Szent Ágoston vallomásai - Fordította: Dr. Vass József

Első könyv I-XIII. fejezet


Első könyv

Az első könyv tartalma

Az első hang, amelyet Szent Ágoston megüt, Isten dicsérete; - ez azután végigrezeg hatalmas hullámokban a Vallomások összes könyvein. Nagy szelleme azonban már itt is súlyos kérdést feszeget, nevezetesen azt, hogy Istenhez közeledésünk a természetes vallásos érzés indítása-e, vagy tételes ismeret erejében történik? Válasza itt rövid, de a tizedik könyvben (VI-XXVI. fej.) ismét foglalkozik e kérdéssel.

Ismerteti azután gyermekkora lelkivilágát. Csecsemő- és kisgyermekkoráról a VI. és VII. fejezetben tárgyal, s fájdalommal mutat rá a korán feltünedező gonosz hajlandóságokra. Átmegy azután az elemi oktatás idejére. Elmondja, hogy súlyos beteg volt s e veszedelmekben igen kívánkozott a szentkeresztség után.

A XIII. fejezettől kezdve már grammatikus koráról beszél, s keményen ostorozza a szülőket és tanítókat, hogy erkölcstelen latin és görög költői műveket olvastatnak és elemeztetnek; - mert e művekből az ifjak nemcsak nyelvi és irodalmi ismereteket szereznek, hanem a bűnt is megszeretik.

Végül (XIX. fej.) szomorúan áttekinti egész gyermekségét, de dicséretet mond Istennek az akkor vett jókért.



I. FEJEZET

Isten maga biztat minket maga dicséreteire, de ehhez hit kell, meg igyekezet.

1. Uram, te nagy és minden dicséretre igen méltó vagy; erős hatalmadnak, bölcs mivoltodnak sem vége, sem határa. S íme, teremtett világod aprósága: ember akar dicsérni téged. Nyakán a halál igája, lelkében bűne tüskéje s az a bizonyosság, hogy a kevélyeknek ellentállsz, s mégis ez a porszem kezed alkotása között: az ember dicsérni akar téged.

A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg csak el nem pihen benned.

2. Uram, igen szeretném világosan megérteni, vajon a szívnek hozzád fohászkodása-e feléd az első lépés, vagy talán ismeret és dicséret megelőzik a fohászkodást? Ámbár hiszen hogyan kiáltson hozzád, aki nem ismer téged? Megeshetnék vele, hogy helyetted más valamihez fordulna tudatlanságában. Vagy talán éppen a hozzád fohászkodással kezdünk megismerni téged? Igen de: "hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? És hogyan higgyenek tanító nélkül?" (Róm 10,14).

Azt mondja az Írás: "dicsérik az Urat, akik keresik őt" (Zsolt. 21,27). Mert akik keresik, meg is találják, s azok dicsérik, akik megtalálják.

Uram, engedd, hogy hívogatva járjak utánad, s hittel kiálthassak hozzád. Híred, neved ismerős már nékem. Hitem fohászkodik hozzád, Uram, hitem, ingyen ajándékod; hitem, amelyet követségbe küldött Isten-Ember-Fiad útján gerjesztettél bennem.



II. FEJEZET

Benned az isten, akár akarod, akár nem.

1. De hogyan hívjam én Uramat, Istenemet? Mert ha hívom, mindenesetre magamhoz hívom. S ugyan van-e hely, ahova az én Uram, az Isten, ég és föld alkotómestere, megszállhatna nálam? Vagy igazán van bennem valami, Uram, ami befogadhat téged? De elég szállás-e neked az egész világmindenség, amelyet s benne engem is, teremtettél? Vagy azért otthonod neked mint valóság, mert nélküled semmi sem volna abból, ami van? Íme azonban én is közéjük tartozom, mit hívogatlak tehát, hogy jöjj hozzám? Hiszen nem is volnék, ha bennem nem volnál!

Az alvilághoz például én nem tartozom, te azonban ott is ott vagy, mert "ha leszállok a pokolba, jelen vagy" (Zsolt. 138,8).

2. Semmi volnék tehát, én Istenem, semmi volnék, ha te bennem nem volnál. Vagy inkább úgy igaz, hogy semmi volnék, ha benned nem volnék, "mert tőled, általad és benned vannak mindenek" (Róm 11,36)? Így is igaz, Uram, így is.

Hova hívjalak tehát, ha úgyis benned vagyok? És ugyan honnan indulhatnál el felém? Magad mondtad: "betöltöm az eget és földet" (Jer 23,24). Égen, földön túl ugyan hova mehetnék tehát, ahova innen jönnöd kellene utánam?



III. FEJEZET

Isten egészen ott van, ahol van, de semmi alkotás egészen be nem fogadhatja.

1. Betöltesz eget és földet.

Be tudnak-e azonban téged egészen fogadni, vagy marad valami belőled, ami már nem fér beléjük? És a maradékot az immár betöltött égen, földön kívül hova árasztod szét? Vagy nincs szükséged arra, hogy valami téged együtt tartson, mert te magad tartod együtt az egész világot azzal, hogy betöltöd? A veled tele mindenség neked nem tartóedényed. Szétzúzhatod, s nem ömlesz szét. Reánk kiáradásod is nem a te leszállásod, hanem a mi fölemelésünk; nem magad szakadozol ilyenkor, hanem minket igazítasz egybe.

2. Ez az igazság: Mindent a magad egységes egészével töltesz be.

Mivel azonban a mindenség nem tud téged egészen befogadni, talán csak részt kap belőled s egyazon rész jut az egész mindenségnek? Vagy részek szerint osztakoznak rajtad, s a nagyobbak többet, a kisebbek kevesebbet kapnak? De van-e benned egyáltalán rész, kisebb és nagyobb? Nem az igaz-e inkább, hogy mindenben egészen ott vagy, de azért semmi sincs a világon, ami téged egészen le tudna foglalni?



IV. FEJEZET

Gyarló beszéd Isten fölséges mivoltáról.

1. Mi tehát az én istenem?

Mi volna más, mint Úr és Isten! "Mert kicsoda Isten az Úron kívül és kicsoda Isten a mi Istenünkön kívül?" (Zsolt 17.32).

Te vagy, Uram, a legfőbb.
Jóságodnak nincs határa.
Hatalmad, erőd végtelen,
Igaz Bíró vagy népeden,
S irgalmad mégis szüntelen
Ragyogva száll a világra.
Hol nem vagy?
És hol vagy?
Ami szép, fényarcod halovány mása.
Minden erőnek vagy örökösös forrása.
Forr a káosz, gomolyog,
S formákba repül a fénytelen űrben.
Benne, fölötte Te állsz,
Ős-ugyanaz, örök-új,
Kiteremt intésed millió formát;
Vénhedik s porba legyengül eléd a
Gőgnek ostoba fészke.

Világokat mozgatsz Uram, s örök nyugtod van. Mindeneket egybefoglalsz, pedig ugyan semmire sincs szükséged. Oh gondos hordozónk és védőnk, teremtőnk, táplálónk és befejezőnk, te mindent számon tartasz, pedig semmiben sem szűkölködöl.

2. A szeretet tebenned nem nyugtalanság; a buzgalom nem emésztődés; bánatod nem fájdalom, a harag nem szakajtja meg csöndességedet. Munkád változik, akaratod soha; amit találsz, felkarolod, pedig soha ki sem is eresztetted kezedből. Nem vagy szegény s örülsz a nyereségnek; nem vagy fösvény s hasznot követelsz. Áldozunk neked, hogy lekötelezzünk, pedig van-e nem tőled való birtokunk? Beteljesíted ígéreteidet, jóllehet senkinek sem tartozol; eltöltesz áldásoddal s magad meg nem fogyatkozol!

Jaj, fogyatékos minden beszédünk rólad, én Istenem, életem és szent gyönyörűségem. Hisz mit mondhat rólad, aki beszélni mer rólad? Pedig, jaj, hallgatással nem mellőzhetünk, mikor a némák is ékesen hirdetnek téged!



V. FEJEZET

Töredelmes bűnvallomással Istent hívogatja.

1. Ki szerzi meg nekem benned elnyugvásomat? Ki hoz le téged szívembe, hogy mámorba ejts, hogy elfelejtsem minden bajomat s hozzád simuljak, én legnagyobb kincsem?

Mim vagy te nekem?

Könyörülj rajtam, hogy meg tudjam mondani!

És mid vagyok én neked, hogy szeretetet követelsz tőlem s haragoddal és szörnyű hervadással fenyegetsz, ha nem szeretnélek? Hát téged nem szeretni nem elég szomorúság? Jaj, én tudom, mekkora!

Könyörgök, Uram, nyilatkoztasd ki, mim vagy te nekem? Mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Úgy mondd, Uram, hogy meghalljam. Íme, szívem, lelkem fölfigyel hozzád, nyisd meg fülemet s mondd lelkemnek: Én vagyok a te üdvösséged! Hangod után megindulok s megfoglak. Ne takard el arcodat előlem; szívesen meghalok, hogy örökre meg ne haljak, hanem láthassam színedet.

2. Elégtelen az én lelkem hajléka befogadásodra: bővítsd meg. Romlásnak ereszkedett: igazítsd össze. Tudom, megvallom, van benne elég, amin tekinteted megütközik. Ki tisztítja meg? Kihez fohászkodjam, ha nem hozzád: "titkos bűneimtől tisztítsd meg, Uram s az idegen bűntől szabadítsd meg szolgádat" (Zsolt 18, 13-14).

Te tudod, Uram, hogy én hiszek, azért teszek vallomást. Nem vádoltam-e meg magamat előtted gonoszságaimért? S te, Istenem, megbocsátottad szívem eltévelyedéseit. Nem szállok perbe veled, hisz te vagy az Igazság; - színeskedni nem akarok, nehogy gonoszságom önmagát félrevezesse. Nem állhatok perbe veled, mert "ha bűneinket számon kéred, Uram, Uram, ki állhat meg előtted?" (Zsolt 129,3).



VI. FEJEZET

Csecsemőkoráról beszél s megmagyarázza Isten örökkévalóságát.

1. Por-hamu-ember hadd számítsak ügyefogyott beszédemmel értő gyengédségedre. Mert erre számítok. Ember füle hallatára nem beszélhetnék így, kinevetne. Ámbár talán te is megmosolyogsz, de elnéző, könyörülő mosolygással.

Azt szeretném megmondani, Uram, hogy nem értem, honnan is származtam én bele ebbe a halandó életbe, vagy inkább eleven halódásba? Mert az emlékezet itt nem segít rajtam. Tudom, hogy drága szent kedved vett karjára engemet; szüleimtől tudom ezt, akiktől nekem földi eredetet adtál; magamtól semmire sem emlékszem.

Először édes anyatej táplált. Már ez is a te adományod volt, első része a természetbe igazított és az élet rendjének mélységeibe rejtett ajándékaidnak, hisz sem anyám, sem szoptatódajkám nem maguk töltötték meg emlőiket. A te kezed rendezte, hogy akkor egyébre nem is volt kívánságom; a te munkád volt, hogy anyám és dajkám azt adták, amit nekem rendeltél. Sőt gyönyörűséggel adtak a te bőségedből, mert nekik is jól esett az a jó, amit kaptam tőlük; - igazában nem is tőlük, csak általuk, mert te vagy gyökere minden jónak, Istenem, s tőled van minden én üdvösségem. Ezt azonban csak jóval később értettem meg testi, lelki jótéteményeid hangos bizonyságából. Mit tudtam akkor? Emlőkön csüggni, elégedetten hallgatni, vagy bajomban nyűgösködni. Egyebet semmit.

Idővel tudtam már mosolyogni is. Először álomban, azután ébren. Ezekre mind nem emlékezem, csak hallomásból tudom, hogy ilyen voltam; elhiszem, mert ilyennek látunk minden csecsemőt.

2. Lassan pirkadó érzéssel egyszer csak érezni kezdtem, hogy vagyok valahol. Szerettem volna a nagyokat megkérni, hogy ezt, azt tegyék meg nekem, de nem sikerült, mert akaratom bennem rejtekezett s ők kívülről semmi módon nem tudtak bepillantani lelkembe. Erre aztán dobáltam kezemet, lábamat, gőgicséltem jeléül annak, hogy akarok valamit. Hiába. Ami keveset tudtam, az mind alkalmatlan volt akaratom kifejezésére. S mivel nem adták oda, amit kértem, vagy azért, mert nem értettek, vagy azért mert ártott volna, szörnyen méltatlankodtam, hogy a felnőttek nem voltak hajlandók szabadságukat az én kényes kedvemnek engedelmesen alárendelni és sírással vettem rajtuk elégtételt.

Ilyennek tudok minden csecsemőt s hogy magam is ilyen voltam, sokkal ékesebben bizonyítja a kisdedek öntudatlan állapota, amelyet megfigyeltem, mint szüleim bizonysága, akik engem figyeltek meg.

Ez az én csecsemőkorom rég elmúlt s íme, én vagyok.

3. Uram, örökkévalóságodban semmi sem múlik el, mert idők előtt és minden kezdet előtt, amit ész csak kigondolhat, te vagy, és Istene, Ura vagy minden alkotmányodnak. Forgó-foszló világunk oka, fejlődő-romló minden dolgunk örök gyökere, s a természetfölötti és természetes mindenségnek is változatlanul benned él teremtő gondolata. Esedezem, mondd meg könyörülő Uram, könyörgő szolgádnak, megelőzte-e csecsemőkoromat valamely még előbb volt állapotom?

Az volt talán, amelyet anyám méhében töltöttem? Erről is mondtak nekem egyet-mást s magam is megfigyeltem terhes asszonyokat, de még azelőtt, én édes Istenem? Voltam-e valahol? Voltam-e valami? Senki emberfia ezt meg nem mondja, sem apám, sem anyám, sem mások tapasztalata, sem az én emlékezetem nem tudós ebben.

Talán meg is mosolygod már, hogy ilyeneket feszegetek s figyelmeztetsz, hogy amit ismerek, abból szőjem-fonjam dicséretedet.

4. Magasztallak téged, ég és föld Ura. Éneket mondok neked azokból, amikhez el sem ér emlékezetem: életem első pihegéséből és csecsemőkoromból. Te rendezted úgy, hogy az ember e téren csak mások megfigyeléséből következtethet magára és sokat el kell hinnie együgyű asszonyi szóra.

Voltam tehát s akkor is éltem, és a csecsemőkor határán már módokat kerestem érzéseim közlésére. Honnan ez a kis emberféreg, ha nem tőled, Uram? Lehet-e valaki a saját alkotó-mestere? Van-e más gyökérszála életünknek, mint teremtő cselekvésed?

Uram, benned a lét nem különbözik az élettől, mert egyik is, másik is a te örök végtelen valóságod. Örök vagy és változatlan. Neked nincsen mai napod, de azért a ma minden eseményével együtt a te jelenedben múlik. Ömölhetnék-e az idők folyama, ha te azt is nem hordoznád? Éveid nem múlnak, hanem örök jelenedbe folynak össze. Napjainktól s őseink korától kezdve mennyi temérdek idő rohant keresztül örök jeleneden! Minden forgandóságunkra az nyomott bélyeget, amint az ezután jövőket is az bélyegzi és igazítja, - te pedig örök-ugyanaz vagy s minden holnapot és jövőt s minden tegnapot és múltat örök jelenedben cselekszel és cselekedtél.

Nem baj, ha nem is érti mindenki e fejtegetéseket. Aki nem érti, ne feszegesse, hanem örüljön. Örüljön s nagyobb igyekezete legyen Istent megtalálni, ha mivoltát meg nem érti is, - mint Isten mivoltát ugyan megérteni, de Őt magát meg nem találni.



VII. FEJEZET

Bűn árnyékozza csecsemőkorunkat.

1. Hallgass meg engem, Istenem!

Jaj az emberek bűneinek!

Nézd, ember mondja ezt. Te könyörülsz rajta, mert a te alkotásod; bűnt azonban nem teremtettél bele.

Ki tud engem gyermekkorom bűneire emlékeztetni? Pedig jaj, senki nem igaz a bűntől pillantásod előtt, még a csecsemő egynapos földi élete sem. Honnan vegyem kora bűneim emlékezetét? Talán ugyanolyan korú gyermekeken figyeljem meg azt, amiben emlékezetem immár nem tud eligazítani? Mivel vétkeztem akkor? Talán azzal, hogy sírva követeltem az emlőt? Igaz, ha most is úgy nyűgösködnék, nem ugyan emlő, hanem nekem való táplálék után, teljes joggal korholhatnának s ki is nevetnének.

Következőleg akkor is oktalanul cselekedtem. Nem bántottak. Bölcs ez a szokás, úgyis értés nélkül fogadtam volna a dorgálást. Fejlettebb korban kell az ilyenekből kinevelődni. Bölcs kéz nem dob tisztogatás közben értéket szemétre.

2. De érték-e az, ahogyan a gyermek e zsenge korban cselekszik? Kiabálva követel esetleg ártalmas jószágot s ha nem kapja meg, szörnyen haragszik engedetlen környezetére, sőt dühében ütés-veréssel iparkodik ártani a felnőtteknek és tulajdon szüleinek is, mert - higgadt ésszel - nem teszik meg minden ostoba, sőt ártalmas kívánságát!

Ártatlan a gyenge csecsemőkéz ütése, de lelkén már rajta van a bűn árnyéka.

Megfigyeltem egyszer egy ilyen rakoncátlan kisdedet. Még beszélni sem tudott, de már irigy és gyűlölködő pillantással méregette pólyás testvérkéjét. Ismeretesek ezek a jelenségek; anyák, dadák ugyan bizonykodnak, hogy nem tudom mi úton-módon ki tudják irtani. Vagy talán ártatlanság az, hogy egyik csecsemő a másikat a bőséges emlőnek neki immár fölösleges, annak ellenben éhsége csillapítására, sőt élete fenntartására okvetlen szükséges forrásától elmarni iparkodik?

Okos türelem itt a mester, nem azért, mintha ezek jelentéktelen, vagy semmi dolgok volnának, hanem azért, mert a fejlődés folyamán úgyis el kell tűnniök; ami abból is nyilvánvaló, hogy érettebb korú gyermeknél nem tűrünk el hasonló viselkedést.

3. Uram s én Istenem, tőled van a csecsemő élete. Te láttad el testét érzékekkel, te raktad össze tagjait; te tetted olyanná, aminőnek látjuk. Tőled van arányos alakja, te helyezted bele az eleven teremtmény összes ösztönét, egész jövő fejlődésének igazítására és őrzésére. Hódolatot vársz ezekért tőlem; elvárod, hogy megvalljam és énekkel köszöntsem fölséges nevedet. Mert íme, Isten vagy, mindenható és jó; az volnál, ha semmi egyebet nem alkottál volna is, hisz senki ezeket meg nem teremti, hanem csak te egyedül.

Tőled van minden arány. Örök szépséged forrásából ered a mindenség bája, ahhoz igazodik a dolgok rendje.

Csecsemőkoromat nem tudom, Uram. Mások mondásából, csecsemők megfigyeléséből következtetek rá, s akármilyen megbízható is így szerzett tudomásom, ezt a kort nem szívesen számítom hozzá földi életem folyamatához, mert éppen úgy elfedi előlem a feledés homálya mint anyám méhében töltött időmet. S ha meggondolom, hogy "vétekben fogantattam és bűnökben fogant engem az anyám" (Zsolt 50,7), mikor és hol volt, kérlek, a te szolgád, Uram, igazán ártatlan?

Elmellőzöm ezt a kort. Mit is érdekelhet engem, ha immár semmi nyoma sincs bennem!



VIII. FEJEZET

Elmondja, hogyan tanult meg beszélni.

1. Pólyás kiskoromból átjutottam a gyermekkorba. Vagy inkább ez érkezett el rám a csecsemőkor után, amely viszont nem ment sehova. Hova ment volna? S mégsem volt meg, hisz egyszer csak nem gőgicsélő csecsemő voltam már, hanem beszélni tudó gyermek.

Itt már dereng bennem az emlékezet, de azt csak később értettem meg, hogy tanultam beszélni. Nem felnőttek mesterkedték belém iskolás renddel szót szó után adogatva, mint később az írás tudományát, hanem a magam kis eszével, kegyes ajándékoddal, Uram, magam tanultam meg.

Eleinte sírtam, kiabáltam, integettem, mutogattam, minden módon próbáltam megértetni magamat, hogy megtegyék, amit kívánok, de nem tudtam mindent megmondani, s nem is mindenki értett meg.

2. Megfigyeltem tehát, hogy amikor megneveztek előttem valamit, a név kapcsán az illető tárgyhoz fordultak. Ezt sokszor láttam s megértettem, hogy a kimondott szó annak a tárgynak a neve, amelyet nekem mutatnak. Világos volt ez mozdulataikból. Minden népnél egyforma ez a természetes beszédmód. Arckifejezéssel, szemintéssel, taglejtéssel és hangokkal érzést, vágyakozást, kérést, elutasítást, irtózást, szóval mindent meg lehet mondani. Így szedegettem össze sok-sok beszédből a szavak igazi értelmét s mivel immár gyakori hallomásból tudtam, hogy melyik mi dologra illik, szavakhoz fegyelmezett nyelvem ki tudta mondani akaratomat. Birtokomba került tehát az az eszköz, amellyel környezetemben mindenki ki szokta gondolatait mondani; és amikor először léptem be igazán az emberi társadalom sokbajos közösségébe, szüleim tekintélye s az idősebbek keze alatt tettem az első lépéseket.



IX. FEJEZET

Gyermekkorában igen szeretett játszani, tanulni nem. Sok verést kapott,
de haszontalanul. Panaszkodik, hogy a tanítók bottal nevelnek.

1. Istenem, Istenem, mennyi keserűség, mennyi csalódás várt ott engem!

Elémszabták a jó gyermekek reguláját: engedelmesen megfogadni a tanítók intelmeit, hogy nevezetes ember legyen belőlem s a nyelvelés mesterségével kitűnjek emberi hiúságok és hiú kincsek ügyeskedő szolgálatában.

Azután iskolába adtak. Tanulnom kellett. Mi haszonra? Szegény fejem nem értette, de megvertek, ha lusta voltam. A felnőttek dicsérték ezt a módszert. Tényleg, előttük egész nemzedékek taposták ki nekünk ugyanígy vesződve e gyászos ösvényeket; nekünk is végig kellett vánszorogni rajtuk, gyarapítva Ádám maradékainak keserves erőlködéseit.

Találtunk azonban, Uram, hozzád imádkozó embereket is. Megértettünk tőlük felőled annyit, amennyit tudtunk: hogy te nagy Valaki vagy, s hogy nem kell szemünk előtt megjelenned, mégis megérted könyörgésünket és tudsz segíteni rajtunk.

Hozzád fordultam tehát már gyermekésszel, én erősségem és menedékem, téged hívtalak akadozó nyelvemmel. Akármilyen kicsiny voltam, igen nagy buzgósággal könyörögtem hozzád, hogy verést ne kapjak az iskolában. És mikor aztán nem hallgattál meg (kár ugyan nem esett bennem), a nagyok, sőt a szüleim is, kik pedig biztosan nem kívántak nekem rosszat, a verés tetejébe még alaposan ki is nevettek, pedig jaj, a verés úgyis gonosz nagy baj volt nekem.

2. Van-e valaki, Uram, földieken túlemelkedett lélek, hozzád kötve tüzes szeretettel, van-e, ismétlem (mert tunya érzéketlenség is okozhatná!), hozzád erősen ragaszkodó olyan kemény lélek, amely kínpadot, csipkedővasat és egyéb kínzószerszámot (jaj, minden emberfia szörnyű borzalommal kéri ezek ellen oltalmadat!), szerettei kegyetlen félelmének tárgyait annyira semmibe venné, mint ahogyan szüleink mosolyogva nézték kínjainkat, amiket akkor tanítóinktól szenvednünk kellett?

Félelmünk igazán nem volt kisebb s könyörgésünk sem volt hozzád a szabadulásért gyöngébb, de azért folyton rendetlenkedtünk; nem írtunk, nem olvastunk, nem tanultunk annyit, mint amennyi feladatot kaptunk. Volt Uram, volt hozzá értelmünk is, tehetségünk is elég, amennyit éveink számához kimértél nekünk, de - igen szerettünk játszani s ezért aztán büntetést kaptunk azoktól, akik maguk is hasonlóképpen cselekedtek.

De persze, a felnőttek naplopását foglalkozásnak nevezik, a gyermek természetes játszókedvét pedig büntetés alá rekesztik. És senki érző lélekkel nem kezeli a gyermekeket, sem a fiúkat, sem a leányokat. Hacsak valami bölcs férfiú rendjénvalónak nem találja azt, hogy megvertek, mert gyermekkoromban a sok labdajáték nem engedett elég gyorsan haladnom a tudományokban, amelyekkel aztán, mint felnőtt, sokkal gonoszabb játékot űztem. Egyébként is az, aki engem fenyített, talán különben viselkedett? Hisz, ha tanítótársa valami apró vitában legyőzte, sokkal epésebb és irigyebb volt, mint én, amikor pajtásom a labdajátékban fölémkerekedett.



X. FEJEZET

Megvallja bűnét, hogy játékos kedve miatt hátramaradt a tanulásban.

1. Uram, minden lelkes és lelketlen állat teremtője, és vezére, bűneinknek pedig csak igazítója, látom, Istenem, hogy ezekben is vétkeztem, mert nem tartottam meg szüleim és elöljáróim parancsát. Akármi tervük volt is velem, kétségkívül haszonhajtók lehettek nekem az életben azok az ismeretek, amelyeknek tanulására rászorítottak; de különben is nem azért engedelmeskedtem, mintha a fejemet valami okosabb dologra akartam volna adni, hanem azért, mert játékon járt az eszem.

Lelkesedtem a mérkőzés büszke babérjáért; csupa fül voltam, ha kalandos mesékkel tömtek s érdeklődésemet még jobban felcsigázták. Meséken hízott telhetetlen kíváncsiságom hamarosan kigyújtotta bennem a látás vágyát is: a felnőttek mulatságát, a cirkuszt akartam látni.

2. Akik ilyen játékokat rendeznek, kedves, híres emberek a közvélemény szemében; majdnem minden szülő szíve-vágya az, hogy gyermeke valamikor ilyen nevezetes ember lehessen. Furcsa! Ezt szeretnék, de azért szó nélkül tűrik, hogy a gyermek botot kap az iskolában, ha a cirkuszi játékok miatt elakad a tanulásban, amellyel viszont oda akarják eljuttatni, hogy valamikor ő is adhasson ilyen játékokat.

Könyörülő szemmel nézd, Uram, az ilyen oktalanságokat. Igazíts minket, híveidet, de azokat is, akik még nem ismerik nevedet, hogy azok is neveddel járjanak és megigazodjanak.



XI. FEJEZET

Súlyos betegségében meg akar keresztelkedni.

1. Tudtam én arról már kiskoromban, hogy a mi Urunk Istenünk nagy alázatosan eljött hozzánk bűnös-gőgös emberekhez s megszerezte nekünk az örök élet reménységét. Keresztjének jele sokszor volt homlokomon s anyám méhéből kijövetem óta sokszor meghintettek engem bölcsessége savával.

Emlékszel, Uram, mikor egyszer gyermekkoromban valami belső nyavalya forróságától hirtelen szinte halálra váltam, emlékszel, Istenem, nekem akkor is pásztorom, - mekkora lelki éhséggel, mekkora hittel kértem Fiadnak, az én Uram-Istenemnek szent keresztségét édesatyámtól és mindnyájunk kegyes anyjától, Egyházadtól?

Édesanyám tiszta, jámbor lelke tele volt gonddal örök üdvösségem miatt. Nagy ijedtségében gyorsan rendezkedett is már, hogy az üdvösség szentségét felvegyem és a te megvallásoddal, Uram, bűnbocsánatot nyerve megtisztuljak. Állapotom azonban hirtelen jóra fordult. Megtisztulásom ennélfogva későbbre maradt, mert - gondolták - életben maradok, tehát egész biztosan még több bűn rútságába keveredem, s így lelkem bűnös állapota sivárabb és vigasztalanabb lesz, ha most keresztelnek.

Hittünk tehát, anyám is, én is, sőt egész házunk - atyámat kivéve; ő azonban atyai hatalmát nem szegezte szembe vallásos anyám törekvéseinek s pogány létére nem akadályozta meg, hogy higgyek Krisztusban. Anyám arra törekedett, Uram, hogy atyám helyett inkább te légy atyám. S mivel segítetted, övé lett a győzelem. Törvényed szerint egyébként férje hatalma alatt volt, pedig sokkal érdemesebb volt, mint az; de ebben is neked szolgált.

2. Uram, szeretném tudni, ha neked is úgy tetszik, mi terved volt velem, hogy akkor kereszteletlenül maradtam? Talán csupa kíméletből szabadságot kaptam a bűnre? Vagy nem kaptam? Hiszen még most is minden untalan hallom erről is, arról is: ne bántsátok, hadd töltse kedvét, még kereszteletlen! Bezzeg nem mondják a test bajára: ne bántsátok, hadd kapjon még több sebet, még gyógyítatlan!

Mennyivel üdvösebb vala rögtön meggyógyulnom, s aztán gondozóim s magam ügyeskedésével úgy igazodnom, hogy lelkem új épsége - ajándékod - biztosan megmaradjon védőszárnyad alatt! Bizony jobb lett volna! De az én jó anyám előre tudta, milyen sok és nagy kísértés áradata vár rám a serdülő korban, s azért a bizonytalan jövőnek inkább akarta nekiereszteni bennem a nyers anyagot, amelyből később a te képedre kialakulhattam, mint magát a kész képet.



XII. FEJEZET

Szülei jót akartak vele, de igazán jóra Isten igazította szándékukat.

Gyermekkoromban - ámbár attól nem féltettek annyira, mint az ifjúkortól - nem szerettem tanulni s igen keservesen esett, ha rákényszerítettek. A kényszer javamat akarta, csak én viselkedtem rosszul; ha nem szorítottak, nem tanultam.

A kényszercselekedet, még ha jó is, nem igazán értékes cselekedet; s nem is azok tették nekem a jót, akik hajszoltak, hanem te igazítottál engem jóra, Uram. Mert ugyan mi másra valónak szánták ők kezük alatt szerzett tudományomat, mint a gazdagságban is étlen emberi kapzsiság és ostoba dicsőhödés folytonos fűtésére? Te pedig, hajunk szálainak is számbavevője, a tanulásomat szorgalmazók minden rövidlátását hasznomra fordítottad, az enyémből pedig, az én hanyagságomból, büntetést igazítottál fejemre. Éretlen fiúcska s már tele bűnökkel: igen rászolgáltam! Így mások oktalan eljárását javamra fordítottad, amit meg magam hibáztam, igazságosan megbüntetted.

Valóban beteljesedik rajtunk törvényed alapgondolata: minden rendetlen vágyakozás önmagának büntetése!



XIII. FEJEZET

Az alapvető oktatás nagy értékét fejtegeti. Ő azonban jobban szerette a latin költők meséit.

1. Még most sem egészen világos előttem, miért irtóztam annyira a görög nyelvtől, amelyet jókorán tanulnom kellett. A latint ellenben igen kedveltem, nem ugyan elemi, hanem magasabb fokon. Mert az írás, olvasás, számolás elemi dolgainak tanulása a latinban is éppen olyan visszataszító és terhes volt nekem, mint az egész görög nyelv. De ennek is bűnös mivoltom és ingatagságom volt a gyökere, mert test voltam és szellem, mely ide-oda csapong és nem akar megállapodni (vö. Zsolt 77,39).

Hiszen világos, hogy alapvető mivoltomnál fogva sokkal hasznosabb volt nekem az elemi oktatás, amellyel lassankint megtanultam s immár tökéletesen tudom olvasni a kezem ügyébe akadó írást, s le tudom írni, amit csak akarok; - hasznosabb, mondom, mint az a másik, amely rászorított, hogy a magam ballépéseit elfelejtve Aeneas bolyongásait tartsam eszemben; vagy versekben sirassam Dido szerelem-öngyilkos halálát: az meg, hogy én magam, ráfelejtkezve e tanulmányokra, tőled Uram, én életem, kihervadtam, nyomorult feledséggel könny nélkül viseltem.

2. Mi szánalmasabb, mint az ilyen hervadó nyomorult, aki önmagán nem is szánakozik!

Megsirattam Didót, ki meghalt, mert szerette Aeneast, nem sirattam magamat, pedig én is halott voltam, mert nem szerettelek téged, Uram, én belső világosságom, lelkem titkos kenyere, értelmem s gondolataim termékenyítő ereje! Nem szerettelek; elszakadtam tőled s hűtlenségemre minden oldalról zúgott az elismerés: helyes, igen jól van!

Mert a világgal való barátkozás valóságos elszakadás tetőled. A nagy helyesléssel közvéleményt teremtenek, s a végén már az restellkedik, aki még nincs hozzájuk hasonló állapotban.

Ezeken nem sírtam, hanem gyászoltam a halott Didót, tőrrel kebelében. Én, por most is, később is, igen tökéletlen teremtményed varázsában elhagytalak téged, annyira, hogy igen fájdalmasan ért volna a tilalom: nem olvasni többé azt, ami mindig elérzékenyített. S e betűket ostoba tartalmukkal sokkal nemesebbeknek és hasznosabbaknak tartották, mint azokat, amelyekkel írni-olvasni tanultunk!

Szólaljon meg, Uram, lelkemben a te igazságod és kiáltsa: "tévedtek, emberek; mindig sokkal értékesebb az első oktatás!" Mert íme, könnyebben kieresztem eszemből Aeneas bolyongásának történetét s minden ilyen dolgot, mint az írást és olvasást.

3. Kárpit-takarók rejtik a grammatikus iskolák ajtait. Bizony sokkal inkább takarói az ostobaságnak, mint a helyi tisztes elvonultságnak.

Ne vitázzanak velem! Úgysem tartok tőlük, mióta szívem vágyait neked gyónom Uram, mióta megkönnyebbültem gonosz útjaim megtagadásában s mióta megszerettem kedves ösvényeidet. Egy szót se szóljanak ellenem a tantudomány kimérői és fogyasztói; mert ha meg találom kérdezni, igaz-e a költő állítása, hogy Aeneas Karthágóban is megfordult, - a műveletlenek azt felelik, hogy nem tudják, a műveltek pedig azt: hogy nem igaz; - de ha azt kérdezem, milyen betűkkel kell Aeneas nevét kiírni, minden írni tudó ember egyformán helyesen felel, mert az emberek közös megegyezéssel és egy értelemmel állapították meg ezeket az írásjeleket.

Ha továbbá kérdezem, az iskolás ismeretek közül minek az elfelejtése lenne az élet szempontjából nagyobb kár: az írás-olvasásé-e, vagy inkább ama költői meséké? - előre világos, hogy mit felelne minden ember, akinek érzéke van a saját érdekei iránt!

Nagyot tévedtem tehát tanulókoromban, mikor inkább hajoltam ama sok haszontalanság, mint ezen értékesebb dolgok felé; - illetőleg: mikor ezektől irtóztam, azokat meg szerettem, mert: "egy meg egy az kettő, kettő meg kettő az négy" - szörnyű unalmas nóta volt nekem, de a fegyveresekkel tele falovon, Trója égésén vagy éppen Creusa árnyékán ugyan szívesen járattam könnyelmű eszemet.