoznának, vissza fogja őket verni. A reményükben csalódott helvétek egymáshoz kötözött bárkákon, nagyszámú, sebtében összetákolt tutajon, vagy - ahol a Rhodanus medre a legsekélyebb volt - a gázlókon igyekeztek átkelni, egyesek fényes nappal, legtöbben éjszaka. Csakhogy a védőművek katonáinak ellentámadásai és hajítófegyverei mindannyiszor megállították őket: végül fel is hagytak a próbálkozással.
9. Egyetlen út maradt: az, amelyik a sequanusok földjén vezetett keresztül. Ez azonban szűk volt, a sequanusok beleegyezése nélkül nem használhatták. Mivel saját erejükből nem tudták őket megnyerni maguknak, követeket küldtek a haeduus Dumnorixhoz, hogy az ő közbenjárásával eszközöljék ki a sequanusok engedélyét. Dumnorix ugyanis népszerűsége és bőkezűsége miatt nagy befolyással rendelkezett a sequanusok között, s a helvétekhez is baráti kapcsolat fűzte, mert honfitársnőjüket, Orgetorix leányát vette feleségül. Dumnorix királyi hatalomra vágyódott, a fennálló rend megváltoztatása volt a célja, és szeretett volna szolgálataival minél több törzset lekötelezettjévé tenni: vállalta hát a megbízatást. Kieszközölte a sequanusoktól, hogy engedjék át földjükön a helvéteket, s azt is elintézte, hogy majd túszokat váltanak: ez lesz a biztosíték, hogy a sequanusok nem gördítenek akadályt a helvétek útjába, a helvétek pedig áthaladásuk alatt minden erőszakosságtól és jogtalanságtól tartózkodnak.
10. Caesarnak jelentették, hogy a helvétek a sequanusok és a haeduusok földjén keresztül szándékoznak eljutni a santókig. Ez a törzs a tolosaiakétól nem messze él, s Tolosa már a mi provinciánkban fekszik. Caesar átlátta, milyen nagy veszélybe sodródik a provincia, ha a helvétek terve sikerül: harcias, a római nép iránt ellenséges érzelmű törzs kerül a provincia természetes határoktól nem óvott, gabonában gazdag vidékének közvetlen közelébe. Ezért az általa építtetett erődítmények parancsnokságát legatusára, T. Labienusra ruházta, ő maga pedig sietve Italiába ment. Ott felállított két legiót, hozzájuk csatolt még három másikat, melyek Aquileia környékén téli táborukban időztek, s ezt az öt legiót a legrövidebb úton, az Alpokon keresztül Gallia Ulteriorba vezette. A hegyek között a ceutrók, a graiocelusok és a caturixek megszállták a magaslatokat, és igyekeztek megakadályozni a sereg továbbjutását. Caesar azonban több összecsapásban győzelmet aratott felettük, s hét nappal azután, hogy Ocelumból, Gallia Citerior utolsó városából elindult, Gallia Ulteriorba, a vocontiusok földjére érkezett. Innen az allobroxokhoz, az allobroxoktól pedig a segusiavusokhoz vezette seregét: a Rhodanuson túl ez a törzs lakik legközelebb a provincia határaihoz.
11. A helvétek eközben már átjutottak a szoroson, át a sequanusok területén, megérkeztek a haeduusokhoz, s éppen az ő földjeiket pusztították. A haeduusok nem tudták magukat és javaikat megvédeni. Segélykérő követeket menesztettek Caesarhoz: mindig jó szolgálatokat tettek a római népnek, nem érdemlik meg hogy úgyszólván a római seregek szeme láttára elpusztítsák földjeiket, rabságba hurcolják gyermekeiket és bevegyék városaikat. Ugyanakkor a haeduusokkal rokon és baráti viszonyban élő ambarrusok is arról értesítették Caesart, hogy földjeiket végigpusztították, sőt már városaikat is csak nagy nehezen tarthatják az ellenség támadásaival szemben. Az allobroxok, akiknek falvaik és birtokaik voltak a Rhodanuson túl, szintén Caesarhoz menekültek, és elpanaszolták, hogy letarolt földjükön kívül nem maradt egyebük. A történtek hatására Caesar úgy döntött, hogy nem várja be, míg a helvétek, a szövetségesek javait földúlva, santo földre érnek.
12. A haeduusok és a sequanusok földjét az Arar folyó szeli át, mely a Rhodanusba torkollik, s olyan hihetetlenül lassú a sodra, hogy puszta szemmel el sem lehet dönteni, merrefelé folyik. Ezen keltek át a helvétek, egymáshoz kötözött tutajokon és bárkákon. Mikor Caesar felderítői útján tudomást szerzett arról, hogy a helvétek háromnegyed része már átjutott az Araron, körülbelül negyedrészük viszont még a folyó innenső partján vesztegel, éjfél után három legióval elindult a táborból, és rajtaütött azokon, akik az átkelésre várakoztak. A málhákkal túlterhelt, támadásra egyáltalán nem számító helvétek zömét lekaszabolták; a többiek elmenekültek, és a szomszédos erdőségekben rejtőztek el. A megvert helvétek az úgynevezett Tigurinus körzethez tartoztak: a helvét törzs ugyanis négy "körzet"-re oszlik.
Ennek a körzetnek a lakói ölték meg L. Cassius consult, ők hajtották át iga alatt a seregét is, mikor atyáink idejében elhagyták hazájukat. Így aztán - akár véletlenül, akár a halhatatlan istenek akaratából - a helvét törzsnek az a része bűnhődött meg elsőnek, amelyik a római népre oly súlyos csapást mért. És Caesar ezúttal nemcsak a közösség sérelmét torolta meg, hanem a magáét is, mert apósának, L. Pisónak a nagybátyját, L. Piso legatust szintén a Tigurinusok ölték meg, mégpedig ugyanabban a csatában, ahol Cassiust.
13. Az ütközet után Caesar hidat veretett az Araron, és átvezette rajta seregét, hogy üldözőbe vehesse a megmaradt helvét csapatokat. Villámgyors megjelenése nagy riadalmat keltett a helvétek között, s mikor megtudták, hogy az átkelés lebonyolításához, ami tőlük húsznapi megfeszített munkát követelt, neki mindössze egy napra volt szüksége, követeket menesztettek hozzá. A követséget az a Divico vezette, aki a Cassius ellen vívott csatában a helvét sereg parancsnoka volt. Divico a következőket mondta Caesarnak:
Ha a római nép hajlandó a helvétekkel békét kötni, a helvétek oda vonulnak, ahová Caesar rendeli, és ott telepednek meg, ahol Caesar akarja. Ám ha eltökélt szándéka, hogy folytatja ellenük a háborút, jusson eszébe a római népet ért hajdani vereség és a helvétek ősi vitézsége. Ne tartsa valami nagy dicsőségnek, és őket se becsülje le azért, hogy sikerült meglepetésszerűen lerohannia egyetlen körzet lakóit, akiknek folyón átkelt társaik nem siethettek segítségükre: ők azt tanulták atyáiktól és őseiktől, hogy ne orvul támadjanak, ne fondorlatokkal igyekezzenek eredményt elérni, hanem bátorságukkal. Vigyázzon hát Caesar, hogy az a hely, ahol megálltak, ne a római nép újabb vereségéről, hadserege felkoncolásáról kapja nevét, vagy arra emlékeztessen.
14. Caesar így felelt neki:
Egy pillanatig sem kétséges előtte, mi a teendője: élénken élnek emlékezetében a helvét követektől felemlegetett események, s ezekre annál is ingerültebben gondol, mert megtörténtükért egyáltalán nem a római nép a felelős. Hiszen ha a rómaiak tudatában lettek volna, hogy valami jogtalanságot követtek el, játszva foganatosíthattak volna megfelelő óvintézkedéseket; de éppen az okozta vesztüket, hogy semmi olyan tettükről nem tudtak, melynek következményeitől félniük kellett volna, az ok nélküli félelem pedig nem kenyerük. És ha hajlandó lenne is fátylat borítani a régi sérelmekre, vajon feledhetné-e a legfrissebb sérelmeket: azt, hogy tilalma ellenére megkíséreltek áttörni a provincián, és hogy zaklatták a haeduusokat, ambarrusokat, allobroxokat? Elhatározását az is megerősíti, hogy olyan fennen dicsekednek győzelmükkel, s hogy még csodálkoznak, miért maradtak jogtalanságaik hosszú időn keresztül megtorlatlanul. De hát a halhatatlan istenek általában nem sietnek a büntetéssel, hagyják, hogy azok, akikre vétkeikért le akarnak sújtani, ideig-óráig büntetlenül, jólétben éljenek, aztán sorsuk hirtelen megváltoztatásával még keményebben sújtanak le rájuk. Mindettől eltekintve, ha a helvétek túszokat adnak neki, bizonyságául annak, hogy ígéreteiket teljesíteni fogják, másrészt ha kárpótolják a haeduusokat, a haeduusok szövetségeseit és az allobroxokat az elszenvedett károkért, akkor békét köt velük.
Divico ezzel válaszolt:
A helvétek azt tanulták őseiktől, hogy túszokat sose adjanak, mindig csak szerezzenek; erre maga a római nép lehet a tanú. Válasza után Divico eltávozott.
15. Következő nap a helvétek felkerekedtek táborhelyükről. Hasonlóképpen cselekedett Caesar is, és előreküldte teljes, négyezer főnyi lovasságát, melyet a provincia területén, meg a haeduusok és szövetségeseik közül soroztatott be: nekik kellett szemmel tartaniuk, merre veszi útját az ellenség. A lovasok a kelleténél nagyobb hévvel követték az utóvédet, számukra kedvezőtlen terepen össze is csaptak a helvét lovassággal, s a mieink közül néhányan elestek. A helvéteket fellelkesítette az összecsapás, hiszen ötszáz lovasuk hatalmas túlerőben levő lovasságot futamított meg; mind merészebben szálltak szembe velük, s utóvédjük időnként megtámadta csapatainkat. Caesar nem engedte katonáit harcba bocsátkozni, egyelőre beérte azzal, ha megakadályozhatja az ellenséget a rablásban, pusztításban és az élelmiszerek beszerzésében. Így vonultak körülbelül tizenöt napig: az ellenséges utóvédet legfeljebb öt-hat mérföld választotta el a mi elővédünktől.
16. Közben Caesar nap mint nap követelte a haeduusoktól a hivatalosan megígért gabonaszállítmányt. A hideg éghajlat miatt ugyanis nemcsak a vetések nem értek még be (Gallia, mint előbb említettem, északi fekvésű), de megfelelő takarmánykészlet sem állott rendelkezésére; annak a gabonának pedig, melyet az Arar folyón, hajókon szállíttatott maga után, nem nagyon vehette hasznát, mert a helvétek útjuk során elhagyták az Arar vidékét, s tőlük nem akart elszakadni. A haeduusok egyik napról a másikra halasztották a dolgot, erősködtek, hogy a gabonát már összehordták, úton van, hamarosan megérkezik. Mihelyt Caesar észrevette, hogy egyre csak hitegetik, és közeleg a nap, mikor élelmiszert kell osztania katonáinak, összehívta a haeduusok vezetőit. Sokan időztek táborában, így Diviciacus és Liscus; Liscus volt legfőbb tisztviselőjük, az úgynevezett vergobretus, akit évenként választanak meg, és aki honfitársai között élet-halál ura. Caesar súlyos vádakkal illette őket: nem tud gabonát vásárolni, lábon álló gabonát sem foglalhat le; igen nehéz helyzetben van, egészen közel az ellenséghez, s bár nagyrészt az ő kérésüknek engedve vállalta a hadjáratot, mégsem támogatják. Sőt, sokkal keményebb szemrehányást tett nekik: azt, hogy rútul cserbenhagyták.
17. Caesar beszédének hatására Liscus végül is felfedte, amit eddig elhallgatott:
Vannak néhányan, akiknek túlságosan nagy a tekintélyük a nép előtt: semmi tisztséget nem viselnek, szavuk mégis többet nyom a latban, mint a tisztségviselőké. Az ő aljas, bujtogató beszédeik riasztották el a népet attól, hogy a vállalt gabonamennyiséget beszolgáltassa: ha már Galliában nem a haeduusoké a vezető szerep - jelentették ki -, akkor inkább gallok, mint rómaiak előtt hajtsanak fejet, mert az egy percig sem kétséges, hogy a rómaiak, mihelyt sikerült a helvéteket legyőzniük, a többi gall törzzsel együtt a haeduusokat is megfosztják majd a szabadságuktól. Ugyancsak ők árulják el az ellenségnek a rómaiak terveit, és mindazt, ami a táborban történik. Ő, Liscus, tehetetlen velük szemben. Mi több, bár az imént, mikor Caesarnak jelentést tett, pusztán kötelességét teljesítette, azt is csupán felszólításra, tudva tudja, hogy az életével játszik. Ez volt az oka annak is, hogy ilyen hosszú ideig hallgatott.
18. Caesar sejtette, hogy Liscus szavai Dumnorixra, Diviciacus testvérére vonatkoznak, de nem akarván a dolgot többek jelenlétében feszegetni, rövidesen elbocsátotta a tanácskozás résztvevőit. Egyedül Liscust tartotta magánál, s négyszemközt kérdezte ki arról, amit a tanácskozáson mondott. Liscus most már nyíltabban és határozottabban mert nyilatkozni. Ugyanebben az ügyben Caesar titkon másokat is kifaggatott, s úgy találta, hogy Liscus állításai megfelelnek a valóságnak:
Igen, Dumnorix az illető - mondták -, mindenre elszánt, bőkezűsége folytán felettébb népszerű férfi, lelkes híve a fennálló rend megváltoztatásának. Hosszú éveken keresztül bérelte a haeduusok vámjainak és összes többi adójának beszedési jogát, mégpedig potom összegért, mert ha ő tett javaslatot a bérleti összegre, senki sem merészkedett ellenajánlattal előállni, ily módon tetemesen gyarapította családi vagyonát, és elegendő pénzt harácsolt össze ahhoz is, hogy honfitársait ajándékokkal tömhesse. Saját költségén tekintélyes létszámú állandó lovas testőrséget tart fenn, és befolyása nemcsak hazájában, hanem a szomszédos törzseknél is igen nagy. Ennek a befolyásnak érdekében adta feleségül anyját egy igen előkelő és tehetős biturix férfihoz, ezért vett ő maga helvét nőt feleségül, s ezért házasította ki anyaági nővérét és unokahúgait is más törzsekbe. A helvéteket a rokoni kapcsolatok miatt pártolja és támogatja, Caesart és a rómaiakat viszont gyűlöli, már csak egyéni okoknál fogva is, mégpedig azért, mert megjelenésük óta csökkent a hatalma, testvére, Diviciacus ellenben visszaszerezte régi befolyását és tekintélyét. Ha a rómaiak vállalkozása balul üt ki, Dumnorixnak minden reménye megvan arra, hogy a helvétek segítségével elnyerje a királyi méltóságot; mindaddig azonban, amíg a római nép hatalma töretlen, nemcsak a királyságnak, hanem jelenlegi tekintélyének is búcsút mondhat.
Kérdezősködései során Caesar azt is megtudta, hogy a néhány nappal előbb lezajlott, kedvezőtlen kimenetelű lovas összecsapásban Dumnorix és lovasai futamodtak meg először (annak a lovas segédcsapatnak, melyet a haeduusok Caesarhoz küldtek, éppen Dumnorix volt a parancsnoka): az ő menekülésük keltett zavart a többi lovas között.
19. A gyanút, melyet ezek az értesülések keltettek, kézzelfogható tények erősítették meg: Dumnorix vezette át a helvéteket a sequanusok földjén; ő intézte a két nép között a túszok kicserélését; mindezt nem csupán Caesar és a törzs felhatalmazása nélkül, hanem egyenesen a hátuk mögött cselekedte; s végül: a haeduusok legfőbb tisztviselője vádolta be őt. Caesar éppen elegendő okot látott arra, hogy akár maga személyesen vonja felelősségre Dumnorixot, akár törzsétől követelje megbüntetését. Csakhogy mindezeknek a meggondolásoknak ellene mondott valami. Dumnorix testvére, Diviciacus - meggyőződhetett róla - feltétlen híve volt a római népnek, igaz jóindulatot tanúsított iránta, hűségben, igazságérzetben, mérsékletességben alig akadt hozzá fogható: attól tartott, hogy Dumnorix megbüntetésével érzékeny sebet ejt Diviciacus érzelmein. Így aztán, még mielőtt egy lépést is tett volna, magához hívatta Diviciacust, és a mindennapos érintkezésben alkalmazott tolmácsokat elküldve, C. Valerius Procillusnak, Gallia provincia egyik vezető emberének közvetítésével folytatott vele beszélgetést; Procillus jó barátja volt és teljes bizalmát élvezte. A beszélgetés folyamán Caesar feltárta Diviciacus előtt, mit mondtak Dumnorixról a gallok tanácskozásán, melyen maga is részt vett, beszámolt arról, ki-ki négyszemközt hogyan nyilatkozott róla; végül kérve kérte őt, ne vegye szívére, ha szabályos kihallgatás után maga bünteti meg, vagy honfitársaival ítélteti büntetésre.
20. Diviciacus sírva fakadt, átölelte Caesart, úgy könyörgött, hogy ne lépjen fel nagyon szigorúan fivérével szemben:
Tudja jól, hogy a vád igaz, s ez senkinek sem okoz akkora fájdalmat, mint éppen neki: hiszen hajdan, mikor már nagy tekintélye volt hazájában és egész Gallia területén, ő emelte mind magasabbra a fiatal, alig ismert Dumnorixot, s lám, öccse a maga hatalmával és vagyonával mégis az ő tekintélyét igyekszik csökkenteni, sőt hovatovább az életét is veszélyezteti. A testvéri szeretet azonban mérsékletre inti, s másrészről tartania kell a közvéleménytől is: ha Caesar túlontúl szigorúan jár el Dumnorixszal szemben, senki sem fogja elhinni, hogy ez nem az ő személyes kívánságára történt, akit olyan szoros baráti kapcsolat fűz Caesarhoz; az lesz a következménye a dolognak, hogy a gallok rokonszenve teljesen elfordul tőle.
Diviciacus hosszan, könnyes szemmel könyörgött Caesarnak. Caesar megszorította a jobbját, vigasztalta, és arra kérte, ne is szóljon többet: oly nagyra becsüli őt, hogy kívánságára, közbenjárására hajlandó a Rómát ért jogtalanságtól és egyéni sérelmétől eltekinteni. Ezután magához hívatta Dumnorixot, és bátyja jelenlétében közölte vele, mit kifogásol a magatartásában; elmondta, mi jutott tudomására, mivel vádolták meg honfitársai; figyelmeztette, hogy a jövőben semmiféle gyanúra ne adjon okot; s végül biztosította őt, hogy testvére, Diviciacus kedvéért megbocsátja a történeteket. Aztán őröket rendelt Dumnorix mellé, hogy megtudhassa, mit tesz, kikkel érintkezik.
21. Ugyanaznap a felderítők hírül hozták, hogy az ellenség egy hegy lábánál pihent meg, nyolc mérföldre a római tábortól. Caesar járőrt küldött, fürkésszék ki, milyen és mekkora a hegy, hogyan és milyen irányból lehet megmászni. A katonák visszatérve jelentették, hogy a feladat könnyű. Ekkor Caesar parancsot adott T. Labienus, propraetori rangban levő legatusnak, hogy vegyen maga mellé vezetőül olyan katonákat, akik az utat már ismerik, és éjfél felé két legióval szállja meg a hegytetőt; egyben részletesen elmagyarázta neki, mi a haditerve. Ö maga éjfél után indult el az ellenség felé, ugyanazon az úton, melyen előzőleg azok haladtak, mégpedig úgy, hogy egész lovasságát a sereg élére rendelte. A felderítőket P. Considius vezetésével küldte előre, aki L. Sulla, majd M. Crassus seregében szolgált, és igen tapasztalt katonának ismerték.
22. Hajnaltájt Labienus már megszállva tartotta a hegytetőt, s Caesart is legfeljebb másfél mérföld választotta el az ellenséges tábortól, anélkül hogy a helvétek (mint később a foglyok vallomásaiból kiderült) akár az ő, akár Labienus előnyomulását megneszelték volna. Ekkor Considius Caesarhoz vágtatott: jelentette, hogy a hegyet, melynek elfoglalására Labienust kiküldötte, az ellenség tartja birtokában; felismerte a gall fegyvereket és hadijelvényeket. Caesar tüstént a szomszédos dombra vonult, és csatasorba állította csapatait. Labienus viszont a hegy elfoglalása után a mieink megérkezésére várt; nem indította meg a támadást, mert Caesar parancsa szerint mindaddig nem volt szabad harcba bocsátkoznia, míg az ő csapatai fel nem bukkannak az ellenség tábora előtt, hogy a helvéteket egyszerre két oldalról érje támadás. Lassanként a nap nagy része eltelt. Végre Caesar megtudta felderítőitől, hogy a hegytetőt az ő katonái tartják megszállva, a helvétek tábort bontottak, s hogy Considius félelmében olyat jelentett, amit nem látott, csak látni vélt. Aznap tehát a szokott távolságban követte az ellenséget, és három mérföldre az ő táboruktól táborozott le.
23. Már csak két nap volt hátra addig az időpontig, amikor gabonát kellett osztani a seregnek; ezért Caesar másnap elhatározta, hogy gondoskodik az utánpótlásról. Mivel Bibrax, a haeduusok legnagyobb és leggazdagabb városa alig tizennyolc mérföldre feküdt, elkanyarodott a helvétektől, és Bibrax felé vette útját. A hadmozdulatot L. Aemiliusnak, a gall lovasok egyik decuriójának szökevény rabszolgái hírül adták az ellenségnek. A helvétek nyilván úgy vélekedtek, hogy a rómaiak félelmükben szakadnak el tőlük (ami annál is hihetőbbnek látszott, mert előző nap nem bocsátkoztak velük harcba, holott a magaslatok az ő kezükben voltak), vagy talán azt remélték, hogy elvághatják a római sereget az élelmiszer-utánpótlástól; mindenesetre változtattak tervükön, visszafordultak, és üldözni, zavarni kezdték utóvédcsapatainkat.
24. Mikor Caesar észrevette, mi a szándékuk, seregével a közeli dombra vonult, lovasságát pedig hátravezényelte, hogy tartóztassa fel a támadó ellenséget. Közben a domboldal közepén hármas csatarendbe állította négy veteránlegióját, föntebb, a háta mögött viszont a legutóbb Gallia Citeriorban szervezett két legiót és a segédcsapatokat helyezte el, úgyhogy végül az egész domb megtelt katonáival. Ugyanakkor a málhát egy helyre hordatta, és parancsot adott a tetőn állomásozó csapatoknak, hogy ezt a helyet erősítsék meg. A helvétek, akik valamennyi szekerükkel követték Caesart, összes felszerelésüket egy helyen halmozták fel, s miután sűrű csatasoraik visszaszorították lovasságunkat, phalanxot alkotva közeledtek első soraink felé.
25. Caesar előbb a maga paripáját vezettette el, majd a tisztjeiét is, hogy valamennyien egyenlő részt vállaljanak a csata veszélyeiből, és a menekülésnek még a reményét is elvegye; aztán övéit buzdítva jelt adott az ütközet megkezdésére. Katonáink magasról lehajigált dárdái itt is, ott is könnyen rést ütöttek a phalanxon, s mihelyt a phalanx felbomlott, kivont karddal rohamra indultak ellene. A gallokat nagyon gátolta a harcban, hogy egyetlen dárda sokszor több pajzsot is átütött és egymáshoz szegezett. Ilyenkor a vashegy meggörbült, tehát nem ránthatták ki, s mozgásában akadályozott bal kezük így félig-meddig harcképtelenné vált. Többen megelégelték bal karjuk ide-oda ráncigálását, inkább eldobták a pajzsot, és fedetlen testtel küzdöttek tovább. A sebektől borított, holtfáradt ellenség végül meghátrált, lassan elkezdett visszavonulni a körülbelül egy mérföldnyi távolságban emelkedő hegy felé. Ezt el is foglalták. Katonáink mindenütt a nyomukban. Egyszer csak az ellenséges sereg utóvédje, a leghátul elhelyezett mintegy tizenötezer boius és tulingus harcos jobb felől rajtaütésszerűen megtámadta a mieinket. Ennek láttán azok a helvétek, akik a hegytetőre húzódtak vissza, ismét szembefordultak velünk, és megint felvették a harcot. A római csapattest kétfelé oszlott, más-más irányba vitték a sasokat: az első és második hadsor igyekezett elhárítani, a harmadik pedig a frissiben érkező ellenséges alakulattal szállt szembe.
26. Mindkét fronton hosszú ideig és elkeseredetten folyt a küzdelem. De a mieink rohamainak az ellenséges csapatok nem tudtak huzamosabban ellenállni: egy részük, mint korábban, a hegytetőre hátrált, a többiek a szekerekhez és a málhához húzódtak vissza; menekülő ellenséget azonban az egész idő alatt nem láthatott senki, bár a küzdelem kora délutántól szürkületig tartott. A málha körül még jóval a sötétedés után is folyt a harc, a gallok elsáncolták magukat szekereik mögé, és a magasból hajítófegyverekkel árasztották el felfelé kapaszkodó katonáinkat: a matarákat és tragulákat sokan egyenesen a kocsikerekek közül eregették a mieinkre, s többeket közülük megsebesítettek. Hosszú tusa után a mieink elfoglalták a málhatábort, ahol Orgetorix leánya és egyik fia is fogságba esett.
Az ütközetből körülbelül százharmincezer gall menekült meg ép bőrrel. Az éjszaka hátralevő óráiban megállás nélkül meneteltek, nem szakították meg útjukat egy percre sem, s negyednapon elérték a lingók földjét. A mieink nem gondolhattak az üldözésükre, mert három napon keresztül a sebesültek ápolása és a halottak elföldelése kötötte le minden idejüket. Caesar azonban követei útján levelet juttatott el a lingókhoz, hogy ne támogassák a helvéteket, se élelmiszerrel, se más egyébbel, különben ugyanúgy bánik majd velük is. Ő maga csak három nap múlva indult el seregével a helvétek után.
27. A helvétek készletei teljesen kimerültek, kénytelenek voltak követeket küldeni Caesarhoz, hogy tárgyalásokat kezdjenek vele megadásuk ügyében. A követek úton találták őt, a lábához borultak, és könnyes szemmel, könyörögve kértek békét. Caesar megparancsolta, hogy ott várják be jövetelét, ahol vannak. A helvétek engedelmeskedtek. Mikor Caesar odaért, azt követelte tőlük, hogy adjanak túszokat, fegyvereiket és a hozzájuk átszökött rabszolgákat pedig szolgáltassák ki neki. Másnap, míg ezek kiválasztása és összegyűjtése folyt, az úgynevezett Verbigenus körzet hatezer embere napszálltakor elhagyta a helvét tábort, és megindult a Rhenus folyó irányába, a germánok földje felé. Talán attól féltek, hogy fegyvereik átadása után halál vár rájuk, de lehetséges, hogy a szabadulás reménye ösztökélte őket: nyilván úgy gondolták, hogy a meghódolt helvétek tízezrei között szökésük egy ideig titokban marad, sőt egyáltalán fel sem tűnik.
28. Mikor Caesar értesült a dologról, szigorú felszólítást küldött azokhoz a törzsekhez, melyek területén a Verbigenusok áthaladtak: ha nem akarnak gyanúba keveredni, fogdossák össze, és vezessék hozzá a szökevényeket. A visszaküldött Verbigenusokkal ellenséget megillető módon bánt, a többieknél, mihelyt kiszolgáltatták a túszokat, a fegyvereket és a szökevényeket, elismerte a behódolás tényét. A helvéteknek, tulingusoknak és latobicusoknak parancsot adott, hogy térjenek vissza hazájukba, ahonnan elindultak, s mivel ott a vetések elpusztítása folytán mindannyiukat az éhhalál fenyegette, rendeletére az allobroxok megfelelő mennyiségű gabonával látták el őket; egyúttal megparancsolta, hogy építsék újjá felgyújtott városaikat és falvaikat. Elsősorban azért rendelkezett így, hogy az a terület, melyet a helvétek elhagytak, ne maradjon lakatlan; nem akarta, hogy a kitűnő termőtalaj miatt a Rhenuson túl lakó germánok saját földjükről a helvétekére költözzenek, s ezáltal Gallia provincia és az allobroxok közvetlen szomszédai legyenek. Ami a boiusokat illeti, a haeduusok e törzs közismerten kiváló katonai erényeire hivatkozva azzal a kéréssel fordultak hozzá, hogy saját földjükön adhassanak nekik letelepedési helyet. Caesar beleegyezett; engedélyével a haeduusok földet adtak a boiusoknak, sőt később ugyanazokban a jogokban és kiváltságokban is részesítették őket, melyeket maguk élveztek.
29. Caesarnak átnyújtottak egy sereg, görög nyelvű feljegyzésekkel telerótt írótáblát, melyek a helvétek táborából kerültek elő. A táblákon pontosan fel volt tüntetve, hány fegyverforgató férfi, hány gyermek, aggastyán és nő hagyta el hazáját. Eszerint a kivonulásban összesen kétszázhatvanháromezer helvét, harminchatezer tulingus, tizennégyezer latobicus, huszonháromezer rauracus és harminckétezer boius vett részt, vagyis egészében háromszázhatvannyolcezer fő, közülük körülbelül kilencvenkétezer fegyverforgató férfi. Caesar utasítására megszámlálták azokat is, akik visszatértek otthonukba: ezek száztízezren voltak.
30. Miután a helvétek ellen folytatott hadjárat befejeződött, a törzsek vezető emberei személyében csaknem egész Galliából követek sereglettek Caesarhoz, hogy jókívánságaikat tolmácsolják:
Tudják ők jól, hogy hadjáratával csak a római nép régi sérelmeiért állt bosszút a helvéteken, de a megtorlás legalább annyi hasznot hajtott Galliának, mint a római népnek; hiszen a bőségben élő helvétek olyan szándékkal hagyták el otthonukat, hogy megtámadják és leigázzák egész Galliát, aztán Gallia sok-sok vidéke közül kiválasszák maguknak a legtermékenyebbnek és letelepedésre a leginkább alkalmasnak látszó helyet, a többi törzset pedig adófizetőikké tegyék.
Végül kérték, hogy Caesar jóváhagyásával kijelölhessenek egy napot, amikor egész Galliából összegyűlhetnek tanácskozásra, mert volna néhány kívánságuk, melyet szeretnének közös megegyezéssel elébe terjeszteni. Mihelyt Caesar megadta az engedélyt, kitűzték a tanácskozás napját, és mindegyikük esküvel kötelezte magát, hogy az ott elhangzottakról nem beszél, csak ha erre közös megegyezéssel felhatalmazást kap.
31. Mikor a tanácskozás véget ért, a törzsek vezető emberei (ugyanazok, akik már korábban is jártak Caesarnál) ismét elébe járultak, és kérték, engedje meg, hogy tanúk nélkül tárgyalhassanak vele, olyan ügyben, mely számukra és mindannyiuk számára egyaránt életbe vágóan fontos. Caesar beleegyezett. Valamennyien sírva borultak a lábához: éppen annyira őszinte vágyuk és törekvésük az, hogy közlendőjük titokban maradjon, mint az, hogy Caesar teljesítse a kívánságaikat, mert ha nem marad titokban, amit elmondanak, a legnagyobb veszélyeknek néznek elébe. Aztán a küldöttek nevében a haeduus Diviciacus kezdett beszélni:
Egész Galliában két hatalmi csoport van, egyiket a haeduusok, másikat az arvernusok irányítják. A két törzs már hosszú ideje versengett az elsőségért, mikor egyszer csak az arvernusok és a sequanusok zsoldjukba fogadták a germánokat. Először mintegy tizenötezer germán kelt át a Rhenuson, ám az idő múltával ezek a barbár vademberek nagyon megkedvelték a gall földet, a gallok jómódú életét, és egyre többen jöttek át: jelenleg Gallia területén vagy százhúszezerre tehető a számuk. A haeduusok és clienseik nemegyszer összemérték velük a fegyvereiket, de vereséget szenvedtek, és súlyos veszteséggel hagyták el a küzdőteret: egész nemességük, egész senatusuk, összes lovasuk ottveszett. A sok balszerencsés kimenetelű ütközet megtörte az erejüket. Ők, akiket vitézségük és a római néphez fűződő baráti és szövetségi viszony mindaddig a legelső hatalommá tett Galliában, kénytelenek voltak országuk legjobbjait túszokként átadni a sequanusoknak, sőt esküvel kellett kötelezni magukat arra, hogy sem a túszokat nem követelik vissza, sem a római néphez nem folyamodnak segítségért, hanem ellenszegülés nélkül elfogadják a sequanusok uralmát és vezető szerepét. A haeduusok közül egyes-egyedül őt, Diviciacust nem lehetett rábírni, hogy letegye a hűségesküt, és gyermekeit túszokul szolgáltassa ki. Ezért menekült el hazájából, és mehetett Rómába is, a senatushoz, hogy segítséget kérjen, hiszen ő volt az egyetlen haeduus, akit sem eskü, sem túszok nem kötöttek... A győztes sequanusok azonban rosszabbul jártak, mint a megvert haeduusok: Ariovistus, a germánok királya megvetette a lábát földjükön, elfoglalta a sequanus földterület egyharmadát, ami Gallia legtermékenyebb része, sőt a minap kiutasította őket a másik egyharmadból is, azzal az indokkal, hogy néhány hónapja a harus törzs huszonnégyezer tagja érkezett hozzá, és a jövevények számára letelepedési helyet kell teremtenie. Egy-két év múlva eljön az idő, mikor kiűzik Galliából az összes gallt, és a germánok mind átkelnek a Rhenuson, mert a gall föld összehasonlíthatatlanul jobb a germánnál, meg az itteni életmód is sokkal kellemesebb, mint az övék. Ariovistus pedig azóta, hogy az Admagetobriga mellett vívott ütközetben egyszer legyőzte a gall csapatokat, gőgös és kegyetlen kényúr módjára viselkedik; a legelőkelőbb családok gyermekeit követeli túszul, s ezeket elrettentő példaképpen ezernyi gyötrő kínzásnak veti alá, mihelyt valami nem az ő akarata, nem az ő szeszélye szerint történik. Barbár, ingerlékeny, mindenre elszánt ember Ariovistus, lehetetlen tovább tűrni az uralmát. Ha Caesar és a római nép nem ad segítséget, a gallok kénytelenek lesznek ugyanúgy cselekedni, mint a helvétek: el kell hagyni földjüket, hogy új otthont, új hazát keressenek, messze a germánoktól, szerencsét kell próbálniuk, bármi történjék is... Ha szavai Ariovistus fülébe kerülnek, a király minden bizonnyal véres bosszút áll a hatalmában levő valamennyi túszon. Caesar azonban megakadályozhatja, hogy még több germán keljen át a Rhenuson, egész Galliát megvédelmezheti Ariovistus erőszakoskodásaitól: erre személyes tekintélye, hadseregének nemrég kivívott győzelme és a római nép tiszteletet parancsoló neve a biztosíték.
32. Amint Diviciacus befejezte a beszédét, a jelenlevők mindannyian hangos szóval, sírva kezdtek könyörögni Caesarhoz, segítsen rajtuk. Caesar észrevette, hogy csupán a sequanus küldöttek nem követik a többiek példáját, hanem lehajtott fejjel, szomorúan a földre szegezik tekintetüket. Meglepetten tudakolta, mi az oka komorságuknak. A sequanusok azonban felelet helyett ugyanolyan szomorúan hallgattak tovább. Mikor Caesar ismételt kérdéseivel sem tudott belőlük egyetlen árva szót sem kicsikarni, megint csak Diviciacus adta meg a választ:
A sequanusok sorsa súlyosabb és szánalomraméltóbb a többiekénél, mert ők az egyedüliek, akik még titokban sem mernek panaszkodni vagy segítséget kérni: távollétében is úgy rettegnek a vérszomjas Ariovistustól, mintha jelen lenne. Van rá okuk: a többi gall előtt legalább a menekülés útja nyitva áll, de a sequanusokra csak a legszörnyűbb szenvedések zúdulnának, hiszen befogadták a földjükre Ariovistust, és városaikat is mind Ariovistus tartja hatalmában.
33. Ezeknek a felvilágosításoknak a birtokában Caesar néhány szóval megnyugtatta a gallokat, és ígéretet tett, hogy ügyükben intézkedni fog: erősen bizakodik benne, hogy tekintélye és hajdani jóindulatának emléke rá fogja venni Ariovistust erőszakoskodásainak beszüntetésére. Beszéde után elbocsátotta a tanácskozás résztvevőit.
Caesart a hallottaktól függetlenül is számos ok késztette rá, hogy fontolóra vegye az ügyet, és személyesen foglalkozzék vele. Először is az, hogy a haeduusokról volt szó, akiknek a senatus nemegyszer a "vér szerinti testvér" címet adományozta: most megtudta, hogy germán uralom alatt, germán szolgaságban sínylődnek, sőt túszaik vannak Ariovistusnál és a sequanusoknál, és ezt a tényt a római nép világraszóló hatalmához méltatlan, önmagára és az államra nézve egyaránt rendkívül megalázó dolognak ítélte. Másrészt tisztában volt vele, milyen veszélybe kerülne a római nép, ha a germánok lassanként megszoknák a Rhenuson való átkelést, és nagy tömegekben özönlenének Galliába. Előre látta, hogy ezek a vad barbárok korántsem érnék be egész Gallia elfoglalásával, hanem - miként hajdan a cimberek és teutonok tették - betörnének a provincia területére, s onnan Italia ellen vonulnának, annál is inkább, mert a sequanusokat csak a Rhodanus választja el provinciánktól: az efféle veszélyeknek pedig a lehető legrövidebb időn belül elejét akarta venni. Végül: Ariovistus maga is olyan gőgös, olyan fennhéjázó lett, hogy azt Caesar egyszerűen tűrhetetlennek minősítette.
34. Ezért úgy határozott, hogy követeket küld Ariovistushoz: szólítsák fel őt, hogy jelöljön meg egy kettőjük között félúton fekvő helyet, ahol tárgyalásokat folytathatnának; szeretne vele megbeszélni néhány rendkívül fontos kérdést, mely országukat és egymást kölcsönösen érinti. Ariovistus így válaszolt a követeknek:
Ha neki lenne beszélni valója Caesarral, ő menne hozzá; ha Caesar kíván valamit tőle, Caesarnak kell jönnie. Továbbá: sereg nélkül nem merészkedik Gallia olyan vidékeire, melyeket Caesar tart megszállva, sereget viszont csak tekintélyes élelmiszerkészlet birtokában, sok vesződséggel gyűjthetne egybe. Különben is: nagyon furcsállja, mi dolga lehet Caesarnak, és általában a rómaiaknak az ő Galliája területén, melyet háborúban igázott le.
35. Amint Caesar megkapta a választ, újabb követséget menesztett Ariovistushoz a következő üzenettel:
Ő maga és a római nép nagy jóindulatot tanúsított Ariovistus iránt, mikor a senatus éppen az ő, Caesar, consulságának évében a "király" és a "barát" címmel ruházta fel. Ezt most azzal hálálja meg neki és a római népnek, hogy vonakodik elfogadni a tárgyalásokra vonatkozó meghívást, és nem hajlandó közös ügyeikről véleménycserét folytatni? Íme, itt vannak hát a követelései: először is, a jövőben ne szállítson át több embert a Rhenuson Galliába; másodszor, adja vissza a haeduusoktól kapott túszokat, és a sequanusoknak is engedje meg, hogy a náluk levő haeduus túszokat - személyes jóváhagyásával - hazaküldhessék; végül szüntesse be a haeduusok jogtalan zaklatását, és se ellenük, se szövetségeseik ellen ne folytasson háborút. Ha így cselekszik, ezután is élvezheti Caesar és a római nép barátságát és jóindulatát, ha azonban követelései süket fülekre találnak, ő, Caesar, nem fogja megtorlatlanul hagyni a haeduusok sérelmeit. M. Messala és M. Piso consuli évében a senatus amúgy is elrendelte, hogy Gallia provincia helytartói, amennyiben az állam érdeke megengedi, keljenek védelmére a haeduusoknak és a római nép többi szövetségesének.
36. Erre Ariovistus így válaszolt:
A hadijog alapelve az, hogy a győztesek kedvük szerint bánnak a legyőzöttekkel: a római nép sem mások előírása, hanem mindig saját belátása szerint uralkodik a legyőzötteken. És ha ő nem írja elő a római népnek, miként gyakorolja jogait, akkor a rómaiak se akadályozzák őt saját jogai érvényesítésében. A haeduusok azért lettek adófizetői, mert a hadiszerencsére bízták magukat, fegyvert fogtak, és alulmaradtak. Caesar felháborító jogtalanságot követ el, hiszen érkezésének híre csökkenti az ő jövedelmeit. A haeduus túszokat nem adja vissza; jogtalan háborút viszont sem ellenük, sem szövetségeseik ellen nem kezd mindaddig, amíg azok betartják a megállapodásokat, és évente rendszeresen fizetik az adót. Ha ezt nem teszik meg, akkor vajmi kevés hasznuk lesz a "római nép testvére" címből. Ami Caesarnak azt a kijelentését illeti, hogy nem fogja megtorlatlanul hagyni a haeduusok sérelmeit, közölheti: ővele eddig még mindenki csak vesztére szállt szembe. Ám támadjon, ha akar: majd megtanulja, milyen vitézi tettekre képesek a legyőzhetetlen, ezernyi csatában edzett germánok, akiknek tizennégy éven keresztül nem volt fedél a fejük felett.
37. Alighogy meghozták Caesarnak Ariovistus válaszát, követség érkezett a haeduusoktól és a treverusoktól is. A haeduusok elpanaszolták, hogy a harusok, akik nemrég települtek át Galliába, ott garázdálkodnak az ő földjükön, s Ariovistus még túszok ellenében sem biztosította a békét. A treverusok pedig tudatták, hogy a suebusok száz körzete megszállta a Rhenus partját, és két testvér, Nasua és Cimberius vezetése alatt átkelésre készül. A hírek rendkívül nyugtalanították Caesart; belátta, hogy sürgősen cselekednie kell, mert ha a most érkezett suebusok csatlakoznak Ariovistus régi csapataihoz, sokkal nehezebb lesz megbirkóznia velük. Ezért, amilyen gyorsan csak tehette, összegyűjtötte a szükséges élelmiszermennyiséget, és erőltetett menetben megindult Ariovistus ellen.
38. Háromnapi menet után jelentették neki, hogy Ariovistus már három napja útra kelt földjéről, és egész seregével Vesontio felé tart, hogy a sequanusoknak ezt a legnagyobb városát elfoglalja. Caesar úgy gondolta, mindenáron meg kell hiúsítania Ariovistus szándékát, mert Vesontióban bőséges készleteket halmoztak fel a háborúhoz szükséges különféle eszközökből és nyersanyagokból, fekvése pedig olyan védetté tette a várost, hogy kitűnő támaszpontul szolgálhatott a megindítandó hadműveletek folyamán: Vesontiót ugyanis a Dubis folyó csaknem teljesen körülveszi, mintha körzővel mérték volna ki a medre útját, s a folyó által szabadon hagyott, mintegy ezerhatszáz lábnyi területet magas hegy foglalja el, mégpedig úgy, hogy a hegy lába mindkét oldalon a folyó partjához ér. A hegyet a köréje épített fal fellegvárrá teszi, és a várossal is összekapcsolja. Ide igyekezett Caesar. Éjjel-nappal erőltetett menetben haladt: el is foglalta a várost, aztán helyőrséget hagyott a falai közt.
39. Néhány napig Vesontio környékén időzött, hogy gabonát és egyéb élelmiszereket szerezzen be. Ezalatt a mieink kíváncsian kérdezősködtek, a gallok és a kereskedők pedig telebeszélték a fejüket: azt állították, hogy a germánok hatalmas termetű, hihetetlenül bátor, fegyverforgatásban igen-igen képzett emberek, ők gyakorta találkoznak velük, s még arckifejezésüket, villogó tekintetüket is elviselhetetlennek érzik. Az eredmény az lett, hogy hamarosan rettegés szállta meg az egész sereget: mindenki lelki nyugalma szokatlan mértékben megrendült. A rémület először a katonai tribunusok, a segédcsapatok parancsnokai és azok körében terjedt el, akik Caesart csak barátságból kísérték ide Rómából, és nem rendelkeztek valami nagy katonai tapasztalattal. Sokan ürügyekkel hozakodtak elő, kijelentették, hogy feltétlenül távozniok kell, s kérték Caesart, engedje őket elutazni. Mások csak azért maradtak, mert szégyellték volna, ha a gyávaság gyanújába kerülnek. De ezek sem tudtak nyugalmat erőltetni az arcukra, ki-kibuggyantak a könnyeik; sátraikba rejtőzve hol egyéni balsorsukat siratták, hol meg a mindannyiukra váró veszedelmeken keseregtek bizalmasaikkal. A táborban boldog-boldogtalan a végrendeletét készítette. Ijedtségük és elejtett szavaik lassanként nyugtalanná tették a legharcedzettebb közkatonákat, centuriókat és lovasparancsnokokat is. Akik meg akarták őrizni a rettenthetetlenség látszatát, arra hivatkoztak, hogy egyáltalán nem az ellenségtől félnek, hanem a köztük és Ariovistus között elterülő erdőrengetegektől, a rendkívül szűk utaktól, vagy éppen attól, hogy a gabona-utánpótlás terén esetleg nehézségeik támadhatnak. Néhányan még arra is figyelmeztették Caesart, hogy amikor majd parancsot ad a táborbontásra és továbbvonulásra, a katonák meg fogják tagadni az engedelmességet, és félelmükben nem lesznek hajlandók elindulni.
40. Caesar felfigyelt a közhangulatra, gyűlést hívott össze, és odarendelte valamennyi centuria centurióját is. Keményen megfeddte őket, főként azért, mert önfejűen úgy képzelték, hogy a sereg útirányának, a hadmozdulatok céljának kutatása és latolgatása rájuk tartozik:
Ariovistus - az ő consuli évében - buzgón kereste a baráti kapcsolatokat a római néppel; milyen alapon állíthatná bárki is, hogy most majd visszakozik, és nem teljesíti kötelességét? Neki szilárd meggyőződése, hogy Ariovistus sem az ő, sem a római nép jóindulatát nem fogja elutasítani, mihelyt elolvassa a követeléseket, és belátja, mennyire igazságos feltételeket szabott. És ha esztelen elvakultságában mégis háborút indítana, tulajdonképpen mitől félnek? Miért becsülik le saját vitézségüket és az ő körültekintő vezetését? Hajdan ugyanezzel az ellenféllel mérkőztek atyáink, és lám, C. Marius tönkreverte a cimbereket meg a teutonokat, fényes dicsőséget szerzett magának és seregének egyaránt. Velük mérkőztünk nemrég Italiában is, a rabszolgalázadások idején, bár a rabszolgákat némileg már az a katonai kiképzés és fegyelem is segítette, melyben a rómaiak jóvoltából részesültek. Ebből megítélhetik, mire képes az állhatatosság: egy ideig oktalanul rettegtek a lázadóktól, holott fegyvereik sem voltak, később mégis legyőzték őket, annak ellenére, hogy azok időközben fegyverekre tettek szert, sőt néhány győzelmet is arattak. És végül: ugyanazokkal a germánokkal állnak szemben, akikkel a helvétek sokszor összemérték az erejüket, és nemcsak saját határaikon belül, de germán földön is többnyire diadalmaskodtak felettük. Márpedig a helvétek hiába próbálkoztak, nem tudtak egyenrangú ellenfelei lenni a mi seregünknek. Ha valakit netán az aggaszt, hogy a gallok csatát vesztettek, és menekülni voltak kénytelenek, az gondolkozzék egy kicsit, rá fog jönni, hogy Ariovistus inkább jól kiszámított haditaktikájának, mint seregei vitézségének köszönhette a győzelmet; hónapokig ki sem mozdult mocsarak között elterülő táborából, nem adott alkalmat, hogy megütközzenek vele, s amikor hirtelen megrohanta a gallokat, azok már belefásultak a hosszan húzódó háborúba, lemondtak a csata lehetőségéről és szétszéledtek. Ám ha taktikája eredményes lehetett is holmi tapasztalatlan barbárok ellenében, nyilván még Ariovistus maga sem tételezi fel, hogy ugyanezzel a módszerrel a mi seregeinket is tőrbe tudja csalni. Akik félelmük leplezésére az utánpótlás és a szűk utak miatt aggodalmaskodnak, azokban az önteltség dolgozik: látnivaló, hogy kétségbe vonják vezérük kötelességtudását, vagy egyenesen ők akarják megszabni, mit tegyen. Neki azonban mindenre gondja van: gabonát a sequanusok, leucusok és lingók szállítanak majd, a termés különben is beérett már a földeken, az utakról pedig hamarosan ők maguk mondhatnak véleményt. Az a mendemonda, hogy katonái állítólag meg fogják tagadni a parancsait, és nem lesznek hajlandók elindulni, a legkevésbé sem zavarja: meggyőződése szerint a sereg csak olyankor nem hallgat vezére szavára, ha vesztes csata miatt balszerencsésnek tartják, vagy ha kiderül, hogy valami gazságot követett el, s ezért a kapzsiság jogos vádja éri. Az ő feddhetetlenségét azonban világosan bizonyítja egész eddigi élete, hadiszerencséjét pedig a helvétek ellen folytatott hadjárat. Következésképpen most mindjárt végrehajtja, amit eredetileg jóval későbbre tervezett: még aznap éjszaka, éjfél után tábort bont, hogy minél hamarabb megtudhassa, vajon a katonabecsület és a kötelességtudás győzedelmeskedik-e bennük, vagy a félelem. Mi több: ha senki más nem követi, akkor egyetlen legióval, a tizedikkel indul el, melynek hűségében cseppet sem kételkedik; ez a legio lesz a testőrsége. (Caesar nemcsak rendkívül kedvelte a tizedik legiót, hanem bátorsága miatt ebben is bízott meg leginkább.)
41. A beszéd után, mintegy varázsütésre, gyökeresen megváltozott a sereg hangulata: izzó lelkesedés és harcvágy fogott el mindenkit. A tizedik legio, katonai tribunusai közvetítésével, sietett köszönetét tolmácsolni Caesarnak, amiért olyan elismerően nyilatkozott róluk, s egyben biztosította őt, hogy bármikor készen áll a harcra. Nemsokára a többi legio is megbízta katonai tribunusait és az első centuriák centurióit, hogy engeszteljék ki Caesart: Sohasem haboztak, sohasem rettentek meg, mindig is úgy gondolták, hogy a hadműveletek irányításában a döntés nem őket, hanem a vezért illeti. Caesar elfogadta a bocsánatkérésüket, s mint ígérte, éjféltájban útnak indult. Az útvonal kiválasztására még előzőleg megkérte Diviciacust, akihez gall létére a legtöbb bizalma volt: Diviciacus azt javasolta, tegyen seregével több mint ötven mérföldes kerülőt, akkor nyílt terepen haladhat. Hétnapos szakadatlan menetelés után a felderítők hírül adták neki, hogy Ariovistus csapatai huszonnégy mérföldre vannak a mieinktől.
42. Mikor Ariovistus megtudta, hogy Caesar közeledik, követeket küldött hozzá: Most már nincs kifogása a korábban javasolt tárgyalás ellen, mert Caesar közelebb jött hozzá, s így nem látja veszélyesnek a dolgot. Caesar hajlandó volt elhinni, hogy Ariovistus jobb belátásra tért, hiszen önszántából ajánlotta fel, amit előzőleg még kérésre is megtagadott. Nem is utasította vissza a javaslatát: egyre inkább remélte, hogy a germán király most meghálálja azokat a jótéteményeket, melyekkel ő és a római nép elhalmozták, s ha követeléseit tudomására hozza, felhagy hajlíthatatlan makacsságával. A megbeszélés időpontját öt nappal későbbre tűzték ki. Közben a két tábor között sűrűn jártak oda és vissza a követek. Ariovistus kikötötte, hogy Caesar ne vigyen gyalogságot a tárgyalás színhelyére: Attól tart, hogy Caesar tőrbe csalja; mindkettőjüket kizárólag lovasok kísérjék; ő, Ariovistus, csak ilyen feltételek mellett jelenik meg a találkozón. Caesar nem akarta, hogy a tárgyalás létrejöttét valami meghiúsítsa, de másrészről nem merte személyes biztonságát a gall lovasok kezébe helyezni. Leghelyesebbnek tartotta, ha leszállítja a gall lovasokat paripáikról, s helyükbe a tizedik legio katonáit ülteti, akikben tökéletesen megbízott, hogy szükség esetén leghűségesebb emberei keljenek védelmére. Így is történt. Közben a tizedik legio egyik katonája tréfásan megjegyezte, hogy Caesar ígéreténél többet adott nekik: azt ígérte, testőrcsapatának fogja tekinteni a tizedik legiót, s íme, lovasokká léptette elő őket.
43. Széles síkság volt a közelben, s a síkságon meglehetősen magas halom. Ez a hely körülbelül egyforma távolságra esett Ariovistus és Caesar táborától. Híven az előzetes megállapodáshoz, ide jött tanácskozni a két vezér. Caesar a halomtól kétszáz lépésnyire sorakoztatta fel a lóhátra ültetett legiót. Ariovistus lovasai szintén ugyanilyen távolságban sorakoztak fel. Ariovistus követelte, hogy lóháton tárgyaljanak, s mindkét fél tíz-tíz embert vigyen magával. Mikor a kijelölt helyre érkeztek, Caesar beszédbe kezdett. Felsorolta, mennyi jóindulatot tanúsított ő és a senatus Ariovistus iránt; hogy a senatus a "király", a "barát" címmel ruházta fel, s hogy gazdag ajándékokat küldtek neki; felhívta a figyelmét arra, hogy ilyesmi általában keveseknek, és csak kiemelkedő érdemekért jutott osztályrészül, s hogy Ariovistus egyedül a senatus és az ő jóakarata, bőkezűsége folytán részesült ebben a kitüntetésben, melyet követelni egyébként sem indoka, sem tényleges joga nem lett volna. Arra is felhívta a figyelmét, milyen régi, milyen törvényes alapokon nyugszik a rómaiak és a haeduusok baráti kapcsolata; milyen sok és milyen megtisztelő senatusi határozat született meg róluk: s végül, hogy Gallia felett ősidők óta a haeduusok uralkodtak, akkor is, amikor még nem keresték a mi barátságunkat. A római népnek hagyományos törekvése, hogy szövetségesei, barátai ne veszítsenek semmit, sőt, befolyásuk, méltóságuk és tekintélyük állandóan növekedjék; ki tűrné el, hogy még attól is megfosszák őket, amivel a római néppel kötött barátság időpontjában rendelkeztek? Befejezésül újra felsorolta követeléseit, melyeket követeivel is megüzent: Ariovistus ne folytasson háborút a haeduusok és szövetségeseik ellen; adja vissza a túszokat; és ha már nem küldhet haza egyetlen germánt sem, legalább ne engedjen többet átkelni a Rhenuson.
44. Ariovistus alig tért ki Caesar követeléseire, önnön érdemeiről azonban hosszasan szónokolt:
Nem önként jött át a Rhenuson, hanem kérésre, azért, mert a gallok hívták; a várható nagy jutalom és kecsegető remények nélkül sohasem hagyta volna ott hazáját és honfitársait; Galliában maguk a gallok juttattak neki lakóhelyet, és túszaikat is szabad elhatározásukból küldték hozzá; adót meg a háború jogán szed, hiszen a győztes mindig megadóztatja a legyőzöttet. Nem ő támadott a gallokra, hanem a gallok rá; valamennyi gall törzs őt akarta leverni, ellene szállt táborba; az egyesült gall sereget azonban egyetlen csatában legyőzte és megfutamította. Ha újra próbát akarnak tenni, ő készen áll, hogy újra megütközzék velük; ha viszont békében akarnak élni, akkor jogtalan megtagadniuk az adót, melyet mind ez ideig önkéntesen fizettek. Nem lenne helyénvaló, hogy a római nép barátsága kárt okozzon neki, ellenkezőleg, tekintélyét és biztonságát kellene emelnie, ő ebben a reményben igyekezett elnyerni. Ha a római nép kivonja fennhatósága alól gall alattvalóit, és elengedi nekik az adófizetést, ő lemond Róma barátságáról, ugyanolyan tiszta szívvel, mint ahogyan egykor kereste. Hogy seregestül hozta át a germánokat Galliába, az pusztán saját biztonsága, nem pedig Gallia lerohanása érdekében történt: tanúsítja az, hogy kérés nélkül nem is jött volna, és hogy önvédelemből vette fel a harcot, nem támadott. Különben is előbb tette be a lábát Galliába, mint a rómaiak: a római nép seregei eddig mégsohasem lépték át Gallia provincia határait. Mit akar hát Caesar, miért vonul a birodalma felé? Galliának ez a része éppen úgy az övé, mint ahogyan a másik a miénk. Tőle nyilván nem tűrnénk el, hogy megtámadja a mi földünket, tehát mi is igazságtalanul cselekszünk, ha őt akadályozni próbáljuk jogainak gyakorlásában. Caesar azt mondta, hogy a haeduusok a "római nép testvérei" címet kapták; igen ám, de ő nem olyan barbár, tájékozatlan ember, hogy ne tudná: ahogyan a haeduusok nem adtak segítséget a rómaiaknak legutóbb, az allobroxok ellen vezetett hadjáratuk folyamán, ugyanúgy ők sem élvezték a római nép támogatását, amikor vele és a sequanusokkal viszályba keveredtek. Kénytelen feltételezni, hogy Caesar állítólagos barátsága merő képmutatás, és Galliában állomásozó seregével őt, Ariovistust, szándékozik megtámadni. Ha tehát nem távozik erről a vidékről, ha nem vonja ki a csapatait, ellenségének tekinti, nem barátjának. Mellesleg ha sikerülne megölnie őt, számos római nemesnek és államférfinak tenne jó szolgálatot (az illetők követek útján biztosították efelől); halála árán megszerezhetné valamennyiük jóindulatát és barátságát. Ha viszont Caesar eltávozik, és átengedi neki a korlátlan uralmat Gallia felett, a maga részéről kész fejedelmi ajándékkal kárpótolni, és egyben megvívni mindazokat a háborúkat, melyeket tervez; a katonaélet összes fáradalmaitól és veszélyeitől mentesülhetne.
45. Caesar egész sor érvet hozott fel annak bizonyítására, hogy miért nem hagyhatja annyiban a dolgot:
Mind ő, mind a római nép felfogásával összeegyeztethetetlen, hogy cserbenhagyják legjobb, leghívebb szövetségeseiket; másfelől Galliához szerinte legalább annyi köze van a római népnek, mint Ariovistusnak. Elvégre Q. Fabius Maximus egyszer már legyőzte az arvernusokat és a rutenusokat, de a két törzs teljes bocsánatot nyert a római néptől: sem adót nem vetettek ki rájuk, se provinciát nem szerveztek országuk földjén. Ha az időbeli sorrendet veszi tekintetbe, Galliában egyedül a rómaiaknak van joguk uralkodni; ha meg a senatus álláspontját tartja szem előtt, akkor Galliát szabadnak kell elismernie, mert a senatus akarata az volt, hogy a legyőzött gallok a maguk törvényei szerint éljenek.
46. Míg a véleménycsere folyt, Caesarnak jelentették, hogy Ariovistus lovasai közelebb léptettek a halomhoz, sőt egészen a mieinkig lovagoltak, és köveket, hajítófegyvereket szórtak rájuk. Caesar nyomban megszakította a tárgyalást, visszahúzódott emberei közé, és meghagyta nekik, hogy még dárdát se hajítsanak az ellenség felé. Legjobb legiója minden kockázat nélkül felvehette volna a küzdelmet Ariovistus lovasságával, ebben biztos volt, viszont feltétlenül el akarta kerülni, hogy a legyőzött ellenség úgy állíthassa be a dolgot, mintha a tanácskozás ürügyén szószegő módon kelepcébe csalta volna.
Később a katonák között is elterjedt a hír, hogy Ariovistus felháborítóan öntelt hangot ütött meg a tanácskozáson, egész Galliát tilos területté nyilvánította a rómaiak számára, lovassága pedig támadást intézett a mieink ellen, s emiatt a megbeszélések félbeszakadtak; a hírek hallatára még izzóbb lelkesedés, még elszántabb harcvágy lett úrrá a seregen.
47. Másnap Ariovistus követeket küldött Caesarhoz: Szeretné vele folytatni az eszmecserét, melyet megkezdték, de nem fejeztek be; jelöljön meg újabb időpontot a tanácskozásra, vagy ha erre nem hajlandó, küldje hozzá követségbe egyik legatusát. Caesar azonban minden további megbeszélést indokolatlannak tartott, annál is inkább, mert a germánok már előző nap sem tudták megállni, hogy hajítófegyvereket ne szórjanak a mieinkre. Másrészről úgy vélte, hogy veszélyeztetné legatusai életét, prédául dobná őket a barbárok dühének, ha bármelyiküket követségbe engedné Ariovistushoz. Leghelyesebbnek látszott, ha C. Valerius Caburus fiát, a rendkívül bátor és művelt C. Valerius Procillust meneszti hozzá, akinek atyja C. Valerius Flaccustól római polgárjogot kapott; Procillus mellett szólt hűsége, gall nyelvtudása (a hosszú gyakorlat folytán már Ariovistus is jól beszélt gallul), valamint az, hogy az ő személyét illetően semmiféle ok nem késztethette a germánokat ellenséges cselekedetre. Vele együtt küldte el Caesar M. Metiust is, akit baráti viszony fűzött Ariovistushoz. Meghagyta nekik, puhatolják ki és jelentsék, mi a germán király álláspontja.
Mikor Ariovistus a követeket megpillantotta táborában, katonái füle hallatára rájuk förmedt: Miért jöttek hozzá? Talán bizony kémkedni akarnak?! És nem is engedte őket szóhoz jutni, hanem mindkettőjüket bilincsbe verette.
48. Ugyanaznap Ariovistus előrenyomult seregével, és Caesar táborától hat mérföldnyire, egy hegy lábánál telepedett meg. Másnap elvezette csapatait Caesar tábora mellett, és két mérfölddel arrébb táborozott le, hogy elvágja Caesart a sequanusok és a haeduusok gabona- és élelmiszerküldeményeitől. Caesar a következő öt nap mindegyikén tábora elé vezényelte, és teljes csatarendben felállította seregét, hogy Ariovistus megütközhessen vele, ha ez a szándéka. Ariovistus azonban egyetlenegyszer sem mozdult ki csapataival táborából, csupán lovasságát küldte harcba nap mint nap.
A harcmodor, amit a germánok begyakoroltak, a következő volt. Lovas haderejüket hatezer lovas és ugyanannyi rendkívül mozgékony és bátor gyalogos alkotta: a gyalogos alakulatokból ugyanis minden lovas kiválasztott segítőtársul egy-egy harcost. A csatában mindig szorosan együttműködtek velük: hozzájuk tértek vissza támadás után, ha viszont a helyzetük súlyossá vált, a gyalogosok szegődtek melléjük; azt a lovast, aki sebesülten lebukott a lováról, szintén a gyalogosok fogták védőgyűrűbe; ha pedig messze kellett előnyomulniuk, vagy sietős visszavonulásra volt szükség, a gyalogosok belekapaszkodtak, a paripák sörényébe, és lépést tudtak tartani a vágtató lovasokkal is, olyan fürgévé tette őket a kitartó gyakorlatozás.
49. Ariovistus szemlátomást szándékosan nem hagyta el a táborát. Caesar észrevette ezt, s mert nem akarta, hogy továbbra is el legyen vágva az utánpótlástól, a germánok által megszállott területen túl, tőlük mintegy hatszáz lépésnyire, kiszemelt egy tábornak alkalmas helyet, és hármas csatarendben odavezette seregét. Ott aztán parancsot adott, hogy az első és második hadsor maradjon harci készültségben, a harmadik pedig fogjon hozzá a táborveréshez. Ez a hely, mint említettem, alig hatszáz lépésnyire volt az ellenségtől. Ariovistus egész lovasságát és körülbelül tizenhatezer könnyű fegyverzetű gyalogost küldött arrafelé, hogy csapatai zavart keltsenek a mieink között, és megakadályozzák a tábor felépítését. Caesar azonban nem változtatott korábbi rendeletén: megparancsolta, hogy az első és második hadsor űzze el az ellenséget, a harmadik fejezze be a tábor erődítési munkálatait. Mikor a tábor elkészült, két legióját és a segédcsapatok egy részét ott hagyta, a többi négyet pedig visszavezette a nagyobb táborba.
50. Másnap Caesar a szokásos módon mindkét táborból kivezényelte csapatait, és a nagyobb tábor közvetlen előterében csatarendbe állt. Megint felkínálta az ellenségnek az ütközet lehetőségét, déltájt azonban, mikor látta, hogy a germánok most sem vonulnak fel, seregével együtt visszatért a táborba. Ekkor Ariovistus végre mégiscsak kiküldte csapatai egy részét, azzal, hogy ostromolják meg a kisebb tábort. Egészen szürkületig folyt az elkeseredett harc, mindkét felet érzékeny veszteségek érték; napszállta felé Ariovistus visszavonta seregét a táborba.
Caesar megtudakolta a foglyoktól, miért halogatja Ariovistus a döntő összecsapást, s kitűnt, hogy ennek oka egy germán szokás: náluk a családanyák döntik el, sorsjelek és jóslatok segítségével, vajon érdemes-e megütközniük vagy sem, és ők úgy nyilatkoztak, hogy a végzet nem engedi a germánokat diadalmaskodni, ha újhold előtt bocsátkoznak csatába.
51. Másnap Caesar mindkét táborban megfelelő létszámú őrséget hagyott, és összes segédcsapatát az ellenség által jól látható helyen, a kisebb tábor előtt állította fel, mert az ellenséges sereghez viszonyítva aránylag kevés legiós katonája volt, és azt akarta, hogy a segédcsapatok megtévesszék Ariovistust; ő maga hármas csatasorba rendezte legióit, és az ellenség táboráig tört előre. Most már a germánoknak is ki kellett vezetniük csapataikat a táborból. Törzsenként álltak fel, egyenlő távolságban egymástól a harusok, marcomanusok, tribocusok, vangiók, nemesek, sedusiusok, suebusok. Hogy menekülésre senki se gondolhasson, csatarendjüket hátul kocsikkal és szekerekkel zárták le. Ezekre ültették fel asszonyaikat, akit széttárt kézzel, sírva könyörögtek a csatába induló harcosokhoz: ne engedjék őket szolgasorsra jutni a rómaiak közt.
52. Caesar a legiók élére egy-egy legatusát, illetve a quaestorát állította, hadd tudja mindegyik csapattest, hogy vitézségét szemmel tartják; aztán a jobbszárnyon, ahol az ellenséges sereg a leggyengébbnek látszott, maga kezdte meg az ütközetet. Adott jelre a mieink olyan ádáz rohammal indultak az ellenség felé, s az ellenség is olyan hirtelen és hevesen tört előre, hogy katonáink - kellő távolság híján - a dárdáikat sem hajíthatták rájuk. Ledobták hát a dárdákat, előkerültek a kardok: kézitusa fejlődött ki. A germánok szokásuk szerint gyorsan phalanxba tömörültek, hogy a kardcsapásokat felfogják. Jó néhány katonánk nekiugrott a phalanxnak, puszta kézzel rántotta le a germánok pajzsait, s egy-egy lefelé irányzott döféssel végzett velük. A balszárnyon sikerült is visszavetnünk és megfutamítanunk az ellenséges arcvonalat, a jobbszárnyon viszont számbeli túlsúlyuk folytán ők szorongatták a mieinket. Szerencsére az ifjú P. Crassus, a lovasság parancsnoka, akinek jobb áttekintése volt a csatatérről, mint a közelharcban részt vevő tiszteknek, észrevette a dolgot, és a harmadik csatasort küldte veszélyeztetett csapataink segítségére.
53. Így a mieink kerekedtek felül, s most már valamennyi germán meghátrált; nem is hagyták abba a futást mindaddig, míg el nem értek a Rhenushoz, melytől a csatatér körülbelül öt mérföldnyire feküdt. Itt aztán egyesek, ha bíztak az erejükben, megpróbáltak úszva átjutni, néhányan meg a fellelhető csónakokon mentették az életüket. Az utóbbiak között volt Ariovistus is: megkaparintott egy parthoz kötött ladikot, azon menekült el. A többieket lovasaink beérték, és utolsó szálig lekaszabolták.
Ariovistusnak két felesége volt: egy suebus származású, akit Germaniából hozott magával, és egy noricumi, az ottani király, Voccio nővére, akit a király küldött el hozzá, s akivel már Galliában kelt egybe. Menekülés közben mindkettő életét vesztette; két lánya közül az egyiket megölték, a másik fogságba esett.
C. Valerius Procillust őrei háromszorosan bilincsbe verve a visszavonulók között hurcolták, s épp Caesar bukkant rá, mikor lovasságával az ellenséget üldözte. Ez az esemény nem volt kevésbé örvendetes Caesar számára, mint maga a győzelem, mert Gallia provincia legelőkelőbb embere, az ő hűséges, odaadó barátja menekült meg az ellenség karmai közül; Fortuna nem akarta, hogy Procillus halála beárnyékolja a fényes diadal felett érzett örömet. Procillus elmesélte, hogy háromszor húztak sorsot jelenlétében, vajon azonnal máglyára vessék-e, vagy várjanak valameddig, s egyedül a sors jóindulatának köszönheti életét. Ugyancsak megtalálták és Caesarhoz vezették M. Metiust is.
54. Alig terjedt el a csata híre a Rhenuson túl, a suebusok, akik nemrég érkeztek a Rhenus partjára, nyomban megindultak hazafelé; mikor a Rhenus völgyének lakosai észrevették félelmüket, nyomukba eredtek, és sokakat lemészároltak közülük.
Caesar egyetlen nyár leforgása alatt két nagy hadjáratot fejezett be, s valamivel korábban vezette seregét téli táborba, a sequanusok földjére, mint az évszak megkövetelte volna. A tábor parancsnokává Labienust nevezte ki; ő maga Gallia Citeriorba utazott, hogy törvénynapokat tartson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kérlek, hogy csak etikusan és nyomdafestéket tűrően írj a bejegyzésekhez megjegyzést!